Tudjátok, barátaim, mindig is lázadó voltam. Rühelltem az értelmetlenséget meg a hülyéket. És láss csodát, egy idiótákkal teli világban kell élnem egy idióta rendszert szolgálva. Nonszensz szabályait betartva. Ilyen az én formám!

„Tilos a boldogság!”. Évszázados probléma megoldásaként harangozták be az új törvényjavaslatot, amire mind jól emlékszünk. Aztán elfogadták. „Az minden bajnak a forrása”, magyarázták. „Veszélyhordozó. Szerelmi, baráti, rokoni kötelékek okozzák a vesztünket. A szeretet. Ahol nincs szeretet, ahol nincs szerelem, ott csalódni sem lehet. Óvva marad a lélek és a szív. Ha nem ér bennünket csalódás, kisebb az esélye, hogy valami meggondolatlanságot teszünk, ami tragédiához vezethet. Kevesebb lesz az öngyilkos vagy az öngyilkosságot megkísérlő. Az iskolai lövöldöző. Az állatkínzó. Az autópályán bekattanó, akinek kilátástalan az élete. Nem kell nekünk ez”, harsogták.

Végignéztem, ahogy családokat szakítanak darabokra. Férfit a feleségtől, nőt a férjtől, gyereket a szülőktől. Ahogy szerelmes fiatalok és idősek kényszerültek elhagyni párjukat. Megfogadtam, hogy nem állok be a sorba. Persze ezt nem mondhattam el senkinek, eleinte börtönnel, később az újra használatossá és kifejezetten népszerűvé vált kivégzéssel büntették a törvényszegőket. Mivel egyébként is pont kirepülőben voltam a családi fészekből, mondhatnám, hogy nálam nem okozott drasztikus változást, amikor eltiltottak a szüleimtől, ám ez ugyanolyan ostobaság lenne, mint a sorra bevezetett szabályok. Mondjátok, hogy nincs igazam! De nem keseregtem ezen, mit szóljon az, akinek még szüksége lett volna az ősei oltalmazó közelségére? Mit szóljanak a tinik? Vagy a kisgyerekek, akik még vágytak az anyai érintésre? „Könnyebb lesz így”, mondták. „Mennyivel egyszerűbben elérjük a kitűzött célt, ha már gyerekkorban megvonjuk az érzelmeket!” Az idő múltával megértettem, hogy valószínűleg sosem kapom vissza anyámékat, ezért az egyetlen megmaradt esélyem megragadva azon voltam, hogy az előírtakkal szemben olyan lányt találjak magamnak, akihez valós érzelmek kötnek.

Amíg körülöttem új, érzelemmentes kapcsolatok alakultak, én tudatosan keresgéltem. Megdöbbentett, hogy az emberek milyen könnyen beletörődtek ebbe az egészbe. Elfogadták, behódoltak ismét, ahogy mindig, bármi is legyen az, amit le akarnak tuszkolni a torkukon. De én nem! Majd én megmutatom! – gondoltam. Csakhogy nehezebb volt, mint vártam. A szerelmet megtalálni azelőtt sem volt egyszerű dolog, hát még így, duplán hendikeppel indulva – egyik fél sem adhatta jelét bárminemű őszinte szimpátiának.

Amikor mindenkinek, aki a második randijára készült, jelentési kötelezettséget írtak elő, még jobban elbizonytalanodtam, de nem adhattam fel.

Ott volt az első komoly próbálkozásom, Szabina. Első találkozó letudva, a másodikon pedig vacsorázni vittem. Kénytelen voltam elviselni az önkormányzattól kirendelt személyt az asztalunknál. Viselkedésügyi felügyelőnek és koordinátornak nevezték őket. A miénket Sándornak hívták. Elmondta, hogy az esetek többségében ő fog látogatni a területi közelség miatt. Pocakos, tömzsi férfi volt, szigorú tekintettel. A tag folyamatosan jegyzetelt. Amikor elsütöttem egy poént, a homlokát ráncolta. Feltételezem, nem azért, mert olyan rossz volt, hanem azért, mert fennállt a túlzott nyitottság veszélye. Gyorsan vissza is vettem, mert ha ne adj Isten Szabinán a szimpátia jeleit látja, még aznap lecsuknak mindkettőnket. A harmadik találkozón a tóparton sétáltunk, mögöttünk szorosan Sándorral, és vattacukrot ettünk, miközben a megengedett témákról beszélgettünk. Kedvenc film, együttes, szín, ruha- vagy telefonmárka. Kérdezhettem volna a családjáról, de tudtam, hogy kizárólag a rendszertől kapott szüleiről vagy testvéreiről beszélhetne, így hát nem tettem. Úgy voltam vele, ha ő az igazi, azt úgyis tudni fogom. Majd a sablonos kérdésekre adott sablonos, de legalább őszinte válaszaiból remélhetőleg megfog valamelyik. De ez elmaradt. Úgy éreztem, egyhelyben toporgunk és kezdeményeznem kell, így amikor azt hittem, az önkormányzatis nem figyel, hirtelen megsimítottam Szabina kézfejét. Egyetlen, alig észrevehető mozdulat volt. Alig. De ez a gyökér csak észrevette. Büntetésem két hét elzárás lett, és holtig tartó távolsági végzés Szabinától. Elszúrtam. Sándor óvva intett, hogy ezúttal fokozottan rajtam tartja a szemét.

Miközben hajszoltam a nagy őt, alkalomadtán elcsíptem néhány elégedetlenkedő hangot. A boltban, a hentesnél, a virágárusnál. Mind arról panaszkodott, hogy mennyire elbaltázott a rendszer, és mennyire alkalmatlanok a vezetői székben ülők. Persze, amikor beléptem, azonnal témát váltottak. Jellemző. Az elégedetlenkedők csak fortyognak, de az túl megerőltető lenne, hogy tegyenek is valamit a jobb érdekében.

Szabina után akadt még egy hasonlóképpen csírájában elfojtott próbálkozásom, de nem emlékszem a lány nevére. Igaz a közhely, miszerint az elsőt és az utolsót jegyzi meg az ember, ugye? Vagy csak a férfi? Bár az is lehet, hogy csupán én vagyok ilyen.

Szóval az utolsó. A harmadikom. Zsófi, akit végül elvettem. Szerencsére hozzám hasonlóan már ő is a felnőtté válás útjának első rögös lépéseit tette, így nem kapott pótapát és pótanyát. Az előtte lévőkkel ellentétben nála nem kellett várnom arra a bizonyos jelre. Jött magától. Elég volt belenéznem a szemébe, és rögtön tudtam. Megtört és sebzett volt, ám egyben gyönyörű, megigéző. Ezt nem lehet kiirtani semmiféle szabályozással. Ha fejbe kólint, nincs menekvés. Addig elkövetett hibáimból tanulva, ezúttal jóval rafináltabbnak bizonyultam. A második randin a vacsora előtt, kérésemre beugrottunk egy kocsmába, ahol meghívtam Sándort is egy sörre. Erősködött, hogy szolgálatban van, meg nem lenne etikus, de végül sikerült rábeszélnem, mondván, el leszünk egy darabig, kényelembe helyezhetné magát. Csakhamar rátört a kényszer, és kiment a mosdóba. Félve közelebb húzódtam Zsófihoz, és megfogtam a kezét, amitől megrezzent, de nem rántotta el. Annyi minden volt bennem, annyi őszinte kérdés feszített belülről, de görcsösség telepedett rám a tudattól, hogy csupán pár perc valódiság adatott meg nekünk. Aztán egyszerre kiszökött belőlem:

– Figyelj, nagyon tetszel. – Elfehéredett, de nem hagytam abba. – Mondd, voltál már szerelmes?  Mit szeretsz… illetve szerettél régen egy férfiban?

A meglepettségen túl volt valami más a tekintetében, úgy éreztem, mindjárt belőle is előtör valami az elfojtott emberségből. De elrántotta a kezét.

– Hogy képzeled? – fortyogta. – Ez nem túl etikus.

– Minden rendben? – kérdezte az időközben visszaérkező felügyelő.

A padlót bámulva vártam, hogy Zsófi jelentse az esetet.

– Persze – mondta megrökönyödésemre. – Csak kicsit hűvös van.

Pár perccel később elköszöntünk egymástól, mindenki ment a dolgára. Sándor még visszafordult hozzám, és mutatóujját feltartva figyelmeztetett, hogy ők mindig résen vannak.

Belül éreztem, hogy én sem vagyok közömbös Zsófinak, láttam, ahogy rám nézett, ahogy reagált, mégsem tudtam biztosra mondani. És ki mert volna rákérdezni ilyen körülmények között? Úgy voltam vele, ha lenne esélyem nála, mármint értitek, igazi esély, akkor valahogy egyértelműen a tudtomra adná. Viszont ezzel teljes homályba taszított.

Az elkövetkező találkozókon sikerült olyan helyzeteket teremtenem, hogy megérinthettem. Nem tudom, mit szűrt le ezekből, mindenesetre nem utasított el. Aztán, mielőtt ismét reménykedni kezdtem volna, jött az újabb fekete leves. Elhatároztam, hogy titkos találkozóra hívom, közönség nélkül, amit vérig sértve elutasított. Aggályaim erősödtek. Nem beszéltünk néhány napig, elkönyveltem, hogy ez a kapcsolat is zátonyra futott, majd kaptam egy hívást Sándortól. Emlékeztetett rá, hogy a hatodik randevú előtt állunk, és ilyenkor el kell dőlnie, hogy lesz-e a kapcsolatból valami vagy sem.

– Nem rajtam múlik, hogy lesz-e egyáltalán hatodik – feleltem.

Sándor néhány pillanatig nem szólt, szinte láttam magam előtt a meglepődöttségét, majd azt mondta, Zsófi már közölte, hogy részéről rendben. Nők – gondoltam. Még ebben a megkergült világban is megőrizték kiszámíthatatlanságukat. Az is megfordult a fejemben, hogy fel akar dobni, ugyanakkor, ha ez lenne a célja, rég megtehette volna. Végül a kíváncsiság győzött a félelmem felett: elmentem a találkozóra. Sándor nem sokat teketóriázott.

– Nos, készen állnak? – kérdezte.

Bátortalanul biccentettünk.

– Akkor itt az ideje, hogy feltegyék a nagy kérdést.

Egy pillanatig értetlenül álltam, de aztán beugrott a szabály.

– Kezdjem én? – kérdezte Zsófi, mielőtt kinyithattam volna a számat. Sándor bólintott. Zsófi felém fordult. – István, érzel valamit irántam?

– Abszolút semmit – feleltem határozottan. – És te?

– Te is teljesen közömbös vagy a számomra – rázta a fejét.

Ellenőrünk elégedetten mosolygott, mint aki jól végezte a dolgát. – Folytassák! – mondta. – Mintha itt sem lennék.

Még fel sem fogtam, hogy minek kell következnie, de a szám gyorsabb volt, mint az agyam. – Akkor leszel a feleségem? – kérdeztem Zsófitól.

Mintha egy aprót rezdült volna a szája széle, mint amikor az ember elfojt egy mosolyt, aztán így felelt: – Persze, minden további nélkül.

Madarat lehetett volna velem fogatni. Elvégre elvehettem azt a nőt, akit úgy éreztem, szeretek, és még arra is volt minimális esély, hogy viszonozza. Tudjátok jól, hogy ez még a magunkfajtáknak is ritkán adatik meg.

Az önkormányzat természetesen végigkísérte a szervezést, sőt, bizonyos részekben segédkezett is. Ők rendezték többek között a tanúkat és a barátokat, akiknek tagjai a KBSZ-ből kerültek ki. A Kamu Barátság Szervizet… na jó, csak én hívtam így, szóval a Különleges Barátság Szervizet a leleményességüket a fejetlenségben is megőrző, rövid úton milliomosokká váló törtetők alapították. Gondolom, ismeritek őket.

Akárhogy is, amennyire csak tőlem tellett, és a körülmények engedték, megpróbáltam figyelmes lenni. Odaadó. Odaadót mondtam? Á, az túl erős. Arra sajnos nem volt lehetőség. Megejtettük az esküvőt, csak semmi cécó, és elcsattant a várva várt nagy – két másodperces – puszi is. Folyamatosan fel kellett frissítenem a memóriámat a törvénnyel kapcsolatban, és egyik ökörség jobban falhoz vágott, mint a másik. A házassági szerződésben foglaltak emlékeztettek, hogy havonta egy szeretkezés engedélyezett, a legelsőt ráadásul személyes felügyelet előtt kell megtennünk, és a nők részéről tilos a kielégülés. Ejakuláció a férfiaknak kizárólag semleges területre került engedélyezésre. Magyarul ki kellett venni. Kivételt képeztek ez alól azok a párok, akik gyerekvállalás mellett döntöttek – ami egyébként igazi mizériummá vált. Gyötrelmes adminisztrációsorozaton kellett átesniük a gyerekre vágyóknak… „vágyóknak”, hát persze. Szóval, akik úgy határoztak, hogy kiteszik magukat annak a gyötrelemnek, hogy az elkövetkező hónapokban minden apró rezdülésüket mikroszkóp alatt vizsgálják, és valaki lépten-nyomon követi az életüket, azoknak teljesen alá kellett rendelniük magukat az előírt procedúrának. Hogy csak egyet emeljek ki, miután megtörtént a szülés, azonnal elcserélték az újszülöttet egy más valakiére, majd onnantól számítva minden harmadik évben megismételték a dolgot. Arról nem is beszélve, aminek később a gyerekeket az iskolákban kitették. Heti egy előírt verés egy diáktárs által, amit a tanári karnak kellett betartatnia. Senki sem maradhatott ki. Tudom, hogy mindezzel ti is tisztában vagytok, de azért állok itt előttetek, hogy elmeséljem a történetem, és megértsétek a motivációimat.

Köszöntem szépen, de nem, én nem akartam ilyen körülmények közé engedni a gyerekemet, ezért egyelőre meg sem fordult a fejemben a szaporodás gondolata Zsófival.

Rohadtul nem egyszerű úgy magadba bolondítani valakit, hogy a húsz másodpercnél hosszabb nyilvános ölelkezést gázspray-vel büntetik.

Az ezt követő másfél évben Zsófi nem mutatta jelét gyakorlatilag semminek, nem vártam hát, hogy kezdeményezni fog. Egyre nagyobb esélyt adtam annak, hogy ő maximálisan a rendszer követője, viszont nem nyugodhattam bele, tudnom kellett. Szerencsére ekkor már egyre kevesebbet uszították ránk Sándort.

A parkban sétáltunk. Emlékszem, nem messze tőlünk egy férfi és egy nő ütlegelte nyolc év körüli kislányát, mögöttük egy rendőr állt karba tett kézzel, amikor eldöntöttem, hogy szembesítem az érzéseimmel. Csakhogy ő előbb szólalt meg.

– Szeretnék bemutatni valakit.

Értetlenül néztem rá, mert kettesben voltunk, végre valahára igazán kettesben, aztán megpillantottam egy férfit a hozzánk közeli padon. Zsófi mosolyogva odavezetett hozzá, a férfi felállt és kezet nyújtott.

– Üdv! – köszönt. – Zoli vagyok.

– István. – Kezet ráztunk, és kérdőn Zsófira néztem.

– Jaj, te buta – mondta nevetve. – Hisz tudod, ő Zoli, a szeretőm.

Földbedöngöltek a hallottak. Néhány másodperccel később, mint derül égből a villámcsapás: „A házasság tizennyolcadik hónapja előtt mindkét fél köteles megcsalni a párját. Amennyiben nem áll módjában alkalmi partnert keríteni a feladathoz, úgy az önkormányzat készséggel kirendel egyet önnek.”, idéztem fel magamban Sándor szavait. Azok az istenverte szabályok!

– Mi a baj? – kérdezte a feleségem, majd látva elképedésemet gyanakodva végigmért. – Neked is van, ugye?

Csak hebegni-habogni tudtam, alig hallhatóan talán kisóhajtottam egy igent.

– Jázmin, a tanszékről – folytatta Zsófi. – Jól emlékszem?

– Igen – nyögtem ki megadóan.

Jázmin. A kitalált Jázmin a kitalált tanszékről. Sosem csaltam meg Zsófit, csak ugye, mint férfi, nekem kellett az elsőnek lenni. Ezt diktálta az erkölcs. Ezt mondtam neki néhány hónapja, de aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtettem, ahogy kitaláltam.

Az a sok tervezgetés, remény mind hiú ábránd volt csupán. Megsemmisülve álltam, a kínos percek csigalassúsággal vánszorogtak, majd Zsófi végre elköszönt Zolitól. Megragadta a karomat, és sétáltunk tovább. Egy mukkot sem szóltam. Amikor megkérdezte, hogy minden rendben-e, hümmögésre futotta csupán.

Hazaérkezve kitört belőlem a düh és elkeseredés szorongató egyvelege; vadul zihálni kezdtem és eleredtek a könnyeim.

– Most már elárulnád, hogy mi a baj? – szegezte nekem ismét a kérdést. – Egész nap nem szólsz semmit, most meg nem vagy önmagad. Még Zolival is bunkó voltál.

Úgy gondoltam, hogy itt a vége. Feladom. Hiszen milyenné is lettem…? Pontosan olyanná, akiket szidtam. Én is követtem a rendszert. Behódoltam neki, az pedig kihasznált. Hátulról magáévá tett.

– Mi a bajom? Szerinted mégis, mi?!

– Nem értelek. Azt hittem, tökéletes az életünk.

– Tökéletes? Hogy lenne már az, miközben nem érinthetlek meg, amikor akarlak.

– Miért akarnál egyáltalán…

– Miközben nem csókolhatlak meg. Nem bújsz hozzám, nem beszélgetünk, mert nem engedik, vagy már nincs miről, mert azt is elvették tőlünk. Ne játszd az értetlent, szerinted jól van ez így?!

Mélyen hallgatott. Figyelt a mondandómra.

– Én ezt nem bírom így tovább – folytattam. – Én…

– István, én… – nyelt nagyot.

– Szeretlek – szökött ki belőlem. Döbbent csend telepedett a nappalira.

Van az a pont, amikor nem szabad tűrni tovább. Van, amikor nemet kell mondani. Ez volt az.

– Jól hallottad! – üvöltöttem. – Szeretlek. Szeretlek mindennél jobban. Azért vettelek el, mert az első pillanatban elvarázsoltál. – Biztos voltam benne, hogy az elhangzottakkal a halálos ítéletemet írtam alá. – Sosem csaltalak meg. Soha!

Zsófi behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, újra láttam benne azt, amit a találkozásunkkor. Talán még van remény, gondoltam. Talán még sincs veszve minden. Szólni akart, de…

– Áhá! – ugrott ki hirtelen a gardróbból Sándor. – Lebukott! Úgy tudtam!

Zsófi legalább annyira meglepődött, mint én. Tekintetében a parányi érzelem-lángot kiábrándult szürkeség váltotta fel.

– Te nem csaltál meg? – kérdezte tőlem.

– Nem – feleltem.

– Mocskos állat – vetette a szememre Sándor. – Hogy tehette ezt a nejével? Máris értesítem a rendőrséget, és példát statuálnak magával.

– Én sem téged – mondta Zsófi remegő hangon.

– Hogyan?! – háborodott fel Sándor.

Nagyot nyeltem. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e.

– Én is szeretlek – mondta Zsófi, és a szemembe nézett. – Tiszta szívemből.

Köpni-nyelni nem tudtam, és ahogy láttam, Sándor sem igazán. Aztán Zsófi odafordult hozzá, és azt mondta:

– Rohadt szemétláda! – Azzal telibe fejelte az orrát.

Egyszerre fogott el valami felszabadító káröröm és az aggodalom, hogy most mi a fészkes fenéhez kezdünk.

– Gyere, mennünk kell! – ragadta meg a kezem.

Kirohantunk az épületből, és az autónkhoz siettünk.

– Te vezetsz – mondta Zsófi.

Beugrottunk, és azonnal rátapostam.

– Hova? – kérdeztem kis idő után.

– Csak menj!

Mentem. Végig a főúton, aztán ki a negyedből, majd ki a városból, fel az autópályára, hogy valahol messzebb letérjünk, mígnem teljesen ismeretlen vidékre kerültünk. Sötétedett, az út csendes volt, közel-távol se egy épület vagy jármű.

– Itt állj meg!

Félrehúzódtam. Zsófi a fejtámlának dőlt, lehúzta az ablakot. Oldalra fordította a fejét, majd mosolyogva visszanézett rám.

– Komolyan mondtam – szólaltam meg. – Minden egyes szót. Szere…

– Már mondtad – szorította meg a kezem. – Elég a beszédből.

Hirtelen az ölembe pattant. A kormány miatt annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a szívverését, kalimpáló pulzusát. Megcsókolt, egymás után többször is. Enyhén megharaptam a nyakát. Aztán ott az autóban olyat szeretkeztünk, mint még soha. Vadul, felszabadultan, mintha az lenne az utolsó. Pedig valójában az első volt.

Utána hosszú percekig csak élveztük egymás ölelésében a pillanatot, tudván, lehet, hogy többé nem adatik meg. Ahogy azon agyaltam, hogy szökevényekként meneküljünk-e, vagy inkább felkutatva az elégedetlenkedőket lázadást szítsunk, esetleg keressünk valami eldugott kis viskót, ahol elrejtőzhetünk, egyre inkább elfogott az aggodalom. Ránéztem Zsófira, és látszott rajta, hogy az ő gondolataiban is hasonló kérdések járnak, mégis végtelenül nyugodtnak tűnt, mint aki beletörődött. Annyi mondandóm volt még, annyi mindent meg akartam kérdezni tőle – többek között, hogy mire véljem hirtelen pálfordulását, egyáltalán hogyhogy szeret? –, de semmire sem maradt időnk.

Zoli mesélte el végül, hogy Zsófi mindvégig belém volt habarodva. Hogy legszívesebben a szemembe mondta volna, de félt a reakciómtól, meg tudta, hogy Sándor mindig figyel. Zolitól azt is megtudtam, hogy Zsófi hozzátok tartozott, és titokban reménykedett, hogy egyszer én is lázadó leszek. Pedig érezhette volna. Istenem, miért nem voltam határozottabb?!

Ja, hogy túlságosan előre szaladtam? Nézzétek el nekem. Arra nem szívesen emlékszem vissza. Szorítja, marja a szívemet. De tudjátok mit? Elárulom, mi történt az autóban megesett együttlét után, hogy megkérdőjelezhetetlen legyen elhivatottságom a számotokra. Nem húztuk sokáig. Csakhamar a nyomunkra bukkantak, szirénák és kiabálás térített magunkhoz bódulatunkból. Néhány kilométer eszeveszett hajsza után leszorítottak az útról.

Külön cellákat kaptunk, így napokig nem láttuk egymást Zsófival, bár a következő alkalom körülményeit elnézve azt kívánom, inkább tartott volna pár perccel tovább. Egy fél pillantást, ha sikerült váltanunk, mielőtt feltaszajtottak bennünket a pódiumra. Sosem felejtem el azt a megtörtséget és félelmet, amit a szemében láttam. Aztán térdre kényszerítettek minket.

Mint ti is tudjátok, általában három kivégzés közül lehetett választani, akasztás, lefejezés vagy golyó általi halál, de túlterheltség miatt aznap csupán egy hóhér volt elérhető. A baltaforgató. A lefejezés mestere. Nem viselt csuklyát, hiszen semmi szégyellnivaló nem volt a szakmájában, sőt valójában igen elismert foglalkozásnak számított a végrehajtósdi. Ugyanolyan alkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatták őket, mint mondjuk egy szakácsot.

– Jó napot! Hogy vannak? – köszöntött a hóhér. Nem szóltunk. – Akkor hát – folytatta kitörő lelkesedéssel –, vágjunk is bele. Elnézést a szóviccért, rossz szokásom.

Szenvtelenül végigmért mindkettőnket, aztán Zsófihoz lépett. Leguggolt, félresöpörte a haját a nyakáról, majd felpattant, és gyakorlott mozdulattal a magasba emelte a baltát. A megidézett középkori képet hamar semmissé tette a fényképezőgépek, mobiltelefonok vakuzása. Zsófi remegett a sokktól és bőgött, én is zokogtam, könnyfolyó öntötte el a szememet.

– Könyörgöm! – szökött ki belőlem, miközben taknyom-nyálam egybefolyt. – Kérem, ne!

De a hóhér lesújtott. Nem láttam a balta becsapódását, mert reflexszerűen behunytam a szemem. Hallottam, hogy valami a hajópadlón koppant.

– Édes? – szólítottam. – Itt vagy?

Nem felelt. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy az első sorban ülő óvodás csoport óvónője a pódiumon áll. Lehajol valamiért – mind tudjuk, hogy Zsófi fejéért –, és egy kis szatyorba teszi. Nyílván a következő foglalkozásra kapta meg, hogy a gyerekek egész nap azt nézzék. Megsemmisülten bámultam magam elé, akkor már csak azt vártam, hogy sorra kerüljek, és minél hamarabb itt hagyhassam ezt az istenverte tébolyt.

Mielőtt a hóhér hozzám lépett volna, jött Zoli. Igen, ha azt vesszük, még időben, de sajnos mégis túlkésőn. Ordítozást hallottam, lövések dördültek, annyira emlékszem, hogy nagy dulakodás, verekedés bontakozott ki. Aztán egyszer csak egy autóban ültem ötödmagammal, és Zoli a táborig vezetett.

Ez volt hát a történetem, így kerültem ide közétek. Ha még mindig megkérdőjeleznétek a motivációmat, szívesen megyek az első sorban. Csak engedjétek, hogy ott legyek. Ott kell lennem! Mutassuk meg nekik! Mutassuk meg mindenkinek, hogy nem lehet bármit megtenni az emberrel!