Munkavállalók tömege várakozott a Global Human Power Managment gigászi épületének főcsarnokában, ami úgy a hatvanadik emelet környékén összeszűkülni látszott, mintha csak csőbe nézne az ember, holott a tető legalább száz emelettel feljebb húzódott. A falakat érhálózatként szőtték be a turbóliftek, a szintek közt drónok járták fáradhatatlan táncukat. A jelenlévők széles kivetítőkön kísérhették figyelemmel a cég sikerének történetét. Elégedett ügyfelek mosolyogtak rájuk a reklámokból elhitetve velük, jó helyre jöttek.

Az idők folyamán sokan támadták a céget, mondván: módszerük sérti az emberi méltóságot, de ez magát a céget és a megbízóikat egy cseppet sem érdekelte. Továbbra is teljes átvilágítást követeltek meg jövőbeli alkalmazottaikkal szemben, és ebben a GHPM bizonyult a legjobbnak. Sok esetben napra pontosan meg tudták mondani egy-egy illető súlyosabb betegségének kezdetét, ahogyan a halálának időpontját is, ezzel fenntartva a munka folytonosságát. Gregovszky Péter volt a módszer kiötlője, és az egyetlen, akinek a pontossági rátája csupán pár tized százalékkal maradt el a száztól.

Péter belépett a bejárati ajtón, a recepciós lányra mosolygott, majd ráérősen folytatta az útját a lift felé. Végignézett a várakozókon, néhányukkal találkozott a tekintete, de nem ismerték fel. Egy cseppet sem bánta. Így is eléggé kétségbeesettnek tűntek, nem akarta, hogy a bátrabbak megkörnyékezzék kérésükkel. Utált nemet mondani. Teremtett egy lehetőséget, amit Gábor, a társa rémálommá változtatott, és mindenkire ráerőltetett. Ezidáig nem foglalkozott vele, tőkére volt szüksége, hogy befejezhesse kutatásait, és a jó irányba terelje a dolgokat.

Beszállt a felvonóba, amíg csak bírta, figyelte az izguló egybegyűlteket. Az ötödik emeletről már nem tudta kivenni a várakozók vonásait. A tizedikről már apró pontoknak látszódtak, a harmincadikról csupán egy színes, amőbaszerű pacának, sejtek összességének, ami mozgásban tartotta a világot. Odakint a drónok fáradhatatlanul hordták szét a mintákat, ahogyan a liftek az embereket. Megérintette a nyakában lógó pendriveot. Elmélázott, vajon a várakozók tudják, hogy amit kínál a cég az csak egy lehetőség? Egy opció, nem több. Egy pillanatnyi adat.

A turbólift egy lágy ringással megállapodott. Félúton az irodája felé megállt. Fejét az enyhén ívelt üvegfalnak nyomta, és kitekintett a városra. A felhőkarcolók már rég túlértek a felhőkön, amik általában havas tájként terültek el a szeme előtt. Viharok idején sokszor gyönyörködött a fodrozódásukban, kavargásukban. Olyankor úgy hatott, akár a háborgó tenger, aminek ostromát csak a világítótornyok állták. Az elvárásaival szemben ez egy szép nap volt. Csupán pár terebélyes pamacs uralta az eget, és egész jól le lehetett látni az épületek lábához. Kivenni nem tudta az embereket, járműveket, de a mozgást érzékelte, akár a vér, áramlottak a város érhálózatában. Ők tartották életben. Neki pedig az a borzasztó feladat jutott, hogy felhívja a cégek figyelmét a kiesőkre. Tervezhető elévülés, ahogy hívták. Már hónapokkal korábban megkezdték pótolni a távozókat, hogy egy pillanatra se akadjon meg a gépezet. Húszmilliárd ember nagy felelősséggel járt a világkormány részéről.

Folytatta az útját. Belökte az ajtót. Ahogyan számított rá, Gábor ott ült az íróasztal előtt, és egy tableten pötyögött.

– Helló, Péter! – mondta Gábor kedélyesen, és az asztalra tette a készüléket.

– Nem reménykedtem, hogy itt talállak – hazudta Péter.

– Ne sérts meg!

– Azt hittem, kapok egy e-mailt vagy egy tálca bonbont attól függően, hogy jó vagy rossz munkát végeztem. Vagy lemaradtam valamiről, és nem így szoktátok?

– Jól tudod, de te nem egy egyszerű alkalmazott vagy.

– Már szinte el is felejtettem – mosolyodott el Péter. – Ebben az esetben, megtisztelő, hogy te jöttél.

– Ugyan – állt fel, és nyújtott kezet. – Együtt kezdtük. Igaz én mindig magasabbra tekintettem. Amúgy ez a legkevesebb, amit ennyi idő után megtehetek érted.

Kezet ráztak. Gábor visszaült, Péter az íróasztal mögé sétált, és lehuppant a fotelba. Tenyerét rányomta az olvasóra. A kijelzők sorra elevenedtek meg előtte.

– Azt hittem, már lezártad az összes folyó ügyedet, és csak nosztalgiázni jössz be.

– Mindig akad egy utolsó. Tegnap későn kaptam meg a mintát. Pár perc az egész.

– Csak nyugodtan – intett Gábor. – Esetleg kérsz egy italt?

– Lehet róla szó. De ismersz…

– A munka az első – biccentett Gábor, magához vette a tabletet, és üzent a titkárnőjének. Péter lázasan gépelt. Újra betöltötte Gábor adatait. Átfutotta az alap algoritmusokkal. Majdnem elmosolyodott, még hogy tíz év! Fogta az előre megírt szekvenciákat, és a megfelelő helyre illesztette az eredeti DNS mintában, majd újra lefuttatta az elemzést.

– Whiskyt vagy valami töményebbet?

Péter már el is felejtette, hogy Gábor ilyen figyelmes is tud lenni. Kifejezetten örült, hogy nem neki kellett szóba hoznia.

– A whiskyt ki nem állhatom, pálinkám van otthon…

– Nem is akármilyen! Jut eszembe, megköszöntem már?

Péteren átfutott, az eset. Gábor három hónapja elküldte az egyik lóti-futiját, hogy kérjen tőle egy üvegnyi friss főzetet. Úgy gondolta, ezzel azt akarta megmutatni, mennyire jó barátok, hogy ilyenekre is emlékszik. Adott neki.

– Egészségedre! – zárta le a dolgot Péter.

– Akkor, mi legyen?

– Esetleg bor? – pillantott fel Péter. – Gondolom, nem két perc alatt akarsz kirakni.

– Nem, dehogy. Az egész napot rád szántam.

– Megtisztelsz – mondta Péter, és mosolyra húzta a száját.

– Ne viccelj! Vörös jó lesz?

– Esetleg valami fehér. Tokaji?

– Nem emlékszem, hogy lenne, de utánanézek – koppantott párat az érintőkijelzőre, majd megszólalt: – Van egy negyvennyolcas, megfelel?

– Kétezer negyvennyolcas? – játszotta a tudatlant, pedig ő vette az alkalomra.

– Azután a kiváló pálinka után nem itathatok veled valami ötvenéves, éretlen lőrét. Ez egy hamisítatlan huszadik századi. Akik kóstoltak már belőle, egyöntetűen állítják, fémes íze van. Állítólag érezni rajta a második világháború puskaporát. Ha engem kérdezel, szimplán finom. De hát nem vagyok én sommelier, hogy ezt megcáfoljam – nevetett hátravetett fejjel.

Péter rezignáltan vette tudomásul, hogy Gábor még mindig a maga javára tudja fordítani a helyzeteket. Mi sem bizonyította jobban, mint hogy úgy adta elő, mintha lenne fogalma róla. Azt meg kellett hagyni, értett a beszédhez, ahogyan az eszetlen pazarláshoz is, ami folyamatosan mérgezte a világot. Olcsóban nem gondolkozott, miért is tette volna, megengedhette magának a különlegességeket. Itta, mert drága. Többnyire ledöntötte a torkán, akár egy pohár vizet, és elfelejtette kortyonként kiélvezni. De nem várt tőle többet, az életét is így élte.

Ránézett a monitorra. A filekezelőben megnyitott egy könyvtárat, majd levette a nyakából a pendriveot. Gábor megbabonázva figyelte. Péternek hirtelen eszébe jutott, hogy jobbra-balra mozgatja a kezét, eljátszik vele, mint ahogy a kutyájával szokott otthon. Rizsa, a vizsla bármeddig képes volt szemmel tartani egy íncsiklandozó falatot. Vajon Gábor mennyi idő alatt jönne rá, hogy a bolondját járatja vele? Egy kicsit elmélázott a lehetőségen, majd a számítógéphez csatlakoztatta a külső meghajtót. Gábor figyelmét ismételten a tabletnek szentelte.

Péter átmásolta a fileokat. Időközben lefutott az elemzés is, megnyitotta. A számláló tíz évet mutatott, de vele párhuzamosan vörösen villogott egy opció. Szép kilátások. Kijelölte a teljes meghajtót, és formatálni kezdte. Nem akarta, hogy bárki is rájöjjön. Így is szívességet tettek neki a mintával.

A titkárnő belibbent az ajtón. Magas volt, vékony és módfelett fiatal. Ott domborodott, ahol kellett. Tekintetében látszott Gábor iránti rajongása. Péter még sohasem látta őt. Nem csodálkozott. Gábor úgy váltogatta a nőit, mint más a ruháit.

– Csak tedd le! – intett Gábor.

A lány elindult az asztal felé. Mozdulataiból sütött a koncentráció. Bizonyosan tudta, hogy egy kisebb vagyont tart a kezei közt. Nem akarta leejteni a tálcáról a méregdrága bort. Péteren akaratlanul is átfutott, hogy valószínűleg sokkal otthonosabban mozog fekve, mint magassarkúban. Enyhén megborzongott. Akár a lánya is lehetne.

Gábor mereven nézte Pétert. Megvárta, amíg a tálca az asztalra került.

– Mehetsz! – mondta, majd végigsimított a lány kezén.

A lány zavartan Péterre mosolygott, majd elindult kifelé. Alig tett pár lépést, amikor Gábor rácsapott a fenekére.

– Nem tudom, mikor megyek. De ma senkit sem fogadok!

A lány biccentett, majd becsukta maga után az ajtót.

Ennyit a rajongásról – nyugtázta magában Péter. A minap kapott egy mintát. Feltételezte, hogy a lányé lehetett. A gének sok mindenről árulkodtak, de arról nem, hogy mikor világosodik meg, és hagyja hátra ezt az alantas munkát. Amennyire kiismerte Gábort, a lány nem marad sokáig. Szerencséjére, még előtte az egész élet. Akár a kilencvent is megéli. Ha minden a számításai szerint történik, márpedig miért ne történne úgy, hiszen nálánál jobban csak Isten tudja, mi a terve a teremtményeivel, de neki mindössze egy dobása volt, akkor már holnap megszabadulhat Gábortól.

– Azt hittem, hogy mostanra benőtt a fejed lágya – vetette oda Péter.

– Mi? – nézett fel Gábor. – Ja, hogy ez? Még csak ötven vagyok, amúgy rendesen megfizetem.

– Ettől nem lett jobb.

– Ne már! Ő megadja nekem, amire szükségem van, én meg viszonozom. Üzlet. Nem több.

– Azért ne csodálkozz, ha egy mérges apa megtámad az utcán.

– Nem követek el semmit. Mind nagykorúak. Ők döntöttek. De gondolom, nem erről akarsz beszélgetni az utolsó napodon.

Péter megvonta a vállát.

– Csak próbálom kitalálni, milyen ember lettél.

– Maradtam, amilyen voltam. Törtető, magabiztos.

– A magányost lehagytad.

– Másként látjuk a világot. Önthetek?

– Hagyd, majd én!

Péter a bárszekrényhez sétált, és kivett belőle két kristálypoharat, az egyik aljában egy csepp lapult, ezt megtöltötte borral, és odaadta Gábornak, majd a másikkal a kezében leült.

– Ránk és a cégre! – emelte a magasba poharát Gábor.

– Rád!

Gábor egy pillanatra megmerevedett, majd nagyot kortyolt. Péter az ablakon beömlő napfény felé emelte a poharát, és kigyönyörködte magát az olajosan folyó nedű aranyában. Mélyet szippantott az illatából, majd egy aprót kortyolt. Végigjáratta a szájában, majd elégedetten lenyelte.

– Igazuk van.

– Kiknek? – pillantott fel Gábor.

– Fémes íze van. De csak egész enyhén.

Gábor felhörpintette a pohár tartalmát. Megjáratta a szájában, mintha csak fogmosás után öblögetne, majd lenyelte.

– Nem érzem.

Gábor előrehajolt, és töltött magának.

– Tégy meg nekem valamit – szólalt meg Péter. –, aprókat kortyolj! Élvezd! Nem rohanunk sehová. Legalábbis én nem.

Gábor aprót biccentett, majd kényelmesen hátradőlt.

– Ahogy mondtad – folytatta Péter –, különbözünk. Azt hittem, hogy miután kiforgattál a cég vezetéséből, sikerült felnőnöd. Csalódtam.

– Azt hittem, hogy ezen már túltetted magad.

– Attól, hogy nem beszéltünk róla, még szálka maradt.

– De nekem úgy tűnt…

– A látottakból következtettél. Nem kárhoztatlak érte. Nem az eszedért tartottam ki melletted. Egy cseppet sem tetszett, de beletörődtem. Mivel az igazgatótanáccsal semmiben sem korlátoztátok a kutatásaimat, nem szóltam. A cég fejlődött. Egyre fejlettebb technikával dolgozhattam. Az eredmények jöttek. Nekem csak ez volt a lényeg.

– Hidd el nem, volt könnyű. Válaszúthoz érkeztünk. Te sohasem értettél a pénzhez, az rám hárult. Bármit kértél, előteremtettem neked. Te nem szóltál az ügyeimbe, én sem ütöttem az orrom a tiédbe. Ha jobban belegondolsz, egyikünk sem ért a másik dolgához.

– Mondasz valamit. Még mindig rejtély, hogyan csinálod.

– Ha gondolod, még befektetheted a megtakarításaidat. Segíthetek benne.

– Köszönöm, de megvan a helye.

– Tudod, a tanács hónapokig nyomás alatt tartott. Azt akarták, hogy egy ember kezében összpontosuljanak a végső döntések. Akkor kezdődött meg a Mars feltérképezése. A bányászati jogokat birtokló vállalat nem akart gondot. Biztosra akartak menni, és történetesen hallottak a munkádról. Már akkor is, jó százalékkal mondtad meg az emberek aktív, egészséges korát. Ötven évre kínáltak szerződéseket. Már akkor egymillió ember várakozott a tesztekre, és éppen csak elkezdődött. Lépnem kellett.

– Látod, ebben legalább jobb vagy nálam. Nekem nem sikerült kiismerni téged.

– Ahogy mondtad, nem vagyunk egyformák – mondta Gábor, és kortyolt egyet. – Sohasem kérdeztem, miért mentél át az elemzőkhöz?

– A mintáknál végeztem. Jelenlegi tudásom szerint nincs szükség pontosabb tesztekre. Minden, amit tudni szeretnénk, száz százalékos pontossággal ott van az adatokban, csak ki kell nyerni belőle. Ezen a téren még mindig lenne mit javítani.

Gábor előredőlt a székben.

– De te ezt is megcsináltad.

– Akkor száz százalék lenne a hatékonyságom.

– Ugye csak viccelsz! A konkurencia odaadná mindenét, ha csak hetven százalék közelébe juthatna. Nem. Te rohadtul megcsináltad, de megtartottad magadnak. Persze, értem én. Ezt gondoltad biztosítéknak. Ennyire rossznak látszom?

– Azt ne mondd, hogy nem dobtál volna ki.

– Semmi hasznom nem lett volna belőle. Így is milliárdokat teszünk zsebre évente, hát ha még minden tesztünk pontos lenne. Nem. Rosszul ítélsz meg. Maradhattál volna, ahogy ajánlottam is. Tudtommal te akarsz visszavonulni. Bár megértem. Alig maradt egy éved.

Péter a szájához emelte a poharat, hogy igyon, de az időközben kiürült.

– Megengeded? – mutatott az üvegre.

– Persze. Szolgáld ki magad!

Péter öntött, majd kényelmesen visszahanyatlott a fotelbe.

– Még nem szándékozom meghalni.

– Jól mondod, még.

– Félreértesz, még legalább hetven évig nem szándékozom.

– Végül csak feladtad az elveidet, és kicserélteted a szíved? Bár az előrejelzések alapján az agyvérzésre legalább akkora esélyed van. Vagy tévednék? – húzta fel a szemöldökét Gábor.

– Nem mondanám, hogy tévedsz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagy a teljes tudás birtokában. Így természetesen csak arra hagyatkozhatsz, amid van. Az egészben az a legszomorúbb, hogy minden adott a pontossághoz. Ott van előttetek az összes adat, csak ki kellene olvasnotok.

– Évszázadonként jó, ha egy hozzád hasonló lángelme születik.

– Hízelegsz – kuncogott Péter.

Gábor szeme kikerekedett, álla megvonaglott, már nyitotta a száját, de Péter belé fojtotta a szót.

– Bocsánat, nem szándékos. Csak tudod… nem szoktam meg, hogy hízelegnek nekem, leszámítva a feleségemet és a fiamat. Sokan próbáltak a bizalmamba férkőzni, de nekem van gerincem. Párt egy életre választottam, a rajongókat meg sohasem kedveltem. Hiába küldted rám őket, hogy megtudd, amit akarsz. Egy valamit kihagytál a szórásból.

– Felcsigáztál!

– Nem vagyok hülye. Engem nem tudsz megvezetni. Kiforgattál a tanácsból, de ennél többre nem futotta. Az alapítólevélen mindketten rajta vagyunk. Eddig hagytam, hogy azt tegyél, amit akarsz. Figyelemmel kísértem a lecsipegetett részesedéseket.

Gábor feszengeni kezdett, szólásra nyitotta a száját.

– Még nem fejeztem be! Azt hitted, hogy fenyegetőzéssel messzire jutsz? Ha kicsit is tovább látnál az orrodnál, tudhatnád, hogy az emberek néhány odavetett szótól ideig-óráig szájzárat kaphatnak, de a titkok mindig kiderülnek. Tudod, kicsi a világ. Ismered az elméletet, mely szerint minden ember kapcsolatba hozható egy másikkal, mindössze hat közvetítőn keresztül? A kisujjamat sem kellett megmozdítanom. Te magad küldted hozzám az informátort. Kedves teremtés. Azóta is nekem dolgozik. Ezt mindenféleképpen szerettem volna megköszönni. Krisztina személyében egy igazán agilis hölgyet ismertem meg. Ajánlanám, rendbe tudná tenni a pénzügyeidet, de hallani sem akar rólad, amit megértek. Kirúgattad, pedig nem is ő volt a hibás. De ez már a múlt.

– Azt akarod mondani, hogy átjátszottad a saját kezedre a céget?

– Isten ments. Tartsd meg, arra a kis időre.

– Tíz év!

– Ha te mondod – hagyta rá Péter, és kortyolt.

Gábor az ujjai közt forgatta a poharat, majd némi hallgatás után megszólalt:

– Többre számítottam tőled efféle kicsinyes bosszúnál.

– Igen? Mindig azt vágtad a fejemhez, nem tanulok. Hát, tanultam. Azért nehogy azt gondold, hogy mindvégig erre készültem. Annyira sohasem alacsonyodnék le. Egyszerűen így alakult. Mennyi is a vagyonod? Nem kell megválaszolnod. Az egészben a legjobb, hogy Krisztina szerint kivásárolhatnálak a cégből.

– Nem teheted! – sziszegte Gábor, arca paprikavörös lett.

– Megtehetném, de mint említettem, nem vagyok olyan, mint te.

Gábor tartása alig észrevehetően ellazult.

– Egy éven belül a tanács fogja nekem felajánlani – tette hozzá Péter.

– Nélkülem semmit sem tehetnek.

– Ki mondta, hogy te ott leszel? Még nem késő, hogy felhagyj az életviteleddel.

– Már megint kezded. Nem vagy az apám! Te is mindig mindent meg akartál mondani nekem. Irányítani akartál. Kíváncsi vagy, hol romlott el az egész?

Péter intett a pohárral, majd kiélvezte a kortyot.

– Amikor beleavatkoztál a magánéletembe.

– Erre valók a barátok. Nem nézhettem tétlenül, ahogy a végzetedbe sétálsz.

– Nem volt jogod hozzá.

– Anna szeretett, és minden rossz ellenére még mindig szeret.

– Leszarom! Ha szeretett volna, akkor odaadóbban teszi.

– Ösztönlény vagy.

– Ez hajt. Szükségem van rá, hogy pezsegjen a vérem. Nem akartam beszűkülni, mint te.

– Miből gondolod, hogy beszűkültem? A döntéseid miatt rengeteg dologról lemaradtál.

– Mit tudsz te erről? Bármit megtehetek a nőkkel, akkor és ott ahol csak akarom.

– Mint mondtam, ösztönlény vagy. Mikor láttad utoljára a lányod?

Gábor felpattant, és földhöz vágta a poharat, ami pattant egyet a vastag padlószőnyegen, majd megpihent az oldalán. Gábor arca vérvörös lett, és rátaposott.

– Ehhez semmi közöd! Mégis, hogy jössz te ehhez…

– Emlékszel? A barátod vagyok, ez a dolgom. Nem mellékesen meg a lányod keresztapja. Mindig várt. Minden egyes szülinapon.

– Ugyan, kérlek – intett felindultan Gábor. Csípőre tett kézzel körbe-körbe járkált.

– Ülj le! Még bajod esik. Anna visszavár. Még helyrehozhatod.

Gábor a székbe hanyatlott, végigsimított arcán, majd a tenyerével hátrafésülte a haját.

– Befejezted? – nézett Péterre.

– Megpróbálod?

– Eszem ágában sincs. Azt a részét az életemnek lezártam.

– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, a lányodnak esküvője lesz. – Gábor összevonta szemöldökét, Péter folytatta: – Eljössz?

– És mit mondhatnék neki? Én vagyok az apád, örülök, hogy megismerhetlek. Nem, köszönöm. Az a hajó már elment.

– Sohasem késő. Biztosan örülne.

Gábor egy ideig maga elé meredt, majd felnevetett. Péter próbálta megfejteni az okát, de semmire sem jutott. Kortyolt egyet.

– Ha nem tudnám, hogy még van tíz évem, azt hinném, így akarod visszaszerezni a céget.

– Érdekes felvetés. Figyelek.

– Ha meghalnék, rád szállna az egész, és végre átalakíthatnád olyanra, amilyenre mindig is akartad. Játszhatnád az istent.

– Ó, összekeversz magaddal.

– Élet és halál urai vagyunk. Jól hallod, mindketten. Sorsokat árulunk pénzért. Mi mondjuk meg, ki és meddig alkalmas. Tőlünk függnek. Ha mi nem adjuk az áldásunkat az ügyükre, akkor megrekednek.

– Ezért kezdtétek el árulni a hamis adatokat?

– Esélyt adtunk.

– Gazdagoknak! Pénzért kurválkodtatok, holott erre semmi szükségetek nem volt. A cég kitermelte a maga milliárdjait, de nektek ez is kevésnek bizonyult. Mondd, mennyi az elég? Mennyi az, amit már nem tudsz elkölteni?

– Nincs annyi. Mindig van mit megvenni.

– Akár az életedet is?

Gábor kérdőn nézett Péterre.

– Mennyit ér neked az életed?

– Már látom, mire megy ki a játék – rázta a mutatóujját Gábor. – De nem eszem meg. Nem fogsz rám ijeszteni. Az egyik legjobb elemzőnk szerint még van tíz évem.

– De nem a legjobb szerint. A kérdést fenntartom, mennyit?

– Ötven vagyok. Többet láttam, mint amiről bárki is álmodozhat. Ha akarok, minden nap más országban iszom a reggeli kávémat. Mégis mit adhatnál el még nekem?

– Néha olyan érzésem van, mintha nem figyelnél. Az életedet, a jövődet és a lányodat.

– Hogy rendes apa legyek? Arról már lecsúsztam.

– Hát ebben az egy dologban legalább egyetértünk, de az unokáddal még bepótolhatod az elvesztegetett éveket. Szerinted az ilyen kis fiatal lánykák meddig tűrik el, hogy molesztálod őket?

– Amíg fizetek nekik.

– Szerinted tíz év múlva is lesz hozzád gusztusuk?

– Erős a gyomruk.

– Biztos vagy benne?

– Bármit is mondasz, ez a hajó elúszott. Akarsz még valamit? – emelkedett fel ültéből Gábor.

– Hová ilyen sietősen? Az egész napot rám szántad, és a bort sem ittuk még meg. Vagy most is elfutsz a problémáid elől? Ez lennél te? Egy menekülő?

Gábor arcán érzelmek sorjáztak. Hol a széket, hol a borosüveget méregette. Kilazította nyakkendőjét, kigombolta az inge felső gombját, majd leült. Masszírozni kezdte a bal karját.

– Jól vagy?

– Kicsinálsz!

– Csak segítek.

– Ha már így belemélyültünk, te merre kanyarítottad volna a céget?

– Egy jobb jövő felé. Nincs jogunk belekényszeríteni az embereket ebbe. Lehet, hogy te tudni szeretnéd, meddig vagy munkaképes, hogy mikor halsz meg, de sokan inkább élnek tudatlanságban, mint a biztos halál árnyékában.

– Pedig minden döntés könnyebb, ha tudod, meddig ér a takaród.

– De ők nem akarják tudni. Csak létezni akarnak. Élni, és ha eljön az ideje, meghalni. Úgy akarják leélni az életüket, hogy nem számolják az órákat. A saját születésünkkel sem vagyunk tisztában, a halálunk pillanatával sem kéne.

– Te is tudod.

– Még jó! Ez a munkám. Szép is lenne, ha nem tudnám. De zavar, mindig is zavart. Számoltam a napokat. Aztán amikor láttam, hogy alig húsz évem maradt, összeroppantam.

– A váltás…

– Jól látod. És tudod, mit? Megtaláltam, amit kerestem. Nincsenek kőbevésett időpontok, csak útmutatások.

– De az időpontok, amiket megadtál mind beteljesedtek.

– A többség igen.

– Nem értem.

– Hát, többek közt ezért is beszélgetünk, hogy megértsd. Ezért nem sietek sehová. Szeretném, ha felfognád a munkám jelentőségét, és nem csak egy aranybányát látnál benne, ami a kicsinyes igényeidet hivatott kielégíteni.

Gábor teletöltötte Péter poharát, majd magához vette az üveget. A szájához emelte, és meghúzta.

– Az emberek pár éven, évtizeden belül elhagyják a naprendszerünket. A Mars egy hétre van tőlünk. Mondhatni, kirándulni ugrunk át, a fejlődés megállíthatatlan. Furcsa, hogy a saját problémámra egy régóta ismert folyamat adta meg a választ. Sohasem jutott volna az eszembe, ha nem vizsgáltatjátok velem felül az összes bányász mintáját. Csodálatos dolog az evolúció. Másról sem szól, mint az adaptációról. Mindig, mindenhez alkalmazkodni. Ha elég behatás ér, a szervezeted reagál rá. Változásokat eszközöl a DNS-ben. Nem mindig előnyös a változás, de a rák elleni szerekkel kordában lehet tartani a tévedéseket. Az űrből visszatérők örökítőanyaga öt-tíz százaléknyi eltérést mutatott. Ez borzasztóan sok.

– Azt akarod mondani, hogy tíz-húsz utazás alatt teljesen megváltozik az ember?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy bármit is jelzünk előre, az csak akkor érvényes, ha az illető élete a megszokott medrében folyik tovább. Ha semmilyen drasztikus behatás nem éri.

– De a megállapított időpontok…

– Kisebb-nagyobb csúszásokkal megvalósultak. Ez kétségtelen. Az emberek többsége az időpont előtt valamennyivel feladta, persze ez vérmérséklet szerint változott. Tették mindezt olyan mély elszántsággal és meggyőződéssel, hogy ez felemésztette őket. Az igazán elszántak, akik élni akartak, nos, ők többnyire az élet hajszolásába kezdtek, azaz drasztikusan megváltoztatták az eredeti receptet. Ez okozta a halálukat. Amolyan placebo hatást váltottunk ki.

Gábor a homlokához szorította az üveget, egy kis idő múlva megszólalt:

– Tehát, ha jól értem, akkor szeretnéd megnyújtani az emberek életét.

– Mondhatjuk így is.

– Ebben azért lényegesen több pénz van, mint…

– A halál árulásában? Maga vagyunk a Sátán. A tudomány feladata az útmutatás. Reményt kellene adnunk az embereknek, nem pedig elhúznunk egy képzeletbeli függönyt, ami mögé nem mernek benézni. Évszázadokkal korábban még az életben maradásért küzdöttünk. Háborúk, betegségek tizedelték az emberiséget. A hatvan felettieket mély tisztelet övezte. Ezzel szemben most egy hatvanéves még fiatalos. Nézz csak rám. Nem fáj egyetlen porcikám sem. Egyszerűen jól érzem magam. Tele vagyok élettel. Ezt akarom átadni az embereknek. Biztos lesznek olyanok, akik nem tudnak majd élni vele – mélyen Gábor szemébe nézet –, de ez legyen az ő bajuk. Nem a létet kínálom, hanem magát az életet. Az elszalasztott alkalmak bepótlását, a megújulás lehetőségét, az újrakezdést.

– Francokat! Ez teljességgel tönkretenné a társadalmat. Mondd, láttál te kimutatásokat? Szerinted, miért nem számít, mit gondolnak az emberek a módszerünkről? Tiltakozhatnak a DNS-ük kielemzése ellen, de amíg a teljes törvényhozás egyetért velünk, addig úgysem lesz változás. Borzasztó felelősség húszmilliárd ember. Etetni kell őket. Életben tartani, és ez iszonyatos terheket jelent a munkaképesekre. A cégekről nem is beszélve. Egyre nagyobb hozamokat kell elérniük, hogy ki tudják szolgálni az igényeket. Erre te meg akarod hosszabbítani az átlagéletkort. Nem, ez nem is jó szó rá. Meg akarod duplázni!

Péter egy ideig nézte Gábort. Pontosan tudta, hogy módszere felborítaná az emberiség berendezettségét, ezért nem tárta a nagy nyilvánosság elé. A fejlett országokban kilencven körül volt az átlagéletkor, míg a szegényebb térségben alig pár évvel haladta meg a hatvanat. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy azokban a térségekben az öregek annak is érezték magukat. Egész életükben testüket nem kímélve hajtottak, míg egy megkímélt fejlett országbeli még a halálához közeli órában sem szorult segítségre. Mondjuk, nekik tellett pótszervekre, de akkor is.

– Furcsa ezt pont a te szádból hallani. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire a szíveden viseled az emberiség sorsát. De erre is van válaszom. Csupán évtizedek kérdése, hogy útnak induljon az első naprendszeren túlra tartó gyarmati űrhajó, amit ezrek fognak követni. Hirtelen azon fogja kapni magát a Föld, hogy elnéptelenedett. Mindenki az új világba akar majd menni szerencsét próbálni. Azt hiszed, szeretnek harminc négyzetméteren lakni és elnézni, ahogy te ezerben terpeszkedsz? És mi maradna itt nekünk?

– Az öregek.

– Jó meglátás. És milyen öregeket szeretnél? Akiket pelenkázni kell, vagy akik  szellemileg és fizikailag is rendben vannak?

– Jó, értem.

– Sokan fognak távozni. Viszik a tudást is. Az idősek tapasztalata és munkabíró képessége nélkül belerokkanna a föld. De még egyszer felteszem a kérdést. Kik maradnak itt az öregeken kívül?

– Fogalmam sincs! – fakadt ki Gábor.

– Az általad csak alkalmatlannak titulált kiválasztottak. Akiknek az életvonala túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy fontos munkát bízzanak rájuk. Úgyhogy ne tarts nekem itt kiselőadást az erkölcsről, amikor egy pillanatra sem érdekelt, mi lesz az emberekkel! A pénztől és a vélt hatalomtól megrészegülve kiterjesztetted a szolgáltatásunkat. Szándékosan leverted az árat, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen. Kiszedted az egyenletből a választás lehetőségét. Úgy is mondhatnám, kötelezővé tetted, és mindenkivel tudattad, hogy aki kimarad, az lemarad. Zseniális üzletember vagy, ez nem kétséges, de felmerült benned valaha is, hány ember halála szárad a lelkeden? Hányan lettek öngyilkosok miután kézhez kapták az értékeléseiket?

– Ezt nem írhatod kizárólag az én számlámra! – csapott az asztalra Gábor. – Másra még alkalmasak voltak. Választottak!

– Rosszul látod.

– Még hogy rosszul… – elnézett a mennyezet felé, és megrángatta az inge nyakát. – Te is benne voltál! Legalább annyira hibás vagy, mint én, ha nem jobban. Végül is az egész a te fejedből pattant ki.

– Nincs igazad. Létrehoztam valamit, amit jól is lehetett volna használni, de te az egészet tönkretetted azzal, hogy kötelezővé tetted.

– Mit tettem kötelezővé? Választható! – üvöltötte.

– Ha te mondod… – Figyelte, ahogy Gábor dühösen mászkál. – Olcsó, tehát kötelező érvényű, de ez csak nézőpont kérdése. Azt mondtad, választottak. Egy fenét. Választottál, választottunk helyettük, hogy ne húzzam ki magam teljesen a felelősség alól. Kivel dolgoznál szívesebben?

– Veled biztosan nem – vetette oda.

– Nyugi, már nem kell sokáig elviselned. Bár ez is csupán választás kérdése. Szóval, kivel? Egy alkalmassal, aki behatárolható ideig a rendelkezésedre fog állni, de nem teljes odaadással teszi a dolgát, vagy egy olyannal, akinek minden álma az adott munka, amit szívvel lélekkel csinálna?

– Mit zagyválsz itt össze-vissza?

– Elvetted az emberek álmait, és egyetlen dologgal helyettesítetted, a vággyal, hogy alkalmasok legyenek. De mi tudjuk, hogy a kettő nem jár együtt. Vajon mi lett volna Beethovennel vagy Hawkinggal, ha a kezeink közé kerül?

– Nem kell ezt tovább hallgatnom.

– Az is egy módja a menekülésnek, hogy hátat fordítasz az egyetlen barátodnak.

– Már régóta nem vagy az. Nincs rád szükségem!

– Most így gondolod. De ne feledd, nem az a barát, aki mindenben egyetért veled, hanem az, aki felhívja a figyelmed a hibáidra és ellent mer mondani neked.

– Jó, persze – legyintett Gábor. – Duma helyett, inkább haladj! – tette hozzá, de nem nézett Péterre.

Péter kiitta a maradék bort. Kihúzta a pendriveot a gépből, és a nyakába akasztotta. Gábor az ablaknak támaszkodva bámult kifelé, bal kezét ütemesen ökölbe szorította, kiengedte, mintha csak egy vérnyomásmérőt pumpálna. Egyszer sem nézett Péterre, de többször megnyomkodta a bal karját. Péter elküldött egy üzenetet a gépéről, majd nagyot sóhajtott, és elindult kifelé.

– Hát akkor, Isten veled!

Gábor az ajtó és Péter közé lépett, a tenyerét nyújtotta.

– Add ide!

– Félek csalódást fog okozni. Mélyen legbelül tudom, hogy vágysz rá, de nem az van rajta, amire számítasz.

– Évek óta figyelem, hogy mindenhová magaddal hurcolod. Biztos vagyok benne, hogy egy száz százalékos pontosságú algoritmus van rajta. Add ide, és mehetsz!

– Különben? – nézett Gábor szemébe. – Tudod, mit? Nem számít. Legyen a tiéd.

Leakasztotta a nyakából, és Gábor markába ejtette, majd rámarkolt a kezére, mintha csak kezet fognának.

– Remélem, megtalálod benne azt, amire a legnagyobb szükséged van, barátom!

– Már rég nem vagy az! – szűrte a szavakat a fogai közt Gábor, és kirántotta a kezét a szorításból.

– Tudod – tette Péter Gábor vállára a kezét, és közel hajolt hozzá –, az a jó ebben a barátság dologban, hogy minden rossz ellenére egy életre szól, és nincs beleszólásunk.

Gábor leforrázva állt. A padlót bámulta.

– Vigyázz erre… – intett körbe Péter – erre az egészre!

Péter távozása után Gábor egy ideig még mozdulatlanul állt, majd a számítógéphez sétált. Leült, és bedugta a pendriveot. Csupán egyetlen könyvtárat talált rajta. Megnyitotta az első filet. Egy kislány mosolygott rá, szép, akár az anyja, Anna.

Gábor a szívéhez kapott. Szaporán kapkodta a levegőt, amikor az egészségügyi egység berontott a szobába, és kérdés nélkül munkához láttak. Még látta az ajtóból integető Pétert.

Péter a hintaágyban ringatózva révetegen figyelte a napfelkeltét. A felesége, Petra két bögrével a kezében lépett ki a házukból.

– Tessék! – nyújtotta át a kávét férjének.

Péter hálásan tekintett feleségére, kezei közé fogta Petráét, lehelt rá egy csókot, majd elvette a bögrét.

– Köszi – mondta, majd szabad kezével megpacskolta maga mellett a párnát. Petra leült.

Egy ideig csendben figyelték a nap első sugarait. Petra Péterre pillantott, kortyolt egyet, majd megszólalt:

– Még mindig rajta rágódsz?

Péter biccentett.

– Ismered – folytatta Petra. – Önfejű. Bár ebben az egyben hasonlítotok. Belehalnátok, ha engednetek kéne. Menj el hozzá, ha ennyire…

– Hiányzik?! – fejezte be a mondatot Péter. – Sohasem gondoltam volna, hogy eddig jutunk. Régen minden egyszerűbb volt. Hallgatott rám.

– Nem maradhattok örökké gyerekek. Fogadd el!

– Nem tudom. Megígértem Annáéknak, hogy legalább az esküvőre elrángatom.

– Téged ismerve felmerül a kérdés – nézett Petra a férjére –, kérted vagy közölted?

– Nem emlékszem pontosan…

– Gondolom, közölted, esküvő lesz, és azt várod, hogy egyből megtegye.

– Nem gyerek már.

– Nem, igazad van, nem az. De ilyen esetekben talán célravezetőbb az egyenesség. Menj el hozzá, kérd meg! Magyarázd el neki, miért lenne fontos.

Péter válaszolni akart, amikor csöngettek.

– Maradj! – pacskolta meg Petra férje kezét, és feltápászkodott.

Péter figyelte feleségét, ahogy eltűnik az ajtóban, majd a gondolataiba merült.

Gyötörte a bűntudat, és Petra, mintha összefogott volna az ördöggel, tovább fokozta a kellemetlen érzést. Csak a távozása után fogta fel, hogy rosszabbul is végződhetett volna a terve. Közelebb sodorta Gábort a szívrohamhoz, és amikor látta kiteljesedni, nem tett semmit. Sőt, inkább rátett egy lapáttal. Módosította a szabályokat, belenyúlt a DNS-ébe egy vírussal, nélküle meg sem történt volna. Próbálta meggyőzni magát, hogy így járt jobban. Az elején még nem volt biztos benne, hogy ki tudja provokálni, de ahogy tépni kezdték a régi sebeket, már látta a szívroham jeleit. Ezért is riasztotta távozása előtt az orvosi részleget. Minden nap fel akarta hívni Gábort, megtudni, mi lett vele. De félt, hogy csak jobban felzaklatná és ne adj’ Isten megölné. Még tervei voltak vele.

Amikor elkezdték, nem így képzelte el. Hagyta, hogy Gábor irányítson, hogy valakinek érezhesse magát. Hogy kiléphessen az árnyékából, de arra nem gondolt, hogy a sajátjával beteríti az egész emberiséget. Rossz lett az irány. De ha minden úgy alakul, ahogy eltervezte, akkor még rendbe tehetik a dolgokat. A tanács nem hazudtolhatja meg önmagát. Következetesnek kell lenniük, különben hiteltelenné válik a cég, és akkor esni kezd az árfolyama. Kriszta türelemre intette, és ellenszenvét félretéve arra sarkallta, hogy mindenféleképpen Gáborral karöltve lépje meg a tervét. Ő készen állt a pénzügyeket kezelni, de a stratégiákhoz nem értett, abban Gábor vitte a prímet, nem véletlenül lettek pár év leforgása alatt az egyik meghatározó erővé a világban. Megkerülhetetlenségüket Gábornak köszönhették, még ha akadtak is aggályok. Egy ismerős hang szakította ki merengéséből.

– Szia!

Péter a vendég felé fordította tekintetét. Kis híján felugrott, hogy megölelje Gábort. Arca nyúzott volt, az öltöny lógott rajta. Legalább tíz kilótól szabadult meg az utóbbi egy hónapban, de a tekintete mit sem változott.

– Szia! – válaszolta Péter. Alig bírta leplezni örömét.

Petra jelent meg az ajtóban egy újabb bögrével a kezében.

– Érezd otthon magad! – mondta Gábornak, majd a kezébe nyomta a kávét. – Két cukor, leheletnyi tejjel, ha jól emlékszem.

Gábor akár egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak elmosolyodott, és biccentett.

– Mire vársz?– nyújtotta át a bögrét.

– De…

– Koffeinmentes. Nem akarlak megölni – szemrehányóan a férjére meredt. – Fogd! – Egy ideig figyelte a két férfit, majd kifakadt: – Az Isten szerelmére, olyanok vagytok, mint két gyerek. Ülj már le!

Gábor engedelmeskedett.

– Főznöm kell. Magatokra hagylak titeket. Tegyetek meg valamit a kedvemért, sőt inkább magatokért! – A két férfi Petrára pillantott. – Addig egyikőtök se kelljen fel, amíg meg nem beszéltetek mindent, de tényleg mindent.

Petra fogta a bögréjét, az ajtóból még visszanézett, majd bement a házba.

A páros csendben kortyolgatta a kávéját. Péter várta, hogy Gábor szólaljon meg először, elvégre ő látogatott el hozzá, de sehogy sem akaródzott neki. Lenézett a bögréjére, és rájött, hogy mennyivel könnyebb dolga van, mint barátjának. Rá várt valaki, valakik, bár ahogy jobban belegondolt, Gáborra is vártak, csak félt a kötődéstől. Nem kárhoztatta érte. Az apja egyedül nevelte. Kemény ember volt, akár a kő, aki a barátnőit sem kímélte. Mindig annak kellett lennie, amit mondott. Aki nem követte, mehetett. Gábor nem volt hajlandó kullogni utána, inkább beállt Péter mögé, hogy aztán egy idő múlva megelőzze. Nem tagadhatta meg a vérét.

Meglibbent a közeli függöny. Petra mérgesen meredt férjére, majd intett, hogy ne húzza tovább az időt. Péter megköszörülte a torkát.

– Jól vagy? – kérdezte Gábort.

– Megvagyok.

– Az jó.

– Igazából nem.

– Sajnálom, nem így akartam, de tudod, milyen vagy.

– Tudom – bólogatott Gábor. – Majdnem kicsináltál.

– Messze sem. Kézben tartottam. Szerinted miért volt ott az orvosi csoport?

– Lehetett volna nagyobb baj is.

– Ez kétségtelen. Sajnálom.

Péter a poharába mélyedt, Gábor forgatta a sajátját, így üldögéltek egy ideig.

– Kiraktak – törte meg a csendet Gábor, majd kortyolt.

– Várható volt.

– Nem hittem, hogy meg merik lépni. Elvégre az enyém… a miénk a cég.

– De már nem vagy alkalmas. Bármikor kieshetsz hosszabb időre.

– Baromság. Régen is dolgoztak az öregek. Még agyvérzés után is.

– Pontosan. Meddig voltál kórházban?

– Három hét.

– Csak nem?

– De, kicseréltettem egy újra a ketyegőt. Külön nekem növesztették. Meg akartam győzni a tanácsot az alkalmasságomról, de nem hatotta meg őket.

– Te hoztad a szabályokat.

– Én – lötyögtette Gábor az utolsó korty kávét –, de egész más megtapasztalni.

– És, mi szél hozott?

– Ráérek. Ki máshoz mehetnék?

– Mondjuk, a kis barátnődhöz.

Gábor felsóhajtott, Péterre pillantott, majd zavartan elmosolyodott.

– Már másnak a titkárnője, ha érted.

– Már mindent elveszítettél – mondta Péter, de ahogy megtette, már meg is bánta.

Gábor a szájához emelte a bögrét. – Téged leszámítva – válaszolta, majd ivott.

Péter egy kis ideig ízlelgette a szavakat. Felidézte az együtt töltött perceket, a közös sikereket és az elmulasztott éveket. Megrágta őket a munkájuk, és mielőtt lenyelte volna, kiköpte őket. Barátjára nézett. Eddig fel sem tűnt neki, mennyire megöregedett. Vonásai megereszkedtek, ahogy vállai is. Már nem az a magabiztos férfi állt előtte, mint egy hónappal korábban. A tanács kiherélte, elvette a célját. Egyetlen hónap leforgása alatt senkivé lett. Ha nem ismerné pólyás kora óta, akkor is látná, hogy megtört. Félretette önbecsülését, és hozzá jött tanácsért, ahogyan azt tette anno Annával kapcsolatban is. Sajnos nem tudott élni vele, de megpróbálta. Maga sem tudta, mire vár még. Ezt akarta, azért küzdött, hogy eljöjjön ez a pillanat, élnie kellett vele.

– Sohasem veszítettél el – lökte meg vállal Gábort, aki erre összeomlott, és mint gyerekkorukban oly sokszor, a karjaiba keresett menedéket. Péter átölelte barátját, és szorította. Így ültek hosszú perceken át, mire Gábor összeszedte magát, felegyenesedett, és kézfejével szétkente könnyeit.

– Jobb? – kérdezte Péter.

– Ja – szipogott Gábor.

– És milyen céltalanul?

– Borzasztó.

– Remélem, már látod a rendszered hibáját.

Gábor biccentett, és kifújta az orrát, Péter folytatta:

– Célok nélkül szart sem ér az élet. Minél nagyobbat álmodunk, annál jobban hajtunk. Ez mozgatja az embereket, ez ad erőt. E nélkül csak léteznénk, vegetálnánk. Az úttörők bármit, akár még az életüket is feláldozták az álmaikért, és ez mit sem változott az elmúlt évszázadokban. Cél kell? Már megvalósítottuk egy álmunkat. Itt az ideje, hogy visszaszerezzük, és kiteljesítsük.

– Hogyan? Nincs ráhatásunk a tanácsra. Nem fogják visszaadni a vezetést.

– Nem is kell. Adjuk a gyerekeink kezébe a gyeplőt. Egészségesek, még a tökéletlen elemzőink is száz év feletti kort fognak jósolni nekik, mindenféle komolyabb betegség nélkül. Ők majd elfogadtatják a tanáccsal a DNS minták újbóli felülvizsgálatát.

– De a szívem.

– Átmeneti kellemetlenség. Megoldom. Már meg tudom oldani – mosolygott barátjára. – Szerinted mitől lett szívrohamod?

– Most örülnöm kéne, hogy meg akartál ölni?

– Korántsem. Mint mondtam, kézben tartottam. Érdekel a dolog mibenléte?

Gábor kortyolt a kávéból, majd bólintott.

– Több, mint száz éve felfedezték a DNS láncok tökéletlenségét. Hogy értsd, nem egészen kettős spirál, azaz nem teljesen. Bizonyos pontokon vannak rajta kitüremkedések.

Gábor értetlenül nézett.

– Képzelj el egy bambuszt, az jelképezi a DNS kettős spirálját. A levelei lesznek a kitüremkedések. Ha a megfelelő pontra beillesztünk egy levelet, azzal jó és rossz irányba is befolyásolhatjuk az adott hatást. Ezen hatás milyensége és lefutása a bázispárokban és azok hosszában keresendő. Csupán egy vírus kell hozzá, amit előre beprogramozunk. Így tudtalak téged is ilyen helyzetbe hozni. – Bűnbánóan a Gáborra nézett. – Meg tudsz nekem bocsájtani?

– Van más választásom? Meg amúgy is, erre valók a barátok.

– Remélem, senki sem fogja a példánkat követni. – Összemosolyogtak. – Segítesz helyrehozni mindent? Adjuk vissza a reményt az embereknek. Nélküled nem menne.

Gábor egy ideig szótlanul ült, majd Péterre nézett.

– És te, segítesz?

– Eddig is azon voltam – mosolyodott el Péter, majd felállt. – Reggeli?

– Legyen – állt fel Gábor. – Lássuk, mit tartogat számunkra Petra és a jövő.