Johhny Silver: Csak egy eltévedt piás

A rendőrdrón elhúzott a házak fölött, kikapcsolta a szirénát, majd vörösre és kékre festve maga körül a kövér cseppeket, meredeken emelkedni kezdett. Jöran a nedves falhoz lapult, a tenyerét elvette a fülétől, azután lassan a földre csúszott. Az arcára tapadt vér lassan feloldódott a langyos esőtől, lecsorgott egészen a álláig, majd kövér cseppekben feloldódott a fekete pocsolyában.  Hosszú percekig ült ott mozdulatlanul, közben bőrig ázott az esti záporban.

A sikátorban egy fémes csattanás visszhangzott a falak között, mire Jöran összerándult.

– Agatha?

Megpróbált felállni, ám csak lehorzsolta a tenyerét, ahogy visszacsúszott a fal tövében. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el, amióta elbotorkált az összeroncsolódott autótól, de mivel már akkor hallotta a közeledő szirénát, így érthetetlen volt, hogyan nem találták meg még a rendőrök.

– Agatha – nyögte ismét, amikor meghallotta a lépteket.

Egy dróttal összefogott szárú bakancs bukkant fel a legközelebbi pocsolyában.

– Agatha, mi? – röhögött fel egy reszelős hang. – Az nekem is jól esne, de ne álmodozz pajtás! A magunkfajta csatornapatkányoknak nem jut egyetlen Agatha sem! Amióta a Hájas Betsie belefulladt a saját hányásába, azóta igazából egyetlen nő sem áll szóba velünk.

Jöran felnézett, ám a sötétben nem tudta kivenni a férfi arcát.

– A kocsi. Agatha.

Az idegen újból felröhögött.

– Hidd el, ha lenne autó a környéken, már hallanád, ahogyan éppen a darabjaira bontják! Épeszű nő pedig egyetlen percig sem marad ezen a környéken, főleg ha autó van a feneke alatt. Szóval felesleges álmodoznod! Gyere pajtás, tudok egy helyet nem messze, ahol kialudhatod magad, és közben nem lopják le rólad a cipőt!

Jöran elfogadta a segítő kezet, hagyta, hogy az ismeretlen felhúzza a földről, aztán szó nélkül hátat fordított a jótevőjének, és a falnak támaszkodva nekiindult az eső áztatta utcának.

– Az nem a jó irány! – szólt utána az idegen. – Ott kint hamar begyűjtenek a sintérek, aztán valami lepukkant szobában ébredsz, csövekkel a fenekedben. Azt sem tudod majd, miket tömtek beléd, csak kóvályogsz utána napokig. Tudom, mit beszélek. Amikor utoljára begyűjtöttek, két napomba került, mire hazaevickéltem a régi gyorsvasutat mellett. Szerintem nem akarod látni, milyen dögök vertek tanyát arrafelé.

A férfi bakancsa hangosan toccsant a pocsolyában, ahogy Jöran után indult.

– Várj csak meg, pajtás, majd én mutatom az irányt – szólt Jöran után.

– Nekem találkoznom kell valakivel.

Az idegen néhány cuppogó lépéssel utolérte a botladozó Jörant.

– Hát persze! Ezt ismerem – kuncogott. – Az élet találkozások sora, ahol egy ismeretlen néha olyan jelentőssé válik az ember számára, mintha gondosan kitervelt módon került volna kapcsolatba vele.

– Te most gúnyolódsz velem? – torpant meg Jöran.

A férfi megveregette a vállát.

– Ne szívd mellre, pajtás! Ezen a helyen humorérzék nélkül hamar öngyilkos lesz az ember.

Jöran megfordult. A férfi vállig érő, sötét haja nedvesen tapadt a keskeny koponyájához. A magas homlokot mély ráncok csúfították, a dús szemöldökök közül elrugaszkodó kampós orr pedig tovább rontotta az összhatást. Nehéz lett volna eldönteni, a mosdatlan bűzt a gubancos szakáll, vagy az elázott ruha árasztott, mindenesetre Jöran gyomra ismét felkeveredett. Előbb megrázkódott, azután hangosat böffentett.

– Ez igen! Te még nálam is részegebb vagy, pajtás – vigyorodott el az idegen.

Jöran lerázta magáról a kezet.

– Rám várnak már! – mondta, aztán felhúzta a kabátujját, és térképet hívott elő a kommunikátoron.

– Nézd csak, honnan szereztél ilyent? – nézett át a válla felett a az idegen. – Azt ugye tudod, hogy eső nem tesz jót az ilyen a kütyüknek? Ahogy elnézem ez a térkép amúgy sem ér itt egy fabatkát sem. Ha kinyögöd, hova indultál, talán segíthetek, aztán megfelezzük a pénzt, amit ezért odalent kapsz majd.

Jöran nagyított a kivetítésen. A helyzetét mutató jel vibrálni kezdett, aztán belecsúszott az egyik épületbe. Dühösen megrázta a kezét, ám nem javult a jelszint.

– Átkozott külváros – dünnyögte maga elé, miközben a halántékát kezdte nyomkodni.

A mosdatlan bűz egy árnyalatnyit enyhült, ahogy a szakállas alak hátrált egy lépést.

– Ha itt akarsz kijózanodni, az a te bajod, én mindenesetre lépek – jelentette ki az idegen.

– Orwellt keresem – szólt utána Jöran kelletlenül.

A férfi megtorpant, a mosoly eltűnt az arcáról. Egy hosszú lépéssel közelebb került, rámarkolt Jöran csuklójára és mire az észbe kapott, a kommunikátor a szemközti falon csattant.

– Ez mire volt jó? – kiáltott fel Jöran, azután a válaszként érkező ütéstől megtántorodott.

– Mocskos zsaru!

A következő csapás a gyomrát érte, Jöran pedig levegő után kapva térdre rogyott. Az idegen újabb ütéshez lendült, amikor a hányás beterítette a combját.

– A szentségit! – lépett odébb. – Ez volt a tiszta nadrágom!

Jöran a hátát a falnak vetette, szédelegve emelte fel a kezével, hogy a fejét védje, ám a várt ütés elmaradt.

– Ez mi a fene? – kérdezte az idegen, aztán megragadta a ruháját, és talpra rántotta. – Mi ez?

A férfi kezében tartott csomagon hangosan kopogtak az esőcseppek. Jöran ellökte magát a faltól, kikapta a kezéből a könyvet, majd a kabátja belső zsebébe dugta.

– Te egy rejtegető vagy! – bökte mellbe a szakállas férfi.

Jöran kiköpte a vérrel keveredett mocskot, majd a kabátujjával megtörölte a száját.

– Eldönthetnéd végre, minek nevezel! Az először részegnek tituláltál, utána mocskos zsarunak, most meg rejtegetőnek. Fosod itt a szót, de semmi értelmeset nem hallottam még tőled. Ha tudod, hol találom ezt az Orwellt, akkor mond meg, egyébként pedig húzz a büdös francba!

A szakállas férfi zsebre vágta a kezét.

– A nevem Gaiman – mondta rövid hallgatás után.

– Nagyszerű, és ezzel most mit kezdjek?

– Az tényleg egy könyv nálad?

Jöran lába meglendült, de Gaiman ellépett a rúgás elől, és könnyedén a falnak szorította.

– Kérdeztem valamit!

A bűzös leheletétől Jöran gyomra ismét megmozdult, ám összeszorította a száját. A könyökét a neki préselődő alak a bordái közé vágta, majd egy fejeléssel próbálkozott, ami a másik fülén csattant. Valami villant a tompa fényben, aztán egy hegyes tárgy szorult a torkához.

– Maradj nyugton, különben reggelre a patkányok széthordják a darabjaidat a csatornában! Szóval még egyszer megkérdezem. Mi van nálad?

Jöran felnézett. Azt várta, hogy a sötét szemben a saját rémült arcát fogja viszontlátni, ám csak a távoli lámpa fénye tükröződött benne. Elfordította a fejét, próbálta kímélni az orrát és a gyomrát a bűztől. Reménykedve felnézett, hogy hátha meghallja a visszatérő drón zúgását, azonban a zuhogó eső mindent zajt elnyomott. Lassan vánszorogtak a másodpercek, ráadásul a torkát bizsergető szúrás ellenére egy idő után pedig kénytelen volt nyelni egyet.

– Egy Shakespeare – bökte ki végül.

– Hiánytalan?

– Honnan tudjam? – sziszegte Jöran. – Már azt is megbántam, hogy felvettem az utcán, amikor megláttam. Otthon csak a takaró alatt mertem kibontani, nehogy valamelyik kamera felvegye, hogy egy könyvet nézegetek.

A szakállas alak megvetően horkantott.

– Kellett nektek a sok okos szerkentyű az életetekhez, mi? Mindenhol ott vannak a kamerák. A házban, az utcán, és a munkahelyeken. Soha nem lehet tudni, hogy a hűtő, vagy a mozgásérzékelő kijelzőjén keresztül figyel valaki éppen, esetleg a telefon mikrofonja veszi fel éppen a lapozás zaját. Az ablakon is bármikor bekukucskálhat egy csomagszállító drón, de a metróban is kamerák figyelnek minden reklámtábla fölött, nehogy lemaradj a személyre szabott reklámadagodról, igaz? A világ mintha rossz irányba forogna, nem igaz, pajtás?

Jöran torkánál megszűnt a nyomás. Gaiman az orra elé dugott egy hegyes tárgyat.

– Tudod, mi ez?

Jöran a nem látta rendesen, ezért jobbnak látta, ha csendben marad.

– Egy töltőtoll – villantotta meg az fényben az acél hegyet Gaiman. – Gyönyörűen lehet vele írni, már aki még tud kézzel írni, de arra is alkalmas, hogy átbökjem vele a nyaki verőered, aztán telepumpáljam házilag készített tintával. Előre szólok, hogy fogalmam sincs, ennek a kotyvaléknak milyen hatása lehet a szervezetedre, úgyhogy ha jót akarsz, ne próbáljuk ki! Most szépen elsétálunk az utca közepéig, aztán ha szólok, megállunk annál ajtónál. A bekopogást bízd rám. A toll végig a nyakadnál lesz, úgyhogy csak ésszel!

Jöran döbbenten állt a fal tövében, a tollhegy közben ismét a nyakának szorult. Gaiman rántott egyet rajt, így kénytelen volt megindulni a pocsolyák között. Az átázott cipő cuppogása alig hallatszott a tetőről lezúduló eső csobogásában, ám a talpát masszírozó kényelmetlen érzéstől megborzongott.

Az út rövidebbnek bizonyult, mint Gaiman fenyegető monológja. A málladozó téglafalban egy széles ajtó bukkant fel, amit színes feliratok díszítettek. A bűzlő férfi közelebb húzta Jörant, majd kettőt belerúgott a vaslapba.

– Herm! Én vagyok, nyisd ki! Herm! Tudom, hogy ott kuksolsz, szóval ne szórakozz velem! Idekint rohadtul esik.

Gaiman türelmetlenül megismételte a rúgást. A lassan nyíló ajtó mögül egy számszeríj karja bukkant fel, a vessző végén csillogó hegy pedig egyenesen szakállas alak mellkasára mutatott.

– Mikor tanulod már meg a jelet, te barom?

Gaiman szélesen elvigyorodott.

– Amikor te megtanulod befogni a pofád!

A Hermnek nevezett férfi nem tágított az útból.

– Ezt az arcot soha nem láttam a környéken – bökött az állával Jöran felé.

– Orwellhez jött.

A köpés alig tévesztette el Gaimant.

– Ez lenne a varázsszó? Talán boruljak térdre előtte?

– Azt azért megnézném egyszer, pajtás, de most nem érünk rá ilyennel szórakozni! Eressz be végre az esőről!

– Te jöhetsz. Egyedül. Te pedig – lendült át a fegyver Jöran felé – jobb ha eltűnsz innen! Még bajt hozol ránk!

Gaiman kettejük közé lépett, és két ujjal félretolta a számszeríjat.

– Szerintem tiszta.

Herm gúnyosan felhorkantott.

– Mondja a nagyokos!

– Ellenőrizd le, ha akarod! Ha gond van vele, én magam vágom el a torkát!

A fegyver leereszkedett, Jöran mégsem érzett semmi megkönnyebbülést.

– Nagy a pofád, Gaiman, de egyszer ráfaragsz! Akkor pedig önként jelentkezek, hogy szétverjem a fejed. Befelé, mindketten! Te gyere ide szépen, aztán támaszkodj a falhoz. A kezed, meg a lábad a jeleken legyen!

A vasajtó becsukódott mögöttük. Jöran félhomályban kis híján elbotlott Herm lábában, ahogy követte a lámpa fényét. A fémlapokra állt, kezét pedig a vállmagasságban található jelekre támasztotta.

– Ne mozogj!

Zöld fény villant a falon.

– Ok, tiszta!

Gaiman elhúzta a faltól Jörant, és a halvány fényben derengő folyosó felé terelte.

– Megmondtam, pajtás – veregette meg Herm vállát. – Visszafelé majd megbeszéljük, hogy kinek a fejét vered széjjel.

– Tűnjetek a fenébe! – taszított nagyot rajtuk a fegyveres. – Ha pedig még egyszer Hermnek nevezel, letépem a füled.

– Az ajtót őrizd, és ne avatkozz a felnőttek dolgába! – intett vissza Gaiman.

Jöran botladozva követte a szakállas férfit, és csak az első sarok után mert megszólalni.

– Mi volt ez?

Gaiman átbújt az egykori szobafalon tátongó nyíláson, onnan nézett vissza.

– Herm? Ő csak egy élesztőfarmról származó senkiházi, aki azt hiszi, hogy mert befogadták ide, és komolyabb feladatot kapott, mint a trágyalapátolás, már ő az utak istene! Most mit nézel így? Tudod, Hermész! Nem ismerős? Gondolhattam volna. Hiába nézed a csuklód, a kommunikátorod kint ázik a sikátorban! Vagy erre sem emlékszel? Látnád a saját arcod, nevetséges, hogy milyen képet vágsz! Már neked is már teljesen automatikussá vált, hogy ha nem tudsz valamit, akkor meg sem próbálsz gondolkozni, hanem megpróbálsz online rákeresni. Aztán jön a pofára esés, amikor nincs netkapcsolat, a szürkeállományod pedig üresben pörög. Bizony, nem az a gond, hogy nincs a kezedben a megszokott eszköz, hanem az, hogy a fejedben nincs semmi!

Jöran nyögve felegyenesedett az átjáró túloldalán.

– Egyrészt mindent nem jegyezhetsz meg, másrészt meg felesleges is, amikor rá is lehet keresni!

– Hát persze, ez is egy szemlélet. – rántotta meg a vállát Gaiman. – A kényelmesebb, vagy talán mondjam inkább, hogy a lustább?

Jöran felszisszent, ahogy a tégladarabok belenyomódtak a cipője vékony talpába. A vezetője hátra sem nézve folytatta.

– Tudod, ezért lett ilyen ez a világ, mert egyre többen választották az egyszerűbb utat. Ez önmagában még nem is lenne baj, hiszen azért találták ki az internetet, hogy az emberek információkat osszanak meg rajta egymással. A baj inkább az, hogy sokan ezt tartják a bölcsesség mérhetetlen forrásának. A gondolkodás már nem divat, amióta nem teszel egy lépést sem, úgy ha nem vagy online. A tanulás már csak átlátszó tesztek sora, a tudás becsülete kiveszett, a kézírást pedig gyakorlatilag elfelejtették az emberek. Amit nem lehet felolvastatni, vagy lediktálni, az már nem érdekes.

– Minden elérhető, amire szükség van. Ráadásul azonnal. Mi ezzel a baj?

Jöran hátrahőkölt, ahogy Gaiman sarkon pördült.

– Ezt most komolyan kérded? Hogy mi a baj? Nézz körül, pajtás! Analfabéták ülnek mindenfelé, akik piktogramok alapján hozzák a döntéseiket, de mit is várunk azoktól, aki már bilizés közben ikonokat bökdöstek az ujjacskáikkal? Ezek azok, akik gyerekként, a diákcsínyeket csak viccoldalakról ismerték. Már ezer ismerősnél járnak a kapcsolati listájukban, igaz, jó, ha egy tucattal találkoztak a való életben. Büszkén mutatják az éremgyűjteményüket, amit a virtuális sportokban szereztek, miközben egy kavicsot sem hajítottak el soha. Órákat panaszkodnak a legújabb partnerkereső appokra, ahol napokig kutattak életük szerelme után, míg végül kiderült, hogy unatkozó egy tizenéves szórakoztatta őket egy generált személyiségmodell mögé bújva.

Jöran elhűlve meredt a hangosan fújtató Gaimanra.

– Azért nem mindenki elmebeteg, aki vigyáz a személyes biztonságára!

A szakállas férfi megrázta a fejét.

– Személyes biztonság? Most nevetnem kellene? Minden, amit te biztonságnak nevezel, valójában illúzió, elzárkózás a valóságtól. Egyre többen élik le zárt szobákban az egész életüket, még az ablak helyére is inkább kijelzők kerülnek, nehogy a valóság megzavarja az elképzelt életüket. Minden megrendelhető, házhoz szállítható, és visszacserélhető. Már él egy korosztály, aki nem tud ételt készíteni, a tüzet is már csak képről ismeri. Egy dolog, hogy egyre élhetetlenebbek lesznek, de lassan a szexről is elfeledkeznek. Fogalmuk nincs, hogyan kell udvarolni,vagy együtt élni egy másik emberrel. A robotfiúk és robotlányok már nem csak a barátokat pótolják, igaz, pajtás?

– Elegem van a kioktatásból! Nem ezért jöttem! – csattant fel Jöran.

Gaiman zsebre vágta a kezét.

– Tényleg, hogy is kerültél ide? Már emlékszem, elhozott Agatha. Mintha róla elfeledkeztél volna az elmúlt percekben! Még ebben a fényben is látom, hogy elvörösödtél. Agatha az otthoni mindenesed, ha jól gondolom? Nappal is kiszolgál, meg éjjel is, mégis elfeledkeztél róla, ahogy szóba került a könyv. Semmi kötődés, majd keresel egy másik modellt a listából. Ugye tudod, hogy ezt egy valódi nővel nem tehetnéd meg?

Jöran hátranézett a folyosón, de a kanyarok mögött már eltűnt az átjáró.

– Hiba volt idejönnöm – mondta, aztán kivette a csomagot a kabátjából, és a szélesen vigyorgó Gaiman felé hajította. – Legyen vele boldog!

– Ennyi, lemondasz a kialkudott jutalomról?

– Kísérjen vissza a kijárathoz, és a magáé lehet! Haza akarok menni, mégpedig azonnal!

A könyv eltűnt a koszos kabátban, aztán a szakállas alak lebiggyesztette a száját.

– Ó, te balga!

– Tessék?

– Mit gondolsz, mi vár rád az ajtón kívül?

Jöran megdörzsölte a halántékát. Elege volt már a félhomályból, a bűzből, és Gaimanból, így rávágta azt, ami először jutott az eszébe.

– Egy fejfájós reggel.

A férfi karba font kézzel a falnak dőlt.

– Már a nyomodban vannak.

– Ugyan kik? – horkantott fel Jöran.

– Sok mindent gondoltam már rólad ma este, mégis azt hittem, a legjobb szó rád az, hogy ostoba. Csukd be szépen a szád, ha hozzád beszélek! A kocsid, a robotnőd, meg a kommunikátorod messze a megszokott mozgási körzeten kívül használtad utoljára. Gyanússá tetted magad, pajtás.

– Most csak be akar ijeszteni.

– A könyv már nálam van, mi értelme lenne?

Jöran hosszú másodpercekig meredt maga elé, mielőtt ismét megszólalt.

– Nem én akartam idejönni! Engem idecsaltak.

Gaimant látszólag szórakoztatta a helyzete.

– Ezt fogod mondani a rendőröknek?

– Mi mást!

– Neveket fognak kérdezni, és nagyon meggyőzőek tudnak ám lenni!

Jöran a gyomrára szorította a tenyerét, kétrét görnyedt, majd vett néhány mély levegőt. Amikor ismét ki tudott egyenesedni, a keze még remegett, de már Gaiman szemébe tudott nézni.

– A nevek.

– Mi van velük?

– Ezért beszélt a hamis személyiségről.

Gaiman megvakarta az állát.

– Lehet, hogy alábecsültelek?

Jöran megtapogatta maga mellett a falat.

– Ez igazi, vagy ez is az átverés része?

– Nincs itt semmi átverés, csak mi is vigyázunk magunkra.

– Ki az a mi?

Gaiman egy kis lámpát dobott Jöran felé.

– Használd a lámpát, és meglátod a kifelé vezető jeleket. Herm már nem lesz az ajtónál, mire odaérsz. A rendőrök viszont már az autódnál várnak. Amíg odaérsz, ráérsz eldönteni, mit mondasz nekik. Megoldhatod egyszerűen, vagy bolondot is csinálhatsz magadból.

Jöran fázósan összedörzsölte a tenyerét.

– Én most egy futár voltam?

– Inkább csak egy balek. Megtaláltál egy csomagot, amit másnak szántak, és lenyúltad. A többit már ismered.

– Nem túl hízelgő.

– Nem is annak szántam. Lódulj, mielőtt több kérdés merülne fel a zsarukban, mint amennyire válaszolni tudsz!

Gaiman hátat fordított, ám a kérdés megállította.

– Ennyire fontos lenne ez a könyv?

– Látszik, hogy eszedbe sem jutott belenézni! Nem ez a könyv fontos, hanem az érték, ami az olvasás és a gondolkodás jelent! A világot nem menthetjük meg önmagától, de esélyt adhatunk azoknak, akik valódi tudásra vágynak.

– Megéri ezért kockáztatni?

– Neked nem.

Jöran megvárta, amíg Gaiman léptei eltávolodnak a folyosó, aztán felkapcsolta a lámpát. A falon világító nyilak tűntek fel, melyek arrafelé mutatta, amerről jöttek. Átbújt az áttört falon, és követte a jelzéseket. Káromkodva mászott át egy téglarakáson, amire korábbról nem emlékezett, végül felsóhajtott, ahogy megpillantotta a vastajtó világító keretét. Hermnek nyomát sem látta, ám egy pillanatig óvatosan hallgatózott, mielőtt lenyomta a kilincset.

Odakint éles fény csapott le rá, és mire észbe kapott, már arccal feküdt a pocsolyában. Valaki a hátára térdelt, a kezét hátra feszítette, egy másik pedig már rá is húzta a műanyag bilincset a csuklójára.

– Ezt nem tehetik! – ordított, miután felemelték, és ki tudta köpni a mocskos vizet. – Az én kocsimból jött a baleseti riasztást! Engedjenek el!

Jöran nagyot nyögött, ahogy a gumibot vége a gyomrába landolt. Kábultan próbálta felemelni a fejét, ám csak annyit ért el, hogy a következő ütés lecsúszott a füléről, és az arcán csattant. Csengő füllel hagyta, hogy végighúzzák az utcán, majd belökjék a kocsi hátsó ülésére.

– Ezt még megbánjátok! – nyögte a rácsok védelméből.

A kocsi nekilódult, és visszhangzó szirénázással fordult ki a főútra, de alig egy saroknyi táv után már fékezett is.

– Csak semmi meggondolatlanság! – szólt hátra a vezetőülésből a rendőr, aztán kiszállt a járőrautóból. A társa szó nélkül követte.

Jöran nekidőlt az ajtónak, úgy nézte, ahogy az összetört autót daru emelte a magasba. A törött szélvédőn keresztül is látta Agatha fekete hajzuhatagát. Dühösen rúgott bele a rácsba. Legalább annyi jó érzés lehetett volna bennük, hogy a drága robotot nem együtt kezelik a ronccsal. Nyílt az ajtó, és az első ülés felnyögött a rendőr súlya alatt.

– Ne tetézze a baját, azzal, hogy rongálja a rendőrkocsit!

Jöran szeme rángatózni kezdett a gúnyos hangra, ám mielőtt megszólalhatott volna, a rendőr felkattintotta a belső lámpát.

– Vegyen inkább pár nagy levegőt, aztán mesélje el szépen, hogy milyen perverz játékot űzött a robotcsajával errefelé, miközben a teljesen kihalt utcán telibe kapott egy kivilágított szemetes kocsit!

A fényben megcsillan az egyenruhára erősített testkamera lencséje, fölötte pedig a névtábla. Gregor Man. A férfi elég furán nézett ki hátrafésült hajjal, szakáll nélkül, azonban a hangját nem lehetett eltéveszteni. Nyílt a másik ajtó és egy újabb ismerős huppant be előre.

Jöran először kuncogni kezdett, aztán egyre jobban elkapta a nevetés, végül hátradőlt, és teli torokból hahotázott.

A vezetőülésben terpeszkedő rendőr vigyorogva nyújtotta a markát a társa felé.

– Ide az ötöst, Herman pajtás! Mondtam neked, hogy ez csak egy eltévedt piás!