– Muszáj itt kuksolnod a sötétben? – nyafogott a fogoly. – Süt a nap. Igazán kimehetnél egy kicsit.

Vállat vontam. Nem mintha látná, de valószínűleg sejtette, mit csináltam. Pakolásztam tovább, és nem akartam kimutatni, mennyire feszélyez, hogy ügyetlen vagyok, és hogy a fogoly minden egyes alkalommal engem figyel, amikor kiesik valami a kezemből.

– Ezzel a lakással is kezdeni kell valamit, ha még sokáig maradunk itt – közölte a fogoly. – Egy katasztrófa.

Körbenéztem, pedig az elmúlt pár napban elég jól kiismertem már a kis lakást, hálószoba, nappali, bézs színű bútorok, fürdőszoba, rengeteg kép tengerekről és tavakról, amik a régi otthonomra emlékeztettek. Az első lakás, amit valaha birtokoltam, és nekem kellemesnek tűnt. Amúgy meg fogalmam sem volt róla, meddig maradok itt.

A fogolynak ezt nem kell tudnia, és azt se terveztem megmondani neki, hogy rövidesen tényleg kimegyek a szabadba.

– Szóval, mi a mai program? Megint szoktatóterápiára megyünk?

Én megyek, őt csak magammal kell vinnem, de mit számít ez.

– Nem fog lerohadni a nyelved, ha válaszolsz – folytatta ő, most már ingerülten. – Igazán emberszámba vehetnél. Ja, bocs. A heringek fütyülnek az emberekre.

– Csak a bűnözőkre – közlöm vele. – Szóval, Gloria, ezt az egészet magadnak kerested, és nem vagyok köteles semmit sem megtenni a kedvedért.

Nem szeretek beszélni vele. Figyelmeztettek, hogy a nő utcai szélhámosként került többször is börtönbe, és hogy meg fog próbálni manipulálni. Nem akarok túl nagy teret adni neki, amíg ki nem ismerem valamennyire.

Még egyszer bementem a fürdőszobába, ellenőrizni magam. Mióta a beköltözők központjában élek, minden reggel próbálom megjegyezni, hogyan nézek ki.

A tükörben Gloria arca fogad, éles vonások, kék szem, rövid, sötét haj. Valószínűleg ő maga sem ismeri fel, az aktája szerint állandóan változtatta a külsejét, ahogy egyik városról a másikra szökött az áldozatai és a hitelezői elől. Volt néhány testékszere is, amiket kiszedtek, mire hozzám került, és a haját is azért vágták le, hogy minél természetesebb állapotban kapjam meg a testét, színezékek nélkül.

Sikoltozott a fodrásznál, jut eszembe, ahogy az arcát nézem, de inkább sietősen megfésülködöm. Utálom, amikor személyes emlékek ugranak be.

Még a világon semmi sem árulja el, hogy én is itt vagyok, ebben a testben. A folyamat elején tartunk, a csápjaim az agy körül terjeszkednek. Idővel kirajzolódnak a nyak környékén is, de ha nem vagyok nagyon ügyetlen, csak érdekes tetoválásoknak fognak tűnni.

Gloria is minket néz, de nagyon szeretne elfordulni.

– Állatira nem ezt érdemeltem – közli végül.

– Visszaeső voltál.

– Meg kellett élnem valamiből.

– Akkor meg? Most már semmi ilyesmivel nem lesz gondod – vonok vállat, mert én, vele ellentétben, megtehetem.

– Rohadt hering.

– Én döntöttem el, mit érdemelsz? Te húztad fel a saját fajtársaidat. Megöltél valakit.

– Ez nem igaz! Én nem akartam bántani azt a szerencsétlent.

– Elvetted az összes megtakarított pénzét. Ez nálatok elég csúnya húzás, nem?

– Eszembe se jutott, hogy öngyilkos lesz! – tiltakozott Gloria, de már elvesztette az erejét.

Talán sajnálnom kéne, de éppen feldühít, hogy kétszer kell próbálkoznom, mire fel tudom emelni a táskámat. Sokkal nehezebb irányítani az új testet, mint vártam. Bele kell törődnöm. Foglyot választottam, részleges egyesüléssel. Önkéntessel, aki a pénz kedvéért jelentkezik, sokkal egyszerűbb lenne a dolgom – cserébe több érzelmi komplikációt kellene vállalnom. Az önkénteseknek jár az esély, hogy a családjuk közelében maradhassanak, vagy egyenesen velük együtt folytassák az életüket, már ha az ismerőseik elfogadják, hogy hazahoztak egy „heringet”.

A legtöbb ember még mindig nem kedvel minket, pedig rengeteg problémájukat mérsékeltük. Értelemszerűen gondoskodunk a menthetetlen bűnözőkről és a mélyszegénységben élőkről, hasznossá tesszük őket. Tudományos fejlesztéseket hoztunk, az asszimilációs kísérleteink mégis inkább bosszantják őket. Még csak egyszer jártam a városban, két asszisztens társaságában, a szoktatás részeként, de három grafitit is láttam, ami heringkonzervet ábrázolt, kedvesen célozva arra, hol látnának minket szívesen az emberek.

Nem érdekel. Én már itt születtem, a Földön, a saját telepünkön, és amikor bolygót kellett választanom, eszem ágában sem volt elmenni innen. Azon gondolkoztam egy ideig, elhagyjam-e egyáltalán a tavat, hogy testbe költözzek, remekül éreztem magam a rajban, de végül mégis inkább kijöttem. Látni akartam a felszínt.

A beköltözők központja valami átmenetet képzett a tó és az emberek világa között. Több folyosó falát festették kőszerűre, kék plafonnal, tompított világítással, mintha a víz alatt lennénk, de az ablakok a felszínt mutatták. Hasonlóan rendezték be a terapeuták szobáját is, néhány szobanövénnyel kiegészítve, ahol rendszeresen el kellett mesélnem, hogy haladok a beilleszkedéssel és Gloriával. Ez se kezdődött könnyen, évek óta tanultam a nyelvet, és elég jól meg is értem, billentyűzeten is elég gyorsan le tudom gépelni, mit szeretnék, de kézzel írni és beszélni megdöbbentően nehéz volt. Hiába ismertem a szavakat, Gloria izommemóriáját nem volt olyan egyszerű használni – főleg, ha ő közben remekül szórakozott rajtam. Elakadt a levegő a torkomban, rossz betűt ejtettem ki, és néha csak a terapeuták végtelen türelmének köszönhettem, hogy végül ki tudtam fejezni magam.

Ebéd után jött a még keményebb rész, a tornaterem, aztán a finommotoros készségek.

– Lássuk csak – morfondírozott a koordinátor, miközben az aktámat nézegette a monitoron. – Rajzolás volt már, ugye? Nem, Sofilgo éppen szabadnapos. A festésórán már öten vannak.

Megkönnyebbültem, a festés, hogy színes pacákat ejtettem egymás mellé, nem nyűgözött le. Még véletlenül se tudtam bármiféle mintát kialakítani a foltokból, szétfolyt a festék, bármit csináltam. Meg amúgy is, muszáj mindig kézműveskedni? Lett volna egy csomó gyakorlat, ami után nem marad kézzelfogható nyoma, milyen ügyetlen vagyok.

– Próbálkoztál már a zenével, barátom?

A fejemet ráztam.

– Hát akkor, Fuvola vár. Fél óra múlva elmegy a mostani tanulója, de már most is beülhetsz, ha szeretnél.

Odamentem, hogy legalább lássam, mire számítsak. Fuvola, akinek olyan sötét volt a bőre, hogy alig látszottak meg rajta a filgin csápok nyomai, bonyolult ritmust dobolt az ujjaival, amit a tanulónak utánoznia kellett a kezével vagy két kis fémrúddal. Ilyenkor furcsa hangot produkált, éles és lágy keveredett benne, és úgy tűnt, ezt képes leszek utánozni. Megnyugodva jártam körbe, amíg Fuvola befejezte a terápiát. Gloria tudta a legtöbb hangszer nevét, néhánynak a hangját is ismerte, és a rudak környékén hirtelen megmerevedett. Önkéntelenül is követtem a példáját, csak utána jöttem rá, hogy nincs baj, sőt, örül.

A hangszerek fölé emeltem a kezem, és végül megtaláltam azt, amelyik annyira tetszett Gloriának. Végigfutottak rajta az ujjaim, és hirtelen rájöttem, mi hova való.

– Furulya – motyogtam a hangszer nevét, és már tudtam, hogy Gloria már játszott ilyesmin korábban.

A számba vettem a furulyát, és próbaképp belefújtam. Halkan sípolt. De tudtam, hogyan kell igazából megfogni, és hogyan tegyem az ujjaimat a lyukakba.

Fuvola és a tanuló rám nézett, de hagyták, hadd csináljam. Kezdőknek való kis műanyagdarab volt, Gloria is ilyenen tanult, nem okozhattam volna nagy kárt benne.

Egy darabig csak fújkáltam, véletlenszerűen produkáltam hangokat.

– Mintha egy gyereket hallanék – nevetett Gloria. Gúnyolódott, de valamitől félt is.

Nekem pedig eszembe jutott, hogyan kell rendesen skálázni, és rögtön ki is próbáltam.

– Barátom, mi még nem fejeztük be – figyelmeztetett Fuvola, és a tanulója felé intett.

– Elnézést – dadogtam. – Nem tudtam, hogy… szóval, hogy tudok ezen játszani.

– Ó, váratlan emlékek – állapította meg a tanuló, együttérzése jeleként hosszan, sziszegve szívta be a levegőt. – Az új lakosok átka és áldása. Tudod, mit, Fuvola? Inkább átengedlek a barátunknak, hadd fedezze fel, mire képes. Majd gyakorlok egy kicsit többet egyedül.

Egyszerre bólintottunk, hálásan a kedvességéért. Fél óra múlva már hibátlanul játszottam gyerekdalokat, és töredékeket egy dallamból, amitől Gloria megrázkódott a tudatom peremén.

– Tolvaj – közölte egyszer. – Ezek az én eredményeim, én gyakoroltam, én kínlódtam érte. Az én dalaim, és még azt se tudod, miért pont ezeket tanultam meg. Csak felvágsz velük, mert megfelelő helyre nyúltál az agyamban.

Erre mégis mit kellett volna válaszolnom? Hogy hagyom kárba veszni a tudását? Én kaptam testet, és épp próbálom felfedezni, mire vagyok képes vele. Nem voltam köteles magyarázkodni, Gloria pedig ezután csak dühös némasággal tüntetett.

Kit érdekelt. Végre sikerült valami!

Szinte otthonosan éreztem magam a folyosón, még meg is érintettem az egyik nedves kőre emlékeztető festményt. Akkor döbbentem rá, hogy a beköltözés óta még egyszer sem jártam a medencében. Visszaszaladtam a lakásomba, és átkutattam a szekrényemet. Igazam volt, várt rám egy fürdőruha. Betettem a táskámba, és nevetve csóváltam a fejem. Emberek. Még a vízben is ruhát viselnek.

Gloria csak akkor szólt hozzám újra, amikor már átöltöztem, és a medence felé közelítettem.

– Hol a segítőd? – kérdezte gyanakodva.

– Minek? Csak a vízbe megyek.

– Nem tudok úszni.

– Mit lehet ezen nem tudni?

– Állj már meg, te hülye hering!

Fütyültem rá. Megálltam a medence mellett, hogy a kicsapódó víz nyaldossa egy kicsit a lábamat. Furcsa volt így, a régi és az új otthonom határán. Aztán egyszerűen ugrottam.

Ó, Filgio tengerei, hogy ez mennyire hiányzott! Eltompultak a hangok, a világ úgy ölelt körbe, mint a selyem… és nem kaptam levegőt. Kinyitottam a számat, és hiába nyeltem egyet, nem lett jobb, sőt, a tüdőm lázadt, rémülten meredtem a körülöttem áramló buborékokra, és nem értettem, mi a baj, mit kéne csinálnom.

– Menj már vissza a felszínre! – üvöltötte Gloria.

– Hol a felszín?

– Meg fogunk fulladni, te barom!

Egy kéz siklott a karomhoz, aztán meg is ragadott. Húzni kezdett, és kint találtam magam a medence szélén, valami vágta a derekamat, és köhögve kapkodtam levegő után.

– Mondtam, hogy nem tudok úszni, te idióta – szitkozódott Gloria, és még folytatta, de a szavai összekeveredtek a medence felügyelőjének kérdéseivel, de egyikükre se tudtam figyelni. Mi történt? Ha meg tudom csinálni, amire Gloria képes, miért nem megy az, ami korábban természetes volt számomra?

A felügyelő magyarázott valamit, hogy természetes, amin keresztülmegyek, és visszaküldött az öltözőbe. Nem nyugtatott meg. Senki sem mondta, hogy ha beköltözöm egy testbe, az otthonom kilök magából. Senki sem mondta, hogy azért dobom el az életemet, hogy utána ügyetlenül botladozzak egy idegen világban. A felszín állítólag szabadságot jelentett, de úgy éreztem, bebörtönöztek.

Gloria veszekedett még egy darabig, aztán kárörvendezett, amíg el nem zártam előle az érzéseket. Ezt általában tilos. Ha nem ítélték a gazdatestet elhallgattatásra, akkor joga van az érzékeléshez, de máskülönben nem tudom kizárni a hangját a saját fejemből, ami amúgy az övében kuksol.

Csak akkor engedtem újra beszélni, amikor az étkező felé vettem az irányt. Még korai volt a vacsorához, de úgy tűnt, a rémület felpörgette a gyomromat. Éreztem, ahogy Gloria kritikusan végigmér.

– Nem, szó sem lehet a szokásos kotyvalékaidról.

– Ezt nem te döntöd el – ráztam a fejem. A „kotyvalékok” az emberi test számára szükséges tápanyagokat tartalmazták, mégis emlékeztettek azokra az algákra, amiket a tóban ettem.

– Félig vízbe fojtottál. Tartozol ennyivel. Kérj egy adag sült krumplit.

– Az rettenetesen egészségtelen. Nem is értem, miért készítenek ilyesmit.

Ami azt illeti, azért, mert a legtöbb ember szerette, és az egyesülteknél a filgin átvette a test ízlését. Önkéntelen folyamat.

– Sült krumpli – ismételte Gloria nyomatékosan, én pedig fáradt voltam a vitához. Most az egyszer.

Jól van, jól van, beismerem. A fogoly orra miatt én is csábítónak találtam az emberi ételek illatát. Kelletlenül haraptam bele az egyik aranyszínű szálba, és a hangulatom azonnal megolvadt. Volt valami végtelenül megnyugtató az édes-sós, furcsa állagú ételben.

– Én mondtam – jelentette ki Gloria önelégülten. – Tökéletes gyógymód mindenre.

Egyszerre kedveltem és utáltam ezért. Tengeri rettenet, még rám is hat a gazdatest ízlése, pedig csak beköltöző vagyok.

– Szabad? – kérdezte valaki, és megfogta a velem szembeni szék támláját. Férfi, a nyaka alapján már pár hete benne él a filgin társam. Amúgy fiatal, de hát az új gazdatestek mind azok. Az őslakosok mértéke szerint el kell érniük a nagykorúságot, de egy filgin se szeretne olyan testet, amelyik rövidesen meghal, és magával viszi a sírba a beköltözőt. Ha egyszer egyesültünk, nincs kiút. Meghosszabbítjuk a test életét, amíg lehet, de csak ennyit tehetünk.

– Persze, barátom – mondtam, és azon töprengtem, honnan olyan ismerős.

– Mit sikerült ma felfedezned az emberi világból? Mármint a zenén kívül.

Hát persze, Fuvola tanítványa, aki kedvesen átengedte nekem a terapeutát.

Nem tudtam válaszolni. Az emberek képesek ártalmatlan hazugságokkal terelni a szót, de mi megszoktuk, hogy a csápokon keresztül egy érintéssel mindent elárulunk. De nem bírtam elmondani az igazat se, nem voltak szavaim a pánikra, és Gloriától se kérhettem kölcsön őket.

– Szóval nehéz napod volt – bólintott az asztaltársam.

– Igen – motyogtam, mert ez az egy szó legalább erőfeszítés nélkül a felszínre bukott.

– Hogy hívnak?

Örültem a témaváltásnak – mert egy filgin neve mindig téma. Magunknak választjuk, bár egy időben nagyon irigyeltem az embereket, amiért megússzák ezt a gondot, amikor kapnak egyet a születésükkor. Nekünk nem kellett, egyszerűen felismertük egymást, egy megosztott gondolat mindig hozott valami jellegzetességet a másik személyiségéből. Még a gépeinket is úgy alakítottuk ki, hogy tudják, melyikünk nyúl hozzájuk éppen.

– Najád vagyok. Vízi szellemet jelent.

Legalábbis nagyjából. Tetszett, hogy így emlékeztethetem az embereket, hogy a tavakból is származhat intelligencia.

– Ó, szóval te képes voltál beleásni magad a helyi mitológiába – mosolyodott el a másik beköltöző.

– Te mi alapján választottál nevet?

– Szójáték. Ring vagyok.

Értetlenül ráztam a fejemet.

– Ring. A heringből. A legtöbb embert az őrületbe kergetem vele.

– Te beszéltél már emberekkel? – kérdeztem. A szoktatóközpontnak persze pont az volt a lényege, hogy a végén odakint élhessünk, de általában akkor találkozunk az őslakosokkal először, amikor már készen állunk az önálló életre – vagy amikor a gazdatest vissza akar térni a családjához. Gloria esete bonyolultabb volt.

– Már kint élek – bólintott Ring vidáman. – Csak visszajárok, mert a munkám miatt jobb képességek kellenek, mint amivel a gazdatestem rendelkezik. Kicsit beválasztottam vele. Meg amúgy is, szerintem egyikünk se tudja, mit fog kapni.

– Nem, tényleg nem – bólintottam, és átfutott rajtam a remegés. Ring jól rátapintott, mi volt a gondom. Megérezhette, mert felvonta a szemöldökét, és beszélt tovább.

– Azért jó buli, nem? A rajomban csak úgy lötyögtem. Unatkoztam. Még beköltözni se nagyon akartam, A Dektris…. Dekrtr… á, ezzel a szájjal ki se lehet mondani, szóval ugyanolyan megszelídített hely volt, mint maga a raj. Gondolj bele, már minden lakos önként jelentkezik egyesülésre, annyira megszokták, hogy ott vagyunk. Ezzel érik el a nagykorúságot. Úgy értem, tök jó, a hosszútávú cél a békés együttélés, de a Föld izgalmasabb.

– Ennyire vonzó, ha vannak tiltakozó gazdatestek? – morgott Gloria, de nem törődtem vele.

– Nem éppen erre a fajta izgalomra vágytam – motyogtam.

– Á, a beilleszkedést túl kell élni – vont vállat Ring, és mosolygott. – De nézni, ahogy az őslakosok huzakodnak egymással, még annál is viccesebb, mint amire az oktatófilmek után számítottam. Meg emlékszem, úgy egy hónapja… akkor még nem voltál idekint, ugye? – A fejemet ráztam. – Na, szóval egy hónapja betörtek az emberek az orvosi részlegre. Gondolom, kellett nekik a rendes gyógyszer, bár azt hiszem, semmi igazán használhatót nem találtak. Most komolyan, egy bolygó, ami annyira civilizálatlan, hogy ilyesmi előfordulhat, mi meg az első sorból nézhetjük!

– Ez teljesen hülye – dühöngött Gloria. – Garantálom, hogy senki se azért lop, hogy őt szórakoztassa! Álljon be rendőrnek, ha izgalmat akar. Legalább lenne esélye, hogy őt is lelövik. Nem hiszem el, hogy szóba állsz vele.

Pedig szóba álltam, és nem csak azért, hogy Gloriát bosszantsam. Örültem, valahányszor összefutottunk Ringgel az étkezőben. A terapeuták kedvesek voltak, de állandóan úgy éreztem, mintha súlyos sebesült lennék, aki talán túl se éli a következő napot, ezért kímélni kell. A korábbi rajtársaim egyesültek a gazdatesttel, és minden megváltozott. Talán az még nem zavart volna, hogy emberi módra kell kommunikálnunk, de állandóan ott éreztem bennük azt az idegent, akivel az életen osztoztak. És ezt utáltam.

Ringgel egyszerűbb volt. Ő is beköltözött, ezt már a nevéből kitaláltam. Lenézte az embereket, de jobban hasonlított rájuk, mint a központban bárki, és nála jobban senki sem élvezte a földi életet. Mesélt, viccelődött, néha gonoszkodott is – vele egyszerűen elevennek éreztem magam.

Néhány terápia után kölcsönkértem egy furulyát. Gloria még mindig utálta, ha az ő dalait próbálgattam, de Ring szerette hallgatni.

– Megpróbálhatnánk együtt játszani valamit – vetette fel valamelyik nap, amikor kisétáltunk a központ parkjába. – Kipróbálni, miért szeretik az emberek a közös zenét.

– Miért ne? Biztos bemehetünk egyszerre is a zeneterembe.

– Vagy ellátogathatsz hozzám, és játszunk a saját, rendes dobommal.

– Kimenjek a központból? – kaptam fel a fejem. Tetszett az ötlet, de kirendelnének nekem külön kísérletet, ha ez nem a terápia része? Á, persze, biztosan. Bizonytalanul ütögettem a tenyeremet a furulyával.

– Simán. Végül is, veled lesz egy ilyen tapasztalt filgin, mint én…

– Ez készül valamire – szólalt meg Gloria. – Atyaég, pontosan úgy viselkedik, mint akármelyik pasi.

Nevetséges, Ring beköltöző, akármit csinál, nem gondolkodik úgy, mint egy emberi férfi… legfeljebb beszélget az emberi gazdatesttel, ahogy én Gloriával.

Még mindig magamat csapkodtam, Ring lefogta a kezem. Újra megfontoltam az ötletet. Egyrészt szánalmas, hogy máris azon aggódom, hogy nem szabad kimennem. Másrészt, ha kinn akarok élni, ez egy remek lehetőség a gyakorlásra. Egy baráttal tölteném az időt, nem teljesen egyedül, emberek tömegében!

A terapeuták persze beleegyeztek, de két extra órára köteleztek, ami alatt a földi közlekedésről kellett tanulnom, és ellenőrizték, hogy tudok-e bánni a telefonnal, ha esetleg mégis valahogy elkeverednék. Gloria remekül szórakozott rajtam.

– Egy hét éves gyerek már magától is képes erre, neked meg most kell megtanulnod?

– Ne legyél már ennyire hülye, majdnem mindent tudok, amit te is – tiltakoztam. – Inkább csak… vizsgáztatnak a terapeuták.

– Remekül csinálod. A fel és a le gombot még mindig összekevered.

– Maradj már csöndben. Te is ki akarsz menni, nem? Akkor meg ne zavarj.

Nem a fel és a le okozott gondot, hanem hogy a telefon kicsi felületével még mindig nem boldogultam, és rossz gombot nyomtam le. A reggeli készülődés viszont már remekül ment.

Az előcsarnokban vártam meg Ringet. Kicsit ideges voltam a kirándulás miatt, és azt hiszem, ő is, mert a saját hangszeres terápiája után egy-két perccel már meg is érkezett, kicsit összekócolt hajjal, lihegve nézett körbe.

– Idáig futottál?

– Csak hogy ne kelljen sokat várnod…

Gloria horkantott. Én az ajtóra néztem, így estefelé már csukva volt, és olyan érzésem támadt, hogy valami egészen másik helyre fog nyílni, mint általában szokott. Tiszta hülyeség. A rajban még sokkal gyakorlatiasabban gondolkodtam. Legfeljebb Gloriát kérdezhettem volna meg arról, hogy hajlamos-e a képzelete meglódulni, de erre igazából nem akartam tudni a választ. Szerencsére Ring magára vonta a figyelmemet, amikor megkérdezte, indulhatunk-e.

Helyes, induljunk. Ha tényleg kilépek az ajtón, a fantáziám kénytelen lesz visszavonulni.

Még a központban kaptam egy közlekedési kártyát, elegendő pénzzel feltöltve, hogy akár az egész várost körbejárjam, ezt Ring ellenőrizte a legközelebbi automatánál, és tettünk néhány megjegyzést arról, milyen tyúkanyóként tudnak viselkedni a terapeuták. Mintha mi lennénk a szárazföldi raj kicsinyei.

– Pedig mi már aranyosak se vagyunk – jegyezte meg Ring. – A kis gombóckák még igen, de ezek… a legtöbb terapeutánál még magasabb is vagyok. Mi ebben a cuki?

– Néha teljesen úgy integetsz, mintha a levegőben akarnál úszni – cukkoltam. Elértette, nevetett.

– Amúgy hány szaporodási ciklusban vettél részt?

– Kettőben. Gondoltam egy harmadikra is, de még előtte kiderült, hogy jöhetek a szárazföldre.

– És akarsz rajgondozó lenni?

– Arra csak egyesülés után választják ki az embert.

Amúgy vegyes érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban. A filginek még valamikor a kezdet kezdetén azért költöztek be a ragadozók testébe, hogy aztán a rajt védelmezzék, és akármennyit változott azóta a fajom, még mindig motoszkált bennem a vágy, hogy ugyanezt tegyem, mintha a mesterséges tavakban olyan nagy szükség lett volna rám. Ráadásul éppen elég nehéz volt megszokni a kinti életet, nem akartam a víz partjáról nézni egy másik rajt, olyan filgineket, akikkel már csak egy számítógépen keresztül kommunikálhatok. Kivéve persze, ha ők is vállalják a nagy változást.

Ring lakása a nem igazán hasonlított az enyémre: neki is kevés bútora volt, de azok a legkevésbé sem illettek egymáshoz, biztosan magának válogatta össze őket. A legtöbb padlót kőmintázatú linóleum fedte, és akármennyit mondta, hogy unta a saját bolygóját, találtam néhány képet, ami biztosan az ottani tengereket ábrázolta – legalábbis a vízinövények nem tűntek földinek. A nappalijában csak egy dívány állt a szoba közepén, kis asztal a számítógépének, meg persze az a híres dob, ami miatt eredetileg ide jöttem. Dobkészletnek is elment volna, ahogy elnéztem.

– Na, hogy tetszik?

Fényes volt, acélszürke, jól ápolt.

– Felvágós – morgott Gloria. Semmit sem tudtam a dob áráról vagy minőségéről, így aztán csak ámuldoztam, amivel Ring tökéletesen megelégedett.

Elővettem a furulyámat, és leültem. Utána már értettem, miért ezt a díványt választotta a barátom: igazán kényelmes darab volt, nem túl süppedős, a hátamat is kellemesen támasztotta. De kivételesen egyetértettem Gloriával: egy ilyen borzalmas lila, szögletes alkotmányt eszembe se jutna megvenni.

Kellemesen telt az este. Nagyjából egy dalt se találtunk, amit mind ismertünk volna, ezért játszottam valamit Gloria kedvencei közül, és Ring improvizált, aztán kottákat keresgéltünk a számítógépen, de egy olyat se találtunk, amivel már első nekifutásra boldogultam volna – Gloria kinevetett, amiért egyáltalán erre számítottam. Amúgy is feszült volt, mióta megérkeztünk. Nem szerette se Ringet, se azt a tényt, hogy használom a furulyatudását.

– Rémesek az elevenszülők – közöltem mindkettejükkel, amikor már végképp elegem volt Gloriából. – Mindig azon rugóznak, mi az övék. De komolyan.

– Szerinted ez a szaporodáson múlik? – nevetett fel Ring.

– Mi a rajban közösen nevelünk utódot, és minden máson is osztozunk. – Gloria felhorkant. – A tojásrakóknál vegyes a kép. De az elevenszülők… brr. Az én utódom, biztosan az én örökítőanyagom, az én cuccaim.

– Választottál volna másik fajt, hogy belemássz – csattant fel Gloria, Ring viszont hümmögött, és a dobja mellől átült a díványra.

– És, mit figyeltél meg a beköltözött filgineknél, akik a gazdatestben szaporodtak?

– Őket nem vizsgáltam különösebben, amikor fajt választottam – ráztam a fejem, de lehet, hogy igazából Gloria undorától akartam megszabadulni.

– Majd teszteled magadon?

– A jelenlegi állapotban szó sem lehet róla.

Persze, megtehetném, de nem ajánlott, amikor a filgin és a gazdatest különálló személyiséget képez. Rengeteg konfliktus alapja lehet, túl erős érzelmeket vált ki mindkét félből. És már így is eleget veszkődtünk Gloriával.

Ring halkan nevetett, öröm nélkül.

– Jogos. A testem előző gazdája végképp nem lenne alkalmas szülőnek, még úgy se, ha féken tartom.

– Mégis mit kezdenél egy másik faj gyerekével, ha nem számíthatsz a gazdatest segítségére? – vontam fel a szemöldököm, pedig ez érdekelt a legkevésbé. De most Ringgel voltam, és ahhoz, hogy kiderítsem, mire számítsak Gloriától, ha esetleg én adnám gyerekvállalásra a fejem, hosszabb beszélgetésre lenne szükség.

Ring gazdateste pedig tabunak számított. A barátom annyit mondott róla, hogy önkéntes egyesülőnek egyetlen filgin sem fogadta volna el. Persze, az a férfi is bűnöző volt, ha Ringre bízták, és egy terapeuta elpletykálta, hogy Gloria hozzá képest könnyű eset. Küszöbön állt az elhallgattatása, pedig ez igazán az utolsó megoldás.

– Szerintem van még időm, hogy ezt kitaláljam – legyintett Ring hosszú szünet után. Aztán megint csendben maradt. Azt hiszem, éppen a gazdatesttel veszekedett, az arckifejezése nagyon elkomorodott.

Feleslegesnek éreztem magam, a furulyát a kezemben lóbáltam, még el is játszottam egy-két dallamot, mire újra magához tért.

– Ez a második alkalom az este, hogy szóba került a szaporodás – mondta, most már a szokásos hamiskás stílusában.

– Izgalmas téma – válaszoltam, mert végső soron, akárhogy néztem, nekem, nekünk a szaporodás tilos volt, akár filginként, akár egy emberi gazdatest birtokosaként. És emiatt kellemetlen, gyomorszorító érzést is okozott, nem találtam választ a kérdéseimre: kell ez nekem? Jobb, ha nem kell? Szeretnék én egyáltalán ezzel foglalkozni?

– Nem akartalak zavarba hozni – visszakozott Ring, és megfogta a kezemet.

– Semmi baj.

Újabb szünet következett, de akkor már tudtam, hogy ő maga habozik, és nem a gazdatest akadályozza.

– És gondoltál már magára az aktusra?

Kellett egy kis idő, amíg megértem, mire gondol, és tulajdonképpen csak akkor sikerült, amikor az egyik ujja óvatosan megmozdult a kezemen. A filgineknél nincs ilyen kérdés, ha együtt vagyunk a ciklus idején, megtörténik, és kész. Az egyesülteknél ott van a gazdatest módszere. Mi magunkra voltunk utalva.

Egyébként meg, persze, hogy gondoltam. Az emberi kultúra lelkesen hirdette a romantikusabbnál romantikusabb verziókat, rengeteg beszámolóval arról, hogy a tevékenység kellemes. Gloria tapasztalatai már vegyesebb képet mutattak, és némiképp taszított, hogy az emberek ilyenkor elképesztően lihegnek, és ostoba arcot vágnak.

– Ez is egy… izgalmas téma.

– Van kedved kipróbálni? – kérdezte Ring, némiképp felbátorodva.

Volt.

Persze elég nehézkesen fogtunk a dolognak. Eleve nehéz a beköltözés után ismét érintéssel kommunikálni valakivel, mert nagyon, de nagyon keveset mond ahhoz képest, mint régen. Az információ kimerült abban, hogy a másik keze meleg, és hogy az illető kedvel engem.

– Ti teljesen meg vagytok hülyülve? – kiabált Gloria valahol a háttérben. Ugyanazt az idegességet éreztem felőle, mint amikor először játszottam a furulyán.

Ring megcsókolt, és ahogy közelebb húzódtunk egymáshoz, az információ kezdett elég lenni. Sokrétűnek még mindig nem neveztem volna, de körbevett, beburkolt. A test nem is vágyott másra.

– Fejezzétek már be! – veszekedett tovább Gloria. Nem érdekelt, épp csak elkezdtük, és az ösztöneim már kezdtek felélénkülni, tudták, hogy jobb lesz ez ruha nélkül. Ring már megszabadult az ingétől, bár azt hiszem, ez az én ötletem volt, a keze becsúszott a pólóm alá, a szája a nyakamra simult. Lihegtünk mi is, ahogy az emberi filmekben, és fütyültem rá, milyen arcot vágok közben.

– Ezt nem csinálhatod velem! Najád, tényleg, ezt ne…

Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy Gloria befejezte a dühöngést. Az érzései már a rettegés felé sodródtak, valami olyan pánik fogta el, mint engem, amikor a medencében fuldokoltam.

Még bőven azon gondolkodtam, akarok-e ezzel törődni, mikor azon kaptam magam, hogy hátrébb csúsztam, a dívány széléig, és kinyújtott karral tartom távol Ringet, hogy ne tudjon közelebb jönni.

– Mi a baj? – pislogott értetlenül.

– Ez a test… még idő kell neki – hebegtem.

Hirtelen hideg lett. Keresgélni kezdtem a pólómat, de azt még nem tudtam, mit kezdjek Gloria dermesztő rettegésével. Lefagyott, kész, megállt, abban sem lehettem biztos, hogy észrevette, mi történt.

– Hát, ennek a testnek a lehiggadáshoz kell idő – motyogta Ring, nem túl boldogan, de a dívány másik végébe húzódott.

Visszavettem a ruhámat. Nem tudtam, mit tegyek ezután a dívány mögött álltam, a támlára támaszkodva. Ring felnézett rám.

– A te előző lakódat nem zavarta, amit csináltunk?

– Nem igazán. Tanácsokat is adott – Ring egyszerre próbált nevetni és fintorogni. – Bár mivel legutóbb rábeszélt, hogy menjek be egy kocsmába, ami késdobálóknak bizonyult, és néhány filginutáló részeg nekem támadt, valószínűleg nem lett volna okos megfogadnom a tanácsait.

Attól, ahogy hirtelen lekapta rólam a tekintetét, összeszorult a gyomrom. Megint a gazdatesttel vitatkozott, ebben biztos voltam.

– Jobb, ha most megyek.

A kulcsát megtaláltam, és nem állt fel, hogy bezárja mögöttem az ajtót. Tényleg baj lehetett. Majd megbeszéljük, ha készen áll rá.

Kisiettem az utcára. Nekidőltem a falnak, hogy kicsit összeszedjem magam, de az arrajárók furcsán néztek rám, úgyhogy inkább nekiindultam. Közben Gloria magához tért.

– Muszáj volt hisztizned? – támadtam rá, amiért ilyen szerencsétlen helyzetbe hozott.

– Hiszti? Majdnem lefeküdtél egy pasival az én testemben!

– És?

– Mit és? Nem használhatsz úgy, mint egy… mint egy…

– Nem téged használlak, hanem a testet.

– Pont ez a baj.

– Már miért? Te is csináltál ilyet. Hányszor bújtál így ki a bajból, mert nem tudtál lakbért fizetni?

– Az az én döntésem volt! De nem kényszeríthetsz szexre.

– Neked aztán a világon semmit se kellett csinálnod. Nem kényszerítettelek semmire.

– De ott voltam! – Glorián végigáramlott az undor.

– Nem szabhatod meg, mit csináljak és mit nem – közöltem, teljesen értelmetlenül. Visszakoztam, mert Gloria kiborult. Ez történt, és valószínűleg máskor is ugyanezt tenném. De ezt egyikünk sem akarta elismerni.

– Hol a fenében vagyunk egyáltalán? – kérdezte ő. Nem tudtam. Veszekedés közben végig gyalogoltam, anélkül, hogy figyeltem volna az utcákra. Besötétedett, és egy lelket se láttam a közelben. Az emberek már visszahúzódtak a lakásaikba.

– Szedd elő a telefonod, és derítsd ki, hogyan juthatunk haza – parancsolt rám Gloria. – Istenem, tényleg, mintha hét éves lennél.

Az útvonaltervező egy park széléhez irányított, ahol megtaláltam a buszmegállót. A fák alatt kavargó sötétség miatt még néptelenebbnek tűnt a környék, mégis várakozott már valaki. Felém fordult, amikor elég közel értem. Nő volt, Gloriánál pár évvel idősebb. A nyakát a meleg ellenére gondosan bebugyolálta egy sálba, és feszülten méregetett. Aztán elmosolyodott.

– Nahát, kedveském! Mi járatban idekint, ilyen későn?

Megijedtem. Mit kéne mondanom egy embernek?

– Semmi baj – nevetett a nő, és levette a sálat. – Egyformák vagyunk.

A nyakán tényleg kirajzolódtak a csápok nyomai. Nem tudtam megmondani belőle, milyen régen költözött be, a minta kifejlettnek tűnt, de furcsán halványnak is.

– Nem igazán – erőltettem mosolyt magamra. – Nem vagyok egyesült.

– Ezt komolyan vadidegenek orrára kell kötni? – morgott Gloria. – Ugye tudod, hogy az élet egyik alapfeltétele, hogy ne tűnj csodabogárnak?

– Ez így tisztességes.

– Egy beköltöző, nahát… – csodálkozott a nő, kicsit még kérdezgetett, aztán, ahogy vártam, elővette a telefonját, és hátat fordított. A hangja furcsán izgatottan csengett, és bárkivel beszélt, nagyon sürgette.

A helyzett egyre kínosabb lett, ráadásul a menetrend szerint még fél órát kellett várnunk. De úgy tűnt, az idegen nőtől korábban megszabadulunk, rövidesen megállt mellettünk egy kocsi, és egy pocakos, kopaszodó férfi került elő belőle. Sugdolózni kezdett a nővel.

– Najád, lehet, hogy futnod kéne – mondta Gloria. – Nincs rendben, hogy ez a pasas kiszállt.

– A mai estével semmi sincs rendben – ráztam a fejemet. – De attól még nem ijedhetek meg a saját árnyékomtól is.

A nő észrevette a senkinek sem szóló gesztus, és rám mosolygott.

– Szívecske, ne vigyünk el valameddig?

– Köszönöm, de mindjárt itt a busz.

– Az nem a központ felé megy, pedig oda akarsz jutni, nem?

Már valami lakottabb területtel is beértem volna, és bármit mondtam, tényleg zavart valami ebben a kettőben. A nő egyszerűen túl közel jött hozzám. Hátra léptem, ő megragadta a karom, és simogatni kezdte.

– Nem probléma, tényleg – győzködött, még egy lépés, és a nyakamhoz kapott. Csak egy pillanatom maradt észrevenni, hogy tart valamit a kezében, enyhe szúrást éreztem.

Utána végigfutott rajtam a hideg. Rajtam, a saját ötcentis testemen, ami Gloria fején belül kuporgott.

– Semmi baj – ismételgette a nő, még mindig a karomat fogdosta, de semmit sem éreztem belőle. – Most már jobb, ugye? Mondj valamit. Most már képes vagy rá.

– Mi történik itt? – az én hangom volt, de nem én beszéltem. Gloria szólalt meg.

– Lebénítottam a kis heringet. Aranyos, hogy erre is készítettek valami szert, nem?

Valami rémlett. Ring mesélte, hogy betörtek a központba. Nem gyógyszert vittek el, hanem egy nyugtatót a filgineknek. Beköltözőknél használják, hogy a gazdatest megszólalhasson, amikor elhallgattatásról kell dönteni.

És akkor már azt is értettem, mi zavart annyira. A nő becézgetett, pedig a filginek a szárazföldön barátomnak hívják egymást.

Gloria tétován felemelte a kezét, és úgy forgatta maga előtt, mintha még sosem látta volna. Aztán a nőre nézett, a férfira, és megint a nőre.

– Miért?

– Ahogy elnézlek, még nincs két hónap, hogy beléd rakták. Szóval még elég korán találkoztunk. Ki tudjuk nyírni a kis rohadékot, ha velünk jössz.

Gloria tüdejébe beszorult a levegő. Én még zsibbadtabbnak éreztem magam.

– Miért tennétek ilyet?

– Mert ez a mi nyavalyás bolygónk, te meg szabad akarsz lenni.

– Nekem ehhez idő kell – rázta a fejét Gloria, és lerogyott a megálló nyikorgó padjára. – Tuti van valami hátulütője a dolognak. Ne próbáljátok beadni, hogy csak úgy szívességből dolgoznátok velem.

– Úgy pattogsz, mintha lenne veszítenivalód – hördült fel a férfi.

– Van – vágott vissza Gloria hűvösen. – Filgineket gyilkolni illegális dolog. Ja, és azzal jár, hogy a testemben marad egy hulla, ami, javíts ki, ha tévedek, nem egészséges.

– A hering csak beléd költözött. Szerintem neked nincs gondod az illegális dolgokkal – dörögte a férfi. – A csápok miatt tényleg nehéz lenne kiszedni a kis nyavalyást, de ezen dolgozunk. Talán éppen rajtad tudjuk kikísérletezni a módszerét.

– Szívem – dorombolta a nő, és leült Gloria mellé. – Mi egy csapatban játsszunk. Tényleg azt szeretnéd, ha a hering uralkodna rajtad, amíg ki nem irtják a személyiséged maradékát is?

Gloria ránézett, aztán kiszállt belőle az erő, lógatta a fejét, a tenyerébe temette az arcát, és csak ült, amikor a busz megérkezett, aztán tovább hajtott. Ránk is dudált, mert a kocsi miatt nem tudott a járda mellé állni. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, már nem fértem hozzá. Nem beszélhettem hozzá, nem kérhettem tőle semmit, és ajánlani se tudtam mit.

A férfi türelmetlenül toporgott, a nő odasétált, hogy csitítsa. Ő nem kételkedett abban, hogy Gloria végül velük tart. Én sem.

Ettől még újra átfutott rajtam a tompa rettegés, amikor Gloria felállt, és közelebb lépett a kettősükhöz. Aztán megtorpant, elfordult, hintázott a lábain, ide-oda nézegetett maga körül. A tekintete egy időre megállapodott a kocsin, a tükröződő ablakot fürkészte, végül kicsit megrántotta a vállát.

És futásnak eredt.

A park kerítése felé rohant, hogy átmásszon rajta, ehhez kétszer fejbe kellett rúgnia a férfit, aki megpróbálta visszarángatni. Végül csak átjutott, hangos puffanással esett a földre, és rohant tovább, a park belseje felé, miközben a két ember szintén nekiesett a kerítésnek.

– Basszus, Najád, muszáj volt hagyni, hogy így elpuhuljon a testem? – motyogta Gloria. Még mindig nem értettem, mit csinál. Vagy csak nem bírtam elhinni, hogy tényleg azt teszi, aminek látszik.

Sötét bokrok között bujkált, amíg le nem rázta a két filgingyilkost, utána a telefonon lehívta a park térképét. Az egyik oldal népesebb városrész felé vezetett, és azt hiszem, nem volt kedve tovább kockáztatni, mert rendelt magának egy taxit a park főbejáratához.

Mire visszaértünk a központba, már elmúlt a nyugtató hatása. Gloria nem szólt hozzám, de éreztem, mennyire feldúlt, dühös, kétségbeesett, és ettől csak még kevésbé értettem, miért hozott haza. Meg sem próbáltam rákérdezni, amíg vissza nem jutottunk a lakásomba.

Leültem az ágy szélére, felhúztam a lábaimat. Köszönetet akartam mondani, de nem voltak szavaim.

– Most mi lesz? – szólaltam meg végül.

– Mi lenne? – sikoltott fel Gloria. – Ugyanúgy lesz, mint eddig. Te teszed, amit akarsz, én meg itt gubbasztok.

– Miért nem mentél velük? Miért választottál engem?

– Mert nem vagyok gyilkos, te hülye! Mondtam már – folytatta, lendület nélkül. – Én soha nem akartam senki halálát.

– Sajnálom – sóhajtottam. – És köszönöm.

– Amúgy se bíztam bennük – tette hozzá Gloria mogorván. – Figyelj, itt az ideje, hogy tisztázzuk. Ki fogtok törölni?

– Nem.

– Najád, nem akarok a végtelenségig a háttérben lebegni.

Felpattantam az ágyról, és néhányszor körbejártam a szobát, mielőtt megálltam az ablak előtt. Eljött az ideje, hogy beavassam Gloriát.

– Tudod, mi a különbség a beköltözés és az egyesülés között? Mármint biológiai szempontból.

– Nem igazán kaptam részletes tájékoztatást.

– Az idő – mondtam kényszeredetten. – Ha a gazdatest személyisége kezelhetetlen, nem alkalmas az együttélésre, elhallgattatják. De ahhoz, hogy erről megbizonyosodjanak a terapeuták, le kell lassítani a folyamatot. Az emberi kormányzatok nem szeretnék ezt hirdetni, hogy a beköltözés kellően riasztó lehetőség maradjon. A filgin személyisége persze egy csomó káros vonást el tud nyomni, szóval végső soron megkapják, amit akarnak.

És most jött a neheze.

– Nagyon akartam, hogy kezelhetetlen legyél, tudod? A frász kitört a gondolattól, hogy beleolvadok valaki másba. Nem is értettem, miért lenne ez jó nekem. A filginek gusztustalanul önzőnek tartanának ezért.

– Hű.

Gloria hallgatott egy darabig.

– Szóval mind a ketten fel fogunk oldódni.

– Ettől visszakapod az irányítás egy részét.

Mondhattam volna én is mindenfélét, amire majd úgyis rájön. Hogy megkedveltem. Hogy szükségem van rá, mert ő tudja, mit kell tenni, amikor én teljesen el vagyok veszve. Hogy még mindig nem akarom a folyamatot, de ha ezzel visszaadhatok neki valamit, megéri.

Igaza volt Ring eredeti világának: az egyesülés a nagykorúság kezdete.

De bizonytalanná tett, nem tudtam, ki leszek, mit szeretek majd. Gloria megkedveli majd Ringet, ha jobban belém lát? Vagy én értem meg, miért utálja, és elveszítem a barátomat?

– Szóval akkor most ki kell dolgoznunk valami házirendet? – kérdezte Gloria.

– Az én munkámat fogjuk folytatni, azt garantálom – csaptam le a kérdésre. – Bioszférát elemzünk, nem zsebeket.

– Beleszólhatok abba, mit eszünk?

– Már így is beleszólsz.

– Újrafogalmazom. Ha beleszólok, elfogadod az örökös nyafogás nélkül?

Elmosolyodtam.

– Az az ételtől függ. Egyébként, nem akarsz venni egy rendes furulyát? Kiválaszthatod. Te értesz hozzá jobban.

– Ez aztán a nagylelkűségi roham.

Abban biztos lehettem, hogy Gloria az agyamra megy még párszor, mire a folyamatnak vége lesz.