Bocsássátok meg nekem, de nem a hivatalos változatot fogom felolvasni. Inkább elmesélem, én hogyan éltem meg a történteket, a saját szavaimmal. Lehet, hogy így olyan dolgokat is mondok, amikről nem szabadna tudomást szereznetek, de muszáj hallanotok, hátha nálatok is egyszer felbukkan a Gömb.

A nevem Mika Jörgsen, és a falum huszonhatos számú faházban laktam, kettesben anyával. Előző nap töltöttem be a tizenhármat, úgyhogy egész este alig bírtam aludni. Tudtam, hogy az elöljárók nem fogják megengedni, hogy a szövőknél maradjak; azt a munkát csak a gyerekeknek, a rokkantaknak és az öregeknek osztották ki. Valószínűbbnek tartottam, hogy a hófúvókhoz fognak átsorolni. Már a gondolattól is remegni kezdtem, hogy egész nap jeget csákányozhatok, úgyhogy még egy fát dobtam a tűzre. Szerencsére anya nem látta meg, túlságosan elfoglalta a főzőfülkében a babsaláta.

Aztán, a reggeli fogyasztása közben megérkezett a levél. Anya kivette a csőpostából, széthajtogatta, és magában olvasni kezdte. A kanál nem akart megmaradni a kezemben, kis híján leettem az előző nap frissen mosott szőrmekabátomat.

– Aratók – felelte végül a rá jellemző tömörséggel.

Fájdalmasan felnyögtem. Remek! Szóval nemcsak, hogy a hidegben vacogva nehéz gépek kezelését végezhetem, emellett irigykedve nézhetem az üveg mögül, ahogy néhány zöld gaz szinte izzad a hőségtől. Ott persze nem fával fűtenek. Arról nem is beszélve, hogy az aratók sokszor sötétedés után is még dolgoznak. Pompás!

– Azt is írják, hogy nem tudnak melléd felügyelőt adni.

– Tessék?! – A kanál hangosan csattant a kőpadlón. – De hát életemben talán ha ötször voltam próbamunkán! Azt akarják, hogy egyedül csináljam a teljes sor betakarítását?

– Az idei tél különösen kemény lesz – tette hozzá anya, majd átölelt, ami nála egyenértékű volt az „ügyes fiú vagy, megoldod” kijelentéssel.

Fél órával később jelentkeztem Robson ügyeletesnél, aki a négyes számú üvegház előtti irodában székelt. Ő egyáltalán nem fűtött, a gyakran nyitogatott ajtó miatt pedig már ujjnyi rétegben állt bent a hó. Kesztyűben nyújtottam át neki a papírt. Robson bólintott, majd faarccal közölte, hogy a teljes BG jelzésű sor az enyém, és az aznapi műszakom csak akkor ér véget, ha végeztem vele.

Olyat káromkodtam, amire még az elöljárók szeme is elkerekedett volna. Talán túlzásba estem, de nem tehettem róla. Eleve irigyeltem Robsont; mindössze két évvel volt idősebb nálam, és mégis olyan munkát kapott, ami még a szövőknél is kényelmesebb. Esetleg ha az én lábamat is levágná egy lángfűrész, engem is hasonló helyre osztanának be…

Robson nem díjazta a válaszomat. A kezében megrándult a toll, mire jobbnak láttam megadóan eliszkolni az öltöző felé.

Miután puha öltözékemet lecseréltem az előírásnak megfelelő munkaruhára – ami ugyanolyan vastag volt, csak a zsebeit teletömték szerszámokkal –, következett az újabb csapás. A vágó, az aratás legfontosabb eszköze, nem akart beindulni.

A géphez nem mehettem be, mert az az üvegházon belül üzemelt, pedig szívesen belerúgtam volna az oldalába. Így csak annyit tehettem, hogy felváltva káromkodtam, tanulmányoztam a penészes szélű kézikönyvet, és nyomkodtam a gombokat, feleslegesen. A pozicionálót is hiába próbáltam teljes erőből elfordítani, a masszív gép mozdulatlanul állt a síneken. Kezdtem kétségbeesni. Féltem, ha nem jutok hamarosan dűlőre, fel kell keresnem Konstantina asszonyt, a karbantartók vezetőjét. Az előírás szerint csak őt zavarhatom ilyen problémával, de már recés hangjának puszta gondolatától is lúdbőrzött a hátam.

Éppen azon voltam, hogy nekivágjam a vaskos könyvet a kezelőpultnak, hátha az életet lehel bele, amikor a sor végén felbukkant a barátom, Elissa.

Nagyon meglepődtem. Először azt hittem, hozzám hasonlóan őt is hirtelen az üvegházba sorolták. Tényleg kemény lehet az idei tél, ha már korombéli lányokat küldenek nehéz gépek kezelésére. Vagy talán az elöljárók mégis úgy gondolták, elkélne nekem a segítség? Ha így van, Elissánál jobbat nem is találhattak volna – ha a munkában nem is, a munkamorálomon mindenképpen segítene.

Sajnos azonban nem erről volt szó.

– Hallottad…? – A lány úgy zihált, mint aki egészen a lakókörzettől futott idáig. Vörös fürtjei ötletszerűen kandikáltak ki sapkája alól.

– Mit?

– A Gömb…! – Elissa levette a kesztyűjét, hogy megtörölje egyre sűrűbb cseppektől gyöngyöző homlokát. – A főtéren! Lebeg!

Csak pislogtam, mert egy árva szót sem értettem abból, amit mondott. Miféle Gömb, és mi lebeg? Vártam egy percet, hogy lehiggadjon.

Elissa végül összeszedte magát, és belekezdett egy részletesebb beszámolóba. Eszerint néhány perccel ezelőtt felbukkant a tér közepén egy gömb alakú tárgy, amely dacolva a gravitációval, tökéletes mozdulatlanságban lebegett úgy két méter magasan. Átmérőre alig nagyobb mint egy ember feje, a színe pedig olyan fekete, hogy még a mécses lángjának a tükröződését sem látni benne. Senki sem látta, hogy hogyan került oda, vagy hogy mi tartja egyáltalán a levegőben.

– Eh, ekkora badarságot! – morogtam. – Csak ugratsz!

– Dehogy! Nézd meg magad!

Vetettem egy pillantást az Elissa mögött elterülő, BG jelzésű sor üvegfalára, amely ijesztően messzire nyúlt. A magasba törő füstoszlopok jól mutatták, mennyit haladtak a többiek.

Mindenki előbb fog végezni, mint én.

– Nem – feleltem kurtán.

Elissa orra parányit megremegett, de nem vitatkozott. Láttam a szemében a sajnálatot és a megértést. Ő is tudta, hogy nagyon hosszú nap áll előttem.

– Rendben. Csak gondoltam szólok. Ha végeztél… Elmegyünk rádiózni?

Először erre is rá akartam vágni, hogy nem, de aztán nagyot sóhajtottam. Szerettem Elissával lenni, semmiképpen nem akartam, hogy a munka az együtt töltött idő rovására menjen. Akkor inkább kevesebbet alszom. Végül is ha másnap elbóbiskolok aratás közben, csak átküldenek máshova, nem?

– Egy, munka – mondtam komoran, és feltartott kezemen számoltam neki. – Kettő, családi vacsora. Három… rádiózás.

Elissa arca felderült, majd meglepetésemre puszit nyomott az arcomra. Mielőtt reagálhattam volna, már rohant is vissza, olyan gyorsan, ahogyan jött.

Mintha értetlenségemmel akart volna egyetérteni, a vágó konzolja villogni kezdett, és a gép füstöt okádva felzúgott.

 

***

 

Az ebédet kénytelen voltam kihagyni, és mivel az összes palántához egyesével kellett pozicionálni azt a nyomorult masinát, estére már minden izmom sajgott. Lassú léptekkel tudtam csak hazaindulni, a levegő szúrta a tüdőmet, és biztosra vettem, hogy nem a hó ropog lépteim nyomán, hanem a csontjaim. A lámpást, amely a csillagokat nem számítva az egyetlen fényforrásom volt az úton, fel sem tudtam emelni, csak ernyedt karral szorítottam a lábamhoz, hogy legalább az útjelzők tövét lássam. Szerencsére tiszta volt az ég, két napja nem láttunk vihart, a szél is éppen csak fújdogált. Mégis botorkálva haladtam, pedig máskor ilyen időben futottam volna.

Amikor hazaértem, felszisszentem. Még a kilincs lenyomása is fájdalmat okozott.

– Hát megjöttél! – köszöntött anya, és meleg ölelése jobban esett még annál a gyömbéres barnamoszat-levesnél is, amelynek illata betöltötte a kis házat.

Anya segített kihámozni a szőrmekabátból, mivel egyedül biztosan nem bírtam volna. Ha rajtam múlik, úgy esek be az ágyba, ahogy vagyok, havastul-prémestül-csizmástul.

– Lefekvés előtt veszel be pirulát! – közölte velem ellentmondást nem tűrően, mialatt a nedves holmit kiakasztotta a tűzhely elé. Nem tiltakoztam. Pirulát csak nagyon ritkán engedélyeztek: az előállítása költséges, viszont képes úgy eltüntetni minden fájdalmat, mint lángvágó a jégcsapot. Bólintottam, és lekuporodtam a tűzhely elé lefektetett prémre, a száradó ruhák mögé, ahol már várt rám a nagy tál gőzölgő vacsora.

Este mindig sokkal lehangolóbb a ház, mint reggelente. A tűz kis lángon lobogott, és három olajmécses égett még a polcokon, de azok sem voltak képesek teljesen eloszlatni sötétséget. Néhány fenyőszekrény, a fazekakkal megrakott polcok, a szerszámos láda és a gyógyszerszekrény sarka még kivehető volt, de a szobám ajtaja és a főzőfülkébe vezető folyosó már nem.

Anya letelepedett mellém, és ő is mert egy adag levest. Percekig nem szóltunk egymáshoz; én élveztem, hogy végre pihentethetem a tagjaimat, ő pedig nem akart a fecsegésével zavarni. Időnként összenéztünk, olyankor rám mosolygott.

– Nehéz volt – kezdtem, miután az utolsó cseppet is kikanalaztam.

– Tudom – mondta elcsukló hanggal. – Sajnálom. Jobban örültem volna, ha a facsemete-gondozókhoz kerülsz…

– Én is. Vagy maradok a szövőknél.

– Az könnyű munka. Neked már könnyű.

Bólintottam, majd a gyógyszeres láda felé indultam.

– Láttad a Gömböt? – kérdezte hirtelen anya. Megráztam a fejem. – Lenyűgöző! Benedetto tiszteletes szerint igazi, hamisítatlan csoda. Semmi nem tartja a levegőben, és még feketébb annál is, mint amikor éjjel becsukod a szemed!

Tényleg érdekes lehet ha anya ilyen bőbeszédű, gondoltam.

– Igen, Elissa mesélte – feleltem, és felsóhajtottam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy izgalomba hozzon egy rejtélyes körülmények között felbukkanó, lehetetlen tulajdonságokkal bíró tárgy.

– Azt mondják, a gépészek új találmánya, bár ezt még egyikük sem erősítette meg.

– Nem ez lenne az első eset – tettem még hozzá egy ásítás kíséretében. – Majd reggel megnézem. Köszönöm a vacsorát… Beveszem a pirulát, aztán megyek aludni. Majd reggel megmosakodom.

Nyújtózkodtam egyet, már amennyire a tagjaim engedték, aztán adtam egy puszit a homlokára. Fáradt tekintetét rám emelte, és egy mosoly kíséretében bólintott.

Nem mondtam el neki, hogy az a tervem, hogy este, ha elaludt, kiszökök, és Elissával elmegyünk a rádióhoz. Nem is tudott a rádióról. Azt csak mi ketten ismertük: egy közös titok, amibe nem szólhatnak bele a felnőttek.

A pirula elfelejtette velem a fájdalmat, ellazította az izmaimat, leemelte a súlyt a tüdőmről. Mire anya elaludt, már egészen felfrissülve osontam ki.

 

***

 

A távoli sötétségben derengő fényfolt azt jelezte, Elissa már megelőzött. Vettem egy mély levegőt, de rögtön megbántam, mert a csípős éjszakai hideg ismét marni kezdte a tüdőmet. Hiába vettem fel még egy viharkabátot bélelt öltözékem fölé, így is remegtem. Könnyem az arcomra fagyott, az orromat pedig már nem éreztem. Az éjszakák még a nappaloknál is zordabbak, mégis rendíthetetlenül haladtam a derengés felé. Abban reménykedtem, hogy meg tudok majd melegedni a hőcserélő közelében, ahol a rádiót találtuk.

Mire odaértem, Elissa már kényelmesen elhelyezkedett: hátát a vaslaphoz szorította, arca sütkérezett a narancssárga fényben, egyik kezét az ölében összehajtott takarón tartotta. Amikor melléléptem, észrevettem, hogy a másik keze egy plazmareflektoron nyugszik.

– Azt meg hol szerezted? – kérdeztem mindenféle bevezető nélkül. A lány válaszul sejtelmesen elmosolyodott.

– Konstantina asszony raktárából – felelte végül. Elkerekedett szemmel bámultam rá.

– Te megloptad a főkarbantartót?!

– Csak kölcsönvettem! Reggelre visszakapja, feltöltve. Becsszó.

Megráztam a fejem. Ha ez kiderül, Elissa nagy bajba kerülhet; mi csak olajmécsest használhattunk. A luxus a növényeknek járt.

– Ne ácsorogj ott, mert még hóemberré változol! – Elissa odébb húzódott, hogy helyet adjon nekem. Lehuppantam mellé. A hőcserélő melegét máris kezdtem érezni a hátamon.

Elissa biccentett, aztán jobb kezével kinyúlt a levegőbe. Egy darabig matatott a semmiben, majd ujjai megmerevedtek, ahogy fogást találtak egy láthatatlan tárgy körvonalán. Amikor közelebb húzta a kezét, tenyerében már ott feküdt a rádió.

A kicsiny, mindig más alakban felbukkanó, most éppen fenyőtokra emlékeztető eszköznek valójában semmi köze nem volt azokhoz a régi, rádióknak nevezett kommunikációs berendezésekhez, amikről a történelemkönyvekben olvastunk. Csak mi neveztük annak, és ennek egy oka volt: valami folyton szólt belőle.

Még hónapokkal ezelőtt találtuk itt, a tizenegyes üvegház mögötti fűtőrendszer csöveinek tövében. Akkor csak egy ezüst színű, minta nélküli kockának láttuk. Mint egy elhagyott játék, vagy egy célját vesztette szerszám, feküdt a földön ártatlanul. Amikor fel akartam venni, a mozdulat közepette megváltozott a formája, és eltűnt a kezemből. Amikor az első meghökkenés után visszahúztam a kezem, újból felbukkant. Elissával összenéztünk, és tudtuk, nem egy hétköznapi tárggyal van dolgunk. A gépészek munkái között sem láttunk ehhez foghatót, pedig ők minden évben előrukkoltak valamivel. Üveggömb méretű hőleadó, automata tápanyag-adagoló, porzógép – mindegyik csodának tűnt a szemünkben. De alakváltó, eltűnni és előkerülni képes tárgyról még csak nem is hallottunk.

Először meg akartuk mutatni a többieknek, de miután Konstantina asszony szeme előtt valahogy nem sikerült elővarázsolni a rádiót, és egy halom trágár kifejezés közepette elkönyvelt minket sültbolondnak, nem volt kedvünk tovább próbálkozni. Napokkal később találtuk csak meg újra, amikor először adott ki hangot magából: valami halk sercegést, mint amikor algát pirít az ember.

Gondolataim visszatértek a jelenhez. Elissa arcát néztem: ahogy kipirulva a füléhez emelte az eszközt, óvatosan, úgy manőverezve, hogy a rádió ha alakot is vált, ne vesszen szem elől teljesen. Hátradőlt, fejét a csillagok irányába fordítva, kék szeme elveszett a távolban. Én csak ültem mellette, figyeltem, ahogy a szellő felkavarja a havat a csupasz dombok tetején, és hallgattam a hőcserélő zümmögését.

– Ezt figyeld! – mondta a lány egy idő után, óvatosan felém nyújtva a rádiót. Én elvettem a most éppen hurkolt csőre emlékeztető tárgyat, és odahajtottam a fejem.

Először csak az ismerős sercegés köszöntött, majd mintha csippantott volna, amit egy horkanás követett. Ráncoltam a szemöldökömet, úgy koncentráltam, hogy ismerős szavakat vagy dallamot keressek a zajok tömegében. Végül a sercegés kitisztult, és egy nemtelen hang ütötte meg a fülem.

– Ezmedik nap… Készenléti állapot. Megadták az engedélyt… Az előkészületek… A kisebbség tiltakozik. Nincs elég mekrajhk… Egy kísérletre elég. Várunk néhány khmesznyit, azután meglátjuk a többit… Sietnünk kell.

Innentől megint érthetetlen zörej szólt. Elemeltem a fejem a rádiótól. Elissa kuncogva fürkészte a tekintetemet.

– Olyan, mintha lenne értelme, de mégsem – mondtam egy idő után. A lány lelkesen bólogatott.

– Mint azokban a régi mesekönyvekben, a robokokról.

– Robotokról – javítottam ki. – És azokból többet értettem, mint ebből!

– Lehet, hogy ez is valójában egy mesekönyv. Tudod, az a fajta, ami felolvas. Meg gombokkal tudsz benne lapozni!

Töprengve bámultam az eszközt a kezemben. Sokféle formájában láttam már, de semmi olyat nem mutatott, ami gombokra emlékeztetett volna.

Mivel a rádió ma csendesebbnek tűnt a megszokottnál, beszélgettünk mindenféléről. Ő arról, mennyivel unalmasabb nélkülem a szövőknél, meg hogy fél, hogy hamarosan őt is beosztják valami keményebb munkára. Megnyugtattam, hogy ettől nem kell tartania, elvégre ő lány, mire fejbe dobott egy hógolyóval. Aztán szó esett arról is, mennyire igazságtalan, hogy engem felügyelő nélkül elküldenek az üvegházba, majd megtippeltük, milyen hosszú lesz az idei tél. Én huszonkét hónapra saccoltam, ő huszonnyolcra, és mindketten megállapítottuk, hogy Fridhilde asszony hínárpörköltje mellett fogjuk mi azt negyvennek is érezni.

Vártam, hogy mikor hozza fel a Gömböt, de valahogy nem került elő a téma. Aztán nem bírtam tovább.

– Figyelj… Szerinted a rádiónak lehet köze annak az izéhez a főtéren? – kérdeztem. Elissa összerezzent, és rögtön megrázta a fejét.

– Mika, te nem láttad a Gömböt. Az… egészen más.

– Hm? Reggel még olyan lelkesen meséltél róla! Most meg mintha nem tetszene.

Elissa az ajkába harapott. Amikor válaszolt, a hangja akadozott, mint amikor valaki egy súlyos emléket próbál felidézni.

– Megnéztem még egyszer. Közelről. Nagyon fura… Lehetetlen megmozdítani. Pedig Fergusson még lánccal is próbálkozott. Teljesen fekete, annyira, hogy beleszédülsz, ha sokáig nézed. Azon kívül… – A lány a meleg ellenére megremegett. – Féltem a közelében.

Felvontam a szemöldökömet.

– Mitől? Egy lebegő, fekete labdától?

Elissa újra megborzongott, és nyakig beburkolózott a takarója alá.

– Majd holnap nézd meg te is!

Hátradőlt, és a sötétségbe vesző, hófödte pusztaságot bámulta. Nem szólt többet, én pedig nem mertem zavarni. Még néhány percig élveztük az éjszakát, néha belehallgattunk a rádió véletlenszerűen megjelenő zagyvaságaiba. Aztán elbúcsúztam, megígérve, hogy legkésőbb favágó-szombaton újra eljöhetnénk ide.

Hazafele újult erőre kapott a szél, a fagyos levegő bekúszott a ruhám alá. Még sose éreztem ilyen hidegnek az estét, pedig egy-két telet már megéltem. Újonnan keletkezett hóbuckákon vágtam át, miközben megfogadtam, legközelebb én is plazmareflektorral megyek. A hó olyan hangosan ropogott a talpam alatt, hogy a lakókörzethez érve attól tartottam, mindenkit elébresztek.

Mire eljutottam a szobámig, már teljesen kimerültem. Félálomban öltöztem át alváshoz használt bélelt overallomba. Az ágyam szerencsére szomszédos volt a tűzhely hőelvezetőjének a falával – az áradó meleg kellemes bizsergéssel töltött el.

Amikor becsuktam a szemem, egy pillanatra mintha az éjszakánál is sötétebb árny ölelte volna körbe a szobámat.

 

***

 

Másnap a reggeli zabkása majszolása közben azon gondolkodtam, munka előtt megtekintem én is a Gömböt. Biztos voltam benne, hogy a déli nagyebédkor a főmérnök majd előlép, és bejelenti, hogy egy új, korszakalkotó energia-ellátó tápegységet alkottak, aminek a segítségével déligyümölcsöket fogunk tudni termeszteni a gleccser alatt. Mi pedig fogvacogva nézhetjük egy üvegtábla mögül, hogyan nőnek. A tápegység kísérleti eleme megtekinthető a főtéren, egy lebegő labda formájában.

Halk kattanás hallatszott a bejárat felől, ami azt jelezte, hogy üzenet érkezett a csőpostán. Összenéztünk anyával; tegnap már megkaptam a munkabeosztásomat, tehát legalább egy hónapig nem lehetett újabb levélre számítani. Hacsak nem történt valami rendkívüli helyzet. Lehet, hogy mégis kapok egy könnyebb munkát, gondoltam reménykedve.

Anya felállt az asztal mellől, kivette a sárgás papírdarabot, és magában olvasni kezdte azt. Bosszantott, hogy sosem volt hajlandó hangosan olvasni.

Miközben a szeme jobbra-balra járt, a homlokán egyre jobban elmélyültek a ráncok.

– Az éjjel meghalt Jensen – közölte végül.

Nagyot kellett nyelnem, hogy ne akadjon torkomon a falat.

– Melyik?

– Az öregebb. Az elöljárók munkaszüneti napot rendeltek el mára. Ebéd után lesz a temetési ceremónia.

Lehuppant egy sámlira, én pedig nagyot sóhajtva letettem a kanalat. Egyikünk sem ismerte különösebben Jensenéket, a falu túlsó végén laktak, és mindketten a hófúvóknál dolgoztak. Mégis lesújtó volt belegondolni, hogy kevesebben lettünk, és hogy a fiatalabb Jensennek most az apja nélkül kell boldogulnia. Megpróbáltam felidézni az arcukat, de csak két homályos forma jelent meg a nagyebédlő hátsó szegletéből.

– Hogyan halt meg? – kérdeztem.

– Az éjjel halálra fagyott.

– Hát nem fűtöttek?

– Azt nem írják. – Felém nyújtotta a levelet, mintha én többet tudnék kiolvasni a sorok közül. Tisztelt lakók, mély fájdalommal tudatjuk, hogy… Allister Jensen, közösségünk megbecsült tagja tegnap éjjel… A tanács kihirdeti… Várunk mindenkit… Dátum, pecsét.

Percekig nem szóltunk.

– Előkészítem a ruhákat – mondta anya miután visszaadtam neki a levelet. – És önkéntes munkát vállalok a konyhán. Te mit csinálsz?

Megvontam a vállam.

– Megnézem végre azt a Gömböt, amiről annyit beszélnek.

– Hazafele beadhatnál egy kérvényt fára. Csak… a biztonság kedvéért – tette még hozzá óvatosan.

Amikor elindultam a kabátomért – nem fejeztem be a reggelit, elment az étvágyam –, anya még hozzátette:

– És Mika…! Óvatosan azzal a… valamivel. Inkább csak távolról, a többiek mögül nézd!

Csodálkozva néztem vissza rá, de ő csak zavarodottan elkapta a tekintetét. Magyarázat helyett mindössze ennyit felelt:

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, anya. – Biccentettem, majd elindultam a főtérre.

 

***

 

Nem én voltam az egyedüli bámészkodó. Egy munkaszüneti napon, ami havonta legfeljebb ha egyszer adódott, csak azok dolgoztak, akiknek feltétlenül kellett: a konyhások leginkább, meg a karbantartók közül néhányan, a veterán aratók, esetleg a hófúvók ha az időjárás indokolttá tette.

Felpillantottam az égre; továbbra is szokatlanul békésnek és nyugodtnak tűnt, nyoma sem volt viharfelhőnek, szellő is csak alig fújdogált. Éppen csak sokkal több hideget hozott a megszokottnál. Dideregve összébb húztam a kabátomat, reménykedve, hogy a kevéske napsütés hatására délre már felmelegszik valamelyest a levegő. Útközben egyre több emberrel futottam össze, akik kis csoportokba verődve mind az öreg Jensenről beszéltek. Én személy szerint nem tudtam, hogy mit kellett volna éreznem egy olyan ember halála iránt, akit tulajdonképpen nem is ismertem. Persze levert voltam és szomorú, de biztosan nem vágtam annyira savanyú képet, mint a Torleik ikrek, és nem borultam zokogva valaki vállára, mint Jolande néne a mosogatóktól.

Amikor befordultam az utolsó sarkon, megtorpantam a meghökkenéstől. A téren csak úgy nyüzsögtek, mintha az egész falu úgy gondolta volna, hogy gyülekezőt kell tartania. A legtöbben egy helyben ácsorogtak és a szomszédaikkal pusmogtak, voltak akik leültek a falakhoz állított rakodóládákra, az ivó előtti kisebb csoportban pedig dulakodás tört ki. Ez utóbbi mondjuk nem lepett meg.

És mindennek a közepén, a fejek fölött ott lebegett a Gömb.

Idáig úgy képzeltem el Elissa beszámolója után, mint egy rúd tetejére ragasztott, sötét színűre mázolt labdát, ami alól aztán valahogy kivették a rudat, a labda pedig ott maradt a levegőben. Az egyedüli csodálatra méltó talánynak pedig az számított, hogy hogyan nem esik le.

De ez valami egészen más volt. Különös érzés töltött el, nem tudtam róla levenni a szemem. Mint egy papírra vetett őrült mondat, amit az ember csak azért is újra meg újra elolvas, mert tudja, hogy van értelme, csak nem képes rájönni a jelentésére. Vagy egy percig bámultam, mire fejben legalább közelítőleg meg tudtam fogalmazni, mire emlékeztet a Gömb: mintha kihasítottak volna egy darabot a világból. Nem pusztán azért fekete, mert olyan színűre festették, vagy mert az anyaga abból van. Inkább azért fekete, mert ott nincs semmi. Ami persze továbbra is távol állt a valóságtól; mellettem éppen arról beszélgettek, hogy az egyikük már megérintette a Gömböt, és a tapintása hideg és fémes, márpedig a semmit nem lehet megérinteni. Vagy mégis?

Kis termetemet kihasználva közelebb furakodtam, és egészen elöl, a tér közepére érve láttam, hogy a Gömb alatt, egy nagyobb körben nem áll senki, leszámítva a részeges Sigfridet, aki egy méretes husángot lóbált a kezében. Ami megmagyarázza a helybőséget.

– Senki ne lépjen közelebb! – mondta anélkül, hogy a szeme bárhova fókuszált volna. Tippem szerint annyi korsó sör lehetett a szervezetében, amit már az elöljárók is büntettek; deres szakállán gyanúsan fénylettek az odafagyott nedvességcseppek.

– Nyughass, öreg! – kiáltotta valaki mögülem. – Mitől kattantál be?

– Nem kattantam be! – fröcsögte, és az orromat a távolság ellenére is megcsapta a az alkohol szaga. Sigfrid káromkodott, majd a feje fölé bökött. – Ez a micsoda megölte Jensent! Az én drága komámat… – Megtörölte könnybe lábadt szemét, hogy aztán ismét ádázul nézzen körbe. – Egy lépést se tovább!

– Azt’ hogy ölte volna már meg? Ráesett a fejére?

– Kussolj, nyomorult! Tegnap egész este ezt a szart püfölte! Hozott valami létrát, felmászott, és puszta kézzel csapkodta!

– Mert megint részegre ittátok magatokat, azért! – pörlekedett egy nő mellettem. – Jensen meg hazament, és elfelejtett befűteni! A pia ölte meg, és téged is az fog!

Sigfrid olyan cifra káromkodást nyomott el, hogy a szavak többségét korábban nem is hallottam.

– Valaki kapja már ki a kezéből azt a fadarabot, még a végén megsebesít valakit! Vagy magát!

– Normális vagy? Én oda nem megyek mellé!

– Agmund dokinak szóltatok már? Nála mindig van nyugtató.

– Vágjatok a fejéhez valamit!

A tömeg elkezdett mocorogni. Itt hamarosan balhé lesz, gondoltam, én pedig nem akartam a közelében lenni. Felnéztem egy pillanatra: a Gömb, bár ilyen közelről inkább tűnt félelmetesnek, mint csodálatosnak, semmit nem csinált. Nem pulzált, nem sercegett, nem változtatott alakot, nem bocsátott ki hőt, már amennyire onnan meg tudtam állapítani. Egyszerűen csak volt. Vagy éppen nem volt.

Elfordítottam a tekintetem, megfordultam, és egy csendesebb zugot kerestem magamnak.

 

***

 

Délre még tovább esett a hőmérséklet, haza kellett mennem néhány újabb réteg ruháért. A nagyebédlőt ezúttal nem sikerült rendesen kifűteni, annak ellenére sem, hogy az oldalsó tűzhelyekben is begyújtottak. A sorokba rendezett asztaloknál különösen nehezen lehetett csak helyet találni, lévén az emberek jobban ki voltak tömve, mint a magleveles pástétom amit felszolgáltak.

– Tényleg hideg az idei tél – mondtam Elissának, aki valahogy megtalált a tömegben, befurakodott mellém, és most gőzölgő ebédjétől várta a felmelegedést.

– Mi? Ja, igen – hagyta rám a lány. Láttam rajta, hogy az esze máshol jár.

– Mi az?

– Semmi, csak nem tudom kiverni a fejemből a Gömböt. Mi van, ha… tényleg az ölte meg Jensent?

– Nehogy már Sigfridnek adj igazat!

Elissa lesütötte a szemét. Szaporán lélegzett, az arca egészen kipirult, úgy folytatta:

– Azt hallottam, nem találtak holttestet.

– Heh? – Nagyon értetlenkedő képet vághattam, mert a szemben ülő asszony is felnézett a tányérjából. Igaz, a nagy hangzavarban semmit nem hallhatott a beszélgetésünkből. – De hát akkor miért mondják azt, hogy meghalt?

– Mert megtalálták a ruháját az ágyában… Elrendezve, éppen úgy, mintha Jensen feküdne ott, csak éppen ő nem volt benne. Csak egy marék fekete hamu. Pont olyan fekete… mint a Gömb.

Kirázott a hideg, és éreztem, hogy gombóc növekszik a torkomban.

– Kitől hallottad?

– A nagybátyámtól, Nordvaldtól. Ő az orvosiaknál dolgozik.

– És te hiszel neki?

Válaszképp durcásan elfordult, mire én is sértődötten felhorkantam.

– Jól van! Szóval Jensen nem halt meg, csak eljátszotta a saját halálát. Biztos vagyok benne, hogy az ivó pincéjében fekszik!

Elissa felpattant, és felkapta a tálcáját.

– Néha olyan tuskó vagy, Mika! És csak hogy tudd, ma reggel voltam a rádiónál. Teljesen néma.

– És? Talán feketévé vált, és elkezdett lebegni?

– Nem, de… – Egészen közel hajolt a fülemhez, éreztem ahogy a haja illata keveredik a pástétom gőzével. – Úgy értem, annyira csendes, mintha minden más hangot kiszívtak volna a közelből.

Elkerekedett szemmel néztem rá, de mire összeszedhettem volna a gondolataimat, otthagyott. Mégis, mire célzott ezzel? Hogy a rádió is olyan, mint a Gömb? Hogy aki csak hozzáér, az porrá változik?

– Fenét! – mondtam a levegőbe, és onnantól kezdve bárki hozzám szólt, csak morogva ingattam a fejem.

 

***

 

Az ebédidő hivatalos végét jelző harangszó után átvonultunk a templomba. A kupolás épületet egy domb tetejére építették, távol az ipari negyedtől, a lakókörzet határában. A legtöbb létesítményhez hasonlóan ezt is helyben növesztett fából ácsolták, leszámítva néhány kőből faragott díszítést. Kár, hogy azokat szinte mindig befedte a hó.

Bár a templom jelentős mérettel büszkélkedhetett, mégsem rendelkezett elég férőhellyel mindenki számára, így a tömeg nagy része a bejáratig húzódó, széles lépcsősoron álldogált. A hőmérséklet az elmúlt néhány órában tovább esett, még az éjszakai értékeken is túltett. A helyzet kezdett annyira komollyá válni, hogy az elöljárók elrendelték az pótalkatrésznek tartogatott, hordozható kazánok kihelyezését. Én két marcona rakodó között kaptam helyet, így legalább nem fáztam annyira, mint a széleken állók.

A lépcső közepén külön helyet hagytak a koporsót hordozóknak. A vastag ládát négyen cipelték a vállukon. Ugyan a hófúvók korábban eltakarították az utat, mégis araszolva tudtak csak haladni, minden lépcsőfok után óvatosan megtéve a következő lépést. A hidegben mintha még az idő is csak vánszorgott volna, egyre gyakrabban dörzsöltem át a karomat vagy a mellkasomat. A kesztyűn át is éreztem a ruha alá kúszó hideget, és bár tudtam, hogy tiszteletlenség, mégis azt kívántam, legyen hamar vége a ceremóniának.

Amikor felértek, Benedetto tiszteletes beszédet intézett a jelenlévőkhöz, de én nem sokat hallottam belőle. Az elkapott félszavakból és a korábbi temetések emlékéből azért össze tudtam rakni: hogy mennyire megbecsült tagja volt a közösségnek, hiánya fájó mindannyiunk számára, a mennyek kapui mögött az istenek mellett foglalhat helyet, és így tovább. Éppen azon gondolkodtam, hogy a mennyei kapuk mögött vajon fűtenek-e, amikor valaki felsikoltott.

A tömegből azonnal elindult egy moraj, többen kiléptek a sorból és nyújtózkodva bámultak felfelé, a kapu irányába. Benedetto tiszteletes mondott valamit, de a hangját elnyomta az egyre hangosabb értetlenkedés zaja. Tagbaszakadt szomszédom morgott, hogy talán elejtették a koporsót. Én hiába pipiskedtem, csak bundás hátakat és csizmákat láttam magam körül.

– Mi az, mi az, mi az? – kérdeztem szomszédaimat.

– Nem t’om… – felelte valaki, aki egy fejjel magasabb volt az átlagnál, és így lehetett némi rálátása az eseményekre. – Azt mondják, valaki meghalt.

Nem tudom milyen válaszra számítottam egy temetésen.

– Várj! – Megtorpant egy pillanatra, majd odakiáltott valakinek. – Hangosabban, egy szót sem értek! Mi? Mi fekete?!

Lökdösődni kezdtek. A tömeg hirtelen megindult lefelé, majdnem maguk alá sodortak. A következő, elkapott mondattól azonban úgy éreztem, kifogy a levegő a tüdőmből.

– Elissa! Porrá vált…!

Kifordult alólam a világ.

 

***

 

Hideg szellő csapta meg az arcomat. Amikor felültem, egy ágyban találtam magam, több réteg lepedőbe és prémbe bugyolálva. A homályos foltok hamar kiélesedtek, és megpillantottam anya és Agmund doki arcát, mögöttük a mi faházunk ismerős deszkái sejlettek.

– Hát magadhoz tértél! – ölelt át anya. Jól esett az érintése. Valamit válaszolni akartam, de csak nyöszörgés hagyta el a torkomat. Csak amikor megtapogattam kicserepesedett számat, döbbentem rá, hogy verítékben úszok – annak ellenére, hogy irtózatos hideg töltötte be a szobát.

A temetés… A pánik… Valaki Elissa nevét kiáltja…

– Elissa! – Hirtelen úgy megszorítottam anya kezét, hogy ő is felkiáltott fájdalmában. Kétségbeesve néztem fel rá; talán abban bíztam, hogy csitítani kezd, hogy a barátom jól van, csak rosszul lettem, minden rendben lesz, ne beszéljek ostobaságokat.

De anya nem szólt egy szót sem. Sírástól vörös szeme épp elég választ adott. Azt hiszem, zokogva a vállára borultam, és a mellkasomat szorító fájdalomtól csaknem újra elájultam.

– Mika, vedd ezt be! – nyújtott felém a doki egy bögre italt, ami leginkább folyékony jégcsapra emlékeztetett. – Tettem bele egy csepp orvosságot. Sajnos mécses mellett csak ennyire tudtam felmelegíteni.

Annyira remegett a kezem, hogy anyának kellett segítenie innom. Bármilyen orvosság is volt benne, nem éreztem a hatását.

– Látni akarom! – kiáltottam hirtelen támadt dühvel, és már pattantam volna fel, de a doki megragadta a vállamat. – Engedjen! Oda akarok menni hozzá!

– Mika! Figyelj rám, kérlek! – Agmund dokit nyájas, visszafogott embernek ismertem, de most ellentmondást nem tűrően nyomott vissza az ágyba. – Nem csak Elissa halt meg.

– Te… Tessék…?!

– Három órán át voltál eszméletlen! – vette át anya a szót. Fagyos huzat futott végig a szobán, ekkor láttam csak meg, hogy egyáltalán nincs befűtve. A kandalló melletti fatároló üresen állt, fényt is csak néhány halványan pislákoló mécses biztosított. – Ezalatt… Sok minden történt.

A görcs felkúszott a gyomromból a torkomig.

– Mi minden?

– Mi sem tudjuk pontosan… Beütött a fagy. Nem úgy, mint máskor… Nem jött vihar. Nem jött szél. Egyszerűen csak… Iszonyatos hideg lett. Aztán emberek kezdtek eltűnni… Porrá válni… – Elcsuklott a hangja.

– A hármas üvegház falai betörtek – folytatta a doki. – Pár perccel később követte a többi. Szinte az összes növényünk megsemmisült. Aki még él, próbálja menteni a menthetőt, vagy fedezékbe húzódik. A megmaradt hőtermelőket mind a lakóházakba irányították. Ezért nem fagytunk még halálra. De a legutolsó csőpostával megírták… Hogy menedékben lévők is porrá válnak…

A gondolataim még mindig Elissa körül jártak, így a doki és anya szavai csak tompán visszhangoztak a fejemben. Mások is meghaltak. Elpusztult az összes növény. Az agyam mégis csak egyetlen tragédiára fókuszált.

Elissa!!!

Dühöm egyre fokozódott; dühös voltam anyára, a dokira, a temetésre, a hidegre, de még magamra is.

Gondolataim vörös ködéből pedig egy fekete tárgy emelkedett ki.

– A Gömb! – hörögtem. – A Gömb az oka mindennek!

Félrelöktem a doki kezét, és felugrottam. Anya megpróbált elkapni a derekamnál fogva, de kirángattam magam a szorításból. Nem kellett az öltözékemmel bajlódnom: ugyanazt a bélelt, viharhoz szokott öltözéket viseltem, mint a temetésen.

Megragadtam a kilincset.

– Mika! Odakint megfagysz!

Benyúltam a gyógyszeres szekrénybe, és bekaptam mind a négy megmaradt pirulánkat. Feltéptem az ajtót, és rohanni kezdtem.

Egyszer néztem csak hátra, és a rémülettől kis híján földbe gyökerezett a lábam: egy faház, kitárt ajtóval.

Hidegen. Üresen.

 

***

 

Ha most összeroskadok és sírni kezdek, ott halok meg. Kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak semmire.

A pirulák ellenére is a lassan erősödő fagy kifacsarta az agyamat, a könnyem az arcomra dermedt, dér ült ki a szempilláimra. A fejem zúgni kezdett a fájdalomtól. Átkaroltam magam, és dörzsölni kezdtem a törzsem, miközben tettem egy lépést, majd még egyet, és még egyet.

A legnagyobb viharban sem fáztam még ennyire, holott az idő enyhének látszott. Felhőt alig lehetett látni, és a lassan lenyugvó nap élénk narancs színre festette a falut körbeölelő hegyeket. Az utcát vékonyan borító hó szemkápráztatóan csillogott. A látványnak mégis élesen ellentmondott a csend és a kihaltság: egy árva lelket nem láttam odakint, és szívfájdító volt a megszokott kéményfüstök hiánya.

Tagjaim egyre hangosabban kiáltottak meleg után, tudatom egy hátsó szeglete ordított, hogy keressek menedéket. Elissára, anyára és a többiekre gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Küzdöttem saját testem lázadozása ellen.

Az egyik falnál, a rakodóládáknak támasztva megláttam egy baltát. Felkaptam; nem tudtam ér-e bármit is a Gömb ellen, de meg kellett próbálnom.

Fogalmam sincs mennyi időbe tellett odaérni a főtérre, lehetett öt perc éppúgy, mint egy óra. Mire elhagytam az utolsó útjelzőt, már alig éreztem a lábamat.

A Gömb még mindig ott lebegett, feketén, érintetlenül. Nem függött róla jégcsap, és nem csillogott nedvességtől. Viszont az ártatlannak tetsző gyilkos közelében, a hó alól kikandikálva több helyen elszórt ruhadarabokat véltem felfedezni.

A hányinger kerülgetett, miközben a jelenség alá támolyogva fogást kerestem a baltán. Innen közelről valóban úgy tűnt, mintha kihasítottak volna egy darabot a térből, a helyén kerek, ijesztő üresség tátongott. Akaratlanul is arra gondoltam, a Gömbnek egyetlen célja van: felfalni a világot.

Meglendítettem fegyverem, és teljes erővel belevágtam.

Mintha egy harangot kondítottam volna meg egy vashusánggal; a bongás betöltötte a teret és megremegtette a falakat, miközben egy láthatatlan erő hátravágott. Elterültem a földön. Néhány jégcsap levált a háztetőkről, a feltámadó szél az arcomba fújta a havat.

Felültem, kimorzsoltam a szememből a kásás könnycseppeket. Amikor felnéztem, egy halovány repedést láttam végigfutni a Gömbön. Többé már nem volt matt fekete.

A siker új erővel töltött fel; megfeledkeztem a hidegről, felpattantam, és újra meglendítettem a baltát. Ezúttal nekifutásból akartam lecsapni rá, remélve, hogy ott helyben kettéhasítom.

A következő pillanatban azonban valami kemény koppant a fejemnek. Egy pillanatra megtántorodtam. Zavartan néztem körbe, úgy éreztem, mintha bevertem volna a fejem valamibe, de látni nem láttam semmit. Ellenben egy ismerős, halk zúgás ütötte meg a fülem, egészen közelről. Majd a nevemet hallottam.

– Mika…?

A szívem kihagyott egy dobbanást. Elissa hangja! Efelől nem volt kétségem, de recsegett, mintha…

Mintha a rádióból szólt volna.

– Elissa! – Egyik kezem még görcsösen szorongatta a baltát, miközben a másikkal a levegőt markolásztam, keresve a láthatatlan eszközt.

– Mika!

– Elissa…!

– Mik…

A recsegés halkulni kezdett. Visszafordultam, a karjaimmal úgy kalimpáltam a levegőben, mint a favágó gép pengéi. Kézfejem zsibbadt a kesztyű alatt, az ujjaimat már nem is éreztem, mire megtaláltam.

Remegve húztam elő a semmiből a rádiót. Hogy ugyanaz a szerkezet volt-e, mint amit az üvegház mögött találtunk, vagy egy teljesen másik, nem tudtam, de nem is érdekelt. Hatalmas megkönnyebbülés töltött el, amikor újra hallottam a hangját.

– Elissa! – szinte ordítottam a rádióba. – Te vagy az? Hát élsz! Hol a csudában vagy?!

– Mika… A Gömb… Ne bánts a Gömböt!

– Mi?

– Ne… A Gömb… Meg kell óvni…

– Mit beszélsz?! Elissa! Alig hallak! Hol vagy? – Egyre erősebben szédültem.

– Én már… nem…

– Elissa!

– Csak meg akarnak menteni… Meg akarnak menteni…

Hirtelen minden tagom remegni kezdett, dermedt fülem csengett. A pulzusom az egekig ugrott ahogy a hideg bekúszott minden zugba, a csontig hatoló fagyban már gondolkodni sem tudtam. Talán Elissa hangját is csak hallucináltam… Talán a részeges Sigfridet is csak odaképzeltem: egy délibáb, ami a szemközti utcában bukkant fel.

Botladozva közeledett felém, mire rájöttem, mégsem képzelgek.

– Add azt ide, kölyök! – mordult rám. Fél arca már ledermedt a hidegtől, amitől csak még félelmetesebbé vált a hangja. – Majd én!

– De Elissa azt mondta…

– Hallucinálsz!

A földre lökött, és kitépte a kezemből a baltát. Az esés rettenetesen fájt, mert hirtelen minden tagomat érezni kezdtem.

– De… A Gömb…

Magam sem tudtam, miért védem a Gömböt. Mert a barátom hangját véltem hallani egy lehetetlen eszközből? Képtelen voltam tisztán gondolkodni.

Sigfrid már a magasba emelte a szerszámot, arcára eltökéltség és harag ült ki. Egyenesen a repedést célozta.

Ekkor tudatosult bennem, hogy a másik kezemben még mindig a rádiót szorongatom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve teljes erővel elhajítottam Sigfrid felé. A rádió már a levegőben alakot váltott, majd egy kis időre teljesen el is tűnt, hogy aztán tömör formájában nagyot koppanjon a férfi fején.

– Te kis mocsok! – fordult felém Sigfrid vérben forgó szemmel. Felém sújtott a baltával; biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban belevágja a mellkasomba. Rémülten behunytam a szemem.

Aztán egy puffanás, ahogy a földre esik valami, majd csend.

Amikor felpillantottam, sehol nem láttam az alakját, csak egy kupac ruhát, aminek a nyílásaiból kifolyó fekete por elkeveredett a fehér hóval.

Nem tudtam lábra állni, a testem felmondta a szolgálatot. A fejem hasogatott, mintha odabent száz apró munkás kalapáccsal kongatta volna a koponyám. Egyetlen végtagomat sem éreztem már; egyedül a nyakamat tudtam elfordítani.

Felnéztem a Gömbre. Az, bár sebesülten, de továbbra is érdektelenül lebegett.

– És most? – kérdeztem, de választ nem vártam.

Becsuktam a szemem, hogy megadjam magam a fagynak. Utoljára még egy pillanatra éreztem az ujjaimat, amint lassan porrá esnek szét.

 

***

 

Eredetileg nem ezt akartam felolvasni, hanem egy formális nyilatkozatot, amit ők adtak. Én azonban úgy gondoltam, az enyém sokkal… emberibb. Ha a hivatalos változat kell, az egyes gombbal meghallgathatjátok Elissáét. Abban benne van, hogy hogyan találtak ránk, hogy mikor vették észre a közelgő hiperfagy-front közeledését, és hogy mennyit vitatkoztak azon, mi a jobb: meghagyni minket érintetlenül, szülőbolygónkon… vagy pedig felvenni a kapcsolatot a Gömb révén, és megmenteni.

Nem tudom, melyik jobb. Tény, ha az utolsó pillanatban nem változtatnak a véleményükön, akkor mind halálra fagytunk volna. Talán a legfőbb érvük az lehetett, hogy eleve történt már kapcsolatfelvétel a véletlenül nálunk hagyott rádió révén.

Megnyugtatlak, mind jól vagyunk, de vissza már nem mehetünk. Nem értem az okát, de mindenki ezt mondja. Mindegy. Nem hiányzik a hideg. A fizikai munka, az ízek és a végtagok érzése is csak kicsit.

Állítólag a ti falutok maradt az utolsó a bolygón. Az emberiség utolsó néhány száz tagja.

Nem fognak titeket meglátogatni, amíg nem feltétlenül muszáj, és nem küldik a Gömböt sem. Azt akarják, hogy maradjatok meg olyannak, amilyennek. Én meg Elissa is csak annyit tehetünk, hogy felolvastuk ezt a két nyilatkozatot, és hogy a jövőben rendszeresen beszámolunk az időjárásról. Ha anyáék is ráhangolódtak már a rádióra, talán ők is elmesélik majd a maguk változatát.

Mika Jörgsen voltam.

Nyilatkozat vége.