Henry karba tett kézzel figyelte a feljáró elején toporgó fiút. Tudta jól, mi járhat a gyerek fejében, hiszen évekkel korábban ő állt ugyanott. Hiába próbálta elhessegetni magától a kellemetlen emléket, mégis élesen belé villant, milyen érzés volt kiszáradt szájjal, és torkában kalapáló szívvel végignézni az űrhajó fölé tornyosuló fémtestén, ahol éppen egy soklábú robot foltozta a hőpáncél repedéseit. A borzas hajú gyerek most ugyanazzal a riadt tekintettel bámul rá, ahogy ő nézhetett annak idején a nyitott ajtóban várakozó ismeretlen férfire.

Leszállás előtt megkapta a legfrissebb adatokat a leendő utasáról, a fényképen látott arc pedig kétségtelenül egyezett, Henry mégis előkotorta az övtáskájából az ellenőrzőegység vizsgálófejét, mielőtt közelebb intette a fiút.

– Add a kezed!

A hangra a fiú összerázkódott, azután engedelmesen felhúzta a zubbonya ujját. Henry megszokásból biccentett, amikor a vénaszkenner adatai egyeztek, de a biztonság kedvéért vér és hajmintát is vett.

– Ne vedd magadra kölyök! – mondta, miközben az eredményre vártak. – Ha téged is annyiszor próbálnak majd átverni, mint engem, te is óvatos leszel.

A fiú nem nézett a férfira, a kijelzőn futó adatsort bámulta, közben még nyelni is majdnem elfelejtett. Henry az ujjával csettintett a gyerek orra előtt.

– Mi is a neved? – kérdezte.

– Peter – nézett fel a fiú, aztán a szigorú tekintet láttán kiegészítette. – Peter Sjorman.

Henry kinagyított egy részt az adatsorból.

– Tudod, miért vagy itt, Peter Sjorman?

Peter egy rongydarabot kotort elő, kifújta, majd megtörölte az orrát, csak azután válaszolt.

– Azt mondták, magával kell mennem.

A férfi átlapozott néhány oldalnyit a kapott  személyi anyagban, aztán kinagyított egy részt.

– Mást is mondtak neked?

A fiú szeme sarka nedvesen csillant.

– Beteg vagyok.

– Ez nem ok.

Peter lehorgasztotta a fejét.

– Az orvos szerint meg fogok halni.

– Senki nem él örökké – vetette oda foghegyről Henry. – Szóval?

– A szívemmel van baj, és itt nincs mód a gyógyításra.

A férfi végigfutott az adatok utolsó oldalán, aztán a fiúra nézett.

– Azt ugye tudod, hogy én nem vagyok orvos.

Peter hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt.

– Nekem csak azt mondták, hogy el kell mennem magával.

Henry a kijelzőn felvillanó jelre nézett. A DNS adatok egyeztek a megkapott információkkal. Indított egy tisztító ciklust a fejen, aztán visszatette az övébe a műszert.

– Legalább ez rendben van – nézett a fiúra.

Peter felfelé bámult, Henry pedig önkéntelenül követte a tekintetét. A raktér felső részében méhsejtekként elrendezett tárolórendszer foglalta el a falat. A rekeszek egy részén zöld fényjelzés világított, ám elvétve akadt néhány vörös és sárga is. A fal tövében két kikapcsolt robot látszott, a fogókarok biztonsági pányvában, a töltőcsatlakozó szorosan feltekerve. Nem indította be egyiket sem, hiszen ez alkalommal csak a fiúért szállt le.

– Felszálláskor nem esnek le onnan? – kérdezte Peter.

Henry kinyitotta a száját, aztán becsukta. A fiúnak még nagyon sokat kell tanulnia, de a vektorok, a gyorsulás, és perdületi tényező összefüggései még ráértek néhány napig.

– Mozgás kölyök, ne vesztegessük a drága a kikötőidőt!

A repülős csizma megcsikordult a fémlapon, ahogy sarkon fordult, ám a fiú hangja megállította.

– Uram! Kérem!

Peter ugyanott állt, szemében egy könnycsepp csillogott. Henry érezte, ahogy lüktetni kezd a halántéka és elvörösödik a nyaka.

– Mit akarsz? – vakkantott dühösen.

A fiú nagyot nyelt.

– Elköszönhetek?

Henry elnézett a gyerek fölött. A zsilipkapu fénykörében már nem állt ott a korábban látott alak. Akárki kísérte is el a gyereket, betartotta a megállapodást.

– Nincs időnk ilyesmire! Felszállunk! – vetette oda Peternek, majd gyorsan rábökött a zárást jelző ikonra.

Figyelmeztető jelzés harsant, aztán csikorogva emelkedni kezdett a rámpa. A fémes hang elnyomta minden más zajt, mégsem kellett hátranézni, hogy tudja, a fiú követi.

– Élők az élőkkel – morogta Henry, miközben megkapaszkodott a raktér létrájában, és húzni kezdte magát fölfelé. Az acél lépcsőfokok kettesével maradtak el mögötte. Minden alkalmat megragadott egy a kis testmozgásra, a bányászholdnak a mesterségestől eltérő gravitációja pedig erre jó lehetőséget adott.

Peter vagy egy perccel utána ért fel. Korábban sápadt arca kipirosodott az erőlködéstől, úgy támaszkodott az ajtókeretnek.

– Jól vagy, kölyök?

– Igen – bólintott a fiú, ám lihegése épp az ellenkezőjéről árulkodott.

Henry kinyitotta a kabinajtót és befelé intett.

– A bal oldali ágy a tied.

Peter ellépett az ajtóból, engedelmesen a mutatott irányba lépett, közben a száját vértelen vonallá szorította össze. Henry megragadta a vállát.

– Tudom milyen nehéz, de figyelj a beállításokra, mert nem akarom a felszállás után órákig takarítani a fülkét.

– Köszönöm! – mondta Peter.

– Mit köszönsz? – lepődött meg a férfi.

– Azt, hogy megpróbál tenni valamit értem, uram.

– A nevem Henry, és ne köszönd! Még azt sem tudom, túléled-e a felszállást!

 

Peter minden nap meglepte Henryt. A gyorsulási ágyat már elsőre hibátlanul beállította, a lecsökkent gravitációval is hamar megbarátkozott, a harmadik napon pedig már úgy közlekedett a lakómodulban, mint egy született űrjáró. Az oktatókészülékkel azonban megküzdött párszor, mire megtanulta helyes sorrendben felrakni az érzékelőket. Az első rövid próbálkozások után Henry azon kapta Petert, hogy az étkezések egy részét is kihagyja a tanulás kedvéért, ezért a fedélzeti számítógépen keresztül korlátozta a hozzáférési idejét. A fiú elsőre sértett visszavonulással reagált, ez azonban nyomtalanul elpárolgott a következő napra , amikor Henry behívta a pilótafülkébe.

– Ideje, hogy a saját szemeddel is lásd a csillagokat.

Peter tágra nyílt szemmel bámulta a karcos páncélüvegen túli világot. Henry egy ideig hagyta, hogy nézelődjön, de miután többször is szólt hozzá, a fiú pedig nem reagált, végül nyakon legyintette.

– Aú, ez fájt! – kapott a tarkójához a fiú. – Ezt most miért kaptam?

– Kevés az időnk, úgyhogy lássuk, mit tanultál eddig! –  mutatott Henry a másodpilóta székére.

Peter ügyesen sorolta a műszereket, és akkor sem bizonytalanodott el, amikor Henry rákérdezett némelyik működésére. A navigációs rendszer ellenőrzésénél a férfi megpróbálta belezavarni a fiút a vektoradatokba, ám Peter magabiztosan vette az akadályt. Áttértek létfenntartás, majd pedig a hajtómű ellenőrzési listájára. Henry szigorú arccal kijavított néhány apró hibát, ezzel igyekezett leplezni az elégedettségét.

– Mára ennyi elég! – állt fel végül a pilótaszékből. – Holnap túl leszel az első ugrásodon az első mikrostorton, utána elkezdheted a szimulátoros gyakorlatokat. Ne hálálkodj itt nekem, csak szeretném, ha minél előbb a hasznodat vehetném! Bámészkodj még, ha akarsz, de a vezérlést ne babráld!

– Henry, kérdezhetek valamit?

A férfi türelmetlenül fordult Peter felé.

– Csak gyorsan! Mennék aludni!

– Mi lesz velem?

– Tanulsz, aztán dolgozni fogsz a hajón.

Peter nem hagyta annyiban.

– Meddig?

Henryt elöntötte a méreg.

– Ez hajó az Eskstern Del, a Távoli Föld, ha úgy jobban tetszik. Bármerre visz az utam, nekem ez az otthonom, és amióta felszálltál erre a hajóra, már neked is. A munkánk és a sorsunk ide köt, ha tetszik, ha nem.

– Életem végéig?

– Még meg sem melegedtél a fedélzeten!

A fiú szégyenlősen félrenézett.

– Hiányzik a családom!

– Élők az élőkkel – vágta rá Henry.

– Tessék?

A férfi rácsapott a karfára.

– A családodnak nem kellettél, ahogy a kolóniának sem. Most mégis utánuk nyavalyogsz? Ezen a hajón élhetsz és dolgozhatsz, amíg tudsz. Itt nem kell félned attól, hogy egyszer csak valami magasztos duma mellett injekciót döfnek beléd, vagy kilöknek a légzsilipen, hogy megspórolják az oxigént és a vizet, amit elhasználsz. Persze, ha nem tetszik, csak egy szavadba kerül, és leviszlek a raktérbe! Akad még szabad rekesz odalent!

Ahogy Peter könnyei eleredtek, Henry elhallgatott. Magában káromkodva kelt fel a székből. Érezte, hogy a fiúnak jól esne egy ölelés, ezért felé nyúlt. Három szívdobbanásnyi idő után megrázta magát, majd mivel Peter nem vette észre a mozdulatát, így gyorsan a háta mögé rejtette a kezét.

– Menj a kabinba, és ne bőgj, mint egy kisgyerek! Még zárlatot csinálsz!

A fiú a kézfejével letörölte a könnyeit. Hunyorogva nézett Henry felé, aztán szó nélkül elhagyta a pilótafülkét. Henry végignézett a műszereken, a biztonság kedvéért riasztásra állította az automatát, majd ő is kifelé indult.

Peter összegömbölyödve feküdt az ágyban, háttal az ajtónak. Henry nézte egy darabig, mert biztos volt benne, hogy a fiú nem alszik, végül elunta a várakozást. A derékszíját belökte a mágneses fiókba, majd a zárra nyomta a hüvelyujját. A személyi kommunikátorát nem merte lecsatolni az alkarjáról, mert még emlékezett rá, hogy mekkora pofont kapott az Eskstern Del egykori kapitányától, amikor rajtakapta, hogy feljegyzések között kotorászik. Még egyszer felkönyökölt, lekérte a szomszédos ágy adatait, Az életjelek szerint a fiú elaludt. Henry egy percig habozott, hogy hagyja-e pihenni, aztán átállította az értékelők kimenetét az oktatógépre.

– Holtak a holtakkal – suttogta maga elé, majd befelé fordult.

 

Az első leszállás előtt Henry az ellenőrzőlista szerint lezárta a lakómodul átjáróit, ám rövid töprengés után végül feloldotta a tiltást, és benyitott a kabinba. A pilótafülkében történt összezördülés óta csak elvétve látta Petert. Először sértett duzzogásnak tartotta, hogy a fiú minden éjszakáját a szimulátorban tölti, ám úgy döntött, szó nélkül hagyja a dolgot. Neki is beletelt egy kis időbe, mire sikerült felfognia a történteket. Nagyvonalú legyintéssel tudomásul vette a kihagyott étkezéseket, ám az alapvető tisztálkodás egyre érezhetőbb hiányát már jóval nehezebben viselte. Szinte örült, hogy csak pillanatokra futottak össze a folyosón. A türelme néhány napig tartott csupán, aztán bekérte a szimulátor naplóit, hogy lássam, mivel tölti az idejét a fiú. Az eredmények láttán Henry egy perce elszégyellte magát. Peter komolyan vette a kérését, és keményen dolgozott. Napok alatt túljutott az alapvető navigációs ellenőrzéseken, majd áttért a bonyolultabb pályaszámításokra. Amikor utoljára nézett rá, éppen egy több holddal rendelkező bolygó Lagrange pontjai közötti navigációs problémán dolgozott.

– Hogy haladsz? – kérdezte Henry az ajtóból.

A fiú leállította a programot, a jegyzettömbjére húzott át egy beállítást, és csak utána nyújtóztatta ki a tagjait.

– A gép szerint jól.

Henry átfutotta az eredményeket, így tudta, hogy Peter nem túloz. Azt fontolgatta, miként tudná megdicsérni a fiút, amikor az nekiszegezte a kérdést.

– Te tudtad, hogy ezt a gépet a Központi Akadémia rendelésére építették?

A férfi vállat vont.

– Mi ezzel a gond?

– Ezen valódi pilótákat képeztek ki valamikor.

– Úgy gondolod, hogy én nem vagyok valódi pilóta? – horkant fel Henry.

Peter szeme elkerekedett.

– Te is ezen tanultál meg repülni?

– Az Akadémia a hozzánk hasonlóknak elérhetetlen.

Peter közelebb lépett Henryhez.

– Azt hittem, hogy te már jártál a Központban.

– Soha – húzta el a száját a férfi. – A Központ messze van. Innen több tucat nagy stort.

A fiú arcán piros foltok megjelentek az izgalomtól.

– Nem is akartál soha odamenni?

Henry megfogta Peter vállát, és a szemébe nézett.

– A magunkfajta álmodozhat, sóvároghat, ám aztán egy nap rájön, hogy soha nem jut el olyan messze.

– Miért?

Henry nagyot sóhajtott.

– Ezt most hosszú lenne elmagyarázni.

– De…

– Nincs de! Itt a peremvidéken többre becsülik a kézzelfogható dolgokat, mint a hangzatos címeket, meg a fényes plecsniket. Nincs szükségem Akadémiára ahhoz, hogy elvigyem a hajót az egyik helyről a másikra. A robotok segítenek elvégezni a kisebb javításokat, a nagyobbakra meg ott a Néma Kikötő. Én elboldogulok így, és szerintem ez neked is megteszi!

Peter nem szólt, ám a szemében látszott, hogy a válasz csak újabb kérdéseket szült benne. Henry szégyellte magát a türelmetlenség miatt, viszont esze ágában sem volt bocsánatot kérni.

– Nyugalom! – intette le a fiút. – Időben megtudsz majd mindent, kölyök! Lesznek jó dolgok, meg persze sok minden, ami nem fog tetszeni. Megtanulod majd azt is, hogy az élet igazságtalanságán senki nem tud változtatni. Mire pedig ezt tényleg megérted, már nem fogsz hadakozni olyasmi ellen, amire nincs ráhatásod.

– Értem – mondta Peter olyan hangsúllyal, amitől Henryt ismét elfutotta a méreg.

Ezúttal sikerült elszámolnia magában tízig, mielőtt megszólalt.

– Hamarosan leszállunk.

A fiú tekintete megváltozott, a sértődötten lefittyedt áll megfeszült, a szeme pedig élénken felcsillant.

– Mehetek veled?

Henry megvakarta a fejét. Egy tizenkét éves gyereknek játszani kellene, olvasni, nem pedig a raktérben robotokat irányítani. Ha Peter csak egy átlagos utas lenne, akkor a szabályzat szerint bezárná a lakómodulban maradna felszállásig. A fiúnak viszont előbb vagy utóbb úgy is meg kell tanulnia, hogy miről szól az élet valójában az Eskstern Del fedélzetén. Az orvosi anyagok ismeretében inkább előbb, mint utóbb.

 

 

Peter az első rakodás után napokig nem bújt elő a kabinból. Henry úgy tervezte, hogy a teljes folyamatot végigcsinálja úgy, hogy részletesen mindent elmagyaráz a fiúnak, ám az első rekesznyitás után Peter szó nélkül elhátrált mellőle.

– Ne rémüldözz, ez csak egy halott – mordult hátra Henry. – Ráadásul egész jó állapotban.

Még az izolációs ruha rádióján keresztül is lehetett hallani, mekkorát nyelt a fiú.

– Gyere vissza! Azt hiszed, elég, ha megtanulod vezetni a hajót? Hát nem! Meg kell tanulnod az egész eljárást az átvételtől a szállításon át a leadásig!

– Nem!

Henry beleszúrta a fejegységet a halott mellkasába, kiválasztotta a vizsgálati sort, aztán sarkon fordult, és néhány lépéssel Peter mellett termett. Szinte meg sem érezte a fiú súlyát, ahogy a vállánál fogva a rekesz mellé rántotta.

– Nézz rá! Azt mondtam rá, ne rám! Ez egy halott. A hajón nem gépeket szállítunk, nem ellátmányt, nem is turistákat. Akkor mit? Nézz fel, és mond mit látsz! Csináld, amit mondok, mielőtt elveszítem a türelmem!

– Rekeszeket.

Henry elengedte a fiú vállát.

– Ötszáz rekesz. Az üresek zölddel világítanak, a sárgák foglaltak, a vörösek kiemelt kezelést igényelnek. Érthető?

– Igen – nyögte Peter.

– Ez a bolygó egy permafroszt világ. Mit jelent ez? Láttam, hogy tanultál róluk, úgyhogy ne beszélj félre!

– A talaj több méter mélyen fagyott.

– Ezen a helyen az örök fagy átlagosan tizenöt méter. Mit szoktak tenni egy halottal?

– Eltemetik.

Henry a nyitott raktérajtóhoz ment és kinézett. A kolónia legközelebbi épülete közvetlenül a jégpályára emlékeztető leszállóhely mellett állt, mégis csak pillanatolra bukkant fel a körvonala a tomboló hóviharban. A hajót védő mező mögé alig néhány hópihe verekedte át magát, amik aztán tétován hullottak a krómacél padlóra.

– Az ilyen helyeken törvény tiltja a halált. Viccesnek tűnik, pedig nagyon komolyan veszik. Aki beteg, elviszik innen. Hivatalosan itt csak balesetben halhat meg valaki. Szerinted miért?

Peter nem válaszolt, csak mereven nézett maga elé.

– Akit itt eltemetnek, annak a teste kővé fagy. Évek múltán sem indul be a bomlás, és ha a kolónia valaha terjeszkedni kezd, ki kell ásniuk az érintetlen testeket, hogy máshol újra elemessék őket. Akik itt élnek, azok számára ezek a halottak időzített bombák, amiket a gyerekeik, vagy unokáik fognak megtalálni.

– Miért nem égetik el a testeket?

Henry csodálkozva nézett vissza.

– Tudod, érdekesek az emberek. A legtöbb helyen megoldják valahogy. A közösség hoz egy döntést, amibe az is beletörődik, aki más helyről került hozzájuk. Akadnak viszont olyan helyek, ahol egyszer hoztak egy rossz döntést, amin soha nem bírnak továbblépni. Van, ahol nem pazarolják az oxigént sem az égetésre, sem a bomlásra. Máshol nem tudnak mit kezdeni a hamvakkal. Aztán akadnak helyek, ahol meg egyszerűen nem fogadják el, hogy elégessenek egy ismerőst, akivel előző nap még együtt vacsoráztak. Az persze sehol nem okoz lelki problémát, hogy utána a saját átszűrt vizeletükből készült sörrel koccintsanak a halott emlékére.

Henry a kolónia felé intett.

– Az itteniek ragaszkodnak az ember természetes helyéhez a nagy körforgásban. Már ami szerintük természetes. Lássuk be, amióta az ember nem a Földön él, egyes szokásai értelmüket vesztették.

A fiú hallgatására Henry hátranézett.

– Fogalmad sincs, miről beszélek, igaz?

Peter rántott egyet a vállán.

– Nem nagyon.

Henry legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Neki is évek kellettek ahhoz, hogy elfogadja, megértse, hogyan működik körülötte a világ, most meg egy gyerekre akarja zúdítani a felgyülemlett keserűségét. Végérvényesen bebizonyosodott, hogy túl sokáig járta az űrt egyedül. Az első adandó alkalommal, amikor akadt valaki, akihez beszélhetett, ész nélkül jártatta a száját.

– Majd megérted egyszer – lépett vissza a rekeszhez.

A vizsgálóegységen megnyugtató zöld fény villant fel. A halott az, akiért leszálltak.A férfi zárta a feljárót, aztán találomra kiválasztott egy üres rekeszt, majd Peter kezébe nyomta a robotpanelt.

– Zárd le a rekeszt, utána a háromtizenötösbe vitesd fel a robival! Megyek, előkészítem a felszállást.

A fiú megragadta a ruha ujját.

– Én erre nem vagyok képes!

Henry kinézett a tomboló jégviharba. A kolónia azonnal világgá sikítaná az éterben, hogy egy Halálkufár megszegte a szerződését. A Céh haragja mindenhol utolérné, és az a darab föld, amiért oly keményen dolgozott, még azelőtt lekerülne a nevéről, hogy a Néma Kikötő felé venné az irányt.

– A raktérben felszállás után nincs levegő. Gondold meg, akarsz-e maradni!

A férfi a létra felé indult, aztán megállt és visszanézett.

– Rengeteg kérdésed lehet, de hidd el, mindenre lesz válasz. Csak légy türelemmel!

 

Henry jól emlékezett az első nagy stortra, hiszen akkor minden, amit addig látott, hallott és tanult, értelmét veszítette. Emlékezett a kapitány dühére, amikor kisírt szemmel találta a kabinban. Akkor gonosz vénembernek tartotta a férfit, aki egy gombnyomással fényévekre hajította az elrabolt gyermekkorát. A saját tapasztalatából kiindulva a mikrougrások alatt megpróbálta felkészíteni Petert arra, hogy mi vár rá, ám végül éppen a legfontosabbat részt hallgatta el előle, amikor a gyorsulási ágyba küldte. Átkozta magát a gyávaságáért, hiszen megismételte az első leszállásnál elkövetett hibát, de bízott benn, hogy a fiú idővel ezt is megérti majd.

Felkészült a lassulásra, mégis vért ízlelt, ahogy a hajó a normál térbe lökődött át. Gyorsan ráharapott az odakészített sebrögzítő csíkra, mielőtt vércseppekkel fröcskölte volna tele a pilótafülkét. Amíg egyedül volt, nem érdekelték ilyen apróságok, ám nem akarta jobban megriasztani a fiút. Lesz így is olyan kérdés, amire nem biztos, hogy válaszolni akar.

– Mi van veled, Henry?

A korábbi kapitányi feljegyzések szerint az ilyen korú gyermekek rosszul tűrték a szervezetüket érő terhelést. Főleg az szívproblémák jelentettek halálos kockázatot. A félelmek ellenére Peter jól nézett ki, és a beinjektált gyógyszerkeverék utóhatásai sem hagytak nyomot az ágy adatrögzítőiben. Henry biztos lehetett benne, hogy a következő stortnál már a másodpilóta székében maradhat.

– Megviselt az ugrás – nyögte Henry, miután kihalászta a szájából az elhasznált csíkot.

Peter lecövekelt az ajtóban.

– Mekkora lett a hajad! És honnan lett szakállad? – kérdezte rövid hallgatás után.

Henry hátrasimította a fején, aztán megtapogatta az állát. Néhány órával korábban gondosan leborotválta a fejét, és egy antik pengével alaposan megborotválkozott. Amióta átvette a hajót az elődjétől, mindig így készült fel a strortra. Először viccesnek találta, majd praktikusnak, végül egyfajta rituálévá vált a részéről. A fiú csodálkozó tekintetét látva kitolta a kapitányi széket a helyéről, aztán megveregette az üres pilótaszék támláját.

– Ülj le!

– Megint valami nagyon fontos, amit meg kell tanulnom. Igaz? – roggyant meg Peter válla.

A fiú észrevette, ahogy a hangja megváltozott, ezért krákogni kezdett, de szemmel láthatóan nem fogta fel a jelentőségét. Amikor Henry ismét a székre mutatott, csoszogó léptekkel átvágott a fülkén. A korábban feltűrt nadrág szára most a bokája fölött lebegett, az karja esetlenül himbálózott mellette, a vonásaiból eltűnt minden korábbi lágyság. A helyét csontos áll, és kiemelkedő járomcsont vette át, az állán pedig seszínű szőrszálak lengedeztek.

– Mit tudsz a stortról? – kérdezte Henry, miután Peter lehuppant a székre.

– Ne már, most mondjam fel?

A férfi meglepődött a sértődött hangon.

– Elég a lényeg – ajánlotta rövid hallgatás után.

– A Stort-hajtómű nagy energiasűrűségű mezőt hoz létre, ami gyakorlatilag átlöki a hajót egy előre meghatározott nagyságú térszakaszon az egyik helyről a másikra – hadarta monoton hangon a fiú.

– Ennyi?

– Ez a lényeg, nem?

Peter elfordult, és piszkálni kezdte a műszereket.

– Figyelj rám, ha lehet!

– Figyelek!

Henry legszívesebben rácsapott volna a fiú kezére, mégis visszafogta magát.

– Épp elég hajótípust láttál már a szimulátorban. Mondd meg, miben különbözik tőlük ez a hajó!

Peter tovább lapozott a navigációs adatok között, mint aki nem hallotta a kérdést.

– Hozzád beszélek! – emelte fel a hangját a férfi, mire a fiú védekezőn felemelte a kezét.

– Jól van, na! Már körülnézni sem szabad?

– Halljam!

Peter megrántotta a vállát.

– Azok szuper járgányok, ez meg egy rakás ócskavas.

Henry nagy levegőt vett, és csak azután fújta ki, amikor már káromkodás nélkül tudott megszólalni.

– Holtak a holtakkal – dünnyögte végül, mire Peter felkapta a fejét.

– Ezt már sokszor hallottam tőled. Mi ez?

Henry legyintett.

– Csak egy ostoba mondóka, ami a Néma Kikötőben ragadt rám. Most nem ez a fontos!

A fiú visszafordult a műszerek felé, aztán mielőtt Henry belekezdhetett volna a begyakorolt mondandójába, félvállról odavetette.

– Ezen a hajón nincs védőzóna.

A férfi szemöldöke magasba szaladt a homlokán.

– Hogy mondtad?

– Azt kérdezted, miben különbözik ez a hajó a többitől! Hát, itt nincs védőzóna.

Henry hosszan bámulta a fiút. Biztosra vette, hogy annak idején ő, ugyanennyi tapasztalattal nem tudta volna ugyanígy megfogalmazni a választ. Felállt, tett néhány lépést, aztán a szék hátlapjára könyökölt.

– Azt is tudod, mit jelent ez?

– Mivel a szimulátorban szemmel láthatóan gondosan ügyeltek arra, hogy az utasmodul minden hajób a lehető legmesszebb legyen a hajtóművektől, így arra gondolok, hogy az energiamezőt irányító árnyékolók nem védik elég hatékonyak az élő szervezeteket.

Henry a raktér felé mutatott.

– A mi utasainknak ez nem okoz gondot.

– És nekünk?

Henry vállat vont.

– Mi nem számítunk.

Peter abbahagyta a műszerek piszkálását.

– Ezért adtak el erre a hajóra?

A férfi megrökönyödött.

– Senki nem adott el téged.

– Most mégis itt vagyok!

Henry dühöt látott Peter szemében, amitől a gondosan megtervezett mondatai szanaszét zilálódtak.

– Mit látsz, ha rám nézel? – kérdezte. – Egy vénembert, igaz?

A fiú szemmel láthatóan hátrahőkölt a székben a váratlan hangsúlyváltástól, ám megszólalni sem maradt ideje.

– Azt hiszed mindig ilyen voltam? Hát nem! Te is megváltoztál, amióta a fedélzetre léptél. Nem hiszel nekem? Akkor menj és nézz a tükörbe!

– Én… – nyögte Peter, azonban Henry leintette.

– Hallgass, ha jót akarsz! – csattant a férfi.

A fiú dermedten nézett Henryre, akinek a bal szeme rángatózni kezdett.

– A stort az egyik legjobb dolog, amit valaha felfedeztek, mégis a legkegyetlenebb. A stort nélkül az ember még mindig az első Naprendszerből bámulná a csillagokat. A stort tette lehetővé, hogy a átvágjunk a tereken, és a felfedezésekor úgy gondolták, hogy kibabrált az idővel is. Sokáig nem tűnt fel, milyen halálos veszedelmet rejt magában. A Naprendszeren belüli utakon nem volt gond, azonban az első távolabb merészkedők soha nem tértek haza. Talán azóta sem találták meg őket. Tucatnyi hajó bolyonghat most is valahol kint az űrben, tele halottakkal, akik soha nem tudták meg, mi is történik velük.

Peter hagyta hosszúra nyúlni a csendet. Sokáig mozdulatlanul nézte a maga elé bámuló Henry falfehér arcát, majd végül óvatosan megmozdult. A szék reccsenésére a férfi felnézett, nagyot fújt, és jóval higgadtabban folytatta.

– Az Eskstern Del a halottak hajója. A mi feladatunk elszállítani a holtakat a Néma Kikötőbe. Fizetnek nekünk, hogy megszabadítsuk őket a halottaktól, akikkel nem tudnak mit kezdeni. Akinek van elég pénze, békében pihenhet egy darab földben. A többieket a szerződés alapján átadják a legközelebbi fehérjefeldolgozó állomásnak, ahol tápanyagként hasznosítják a testüket. Nem gondolkozunk a miérteken, és nem vesszük magunkra senki fájdalmát.

– Mi köze ennek a storthoz? – kérdezte Peter.

Henry letakarta a rángatózó szemét.

– Kezdődő memóriazavarok. Várható volt – mondta. – Fáradt vagyok. A fejem is fáj.

– Én ezt nem értem, és kezdek félni tőled – állt fel Peter. – Azt hiszem, jobb, ha most egyedül hagylak.

A férfi csak bólintott, mintha teljesen elfelejtette volna a korábbi kitörését, a fiú pedig sietve elhagyta a kabint.

– Ne feledd! Te is változol! – szólt utána Henry.

 

Hét kolónia és a harmadik közös stort után feltűnt a Néma Kikötő duplaküllős alakja. Henry a gyorsulási ágyból figyelte a manővert, ahogy a csillagok lassan eltűntek a dokk szögletes alakja mögött. A kikötőkarmok éhes ragadozóként nyúltak feléjük, hogy azután fémes csikorgással akaszkodjanak a horgokba. A lassú mozgás ellenére érezni lehetett a lökésszerű irányváltást. A repülésirányítás szemmel láthatóan nem bízott az első dokkolását végző pilótában és vonósugárra vette a hajót.

A férfi megpróbálta az állával megbökni a belső rádió ikonját, de csak egy nyögésre futotta az erőlködésből. Lihegve hanyatlott vissza a fekhelyre, miközben átkozta magát a gyengesége miatt.

– Minden rendben van, Henry! – szólalt meg a feje mellett Peter.

Henry hunyorogva felnézett. A vöröses szakáll legutóbb még vidám pelyheknek tűnt a fiú állán, azonban mostanra férfiasan megerősödött.

– Leszállás előtt borotválkozz meg, kölyök! Legalább az egyikünk nézzen ki elfogadhatóan!

Peter leguggolt az ágy mellé.

– Megtaláltam a nyilatkozatot, Henry. Egy újabb dolog, amit nem mondtál el!

A férfi felemelte a kezét, aztán erőtlenül visszaejtette maga mellé.

– Az Eskstern Del családi hajó, és ennek így is kell maradnia.

Köhögni kezdett, felhúzta a lábát a hasához, végül oldalra fordult. Egy idő után Peter megérintette a vállát.

– Nem fogadhatom el. Valahol neked is van családod. Megkeresem őket, és átadom nekik.

Henry a kézfejével letörölte a száját, aztán megnyalta a kirepedezett ajkát.

– Ez a hajó az otthon, a legénység pedig a család. Az örökbefogadást senki nem kérdőjelezi meg a Céhen belül.

A hajó megrázkódott, Peter kommunikátorán jelzés villant, amit oda sem nézve söpört félre.

– Elkezdték a kirakodást – mondta Henry. – Menned kell.

– Rakodni nélkülem is tudnak. Megyek, keresek egy orvost! – állt fel Peter.

– Ne pazarold az időd ostobaságokra! – Henry Peter után nyúlt, de csak a levegőt markolta meg. – Mostantól te felelsz a hajóért, kapitány!

Peter megtorpant. Megtámaszkodott az ajtókereten.

– Láttam, kifizettél egy utat.

– Tudod, egyszer láttam belülről egy fehérjetelepet. Meséltem már? Hatalmas tartályokban tenyésztik a csírákat. Csupa szín minden. Olyan csodálatos. Még a bűzről is elfeledkeztem egy időre. Aztán megláttam egy kart. Ott úszott a folyadékban. Az ujjak köré gyökerek fonódtak, néhol még a csont is kilátszott. Belehánytam az izolációs ruhámba, de kifele menet még azt is elvették tőlem. Próbálták megmenteni az értékes biológiai anyagot.

Henry felnézett Peterre.

– Megfogadtam, hogy nem fogom ilyen helyen végezni.

– Itt leszel, amikor visszajövök? – lökte el magát a faltól Peter.

Henry egymásba kulcsolta az aszott ujjait.

– A Céh már értesült a kifizetett útról.

Újabb figyelmeztetés érkezett Peter kommunikátorára, amelyet már nem lehetett elhallgattatni.

– Lehet egy utolsó kérdésem?

Henry elmosolyodott.

– A stort egy furcsa dolog. Életben tart, hogy megöljön.

– Engem az érdekelne, hogy hány éves vagy! – kérdezte Peter, mire Henry döcögősen felnevetett.

– Téged csak az érdekel, hogy mennyi ideig fogsz így élni! Hidd el, ha tudnám sem mondanám meg. Ha előre számolod a napokat, akkor megkeseredsz. Amikor pedig eljön a nap, hogy a fedélzetre kerül valaki, akkor ugyanolyan ostobaságokat fogsz elkövetni, mint amiket én. Tanulj a hibáimból, kölyök! Legyél jobb kapitány!

Peter nem nézett Henryre.

– Élők az élőkkel.

– Holtak a holtakkal

Henry becsukta a szemét, megvárta, amíg eltávolodnak a léptek.

– Tizenhét – suttogta. – Tizenhét éves vagyok