Fazekas Zsolt: Exodus

Az Exodus nevű, egymillió főt szállító hajó békésen és tervszerűen haladt a Triskelion csillaghalmaz felé. Nevét onnan kapta, hogy három nagyobb, távolról spirálisnak tűnő csillagfelhő ért össze egy közös pontba. Ezt a hatalmas csillagot, ami a konstelláció közepén ragyogott, a Legfőbb Csillagnak keresztelték. Ennek a huszonnegyedik bolygója egy földszerű, vízzel és zöld növényzettel rendelkező planéta, pontosan az élhető zónában.

Több évtizednyi, majdnem egy évszázadnyi kutatás kellett, mire az emberiség megbizonyosodott róla, hogy ez a bolygó alkalmas lesz majd az emberi életre. Idővel az eredeti IRD-37486G kódnevét pontosan emiatt Kánaánra cserélték.

Ez a planéta viszont hihetetlen távolságra keringett a Földtől. Hosszú ideig csak álomnak tűnt, hogy az ember valaha beteheti oda a lábát, de a saját bolygónk lassú halálával egyre fontosabbá vált egy új otthon találása. Természetesen a naprendszerben és a szomszédos közelebbi rendszerekben több bolygó lett idővel terraformálva, de az, hogy a Föld-szerű életet fenntartsák, rengeteg energiát emésztett fel. A kutatók megbizonyosodása után ezért indult el az Exodus azonnal.

Az emberi technológia csodájának köszönhetően a felfoghatatlan távolság megtételéhez csupán kilencven év kellett. Egymillióan jelentkeztek, főleg családok, akik vállalták az örök utazást tudván, sokuk soha nem is fogja már látni Kánaán óceánjait. Reményteli legendákkal és kitartással nevelték a hajón a következő generációt, hogy az majd büszkén, őseik megannyi hibájából tanulva új és boldog útra vigye az emberi fajt.

Jules Dakkar kapitány maga is ötéves gyermekként lépett fel a hajó fedélzetére három évtizeddel ezelőtt. Az apja, Gabriel Dakkar önkéntesen vállalta, hogy lesz az emberiség első kolonizációs hajójának kapitánya. A büszke férfi sajnos hamar áldozatául esett gyenge egészségének és minden gyógyászati módszer ellenére alig pár éve elhunyt. Addigra fia már elsőtisztjeként szolgált felküzdve magát egyszerű hajómotor-asszisztensből. A kapitány legnagyobb bánatára sokmindent örökölt az atyájától csak határozott vasakaratát nem. Mindig is lágy hangú, türelmes emberként ismerték, aki végtelenségig segítőkészen támogatta a legénységét. Sokáig számára ez az út egy tartozás lerovásaként nyomta a vállát. Az apja az egésznek miatta kezdett neki, ezért szent feladatának vélte, hogy befejezze helyette, még ha az Exodust is tartotta igazi otthonának. A hófehér, szépséges hölgy biotermikus erdői, generátorokkal alkotott szelei és pára kibocsájtókból áradó esői voltak számára az otthon. Ez a végtelen, sötét vákuumban úszó szintetikusan alkotott üvegház volt az egyetlen otthon, amit ismert. Minden napjában legalább tíz órát a kapitányi székben ült és nézte a monitorokon az eredményeket. Az a lényegtelen pár ezrelék, amivel közelebb kerültek a célhoz máris boldoggá tette őt. Hisz azóta ő is apa lett és a gyermekének egy jobb jövőt szánt. Egy boldog jövőt, amiben városokat és világokat építhetnek ezeken az új kontinenseken.

Szabadidejében a legújabb terveket vizsgálta, amiket a tudósok eszeltek ki, hogy minél effektívebb és tökéletesebb legyen az életük Kánaánon. Persze a vastag paksaméták aljára el-el rejtett pár képet az óvodás és iskolák gyermekek rajzai közül, akiknek napi feladatuk volt lerajzolni, miféle életük lesz az új hazában. Apjával ellentétben már nem marta őt a gyűlölet a Föld és azok iránt, akik tönkretették. Csak egy boldog jövőt akart maguknak. Mindent megtett, hogy egészéges maradjon és a fiával, talán az unokáival és az ükunokáival léphessen ki Kánaán zöld füvére. Ezen mosolyogva álmodozott miközben az apja régi kapitányi bögréjéből itta a kávéját.

Akkor is ebből ivott, amikor az Exodus hívást kapott. A hajóhíd elnémult. Harminc évnyire voltak a legközelebbi emberi kolóniától. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki is megpróbálja felvenni velük a kapcsolatot. Mégis a kijelzők egyértelművé tették, hogy az Exodusnak hívása van.

–  Exodus! – szólalt meg egy idegen hang a rádióban – Exodus, kérem, jelentkezzen, itt a Jövő Egyes! Exodus jelentkezzen!

A fedélzeten mind Dakkarhoz fordultak, aki meredten bámulta a hangfájlt és a fel-fel ugráló hangsávot. Emberi hang és emberi nyelv. A kapitány hosszasan, dermedten ült mire nagy nehezen felállt a székéből és a kommunikációs tisztre nézett.

–  Létesítsen kapcsolatot.

A parancs kiadása után eltelt némi idő, mire a tisztek, akik azt hitték, hogy már soha nem kell semmit sem csinálniuk a hajón sikeresen felvették a kapcsolatot az idegen adással. A képernyőn megjelent egy kedvesen mosolygó, kapitányi egyenruhában álló férfi.

–  Dakkar kapitány, a nevem Christ Cole kapitány, a Jövő Egyes nevű új evakuációs hajóról hívom. Kérem, ne rémüljön meg és mind legyenek nyugodtak, de sok minden történt mióta elhagyták a földi kolóniákat. Az anyabolygó a bukás szélére került az utolsó pár évtizedben, ezért három évvel ezelőtt elindult az én új hajóm az önöké után. Sajnos több nyersanyagra és energiába került, mint reméltük, így ameddig nem érkezünk meg a Kánaánra és tankolunk fel még egy körre addig ez az utolsó hajó a naprendszerünk területéről.

–  Mégis miről beszél maga? Három év? Harminc éve megy az Exodus.

–  Sok minden változott azokban az évtizedekben Kapitány. A technológia fejlődött és miközben beszélünk, minden lehetséges információt átküldenek az embereim.

Dakkar akaratlanul is visszaült a kapitányi székébe.

–  Tudom, hogy ez sok információ egyszerre, amit fel kell dolgoznia és szívesen segítenénk önöknek, de nekünk tovább kell mennünk, hisz még hátra van tíz év az utunkból.

A kapitány már majdnem megnézte az átküldött adatokat, amikor a szám megütötte a fülét.

–  Tíz év? Miről beszél maga?

–  Bár mondhatnám, hogy tudunk segíteni, de a hajón nincs alkatrész, amivel fejleszthetnénk az önökét, hogy gyorsabbak legyenek. Sajnálom.

–  Maguk… –  a szavai elakadtak. – Maguk itt fognak minket hagyni? Az apám meghalt, hogy az emberiség eljusson Kánaánra.

–  Az emberiség el is fog jutni, csak nem maguk vezetésével. Remek terveink vannak, hogyan lehet egy új, biztos energiaforrást építeni Kánaánra és ígérem, mire megérkeznek olyan lesz, mintha a Földre érkeznének vissza.

Dakkar kapitány meredten bámult maga elé. Üres tekintettel csak a szörnyű bolygón járt az esze, amit elhagyott harminc éve. A gondolat, hogy a fia egy hasonló planétára fog megérkezni, hogy az apja hiába halt meg az úton, mert a Kánaán nem lesz az Exodus utasaié. A tény, hogy százezrek halnak még meg hiába, ameddig egy másik hajó hanyagul belakja az ő küzdelmük jutalmát.

–  Látom, sok információ volt ez önöknek. Egy hétig még adásközelben vagyunk és nemsokára úgyis megelőzzük a hajójukat, addig is van idejük mindent átgondolni és elérni minket. Viszlát, Exodus.

A monitor elsötétedett és a kijelzőkön megjelentek az elmúlt évtizedek eseményei a Földön és a technológiai leírások a Jövő Egyesről és egyéb emberi találmányokról. Jules Dakkar kapitány majdnem egy óráig némán figyelte a kijelzőket, tekintete kerülte a legénység tagjaiét, csakis az információkat nézte. Az örökké kedves arc meredten bámult előre.

–  Kapitány – szólította végre meg egy fő a legénységéből. – A jövő Egyes most előz meg minket.

A monitorokon mind megjelentek a különböző radar és videóképek a hatalmas, hatszáz millió főt szállító gépezetről. A hatalmas Exodus eltörpült e mellett a gigászi hajó mellett, ami méretének ellent mondva könnyed eleganciával került elé. Az Exoduson élők úgy érezték magukat, mintha egyszerű búvárok lennének egy bálna társaságában. Mindet rettegéssel töltötte el, mennyire lényegtelenek lettek egy ekkora árnyék takarásában. Olyannyira elterelte a figyelmüket, hogy az egyik irányítás vezető hadnagy csak ekkor vette észre, hogy a meteorok eltávolítására beépített lézerek aktiválódnak. A hajóra, mivel lassabb, kisebb és törékenyebb volt, mint a Jövő Egyes, meteorok ellen speciális sugarakat generáló ágyukat szereltek.

–  Kapitány! A meteorvédő…

Szavai elakadtak, mert látta, hogy a kapitánya a széke előtti kontrollba gépeli az adatokat.

–  Tisztában vagyok vele, hadnagy, köszönöm.

Dakkar hangja az apjáéhoz hasonlóvá vált. Komor és távolságtartó. Az agyát felperzselte az irigység és a düh. Csak a családjára és a hajón élőkre tudott gondolni. A megennyi haldoklóra, akiknek megígérték ő és az apja, hogy eljutnak Kánaánra. A megannyi gyermek, akinek azért kell erősnek és okosnak lennie, hogy majd büszke Ádámja és Évája legyenek az emberiségnek. Mindent, amire feltette az életét ő és a többi egymillió utas, most valaki készül elvenni.

A sugarak egyszerre sorozták meg az űrhajót, precízen a meghajtókat, amikkel a gépezet a gyorsaságát nyerte. Csak a felét lőtte ki, ennek hála körülbelül olyan tíz-húsz évvel az Exodus után fog megérkezni a hajó Kánaánra. Az Exodus megkerülte a másik hajót, miközben a kijelzők újra hívást jeleztek.

–  Kommunikációs tiszt – szólította meg a Kapitány, akit mindenki félve nézett.

–  Kapitány?

–  Vegye fel a következő üzenetet nekem. Készen áll?

–  I-igen, uram – dadogta a tiszt.

–  Kánaán a mi gyermekeink öröksége és ezt senki sem veszi el tőlük.

A szavai után kellett némi idő mire a tiszt rájött, hogy ennyi volt a teljes üzenet. Gyorsan el is küldte azt.

–  Kész, uram.

–  Küldje el nekik és zárja le csatornákat. Utána pedig mindenki vissza helyére. Tartsuk az eddigi irányt tovább Kánaán felé.