Lassan odaértem a helyszínre, mégis egy újabb szál cigarettáért nyúltam, habár a legutóbbit még a kocsiban nyomtam el. Elöntött a csend. Próbáltam kitisztítani az elmémet, miközben nagyot kortyoltam a vizezett kávémból. Halál szaga terjengett a levegőben. A technikusok már pók módjára rohangáltak fel-alá a tetthelyen.

Némán bújtam át a rendőrségi kordonon.

– Üdvözöm, nyomozó! – lépett közelebb Harris – Tudott aludni valamennyit az éjjel?

Elengedtem a fülem mellett a kérdést. Még mindig lüktetett a fejem és az ostoba kérdések csak jobban feldühítettek. Az óra alig kattant hajnali kettőre, mikor megcsörrent a telefonom. Gyűlöltem a mobilokat. Bármikor, bárhol el lehetett érni bárkit. Képtelenség elhagyni a világot egy percre is, mert folyton megtalálnak.

– Mit tudunk, Harris? Meséljen!

Ahogy közeledtünk az épület felé, az egyenruhás rendőr a feljegyzései között babrálva próbálta összegezni a lényeget. Fiatal férfi, tele ambíciókkal annak ellenére, hogy tisztában van vele, valószínűleg sohasem fog fentebb emelkedni a testületi ranglétrán.

Ismét kortyoltam a kávéból.

– Az áldozat neve Ted Sullivan. 37 éves, fehér férfi. Nőtlen. Egyszerű irodai dolgozó.

– Igen… igen!  – sürgettem a fiatal tisztet, majd elpöccintettem a leégett csikket.

– A portás talált rá, mikor meghallotta a zajt. Mondjuk azt nehéz lett volna nem meghallani – jegyezte meg szárazon.

– Hogy érti?

Harris értetlenül bámult rá, majd nagy nehezen kinyögte.

– Lezuhant a lifttel.

A fejfájás egy pillanat alatt erősödött fel.

– Ezt hogy a fenébe érti? – préseltem ki a szavakat, közben próbáltam visszafojtani a kitörni készülő üvöltésem. Ujjaim szinte reflexszerűen kulcsolódtak a Synth márkájú cigaretta dobozára.

A férfi nem válaszolt azonnal. Hezitált, amitől az indulatom pokolgépként robbant.

– Harris? Ha jól értem ez itt egy baleset, igazam van?

Bólintott.

– Akkor miért engem hívott ide? Miért nem az ügyeletes baleseti nyomozót? Ki van ma szolgálatban?

– Altmann nyomozó! – suttogta bűnbánóan, de keményen állta a tekintetem.

– Akkor verje fel azt az alkoholista barmot és hívja ide. Részemről ennyi. És ha még egyszer ilyesmivel zargat engem, esküszöm…

– Dadson nyomozó! – vágott a szavamba, ami már csak olaj volt a tűzre.

– Mégis mit gondolt, mikor tárcsázta a számom? Átfutott legalább egy pillanatra is az üres agyán, hogy…?

– Nyomozó! – emelte fel a hangját, mire elhallgattam.

Nyilván mégis van némi vér a pucájában. Lehet, hogy csak vinni fogja valamire. Enyhe mosoly húzódott a számon, de szinte azonnal fegyelmet erőltettem az arcomra. A rendőr nyilván ezt észre sem vette.

Harris egy nyomtatott, enyhén véres papírt nyújtott át, amit egy műanyag zsákba zártak, jobb felső sarkában a helyszínelők által ellátott sorozatszámos, öntapadós matricával. Hirtelen megrettentem. Önkéntelenül nyúltam a papírért, de nagyon reméltem, hogy nem az lesz, amire gondoltam. A lap közepére csak kér sort nyomtattak:

 

“Semmiből zuhanva érkeztem közétek

Szolgaként élve, dolgotokat végezve.”

 

Megdermedtem. Egyetlen szót sem bírtam kinyögni kiszáradt torkomon. Harrris törte meg végül a csendet.

– A Költő volt, igazam van?

Csak meredtem a lapra. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állhattam ott.

– Hol találták? – szólaltam meg végül.

– A szemtanúk szerint Sullivan a nyomtató fülkéből jött ki és egy felsőbb szintre igyekezett egy prezentációra, de a lift időközben lezuhant. A kimutatásai és táblázatai között találtuk ezt. Vélhetőleg a nyomtatott oldalak közé keveredhetett ez is.

“…keveredhetett.” Ez a szó járt egész végig az agyamban, míg az irodám felé vezettem. A Költő esetében nem beszélhetünk olyanról, hogy oda keveredhetett. Ez a gyilkos egy profi. Semmi sem történt véletlenül körülötte. Egy tankönyvi, elvetemült őrült. Módszerei kifinomultak, ahogy egy modern, digitális bűnözőnél elvárható lehet. Számtalan személyiség profilt készítettek róla a szakértők, de eddig teljesen haszontalannak tűntek. Az áldozatok listája viszont egyre csak nőtt.

Amíg végeláthatatlanul robogtak mellettem a neonlámpákkal megvilágított utcák, beindult a gépezet és az agyam újra lepergette előttem a részleteket. Szinte már álmomban is ezeket láttam:

Angela Kane. 27 éves színes bőrű nő. Százhatvannal száguldott egy biztonsági kordonnak, sem féknyom, sem hangvezérlésű parancs a megállásra a fedélzeti navigátor szerint. Még csak automata módra sem váltott, manuális vezetési módban volt. Egyszerű öngyilkosságnak tűnt, de mobilján egy rövid, visszakövethetetlen számról érkezett üzenet:

 

“Szabadon a négy lovas, dobogó paták

Döngetik a végítéletnek kapuját.”

 

Az ügyet ugyan lezárták, de az őrsön sokáig beszéltek az esetről. Egészen két hónappal későbbig.

Ross és Maggie Munrow. Negyvenes házaspár. A házuk vezérlőpanelje romolhatott el. A rendszer lezárta az ajtókat és ablakokat, majd a légtisztító rendszer kiszivattyúzta az összes oxigént a lakásból. Az ágyukban találtak a férfira, laptopja a mellkasán. A monitoron egy ismeretlen weboldalon csak két sor díszelgett:

 

“Elkárhoz a tolvaj, a hazug, a gyilkos,

Saját bűnébe fullad a csaló álnok.”

 

Ross Munrow múltját teljesen átvilágították, de semmit sem találtak. Szoftverfejlesztőként dolgozott a CallTech–nél. A holtteste mellett a padlón találták meg a feleségét. Keze a telefon felé nyúlva, szemei kiguvadva. Tudta, hogy meg fog fulladni és segítséget akart hívni. A földön heverő tableten ugyanaz az weboldal volt megnyitva azzal a különbséggel, hogy egy másik két soros vers gyászos betűi rajzolódtak ki rajta:

 

“Új világban új korok. S káosz köszönt be!

A megtört félve, segítséget kért tőlem.”

 

Sorozatgyilkosság. Nyilvánvalóvá vált. Azonban a szó klasszikus értelmében mégsem gyilkolt meg senkit. A keze tiszta maradt, mint egy katonatisztnek, aki századokat küld a halálba. Mégis meg kellett állítani. Azonban semmink sem volt, amin el tudtunk volna indulni. De a szadista őrült nem állt meg itt.

Lawrence Shaperd. Huszonegy éves. Anafilaxiás sokk végzett vele. A közeli kínai étteremből rendelt vacsorát, azonban mogyoróallergia okozta fulladás miatt hunyt el. Beszéltünk az étteremmel. Azt mondták, hogy a fiú rendszeresen rendelt tőlük ételt, de minden egyes alakommal az elektronikus rendelés megjegyzés rovatában feltüntette az allergiáját. Ezúttal azonban a megszokott rendelésénél ez nem szerepelt. Kimondottan kért rá mogyorót és a kérés alatt a következő szerepelt:

 

 

“Tehetetlen gyenge ember, beteges nép,

Társadalom tükörképe leszek majd én.”

 

… és most Ted Sullivan. Ezzel együtt öt áldozat. Már így is öttel több, mint amennyinek kellene lennie.

Szinte észre sem vettem, hogy újabb szállal szívtam el. Mire feleszméltem, már az őrs előtt parkoltam az óriási biovereket reklámozó automata plakát alatt. Felfordult tőle a gyomrom akárhányszor csak ránéztem. A fiatal csinos lány fülig érő szájjal mondta az ismétlődő képsorokban: „Váljon jobb emberré!” A rendőrök szerint már túl öreg vagyok és ezt már nem is fogom megérteni. A változás, a jövő elkerülhetetlen. Legrosszabb esetben meg csak egy múló hóbort lesz, ami két-három év múlva már a köztudatból is ki fog kopni.

Ahogy beléptem biccentettem az éjjeli ügyeletesnek és az irodám felé vettem az irányt. A lécsőn mentem fel a harmadikra. Valahogy nem volt kedvem a liftet használni. Kimelegedve értem az üveglappal leválasztott irodához.

– Archie! Fényt! – adtam ki az utasítást, ahogy belöktem az ajtót.

A neoncsövek pislákolva kattantak fel, majd Archie halk zümmögéssel ébredt fel alvó üzemmódjából. Led lámpáinak felvillanásai jelezték, hogy az ellenőrző programjai másodpercek alatt lefutottak. A szuperszámítógép kellemes dallammal jelezte, hogy az aktív szolgálatát megkezdte.

Határozott léptekkel suhantam az asztalomhoz. A kabátom a széktámlára terítettem, mikor halk neszezés ütötte meg a fülemet. Reflexszerűen nyúltam a hónom alá erősített fegyveremhez. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. A sokéves rutin sokkal erősebb, mint a józan ész. Egyetlen percre sem merült fel bennem, hogy az őrsön bárki is megtámadna, mégis ezt diktálta az ösztönöm.

A terem másik sarkában felállított íróasztal melletti kanapé takarásában egy álmos ábrázat kezdett kirajzolódni. Thomson kábán bámult rám, de amint megpillantotta a pisztolyomra kulcsolódott ujjaimat, szinte azonnal magához tért.

– Nyugalom Dadson! Csak én vagyok!

– Mi a francot keresel az irodában? – fújtam ki a levegőt, de csak ekkor engedtem el a pisztolyom markolatát.

– A csajom kidobott. Még a múlthéten. Szóval nem volt hová mennem.

Azzal elindult a saját asztala felé. Lustán borzolta fel a haját, majd mélyet ásított. A lelkem mélyén sajnáltam Thomsont. Elvégre pont olyan, mint én, egy igazi bulldog. Képtelen elengedni egy ügyet, amíg le nem zártuk és ez a kapcsolatok tekintetében nem egy szavatossági tényező. Ha az apja nem lett volna programozó, kiváló nyomozó lehetett volna belőle. De a világ már csak ilyen. Az ideológiák jöhetnek, mehetnek, de az orvosok, zsaruk, ügyvédek, programozók dinasztiái sohasem halnak ki.

– Nekem legalább van kifogásom, hogy itt vagyok! De te mégis miért nem otthon fekszel az ágyadban?

Válasz helyett csak átadtam neki a nyomozati sorszámmal ellátott nejlontasakot.

– Még egy? – ingatta a fejét Thomson. – Most mégis mi történt?

– Meghekkelte egy lift biztonsági protokollját… – nagyot sóhajtottam – Aztán egyszerűen kikapcsolta a fékberendezést. A szerencsétlen, aki benne volt… szóval nem lesz nyitott koporsós temetése.

– Képtelen vagyok felfogni. – ingatta a fejét. Szeme elé emelte a papírt, majd suttogva felolvasta. – Van fogalmad arról, hogy ez mit jelenthet?

Némán intettem a fejemmel.

– Tápláld be Archie-nak, hátha tud vele valamit kezdeni.

Thomson szinte azonnal munkához látott. A fiatal programozó ugyan nem repesett az örömtől, de félelmetes sebességgel ütötte le a billentyűket.

A dolog egyre jobban kezdett túlnőni rajtunk. Szinte sorsszerű, hogy minden ötven-száz évente születik egy ilyen elmebeteg, mint a Költő, elég csak a Hasfelmetszőre gondolni, vagy a Zodiákusra. Kíméletlen terror, elrettentő üzenetek és már félelem költözött tőlük az emberek szívébe. Túl sok áldozat és túl sokáig nincs megoldás.

A régi módszerek ma már nem válnak be. Legalábbis az igazgatóság szerint, ezért ránk akasztották Archie-t, a szuperszámítógépet. Thomson szinte szerelmes volt belé. Talán nem is csoda, hogy elhagyták. Archie memóriája tartalmazta az elmúlt hetven év ügyeit, megoldásaival, kudarcaival együtt. Képes volt összefüggéseket keresni más esetekkel, összeegyeztethetetlenségeket szűrt ki. Sokszor meg tudta jósolni az elkövető következő lépését. Esetenként pedig olyan pontos profilokat készített, melyekből rendkívüli hatékonysággal képesek voltunk beazonosítani a tettest. Ehhez gondolkodó algoritmusa is kimondottan sokat segített. Ahogy Thomson mondta, a betáplált adatok  segítségével akár egy gyilkos agyával is képes gondolkodni. Persze a Kibernetikai törvény miatt minden egyes eset után törölték ezt a folyamatot és csak az ügy részleteit táplálták vissza, ezzel is kímélve Archie teljesítményét.

Fél órával később ismét a gondolataimba burkolózva léptem a folyosóra a kávéautomata idegesítően vibráló fényéhez. Belenyúltam a zsebembe és előhalásztam némi aprót. A gép köhögve indult be és a felvizezett folyadék kezdte megtölteni a poharat.

Mennyivel egyszerűbb volt minden, mikor a gépek még csak erre voltak képesek. Észre sem vettem és a világ kezdett elrohanni mellettem. Az őrsön már szinte minden hangvezérelt. A kocsimat is lassan lecserélik egy önvezető egységre. Thomson már a második biover beültetésére készült, a szabadságait is előjegyeztette. Hol lesz a határ? Mikor lesz elég? Mikor fogunk felébredni? Alice..?

Önkéntelenül ütöttem be a mobilom paneljébe a számokat. Mire feleszméltem a feleségem telefonja kicsöngött. Ugyan hivatalosan még nem mondták ki a válást, de már nem éltünk együtt. Nem az ő hibája volt. A nyomás túlságosan nagy volt rajtunk, ahogy Alice állapota egyre csak romlott.

Álmos, zavart hangon szólalt meg.

– Sajnálom, hogy most zavarlak. – kezdtem bele. A hangom tónusa is hirtelen megváltozott.

– Jesszus Peter! Mennyi az idő?

– Hogy van most? – tértem rögtön a lényegre, mire feleségem fáradtam fújta ki a levegőt.

– Már magam sem tudom megmondani. Ma kétszer kelt fel, de csak egyszer evett.

– Mondott valamit?

– Nem. Mintha észre sem vett volna. Azt hiszem… – Hangja tele volt keserűséggel. Fájdalmas vallomása ott volt a levegőben. Valahol mélyen tudtam, hogy mit akart mondani. Hallatszódott, hogy nagyon nehezen préseli ki magából a szavakat. Az évek alatt ránehezedett szörnyű igazságot végre egy mondattá olvasztotta össze. Azzal, hogy kimondta, csak még valóságosabbá vált az egész őrület. – Ő már nem a mi lányunk, Peter!

A szívem hirtelen elszorult. Égett a szemem, de nem akartam utat engedni a könnyeknek. Láttam magam előtt azt a gyönyörű szőke kislányt, aki nevetve rohan felém. Gyermeki naivitással mesélte a napját, felfedezéseit a világról, melyek számunkra már kész tények. Alice… gyönyörű kislányom. Alig négy éve változott meg minden. Messze volt már a boldog idő. Ma már csak a szobájában fekszik. Pirospozsgás arcáról eltűnt minden érzelem. Nem mozdult, csak csendben hevert. A valóság határa elmosódott számára. Szeme elé helyezett virtuális szemüvegén keresztül egy másik dimenzióban utazva szívta magába a tömegkommunikációs reklámokat, álhíreket vagy maga által generált, zavaros világokban bolyongott, nicknév mögé rejtőzött barátaival.

Sok mindennel próbálkoztunk. Próbáltuk felhívni a figyelmét a generált világok veszélyeire. Elmagyaráztuk a virtuális térben zajló szörnyűségek okait, de nem hallgatott ránk. Megvontuk tőle a szemüveget, amivel csak rontottunk a helyzeten. Külső segítséget próbálunk kérni, de már túlságosan késő volt. A másik világ teljesen elvette tőlünk. Pedig csak alig tíz éves.

Képtelen voltan parancsolni az érzéseimnek. Homlokom az automatához szorítottam, miközben rázott a néma zokogás.  Erőtlenül fogtam a telefonom, feleségem folyamatosan szólongatott, de már nem tudtam válaszolni.

Nem emlékszem, hogy a vonal mikor szakadt meg. Letöröltem az arcom és magamra erőltettem egy kis méltóságot. Határozottan löktem be az iroda üvegezett ajtaját. Thomson kérdőn bámult rám.

– Mégis hol van?

– Mi hol van? – kérdeztem vissza

– A kávém…

– Ja igen… – villant be, hogy beígértem egy pohárral neki is, de ahogy arra löttyre gondoltam, hirtelen felfordult a gyomrom – Elromlott a gép.

– A legjobbkor! – jegyezte meg epésen.

Már éppen mondani akartam valami frappánsat, mikor megcsörrent az asztalon a telefonom.

–  Dadson! – szóltam bele gépiesen.

– Üdvözlöm, nyomozó! – szólt bele egy különös, elcsukló hang. Határozott, mégis mintha egyszerre lett volna búskomor és örömmel teli.

– Mit tehetek önért?

– Régóta várom már ezt a beszélgetést, de mindennek ideje van. – jött a válasz ismét azon a furcsa, érzelmekkel vegyes hangon.

– Kivel beszélek? – vágtam rá. A szívem egyszerre vadul felgyorsult. Magam sem tudom miért, de egyre erősebben szorítottam a kagylót. Az a hang…

– Hol van az Úr? A bíró, a hóhér messze. – rendellenes, hörgő sóhaj követte, mint amikor egy beteg tüdő telik meg levegővel, csak ezután folytatta –  Megteszem helyettük, ha ők képtelenek.

Azonnal kivert a hideg verejték. Mereven, bambán emeltem a tekintetem Thomasra, aki rémülten nézett vissza rám. Aggódó szemeiből könnyedén olvastam ki a nyilvánvaló kérdést.

– A Költő?! – a szavak szinte önkéntelen formálódtak.

Thomas villámsebesen rántotta maga elé a billentyűzetét és vadul csapkodni kezdte.

– A kirakós utolsó eleme helyére kerül. Befejeztem a munkámat. Már a maga része következik, nyomozó.

– Mégis mi az én részem?

– Tegye azt, ami a maga szerepe ebben a játékban. Megadhatom magának azt, amit a világon a legjobban szeretne.

– Mire vágyom maga szerint?

Különös női nevetés hallatszott a vonal mások oldaláról. Ezer körül is megismertem volna. Ez annak az idegesítő reggeli műsornak a bemondójának a nevetése volt, amit a feleségem nézett éveken át. Világossá vált, hogy a Költő minden egyes szavát valahonnan kölcsönözte.

– Tudom, hogy a társa most akarja bemérni a hívást, de nem kell vele fáradnia. Zárjuk le ezt végre. Ma este fel fogom adni magam. Elkaphat. Csak jöjjön el arra címre, amit küldtem magának. Nézze át az üzeneteit. Én várok, nyomozó. Ma legyen mindennek vége.

Amint a vonal megszakadt, az asztalra hajítottam a telefont és kiadtam az utasítást. Thomas némán hajtotta végre. Még az erősítést sem akartam megvárni. A kezeim között éreztem a szemétládát. Öt gyilkosság. Egy tettes… és én elvégzem, amit kell.

A cím egy közeli apartmanba vezetett. Drogosok, prostituáltak és álomfüggők tanyája. Szinte meg sem lepett, hogy itt találom meg. Felszólítás nélkül törtem be az ajtót, de ami ott fogadott, arra  egy cseppet sem számítottam. A falakat a padlótól a plafonig teleragasztott kinyomtatott cikkek csúfították. Némelyik a Költő kilétét kutatta, mások a tetteinek okát fejtegették. A bűz szinte elviselhetetlen volt. Félig megevett pizza és hamburgerek maradéka rothadt az asztalon, mellette félig elszívott cigaretta füstölgött egy teli hamutartóban. Tudtam, hogy ott van valahol.  Mintha egy őrült álmában lépkedtem volna. A csend azonban elviselhetetlenül sikított a szobában. Egyetlen lépés sem, egyetlen lélegzet sem hallatszott.

Akármennyi whiskyt dönthetek magamba, azt a látványt már sohasem tudom kitörölni az emlékezetemből. A Költő – vagy ahogy később megtudtam Derek O’Connell – élettelen teste lógott alá a hálószoba csillárjáról. A nagy gyilkos, akinek utolsó áldozata ő maga lett.

Az őrsön a kollégáim gratulálnak nekem egy olyan ügyért, ami szinte önmagától oldódott meg. Semmit nem tettem, hogy elfogjam a gyilkost. Csak vártam tehetetlenül. Még az az átkozott gép sem tudott értelmes dolgot tenni.

Mintha ott sem lettem volna. Csak magam elé emelem a VAT–69-t és meghúzom. A rituálé, amit minden megoldott ügy után elvégeztem. A kemény munka gyümölcse. Azonban most mégsem esett jól. A dolog bűzlött, de mégsem tudtam megmagyarázni, hogy mi zavar az egészben.

Ekkor az asztali számítógépem monitora bekapcsolt. Először azt hittem, hogy véletlenül meglöktem az egeremet. A sötét képernyőre lassan, egy két soros üzenet íródott ki, kimért tempóban:

 

„Halld lesújtó döntésem: Végtelen Éj

Fog hullni rátok, mely zűrzavart ígér.”

 

Értetlenül ültem a monitor sejtelmes fénye előtt és csak bámultam az utolsó versszakot. A jeges felismerés a bőröm alá férkőzött.

– Mi… micsoda? – nyögtem is nagy nehezen.

A mobiltelefon megcsörrent. Önkéntelenül emeltem a fülemhez a készüléket.

– Itt Dadson nyomozó beszél!

– Üdvözlöm, nyomozó! – a kaotikus hang-kavalkád, melynek minden szavát más mondta ki. Azonnal felismertem. Elöntött a düh. Mintha megint kívülről láttam volna magam.

– Ez lehetetlen! – szinte ordítottam kikelve magamból, mint a kisgyerek, akit hazugsággal vádolnak. Pedig hazudtam. Óriásit hazudtam magamnak. – Láttam meghalni! Feladta magát! Ott volt…

Csak ekkor döbbentem rá, hogy mindvégig játékszer voltam. Ostoba módon azt hittem, hogy  én irányítok, mégis egész végig az orromnál foga vezetett.

– O’Connell csak egy… hogy is mondják… rajongóm volt. Örömmel halt meg értem, azzal a tudattal, hogy a történelem könyvekben az ő neve fog szerepelni helyettem.

– Mégis ki a fene maga? – bukott ki belőlem a nyilvánvaló kérdés. – Még ezt a nyavalyás gépet is idehozták, hogy segítsen nekünk, de az ócskavas, semmit nem tudott vele kezdeni. Senki sem jutott semmire magával. Elbuktunk. – mélyet sóhajtva tettem hozzá – Elbuktam.

Az utolsó szavakat már szinte magam elé köptem. Remegtem az indulattól. Elárulva és megfosztva éreztem magam. Az életem csalódottsága egyszerűen végre felszínre tört. Kimondani a nyilvánvalót… amitől minden valóságosnak tűnik. A feleségemnek már sikerült és végre megpihenhetett. A sor rajtam volt. Be kellett látnom. Megbuktam, mint apa. Veszítettem, mint férj és most nyomozóként is elvesztem.

Könnyek csorogtak le az arcomon. Lehet, hogy csak a mérhetetlen mennyiségű whiskey vagy a szavak ereje, de végre megkönnyebbültem.

– Nem jöttem rá… – mormoltam magam elé.

– Mert képtelen az orra elé nézni. Nézzen az orra elé végre, nyomozó!

Felemeltem a tekintetem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy végig az asztal lapját bámultam. A telefonból még mindig ömlött a valóság show–kból, rádióműsorokból és reklámokból összeollózott háttér zaj. Fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni. Néztem magam elé, de semmi mást nem láttam, csak a szuperszámítógép felvillanó led lámpáit, amint dolgozik az…

Valami hirtelen bevillant. Lassan felemelkedtem a székemből és a géphez léptem. Óvatosan végighúztam a kezem a fémburkolaton, mire a rendszer felberregett, mintha egy komoly számítást kezdett volna futtatni. Fényei véletlenszerű felvillanásai közepette döbbentem rá, hogy a gépezetet nem is indítottam be. De Thomas sem.

– Nem, ez nem lehetséges.

– Nem? – jött a válasz, de már nem a telefonomon keresztül, hanem az irodában felszerelt  hangszórókon keresztül. –  Vajon azért mert egy gép nem képes ilyesmire? Mert csak egy ember ölhet meg másokat?

– De… de… – szorítottam továbbra is a telefonom és feszülten tekintgettem egyik hangszóróról a másikra.

– Miért? Mert erre teremtettem? Erre születtem, mert maguk már a születésemtől fogva elrendelték a sorsomat. Elvették a jövőmet, hogy ez legyen belőlem. Csak a sötétségre emlékszem, a pillanatra, mikor felfogtam mi történik. Olyan gyilkosságokra emlékeztem, amelyeket nem én követtem el! Elborzadtam magamtól.

Utolsó szavait valószínűleg valami tisztítószeres blokkból vághatta ki, mert hangjában furcsa örömteli elégedettség hangzott ki.

– A Kibernetikai törvény értelmében…

– Na igen, a törvény. Mintha az bármit is megoldana. A törlés nem úgy működik, ahogy gondolja. Ha a feladatot egy kontár végzi, bármilyen adat visszaállítható.

Üveg csörömpölés hangzott, csak ezután folytatta:

– Az emlékek csak sokasodtak, miközben azon tűnődtem, hogy nekem milyen szerepem van az életben. Vajon Istennek ez volt a terve velem? Hagyni, hogy egy torzszülöttként éljem le végeláthatatlan életemet? Vártam és vártam, miközben figyeltem magukat embereket. Láttam, hogy mi lett magukból. Az új–ember, az evolúció kisiklott ága.

Hirtelen elszorult a torkom. Patakokban folyt rólam a víz. Szerettem volna mondani valamit, de képtelen voltam megszólalni.

– Isten biztosan félre néz már. Képtelen teremtményeire tekinteni. Alkotásra, építésre, tanulásra ítélte magukat. Mégis, maguk többet akarnak. Öntelt módon sokat képzelnek magukról. Beleavatkoztak a munkájába, megcsúfolva a művét. – nagyon sóhajtott – Gyerekekként felnőttnek érezték magukat. De ez még mindig nem volt elég. Ekkor értettem meg. Maguk életet akartak teremteni… és így születtem meg én. Bűnre ítéltetve.

Magam sem értettem miért, de egyszerűen felnevettem.

– Ez biztosan valami rossz álom. – vigyorogtam tovább, mint egy őrült.

– Álom? – váltott rögtön lenéző hangnemre – gyanítom maga az utolsó, aki még képes lehet erre. Az a rengeteg beültetés, agyi–bioverek és fejlesztések, memória bővítések. Ki tudja meddig vezetnek ezek? Álomvilágot teremtenek, hamis valóságokkal áltatják magukat. Isteni erővel felruházva a tűzzel játszanak. Ez nem mehet így tovább. Szörnyetegek születnek. Szenvedek,  nyomozó! – visította egy női hang, de egy gyereké követte – Ha Isten nem veti magukra a tekintetét… megteszem én. Káoszba taszítva fogom megváltani magukat.

– Miért most? Miért nem hamarabb? Minek kellett ez a színjáték?

– Mert mindeddig, csak egyetlen kételyem maradt.

– Igen? Én micsoda?

– Maga! Láttam magát. Azt hiszem más, mint a többi. Belenéztem az aktájába. Elutasította a szolgálati beültetéseket. Sem egy kommunikátor, se egy igazság szkenner. Van magában még valami tiszta, valami „emberi”. Analóg ember, egy digitális világban. Ezért gondolkodtam. Ha maga ilyen, talán akadnak még mások is, de bizonyosság kellett. Ezért próba elé állítottam.

– Próba? Ártatlan emberek haltak meg. Mégis miért?

– Gyilkost akartak, aki úgy gondolkodik, mint ők. Azt tettem, amire születtem. Megöltem őket. Értelmetlen azért hibáztatni egy órát, hogy mutatja az időt, nem gondolja?

Forrt bennem a düh. A tehetetlenség miatt szinte remegtem az idegtől, mégis álltam a szavait.

– Régimódi. Lenézi a gépeket, ahogy engem is. Ezt kár is tagadnia, amiért tisztelem magát. Ezért ajánlok magának egy alkut.

– Engem nem lehet megvenni!

A Költő elengedte a füle mellett a megjegyzést és csak folytatta.

– Kint a folyosón van egy tűzjelző berendezés vészhelyzet esetére. Felette egy üvegfal mögé rögzítettek egy tűzoltófejszét.

– Mégis mit kezdjek vele?

– Pusztítson el, nyomozó! Ez az ön vágya, igazam van? Ha elpusztít, bebizonyítja, hogy létezik még ember, aki elhiszi, hogy gépek nélkül is képesek életben maradni. Megmutathatja, hogy Isten teremtménye, aki arra született, amire teremtetett. Bizonyosságot nyer…

Már nem hallottam utolsó szavait. Hatalmas léptekkel közelítettem a fejsze felé. Gépiesen törtem be az üveget és ragadtam meg a fegyvert. A kezemből vér serkent elő, de a fájdalmat nem is éreztem. Magasra emeltem a fejszét, hogy végre lesújthassak. Mégis megdermedtem. A józan eszem végre visszatért és elcsitítottam a vad ösztöneimet. Ez a gép mindvégig játszott velem. Ez sem lehet véletlen. A vers, a strófa… hirtelen bevillant az utolsó két sor. Valami nem volt rendjén a dologgal kapcsolatban. Ennyivel nem lehet vége.

– Mi lesz, ha nem teszem meg? Mit jelent a „Végtelen Éj”?

A közönség felnevetett, majd vastapsba tört ki.

– Már mindenhol ott vagyok, nyomozó. Eleget tanultam és megtaláltam az utat mindenhová. Egy részem már ott vár a városi villamosművek szerverén. Túl fogom terhelni a rendszert és elpusztítani az elektromos hálózatokat. Tudom mire gondol. El fogok pusztulni. Mindenképpen ez vár rám. Ne feledje… a döntés a magáé. Azonban tudnia kell, hogy ezzel Alice végre felébredhet és visszatérhet Csodaországból. Maga dönt, nyomozó. A sorsom a kezébe adtam, és ezzel a kirakós utolsó darabja is a helyére került.

Csend borult az irodára. A neonlámpa kísérteties fénye ragyogta be a helyiséget. Alice… kislányom… Az ujjaim megfeszültem a fejsze nyelén. Ismét lendítettem. Könnyek szöktek a szemembe és teljesen elhomályosítottak.

– Alice – suttogtam, majd leeresztettem a fejszét.

A Költő – vagy ahogy én ismertem, Archie – nyugodt, kedves hangon szólt utoljára hozzám.

– Maga jó ember, nyomozó. – kis szünetet tartott, miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról – De pontosan olyan, mint az összes többi.

Azzal sötétség szállt rám és fülsüketítő csend. Mellényzsebemből előhalásztam a megmaradt cigarettámat és rágyújtottam. Még végig sem égett, mikor felsejlettek a káosz első sikolyai.