Tíz

Sue valódi neve egészen más volt. Csak a képzeletemben hívtam őt Sue–nak, bár valójában fogalmam sincs, honnan jutott eszembe pont ez a név.  Emlékszem, amikor megtudtam, hogy régen az embereket különböző neveken szólították, és könnyen megeshetett, hogy két ember azonos nevet viselt, nagyon meglepődtem. Vajon milyen módon tartották nyilván őket így? Nem lehetett könnyű dolguk. Még akkor sem, ha vezetéknév és keresztnév párosával kellett őket megjelölni, még úgy is rengeteg egyforma névpár létezhetett. Persze annak idején azonnal rákérdeztem erre, és azt a választ kaptam, hogy a nyilvántartásokban azért mindenki rendelkezett egy egyedi azonosító számmal is. Ez megnyugtatott, mert máskülönben elképzelni sem tudtam, hogyan különböztethették meg őket.

Egy időben szörnyen megtetszettek a régi nevek, és titokban gyűjteni kezdtem őket. Ha valamelyik zenében, vagy irodalmi műben ilyesmibe botlottam, gyorsan felírtam a gyakorló füzetem hátsó lapjára. Nem hiszem, hogy bajom lett volna belőle, de titkos örömet jelentett nekem ez a kis privát gyűjtemény. Amikor senki sem látott és hallott, mint valami ünnepeken kapott ételkülönlegességet, úgy ízlelgettem ezeket a számomra idegenül, mégis szépen csengő neveket: George, Anne, Michael…

Mire az egyik nevelő rajtakapott, és kitépette velem a mindkét oldalán teleírt lapot, már úgyis a fejemben volt az egész. Azzal szórakoztam, hogy mindenkinek megpróbáltam hozzá illő nevet találni és magamban úgy hívtam őket, ahogy én akartam. Ohó, Mr. Percy, nem fog ki rajtam, kívülről tudom az összes nevet, ha kell, ábécésorrendben felmondom, vagy visszafelé…

A nevek nálunk az egyed külsejével állnak kapcsolatban – ezért egy gyerek nem kap azonnal nevet, csak néhány év létezés után sorolják be. Három betű és hat szám – ezek vagyunk mi. „A”– a szőkéknek, ők nagyon kevesen vannak, az igazán szőkék neve AAA, a szőkésbarnáké AAB, a világosbarnáké ABB, a sötétbarnáké BBB, a vöröseké – ők sincsenek túl sokan – árnyalattól függően CAA, CBB, vagy egyéb kombináció. A feketéké a D. A négy szám első jegye a szem színét jelöli, a második magasságot, a többiről nem tudom, mire való.  Nem jelölik sem számmal, sem betűvel a bőrszínt, sem a nemet, így nem lehet előre tudni, vajon a DDD fehér, sárga vagy fekete bőrű egyedet jelöl–e fekete hajjal, és nő–e vagy férfi az illető. A végleges nevek a felnőtt egyedeknél alakulnak ki, addig úgysem nagyon számít senki. A haj színének megváltoztatása lehetetlennek számít, színének megtartására viszont remek módszert dolgoztak ki. Azt mondják régen sok ember elvesztette a haja színét, ez ma elképzelhetetlen, mint ahogy az is, hogy valaki egy egészségre káros vegyülettel megváltoztassa.

Sue valódi neve ABB124507 volt. Már azelőtt, hogy láttam, a neve alapján tudhattam volna róla, hogy világosbarna hajú, kék szemű, elég magas egyed. De egy sokkal hosszabb számsorral sem lehetett volna leírni azt, ahogyan a szeme ragyogott, amikor először nézett rám úgy.  Egészen más színt kapott a szeme, valami átható, kék és zöld közötti csodás árnyalatot, amibe mindig beleborzongtam.

Az egészet súlyosbította a tény, hogy Sue felügyelő. Azért választották ki, mert élenjárt sok mindenben, amit tanítottak, meg elvártak tőlünk, és az élenjárókat gyakran jutalmazták felügyelői tisztséggel. Névtelennek lenni jó és bizonyos szempontból védett állapot, ha hibákat követsz el, még nem terhelik velük a fájljaidat, nem jegyzik föl sehová, hiszen nem vagy még senki. Más szempontból értéktelen vagy és a társadalom számára, még haszontalan és alig várod, hogy hasznossá válj. Azonban felnőtt életem során sokszor döbbentem rá, hogy névtelenként jóval nagyobb biztonságban van az ember, és könnyebb a lelkiismerete, mint később, amikor elegendő belenézni a fájlodba és minden ballépésedről tudnak.

A felügyelők nem a szó szoros értelmében felügyelnek minket, inkább az a feladatuk, hogy összefogják és lelkesítsék a csoportokat. Sokszor nem vesszük komolyan a csapat jelentőségét és egyénenként is szövetségek szövődnek közöttünk, bár ez nem számít kívánatosnak.

Amikor először megláttam, ugyanolyan testhezálló ruhát viselt, akár mi mindannyian, csak egy piros csík hirdette a karja oldalán, hogy felügyelő. Mint mindenki másnak, 24 körül lehetett a testtömeg–indexe, az izmai pont megfelelőek, az arca egészségesen sima, a haja fényesen himbálózott a hátán. Pont olyan volt, mint bárki közülünk. Az egészséges külsőt minden reggel a szkenner ellenőrizte nálunk, s ha valaki sápadtabbnak bizonyult, vagy a szeme fehérje, esetleg az írisze elváltozást mutatott, nem csillogott a haja, vagy másként fénylett a bőre, akkor megkapta a szükséges kiegészítő tápanyagokat, vagy vizsgálatra küldték.  Emlékszem én aznap reggel magnéziumot is kaptam a rendes táplálékom mellé, mert éjszaka begörcsölt a lábam.

Sokszor gondolkodtam mi az, ami miatt mégis felfigyeltem rá, de sohasem voltam képes megmondani. Később persze már tudtam, mi az, ami miatt újra és újra a közelébe vágyom, de hogy mi volt, ami abban a pillanatban hozzá kapcsolt, az nem derült ki számomra. Úgy sejtem, valamiféle kémiai reakció lehetett, de erről sohasem tanultunk.  Eleinte nem is tudatosult bennem, hogy a közelében akarok lenni.

Később gondolkoztam azon is, vajon azért tetszik–e Sue, mert szép? Ugyanolyan volt, mint a többi hasonló adottságú egyed, egészséges külsejű. Egészséges, tehát szép. Azt hiszem az iskolában ezt tanultuk. Beszéltünk róla mi az, hogy szép, még régi filozófusokat is említettek. Szép az, ami érdek nélkül tetszik – ezt mondta egyikük. De mire is mondhatnám, hogy szép a környezetemben? Tárgyakra vagy élőlényekre? A szobámra? A kanálra, amellyel az ebédemet ettem? A kanál speciális, formatervezett darab, célszerű. A célszerű, az szép? Ebből a kanálból több száz van a bázison, talán több ezer, mind ugyanolyan. Eszembe sem jutott soha szépnek látni. Vajon másnak eszébe jutott már? Bárhogy is erőlködtem, nem tudtam felidézni olyan tárgyat, amelyet valaha is szépnek gondoltam volna. A bázison nem támogatták a tárgyak gyűjtését, vagy felhalmozását, különösen egyedi tárgyak nem voltak. Mindenki ugyanolyan ágyon aludt, egyforma ágyneműben, ugyanolyan ruhában jártunk, egyforma üvegekből ittunk és egyforma volt a képernyő a szobáinkban, talán csak az érkező üzenetek különböztek, de azok igazán nem mondhatók szépnek. Nem tiltották ugyan, hogy egyedi tárgyakat tartsunk a szobákban, ha valaki rendelkezett ilyennel, megtarthatta, ám ritkán akadt lehetőségünk szert tenni ilyesmire. Bár ha jól emlékszem, Bert (csak én hívom Bertnek, az igazi neve BBB266814) szobájában van egy kő. Hófehér, gömbölyű kavics, a tenger partjáról hozta, ahova Bert egyszer jutalom gyanánt kirándult. Veszélyes kirándulás volt, talán ezért őrizte Bert a kavicsot. Vagy, mert olyan jól simult a tenyerébe? Vagy talán szépnek találta?

Kilenc

A képernyő a szobámban figyelmeztetett, hogy két hete nem napfürdőztem, így a további programom adott volt. A folyosó végén lévő lifttel felmentem a legfelső szintre, ott pedig gyalogosan folytattam az utamat. Ismertem egy rövidebb útvonalat, igaz hatalmas csövek és vezetékek között húzódott, de a munkámból kifolyólag biztonságosan közlekedhettem itt.  A hatalmas légszűrő berendezésekből áramlott a bázis belseje felé a szűrt levegő. Odakint nem volt olyan súlyos a légszennyezettség, hogy halálos lett volna rövidebb időt kint tölteni, de kétség kívül mindennek nevezhettük, csak egészségesnek nem.  A víz tisztításával különösen nagy nehézségekbe ütköztünk, mert az egyszerű szűrőberendezések kevésnek bizonyultak az évszázadokon át belekerült gyógyszer– és hormonmaradványok kiszűrésére, így a mérnökök ugyancsak megküzdöttek, mire az összes bázison szabadalmaztatható szűrőket készítettek. A légszűrők mellett a víztisztítókat is tanulmányozhattam, bár a munkám az előbbiek karbantartásának irányítása volt. Elmondhatjuk, hogy olyan munkára sikerült szert tennem, mely nélkül az egész bázis léte kérdésessé válna, úgyhogy nap mint nap azzal a tudattal tértem vissza a szobámba, hogy a közösséget szolgálom és nekik szükségük van rám.

A vezetékeket rejtő folyosó végén ajtó állt, de én rendelkeztem hozzá kóddal, így közvetlenül a tetőre vezető feljárathoz jutottam. Mielőtt kimentem volna a tetőre, egy boxban levettem az összes ruhámat. Kész! – kiáltottam, vettem egy nagy levegőt és a fülke falában lévő apró nyílásokon keresztül máris erős sugárban áramlott be a napvédő. Egy másodperc alatt az egész testfelületem tökéletes és biztonságos védelem alatt állt az UV sugárzás minden fajtájával szemben. A sok kísérletezés ellenére sem sikerült ugyanis olyan megbízhatóan alkalmazható fényt kifejleszteni, amely pótolja a napsugárzás élettani hatását és nem károsítja a bőrt. Az összes eddigi verziónak akadt valami hátulütője, kiderült, hogy mégis bőrbetegségeket okoznak, vagy nem elegendőek a csonttömeg vesztés vagy a depresszió elkerüléséhez. Így az erőforrásokat a tökéletes UV–szűrő bevonatok fejlesztésére fordították. Ez, ami épp rám került, remekül porlasztható, néhány másodperc alatt szárad, leheletvékony réteget képezve a bőrön, nem gátolja a bőrlégzést, mégis hatékonyan véd a sugárzástól.

Most már kifeküdhettem a napra. Melegen tűzött aznap, de túlhevüléstől nem kellett tartanom, inkább arra gondoltam ilyenkor, milyen pozitív hatásai vannak ennek a napfürdőnek. Emlékszem, amikor az iskolában tanultunk róla, a jó közérzetet is ide sorolták, de visszagondolva nem értettem egészen pontosan, hiszen a közérzetünk mindig jó volt. Talán annak is köszönhetően, hogy rendszeresen napfürdőztünk? Igen, lehet, ha nem figyelmeztetnek kéthetente, és elfelejtkezünk róla, talán jönnek azok a fránya betegségek.

Napfürdőzés után nem tanácsos azonnal lezuhanyozni, így a pihenés helyett az edzést választottam, gondoltam, ha már úgyis rajtam a napvédő, kimegyek a kinti pályára kerékpározni. A kerékpár egy nagyon régi sporteszköz, ma is hatékonynak és rendkívül egészségesnek tartják a használatát, a bázis körül létre is hoztak egy remek zárt pályát. Én azonban nem ide mentem. Saját felelősségre engedélyezték egy régebbi pálya használatát odakint. Mivel jó eredményeket értem el kerékpározásban, bármikor kimehettem, csak UV–szűrőt és légszűrő maszkot kellett viselnem. Magamra vettem egy kerékpáros ruhát, felültem az egyik kerékpárra és elindultam a benti pályán, de a keleti oldalon elhagytam azt.

A bázisról kilépni nem volt egyszerű, mert három kapun kellett áthaladni. A retinaolvasó azonosított, a fájljaimból egy ezredmásodperc alatt kiolvasta a rendszeres kerékpáros múltamat és az engedélyemet a kinti pálya használatára, ez nem jelentett gondot. A három kapu inkább arra szolgált, hogy a kinti és benti levegő ne keveredjen, befelé jövet pedig a lehetséges kórokozók kiszűrésére. A kerékpárút a sziklaszirt szélén vezetett, bár küzdelmes volt tekerni az állandó erős szélben, mégis gyakran jártam erre.

Nehéz megmondani, miért.

Azt hiszem, egyrészt a horizont miatt. A bázis legtágasabb egybefüggő terme sem adta meg azt a különös térélményt, amit a part végtelensége.

Másrészt innen jól látszott a tenger. Volt egy titkos gondolatom, bár igyekeztem észben tartani, hogy a tenger szennyezett és veszélyes, sokszor láttam magam, amint leugrom a sziklafalról és úszom a tengerben. Tudom, őrültségnek hangzik, nem is beszéltem róla soha senkinek, de valami miatt megjelent a szemem előtt ez a kép. Odabent, a tiszta és biztonságos medencéinkben kirázott a hideg, ha a szennyezett, maró tengervízre gondoltam, ám amikor megláttam, minden igyekezetem ellenére gondolatban beleugrottam. De nem volt ezzel semmi gond, a gondolatainkat nem ellenőrzik, szabadon élhetünk, így ezt a gondolatot is megtarthattam magamnak némi lelkiismeret–furdalás árán.

Nyolc

Ellentétben más bázisokkal, nálunk mindenki valódi munkát végez, valóban hasznos tagja a társadalomnak. Mi tartjuk karban az egész bázist, a levegő és víz ellátó egységeket, dolgozunk az élelmiszer-ellátásban, az oktatásban – minden egyes egyed értékesnek és nélkülözhetetlennek érezheti magát.

Sue azt mondta, azért lett felügyelő, mert így szabadabban élhet. Én úgy hittem, a kiválósága miatt van, hiszen szabadok voltunk mindannyian, és különben sem járt különösebb kiváltsággal a felügyelőség, mindene megvolt neki is, és nekünk is. – Így jobban leszállnak rólam – magyarázta, de nem teljesen értettem.

Alkalom kellett, hogy kommunikálni tudjunk, mert bár érintkezni nem volt tilos, a két egyed között szövődő szorosabb kapcsolatot nem nézték jó szemmel. A csoportos tevékenységek rendben voltak, és egyénileg is szinte bármit tehettünk, de egymással leginkább a képernyőn keresztül léptünk kapcsolatba.

A kerékpározást találtuk ki. Odakint nem ellenőriztek, és általában nagyon kevesen vették a bátorságot, hogy kimenjenek, úgyhogy tiszta volt a terep, beszélgetni is tudtunk, csak a megadott időre vissza kellett érjünk. Nem egyszerre léptünk ki és be, és hogy senkinek ne tűnjön fel, sőt, alkalmanként külön is kimentünk tekerni.

Később bővült a lehetséges helyek sora. Kéthetente én voltam a felelős a vezetékekért, ezért ezen a folyosón rajtam kívül nem járt senki, azt is pontosan tudtam, hogy melyik szakasz nincs bekamerázva.

Sue vegyészetet tanult, a táplálkozásra szakosodott. Azt mondta, a tablettáikkal manipulálnak bennünket. Eleinte nem hittem neki, hiszen csak táplálékkiegészítőket és vitaminokat kaptunk, de a kíváncsiságom győzött.

– Hagyd el a kerek zöld tablettát pár napig a hét elején – javasolta –, csak a hét végén ellenőrzik a szintjét!

A zöld tablettát három napig lehúztam a vécén. Semmi különös nem történt, kicsit nyugtalanabb lettem, de ezt annak tulajdonítottam, hogy különös érzés volt nem bevenni a tablettát. Sue kitartott a manipulálás–elmélet mellett és én ráförmedtem, hogy butaságokat beszél, biztosan kezdődő üldözési–mániája van, láttam már olyanokat, akiket ezzel kezeltek. Soha nem voltam még ilyen durva vele, sőt, senkivel.

– Nem vagy te egy kicsit ideges? – kérdezte és gúnyosan nézett azokkal az égkék szemeivel.   – Rendben – egyeztem bele – melyik legyen a következő tabletta? Mit ne vegyek be?

Sokáig bámult mielőtt válaszolt volna.

– Hagyd el a fehér háromszög alakút. Ahhoz hosszabb idő kell, viszont nem fogják észrevenni. Csak szükséges esetben ellenőrzik a szintjét.

– Mire jó? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.

– Majd meglátod.

A fehér tablettát olyan régen szedem, nem volt könnyű elhagyni. Még nyugtalanabb éjszakák következtek és különös álmok, melyeknek sokszor Sue volt a főszereplője. Reggelente foltok voltak az ágyneműmön, reméltem, hogy a tisztítók nem veszik észre, csak bedobják a több száz tisztítani való lepedő közé. Nem tudtam mit kellene tennem, hogy könnyebb legyen, és az igazat megvallva visszakívántam a háromszög alakú tablettámat.

– Lehet, hogy igazuk van – mondtam, miközben a titkos folyosónkon a lehető leglassabban ballagtunk a kerékpártároló felé. – Lehet, hogy csak meg akarják könnyíteni az életünket. Sue hirtelen megtorpant és olyan közel lépett, mint még soha, a bőre az enyémhez ért. Összezavartak a reakcióim és másnap első dolgom volt, hogy bevegyem a fehér tablettát.

Hét

Egy másik felügyelő jött Sue helyett. Sue kerékpározás közben mesélte, hogy megkeresték előző este és azt mondták, nem helyes, hogy egy felügyelő szorosabb kapcsolatot ápoljon egy egyeddel. Ezért leváltották és másik csoportot kapott. Semmi megtorlás, hiszen ilyesmiért nem jár büntetés, egyszerűen csak lehetőséget adtak az eltávolodásra.

– Ezentúl minden nehezebb lesz – mondta, miközben ott tekert a szirt peremén és lobogott a haja. Nehezebb lesz találkoznunk. Attól tartok, figyelni fognak.

Megbeszéltük, hogy marad a folyosó, meg a kerékpározás, ameddig ki nem szúrják. Eszembe jutott még valami: a szobáinkban nincsen kamera, ha be tudna jönni… Szerinte ez a legveszélyesebb, mert ott is figyelnek, de elképzelni sem tudom miért mondta, biztos voltam benne, hogy a szobájában mindenki azt tesz, amit akar.

– Csak végső esetben, de még ne kockáztassunk – csilingelt a hangja. Szokás szerint előttem repesztett a szélben.  Érdekes, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy végrehajtsuk, amit mondtak. Hogy eltávolodjunk.

Kezdtem sejteni, hogy Sue egy lázadó… Csak bajba ne sodorjon bennünket. Sosem gondoltam volna, hogy a felügyelők közül kerülnek ki ilyenek. Azt mondta, többen is vannak és össze kellene fognunk, de nem voltam benne biztos, hogy ez a közösség javát szolgálná, mint ahogy abban sem voltam biztos, hogy én is közéjük tartozom.

– És soha nem próbáltad? – kérdezte, amikor arról meséltem neki, hogy időnként gondolatban a tengerben úszom.  Döbbenten meredtem rá.

–Te soha nem teszel a vágyaidért? – most már gúnyos volt.

– Ugyan, tudod, hogy szennyezett…

– Szerintem közel sem annyira, hogy meghalnánk. Egy védőruhában talán, vagy egy jó védőréteggel a bőrünkön…

Most én lettem dühös.

– Így nem lehet élni! Nem mehetünk folyton a csapongó buta gondolataink után! Ez nem helyes, Sue!

– Sue? – most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.

Csak álltunk némán és néztük egymást. Zavarba jöttem.

– Tudod, magamban azzal szórakozom, hogy régi neveket adok mindenkinek…

– És engem Sue–nak neveztél. Sue. Úgy ízlelgette a szót, mint az ebédre kapott finomságokat szoktuk. Nem tudtam dühös–e, vagy tetszik neki.

– Mondj még neveket! – kérte.

Sorolni kezdtem. Álltunk fent a szirten egymással szemben és neveket soroltam neki. Ő meg egyenként elismételve belekiabálta a szélbe: Michael! Peter! Jonathan! Mary! Ann!

– Suzanne – mondtam –, ebből származik tulajdonképpen a neved.

– Suzanne – ismételte.

Kipirult az arca és ragyogott a szeme. A tenger felé fordult és úgy kiáltotta:

– A nevem Suzanne! Várj – mondta lelkesen – akkor el kell, hogy nevezzünk téged is. Magadnak nem adtál még nevet?

Érdekes módon ez eddig eszembe sem jutott.

– Sorold, amit még tudsz, aztán választunk – ajánlotta fel. Soroltam.

– Az a baj, hogy több is jól hangzik. Mi lenne, ha két nevet kapnál? Vagy esetleg hármat?  ABB1234 elnevezlek téged itt, a szabad ég alatt, a neved mostantól Michael Peter Jonathan. Érdekes, hogy nem történt semmi, mégis úgy éreztem, hogy akkor és ott valami megváltozott.

Hat

Írásban fogunk kommunikálni – suttogta. – Fogadjunk, hogy erre senki sem gondol.

– A képernyőt biztosan ellenőrzik – vetettem közbe, de lehurrogott.

– Valódi írásra gondoltam. Csak egy hely kell, ahol nincsen kamera, és mindketten nyugodtan elrejthetjük az üzenetünket. Meg persze papírt és íróeszközt kell szereznünk, ez már nehezebb. Viszont én hetente egyszer az iskolásoknál vagyok szolgálatban. Hátha valamelyikük hajlandó elveszíteni egy füzetet, meg pár tollat…

Ennél nagyobb szerencsénk volt, mert Sue az egyik teremben egy halom papírba és íróeszközbe botlott, és a szolgálat végén sikerült belőle néhányat elemelnie. Már csak az alkalmas rejtekhelyet kellett megtalálnunk. Több helyet is felvetettem, de mindegyikkel akadt valami probléma. Be volt kamerázva, túlságosan távol esett, feltűnő lett volna, ha gyakran járunk arra…

– Várj! – intett Sue, és a szeme villanásából láttam, hogy megint új ötlete támadt.  Nem véletlenül lett felügyelő, vágott az esze, mint a borotva. – Az orruk előtt fogjuk eldugni. Melyik az a hely, ahova mindketten mindennap járunk?

– Az étkezde – válaszoltam gondolkodás nélkül.

– Ez az! – győzelemittas volt a hangja. – Apróra hajtjuk az üzenetünket és felragasztjuk az étkező asztal aljára evés közben. Bőségesen lesz időnk feltenni és levenni a másikét, csak azt kell egyeztetnünk, hogy milyen időpontban étkezünk és hova ülünk.

– Mi van, ha foglalt a hely?

– A légbefúvó alatt többnyire nem ül senki, mindenképp ott jelöljük ki a helyet. Ha kicsit balra vagy jobbra ragasztjuk, két székről is elérhető lesz. Megegyezünk néhány kódban, ha bármi változik. Legyen a befúvó alatti első hely az A1, a következő sor szék elsője B1– ha valami közbejön, elég ezt elküldenünk egymásnak a képernyőn.

– Ragasztó?

– Ó, azt én könnyen szerzek, egy kis darab ragaccsal megoldjuk.

Elképedve néztem rá, azt hiszem, ekkor kezdtem el igazán csodálni. Ráébredtem, hogy a leleményességnek a szikrája is kihunyt bennem, mivel gyerekkorom óta nem volt rá szükségem, hogy ilyesmin gondolkodjak, berozsdásodtam, mint az öreg bázis vezetékei. Papírdarabokon írásban kommunikálni olyasvalaminek tetszett, mintha egy távoli kisbolygót fedezne fel az ember maszk és védőruha nélkül. Sohasem gondoltam volna, hogy ez az idejétmúlt dolog ilyen izgalommal tölt el. A kézírás jó hatással van az agyra, ezért mindannyian megtanultuk és gyakoroltuk, bár mostanában inkább csak billentyűket és gombokat nyomogatunk, az írást nem felejtettem el.

Öt

Hetekig működött a titkos levelezés, míg egy napon hiába tapogatóztam az asztal alatt, nem találtam semmit. Talán rosszul emlékszem és nem A1 üzenet érkezett a képernyőmre? – ez volt az első gondolatom és megnéztem a következő helyet is, meg a földön, hátha leesett. Pedig legbelül már tudtam…

A szobámba mentem és az ágyra feküdtem. Olyan érzés szorította össze a gyomromat, mintha nem megfelelő táplálékot ettem volna. Összegörnyedve feküdtem, így enyhült valamelyest a görcs. Egyszer csak kivilágosodott a monitorom. „Betegségre utaló jelek, amennyiben egyetért, menjen el kivizsgálásra!” Megmerevedtem és a levegő elakadt valahol a bordáim között, a megdöbbenéstől izzadni kezdett a homlokom. Azt mondták nem figyelnek bennünket, hogy a szobákat nem figyelik…

Látnom kellett. Olyasfajta szükségletté vált, mint a kis színes tabletták reggelente.

Négy

Különös volt az arca. Ilyen arckifejezést nem láttam még mások arcán sem, az övén meg végképp. A szemei egészen nagyra tágultak, a szája összeszorult.

– Azt az utasítást kaptuk, hogy nem találkozhatunk többet.

Hirtelen azt hittem a földi légkörrel van valami gond, mert nem kaptam rendesen levegőt. A szűrőt már jó ideje nem hordtuk, mert akadályozott a beszélgetésben, de még soha nem volt problémánk a kinti oxigén mennyiségével. Most azonban alig jutott valami belőle a tüdőmbe. Éles fájdalmat éreztem újra a gyomrom tájékán, a bőrömön pedig olyan borzongás futott végig, mint hőmérsékletváltozáskor szokott.

Utasítást? – dadogtam. Azt hiszem reményvesztett volt a hangom.

Az utasítások rendszeresen jöttek életünk folyamán, ezek adtak keretet a mindennapjainknak, mindig racionális, józan elvárások voltak, amelyeket maradéktalanul betartottunk. Most azonban az első dolog, ami bevillant az agyamba az volt, vajon miért? De nem kérdőjelezhettem meg a döntést, sohasem kérdőjeleztük meg. Nem tudom, mit láttam a tekintetében, amikor otthagytam, hogy a parancsnak megfelelően egyedül jöjjek vissza a bázisra, de az elkövetkező hetek során, amikor reggelente a tükörbe néztem, ugyanazt láttam a saját tekintetemben.

Vizsgálatokat kértem, mert fáradtnak, nehéznek éreztem magam, és annak ellenére, hogy az eredményeim tökéletesek lettek, reggelente egyre nehezebben tudtam felkelni és elvégezni a munkámat. Az egyetlen dolog, ami még képes volt felvillanyozni, amit mindig vártam, a kerékpározás maradt. Többé nem szóltam senkihez, csak összeszorított szájjal tekertem, és amikor a szirthez értem, a gyomrom is összeszorult – mégis vártam ezeket az alkalmakat. Volt abban valami megnyugtató, hogy ha Sue is folytatja a kerékpározást, és a szirthez ér, talán ő is rám gondol.

Három

Aznap már reggeltől fuldokoltam odabent és alig vártam, hogy a munkám után kimehessek tekerni. Szokás szerint levágtam az utat és a folyosón keresztül akartam megközelíteni a kijáratot. Amint bezártam magam mögött az ajtót, zajt hallottam. Dermedten álltam, amikor a csövek mögül előlépett Sue.

– Vártalak.

Nem tudtam megszólalni, csak álltam és néztem.

– Gyere, menjünk ki! Gyorsan!

– Nem mehetünk ki együtt… – tiltakoztam erőtlenül.

– Ugorjunk bele a tengerbe! Úszni akarok veled a tengerben.

Nem tudom, miért követtem, miért mentem vele magától értetődően, mintha ezentúl már Sue adná az utasításokat. Amíg baj nélkül átjutottunk a kapukon, folyamatos remegést éreztem odabent, talán Sue miatt volt, vagy azért, mert megszegtük a parancsot. Már közeledtünk a szirthez, amikor láttuk, hogy ott vannak mögöttünk. Gyorsabb járművekkel jöttek, mint mi. Teljes erőnkből tekertünk, azután Sue eldobta a kerékpárját és rohanni kezdett a szirt pereme felé, én pedig követtem.

– ABB1245, álljanak meg! – olyan erővel csattant fel mögöttünk a hang, hogy beleremegtem.

– Az én nevem Suzanne! – sikoltotta a szélbe válaszul.

Kettő

Ugrani akartam. Azt akartam, hogy Sue és én ússzunk a tengerben. Előttem járt körülbelül másfél méterrel. Mindig is jobb futó volt, edzettebb és gyorsabb. A tengerbe talán nem mernek utánunk jönni, félnek a szennyeződéstől, és ott úgyis meghalunk. Egyetlen pillanatig sem hezitált, hiszen úgy tudta, ott vagyok mögötte. Láttam a haját, ahogy lobog, amikor ugrott. Engem abban a pillanatban ragadtak meg, de én csak Sue–t figyeltem. A haját, ahogy ejtőernyőként lebeg a szakadék felett. Rámcsattantak a bilincsek, ott a szirten, a tenger előtt.

Egy másik élőlény halálának okozásával vádolnak. A Tanács megtárgyalta az ügyemet. A legfőbb büntetésről ugyan hallottam már, mert az iskolában tanultuk, de még soha senkit nem kellett ezzel a büntetéssel sújtaniuk. Soha senki semmilyen formában nem veheti el egy másik ember életét, ezért engem egyszerűen eltávolítanak innen. A B32–es kapszulában lőnek ki az űrbe, rövid időre elegendő oxigénnel felszerelve. A B32–es nem áll Föld körüli pályára, nem rendelkezik rádióösszeköttetéssel, nem irányítható, nincs is szüksége erre, hiszen soha nem tér vissza. Nem lehet megjósolni, hogy a halálomat éhhalál, fulladás, vagy ütközés okozza majd.

Egy

Most, hogy a kilövésre várok, van időm gondolkodni. A semmi vár rám ott kint.

Szégyellem magam, amiért kitaszítanak a társadalomból, de talán még a semmi is jobb, mint nélküle itt maradni. Sok mindenre jöttem rá az utóbbi napokban. Rájöttem, hogy a szabadság, az valami egészen más. Nem volt ugyan részem benne, de egészen más lehet. Olyasmi, mint száguldani a szirten és nézni a tengert.

Azt hiszem, arra is rájöttem, mi az, hogy szép. A legszebb dolog, amit valaha láttam, Sue szeme volt. És a haja, ott a tenger felett. Remélem, elérte a tengert és megtudta, milyen érzés úszni benne.

Zéró

A semmibe küldtök, de én akkor sem leszek már soha olyan magányos, mint ti itt.