H. Tanaka már idejét sem tudta annak, mikor látott ilyen magányos épületet. Talán a nagyapja halászkunyhója volt az utolsó ház, mely egy szál magában, szabadon állt a sziklaszirten, mielőtt Japánt is elérte volna az Áradás.

Az előtte magasodó építmény homokszínű volt, a klasszicista stílust idézte. Mögötte a távolban, a sivatag szikárságán és a szélkoptatta köveken túl, ott magasodott a város, száznál is több tornyával, mintha csak fejtetőre állított, kimerevített octopus lett volna.

Új-London úszó városának arany tetői és kupolái ragyogtak, míg alsóvárosa ködbe, füstbe és szmogba burkolózott. Viszont itt, a homokvidéken, mindent elárasztott a fény, még egy újonnan formált oázis tavacskájának kékségét is csak hunyorítva tudta elkülöníteni az égtől ebben a ragyogásban.

Küldöttek jöttek érte. A faragott kőből épített ház úgy festett, mint egy ókori görög vagy római templom, ám a timpanon tetején az eget felszúró antennák inkább egy tengeri szörny tüskés hátára emlékeztették. Odabent egyszerű bioplasztikból készült tárolók, archaikus stílust imitáló fülkék mellett haladtak el, melyekben dinoszauruszok csontjai, rekonstruált mamutok, kővé vált fatörzsmaradványok meséltek a Föld őskoráról.

Végül a szentély helyén emelkedő terminálnál a szokványos biztonsági procedúrák után egy lifthez vezették, hogy megkezdhesse utazását a szörny gyomrába, a Corvus Institute szívébe.

 

*

 

– Mr. Tanaka, Isten hozta! – Charles Dalloway, az Corvus igazgatója kezet nyújtott.

– Istennek ehhez semmi köze, Mr. Dalloway, mindazonáltal örülök a meghívásnak – válaszolta, és a japán tradicionális szokásoknak megfelelően meghajolt.

– Sajátos válasz, egy sajátos elmétől… – zökkent ki egy pillanatra az igazgató, majd intett, hogy induljanak el a folyosón az irodája felé. – Néhány apró formalitást még el kell intéznünk, mielőtt körbevezetem a komplexumban.

Beléptek egy igencsak puritán irodába. Az alapberendezéshez tartozó, krómszínű bútorokon, és egy falra akasztott lovagi páncélon kívül semmi sem volt benne. A földhöz erősített alumínium asztallapon aktakupacok alkottak tornyokat, a rozsdamentes faliszekrényeket irattartók töltötték meg.

– Papír? – vonta fel a szemöldökét Tanaka.

– Ó igen, elnézést! Nem említettem még, hogy mi itt az Corvusnál papír alapú nyilvántartást is végzünk. Egy hulladékfeldolgozó üzem szállítja nekünk. Bizonyos dolgokban régimódiak vagyunk, de legalább környzettudatosak. Kérem, foglaljon helyet!

Dalloway az asztalon kotorászott egy darabig, majd elővett egy nyomtatványt és egy elektronikus táblát.

– Remélem, megérti, hogy amíg nem írta alá a titoktartást szavatoló okmányokat, nem mondhatok semmit az intézmény működéséről. Sajnos, ez mindenképp szükséges!

Tanaka aláírta, az ujjlenyomatát adta rá, és megvárta a nyilvántartó visszaigazolását a személyazonosságával kapcsolatban.

– Nos, kezdetnek átbeszélhetnénk néhány dolgot. Ön részecskefizikával foglalkozik?

– Elméleti részecskefizikával. Én vagyok a legfiatalabb kutató ezen a területen, emiatt úgy érzem, nem vesznek komolyan a szakmában. Így talán megérti, miért örülök a felkérésének.

– Megkérdezhetem, biológiailag hány szabványéves?

– Tizenkilenc.

– És mennyi időt töltött kriotartályban?

– Hatot, a háború idején. Állami utasítás volt, hogy kerüljem a szolgálatot.

– Remek – nyugtázta az információt Dalloway. – Tehát Mr. Tanaka, ezek szerint maga elméletben ért a féreglyukakhoz?

A férfi összeráncolta sötét szemöldökét.

– Több kérvényt is írtam, hogy engedjék tanulmányozni a cygnita féreglyukképzési–technológiát, de minden alkalommal elutasítottak. Elméletben sokat tudok a jelenségről, de a gyakorlatban még nem volt alkalmam megfigyelni.

Dalloway bólintott, felállt és az ajtó felé indult.

– Nos, ha vállalja, hogy gyakornokideje alatt nekünk dolgozik, örömmel mutatok egyet…

Az irodából kilépve a felvonók felé vették az irányt.

– Az Corvus Institute több, mint egyszerű történészi társaság, ahogy ezt a cégbejegyzés és a sajtó állítja, nem mellékesen a mi sugallatunkra – kezdte Dalloway a rögtönzött előadást, miközben újabb szinteket haladtak lejjebb a felvonón, és kiléptek egy folyosóra. – A ’86–os polgárháború közepén, amikor első alkalommal vettük használatba a cygnita technológiát, az alapítónk, Dr. Jerry McNamara saját kutatásba kezdett. Rövid időn belül elérte, hogy kísérleti szinten tanulmányozhassuk az időutazást. Tudom, most szeretné kétségbe vonni mindezt, hiszen az elméleti fizika nem teszik lehetővé az effajta, szándékosan generált időcsúszást, de higgyen nekem: mindez igaz!

A folyosó végére értek. Egy csarnok terült el Tanaka előtt, melyből minden irányba rövid folyosók vezettek. Fölötte körívben terasz húzódott, bioplasztik elzárókkal védve valamit. Odalenn emberek nyüzsögtek egy félbevágott tojáshéj alakú mélyedésben, amely körül négy fekete fémmonolit magasodott. Mindegyikből kábelek és huzalok sokasága kígyózott elő, és tűnt el a padló alatt. A csarnok tetejéről a tojás másik fele tekintett le, a monolitok fölött pedig tányér alakú energianyelők függtek.

– Ez itt a mi indítóhelyünk, a Zéró Csarnok, és ott, mint láthatja, a féreglyuk befogására használt cygnita eszköz. Felsővárost egy hétig ellátná az energiamennyiség, amelyet a monolitokba juttatunk minden átkelésnél, de a szingularitás kordában tartása rendkívül veszélyes. Ezért vagyunk idekinn, a közigazgatási határon túl. Rengeteg természeti erőforrást használunk, főként szél–, és vízenergiát, de már épül a geotermikus részlegünk is. Egy ilyen eszköz rendkívül nagy étvágyú.

Ez nem lehet elegendő – gondolta magában Tanaka.

Oldalra fordultak, a körfolyosóra. Ebből nyíltak az indítócsarnok fölött lévő irodák.

– Pontosan hová vezet a féreglyuk, Mr. Dalloway?

– Ide, a Földre. Ahová, és amikor csak akarjuk.

A fiú elhallgatott egy időre, és figyelte a vele szembejövők arcát. Csupa fiatal, ambíciózus kutató, a legidősebb is alig lehetett harminc éves. Egyenöltözéket viseltek, vállukon a cég logójával.

– Adódott némi probléma a járat stabilitásával. A múlt hónapban elvesztettem egy kiválóan kiképzett szakemberemet, mert a térhíd idejekorán bezárult. A fiúból nem sok maradt, illetve… hogy is fogalmazzak… csak egy kitépett gerinc és a lába. Erre a problémára mihamarabb megoldást kell találni, hogy folytatni tudjuk a projektet.

Dalloway bevezette egy újabb irodába. Egész papírtömböket és rengeteg könyvet halmoztak fel benne.

– Mi a kutatásuk tárgya?

– Jöjjön, erre is megvan a legjobb szakemberem. Jane majd mindent elmagyaráz. – Dalloway befordult egy mellékszobába, és az ott lévő fiatal nő gondjaira bízta a vendéget.

Miután kihátrált az ajtón, soha nem látták többé.

 

*

 

– Jane Beckett vagyok, az archiváló részleg munkatársa. Szólítson csak Jane-nek – nyújtott kezet a nő, és hellyel kínálta Tanakát.

– Jane, kérem, ne udvariaskodjon, hanem foglalja össze, milyen kutatást végez a Corvus valójában.

A nő tovább kavargatott egy csésze teát. Porceláncsengés adott háttérzajt a mondandójához. Igazi porceláné.

– Az… intézmény kívülről világtörténeti kutatóközpont és értékmegőrző, ám valójában időutazó missziókkal foglalkozunk. Amióta ismerjük a technológiát, igyekszünk kihasználni bizonyos… tudományos tevékenységre. – Nagy levegőt vett, megigazította hosszú, gesztenyebarna haját, majd összefonta az ujjait. – A történészek gyakran próbálnak bizonyítani olyan eseményláncolatokat, titkos összeesküvéseket, dokumentumokkal nem igazolható történéseket, amelyekre nincs hivatalos, elfogadott magyarázat. Előfordul, hogy ezeket a személyeket hazugsággal, fantáziálással vádolják, kirekesztik a szakterületükről. A féreglyuk technológia nemcsak a személyszállítást és a hasznos teher távolra juttatását könnyíti meg, hanem a múlt feltárását is. Egyik célunk, hogy lehetőséget kínáljunk történészeknek arra, hogy igazolják elméleteiket. Néhány éve visszajuttatunk embereket a múltba, hogy ott beilleszkedjenek, és csendes, be nem avatkozó megfigyelőként feljegyzéseket készítsenek nekünk… a jövőnek.

Jane beszámolóját hallgatva Tanaka elengedte a fantáziáját. Ha visszamehetne az Áradás előtti időkbe, ha láthatná az ősi Japánt…

– De hogyan jönnek vissza az utazók? Megoldották a visszahajló járatok problémáját?

Jane lehajtotta a fejét, úgy magyarázott tovább.

– Egyelőre nem, az átjáró használatához mindenképp két indítóhelyiség szükséges. Ahhoz, hogy felszerelést szállítson egy űrhajó a Föld és a Kolóniák, vagy akár egy űrállomás között, fogadócsarnokra van szükség. Ha elegendő eszközt küldenénk, fel tudnánk építeni a múltban is ezeket, ám akkor beavatkoznánk a történelem menetébe, és védelmeznünk is kellene a bázist, ami a különböző korokban még nem létező tűzerőt tenne szükségessé, és így tovább. Érti, Mr. Tanaka? Nem vihetünk vissza semmit, nehogy megváltoztassunk egy társadalmat, egyáltalán nehogy kitegyük a téridőt bárminemű paradoxonnak. Az utazók megértik ezt, indulás előtt alapos felkészítésben vesznek részt. Gyakorlati tudnivalókat sajátítanak el a kor túlélési technikáiról. Visszamennek, és leélik az életüket. Ott, a múltban. – Jane hosszú szünetet tartott, hogy Tanaka felfoghassa a hallottakat.

– És találnak olyan személyt, aki ez elvállalja?

– Nem is keveset! Versengenek egyes helyekért, nagyon népszerű például a 19. századi Európa, vagy az ókori görög városállamok. De küldtünk már embert az ókori Kínába, a 20. századi Szovjetunióba, és a maja civilizáció fénykorába is.

– Hogyan veszik rá őket erre?

– Nem vesszük rá! Mi csak lehetőséget kínálunk. Folyamatosan figyeljük az új tehetségeket. Akad, akit régészeti ásatásokon alkalmazunk, másokat megkérdezünk, mit tennének meg egy-egy elmélet bizonyításáért. Aki igent mond, elhozzuk ide, aláíratjuk vele a titoktartási egyezményt, és felkínáljuk az utazás lehetőségét. Fontos, hogy megértse: itt minden jelentkező az általa preferált korszak alapos ismerője, többségüknek nem okoz gondot a beilleszkedés… odaát. Sokan még élvezik is a kihívást, és megköszönik.

– Megköszönik? Mégis hogyan, ha egyirányú a kommunikációs csatorna?

– Történészként gondolkodva. Az utókövetés miatt íratjuk a Feljegyzéseket. Minden utazó részletes ismertetőt hagy a tapasztalatairól, megfigyeléseiről. A legapróbb részletek is szerepelnek ebben a természeti, társadalmi, politikai események mellett, melyeket gyakran kísérnek képi- és hangfelvételek. Az általunk kifejlesztett felvevők kapacitása igen nagy, maga az eszköz pedig elég apró ahhoz, hogy használata ne okozzon temporális kilengést a téridőben.

– Tehát mégis használnak jövőbeli technikát.

– Ezt az apróságot kivéve nem. De még ebben sincs teljes egyetértés az Igazgatóságban, vannak, akik szerint ez csak a felszín kapargatása.

Jane kortyolt egyet a teájából.

– Az utazóknak tehát a modern technológia visszavitelének tilalmán kívül be kell tartaniuk még egy fontos szabályt: nem szerezhetnek kirívóan nagy vagyont odaát, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Ugyanakkor ellátjuk őket a korszak fizetőeszközével, annyival, amennyi egy közepes státuszú személynek szükséges ahhoz, hogy ne csak túléljen, hanem a lehető leghamarabb beilleszkedjen az adott társadalmi közegbe. Büszkék vagyunk rá, hogy eddig még egy utazó sem került rabszolgaságba, vagy halt erőszakos halált. Rendszerint egy életen át készítik a feljegyzéseket, és magukkal temettetik a koporsójukba, vagy elviszik a Gyűjtőpontokra. Ezek előre kijelölt helyek, amelyeket a jelen földrajzi viszonyok alapján határoztak meg. Az Olvadás és az azt követő Áradás alapjaiban nehezítette meg a régészeti kutatásokat, így olyan területeket kellett kijelölnünk, amelyeket fel tudunk tárni napjainkban is.

Tanaka nem talált szavakat, csak elragadtatottan bámulta a nőt, aki egyre nagyobb beleéléssel beszélt.

– Ha gondolja, bemutatom egy utazónak, aki már nagyon szeretne eljutni a Tudor-kori Angliába. Ez pedig csak magán múlik, illetve azon, hogy meg tudja-e oldali az átjáró stabilitási problémáját.

 

*

 

Lance Huntington egy szimulációban vett részt, amikor benyitottak hozzá. Meghajolt a királynő előtt, táncra perdült, az udvaroncok pedig követték a volta szökkenő lépéseit.

– Bemutatom Mr. Tanakát, ő fogja megoldani az átjáróval kapcsolatos gondokat.

Lance kezet nyújtott. Húszas éveinek végén járhatott.

– Remélem, nem olyan nagy a baj. Minden nappal nehezebben viselem el az ostoba szimulációkat.

– Minden tudásommal azon leszek, hogy megoldjam – felelte Tanaka.

Az udvaronc begyakorolt meghajlást rögtönzött Jane felé.

– Nem fogom elfelejteni magát, Lady Jane – suttogta szomorúan, és lágyan arcon csókolta a nőt.

Jane szemében könnyek remegtek, miközben a siklóhoz vezette Tanakát.

 

*

 

Alkalmazottak tömege szállt fel a járatra.

– A részlegek közötti közlekedéshez egyszerűen használhatja a siklót és a felvonókat, de rengeteg sétányunk is van, főleg kikapcsolódásra.

Tanaka bólintott. Buja növényzettel beültetett, szökőkúttal felszerelt téren szálltak ki, amelyet belengett a frissen főtt étel ínycsiklandó illata.

– Bármit ehet, nincs napidíj, limit, és nyitva tartási idő sem. Az élelmezési részleg hármas váltásban dolgozik, így bármikor jöhet, ha megéhezett. A napszakok váltakozását persze betartjuk, de inkább az időérzékének megtartására szolgál. Ha elfáradt, a jobb oldali felvonóval tud eljutni a szállására. Elég beütnie a személyes kódját, a lift a megfelelő lakószintre fogja vinni. A kódot az alapcsomagban találja.

– Milyen szektorokat működtetnek még?

– Van anyagkezelő szektorunk. Itt szövik a meg korabeli módszerekkel az utazók ruházatát, itt működik a nyomda, és itt van a pénzverde is. Van antropológiai szektorunk, ide tartozik a viselkedéskultúra, a nyelvészet és a szokásjogi ismeretek, továbbá Levéltár, amelyben én is dolgozom, ide tartozik a kalligráfiai, filológiai részleg, valamint a vizuális-, audio-, és letapogatott 4D-s érzékelői részleg. Természetesen rendelkezünk orvosi szektorral is. A magát érintő szektor pedig a természettudományi, már várják a leendő kollégái. Ha problémája akad, mindig a szektorvezetőhöz forduljon. Amennyiben ő sem tud megoldást találni, együtt megkereshetik az igazgatót, minden más a szolgálati út megkerülésének tekinthető, és nyomozás indul szerződésszegési ügyben. Hierarchia nélkül sajnos nem lenne működőképes az intézmény, a szabályok betartását a Rendészet felügyeli.

 

*

 

Észre sem vette, hogy két hónapot ledolgozott már Corvusnál. Továbbra sem sikerült stabilizálnia az egyre kiszámíthatatlanabbá váló átjárót. A monolitok tápvezetéke megfelelően csatlakozott, így hát a cygnita erőforrásnak elméletileg biztosítania kellett volna a szükséges energiát a járat fenntartásához, mégis mindennek épp az ellenkezője történt, mint amire a japán számított.

Egyre többet gondolt Jane-re, akit ritkán látott az első nap óta. Többször is céltalanul utazgatott a siklóval, hátha meglátja felszállni a lányt. Nem volt szerencséje. Napjait lefoglalták a mérések, az fogyó energia rejtélye. A monolitok kimerülőben voltak.

– Miként lehetséges ez? Cygnita szabotázzsal van dolgunk? – ingatta fejét Faulkner, a szektorvezető, amikor Tanaka beszámolt neki a legújabb kudarcról.

– Nem hinném, uram, egyszerűen csak nem a mi fizikánkról van szó. Ha helyre akarjuk állítani a járatot, idegen segítségre lenne szükség. Attól tartok, nem rendelkezem elegendő szaktudással ehhez. A Kolóniákon esetleg több tapasztalattal bírnak…

– Mr. Tanaka, talán nem követte nyomon a világpolitikai eseményeket, ezért felhívnám a figyelmét arra, hogy a kialakult helyzet miatt egyetlen cygnita sem léphet be a Föld űrterébe. A kérése így jelenleg teljesíthetetlen!

Tanaka továbbra is megőrizte rá jellemző, végtelen higgadtságát. Faulkner láthatóan ideges volt, fel-alá járkált rendetlen irodájában, és egy adatkábelt lóbált az ujjai között.

– A probléma túlnőtt rajtam, engedélyezem, hogy felkeresse az igazgató asszonyt, talán ő tehet valamit a rendkívüli helyzetre való tekintettel.

Tanaka összehúzta szemöldökét, és végigmérte Faulknert.

– Igazgató asszonyt? Bizonyára lemaradtam a változásokról, de meg tudná mondani, mikor váltották le Mr. Dallowayt?

Faulkner kezében megakadt az adatkábel, és úgy pillantott az előtte álló férfira, mint aki bolondot lát.

– Mr. Tanaka, biztos, hogy jól érzi magát? Talán le kellene pihennie… Amióta a Corvusnak dolgozom, immár harmadik éve, mindig is Valeria Renata von Richthofen volt az intézetigazgató.

 

*

 

A nő karcsú volt, ötven éve csupán nyakán és kézfején volt tetten érhető. Szőke, rövid haja eredeti színében ragyogott. Keresztbe tette karcsú lábát, hátradőlt a párnázott fotelben, melyet tárgyalószobájában őrizgetett. Az ülő alkalmatosság meglehetett már vagy háromszáz éves, de remek állapotban volt. Tanaka az igazgatóval szemközt, a fotel párjában foglalt helyet.

– Tehát vegyük át még egyszer. Azt állítja, hogy miközben a monolitokkal volt elfoglalva, megváltozott Ön körül a Corvus felépítése?

– Nem a teljes felépítése, asszonyom. Csupán az igazgató személye. Legalábbis a változásokból eddig ennyit érzékeltem személyesen. Amikor az intézménybe érkeztem, Mr. Charles Dalloway volt az igazgató, és személyesen vezetett le a Zéró Csarnokig.

– Zéró Csarnok? Nem rossz, sőt, egészen találó! De még soha nem hallottam ezt a kifejezést használni Origo-szintre.

Tanaka végigsimított rövidre nyírt, csillogó fekete kefefrizuráján.

– Asszonyom, itt valami nagyon nincs rendben, és kezdem sejteni, hogy mi lehet az.

– Adja elő az elméletét!

Tanaka nagy levegőt vett, úgy folytatta.

– Tegyük fel, hogy Önnek is, és nekem is igazunk van. Próbáljon meg egy pillanatig nem kételkedni, és én elfogadom, hogy Ön itt az igazgató, amióta Mr. McNamara létrehozta az intézményt.

– Rendben.

– Így hát két valóságot kapunk. Az Önét, és az enyémet. Ez csak egyetlen dologgal magyarázható, mégpedig azzal, hogy vagy Ön, vagy én kiszakadtunk a sajátunkból, és egy párhuzamos, az eredetitől alig néhány dologban eltérő valóságban veszünk most részt.

– Ön párhuzamos világokról beszél? Ez csupán elmélet, még soha, senki nem tudta kimutatni őket.

– Igen asszonyom, elmélet csupán.

– És ha így is lenne, hogyan utazott Ön ide, vagy hogyan került a Corvus az Ön valóságába? Legjobb tudomásom szerint a cygnita monolitok elsősorban a tér átszelésére alkalmasak, az időbeli hídnyitás pusztán véletlenül felfedezett és instabilan alkalmazott pályakorrekciók eredménye.

– Talán nem a monolitok okozzák. Hanem az Oszthatatlansági Állandó.

– A… micsoda? – dőlt előre von Richthofen.

– Valaki megváltoztatta egy múltbeli tevékenységével az addigi valóságot, és ennek a változásnak a jövőjét éljük mi most meg, jelenként. Én viszont a változás előtti valóság darabja vagyok, az Oszthatatlansági Állandó… Gondoljon csak bele! Hogyan is ismerhetnénk fel a párhuzamos világok létrejöttét, mely az idő számunkra ismert vonalaiból ágazik ki, ha nem lenne egy Oszthatatlansági Állandó, amely nem változik, hanem makacsul tartja az eredeti pozícióját?

– És Ön úgy gondolja, hogy létezhet ilyen kivételesség? Akár afféle immunitás az időfolyam változásaival szemben?

– Pontosan! – csapott az öklébe Tanaka. – Ne kérdezze, hogyan lehetséges, egyelőre nem tudok tudományos magyarázatot adni rá, csupán elméleti fejtegetéssel élhetek. De mi más okozhatné, hogy a világgal és a Corvus-szal kapcsolatos tapasztalataim néhány ponton eltérnek az Önétől?

– Rendben, tételezzük fel, hogy igaz, amit mond. Tegyünk egy próbát! Hogyan emlékszik arra, amikor először megpillantotta az Origo-szintet?

Tanaka hátradőlt a fotelben, és kellemes érzés járta át, ahogy felidézte az emléket.

– A monolitokat Mr. Dalloway mutatta meg az első napon, de az intézményben már Jane Beckett kísért végig. Ő egy gyönyörű nő, vállig omló barna fürtökkel, és a kedvessége meglepett ezen a kimért helyen. Szeret részletekbe menően mesélni. Szeret eredeti porcelánból teáznni. Bemutatott egy utazónak is, egy angolnak, akit Lance Huntingtonnak szólított. Úgy hiszem, egy pár lehetnek…

– Állj! Lance Huntington?

– Igen, Őfelsége I. Erzsébet alattvalója lesz, amint átmehet.

Valeria von Richthofen felállt.

– Úgy hiszem, ideje szakértőt hívnom. Huntingtont három hónapja küldtük át, és a történészek szerint teljesen nyoma veszett a Tudor-korban. Jane Beckett pedig tudtommal nem volt a kedvese.

 

*

Néhány nap múlva Tanaka viszont látta a lányt, Jane azonban nem emlékezett rá. A fiú összefoglalta neki érkezésének körülményeit és az új felfedezést. A nő eleinte szkeptikus volt, ám amint megtudta, hogy az igazgató asszony segítséget hív az ügy kivizsgálására, izgalomba jött. Megígérte, hogy alapos kutatásba kezd Charles Dalloway után. Mielőtt elváltak, újabb találkozót beszéltek meg, az Óceán-sétányra.

Tanaka tőle szokatlan izgatottsággal járkált az útvesztőszerű elágazások között, és csodálta a víz alatti élővilág sokszínűségét. A Corvus ezen pontja már mélyen benyúlt az Atlanti-óceán alá, ahol a múlt városainak romjait magukévá tették a tengeri algák, rajtuk új zátonyokat hoztak létre a szorgos korallok. Nyomasztó, de egyben felszabadító látvány is volt: a túlélést, és az élet végtelen menetelését jelképezte.

Jane a férfi mellé lépett.

– Nyoma sincs Dallowayn-ek, mindent átnéztem, ami hozzánk köthetné. Lefuttattam a keresést az összes tudományos, régészeti, természettudományi eseményben. Mintha soha nem is létezett volna!

Tanaka kezébe vette Jane finom ujjait, és önkéntelenül megcirógatta.

– De találtam egy elhalasztott út részletes időelemzése közben valamit, ami elég aggasztó lehet. 1418–ban egy ismeretlen francia lovag érkezett Rouenba, a neve Charles D’Aunay. A férfi bebocsátást kért a püspökhöz, majd hamarosan maga is elhagyta világi méltóságait, és egyházi pályára lépett. Nem sikerült kinyomozni, mi lett sorsa, mert nyoma veszett a százéves háború alatt, de néhány egyházi irat a háború utánról összefoglalja az eseményeket, és említi, hogy Rouen angol megszállása valamint Jeanne D’Arc halála megjövendöltetett egy férfi által, akit maga az Isten küldött, hogy figyelmeztesse a francia egyházat. Arra gondoltam, hogy amennyiben Charles Dalloway valamilyen módon mégis visszajutott, talán más jövendöléseket is tett, melyek megváltoztatták az időfolyamot, és létrehozták a mi párhuzamos világunkat.

Tanaka a homlokára csapott.

– A páncél! A lovagi páncél, amit Dalloway őrzött, akár egy ereklyét. De hogyan jutott vissza, ha a monolitok kimerülő félben voltak, és miért tette, amit tett?

A sétányon fegyveres rendészek állták el az utat, és intettek a férfinak.

– Viszlát Jane! Úgy hiszem, megérkezett a szakértői segítség.

Tanaka követte a rendészeket, akik egy privát folyosóra kísérték, majd szélesre tártak előtte egy lakkozott, eredeti tölgyfaajtót.

Magas, fehér férfi várta, aki sötét és hosszú haját bőrszalaggal fogta össze, levélzöld zakót, alatta pedig fekete, keményített galléros inget viselt. Sötét szemüvege eltakarta szemét, arca azonban fiatal volt, élettel teli. Miközben intett, hogy foglaljon helyet, ujjain megcsillant néhány ezüstgyűrű. Italos poharát Tanaka felé emelte üdvözlésképpen.

– Mr. Tanaka, azért jöttem, hogy segítsek megoldani a járatstabilitási problémáját! – Hangja mély volt, de kedélyes. Az utolsó szót viszont megnyomta, mintha csak azt akarná sugallni, hogy a probléma nem a sajátja, szakmailag őt nem érintheti. – A nevem Jerry McNamara, és talán már hallott róla – emelte fel a hangsúlyt, majd kortyolt egyet az italából –, hogy én találtam fel az időutazást.

 

*

 

McNamara az összefoglalót hallgatva szórakozottan dörzsölte üvegpohara szárát az ujjai között. A beszámoló végeztével aztán teátrális mozdulatokkal felemelkedett.

– Preventív látásmóddal megáldott, de kalandszerető embernek tartom magam, éppen ezért hoztam egy ajándékot, amely segíthet helyreállítani ezt a jelentéktelen kis gubancot!

Sietős léptekkel indult meg, egyetlen lökéssel kitárta a nehéz ajtót, és intett az őröknek.

Tanaka követte. Az Origo-szinten nagy volt a mozgolódás, a rakodóbejáraton keresztül épp beemeltek egy ormótlan rozsdamentes dobozt.

– Mondja csak meg, kolléga, mi jobb dolog lehet négy cygnita monolitnál?

McNamara körbejárta a szállítódobozt, miközben a személyzet tagjai épp egyesével bontották ki a lapokat rögzítő szegecselést.

– Talán egy energiavisszafordító, néhány áthidaló-csatlakozó és egy teljes töltöttséget mutató jelszintmérő.

– Téves, barátom, téves! Ugyanis négy monolitnál csak egy jobb dolog létezhet: öt működő cygnita monolit!

Ekkor lekerült az utolsó tartócsavar, a láda oldalai pedig leomlottak. Az Origo-szint közepén ott magasodott egy alapvetően fekete, de magából halvány, méregzöld színeket időszakosan kieresztő, három méter magas monolit. Tanaka kinyújtotta, majd visszahúzta a kezét – hőség sugárzott a tárgyból.

– Nos, mit szól? A Kolóniák nem örültek neki, hogy elszállítom, de… ami itt történik, az sokkal érdekesebb, mint pár aratógép és víztisztító ide-oda lövöldözése a térben. Itt az idő uralásáról van szó!

Tanaka kezdte meggyőzni magát arról, hogy McNamara nem egészen normális, de megjegyzését megtartotta magának.

– Van egy elképzelésem arról, mi okozhatja a fő problémát, és ha hozott magával ép áthidaló-csatlakozókat, talán képesek lehetnénk megcsapolni az új monolit energiáját, és…

– Nem! Nem nem nem, barátom, ezt gyorsan felejtse is el! Ennél nekem sokkal fantasztikusabb ötletem van, ami véget vet a folytonos energiaátviteli és raktározási hercehurcának!

– Hallgatom doktor, mi a javaslata?

– Nos… – McNamara leült egy kiforgatható székre, fekete csizmás lábát a műszerfalra helyezte, és felnézett a mellette álló japánra. – A cygniták empata teremtmények. Nem gondolatolvasók, de érzik és megértik az emocionális rezgéseinket, éppen ezért nehéz hazudni nekik, vagy elrejteni a haragunkat. És itt van a kutya elásva, Mr. Tanaka, ugyanis a cygnita technológia éppen olyan, mint a használói, akárcsak az agresszív emberiség és az atombomba, vagy a gátlástalan exhibicionizmus és az én zsenialitásom! Mindig párban jár az alkotó és az alkotmány, nincs ez másképp az idegen civilizációk esetében sem! Tudni akarja, miért nem működnek a monolitjai? Hát azért Mr. Tanaka … – emelt fel a hangsúlyt, majd felállt, hogy körbetáncolja a fekete bársonyszín építményt – … mert a monolit kimerült, nem kapja meg az erőt, amiért építették, nem kapja meg … –  megállt egy pillanatra, majd lehalkította hangját, és szinte suttogva folytatta: – a Nap isteni szeretetét!

 

*

 

Jane leült az asztal mellé, melyen csupán egyetlen fehér, újrahasznosított kompozit váza állt, benne pedig egy apró csokor margaréta. A virágokat alapos gondossággal rendezték el, a váza pedig pontosan az asztal közepén állt. A levegőben tömjén illatát érezte. A falakon csupán egyetlen tárgy díszelgett, egy vászonra írt kanji, régi fakeretben.

– Mit jelent az a jel, Mr. Tanaka?

A férfi leült Jane-nel szemben.

– Azt jelenti: fény.

– Maga az Aurum Solis tagja?

Tanaka elmosolyodott.

– Nem, Jane, én zen buddhista vagyok. A fény az ész metaforája. Ahol értelem van, ott fény gyúl, az alkotó értelem tüze, mely cselekvésre késztet. – Letett az asztalra egy teás tálcát. A nő a porceláncsészébe mártogatta a filtert.

– Én régi anglikán családból származom, és a családi hagyományoktól függetlenül is úgy vélem, hogy Isten tiszteletéhez nincs szükség látványos szertartási elemekre. Ugyanakkor Istent valamiféle nagy alkotónak tartom, az Első Tudósnak, az én egyházam pedig megengedi, hogy mindenki a maga módján tisztelje ugyanazt az istent mindaddig, amíg nem vonja kétségbe az Ő felsőbbrendűségét. No és az Uralkodóét sem, természetesen…

– Már értem, miért jöttek ki olyan remekül Huntingtonnal… legalábbis az én világomban – Tanaka szintén elvett egy teáscsészét. – Ha már erről beszélünk, érdekelne, hogy pontosan mikor küldték őt vissza?

– Majdnem tizenkét szabványhéttel ezelőtt. Miért fontos ez?

– Mert az én dimenziómban korábbi átkelésre készült, de a járatstabilitási gondok miatt elhalasztották az útját. Dalloway mégis átjutott valahogyan.

 

*

 

Ezt a problémát a másnapi kísérlet előtt McNamarával is megvitatták.

– A jelszintmérők szerint már nem lehetett annyi energia a monolitokban, hogy akár egy instabil járatot fenntartsanak, ezen kívül a technikusok észrevették volna, ha valaki átkeléssel próbálkozik.

– Már ha a technikusok nem asszisztáltak a történtekhez, és amennyiben Dalloway tényleg létezett… Bocsásson meg, a szpekticizmus az egyik vesszőparipám! De van itt egy apró furcsaság, amely Önt is érdekelheti. – McNamara megmutatta a mérési adatokat Tanakának, és kiegészítő magyarázkodásba kezdett.

– Tegnap késő este végeztem egy kísérletet. A Corvus energiatárolóiból közvetlenül  átirányítottam egy tetemesebb energiamennyiséget, a négy monolit maradék átvivő-képességét pedig arra használtam, hogy cérnajáratot nyissak nyolc fénypercnyire, a Nap egyenlítője mentén, és szívóhatást alkalmazva átjuttattam a monolitomat Nap körüli pályára.

– A szívóhatást mi nem alkalmazzuk, emberi utazásnál túl veszélyes ilyen módon lebontani a fizikai szervezetet, ezen kívül a pszichológiai hatásait sem ismerjük eléggé, úgyhogy inkább a formatartó átkeléseket preferáljuk.

– Igen igen, ezt én is tudom, de ez esetben nem volt élettani akadálya az anyagelszívásnak. A terv roppant egyszerű volt: a Nap energiáját önműködő szívással átjuttatni, és eltárolni. – Tanaka már épp nyitotta a száját, hogy ellent mondjon, de McNamara feltartotta ezüst gyűrűs mutató ujját, és felemelt szemöldökkel folytatta – Csakhogy! Már volt ott egy elszívó monolit, a cérnajárat  pedig befogta azt is! Így kénytelen voltam lekapcsolni a rendszert, még mielőtt lángszórót csinálnék az egész intézményből.

Tanaka az adatokat nézte. McNamara folytatta.

– Titkos információ ugyan, de jelen helyzetben nagyon is lényegre törő: a cygnita polgárháborúban nem  voltunk teljesen semlegesek. Kezdetben az Árnyékkormány az emberbarát alakváltókat támogatta, ezért a külső gyarmatokon mindennapos volt a jövés-menés. De a fajfenntartók elpusztították az megfigyelőállásainkat, és a harcokban odaveszett legalább fél tucat monolit. Arra gondoltam, talán képzeletbeli barátja nem is annyira képzeletbeli, hiszen pontosan azt tette, amit magam is tennék hasonló helyzetben! Hozzájutott egy túlélő monolithoz, és lényegében létrehozott egy átjátszó állomást állandó napenergiával újra és újratöltve, majd átirányította a járatot egy általunk nem ismert helyre, hogy használatba vegye! Ez pedig azt jelenti, hogy van egy másik indítóállás valahol az időben! A maga igazgatója zseniális módszerrel ellopta az időutazást, és létrehozott egy láthatatlan indítócsarnokot valahol a múltban, amit gyakorlatilag bármikor használhat, ha van hozzá egy távirányítója!

 

*

 

Tanaka és McNamara ismét megnyitották a cérnajáratot, befogták mindkét monolit jelét, és a Napból jövő energiát a Corvus négy monolitjába irányították. A monolitok jelszintje napról napra emelkedett.

– Holnap elutazom, sok tennivalót hagytam félbe. Innentől Önre bízhatom az ügyet?

Tanaka meghajolt, majd kezet fogtak. McNamara ahogy jött, olyan hirtelen el is a Corvust. Mintha álom lett volna, vagy egy jelenés, ami soha nem is létezett.

 

*

 

– Tovább követtem a D’Aunay-féle szerzetesrend sorsát, és találtam néhány meglepő dolgot.

Jane ezúttal saját lakrészébe hívta meg a férfit, aki ezt előrelépésnek tekintette a nőhöz való óvatos közeledése szempontjából. Jane lakása olyan volt, akár egy szétszórt régészhallgató kollégiumi szobája, raktárral és néhány reprodukciós festménnyel kiegészítve.

– Dalloway további sorsáról most sem tudtam meg semmit, de pontos jövendölései sok követőt eredményeztek, és a XVI. század elején belőlük alakult meg a Manus Dei nevű szerzetesrend. Kezdetben Reimsben, később régi normann városokban és Flandriában is  rendházak nyíltak, aztán egy apát kísérletet tett rá, hogy a Tudor-dinasztia vezette Angliában is terjeszkedhessen a rend. Sikerrel jártak, de az új uralkodó, I. Erzsébet választás elé állította őket: vagy elismerik őt az egyház fejének, vagy pápista szektaként kiutasítja őket Anglia területéről. Maradtak.

– Ez a mi szempontunkból kedvező vagy kedvezőtlen fordulat?

Jane maga is eltűnődött a kérdésen.

– Amennyiben úgy tekintjük, hogy a mindenkori uralkodó a Birodalom világi és vallási vezetője is egyben, nincs okunk kételkedni a Manus Dei szándékait illetően. De engem jelen esetben megzavar, hogy mindennek az eredője egy regisztrálatlan időutazó, ráadásul ismeretlen céllal.

– Nem ismeretlen céllal.

– Tessék? – húzódott közelebb Jane. – Mire gondol?

– Mekkora most a Brit Birodalom?

– Hogyan? Miféle kérdés ez?  – Ám Tanaka nem várt komoly választ, inkább megnyitott egy térképet a bolygó sematikus ábrájával. Őfelsége Gyöngysor-szigetei az európai kontinens megmaradt városállamainak dél-délnyugati többségét magukba foglalták. A gyűrűző testű kígyó ovális feje maga Cornwall Island, a Corvus otthona, farka vége pedig Afrika északi tartományainak testét súrolja.

– Mit keres?

– Túlélő európai államokat…

– Ne aggódjon, nem vesztek el az évezredes kultúrák, mindannyian a Protektorátus részei.

Jane finoman tenyerébe fogta Tanaka ujjait.

– Nagy gondot fordítanak rá, hogy egyediségük és érdekeik világosak legyenek az Uralkodó előtt.

– És ki képviseli őket?

– A Lord Protector, természetesen…

– Dalloway!

Jane elnémult. Most vált csak világossá előtte, hogy a férfi, akit heteken át keresett, végig az orruk előtt volt.

– Tehát azt kérdi, mi történne, ha Őfelsége kezében volna az időutazás? Nos, uralhatná a világot és a világtörténelmet! Bárhová és bármikorra rendfenntartókat küldhetne, írmagjában fojthatna el bárminemű eretnekséget!

– De miért nem történt meg mindez? Hiszen Dalloway energiaszívó monolitot hagyott napkörüli pályán, amelyet mi felélesztettünk!

– Hát azért nem történt meg – öklözött bele a levegőbe, és egész testében remegett – mert elvesztette a többi monolitot!

– Miféle többi monolitot? – ugrott fel Jane az asztaltól.

– Amelyeket az elpusztított megfigyelőállásokról lopott el, a Kolóniákról! Dalloway kiépítette a saját rendszerét: ellopta a monolitokat, egyet elküldött energiatáplálónak, hiszen a Nap egy örök energiaforrás az emberi történelem idővonalához viszonyítva, négyet pedig átküldött egy ismeretlen helyre és ismeretlen időbe… és ez az, amiért kimerültek a sajátjaink, amiért összeomlott a rendszer! Igen! Aztán ő is átlépett, de elvesztette a monolitjait, és… És… Te jóságos…

– Mi az? Mi történt? – ugrott közelebb a nő.

– Veszélyben vagyunk! Jane! Mindannyian iszonyú veszélyben vagyunk!

 

*

 

Tanaka és Jane Beckett közösen foglalták össze következtetéseiket Von Richthofennek.

– Ráállíttattam a részleget a Manus Dei történetére. A rend napjainkban is létezik, a 18. századtól kezdve közülük nevezik ki a westminsteri érseket, és kétszáz éve a királyi testőrség tagjait is. Vagyonuk olyan számos, hogy még nem sikerült összesíteni. Gyakorlatilag korlátlan befolyásuk van, kivéve itt, Semleges Angliában, Cornwall Islanden – fejezte be Jane a beszámolót.

– És épp ezért kell nekik a Corvus annyira! Másképp nem tudnak betörni, csak ha beépülnek, és ellopják a titkainkat. Meg kell erősítenie az intézmény védelmét, amilyen gyorsan csak lehet!

Von Richthofen kényelmetlenül feszengett, végül felállt, és járkálni kezdett az iroda falai között.

– A kérésük sajnos teljesíthetetlen, a sziget ugyanis nem semleges többé. – Egy pillanatra megállt, és vizenyős kék szemét a beosztottaira emelte. – Ma reggel értesítettek, hogy Őfelsége Haditengerészete ellenőrzése alá vonja a sziget minden kikötőjét, és szárazföldi egységek erősítik meg a Corvus védelmét. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy sem a szigetünk, sem az intézményünk nem semleges többé, sőt! A parancs az Uralkodó legbelsőbb köreiből érkezett kódolással, így erősen kétlem, hogy bármiféle civil projekt életben maradhat a hadsereg bevonulása után.

– Ezt nem engedheti!

– Nincs más választásom, nincs olyan eszköz a kezemben, amivel ellenállhatnék, vagy amivel akár késleltetni lehetne az intézmény elfoglalását. A legokosabb, amit tehetünk, hogy ellenkezés nélkül adjuk át, amink van, és bízunk benne, hogy sikerül egyfajta együttműködést, fúziót kialakítani a hadsereggel. Nekik szükségük lehet a szakmai tudásunkra, nekünk viszont elkél a védelem, elvégre küszöbön egy újabb háború…

– Talán mégis van valami, amit megtehetünk – szólt közbe Jane. – Mr. Tanaka nem e dimenzió szülötte, így mielőtt a hadsereg bevonul, lehetőséget kaphatna rá, hogy visszatérjen.

– Sikerült kidolgozniuk az eljárást?

– Ami azt illeti, asszonyom, van egy elméletem, amely akár működhet is…

 

*

 

Tanaka lemodellezte az elméletet, és az Origo-szintre hívta a két nőt.

– Itt van egy lista minden járatról, beleértve a kísérleti cérnajáratokat is.

– Viszont Dalloway más monolitokat használt – szólt közbe Von Richthofen.

– Igaza van, de a lista a Napnál talált összekötő-elem adatait is tartalmazza. Eszerint pedig itt, ez a számsor az ismeretlen járat, amit sem az Origo-szint, sem a Zéró Csarnok nem észlelt.

– És mit szándékozik tenni ezzel az információval?

–  Pontosan ugyanarra a pontra nyitok járatot, aztán átkelek.

Jane felszisszent. Az együtt töltött idő alatt megkedvelte a férfit.

– Szeretnék magával menni!

– Nem engedhetem meg, hogy ilyen kockázatot vállaljon. Visszajövök, ha sikerrel jártam, hiszen átjárhatók lesznek a valóságaink!

Von Richthofen a komlogjához nyúlt, és utasításokat adott a biztonságiaknak, majd belerúgott az egyik kiforgatható székbe. – Csinálja! Őfelsége megbízottjai most kötöttek ki a Keleti-öbölben!

A férfi azonnal aktiválta az energiacsapokat. A monolitok mintás véseteiből fehér derengés bújt elő.

– Ne szóljanak nekik a Nap körüli forrásról, ne kockáztassuk meg, hogy elveszítjük a kapcsolatot!

Jane megígérte.

A négy monolit által körbefogott tér vibrálni kezdett, akár a tűz felett felforrósodott levegő, majd a vibráció látható hullámzásba váltott át, eztán körkörös örvénybe fordult. Az örvény magába szívta a monolitok tojásfehér derengését, mely a tölcsér széleinél tízszeresére fényesedett, a közepénél viszont bársonyos feketeség honolt.

Jane eltátotta a száját.

– És… és… hogyan tér majd vissza? Nem működik a visszacsatolás…

–Anyagelszívással. McNamara észrevétlenül is megoldotta ezt a problémát, amikor cérnajáratot nyitott a Naphoz. Azt mondta: a monolitok olyanok, mint a tervezőik, nem igaz? A cygniták empaták, azaz érzelmekkel, emóciókkal kommunikálnak. Ha valami ennyire intelligens, nem fogja anyaelgszívással megölni az utazót, sőt! Következtetéseim szerint semmit sem fogok érezni!

Jane megsimogatta a férfi arcát, majd leengedte a kezét.

Tanaka belépett a monolitok közé, és hagyta, hogy átjárja testét a folyékony ragyogás. Kezével simogatta a vibrációs hullámokat, majd amikor magába szippantotta a féreglyuk, úgy érzékelte, az anyaméhben úszik. Hagyta, hogy magával rántsa valami szép, valami megfoghatatlanul selymes lobbanás.

Utazás közben azt képzelte, tranzitjáraton át repül a Nirvána felé.

 

*

 

Jerry McNamara előredőlt a bőrkanapéján, ujjaival idegesen dobolt a karfán.

– És mi történt út közben?

H. Tanaka megtörölte a szemét. Végigsimított vállig lenőtt, éjfekete haján.

– Része voltam ugyan térnek. Mintha az idő kivetett volna magából, minden szilánkosra tört. Láttam, ahogy Dalloway lecsukja a páncél sisakrostélyát, láttam, ahogy átkel! Abban a pillanatban, ahogy ő belépett az eseményhorizontba, szúrást éreztem az egész testemben, és fel akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Viszont láttam, ahogy minden környező testből, minden fénytörésből kiválik egy másik. Az összes forma duplikálódott, de az eredeti hamar elhalványodhasson, Dalloway-jel és a térhíddal együtt. Ekkor fizikailag is éreztem a talajt a lábam alatt, és mire megmozdíthattam volna a kezem, a másik átjáró teljesen eltűnt. A formák megszilárdultak, és minden a helyén volt újra.

– És… és mit mutatnak a jelszintmérők? Érzékelték az anomáliát?

A fiatal férfi elmosolyodott.

– Nemcsak érzékelték, Doktor! Eltárolták. Befogták, elmentették.

McNamara felugrott, és a levegőbe boxolt.

– Tudja mit jelent ez? Tudja?!

– Hogyne tudnám! – vigyorgott Tanaka is. – Mostantól, ha korlátozott számban is, de képesek vagyunk a párhuzamos világok közötti utazásra… Ez pedig számtalan új utat nyit meg a kvantumfizika előtt.

– Valamint, és ezt egyetlen pillanatra sem felejthetjük el, mostantól képesek vagyunk áthozni bárkit. Bárhonnan.

– És bármikorról anélkül, hogy felborítanánk a saját világunk idővonalát.

McNamara állát dörzsölve kuncogott.

– Pontosan, Hiroto, barátom! Pontosan… – mondta, és újabb adag whiskey-t töltött ki mindkettejüknek.