A sűrű, ragacsos, fekete eső mindent eláztatott a városban. A sűrű, ragacsos, fekete eső mindent eláztatott a városban. Nyálkássá simogatta a kopottas járdákat és sikamlóssá nyalta az úttestet. Az aláhulló csapadék függönyként ringott a házak ablakai előtt. Az örökösen villogó sárga jelzésben araszoló autósok türelmetlenül dudáltak egymásra.

A világ mesterséges fényében a mocskos élet kilátástalansága felderengett az emberek lelkében, kik borzadva igyekeztek valami másba kapaszkodni. A légkörben ott táncolt a közszájon forgó Smaradi vers az éjsötét esőről, gyászról és temetésről. Az emberiség meghódította a Naprendszert, benépesítette a bolygókat, azonban arra már nem volt képes, hogy örök félelmét az elmúlást felszámolja. A belső szorongás napról napra egyre kövérebbé duzzadt. Egy kipufogó hangosabb durranására a járókelők ijedten rezzentek össze. Az idegőrlő várakozás kezdte felemészteni a metropolisz lakóit. Esténként csak a híradó után kapcsolódtak fel a lámpák.

Senki nem találta meglepőnek, hogy a szűk irodahelyiséget a rendszeres időközönként felvillanó neonreklámból átszűrődő fényforrás világította be. A színes villódzás körbefonta az asztal előtt ülő árnyalakot. A férfi válla előre esett, kezét álla alatt összekulcsolta és a messzeségbe révedt, mintha csak imádkozna. A tompán csillogó szempár a nyikorgó ajtóra meredt. Karját leengedte, tenyerét az asztallapra támasztotta.

– Te még itt vagy? Ezek szerint olvastad a Kambriumot – hőkölt hátra kissé a bebocsátkozó.

– Olvastam Gorson – sóhajtott fel Cal gondterhelten.

Gorson kényelmesen eldobta magát az ügyfeleknek fenntartott kipárnázott fotelben. Előkotorta zsebéből a cigarettás dobozt és az utolsó szálat kirázogatta belőle. A gyufa sercegve gyulladt meg, s a reszkető, haló láng megvilágította a férfi arcát, kiemelve a szakállas ábrázatát átszelő rózsaszínes heget, melynek mentén soha nem nőtt szőr. A láng tükörképe ott lobogott azokban a sötét, tüzes, kopó szemekben, amelyek örökké zsákmányra éhesen izzottak. Gorson orrcimpái kitágultak. Robusztus testét kinyújtóztatta. A férfi azon kevés emberek közé tartozott, akiket az idő nem tudott kikezdeni. Ötvenkét évesen sem veszített el semmit sem erejéből, ruganyosságából. Mélyet szippantott a bagóból, és megvetően kifújta a füstöt, nyomatékosítva szavait:

– Véget ért egy korszak, és ehhez csak harmincöt esztendő kellett.

– Ne mondd, hogy hiszel benne – ingatta fejét Cal.

– Nem, annyira bolond nem vagyok, hogy a parasztvakítást elhiggyem. A Marsi Teokráciát az itteniek nem képesek sem megérteni, sem elfogadni. Előbb vagy utóbb meglesz a szikra, amely berobbantja a törékeny békét, és a történelem megismétli önmagát.

–  A jó öreg Caloris medencei összeesküvés.

–  Mindenki ugyanúgy viselkedik itt Tellusban, mint Cella Trichoralakói a robbantások előtti hetekben. Az öregem ott pusztult el, a harmadik detonáció cafatokra szaggatta. Nem akart hinni az emberi gonoszságban. Nyolc robbantás a belváros különböző pontjain, az ismétlődő három robbantásokat nem számolva. A hivatásos szervek és a kiérkező mentő alakulatok a második és harmadik hullámba pusztultak bele. Sokszor vigasztaltak minket anyámmal, hogy apám úgysem tudott volna ezek után tehetetlen dühvel, rettegve lapulni a külváros negyedeiben a lakosság azon tagjaival, akik komolyan vették a kitelepítést. Azt hiszem, ebben igazuk volt. Ők jobban ismerték.

Cal keze ökölbe szorult. Elevenen égett benne a Merkúrra tett látogatás. Tinédzserként alig várta az osztálykirándulást, a hatalmas bulikat és a tilosban járkálást. Előre húzta a száját az Emlékház miatt. Fantáziáját sokkal jobban izgatta a vad buli, tömény italok és a merkúri lányok.

Merkúr Véres Napjai Emlékházának tárlata kitörölhetetlen nyomott hagyott a lelkében. Egy némelyik interjúra a mai napig emlékezett. A túlélők megtört arca, a fájdalmas, kérdő tekintetett. Miért történt ez meg velük? Miért tették ezt? Kik tették? Sírva, reszketve számoltak be az eseményláncolatról azok, akik szerencsésnek mondhatták magukat, jókor voltak jó helyen, akárcsak Gorson.

A kiállítóteremben meglehetett tekinteni a nyomozás teljesnek feltüntetett anyagát. Cal a kiruccanás minden napját ott töltötte az Emlékházban. Végig olvasta az aktákat, újra és újra megnézte a videókat, riportokat és korabeli híradásokat. Alaposan megnézte az örökösen kiegészülő, elnyűhetetlen emléktárgyakat.

A Földön sem hagyták békén a látottak. Felkereste a különböző fórumokat, chat szobákban kérdezősködött. Elmerült az elméletek szövevényében.

Odahaza sem hagyta békében a dolog. Fórumokon és chates oldalakon kérdezősködött. Sokan gondolták úgy, hogy a Merkúri Koinontot igyekezett megdönteni a Földi Föderáció, annak ellenére, hogy a támadást a Merkúri Unicode terrorista szervezet vállalta magára. Az összes lakott bolygón ott kísértett a birtokló anya Föld árnyéka. A naprendszer harmadik bolygója kívánta a központi szerepet, azon jogán, hogy az élet belőle indult ki.

Tellusban, a Föld harmadik legnagyobb városában egyre többen gondoltak a Cella Trichora és a Caloris medencei támadásra, dacára annak, hogy a Kambrium vastagon szedett szalagcíme a Marsi szankció feloldásáról prédikált.

–  Rohadt egy idő van – prüszkölt Gorson.

Cal felállt és az ablakoz lépet.

–  Nem vár téged asszonypajtás Cal?

–  Emlékszel még a Bestia ügyre?

–  A kimérára, persze. Kiráz tőlük a hideg. A Marsi Teokrácia szörnygyárának remekműve. Az ember esze áll meg rajtuk, a robottechnikát vallási okokból elítélik, de a génmanipulációnak zöld utat engednek.

–  Segítségedre van szükségem.

Gorson idegesen rázogatta a cigarettás dobozt.

–  Kifogytam – gyűrte össze a csomagolást és a szemetesbe hajította. – Tudod, mi a hosszú élet titka, Cal?

–  Felesleges elárulnod a receptet, nem maradt túl sok időm.

–  Mégis mi a jó fenébe tenyereltél bele? Elment az eszed? Feleséged és kölyköd van.

–  Haza vinnél? Nincs kedvem ázni ebben a ragacsban.

Gorson bólintott. Kikászálódott a székéből.

–  Szerencséd van, ma engedtem a nosztalgiának, és a Bugattival jöttem.

Gorson udvariasan előre engedte Calt. Gorson elfordította a nyikorgó zárban a kulcsot.

Cal összerezzent. Az iroda végleg bezárt, és ezt rajta kívül senki sem tudta. Az iratok, személyes tárgyak, nehéz asztalok és szétült székek elfeledve porosodni fognak. Eltelik pár év, és felbukkan valaki, aki felszámolja az egész lepukkant helyiséget, és megkezdi szerencséjének kovácsolását és derengő, félig letépett, megsárgult hirdetésből pillant vissza a magánnyomozó iroda.

Gorson lomhán döcögött lefele a lépcsőn, zsebében apró után turkálva. A második emeleti beugrónál megtorpant. A vibráló a dohányautomatára vigyorgott Cal:

Az elfoglalt emberek megmentője.

Gorson lebiggyesztett ajakkal mérte végig a kínálatot.

–  Még, hogy megfizethető – morogta. – Nyolcvan százaléka ennek a vacaknak Nereidai dohánypótlék.

A mechanikus gépezett hangos kattanásokkal nyelte el a tantuszt. Gorson fél szemmel a falnak támaszkodó Calt figyelte. A férfi egy hét alatt megöregedett, kiveszett belőle az életerő. Nyugodt természetét legyűrte a békétlenségből fakadó belső vívódás.

A szerkentyű zümmögve tolta előre a kiválasztott terméket majd hangos krákogás közepette kiöklendezte magából.

–  Csak egy csomag? – kérdezte Cal fanyar mosollyal arcán.

–  Nicotianából egy is sok – indult tovább Gorson a csomagolással bajlódva.

A mélygarázs dohos pinceillata megcsapta mindkettőjüket. Cal felhúzta kabátján a cipzárt, míg másik kezével automatikusan végigsimított a SIG SAUER P22-én. A kézifegyver örökös jelenléte megnyugtatta.

Gorson rágyújtott. A fanyar nikotinszagba belekeveredett az enyhe kén-hidrogén, a Nereidai aroma, amely tökéletesen illett a Bugattihoz.

A járgány fényszórói szempárként meredtek rájuk öreguras modorossággal.

–  Csodálom, hogy még mindig működik – jegyezte meg Cal végigsimítva kezét a finom, vajszínű íveken.

–  Hűséges – szállt be a járműbe Gorson.

Cal hátrapillantott a válla felett. Teste megfeszült, görcsösen markolta az ajtónyitót. Ujjaiból kiszaladt a vér. Szemhéja zaklatottan rángott. A mozdulatlanság gyanúsan idegennek tűnt.

–  Nem szállsz be? – sürgette Gorson, és a nyitott ablakon át messzire pöckölte az izzó csikket.

–  Nem tolni kell? – huppant a bőrülésre Cal. Kellemes illat terjengett a kocsiban. Az ismeretlen emlékek bezárt molekulái: Gorson szappan aromája, a kesernyés cigarettaszag, és egy halovány női parfüm maradványa. Engedelmes jószágként a kis Bugatti csendesen kisiklott a színből, és befurakodott a lépésben haladó forgalomba.

–  Megnyugodtál? Senki sem fogja kihallgatni a beszélgetésünket – dőlt hátra Gorson kikönyökölve az ablakon, fél kézzel a kormányt tartva.

–  Attól félek az irodában így is túl sokat mondtam. Hozzájutottunk olyan információkhoz, amely az életünkbe kerül. Napok kérdése.

–  Mi ez a többes szám?

–  Alei segített nekem. Emlékszel a kimérára? Nos, nem pusztult el.

–  Gondolhattam volna rá, hogy egy génspecialistának túlságosan csábító az eleven minta alany. Szóval, a kedves nejed túllőtt a kísérletezgetéssel?

–  Nem kezdtünk bele semmi ilyesmibe – mosolyodott el Cal. – Inkább azt mondanám, hogy szocializáltuk a kimérát.

–  Látom, megtetszett nektek a marsi arisztokratikus lét.

–  Megszokás kérdése minden. Meglehet, hogy külsőre emberi alakja van, azonban a természete bestiális. Képes kifejezni magát, megérteni kicsit hosszabb beszédet. Felismeri az érzelmeket, és be is tudja azonosítani őket. Ezek ellenére is csak ösztönlény, állatias gondolkodása irányítja. A marsiak számára az, hogy hasonlítanak ránk, nem jelent semmit sem, ugyanúgy az állatvédelmi jog illeti meg őket, akár egy kutyát.

–  Megnyugtattál – szívott mélyet a cigarettájából Gorson. – Már nem is annyira lényeges, hogy tíz emberrel végzett, pusztán, csak azért, mert a gazdája arra uszította.

–  Uszította! A kiméránál a Gazda a legfőbb parancsoló, akire hallgatni kell, és akiért az életét is fel kell áldozni. Nem láttam tisztán. Narc azt mondta, hogy a Földi Föderációt könnyen meglehetne buktatni. Igaza volt.

–     Mégis miben?

–  Elegendő argumentum van a birtokomban ahhoz, hogy Rinest a Földi Föderáció dandárparancsnokát megbuktassam.

–  Őrültség, Cal.

–  Narca kimérában rejtette el azon emlékeket amelyek Rinest ellen szólnak. Ne rázd a fejed Gorson! Sokan elfeledkeznek arról, hogy a Marson bevett szokás, hogy a kimérák speciális nanochipet kapnak. Fontosabb tárgyalásoknál, családi vitáknál elég csak az agyból eltávolítani a lemezkét és visszanézni.

–  És a ti kimérátokban Alei talált egy ilyet.

–  Narc ügyesen elrejtette a hippocampusban. A felvételeken a Caloris medencei támadást tárgyalják a Földi Föderáció emberei. Rinest személyesen vezényelte le a terrorcselekményt. Elegendő lenne ahhoz, hogy a Földi befolyást kissé hátrább szorítsák a Naprendszer Bolygóinak Tanácsában.

–  Mégis mit keresett akkor itt Narc? Miért nem vitte el azonnal a bizonyítékot a Merkúri Koinon Tanács elé?

–  Nem lett volna jövedelmező. Számára a háború hozta csak a zsíros üzleteket és a nagy bevételeket. Elszámította magát, és pitiánersége az életébe került. Megzsarolta Rinest. Kitálal a helyi sajtónak, és a bolygóközi interkommunikációs hírcsatornáknak kiadja a felvételeket. Narc abban is biztos volt, hogy a kiméra elegendő testőr.

–  Ennyire ostoba lett volna?

–  Figyelj, Gorson, a Marsi Teokrácia nem engedi ki a kimérákat. Minden egyes egyed különleges azonosítóval rendelkezik. Mondhatnám, hogy vonalkóddal, amely nem teszi lehetővé, hogy bármelyik kimérát ki lehessen csempészni a bolygóról. Narc kimérája engedéllyel hagyta el a Marsot. A Földi vámellenőrzősnél egyszerűen, mint utastársa volt feltüntetve. Narc tisztában volt vele, hogy a földi egységeknek fogalma sincs arról, hogy miképpen néz ki egy kiméra. Mindenre számítottak, ami taszító és ocsmány és hoppá! Nem az jött szembe. A megtévesztés nagymesterei. Narc kimérájának a testébe visszahúzható karom és skorpió farka volt. Hiába figyeltük a manust, nem láttunk semmi szokatlant csak azt, hogy egy nővel megy mindenhová. Láttuk a vérengzést, amit maguk után hagytak, de egyikünk sem gondolt abba bele, hogy a két hónap leforgása alatt a tíz bérgyilkossal a nő végzett.

–  Tökéletes gyilkológépek.

–  Tévedsz, Gorson. A kimérák olyanok, amilyen a gazdájuk. Legtöbb marsi elítéli e lények kegyetlen tartását. Sőt, ha öl egy kiméra, a gazdáját vonják felelősségre. Kegyetlen haláltusában részesül az, aki arra használja őket, hogy gyilkoljanak. Narc kitörölte a kiméráját a rendszerből, ami arra utal, hogy a Marson is voltak olyanok, akik hittek abban, hogy Narc vissza tudja szorítani a Föld befolyását.

Gorson újabb cigarettára gyújtott.

–  Alig esik. Percek kérdése és beindul a forgalom. Tudod Cal, életemben nem féltem úgy, mint akkor. Nem a habzó szájú, shotgunt markolászó Narc miatt, hanem attól a lánytól, aki előttem állt. A vadállattól, amelynek skorpió farka izgatottan tekergőzőt a levegőben. Tompán csillogó karmok amelyek húsomba kívánkoztak. Nem azért imádkoztam, hogy túléljem, hanem azért, hogy Narc végezzen velem, hogy ne legyek a bestia martaléka.

–  Majdnem jól fohászkodtál.

–  Azt hittem, hogy valamelyikünket kinyírta, mikor a fegyver felugatott.

–  Alie szerint egy nanoféreg impulzusára fordult saját kedvence ellen.

Cal megborzongott.

Gorson egyetlen fejlövéssel leszerelte a kiméra gazdáját, míg a bestia fájdalmában összekucorogva hevert a saját vérében. Szó nélkül tették a dolgukat. Gorson megvárta a hatóságot, bemutatta a hullát és felnyalábolta a vérdíjat. Cal pedi a génmanipulált szörnyeteget Alie saját kis laborjába szállította. Az asszonynak sikerült megmentenie a marsi fantazmát. Elindult a kísérlet, a gén visszafejtés, regenerálódási szintek feltérképezése. A transzgénikus beavatkozás sikerének kulcsát keresve háttérbe szorult a lény, személyisége.

A ketrecben tartott ragadozóhoz titkos kis vendég járt. Elie az ötévesek kíváncsiságával nyitott a fenevad felé, akinek kezdeti bizalmatlansága hamar szertefoszlott, pár finomabb falat és jó szó után.

A rejtett barátságra akkor derült fény, mikor egy késő délutánon Alie nyitva találta a kísérleti állat ketrecét. A kiméra eltűnt, akárcsak Elie. A legrosszabbtól tartva kezdték keresni a lánykát. Cal talált rájuk, a gyerekszobában. Elie a kimérával játszott.

A tapasztalat új mederbe terelte a kutatást. A fenevadból hetek alatt szerethető társ lett és legnagyobb diadalnak élték meg, hogy elnyerték a bizalmát.

–  Mit szeretnél, Cal?

–  Megpróbáljuk a nyilvánosságra hozni a Föderáció elleni bizonyítékokat. Három nap múlva találkozunk a kapcsolatunkkal. Szeretnénk, hogy addigra Elie és a kiméra biztonságban legyenek.  Összenőttek. Gondolj erre úgy, mintha Elie mindenhova magával hurcolná a kutyáját.

A forgalom beindult, és a kis Bugattikilőtt. A beszélgetés elakadt, és Cal nem feszegette a dolgot. A kertváros zöldellő övezete felé tartva a házak kisebbekké zsugorodtak. A fák terebélyesebb koronával büszkélkedtek, mint elsatnyult belvárosi társaik. Gorson jól ismerte a város ezen negyedét. Nem egy alkalommal furikázta haza Calt.

Az autó leparkolt a legújabb fejlesztésű mezosikló mellett. A fehérre meszelt verandára egy vékony nő lépett ki. Gorson azonnal felismerte Aliet. A szépasszony önmaga árnyékává aszott össze.

–  Remélem nincs sok holmijuk, nem túl nagy a csomagtartó.

–  Csak egy hátizsák – szállt ki a kocsiból Cal és a feleségéhez sietett. Suta csókváltás után mind a ketten eltűntek az épületben. Gorson várakozás közben előkotorta a cigarettás dobozt.

–  A francba vele! – sziszegte, és az anyósülésre hajította a Nicotianát.

Alie kilépet a házból egy szomorú szemű kislánnyal. A gyermek nem csak nevének csengésében hasonlított az édesanyjára, hanem arcvonásaiban is. Engedelmesen lépkedett anyja mellett a kocsihoz.

–  Rég láttalak Gorson – hajolt az ablakhoz a nő. Frissen mosott haja előre csúszott, eltakarva a fél arcát. – Hogy vagy?

–  Egészen kellemesen voltam eddig.

–  Ő itt Elie.

A kislány anyja oldalához lapult. Gyanakodva fürkészte a férfit. Aprócska kis szája sírásra görbült, de egyetlen hangot sem hallatott.

–  Hol hagytad a kedvencedet?

–  Zakum mindjárt jön – felelt helyette Alie. – Nehezen érti meg, hogy neki most el kell mennie, nem maradhat velünk.

–  Én sem akarok elmenni – jött meg a kislányka hangja.

–  Tudom, Elie.

A szavak elvesztek. A világ közönyös természetességgel borult rájuk. A bejárati ajtó újból kinyílt. Cal egy vonakodó nőt terelgetett finoman a járgányhoz. A lányban semmi különös nem volt. Farmert és magas szárú bakancsot viselt, kapucnis pulóverrel. Gorson megszorította a kormányt, sebhelyes állkapcsát összeszorította. A szavakat csak nehezen tudta kipréselni a fogai közül:

–  Ez lenne Zakum?

A hideg borzongást a sejtjei megőrizték. Tisztán emlékezett a rettegésre és a halálfélelemre, amelyet a lény közelsége okozott neki akkor. Egyetlen porcikája sem kívánta a kiméra felügyeleti jogát.

–  Igen – fordult hátra Alie. – Kicsit fél. Emlékszik rád.

–  Kölcsönös.

–  Nem rossz teremtmény. Ne félj tőle és próbálj meg a bizalmába férkőzni. Akár egy kisgyereknél az édesség kezdeti kapocs.

–  Észben tartom.

Alie és Cal megölelte Elit és Zakumot. A család hosszú percekig állt a járdán egymást ölelve. Nem búcsúzkodtak. Nem ígérgettek egymásnak semmit sem. Egyszerű, néma elköszönés volt, melyben rejtőzködött a soha és a viszont látás.

A két lány megszeppenve foglalt helyet a hátsó ülésen. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hátraforduljanak és integessenek „szüleiknek”. Meredten bámulták az utat.

–  Van útleveletek?

–  Igen – bólintott Elie.

–  Akartok zenét hallgatni?

–  Nem.

Gorson megigazította a tükröt. Elie szorosan a kimérához bújt, aki védelmezően ölelte. A kiméra sem tűnt vérengző vadállatnak, inkább kitett kutyához hasonlított, ahogy ült tanácstalanul, kiszolgáltatva.

–  Egy darabig én vigyázok rátok – fordította tekintetét vissza az útra Gorson.

–  Hova megyünk?

–  Hogy hova megyünk, Elie? – kedve lett volna morogva megjegyezni, hogy ezt még maga sem tudja, de visszanyelte a goromba szavakat. – Tellusi Negyedikszámú Állomásra tartunk most. Ott parkol az űrvontatóm, egy darabig a naprendszerben ingázunk, majd bajbajutott siklókon, és hajókat segítve. Vontatjuk őket, szereljük, és hát ilyesmiket csinálunk. Adok pénzt nektek, és amíg intézkedem, addig ti, vásárolgathattok a váróteremben.

–  Csokoládét? – kérdezte Zakum és megnyalta a száját.

–  Azt is, bármit, amit szeretnétek.

–  Sokat?

–  Azért ne túl sokat – nevetett fel Gorson.

Tellusi Negyedikszámú Állomása örökösen túl volt zsúfolva. Az űrkapuk minden tízpercben felragyogtak. Gorson az utcafronton parkolt le. A két lány kiszállt a kocsiból és ijedten figyelték a hangos tömeget. A taxisok pörgő nyelvvel tapadtak a kilépőkre. Hordárok tologatták a megrakott londinereket.  Targoncák roskadásig megterhelve cikáztak az emberek között. Megszokott kikötői hangulat Gorsont megnyugtatta.

–  Gyertek – fogta kézen Eliet. Végigtolakodtak a jegyváltók előtt felduzzadt áradaton a kupolás váróig. Odabent alig lézengtek az utasok. Túlságosan drága várótermi kínálatot nem sokan engedhették meg maguknak, s így inkább az olcsóbb, fekete árusoktól szereztek be mindent.

–  Maradjatok a csarnokban – nyomott Elie kezébe a tálcáját. – Figyelj, Zakum! Ne álljatok szóba senkivel sem. Ne hagyjátok el a csarnokot! Bevásároltatok, ott annál a büfénél üljetek le, és várjatok rám. Értitek? Velem jöttetek, és velem is mehettek innen tovább. Csakis velem, senki mással!

–  Jó – bólintott Zakum.

Gorson megsimogatta Elie arcát.

–  Nemsokára itt leszek – indult meg.

A férfi célirányosan tartott a nyolcas dokk felé, ahol az űrszeméttől megfeketedett M436-os űrhajóra rakodtak be. A kapitány a rámpán állva dohányzott.

–  Mi a fene eszik erre, Gorson? – harsogta messziről, ahogyan felismerte az alakot.

–  Öreg, reméltem itt tanyázol – rázott kezet a két férfi barátilag. A kapitány odanyújtotta cigarettáját. Gorson kivett egy szálat és rágyújtott.

– Nincs nálad felvétel, Balibo?

–  Mi van kopó? Elhagyott a szimatod? Most, hogy jön a béke, azt hiszed, hogy felkopik az állad? Még visszamehetsz zsernyáknak. Örömmel fogadnának.

–  Hagyd ezt öreg! – nevetett Gorson. – Zsebre jobban szerettem mindig is dolgozni.

Álltak egy darabig a dokkmunkásokat vizslatva. A kesernyés cigarettafüst a villogó kapu felé tekergőzött, a hangosbemondó a járatszámokat sorolta.

–  Egyik barátom két lányával el kell tűnnöm. Beletenyereltek a szülők valami szarba. Nincs sok idejük hátra.

–  Szóval te meg a két kölyköd akartok a hajómra felkéredzkedni. Meg van még a Bugatti?

–  Azzal jöttünk.

–  Neked is megvan a Sügéred. Emlékszel még Hilvára? A lánya nálunk dolgozik. Helyre pofozta a siklódat. Rá sem fogsz ismerni.

–  Megint cserélni akarsz?

–  Miért, ne? Papírok is kellenek?

–  Nem ártana.

–  Egy óra múlva indulunk – dobta a földre az összezsugorodott csikket Balibo. – Gyertek, úgysincs vérebe a hajónak.

Balibo rákezdett egy régi tengerész nótára. Óvatosan lépkedett felfele a rámpán mintha imbolyogna a lába alatt.  Gorson visszatért a Csarnokba.

A kiméra és Elie engedelmesen ült a kirendelt asztalnál, felhalmozott édességkupaccal. Egy szakadt alak ült velük szembe kekszet majszolva.

Öblös hangon prédikált.

–  Oh, uram – fordult Gorson felé. – Olvasta a Kambriumot? Nem megmondták az Asaph-i jóslatok! A béke hamarosan beköszönt!

A férfi kesernyésen elmosolyodott a dejavu érzésétől.

–  Pakoljatok össze. Te meg, kotródj innen az elmebajoddal!

–  Minden elő van készítve, a Naprendszerünknek hamarosan vége! – harsogta a férfi. – Oh, mi hitványak! Gyógyítunk! Beleavatkozunk az Isteni rendbe! Testvérem hibájából tanulva, nem avatkozom a nagyok dolgába, és ezt ajánlom Önnek is. Nem szól szám, nem fáj fejem.

Gorson idegesen összerándult, a férfi felállt, kitárta karját szemét az égre emelte. Elie ijedten bújt Zakum háta mögé. A kiméra karmai nőni kezdtek. Gorson megfogta Zakum kezét.

–  Nincs semmi baj – csitította, míg szabad kezével egy vászontáskába söpörte az édesség halmot.

–  Idővel minden rendeződni fog! Higgyetek nekem. Elévülnek az emlékek és már nem fogtok tartani az örök pusztulástól! Innentől kezdve csak ki kell böjtölni! Egyszer mind meghalunk! A szüleitek ma holnap, ti nem sokára! Nincs végtelenség csak az örök pusztulásban!

Gorson felkapta Eliet míg Zakum karját fogva a hajóhoz cipelte őket. A bolond szavait a csarnok visszaverte, és mint elhajított kő zuhant feléjük az őrület.

Az M436-os vigasztaló karként bukkant fel előttük. A rámpán ott állt Balibo pöfékelve.

–  Hajrá fiatalság! Szedjétek a lábatokat! Fél óra aztán indulunk! – kiáltott feléjük egy vidám női hang. Gorson elmosolyodott. Demia semmit sem változott.

–  Azt hittem még egy kávé belefér! – vágott vissza a férfi a rámpára felkapaszkodva.

–  Inkább mérget iszok, mint itt egy feketét! – kacagott Demia. – Mondta az öreg, hogy rendbe szedtem a Sügéredet?

–  Ezzel kezdte.

–  Elhoztam a Buggatit is a parkolóból. Mondta az öreg, hogy van két kölyköd, de nem akartam elhinni. Mikor volt erre időd?

Gorson letette Eliet, azonban a kiméra karját nem engedte el. A lény izgatottan remegett a kezei közt.

–  Pakoljunk le, nagyon megijesztette őket egy bolond prédikátor.

–  Erre gyertek – vezette be őket a hajó belsejébe. A fém hideg illata mindent betöltött. A hidraulikus ajtók sziszegve nyíltak ki előttük.

–  Ez lesz a lányok szobája. Nincs sok minden benne, de nekik elég lesz ez a két ágy, egy szekrény és a kis asztal.

–  Velem mi lesz?

–  Veled? – csillant fel Demia szeme. – Neked sajnos velem kell osztozkodnod.

–  Milyen kár – sóhajtott fel Gorson mosolyogva.

Elie és Zakum leültek az ágyra. Demia bekapcsolta a televíziót.

–  A szobánk közvetlenül az övék mellett van. Megmutatom.

Gorson csendben követte a nőt. Egyik szoba a másiktól nem sokban különbözött, maximum annyiban, hogy itt egyetlen franciaágy állt. Gorson leült az asztalhoz, és rágyújtott. Demia az ágy szélén foglalt helyet.

–  Elárulod, hogy mibe tenyereltél bele?

–  Napok kérdése és Elie, a kislány árva lesz. Véletlen baleset vagy gyilkosság áldozatává válnak a szülei. Az idősebb lány meg egy Marsi kiméra.

Demia összehúzta a szemét.

–  Egy marsi kiméra?

–  Saját szememmel láttam mire képes, elvileg jól szocializálták és talán hallgatni is fog rám. Nézd, tudom, hogy örülten hangzik, de az az igazság, hogy a társam olyasmibe ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna. Onnan van a kiméra is. Én sem látom tisztán az ügyet, csak egyet tudok, rám bízták az egyetlen gyermeküket és a házi kedvencüket.

–  Csak konyítasz valamit mégis hozzá?

–  Annyit tudok, hogy kissé vissza akarják szorítani a Földi Föderációt. Bizonyítékuk is van arra nézve, hogy megdöntsék Rinest. Ma vagy holnap találkoznak azzal, aki támogatná az ügyüket.

–  Akkor jó, hogy ezt a szobát foglaltam le neked.

–  Beszélek Baliboval – hagyta ott Demiát Gorson. A kapitány a vezető fülkében üldögélt az űrállomás kijelzőjét figyelve.

–  Tudod, Gorson, ahogy öregszek, mindig rájövök arra, hogy mi emberek semmit sem változunk. Technikánk ütemesen fejlődik. Képesek vagyunk a bolygók között utazgatni. Ma már nem jelent az ilyesmi gondot. Azonban emberek maradtunk. A jellemünk soha nem változik. Ez valahol olyannyira ironikus.