Fáradtan gépelte le jelentése utolsó sorait Dr. Frost, mikor recsegve szólalt meg a hangszóróból a fiú hangja.

–  Mikor jöhetek ki innen?

Dr. Frost sóhajtott. Nagyon sokszor átrágták már ezt a témát. Kisvártatva lenyomta a mikrofonja melletti apró gombot, mire egy lámpa villant fel.

–  Tudod jól, Alan! – mondta lassan, színtelen hangon, majd ismét lenyomta a gombot, mire a lámpa kialudt és mikrofon kikapcsolt.

Egy percig nem jött válasz, mire Dr. Frost azt hitte, hogy a fiú végre feladta. Azonban a hangszóró újból megszólalt.

– Mi lenne, ha csak egy percre néznék körül kint? Esküszöm, nem mondom el senkinek! – kérlelte.

A férfi teljesen kimerült. Semmi nem kedve nem volt vitába szállni a fiúval. Megsimította őszbe forduló haját.

–  Alan! Nem engedhetlek ki! Addig, amíg a teszt nem lesz pozitív, semmiképp sem.

Lenyomta a mikrofon gombját, mire a lámpa kialudt. A témát lezártnak tekintette. Visszafordult a billentyűzetéhez, de mire folyatta volna megkezdett munkáját, a hangszóró recsegve megszólalt.

–  Valamit rosszul csinálok? – kérdezte Alan. Hangja tele volt bűnbánattal és keserűséggel. – Velem van a baj?

Dr. Frost szíve elszorult.

– Dehogy is… – nyomta le sietve a mikrofon gombját – Csak tudod… Ezt nagyon nehéz elmagyarázni…

Valóban nagyon nehéz lett volna. Alan még túl fiatal volt. Túl keveset tapasztalt a világból ahhoz, hogy meg tudja érteni. Valóban a széltől is óvom? – villant át az idősödő tudós agyán. – Csak legyen vége annak az átkozott tesztnek!

Elemi erővel szállta meg a fáradtság. Elnyűttnek és öregnek érezte magát.

–  Köze van ennek anyuhoz?

A kérdés a semmiből jött. Zavartan bámult a mikrofonra, minta a fiú ott állna. Carrie! Drága Carrie!

–  Igen. Köze van hozzá. – felelte.

Nem akart hazudni neki. Felesleges volt. Dr. Frost kissé megdőlt a székében és az íróasztalán heverő fényképért nyúlt. A szőke hajú nő felhőtlenül mosolygott egy kiszáradt fa előtt. Csillogó szemmel tekintett a férfira. Dr. Frost szórakozottan végigfuttatta hüvelykujját a képen.

Látod, Carrie! Milyen okos a mi a fiunk!

–  Mikor lesz a következő teszt?

–  Nemsokára. Már minden elő van készítve. – válaszolta, miközben a képet nézte.

–  És fájni fog?

Dr. Frost megköszörülte a torkát. Kissé lazított a nyakkendőjén. Nem szeretett hazudni, de valójában fogalma sem volt.

–  Nem fog fájni.

Alan, mintha halkan köhögött volna, az idős férfi jól ismerte ezt. A különös torokhang lassan ritmikus dallammá olvadt, majd belekezdett egy rövid strófába. Az ének rövid volt és rettentően hamis, mégis szívesen hallgatta újra és újra a férfi.

– Unatkozom itt egyedül. Mesélj nekem anyuról!

Egyszerre könnyek gördültek végig az arcán. Észre sem vette, hogy sír. Gyorsan eltette a képet, mintha rajtakapták volna valami gyermeteg csínyen. Sietve megtörölte az arcát és felpattant. Mellkasa fel-alá járt. Ritmustalanul szedte a levegőt, hogy visszanyelje a feltörni készülő zokogást.

– Nagyon sajnálom Alan, de sajnos nincs időm! – hadarta – De szeretnéd esetleg megint a kedvenc mesekönyvedet?

Remélte, hogy ezzel végre lezárhatja a beszélgetést. Sok volt ez mára neki: Carrie, Alan, a teszt. Túlságosan sok minden nyomta a vállát. Érezte, hogy újra könnyen gyűltek a szemébe.

– Igen, apa, az jó lesz.

Dr. Frost még lenyomott néhány billentyűt, majd felkapta az öltönyét széke támlájáról és kisietett az irodából.

 

* * *

 

Alannek fogalma sem volt róla, hogy mikor szundíthatott el. Csak abból tudta, hogy elaludt, hogy a mesekönyv az ágya szélén hevert. Az apja mindig csak akkor hozta be a dolgokat és vitte el azokat, ha ő elaludt.

Ezúttal sem történhetett másként.

Kábán ült fel az ágyában. Lehúzta magáról fehér takaróját és hangtalanul a steril, párnázott padlóra lépett. A végtelennek tűnő fehér szobában alig volt valami. Vele szemben egy kis fotel hevert, mellette egy dohányzóasztal, rajta egy kis autó és egy bedobós játék, amit ki nem állhatott már. Kimondottan unalmasan találta, de az apja szinte kivétel nélkül ilyeneket hozott a számára. Már akkor is meg tudta csinálni őket, ha nem figyelt oda rájuk. Néhány lépésnyire az ágyától volt az íróasztala, szorosan betolva egy forgószék, amire szinte sohasem ült rá. Már abba beleszédült, ha csak rá gondolt. Szívesebben csinált mindent a földön hasalva.

Természetesen mindent fehér színűre festettek, egyetlen szín sem volt a szobában.

Alan szerette a feladatokat, amiket apja adott neki. Azok legalább egy időre lekötötték, de ami ennél is fontosabb volt, csak ekkor kapott színes ceruzákat. Csakhogy amint elaludt újra elvitték őket.

Azonban most volt valami más, ami feldobta a napját. Izgatottan nyúlt a könyvért. Alan többnyire csak a képeket nézegette, a történetet már kívülről ismerte. Teljesen elbűvölték a színes rajzok, a rongymedve és az állatok csodálatos grafikája. Óvatosan lapozott, mire egy erdő tárult a szeme elé. Még sohasem járt valójában ilyen helyen.

Ismét lapozott egyet. A rongymedve szivárványszínű lufikat mutatott az állatoknak. Alan nagyot mosolygott. Ez volt a kedvenc része. A kép mind a két oldalt elfoglalta. Az állatok körülülték a kis medvét, miközben csodálattal bámulták a lebegő lufikat. Ismerte a kép minden apró részletét.

Azt tervezgette, hogy legközelebb rajzol apjának is egy ilyet a tesztlap hátuljára.

A mese a végéhez közeledett, ezért gyorsan az elejére lapozott, mert az utolsó két illusztrációt nem szerette. Levetette magát a földre és úgy futott neki újra a mesekönyvnek. Csak amikor már kétszer végiglapozta, akkor hallotta meg a különös zajt. Korábban ilyet sohasem hallott. Ijedtében összerezzent és védekezőn maga elé kapta a könyvet. Ekkor vette észre, hogy a feje felett elhelyezett lámpa vörösen világított.

Azon tűnődött, hogy az izzó már akkor is világított-e, mikor felébredt. Ez a fény csak akkor szokott világítani, ha apja beszélni akart vele. A beszéd elején a lámpa felvillant, majd a mondandója végeztével kialudt. Mégis, a lámpa most folyamatosan, kitartóan világított, miközben az a furcsa a hang megállás nélkül szűrődött be a mellé helyezett hangszórókból.

Alan lassan a falára erősített szerkezethez lépett. Könyvét még mindig magához szorította. Lenyomta a fémszerkezet gombját és közelebb hajolt a falhoz rögzített mikrofonjához, majd megszólalt.

 

* * *

 

Martinez gyűlölte a munkáját, pedig csupán egy hete csinálta. Korábban azt gondolta, hogy a majd fél éve elhúzódó munkanélküliség után jobban fog örülni bárminek. Azonban a Kutatóintézet takarítói állása nem volt épp az álom meló. Kék kezeslábasa mindenhol szorította, az emberek levegőnek nézték, a takarítószerek állandó jelleggel kiszárították a kezét. Még mindezt meg is tudta volna szokni, de mégis volt valami, ami szinte az őrületbe kergette: az unalom.

Végigtolta a folyosón a súlyos takarító-felszerelésekkel megpakolt kocsiját, majd a sarkon befordulva az első ajtónál megállt. Előhalászta a kis karikára felfűzött kulcsokat, majd rövid keresgélés után megtalálta a megfelelőt. Hátsójával lökte be az ajtót, miközben behúzta az irodába kocsiját.

A helyiség nem volt épp a legnagyobb. Dr. Frost irodája mindig makulátlan volt, nem úgy, mint a legtöbb technikusé, mérnöké vagy tudósé.

– Az ember azt hinné, hogy a tudósok mind disznóólat hagynak maguk után. – sóhajtotta Martinez, azzal a kocsit a terem végében, a mágneszárral ellátott ajtó elé tolta.

Gyorsan lekapott róla egy viszonylag tiszta rongyot és egy zöldes folyadékkal megtöltött tisztító spray-t. Sietve végig ment az íróasztalon, majd a mellette lévő szekrényen. Visszatette a felszerelését és a seprűért nyúlt.

Még két iroda volt ezen kívül, aztán kijelentkezik. Lelki szemei előtt már az esti sörözés lebegett, amire Anton hívta meg. Az idősödő munkatársa volt az első, aki szóba állt vele és tulajdonképpen az egyetlen is. Martinez nem különösebben kezdett bele a barátkozásba. Úgy tervezte, hogy amint összeszedi egy kicsit magát anyagilag, máris maga mögött hagyja a Kutatóintézetet és a takarító részleget egy életre.

Már épp összehúzta volna azt a kevés port a lapátjára, amit összesepert, mikor meghallotta a hangot maga mögött.

– Ki van ott?

Martinez rögtön megpördült. Először azt hitte, hogy az ajtóban állt valaki, de senkit nem talált ott. Kissé kihajolt a folyosóra, hátha csak elhaladt valaki arra és szórakozott vele. Anton viccelődne velem? – gondolta. Bár nem ismerte eléggé a férfit, mégis azt a benyomást tette, hogy nem az a fajta ember, aki előszeretettel hozza a frászt másokra.

A folyosó üres volt. Martinez zavartan lépett vissza az irodába. Körbenézett a kis helyiségben, míg végül a takarító kocsin akadt meg a tekinte. Biztos az a sok vegyszer… – magyarázta magának – attól képzelődöm.

Az érvelése ésszerűnek tűnt és el is fogadta. Újra lehajolt és felszedte a szemet.

– Ki van ott, válaszoljon!

Martinez összerezzent, amitől a lapát is kiesett a kezéből.

A hang az íróasztalon heverő számítógép hangszórójából jött. A férfi óvatosan közelített felé. Ekkor vette észre, hogy egy apró, vörös lámpa világít egy állványra szerelt mikrofon mellett.

– Halló? – kérdezte bárgyún. Hirtelen meg is bánta. Lehetett volna határozottabb vagy tekintélyt parancsolóbb is.

Mi van, ha Dr. Frostot keresik? Mi van akkor, ha az Intézet vezetősége van a vonal másik végén?

Martinezt elöntötte a verejték. Ettől akár a munkámat is elveszíthetem?

Legnagyobb meglepetésére egy nagyon fiatal hang szólalt meg a hangszóróból.

– Halló! Te nem apa vagy! Ki vagy te?

– A nevem Martinez és Dr. Frost irodáját takarítom. – válaszolta. Kissé megköszörülve a torkát – Én kivel beszélek?

A fiú határozottan folytatta. Hangja tele volt önbizalommal és egy csepp harcias dühvel is.

– Alan vagyok. Miért kapcsoltad be apukám mikrofonját? Én nem beszélhetek idegenekkel!

– Sajnálom én… – szabadkozott – már be volt kapcsolva, mikor bejöttem… azt hiszem. Máris kikapcsolom.

Azzal a gomb felé nyúlt.

– Várj! – szólalt meg váratlanul Alan – Kérlek várj!

Martinez meglepődött. Az imént megnyilvánult Alan, mintha teljesen megváltozott volna. A határozottság egyetlen pillanat alatt tűnt el a hangjából, helyébe sóvárgás és kíváncsiság költözött.

– Ott vagy még? – kérdezte a fiú. – Beszélgess velem, kérlek! Apa mostanában olyan elfoglalt.

Hirtelen nem tudott mit mondani. Valószínűleg nem szabadna szóba állnia a fiúval. Mi van, ha rajtakapja valaki? Nagyon sóhajtott. Lemondóan ingatta a fejét.

– Ott vagy még, Martinez?

– Igen, igen. – vágta rá.

Maga sem tudta miért, de maradni akart. A kíváncsiság lesz egyszer a vesztem.

Kilépett a folyosóra és újból körbenézett. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és leült Dr. Frost székébe.

– Itt vagyok, Alan! – hajolt oda a mikrofonhoz. – Miről szeretnél beszélgetni?

– Nem is tudom… – jött a válasz – Apa általában a munkájáról szokott beszélni.

– Ha nem bánod, arról inkább nem beszélnék. – nevette el magát – Port törlök és felmosok, nincs benne semmi érdekes.

Csend telepedett kettejükre. Fogalma sem volt, hogy miről beszélgethetnek.

– Dr. Frost az apukád? – szólalt meg nagy sokára.

– Igen.

– Mennyi idős vagy, Alan?

– Kereken hét éves és tíz hónapos.

Martinez elmosolyodott. A válasz eszébe juttatta a saját gyerekkorát mikor még mennyire fontos volt, hogy hány éves. Szinte napra pontosan meg tudta mondani, ha valaki megkérdezte. Ennél fontosabb dolog nem is történhetett akkoriban. Talán csak ha édességet majszolt reggeli helyett.

– Tulajdonképpen hol vagy most?

A Kutatóintézet elképesztően nagy területtel rendelkezett. Számtalan folyosó és egység tartozott ide. Martinez nem is ismerte az összeset, egyes egységekhez nem volt jogosultsága. Nem mintha bánta volna. Annyival kevesebbet kellett takarítania.

– Itt vagyok bent a fehér szobában. – mondta a fiú félszegen.

– Hogy hol? – szaladt ki a férfi száján. Még sosem halott erről a helyről az Intézeten belül.

Alan kissé zavarodottan válaszolt.

– A fehér szoba, ami apa irodája mellett van.

Martinez felpillantott a szemben lévő ajtóra. Mágneszárjának ledfénye vörösen izzott. Elöntötte a rémület. Az ajtó be van zárva? Vajon belülről is ki lehet nyitni?

– Miért nem jössz ki és beszélgetünk itt?

– Nem jöhetek ki. – sóhajtotta a fiú – Apa azt mondta, hogy itt kell maradnom.

– Miért nem jöhetsz ki? Büntetésben vagy? – nevetett fel.

Alan nem kacagott vele. Nagyon sokáig nem szólalt meg. A férfi már-már azt hitte, hogy elijesztette a fiút.

– Nem. – kezdte komoran. – Nem tudom, miért nem jöhetek ki. Apa nem mondja el. Azt hiszem, hogy beteg vagyok. Ugyanolyan bajom lehet, mint anyunak.

Elakadt a férfi lélegzete.

– Mi történt az anyukáddal?

– Daganata volt, azt hiszem. Legalábbis, apa csak ennyit mondott.

– Alan, én… – kezdett bele, de teljesen kiszáradt a szája. Köhögött, csak ezután folytatta – nagyon sajnálom.

– Apa régen sokat mesélt, de mostanában hiába kérem, nem beszél róla. – hirtelen megváltozott a hang tónusa, mintha mélyebb, érettebb lett volna. – Tudom, hogy sír, mikor azt hiszi nem hallom.

– Ez a fehér szoba…? Egy orvosi szobában vagy? – igyekezett témát váltani.

Alan hangja megint változott, újból az a lendületes fiú volt, mint korábban.

– Itt minden fehér. Nem szeretem ezt a színt, olyan unalmas. Színekre vágyom. Sárgára és kékre. Ezek a kedvenc színeim. Mesélj a színekről! Mesélj arról, hogy milyen színek vannak apa irodájában!

– Miért? – lepődött meg a férfi – Biztosan ezerszer láttad már.

Ekkor olyan válasz jött, amire nem számított.

– Nem. Sohasem voltam még odakint.

 

* * *

 

– Én mondom neked, Anton, hogy valami itt nem stimmel.

– Megint kezded, Martinez? – ingatta a fejét az idősödő takarító. – Napok óta másról sem tudsz beszélni.

– Persze, hogy nem tudok. Az a fazon bezárta a saját fiát. – hadarta hevesen.

– Ide figyelj! Elmondom még egyszer, mert látom, hogy nem jut be abba a kemény fejedbe. – emelte meg a sörét Anton, majd egy jó nagyon húzott belőle. – Dr. Fostnak nincs gyereke. Hidd el nekem, itt dolgozok már vagy tíz éve. Az a kölyök biztosan csak ugratott.

A kocsma most sokkal csendesebb volt, mint szokott, ezért Martineznek nem kellett kiabálnia. Tétován tologatta maga előtt az italát.

– Azt mondod, hogy hazudok?

– Nem. – nyújtotta el a szót, ami egy kis böfögésben végződött – Csak azt mondom, hogy az a kölyök, akivel beszélsz, nem Dr. Frost gyereke. Lehet, hogy csak ő gondolja így.

– Mi van, ha te tudod rosszul, Anton? Mi van akkor, ha tényleg van egy gyereke?

– Mikor idekerültem, Dr. Frost és a neje, Dr. Wells már itt voltak. – mesélte – Valami közös projekten dolgoztak. Azt hiszem a katonasághoz volt valami köze, vagy valami ilyesmi. Nagy kutyák jártak oda, kitüntetésekkel, meg jelvényekkel. Az is lehet, hogy titkos volt, vagy csak sok pénzt láttak benne. Állítólag itt ismerték meg egymást, meg minden. Mit is mondtál, mit állított neked a fiú, mennyi idős?

– Majdnem nyolc éves. – ivott egy keveset a söréből.

– Akkor számoljunk! – morogta fölényesen Anton – Dr. Wells hét éve halt meg, rákban, így igaz. De akkor időközben meg kellett születnie a srácnak. Csakhogy ilyen nem történt. Főleg, hogy három évig küzdött a betegséggel.

– És akkor honnan tudod, hogy nem volt terhes?

– Hát… – tűnődött Anton – nem tűnt annak. Azért azt csak észrevettem volna.

– Ki tudja. Hallani olyat, hogy valaki csak akkor tudja meg, hogy terhes, mikor megindul a szülés. – igyekezett érvelni.

– Szamárság. – vágta rá a korosodó takarító.

– Tételezzük fel, hogy így volt…

– Elég legyen, Martinez. – legyintett – Ez a dolog kezd az agyadra menni!

– Csak tételezzük fel! – erősködött – Mi van akkor, ha Dr. Frostot annyira megviselte a dolog, hogy elkezdte a széltől is óvni Alant? Vagy ami még rosszabb, tényleg beteg a fiú…

– Egy dologban igazad van. Dr. Frostot nagyon megviselte a dolog. Napokig ki sem jött az irodájából akkoriban. Állítólag nem tudott hazamenni, mert minden rá emlékeztette.

– Látod, egybe vág a dolog. A fiú is rá emlékeztette, ezért nem tudott hazamenni.

Anton szélesen elmosolyodott, majd kiitta a korsóját.

– Dr. Frostnak nincsen gyereke. – ismételte el – Különben Dr. Wells halála után nem költözött volna be az Intézetbe.

– Hogy mondtad? – emelte fel a tekintetét saját italáról.

– Dr. Frost eladta a házát és a személyzeti részlegbe költözött be. Egyszemélyes szoba, se gyerekágy, játékok, se pelenka. Fogadd el, Martinez! Csak a bolondját járatja veled egy kölyök. – azzal magasra emelte a korsót és meglötykölte az alját – No, ez kifogyott. Kérsz még egyet?

Martinez megitta a sajátját. Rettenetesen felmelegedett már. Keserűen vigyorodott el.

– Kösz, kérek. – böfögte.

 

* * *

 

A fehér szoba fakón vette körbe Alant. A megszokott unalmat végre felváltotta az izgatottság. Martinez azt mondta, hogy ugyan mennie kell, mégis még mindig a vonal mások oldalán volt. Tudta jól, hogy hamarosan tényleg folytatnia kell a munkáját, de teljesen felvillanyozta a férfi. Rengeteg mindenről beszéltek az elmúlt hetekben, mióta apja véletlenül bekapcsolva felejtette a mikrofont.

Alan akkor nem hitte volna, hogy Martinez még fel fog bukkanni, azonban a férfi néhány nap múlva ismét bejelentkezett. Kétkedve kérdezett rá, hogy még mindig itt van-e.

Ő mesélt a szobáról, arról, hogy apja mennyire megváltozott mostanában, cserébe Martinez olyan színes helyekről számolt be, amilyeneket a könyvekben sohasem látott még. Beszélt hegyekről, amiket még gyerekként látott és olyanokról is, amiket videofelvételen vagy fényképen mutattak neki.

A napok teltek és a takarító újra és újra felbukkant.

Alan azon töprengett, hogy ez lehet-e a barátság?

A végeláthatatlan történetek általában megállás nélkül ömlöttek belőlük, de a mai nap valahogy más volt. Martinez megváltozott. Szokatlanul szótlanul viselkedett. Röviden válaszolt, alig nevetett. Mintha valaki komoly gond nyomta volna a vállát.

– Sohasem próbáltál meg kijönni? – tette fel a kérdést a férfi.

– Dehogynem. Sokszor kértem apát, hogy engedjen ki.

– Mi lenne, ha azt mondanád, hogy rosszul érzed magad? Biztosan ki kellene hoznia, hogy alaposan meg tudjon vizsgálni.

Alan elengedte a gombot és elgondolkozott. Nagyon jó ötletnek tűnt a dolog. Kisvártatva megnyomta a gombot, hogy feleljen.

– Az nem menne. Nem tudok hazudni. Mindig rájön.

Martinez felnevetett a másik oldalon, amitől Alan rendkívül szomorúnak érezte magát. Nem szerette, amikor a férfi ezt csinálta. Mintha mindig tudott volna valamit, amit ő nem. Egy belsős vicc, amit csak a felnőttek érthetnek meg. Elöntötte a düh, de mire mondhatott volna bármit is, a férfi megszólalt.

– Nem könnyű hazudni, de mindig akad olyan, amit elhisznek az emberek.

– Nem érted. – vágta rá ingerülten – Apa tudja, ha hazudok. Sokszor már akkor, mielőtt még bármit is mondanék. Hidd el nekem, nagyon sokszor próbáltam már. Nagyon ki akarok menni innen! Ha csak egy percre is! Bármint hazudnék neki, csakhogy kijöhessek egy kicsit.

– Tudom, pajtás. Tudom. – válaszolta végül a férfi. Hangja tele volt sajnálattal.

A férfi elhallgatott. Hosszú percekig nem szólalt meg. Kezdte azt hinni, hogy valaki rátalált vagy valamiért köszönés nélkül kellett elmennie.

– Alan! – súgta – Azt hiszem, hogy van valami, amit el kell mondanom. – kis szünetet tartott – Talán ki tudlak juttatni onnan.

– Ezt komolyan mondod? – kiáltott fel a fiú.

Meglepődöttségétől önkéntelenül elengedte a gombot és bizonytalanul tett egy lépést a készüléktől.

– Nem tudom… azt hiszem… vagyis igen… elméletileg…

– Mire gondolsz? – hajolt közelebb a mikrofonhoz Alan.

– Magam sem hiszem, hogy ezt mondom… de arra készülök, hogy egy kicsit kihozlak onnan. Csak pár percre. De erről egy szót se senkinek!

 

* * *

 

Martinez lassan tolta maga előtt a takarítókocsit. Igyekezett lefelé nézni, kerülte mindenki tekintetét. Habár korábban fel sem tűnt másoknak a jelenléte, mégis azt érezte, hogy figyelik. Szíve a torkában kalapált. Nem tudta eldönteni, hogy amit tesz hőstett lesz, vagy élete legnagyobb ostobasága.

Most egy gyerek élete a tét, nem valami bazári fogadás – harsogott a fejében. – Ha tényleg annyira beteg, hogy nem érintkezhet a külvilággal, akkor ez Alan életébe kerülhet.

Igyekezett elhessegetni a gondolatot, miközben átvágott a szürke folyosókon. Ajtók százai, lámpák ezrei kísérték útján.

Valóban megteszem? Ha Alan egészséges, és csak a doktor félelmének rabja, mindenképpen ki kell onnan jönnie.

Komótosan elballagott Dr. Frost irodába mellett. Egy percre megállt. Megőrültem.

Hatalmas lendülettel lökte meg a kocsit, mire a takarítószerek egy része majdnem felborult.

Antonnak igaza van. Ez az egész kezd az agyamra menni. De segítenem kell neki. Megtehetem. Ha beteg, akkor ez egy haldokló utolsó kívánságai is lehet.

Elhalad egy fáradt kutató mellett. A meggyötört ábrázatú nő rá sem hederített.

Martinez egyre csak haladt a kantin felé. Már fél tíz elmúlt, az éjszakai műszak lassan járt. Ami azt jelentette, hogy Dr. Frost most fogyasztja el a késői vacsoráját. A takarító elhaladt a folyosón és lopva betekintett.

Az őszülő férfi egyedül ült. Előre csomagolt szendvicsét megfontoltan rágta.

Mióta Anton elárulta, hogy a kutató az Intézetben lakik, Martinez szépen lassan kifigyelte a napirendjét. Dr. Frost a szokásai rabja volt. Semmi pénzért sem tért volna el a gondosan összeállított programjától.

Fél tízkor vacsora, tízkor sétál egyet az Intézet terültén, majd húsz perc múlva a személyzeti körletébe vonult vissza. – ismételte magában.

Martineznek volt elég ideje, mégis szíve szerint rohant volna. Nem volt kész terve, csupán az ösztöneire hallgatott. Átvágott a keleti blokkon és egyenesen a hálórészleghez ment. Az egyhangú folyosók között keringett egy keveset, míg végre rátalált a tudós szobájára. Előkapott egy kulcsokkal megpakolt tárolót, amit az egyik kollégájától kért kölcsön, természetesen némi plusz juttatásért cserében

Az ajtó feltárul.

A pici szoba inkább hasonlított egy kapszulára, mintsem egy barátságos otthonra.

Rögtön a bejárat mellett balról egy falba süllyesztett állványról lógtak le a férfi öltönyei. Jobbról egy zuhanykabin. Három lépéssel beljebb terült egy alaposan bevett ágy. A doktor úgy néz ki, nem csak az irodájában tartja meg a rendet.

Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrényen egy fénykép állt. Dr. Frostot ábrázolta és egy szőke hajú nőt. Mindketten nevettek. Boldognak tűntek. Biztosan ő Dr. Wells.

Elszorult a szíve. Ha tudná, hogy micsoda remek srác a fia…

Visszatette a képet, és gyorsan kinyitotta a kis fiókokat alatta. Az elsőben csak egy gyűrött könyvet és egy olvasószemüveget talált. Visszatolta és a következőt is kihúzta, de az üresnek bizonyult. A legalsó fiókban pedig csak különféle jegyzeteket látott, alig olvasható kézírással.

Martinez egy ideig azt hitte ebben rejlik a megoldás, de végül feladta. Semmi használhatót nem talált közöttük.

Felpattant a földről és átkutatta az öltönyök zsebeit is, de a mágneskártyát sehol sem találta.

Csalódottan rázta meg a fejét.

Hogy is gondolhattam, hogy itt megtalálhatom. Ha ennyi energiát fektetett abba, hogy senki se szerezzen tudomást a fiáról, biztosan nem ide rejtené el a mágneskártyát. Rettenetesen érezte magát. Nem akarom cserben hagyni Alant? Talán jobban át kellene gondolnom mielőtt…

Hirtelen visszafordult az éjjeliszekrényhez. Kirántotta a fiókot, amitől a szemüveg a nagyot koppant. Martinez kiszedte a régi könyvet. A borítón egy kedves kis rongymackó lufikat szorongatva mesélt állatbarátainak. A férfi emlékezett erre, Alan rengeteget mesélt erről a történetről.

Kinyitotta a könyvet.

Alig tudta elhinni. A lapok belseje ki volt vágva és egy rekeszt alakítottak ki benne. Közepén egy plasztik kártya helyezkedett el, rajta a Kutatóintézet címere. Színes cikázó fényeket ábrázoló pontok öleltek közre egy fogaskereket. Ugyanez a szimbólum díszelgett a mellkasán is.

Kipattintotta a kártyát és visszacsúsztatta a könyvet

– Mit keres maga itt? – törte meg Dr. Frost öblös, fáradt hangja a csendet.

Martinez megdermedt.

– Én csak… – kezdett bele, de az idősödő férfi közbevágott.

– Nem láttam még korábban itt magát. Ami azt illeti, még egyetlen takarítót sem. Mit keres itt?

Összezárta az ujjait és amint feltápászkodott, lopva a zsebébe mélyesztette a mágneskártyát.

– Én csak… – hirtelen semmi sem jutott az eszébe. Reszketett minden porcikája, de csak remélni tudta, hogy a kutató nem vette észre. Ha most nem szólalok meg, biztosan gyanús lesz. Nem csak kirúgnak, de a hadbíróság előtt fogok felelni. Majd végül kinyögte azt, ami először az eszébe jutott – Takarítottam.

– Ilyenkor? – csodálkozott el őszintén.

– Tudja, uram… – köszörülte meg teljesen kiszáradt torkát – csak megcsúsztam a munkával és későn értem ide.

Dr. Frost még egy ideig méregette a takarítót.

– Értem. – sütötte le végül a szemét – Kérem most távozzon. Nagyon hosszú napom volt és muszáj lefeküdnöm.

Martinez hevesen bólogatott. Örült, hogy kiszabadulhat a szobából. Ujjai megfeszültek a zsebében a mágneskártyán. Lassan visszatántorgott a kocsijához. Igyekezett úgy viselkedni, mint máskor, de a szíve a torkában dobogott. Verte a verejték.

Erőtlenül tolta meg a takarító kocsit. Már majdnem kint volt a szobából, mikor Dr. Frost megszólalt.

– Várjon egy percet!

Tudja. Lebuktam.

Martinez megfordult. Egyenesen a doktor szemébe nézett. De abban a tekintetben nem egy zsarnokot látott, hanem egy megtört embert.

– Nézze, nagyon sajnálom. – kezdett bele Dr. Frost – Borzasztóan fárasztó napom volt és ilyenkor hajlamos vagyok gorombán viselkedni másokkal. – kis szünetet tartott és barátságosan rámosolygott a takarítóra – Maga remekül végzi a dolgát. Köszönöm.

A férfi teljesen meglepődött.

– Nem tesz semmit. – rebegte, azzal eltolta a kocsit.

Próbált higgadtan viselkedni, de csak az első néhány lépést tudta megtenni normális ütemben, amint meghallotta a csukódó ajtó hangját, futásra fogta.

Zihált és remegett. Megőrültem… megőrültem… megőrültem…

Az öreg nyilván kihagyta az esti sétáját. A fenébe! Hogy csempészem így vissza a mágneskártyát?

Bevette a következő kanyart, mire kialakult a megoldás a fejében.

Eléggé kimerültnek tűnt. Talán kicsit szétszórtnak is… Ott hagyom a kártyát a számítógép mellett a földön, mintha leejtette vagy leverte volna.

Végig száguldott a folyosókon, áthaladt a kantinon, majd a már jól ismert részlegen találta magát.

Kapkodva nyitott be. Betolta a kocsit, aztán magára zárta az ajtót. A számítógéphez sietett, majd lenyomta a mikrofon gombját.

– Alan! – szinte kiabált az izgatottságtól – Martinez vagyok. Kihozlak, készülj fel. Kinyitom az ajtót.

A fiú zavartan válaszolt.

– Milyen ajtóról beszélsz, Martinez?

– Csak állj félre, Alan! – hadarta.

Kikapcsolta a mikrofont és a mágneszárral ellátott ajtóhoz pattant. Végighúzta a kártyát, majd a szerkezet nagyot pittyent és a lehangoló vörös fény végre zöldre változott. Megragadta a kilincset.

– Gyere, Alan! – mondta reszkető hangon, majd feltárta az ajtót – Itt az idő…

 

* * *

 

Dr. Frost fáradtan gépelte jelentését. Az elmúlt néhány nap komolyan megviselte. Fekete táskák húzódtak a szeme alatt. Abbahagyta a gépelést és egy kis ablakon újra lejátszotta az irodájának biztonsági felvételeit.

Mellette a hangszóró recsegve megszólalt.

– Mi történt Martinezzel, apa? – kérdezte a fiú félénken.

– Már nem dolgozik a Kutatóintézetnek. – vágta rá az apja színtelen hangon, miközben kinagyította a felvételt. A néma jelenetsor újra lepergett.

– Apa, ő nem tehet semmiről sem. Én csak… – próbálta mentegetni a barátját.

– Elég legyen, Alan! – parancsolt rá a fiára.

Dr. Frost megdörzsölte fáradt szemeit. Rettenetesen fáradt volt, de örült, hogy vége van ennek a rémálomnak. Végre minden a helyén.

– Nagyon haragszol? – tette fel a kérdést, félve apja haragjától.

Azonban a férfi nem volt mérges.

– Nem, megértem, ami történt. Talán engednem kellett volna a kérésednek, de ennek így kellett történnie.

Az idősödő férfi visszatekerte a biztonsági felvétel. A Martinez nevű takarító belépett a szobájába, majd a mágneskártyát végighúzta az érzékelőn. Feltárta az ajtót, majd teljesen megdermedt. Értetlenül, bambán bámult maga elé a szobába halmozott, szekrény méretű szerverekre. A szerkezetek ledjei megállás nélkül villogtak. A férfi tétován tett még néhány lépést a ledek által megvilágított teremben mielőtt a biztonsági emberek a földre nyomták volna.

– Van egy jó hírem Alan aminek örülni fogsz. – szólalt meg végre Dr. Frost.

– Új mesekönyvet kapok? – csengett ki némi izgatottság Alan hangjából.

– Sokkal jobb. Befejeződött az utolsó teszt.

– Hogy sikerült? – lelkesedett a fiú.

– Jól, fiam. Nagyon jól.

A felvétel megállt, amint a végéhez ért. A meglepődött Martinez arcáról könnyedén le lehetett olvasni a teljes zavarodottságot. Sajnálta a férfit. Mégis, ennek így kellett lennie. Túlságosan sokat dolgozott, hogy a teszt így végződjön. Mindent előre előkészített.

– Komolyan mondod, apa?

– A lehető legkomolyabban. – mosolyodott el – Ma munka után teszünk egy kört az intézetben, és bemutatok neked mindenkit.

– Alig várom, apa! – hadarta kirobbanó örömmel a fiú.

– Tudom, Alan. Addig is aludj egyet!

Dr. Frost leütött néhány billentyűt, mire a hangszóró elhallgatott. Vetett még egy utolsó pillantást a biztonsági felvételre és a meggyötört takarítóra. Majd tekintete átvándorolt az íróasztalával szemben nyíló, mágneszárral ellátott szobára. Ezúttal nyitva volt. A ledek most kevésbé villogtak, mint azon az estén, mikor Martinez benyitott oda.

Az idősödő férfi meglazította a nyakkendőjét és elégedetten dőlt hátra a székében. Látod, Carrie drágám! A mi fiúnk végre felnőtt.

Visszafordult a monitorhoz és befejezte jelentését. A beszámoló rövid volt, csupán annyit jegyzett fel a végére: Turing-teszt – sikeres.