Egy szép, langyos májusi reggelen Buksi megint elpusztult. Titánia gondterhelten térdelt le a mozdulatlanul heverő test mellé, és akaratlanul is felkuncogott, ahogy eszébe jutott, hány szempontból is problémás ez a megállapítás.

Buksi az Interstella Házőrző Bt. XC200-BKS szériájának bemutató példánya volt, Titánia diszkontáron jutott hozzá egy készletkisöprésen, és ugyan ez a sokadik termékcsalád volt egy legalább harminc éve működő iparág egy nem is annyira vezető vállalkozásának gyárszalagján, a mérnökök, a gépészek, a programozók és a kiberbio-etikusok azóta sem voltak képesek dűlőre jutni, hogy a robotikus házőrzők lelkes lényeknek tekinthetők-e, használhatók-e esetükben az életciklusokra vonatkozó (például a halállal kapcsolatos) kifejezések. Náluk nem áll be klinikai halál, csak lejár a szavatosságuk, kiégnek a biztosítékaik, vagy egyszerűen elromlanak, nem is feltétlenül helyrehozhatatlanul – bár tekintve, hogy az organikus állatokról sem tudják évezredek óta eldönteni ugyanezt, akkor miért is kellene csodálkozni, hogy a gépállatokkal sem tudnak mit kezdeni.

A földhözragadtabb akadémisták az AI-kutya kifejezés ellen is tiltakoztak, hiszen a mesterséges intelligencia az emberi intelligencia reprodukálására hivatott, nem holmi bolhás dögére, még ha edzett acélból vannak is a bolhái. Hogy is lehetne ugyanazt a kifejezést használni rá, nem elég, hogy a felhasználók a kezdetektől fogva nevet adnak ezeknek a gépeknek, nevet, kérem, mintha valódiak lennének? Erre az Akadémia állatszeretőbb fele rendszerint kijelentette, hogy a kutyák (legyenek bár szén- vagy acélalapúak) intelligenciája minden szempontból meghaladja a „magukfajta fényéves vadbarmokét”, amire aztán rendre ki is tört a tudósokhoz méltatlan hangnemű veszekedés, csak a nyelvészek ültek somolyogva a sarokban, mert a vita tárgyát képező nyelvi formulák már vagy húsz éve bevették magukat az élőbeszédbe, tehát újfent bebizonyosodott, hogy a nyelv fejlődését befolyásolni nem lehet; a robotikus kutyák bizony neveket kapnak és elpusztulnak, még ha a szavak jelentéstartalmán lehetett is vitatkozni – a  nyelv teremtő ereje megtette a hatását, a bölcsészeknek pedig igazuk lett.

Kovács Titánia (63 éves általános mérnök, egygyermekes, immár nyugdíjas, doktori tanulmányait soha nem fejezte be) végül fújt egyet, ahogy a konyhapadlón kinyúlt -lefagyott – Buksit nézte.

– Én fejlesztettem a prototípusod vezérlőegységét, te nyavalyás, velem nem szúrsz ki, akárhány életed is van. – morogta.

Sziszegve kapott a mellkasához, ahogy belenyilallt a fájdalom. Az újkori implantok messze túlszárnyalták múlt századi elődeiket, de közel sem voltak még tökéletesek. Az ember lassú elhasználódását még nem tudta kiküszöbölni a tudomány.

Vagy negyven éve, még az AI-kutya fejlesztésének hajnalán röhögve fogadtak Kornéllal, hogy feltérképezi-e a kutatótársadalom pár évtizeden belül az állati és emberi idegrendszer működését. Titánia is csak viccből mondta, hogy igen; nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog megtörténni. Egy házőrzőnek csak bizonyos tulajdonságtartományt kellett felmutatnia, hogy ne hozzon szégyent organikus elődeire, akiket a kaninovírus már a kihalás szélére sodort a Régi Földön. Talán néhány, laboratóriumokban gondosan elzárt példány létezhetett még.

Az ember más.

Illetve… ki tudja, hogy más-e.

Az AI-kutyákat gyártó cégekhez hasonló, ám azoktól lényegesen eltérőbb jellegű igényeket kielégítő cégek meglehetősen korlátozott tulajdonságkészlettel dobták piacra az intergalaktikus szupermodelleket másoló reprodukcióikat, és mivel ügyfeleik többsége inkább a minimális textillefedettséghez ragaszkodott, mintsem a sokrétű személyiséghez, nemigen foglalkoztak az emberi idegrendszer kutatásával, nemhogy rekonstruálásával.

Kornél tehát lényegében a fogadás pillanatában nyert. Titánia végül sosem fizette meg a tétet – egy csomag Régi Földről származó kínai teát és két üveg ionstabilizált vörösbort -, hiszen évtizedek óta nem találkozott egykori kollégájával. Egy pillanatra felidéződött benne a férfi mosolya, de el is hessegette a képet. Kornél még azelőtt megházasodott, hogy megismerkedtek és elkezdtek volna együtt dolgozni. Már akkor is bolondság volt rajta merengeni.

Titánia az AI-kutya fölé hajolt. Beletúrt a lágy tapintású bundába, kereste az illesztéket, ahol a szőrborítást vissza lehetett húzni a fémtest milliárdnyi apró mesterséges tüszőjébe. Ezt a munkát elvileg csak karbantartó végezhette, de Titánia már negyven éve csak röhögött a karbantartókon.

Hirtelen megszólalt fülében a kom csiripelése. Elmorzsolt magában egy káromkodást és már éppen elutasította volna a hívást, amikor a komvezérlő megjelenítette vizorján a hívó fél nevét. Titánia nyelt egy nagyot, majd átbillentette a hívásfogadási billentyűt a vezérlőn.

– Szia, anya! – szólalt meg a vonal túlfelén egy fiatal férfi hangja.

Titánia felszisszent, ahogy végre megtalálta az illesztékkapcsolót.

– Anya…?

– Szia… szia, kicsim! – kapott észbe a nő, és megnyomta a kapcsolót. A selymes szőrszálak rögtön elkezdtek visszahúzódni, pár másodpercen belül már csak az AI-kutya fémváza hevert előtte. – Ne haragudj, ez a nyomorult kutya megint beadta a kulcsot, éppen próbálom megjavítani…

– Visszahívlak később. – A hangban csalódottság csendült.

Titánia szíve nagyot dobbant ijedtében. Kezét a mellkasára szorította, azt gondolva, megint az implant okoz fájdalmat.

– Nem kell, nem kell, figyelek! – tiltakozott. – Mesélj, kicsim, mi van veled?

Ahogy fia mesélni kezdett a Szaturnusz holdján, a Thetiszen telő hétköznapjairól, Titánia szeme előtt homályosan felrémlett az arca. Utoljára karácsonykor volt nála, nem szokta gyakran meglátogatni. A nő elnyomott egy sóhajt. Tudta, hogy a fia úgy érzi, felesleges eljönnie hozzá. Késői gyerek volt, és Titánia hiába szerette nagyon, valahogy sosem sikerült azt mondania vagy azt tennie, amire a gyerek éppen vágyott. Amíg el nem váltak, rendszeresen hallgathatta is a férjétől: milyen anya az, aki ennyire nem érti meg a saját gyermekét? Titánia szinte megkönnyebbült, amikor fia végül elköltözött az apjához és annak második feleségéhez, Kalüpszóhoz.

A nő mindig elnyomott egy vigyort, valahányszor Kalüpszó eszébe jutott. Az ókor mitológia nevei meglehetősen inverz módon támadtak fel az újkori társadalomban: a Naprendszer kolonizációjának évtizedeiben milliók nevezték el gyermekeiket a bolygók holdjairól. Titánia is ennek a hullámnak volt az áldozata, de kétségtelen, hogy szegény Kalüpszó rosszabbul járt. Titánia találkozott vele néhányszor; kénytelen volt valahol kedvelni a kedves, mosolygós asszonyt. Kalüpszó sokkal jobban gondoskodott a fiáról, mint ő valaha is.

Legalábbis ezzel a gondolattal próbálta csillapítani a néha önkéntelenül is rátörő görcsös zokogást.

Fia kellemes hangja egyre bátorodott, ahogy Titánia érdeklődve kérdezgette. Közben előrehajolt és végigtapogatta Buksi hideg fémtestét. Mi éghetett ki benne már megint?

Lepattintotta a kutyatest tarkójának fedőlapját és feltárult Buksi belseje: nyomtatott áramkörök, szalagkábelek, relék. A szünetmentes tápegység lámpája halványan világított.

– Anya, itt vagy?

Titánia összerezzent.

– Persze, kicsim, persze, mondd csak tovább!

A vonal végén néhány másodpercnyi szünet következett, majd a hang ismét beszélni kezdett. Egyetemről, kutatási témákról, ösztöndíjról…

Titánia gondolatai összevissza kalandoztak, ujjai lassan lekúsztak a vezérlőkártyán. Talán az egyik biztosíték ment gallyra?

Valahonnan messziről meg-megcsapta a fülét fia hangja. A gyerek harmadéves egyetemista volt, kiberfilozófiai szakon tanult. Titániának mindig az volt az érzése, fia rossz néven veszi, hogy ritkán vitatkozott vele hosszabban a technológiai újítások elméleti háttereiről. De mit tehetett volna? A srác okos volt, jó meglátásai voltak, sokszor el lehetett fogadni az állításait. A heves vitatempót meg majd úgyis kinövi. Mindenki kinövi.

– … mert ugye a te AI-kutyád is, a professzor szerint is micsoda szégyene a tudománynak, hogy már a huszadik század elején voltak kezdetleges robotkutyák és csak mára jutottunk el odáig, hogy valósághűen reprodukálni tudjuk az igaziakat, és még mindig hol vannak még tőlük, sosem fognak élni…

– Általános jelenség, hogy a közvélemény a technológiai újítások hatását rövid távon túl-, hosszú távon meg alábecsüli – mondta Titánia gépiesen, miközben kipattintotta a vezérlőkártyát.

– Jó, anya, tudom, hogy te is részt vettél a fejlesztésben, de el kell ismerned…

Elismerem hát, mindent elismerek.

Az élénk hang még néhány percig az AI-kutyákat taglalta, aztán lassan témát váltott, de Titánia már nem tudta volna megmondani, mire. Szeme a felületszerelt kártyán kalandozott, keresve a hibát. Égett műanyag szagát érezte. Talán elfüstölhetett egy ellenállás…

Csak néhány másodperc után tűnt fel neki a csend a vonal másik végén.

– Kicsim? – kapott észbe a nő.

– A gépet javítod, ugye? – A színes, élénk hang elszürkült.

Titánia a fejéhez kapott, becsukta a szemét.

– Dehogyis, drágám, mondd, kérlek…

– Miről beszéltem az előbb?

A nő érezte, hogy összeszorul a torka. Meg kellene mondania őszintén, nem kellene handabandáznia…

– Kalüpszónak sikerült földi csirkét szereznie…? Finomat ettél ebédre?

Még a saját fülének is szánalmasan hangzott. A vonal végén árulkodó volt a csend.

– Majd visszahívlak, anya. – mondta végül a fia és mielőtt Titánia megszólalhatott volna, bontotta a vonalat.

A nő ujja már mozdult volna a visszahívásra, de végül letett róla – most se lenne értelme. Soha nem volt értelme.

A nő sóhajtott és ismét a kutya fölé hajolt. Ekkor már észre is vette a kiégett biztosítékot a vezérlőkártyán. Remek, nem nagy munka, csak újat kell a helyére forrasztani. Maga mellé húzta a minden alkatrészt elnyelő gyűjtőként is üzemelő ládáját, előhalászta a kis forrasztóállomást és a halom mélyéről előtúrt egy új biztosítékot. Pillanatok alatt kicserélte a meghibásodott alkatrészt, visszahelyezte a vezérlőkártyát és megnyomta az illesztékkapcsolót.

A mesterséges szőr néhány másodperc alatt élethű kutyává változtatta a géptestet. A szembogár összehúzódott, majd ismét kitágult, a nyelvet boldog lihegésre utasította a sok bonyolult áramkör.

Titánia ekkor esett össze.

Keze ijedten tapadt hevesen verő szívére, amiben sok-sok év rengeteg műtétje után már nem sok organikus szövet maradt, de elég ahhoz, hogy a fájdalom görcsbe rántsa a testét a padlón.

Érezte Buksi hideg orrát, hallotta szűkölését. A lény böködni kezdte gazdája arcát, pofáját hozzásimította Titánia mellkasához. A nőt még a fájdalom ködén át is elöntötte az öröm, ahogy érezte a selymes bunda tapintását.

Ösztön vagy a vezérlőkom utasítása?

Megvizsgálhatnánk Kornéllal… ha még él…

Titánia észre sem vette, hogy az XC200-BKS átbillentette a visszahívó kapcsolót a személyi komján, ahogy igyekezett védelmezőn gazdájához bújni. A hívást senki sem fogadta.