1.

Ken az űrkikötő lobbijának közepén tornyosuló fémszínű gömb előtt állt. Feje tojásdad alakot öltött a tükörképen, rövidre vágott haja kúpformában meredt felfelé, kikerekedő arcán megnyúltak a ráncok, melyeket az évek hajtogattak a bőrébe.

Egy csoport haladt el mögötte. A saját torzult képe mellett megjelenő testek haladás közben hosszú pálcikaformából tömzsivé zsugorodtak, hogy aztán újra keskeny szalagokká váljanak és eltűnjenek a látóteréből. Közel száz évvel ezelőtt, amikor elindult innen a messzeségbe, még minden normálisnak és megszokottnak tűnt, de az idő titokzatos és képzeletbeli hellyé változtatta egykori otthonát. Úgy érezte, az őt körülölelő világ nem is a valóság, sokkal inkább Alice Csodaországára hasonlít, neki pedig nem biztos, van elég mersze belépni a nyúl üregébe.

Az emberek öltözéke semmiben sem hasonlított az általa megszokottra. Az állomásra, ahol az elmúlt évtizedeket töltötte, néhanapján betévedt ugyan egy-egy furcsa kinézetű ember, de a bányabolygók munkásai és az átutazók inkább praktikus, időtálló ruhát és egyszerű frizurákat viseltek. A körülötte hömpölygő utasok különböző színű és formájú ruhákba bújtak, melyek látszatra gumiszerű műanyagból készültek. Nyaknál felálló csúcsban végződő gallérok, rojtos tábornoki vállapra emlékeztető kidudorodások a felkar tetején, átlátszó nylonból készített vékony kabátok, kétoldalt combban kiszélesített nadrágok, amelyek legjobban egy régi zsoké viseletére hasonlítottak – jöttek és mentek viselőjükön utazva végeláthatatlan hullámokban. A szivárvány összes színében pompázó hajak színesítették az amúgy sem szürke képet, melyeket viselőik két oldalra szétlapítva fésültek vagy a fejtetőre fixáltak, mákgubó formában.

Ken régies bőrruhájában, tüskére fésült ősz hajával és hosszú szakállával úgy kirítt a tömegből, mint egy vérvörös paca a fehér asztalterítőn. A körülötte elhaladók közül a legtöbben kikerekedett szemmel bámultak rá, és halk megjegyzéseket tettek az öltözékére.

Kis szigetnek érezte magát az embertömeg örvényében. Lehunyta a szemét, maga előtt látta a javítóállomás szivarforma-testén megcsillanó Nova-1 kékes fényét. Emlékezett, ahogy a gyomra görcsbe rándult, amikor a hazaút előtt utoljára végignézett az ütött-kopott fémmonstrumon.

A fejében megszólaltak a hidraulikus kalapácsok csattanásai, az orrába a szerelőcsarnokot belengő izzadság -és olajszaga kúszott, a karjába nyilallt a kétkezi munka esti fáradtsága, ami görcsbe rántotta az izmait hajnaltájt.

Negyven év munka súlya szakadt fel a mellkasából egy hatalmas sóhaj kíséretében. Nem volt benne keserűség amiatt, hogy az évek tovaszáguldottak mellette. Az önkéntes száműzetésében töltött évtizedek alatt, pontosan és odaadóan végezte a munkáját minden egyes nap. Hosszú napok, hetek, néha hónapok teltek el úgy, hogy akárki is rátette volna a lábát a dokkoló fémhídjára. A napok hosszúra nyúltak, a kongó csarnokok üressége szótlanná és egykedvűvé formálta őt, végül részévé vált az egyedüllét.

 

Kiszakította magát az emlékek közül, aztán a legközelebbi mozgó járdára lépett és nemsokára elérte az információspultot. Keskeny boxok sorakoztak egymás mellett vékony plexifallal elválasztva, előttük emberek várakoztak a robot ügyintézőkre.

A szürke pléhpofa bizarr mechanikus vigyorral meredt Kenre, és a robot alig észrevehetően biccentett neki. Ken odaadta az azonosításra használt plasztik bilétáját, amire a robot úgy tekintett, mintha most találkozna ilyennel először. Ken nem kételkedett, a technika bőven elhaladt a régi kor vívmányai felett, de bízott benne, valahogy sikerül azonosítani őt. Végül, kisebb várakozás után a robot szeméből vörös fénynyaláb tűnt elő, és letapogatta a beégetett adatokat.

– Jó délutánelejét, Anden úr.

– Jó napot. Az Anderson és Társa-hoz szeretnék eljutni.

– Értem. Az információim szerint a vállalat az ön utazása alatt csődbe ment és megszűnt. Sajnálom. Részleges tevékenységeit a Globális Bányászati Társaság vette át. Az adatbázisom üzenetet jelez az ön részére. Lejátszhatom?

Ken bólintott.

A pulton egy apró, háromdimenziós nőalak jelent meg, hivatalos viseletben.

– Tisztelt hölgyem vagy uram, a Globális Bányászati Vállalat jogutódként magába olvasztotta az ön eddigi munkáltatójának bizonyos tevékenységeit. Közlöm, a törvény szerinti elszámolás az ön irányába a nyugdíjra vonatkozóan a teljes nyugdíjösszegének tíz százaléka. Önnek csak annyi dolga van, hogy kiválassza: egy összegben kéri a pénzét, vagy havi utalásokban.

Kennek fogalma sem volt arról, ebben az esetben mit kellene tennie. A szájában keserűvé vált a nyál, a kezét úgy ökölbe szorította, hogy az ujjaiból kiszaladt a vér. A teljes eddigi élete romokban hevert, az hátralévő rész pedig minden körülményt figyelembe véve sem indult zökkenőmentesen. A nyelve hegyén néhány szitokszó jelent meg, amit gyorsan visszanyelt. Hiába zúdítaná rá haragját és kétségbeesését a robotra, nem oldana meg semmit. Egy év! Kínjában majdnem elnevette magát. Szép köszönet azért, hogy lerobotolt érte negyvenet, és vállalta azt: egy évszázad múlva tér haza egy olyan világba, melyről alig fog tudni valamit.

– Mondja, mit tehetek?

– Kiválasztja nálam, hogyan szeretné felvenni a pénzt, és én kiutalom magának. Egy kredithengert kap, ami a Központi Bank adatbázisával áll kapcsolatban. Csak akkor működik, ha ön használja. Ha nem az ön biometrikus adataival találkozik, elektromos sokkot okoz a használójának. Teljesen biztonságos… A teljes összeget kívánja, vagy a havi lebontást?

– Töltse fel rá a teljeset.

 

 

2.

 

Ken rendelt magának egy suhanót. Ezek az automata gépek szolgáltak taxiként a városban. Először arra gondolt, szállást foglal, de aztán úgy döntött, inkább beül egy bárba, és kiereszti a gőzt. Túl sok volt ez a nap, a hibernáció okozta álmatlanság sem múlt még el teljesen, és az odaúton szerzett tapasztalataiból tudta, egy kis időbe beletelik, míg teljesen visszaáll a biológiai órája.

Menet közben a nyitott panorámatetőn bámult kifelé. Amerre a szem ellátott az övéhez hasonló szerkezetek lebegtek tova a szinteken egyenletes sebességgel. A suhanó hatalmas toronyházak mellett haladt el, amelyeknek többsége a felhők alját súrolta.

Úgy érezte magát, mint a rabok, amikor kilépnek a börtön kapuján. A világ ismeretlen, ő sem ért semmit és őt sem értik meg. Régi otthona a magányt testesítette meg számára, de meg is védte őt a világtól. Nem kellett mást tennie, mint elvégezni a mindennapi feladatait, és semmi egyébre nem kellett odafigyelnie. Mindig volt mit ennie, hol aludnia, minden tervezhetőnek és világosnak tűnt számára, egy jól kitaposott ösvénynek kérdések és döntések nélkül. Most azonban nem hagyhatta tovább el magát. Mintha valaki lekevert volna neki egy hatalmas pofont, hogy felébressze.

 

A gép a bár teraszán tette le. Lenézett az alatta tátongó mélységre, amitől csak a plexiből emelt védőfal választotta el. A háta mögötti félig nyitott ajtón szűrődött kiszűrődő monoton zaj legjobban a kabócák zizegéséhez hasonlított.

Lehunyta a szemét, és újra kisgyerek volt. Gondtalanul futkározott a mezőn, míg a többiek a búzát aratták. A nap fenn járt a delelőn, amikor édesanyja a kockás terítővel letakart kosárral hozta az ebédet. Szinte most is érezte az érdes kezek érintését, ahogy megsimogatják az arcát, mikor belefúrja a fejét a köténybe. Talán akkor volt utoljára boldog és gondtalan. Utána magával ragadta az élet.

Kihajolt a mellmagas korláton és beszívta a város levegőjét. A haját összeborzolta a szél, az agyában átfutott a gondolat, mi lenne, ha teljesen előrebukna. Nem tartana soká. Talán nem is érezné a becsapódást. Végül még jobban meghajolt, a súlypontján kezdett egyensúlyozni. Most csak annyit kellene tennie…

– Hé!

A női hang, mely nem messze a háta mögül érkezett, visszabillentette őt a valóságba. Ahogy meg akart fordulni megbillent, és elvesztette az egyensúlyát. Mielőtt lezuhant volna, egy kéz ragadta meg a karját, ő pedig valahogy meg tudott kapaszkodni a plexi lap élében. Hangosan felnyögött, amikor a bordái nekiütődtek a kemény anyagnak. A tüdejéből sípolva távozott a levegő.

– Nehogy leessen nekem!

Ken próbált valamit kinyögni, de csak a levegőt kapkodta.

A nő jóval negyvenen felül járhatott, de a sugárzó természetessége kiemelte arcának báját. Haját régies stílusú lófarokba kötötte, a ruházata, habár hasonlított a többiekéhez, mégis egyszerű volt.

– Elnézést, nem akartam leugrani, csak…

– Azt remélem is – vágott közbe a nő. –  Maga lenne a harmadik a hónapban.

– Higgye el, egyszerűen csak elbámészkodtam.

A nő próbált haragosnak látszani, de Ken inkább érdeklődést látott a szemeiben. Bár az el kellett ismernie, ebben az öltözékben akármerre jár majd, feltűnő jelenség lesz, így nem elkerülhető az extra figyelem.

– Az jó. Tegyük fel, hiszek magának. Látszik magán, nem idevalósi. Csak nem utazik ennyit, hogy megölje magát. Legalább is, nem lenne túlságosan logikus.

Ken elmosolyodott.

– Gondolom, úgy nézek ki, mint akit egy féreglyuk öklendezett ki magából. Tudja, a külső peremvidéken dolgoztam hosszú ideig, és ma tértem haza.

– Azt le sem tudná tagadni! – nevetett fel a nő. – Bár, ha titkos ügynökként akarna elvegyülni itt, valószínűleg nem ezt a ruhát választaná.

Kennek tetszett a nő humora. Egyenes volt, nyers, de mégis lényegre törő.

– Ahhoz már túl öreg vagyok. Mármint titkos ügynöknek.

– Tényleg? Nem látszik túlságosan öregnek.

Ken átkozta magát, hogy mégsem foglalt szállást, így még csak lehetősége sem adódott megborotválkozni. Arra gondolt, úgy nézhet ki, mint egy hajléktalan.

– Hát… azért megéltem már jó néhány évet – kacsintott a nőre.

– Szerintem nem annyira vészes. Én sem vagyok mai csirke, ahogy látja.

– Mindenesetre köszönöm – mondta Ken. – És ne haragudjon, ha kellemetlenséget okoztam. Nem volt célom elrontani a napját – ha már az enyém nem egy sikertörténet.

A nő rámosolygott, és bátorítólag megszorította a kezét.

– A legjobb, ha leül egy pillanatra, és összeszedi magát. Jöjjön, itt dolgozom a bárban, igyon valamit erre a nagy ijedtségre!

 

Ken kissé kótyagosan követte a nőt. A tágas helyiség szélén boxok sorakoztak egy-egy beszélgető párral, a középső részen köralakú, üveglapborítású asztalok álltak, csak néhányuk körül ültek vendégek. A bejárattól balra széles bárpult húzódott előtte magas, háttámla nélküli székekkel. A hangszórókból halk zene áradt, amely habár fülbemászó dallamokból állt, a klasszikus hangszerek szólamához enyhén disszonáns, elektronikus hangok társultak.

Lehuppant egy székre. Rajta kívül senki sem ült arrafelé, a kevés vendég a másik oldalon tobzódott a fiatal pincérlányok körül. A nő elrendezte a poharakat a feje felett lévő tárolóban, aztán odasétált hozzá.

– És hol van az a bizonyos „peremvidék”?

– A Nova-1 rendszerében, a legkülső bányászati területen, nagyjából huszonöt fényévnyire innen.

– Hát, az tényleg elég messze van.

– És maga? Mindig ezen a sárgolyón múlatta az időt?

A nő felhúzta a szemöldökét, mint aki eljátssza, hogy megsértődik.

– Elárulok egy titkot magának, én is csak néhány éve tértem vissza a Földre. És higgye el, el tudom képzelni, min megy most keresztül – legalább is, azzal kapcsolatban, hova jutott a világ.

Kennek megdobbant a szíve. A nő nem volt igazi szépség, még is az egész lényét körbevette egy természetese báj, ami mágnesként vonzotta őt. Az első pillanattól, mióta a nő szemébe nézett, úgy érezte, ők ketten egy láthatatlan kötelékben csatlakoztak össze, amit talán már a másik is észrevett. Vagy csak képzelte volna az egészet?

– Ez jó, akkor nem kell elmagyaráznom, hogyan érzem magam.

– Röpke kulturális sokk, megdöbbenéssel és kétségbeeséssel fűszerezve.

– Pontosan. Plusz még egy kis félelem.

– Akkor tényleg igyon valamit.

– Mit ajánl?

Csak szintetikus italokkal szolgálhatok. Mondjuk, talán ihatna egy malachai-t.

– Abban van alkohol?

– Nincs, de a hatás nagyon hasonló.

– Ok. Legyen akkor egy malachai. Mi bajom lehet?

A nő néhány métert ment csak arrébb, és Ken azon bánkódott, hirtelen szertefoszlott a közöttük lévő vibrálás. Alig várta, hogy a másik visszaérjen. A nő kivitt egy kört egy távolban lévő boxhoz, asztán visszakanyarodott, és elé tett egy halványzöld italt. Ken megforgatta a kezében az italt, de nem emelte a szájához. Nem akart túlságosan tolakodó lenni, de végül legyőzte a kishitűségét, és eldöntötte, bemutatkozik.

– Ha nem sértem meg, Ken Anden vagyok, első osztályú javítótechnikus, és főállású magányos farkas.

Ken a reakcióból úgy vette ki, a humora még mindig a régi. És habár az évek elszaladtak mellette, testalkata még mindig sportos volt, és markáns arca általában tetszett a nőknek. Talán ez is nyomott valamit a latban.

A nő hezitált egy apró pillanatig, aztán Ken felé nyújtotta a kezét.

– Julia Irlang. Örvendek, Ken.

Julia tenyerének meleg, puha érintése volt, ami áramütésként érte Kent. Igazából meg sem tudta mondani, mikor érintett meg utoljára egy női kezet.

Mintha egy pillanatra Julia is zavarba jött volna. Visszarántotta a kezét, és egy a pulton előtte lévő poharat kezdett törölgetni.

– Említette, hogy nemrég tért vissza – szólalt meg végül.

– Igen. Egy mesterséges holdon éltem az elmúlt pár évtizedben, ami a Nova-1 egyik lakatlan bolygója körül kering.

– Nocsak, két igazi űrutazó! – nevetett fel Julia. – Apám geológusként járta a világot a családdal együtt, így a gyermekkoromat különböző bolygókon, holdakon és hibernációs tepsikben töltöttem. Szép kis élet!

– Hát, egyik sem szokványos, az biztos. És mondja, miért tért vissza?

Julia a gondolataiba merült, mintha Ken mondatai mély dolgokat érintettek volna meg benne.

– Apám meghalt öt évvel ezelőtt, anyám pedig szeretett volna visszatérni, mielőtt… szóval, akkor már halálos beteg volt. Mikor visszatértünk, nem sokkal utána ment el.

– Sajnálom.

– Hagyja csak. A halál az élet része – bármennyire fájdalmas is… Amikor anya eltávozott egyedül maradtam. Nos, igen, ahogy látja, megpróbáltam visszailleszkedni. Még mindig nem tudom, sikerült-e.

– Akkor mindenképpen előrébb jár, mint én – mondta Ken. Nekem egyelőre még halvány fogalmam sincs arról, mit fogok kezdeni magammal. Elvileg nyugdíjas vagyok, de ma közölték velem, volt cégem csődje miatt nagyjából egy év megélhetéshez szükséges pénzt kapok. Nem mondhatnám, hogy ezek után pozitívnak látom a jövőmet!

– Nehéz váltani egyik pillanatról a másikra. Főleg, ha kész tények elé állítják az embert.

– Bevallom: életemben először kissé összezavarodtam. De lehet, a feltörő érzés nem más, mint egyszerű önsajnálat.

– A saját perspektívánkból nézve mindig úgy látszik, a saját életünk egy csődtömeg, és mások csinálják jól. De vajon ők mit mondanának?

Ken lehúzta az italt, és a poharat a pultra tette.

– Talán igaza van – mondta Julia. – Én egész életemben azzal foglalkoztam, milyen rossz nekem, hogy állandóan utazunk. Közben most jöttem rá, mi lett volna, ha megpróbálom legalább néha élvezni?

– Nem hiába mondják, mindenki maga dönti el, ha felkel, milyen napja lesz. De ettől függetlenül nem akarok okoskodni. Lehet, most én omlok majd össze mindjárt, mikor rájövök, még is milyen jó volt a magány, most pedig nem bírom a tömeget.

Egymásra mosolyogtak. Julia hajának gesztenye színe, parfümjének kókusz illata volt. Ken úgy érezte magát, mint egy kamasz, akiben tombolnak a hormonok. Azt kívánta, hogy az este soha se érjen véget. Átadta magát a beszélgetésnek, és itta Julia minden szavát. A fejébe tolult a gondolat, mennyi mindent vesztegetett el eddig, habár egyet kellett értenie azzal, ha nem így történik minden az életében, akkor most biztosan nem lenne itt és nem találkoztak volna.

Egészen zárásig maradt, és mielőtt elbúcsúztak, Julia felajánlotta neki, tegeződjenek. Ezt a tényt Ken nagy dolognak tartotta, egy bátorításnak, talán lehet még a dologból valami komolyabb. Ezen felbátorodva megkérdezte Juliát, lenne-e kedve holnap, a zárás után beülni egy moziba, vagy valahová kimozdulni. Szerencsére Julia éppen a pihenőnapját töltötte másnap, így megbeszélték, találkoznak itt a teraszon. Ez volt az egyetlen közös pont, amelyet mindketten ismertek.

 

Ken rendelt egy suhanót, és egy találomra kiválasztott, Neo nevű hotelbe vitette magát. Nem kergetett illúziókat, de amikor megérkezett a szobába, átértékelte magában az eddig szerzett klausztrofóbiás tapasztalatait. A szoba területe alig érte el a hat négyzetmétert, és első látásra még egy ülőalkalmatosságot sem látott sehol. Jobb oldalon egy ajtó nyílt nem messze középtájon, ami egy kellőképp kicsiny fürdőszobába vezetett. Itt egy zuhanyzófülkét, mosdót és vécét talált. Visszament a másik helyiségbe, és elkezdte feltérképezni a lehetőségeit. Kutakodás közben megérintett egy kapcsolónak látszó tárgyat a falon, aztán elhúzódott egy plasztikelem, és mögüle kiemelkedett egy ágy, ami akkora volt, hogy háton fekve éppen csak nem lógott le róla. Végül aztán sorra végigment minden egyes lehetőségen, és sikerült megtalálnia a berendezési tárgyakat. A szemben lévő falszakaszból egy mosogató, polc, műanyageszközökkel, és egy kicsiny étkezőasztal tűnt elő, a padlóról étkezőasztal és székek emelkedtek ki. Habár mindegyik ugyanazon piszkosfehér színű anyagból készült, Ken apró győzelemnek érezte, hogy sikerült mindent megtalálnia. Amikor elkészült a feltérképezéssel, a konyhában töltött magának egy pohár vizet, leült a fotelba. Minden igyekezete ellenére állandóan Julia arca jelent meg előtte, és már alig várta a holnap esti találkozást.

 

 

3.

 

Megborotválkozott. A tükörben legalább tíz évvel tűnt fiatalabbnak. Megreggelizett egy közeli étteremben, evés közben furcsán méregette a felszolgált zöld, kék, vagy éppen rózsaszínű zseléket. Némelyiket egészen ehetőnek találta.

Egy darabig ódzkodott tőle, hogy lecserélje a ruhatárát, de aztán meggyőzte magát, nincs más választása, ha végre el akarja kerülni a vizslató tekinteteket. Miközben próbálgatta a megfelelő öltözékeket, úgy érezte magát, mint egy vámpír, aki évszázados álmából ébredt fel, felnyitotta szúette koporsóját, hogy újra kísértsen.

Végül kiválasztotta a leghétköznapibb színt és formát. Belenézett a tükörbe, és nem is találta annyira szörnyűnek az összképet. Legalább adott magára valamelyest, amire a munkával eltöltött évtizedek alatt nem volt sem lehetősége és igazából szüksége sem. De most határozottan kezdett tetszeni számára a dolog. Az android eladó ránézett, majd széles mosollyal és felfelé fordított hüvelykujjal jelezte tetszését.

A délután csigalassúsággal vándorolt. Ehető magokat vásárolt, aztán kiült a szálloda előtti parkba, etetni a galambokat. Késő délutánra kezdett megtelni a környék, a színes kavalkád éles kontraszttal villódzott a fák és fű zöldje előtt. Próbálta felfedezni a különbségeket az akkori és mostani világ között, de rá kellett jönnie, semmi sem változott. A témák ugyanazok maradtak: emberi kapcsolatok, öröm, bánat, gyerekek, ki mit vásárolt, hova megy nyaralni, az emberek munkahelyi nehézségekről, vagy különféle betegségekről beszélgettek. Talán minden ugyanaz marad, csak a díszlet változik.

Végül eljött az idő. Egy suhanóval a bárhoz vitette magát. Amikor leszállt, Juliát látta a teraszon, aki épp onnan nézelődött lefelé, ahonnan ő tegnap majdnem a mélybe bukott. A suhanó hangjára Julia elhajolt a korláttól és megfordult. A haja össze volt fogva és hátrasimítva, az arcát ezüstszínű nonfiguratív minta díszitette. A ruhája – ezüst alapon arany csillagokkal díszített kezeslábas – kiemelte karcsú derekát. Ken olyannak látta őt, mint egy istennőt.

– Hűha, űrmunkásból egy igazi bolygóközi csempész! – kiáltott fel Julia.

• Egy ősz hajú, lelkileg kissé meggyötört csempész… viszont te istenien nézel ki.

Julia kissé elpirult, mintha most készülne az első randevújára. És habár Ken is tudta, ez nincs így, mégis, a helyzet minden tekintetben egy első randira hasonlított. Két kívülálló, akik normális esetben nem is éltek volna egy időben, most találkozik.

– Köszönöm!

– Mozi? Vagy valami más? Mihez van kedved?

– Hát, egy mozi jó lenne! Már régóta nem voltam sehol.

– Jó, de a filmet te válaszod. Fogalmam sincs, mit érdemes megnézni manapság.

 

A mozi nem hasonlított arra, amit Ken ismert. Egyrészt, csak ők ketten tartózkodtak a vetítőteremben, másrészt az egész egy interaktív kaland volt, nem egy ücsörgős régi filmélmény. Persze, már régebben akkor is léteztek három vagy négydimenziós mozik, de korántsem képviselték ezt az élethűséget. A műsor közben Ken számára megváltozott a valóság, és teljesen átadta magát az illúziónak.

Egy olyan történetbe csöppentek bele, ami a dinoszauruszok korában játszódott, és annyira élethű volt, hogy Ken akaratlanul is beleborzongott, amikor elhaladt mellette egy Triceratops vagy egy T-Rex. Az állatok lába alatt rengett a talaj, Ken a felkavart port és az állatok erőteljes szagát is érezte. Juliának láthatóan tetszett a dolog, többször hangosan felsikkantott, vagy megmarkolta Ken vállát, ahogy mögé ugrott. A nő többször megszorította a kezét is, folyamatosan kereste az érintését.

A film után vacsorázni mentek, arra a környékre, ahol Julia lakott. Az ételhez borszerű italt ittak – Ken inkább nem kérdezte meg, igazi-e – és desszertnek shake-et ittak – már, ha shake volt egyáltalán.

Julia tósztra emelte a poharát.

– A két kívülálló találkozására – mondta.

Ken előrenyújtotta a kezét, és koccintottak. Ahogy összeért a tekintetük, Kennek el kellett ismernie, menthetetlenül elragadta a szerelem.

Az ebéd után Ken suhanót rendelt, és a hotelhez repültek. A toronyépület előtt álltak, Ken búcsúhoz készülődött. Úgy érezte magát, mint a kisiskolás, aki még az első csók misztériumán sem kerekedett felül eleddig. A parkból kabócazene szólt, a város háttérzümmögése adta az ütemet.

– Nagyon örültem, hogy eljöttél… talán…

Julia odahúzta magához, és megcsókolta. Ken meglepődött, de végül levetkőzte magáról a bénultságot, és átadta magát a pillanatnak.

 

A következő néhány óra egy olyan álomnak tűnt számára, amely mégis elég valóságos annyira, hogy igaz legyenen. Teljesen átadta magát Juliának, minden gátlás vagy szemérmesség nélkül, és olyan magasságokat járt meg, melyeket eddig még sohasem. A szenvedély eltemetett energiákat hozott felszínre benne, újra fiatalnak érezte magát, mintha csak most kezdődne az élete. És ebből ez nézőpontból ez igaz is volt. Talán nem is élt eddig igazán, ha pedig mégis, akkor régi környezetének puritánsága lesilányította igényeit a legegyszerűbb emberi igények szintjére.

Hajnali kettő múlt, amikor Ken rápillantott az órára. Viszonylagos sötétségben feküdtek, a padlóba épített fényforrás csak annyira világított, hogy ne legyenek vaksötétben. Ken a hátán feküdt, Julia Ken mellkasára hajtotta a fejét. Ken tagjaiba jóleső fáradtság költözött, és hallgatta Julia pihegését.

– Olvastad gyermekkorodban A kis herceget? Saint-Exupéry. – kérdezte Julia.

Kennek felrémlett valami egy kisfiúról, aki egy kisbolygón él, nevelgeti a rózsáját, meg egy róka… és talán egy pilóta a sivatagban?

– Azt hiszem, bár oly régen lehetett, hogy lehet, csupán illúzió. De talán valami rémlik. Egy szőke kisfiú van benne, és talán egy róka…

– Majd adok egy példányt – vágott közbe Julia. – Nekem van belőle három is. Időről-időre elolvasom… Tudod, segít embernek maradni ebben az embertelen világban… Szóval, azt mondtad, valamennyire emlékszel. Talán a rókára is, amit a kis herceg megszelidít.

Ken összevonta a szemöldökét.

– Rémlik valami. A megszelidítés arra vonatkozik, már nem ismeretlenek egymásnak többé, ugye?

– Igen. Pontosan erről van szó.

–  Tudom, nem olyan egyszerű ez – válaszolta Ken. – Mármint a megszelidítés.

– Igen. Ahogy az élet sem az.

Ken elsimított egy rakoncátlan tincset Julia homlokán, és egy csókot nyomott az ajkára.

– Meséltem neked az életemről, és arról, nem is szerettem igazán… – folytatta Julia. – Lehet, magamnak sem mertem bevallani, de néha még is hiányzik. Vagy talán arról van szó, hogy nem tartozom ide? Inkább menekülnék vissza, a megszokott viszonylagos biztonságba?

– Furcsa kimondani, de kissé engem is gyötör a honvágy. És ez azért érdekes, mert az utóbbi években szinte teljesen egyedül voltam. Hogy lehet-e magányos az ember milliárdnyi másik között? Nem tudom, még is így érzem magam.

Julia felemelte a fejét, és Ken szemébe nézett.

– Még nem mondtad el, miért mentél el innen. Valami hajtott? Vagy csak kalandvágyból?

Ken sóhajtott. A téma érzékenyen érintette. Régen eltemette a múltat magában, de saját ballépéseinek következményei elől senki sem menekülhet.

– Volt egy osztálytársam, aki annak idején egy félresikerült szerelem miatt belépett az Idegenlégióba… Hát, valahogy én is így kerültem a világ végére. Önként választott száműzetés.

– Érdekes dolog a szerelem…

– Inkább csak az, miképp éljük meg. Fiatal, forró fejjel másként gondolunk mindent. Máshogy fájnak a sebek, máshogy éget a láng… Ha előre mehetnénk az időben, biztos sokkal bölcsebb döntéseket hoznánk. Bár ez sajnos nem lehetséges. Így utólag kell tanulnunk a hibáinkból.

– De talán nem késő újrakezdeni.

– Nem, azt sohasem. Csak nehéz.

Julia távolabb húzódott Kentől.

– Én pedig úgy érzem magam, mint egy puzzle, amit soha nem fejeztek be. Mindenhol belefolytam egy kissé a mindennapokba, de a közösségeknek mégsem lettem része igazán. A dolgok általában véget értek, mielőtt hozzászokhattam volna.

– Gondolom, itt sem volt egyszerű újra kezdeni.

– Először gyászoltam apámat aztán anyámat, aztán sokáig saját magam sajnáltam. Végül tudatosult bennem, az önsajnálat nem visz előre és változnom kell. Döntöttem, és megtettem az első lépést.

Ken ivott egy korty vizet, aztán óvatosan visszatette a poharat az éjjeli szekrényre.

– Tudod, amikor elmentem, elvágtam magam mögött mindent. Egy ideig követtem az eseményeket, aztán minden érdektelenné vált. Csak akkor lökődtem ki ebből a bénult állapotból, amikor az állomásra vetődött valaki.

– Semmit sem tudtál arról, mi zajlik a Földön?

– Hát, valójában nem túl sokat. Az átutazók inkább arról meséltek, ahonnan jöttek vagy ahová tartottak, én pedig nem nagyon kérdezgettem őket. A videoüzenetek közül csak azokat néztem meg, amelyek a cégtől érkeztek, a többit olvasatlanul töröltem. Mit kezdtem volna velük? Valójában soha sem készültem vissza.

– Örülök, hogy így döntöttél – mondta Julia. – Nekem is nyitnom kellett a világ felé, és végül nem bántam meg.

– Hát, a nyitottság sohasem baj! – vágta rá Ken. – Még kihagytál volna egy olyan főnyereményt, mint én!

Julia felnevetett.

– Két sérült egy pár.

– És mondd, van valaki ezen a világon, aki nem az?

 

 

4.

 

A világ újdonságának kezdeti varázsa lassanként elmúlt. Ken folyamatosan halogatta, hogy munka után nézzen, élvezte a semmittevést, ami nem sokszor adatott meg neki az évek során. A várost járta, végig nézte a múzeumokat, visszanézte az elmúlt évtizedek fontosabb eseményeinek felvételeit, olvasott, futni járt a parkban – persze azt egy nap sem mulasztotta el, hogy benézzen Juliához a bárba. Közös programokat szerveztek, kirándultak, vagy csak beszélgettek egy pohár bor mellett. Kennek be kellett vallania magának: Juliával kezdenek összecsiszolódni. Végül az egyik estén, miközben a hotel tetejéről a csillagokat bámulták, Julia felvetette neki, költözzenek össze. Ken először megijedt a felelősségtől, de aztán rá kellett döbbennie, nincs mire várniuk. Aznap este forgolódott az ágyában és nem jött a szemére álom. Arra gondolt, talán csak fél elkötelezni magát, de legbelül érezte, tényleg szereti Juliát és talán ez teszi őt igazán sebezhetővé. Amíg csak magáért felelt, egyszerűnek tűnt az élet, így már volt valakije, akiért aggódott, és többet megtett volna érte, mit saját magáért.

Végül ott találta magát Julia lakásában, azzal a kevés holmival, amit az idők folyamán megőrzött magának. A ruháin kívül csak néhány fénykép és könyv képezték teljes vagyonát, amik végig kísérték önkéntes száműzetésének évein.

Juliával minden szabadidejüket kihasználták. Megnézték a városközpontban álló óriási akváriumot, moziba és koncertre jártak – habár Ken még mindig nehezen fogadta be a modern zenét –, de akadt olyan este is, amikor maguknak ütötték össze a vacsorájukat, és az estét beszélgetéssel töltötték. Ken ezeket a pillanatokat becsülte a legtöbbre. Mindketten adtak valamit a másiknak és kaptak is tőle. Folyamatosan formálták egymás világnézetét, vitatkoztak vagy egyetértettek. Egy valami azonban nem változott: mindketten úgy gondolták, ha még száz évet is élnek itt, akkor sem tudnák megszokni ezt a számukra idegen világot.

Ha az összeköltözést Julia szorgalmazta is, a következő lépést Ken tette meg. Egy napsütéses októberi reggelen az ágyban feküdtek. Szinte egyszerre ébredtek fel, és együtt nézték a narancsvörös napfelkeltét. Ken nem is álmodott arról, hogy ennyire tökéletes lesz a leánykérés, de a sors kegyes volt hozzá. Lenyúlt az ágy mellé, ahová a gyűrűt tette, majd felemelte az apró ékszeres dobozt.

Ken hangja először elcsuklott, aztán feloldódott a görcsös kábulatból.

– Tudod… sokat gondolkodtam arról, vajon mit mondhatnék neked… de végül rájöttem, mi fejezné ki a legjobban, ami érted érzek… Szóval, tudnod kell, kizárólag amiatt nem választanék magamnak másik életet, mert akkor nem találkoztunk volna…

Julia szeméből apró könnypatak indult útjára, és a párnára csöppent.

– Ennél szebbet még soha sem mondtak nekem.

Ken arcáról lehullt a feszültség, és mosolyogva kacsintott vissza Juliára.

– Akkor ez igent jelent?

– Persze, hogy igen, te nagy mamlasz. Igen. Örökké.

 

Mikor összeházasodtak, úgy döntöttek, egy hétre egy melegebb, déli vidékre utaznak. Julia imádta a tengert, de még életében nem járt egyiknél sem, így kinéztek egy szigetet a Dél-mediterraneumban. Rhodosz ősi szigete nem csak szép tengerparttal rendelkezett, de bővelkedett történelmi látnivalókban is. Az elmúlt évszázadban újjáépítették a Kolosszus szobrát – amely monumentalitásával uralta az öböl bejáratát –, és felújították a sziget belsejében kanyargó katakombarendszert is.

Egy kis mopedet béreltek és bejártak mindent, amit csak tudtak. Felmentek a legmagasabb hegyek tetejére, megnézték a végtelen narancsültetvényeket, este fürdőztek a tengerben, amikor rajtuk kívül már senki sem járt arra.

Az egyik este a balkonon ültek, és bámulták a teliholdat. Julia belekortyolt a borába és Ken vállára hajtotta a fejét.

– Szerintem szerencsések vagyunk – mondta Julia. – Mármint, hogy annyi hányódás után rátaláltunk egymásra… Sokan sohasem találják meg a párjukat.

– Vagy csak nem veszik észre. A megoldás gyakran csak akkor látszik, ha már meghoztuk a rossz döntést.

Julia kérdőn nézett rá, így Ken folytatta a magyarázatot.

– Túl sokan nem képesek szenvedni vagy küzdeni egy kapcsolatért, ami miatt beleugranak egy másikba, és aztán később szembesülnek azzal, ugyanabban a mókuskerékben tepernek, ahol csak a társ más, aki legalább annyira nehéz eset, mint az első.

– Értem. Saját tapasztalat?

– Valamilyen szinten igen. Bár nem velem történt meg, hanem az anyámmal. Olyan volt, mint egy pillangó, aki virágról virágra száll – csak én képviseltem az állandóságot az életében.

– Nehéz lehetett megélni… Nálunk pont az ellenkezője történt. A szüleim még harminc év után is úgy turbékoltak, mint az első héten. Néha, tinédzserként még nézni is rossz volt!

Felnevettek.

– Így megy ez – mondta Ken. – Talán az arany középút a normális.

– Ami igazán feltűnt, valahol mindig is tisztelték egymást annyira, hogy megbeszéljék a gondjaikat. A nagy lángolásba néha belefért néhány ajtócsapkodás is.

– Legalább voltak érzelmek. Nálunk ez általában úgy játszódott le, hogy anyám tűrt, aztán ha kiborult a bili, leléceltünk.

Julia letette a poharát, tenyere közé fogta Ken arcát, és tettetett komolysággal a szemébe nézett.

– És mondd csak, mi lesz velünk?

Ken nevetve hámozta ki magát a gyengéd szorításból.

– Hát, ehhez két ember kell. Majd meglátjuk, hogyan alakul.

 

 

5.

 

 

Amikor két nappal később hazaértek, Ken elkezdte az álláskeresést. Nem akart elsietni semmit, várta azt a lehetőséget, ami tényleg megfelel számára. Elsősorban szerelőműhelyek hirdetéseit nézte át, de olyan munkákat is megnézett, amelyek teljesen távol álltak tőle, de azt gondolta róluk, könnyen beletanulna. Összeírt magának néhány lehetőséget, és eltervezte, a következő héten elmegy néhány interjúra.

Juliával a boldogságuk építéséből mindketten kivették a részüket. Próbáltak átlépni a súrlódásokon és az eltérő nézőpontokon, melyek annyira különböznek a férfiak és nők között, néha igazat adtak a másiknak, még akkor is, amikor maguk is elbizonytalanodtak. Ken úgy gondolta, felnőttfejjel sokkal tudatosabban építették a közös életüket, mintha fiatal, dacos csitrik lennének, akiknek látását elhomályosítja a hormonok tombolása. Persze, a kapcsolatuk nem volt teljesen letisztult, mindketten erős egyéniséggel bírtak, és nehezen engedtek a véleményükből, mégis, megfontolt, felnőtt módon tették ezt, nem ösztönlényként csapkodva, mintha kizárólag csak az érzelmeik írányítanák őket.

Ken az utóbbi időben úgy látta, Julia gyereket szeretne. Julia egyre többet hozta fel a témát, hozzákapcsolta beszélgetésben felmerült példákhoz, révetegen bámulta a tévében a babákkal kapcsolatos reklámokat. Ken azonban ennyi idősen már nem volt biztos benne, van-e még elég ideje, ne csak biológia apja legyen egy gyereknek. Azt nem akarta, hogy ha utódja születik, azt Juliának egyedül kelljen felnevelnie. Amikor végül felhozta a témát és őszintén elmondta Juliának a véleményét, Julián látszott, habár letaglózza Ken hozzáállása, megérti férjének álláspontját, és elfogadja azt – de legalább is beletörődik a helyzetébe.

Ahogy teltek a hónapok, Ken már majdnem tényleg elhitte, tényleg boldog lehet. Beleringatta magát a pozitív jövőképbe, kizárt minden tényezőt, ami felboríthatta az idillt. Kissé úgy érezte magát, a sok nélkülözés és lelki sivárság után valahol jár neki a boldogság, mintha a világ egyenlő mércével adagolná ezt az emberek között. Azonban a keserű csalódás megmutatta számára, ez koránt sem így van. A világ nem az ember kedvére tesz, inkább kihívások elé állítja.

Éppen a péntek vacsorához készülődtek, amikor Julia megszédült és elvesztette az eszméletét. Kennek minden gyorsaságát és ügyességét össze kellett szednie, hogy elkaphassa, mielőtt a Julia a padlóra zuhan. Kétségbeesett hangon hívta a mentőket, akik néhány perc alatt kiértek, és bevitték őket a korházba.

 

Hajnali fél kettő körül járt az idő. Ken az ablak előtt állt, és az üvegen keresztül bámulta a feleségét, akinek orrából átlátszó csövek lógtak kifelé. Julia szeme csukva volt, a mellkasa a takaró alatt egyenletesen emelkedett és süllyedt. Egy orvos lépett mellé, aki gondterhelt arccal nézett rá.

– Anden úr?

– Igen. – A szavak úgy jöttek ki a szájából, mintha nem is a sajátjai lennének.

– Dr. Malcom vagyok, a felesége orvosa… Elvégeztük az előzetes vizsgálatokat. Sajnos minden jel arra mutat, a feleségének agydaganata van. Előrehaladott az állapota.

Ken térde megroggyant, az orvos kapta el, hogy el ne essen.

– Az nem lehet… hisz nem volt semmilyen tünet…

Az orvos próbált együttérző tekintetet erőltetni az arcára, de Ken jól látta, az évek alatt annyi ilyen, és ehhez hasonló szituációt élhetett át, hogy érzelmileg távol kellett helyezkednie a betegeitől. Ken nem haragudott rá emiatt. Azokra kellett koncentrálnia, akiket még meg lehet menteni.

– Nem mindig vannak tünetek. A szervezet néha már csak akkor jelez, amikor már nagy a baj.

Ken mellkasára mázsás kövek ereszkedtek. Próbált levegőt venni, de a tüdeje sípolni kezdett.

– Van remény?

– Sajnálom. Úgy néz ki, nem tehetünk semmit. Megvizsgáltuk a műtét lehetőségét, de… – Dr. Malcolm a fejét rázta. –  Maximum két hónapja van hátra.

Ken feje zúgni kezdett, szürreálisnak érezte a világot, mintha a kórház, az orvos és az egész szituáció, csak a fejében létezne. Megharapta az ajkát belülről, nem álmodik-e. A fémes íz elöntötte a száját.

– Bemehetek hozzá?

Az orvos bólintott.

Ken kinyitotta az ajtót, és út tette egymás elé a lábait, mint egy holdkóros. A hideg csempe és a szobában uralkodó fertőtlenítőszag eszébe juttatott egy emléket. Anyja feküdt a kórteremben, félig delíriumban félig élet és halál között lebegett, és ahogy ránézett Juliára, egy pillanatra mindkét arcot látni vélte. Megértette, nem lehet övé a boldogság, amit annyira szeretett volna. Azért kapta a boldog perceket, hogy lássa, milyen az igazi élet, és mit vesztett azzal, hogy annak idejét feladta azt. Még is, inkább élte volna végig akár százszor is újra és újra ezt a fél évet Juliával – mégha mindannyiszor a halálos ágya mellett kellett volna állnia végül – mintsem soha sem találkozott volna vele.

Julia mellkasa alig láthatóan emelkedett és süllyedt, és mikor odalépett mellé, kinyitotta a szemét és fáradt mosoly suhant át az arcán.

– Ne haragudj rám – mondta. A hangja rekedt és erőtlen volt. – Nem így terveztem. Annyi mindent…

Ken rátette a mutatóujját Julia szájára.

– Ne beszélj. Pihenned kell.

– Apámmal ugyan így kezdődött. Reggeli rosszullétek, amikről nem beszélt, aztán az ájulás…

– Fel fogsz épülni…

Julia megszorította a kezét.

– Csak őrizz meg mindent, hogy ne legyen hiábavaló, amit mi ketten…

– Nyugalom, most pihenned kell… – szakította félbe Ken. Nem volt képes végighallgatni, ami Julia mondani akart.

Ken arcán könnycseppek gördültek végig. Arra gondolt, bár csak ő lenne most ott, de rá kellett jönnie, ezt még sem akarná. Julia nem élné túl ezt egy fordított helyzetben, ő pedig tartozik neki azzal, megőrzi a közös emlékeket. Ha tehette volna, elrohan oda, ahol senki sem látja, ahol ki tudja üvölteni a fájdalmát. De nem tehette. Erősnek kellett maradnia, hogy így maradjon meg Julia számára.

 

 

6.

 

Ken az utolsó napokra hazahozta Juliát, ne a rideg falak között, idegen emberekkel körülvéve kelljen elmennie. Eddig is minden nap bejárt hozzá, de Julia kifejezetten kérte – még úgy is, hogy egyre gyakrabban lett rosszul, és néha már a fájdalomcsillapítók sem hatottak. Ken megerősítette a lelkét, hogy az összes figyelmét a feleségének tudja szentelni, és tudatosan figyelt arra, a másik ne lássa rajta, ami legbelül zajlik benne. Minden este úgy feküdt le, talán ez az utolsó közös napjuk, és minden reggel úgy kelt fel, hátha még is kapnak még egyet.

Julia végül egy ködös és hideg februári reggelen távozott el, és vele együtt elveszett Ken jövője is. Ken tudta, csak egy ilyen lehetőség adódik az ember életében, és már nem akart senki mást szeretni – nyugalmat akart és magányt, egy helyet, ahol képes lesz megbékélni a sorsával. Egy helyet, ahol a gondolataiba mélyedhet, ahol nem zavarja meg ez a rohanó, személytelen világ.

Egy ideig őrlődött magában, mit tegyen, de nagyjából két hónappal Julia halála után eldöntötte, elhagyja a Földet. Julia nélkül még idegenebbnek érezte magát itt, a falak az együtt töltött emlékekről meséltek, melyek rosszabbak voltak a fizikai fájdalomnál.

Előkereste a hirdetést, amit nem egészen egy hónapja talált. Egyedülálló, nagy szervíztapasztalattal rendelkező kollégát kerestek az űr egy kies, távoli szektorába, egy bányabolygó szomszédságában. A feladat: időszakos javításokat kezelni, és elhárítani a felmerült hibákat. Arra gondolt, talán az sem számít, mennyi idős. Ha van még tíz tevékeny éve, és ha az egészsége engedi, akkor leendő munkaadójának is megéri őt alkalmazni. Pénzt se kérne sokat, mire is kellene neki? Bejelentkezett az állásinterjúra.

 

Az űrhajó leválni készült az űrállomásról. Az utasok elfoglalták a helyüket, és beszíjazták magukat az ülésekbe. Ken becsattintotta a biztonsági övet, és kinézett az ablakon. A Föld kék korongja nézett vissza rá, a szürkébe borult égbolt alatt jól látta a megapoliszok fényeit. Nem fog hiányozni innen, azt sem veszik majd észre, hogy elment. Az emberek lenn tovább élik majd a plasztikus és gyors életüket, kizárják az igazi világot, őrlődnek gondjaikon, és élvezik a rövid ideig tartó boldogságot – ha adatik nekik valamennyi egyáltalán.

Gondolatban még egyszer köszönetet mondott Juliának mindazért az élményért, amit együtt átélhettek. Hogy egyszer –  ha csak rövid ideig is –, úgy érezte: tényleg él.

Aztán elfordította a fejét, és megnyomta a hibernáló kapszula indító gombját.