Amikor ez történt, még kislány voltam; ha pár évvel később jártunk volna, az ehhez hasonló éjszakai csillagleseken lett volna velem egy-két doboz sör, és egy csomag Marlboro. De akkor alig múltam tizennégy, és a sors nem áldott meg olyan testtel, amitől idősebbnek néztek volna a trafikosok. Bár nem tudom, ha ez az incidens nem esik meg velem, vajon akkor is rászokok-e a dohányzásra, de ez már nem is fontos, elvégre a történelemben (és a fociban!) nincs “mi lett volna, ha”.

Aznap éjjel tehát csak én voltam a tetőn, Golyó, a plüssmacskám, és Galileo, a távcsövem. Ebben az életszakaszban nem példa nélküli, ha a gyermek antropomorfizálja a használati tárgyakat, nevet és személyiséget tulajdonít nekik, sőt, egészen természetes; ezért hát kérem, ne vegyék ezt a részletet aggasztó jelnek, ahogy a pszichológusom tette. Minden a legnagyobb rendben volt, már amennyire egy kamasz életében rendben lehetnek a dolgok. Nem voltam zseni, még azt sem mondanám, hogy átlag feletti képességeim lettek volna; egyszerűen ha az embernek nincsenek barátai, hajlamos a tankönyvei fölött görnyedve vagy az ismeretterjesztő csatornákat bámulva tölteni a délutánjait. Ez pedig meglátszik az iskolai teljesítményen, legalábbis ebben az oktatási rendszerben, ahol a Pitagorasz-tétel szavalása nagyobb erény, mint a társas készségek. Márpedig higgyék el, nekem utóbbiból egy morzsányi sem jutott.

Visszagondolva akár a művészetekben is kereshettem volna megnyugvást, de ez tizennégy éves korom előtt nem tűnt reális lehetőségnek: ilyenkor minden kislány festőnek, énekesnek, balett-táncosnak vagy regényírónak hiszi magát egyetlen különóra után, ez pedig kimondhatatlanul taszított. Az incidens után eszemben sem volt felhagyni a csillagászattal, pedig ki tudja, talán lehettem volna író. Nem igazán jó író, csak olyan középszerű sci-fiíró, aki megélni ugyan nem tud a munkáiból, de a havonta egy-egy eladott példány két centivel a mélypont fölött tartja az önbecsülését. A kvantum-multiverzum elmélet szerint minden olyan helyzetben, ahol egy elemi részecske többféleképpen is viselkedhet, létrejön egy alternatív univerzum, ahol a másik lehetőség szerint megy tovább az idővonal. Ha ez így van, egy másik univerzumban (végtelen számúban, hogy pontos legyek) nem történt meg a baleset, és soha nem lett belőlem asztrofizikus. Sem alkoholista. Valamelyikben táncosnő vagyok, egy másikban talán háziasszony, egy harmadikban esztergályos (mindig is ki akartam próbálni, milyen fémmunkásnak lenni). Talán van egy olyan univerzum, ahol mindannyian táncosnők lettünk. De, mint mondtam, most nem az számít, “mi lett volna, ha”.

Létezik egy másik elmélet is, amit szintén a kvantumfizika hívott életre. Eszerint a fotonok a forrásuktól a szemünkig eljutva az összes lehetséges útvonalat végigjárják, azonban amikor megérkeznek, kitörlik az összes többi lehetőséget a létezésből, és úgy viselkednek, mintha mindig is a szemünkbe tartottak volna. Ilyesmi történhetett barátom, Fermi űrhajójával is: az összes lehetséges pályán végigzuhant, mielőtt végül becsapódott a házunk melletti erdőbe, ezzel kitörölve minden más valóság lehetőségét, és számomra a normális élet reményét.

Szinte látom, ahogy az olvasó ráncolja a homlokát, hogy ez nem lehet igaz, ez nem történhetett így, ez csakis hazugság lehet. Hiszen ez a nőszemély az előbb még azt mondta, nem voltak barátai, most pedig mégis arról beszél, hogy egy barátjáé volt az űrhajó. Nos, valóban túloztam egy kicsit: Fermi nem is volt igazán a barátom. És nem is Ferminek hívták.

Én neveztem el Ferminek, ugyanis amikor megtaláltam, olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudott kommunikálni, tehát bemutatkozni sem. Nem a “beszélni” szót használom, mert nem az emberi értelem szerinti hangokat használt, hanem testbeszéddel, érintésekkel, mimikával  fejezte ki magát; bár ez sem a legjobb szó egy olyan lényre, akinek nem volt arca. A névválasztás oka egyszerű, puszta létezésével okafogyottá tette a Fermi-paradoxont. Ez a probléma, bár filozófiai fejtegetésként és bonyolult matematikai egyenletként is kifejezhető, valójában igen egyszerű: az egész csak az emberiség tehetetlen kiáltása, hogy “hol van mindenki?”, amikor megbeszéltük, hogy hétkor találkozunk a mozi előtt, és nem jött el senki.

Fermi gondolatátvitel segítségével is megpróbált velem kapcsolatba lépni, de akkor még nem tudta, hogy ez nem úgy fog menni, ahogy ő szeretné. Mivel elsősorban az agyunk felépítése határozza meg a gondolataink keretét, másodsorban a nyelvünk, két eltérő nyelvet beszélő földi ember között is nehézkes lenne a telepátia, eltérő bolygóról származó, más fiziológiával rendelkező lények között pedig gyakorlatilag lehetetlen. Azért ő csak kitartóan próbálkozott, és néha valóban éreztem olyan gondolatokat vagy ingereket, amik idegenek voltak, de nem álltak össze semmi kézzelfoghatóvá vagy értelmezhetővé. Néha bizseregtek a végtagjaim, vagy felbukkantak jelentéssel nem rendelkező képek az elmémben, nem-euklidészi alakzatok, emberi szem által nem látható színek, vagy felfoghatatlan érzelmek. Nem tudtam megfejteni, Fermi mit próbált kifejezni ilyenkor, de egy idő után megtanulta, hogy az üzeneteire rendszerint úgy válaszolok, hogy azonnal megjelenek a fészerben, ahol a felépülése alatt tartottam. Így a gondolati hívásai eredeti jelentése elhomályosult, és mindegy, mit jelentett az ő nyelvén, a mi közös, titkos nyelvünkön azt jelentette, hogy “gyere ide”.

Az ápolása sem volt egyszerű feladat. Azt azonnal láttam, hogy Fermi szén alapú létforma, és víz bázisú testnedvek keringenek a szervezetében, mivel ebből a baleset során nem keveset el is vesztett. Ezt megpróbáltam forralt vízzel pótolni (nem tudtam még, milyen oldott ásványi anyagokra van szüksége, így nem kockáztathattam), ám lényegesen megnehezítette a dolgomat, hogy Ferminek nem volt szája. Így miután elrejtettem őt a fészerben, amit apám azoknak a szerszámainak épített, amikhez soha az életben nem nyúlt hozzá, és nem is fog, jobb híján a lény testére locsoltam a vizet, amit az azonnal felszívott. Nem csak ez utalt arra, hogy Fermi egy ozmózishoz hasonló folyamattal táplálkozik. “Bőre” a lámpák fényében zöld és enyhén áttetsző volt, alatta illetlen módon rajzolódtak ki a lustán lüktető belső szervek. Akkor nem foglalkoztam a funkciójukkal, de az tisztán látszott, hogy csontok helyett rostszerű szálak szolgálnak vázként, amelyek azonban nem maradtak egy helyben, hanem az egész testében keringő testnedvek áramlatain sodródtak. A zöldes színt minden bizonnyal a félöklömnyi zöld szervekről visszaverődő fény adta a testének, melyek közvetlenül a bőre, vagy pontosabban membránja alól dudorodtak ki, rücskössé téve a felszínét. Csápjai is voltak, amikor úgy akarta: rugalmas testéből bármikor ideiglenes karokat tudott formálni, ha meg akart fogni, tapintani, vagy ízlelni valamit.

Mivel Fermi összességében egy nagyra nőtt növényi eukariótára emlékeztetett, logikusnak tűnt, hogy olyasmivel etessem, amit növényeknek is adnék. Ezért kivittem a fészerbe anyám tápszereit, amit a virágainak vett. Mindenféle növénynek volt saját oldata: volt külön a muskátliknak, a kaktuszoknak, a rózsáknak, az éppen virágzó növényeknek, a szobanövényeknek, a kinti növényeknek, a balkonnövényeknek, felsorolni sem lehetne. Elkezdtem sorban megkóstoltatni vele az oldatokat; egy mérőpohárba töltöttem neki egy keveset, ráöntöttem a membránjára, és figyeltem a reakcióit. A legtöbb oldatot gyorsan felszívta, egyedül a kaktusznak valót izzadta vissza, nála ez lehetett az öklendezés. A rózsás tápoldat azonban annyira ízlett neki, hogy a frissen kitüremkedő vetikulájával kinyúlt a flakonért, és a bőrére locsolta az egészet.

Onnantól kezdve, hogy rájöttem, ez a kedvence, nem tudtam nem egy formátlan, nagyra nőtt rózsaként gondolni rá. A zsebpénzemet maradéktalanul rózsáknak való tápoldatokra és szilárd tápszerekre költöttem, melyet Fermi úgy szopogatott, ahogy az emberek a nyalókát szokták. Szereztem egy infralámpát is, hogy helyettesítsem a napfényt, amiből a fészerben nem kapott eleget. A félökölnyi zöld szervei nyilvánvalóan kloroplasztiszok voltak, tele klorofillal, azaz képes volt fotoszintetizálni. Amennyire a mozgásából, a vetikulái lengetéséből, és az értelmezhetetlen gondolatfoszlányokból meg tudtam állapítani, kifejezetten örült a fénynek: egy nap az iskolából hazaérve összegömbölyödve találtam a lámpa alatt. Ekkor hallottam először hangot kiadni: a belső szervei felől nedves, cuppogó-kattogó zaj szűrődött, ami félúton volt a fuldoklás és egy macska dorombolása között.

Az iskolát azért nem hanyagoltam el miatta, de észrevettem, hogy egyre több időt töltök Fermivel. Ő is egyre gyakrabban hívott magához, és amikor megjelentem, mindig táncoltatni kezdte a csápjait, és a nedves dorombolást hallatta. Mivel nem volt látható szeme vagy füle, úgy véltem, több olyan érzékszervnek is a birtokában lehet, amit itt a földön nem ismerünk. Az agyhullámaimat biztos, hogy érzékelte, mert a telepatikus próbálkozásain felbuzdulva én is igyekeztem gondolatokat, képeket és érzéseket küldeni neki. Úgy vettem észre, néha reagált is rájuk, például az erősebb, “hangosabb” gondolatokra néha összerezzent; de amikor arra akartam rávenni így, hogy fogjon meg egy konkrét tárgyat, még egy csápját sem nyújtotta a megfelelő irányba.

Fermi körülbelül fél évig élt a fészerben. Ez alatt az idő alatt szereztem neki pedállal működő nasiadagolót, amit egy kisállatkereskedésben vettem, és amit tökéletesen megtanult kezelni; páratartalom- és légnyomásmérőket, hogy mindig a legmegfelelőbb legyen a környezete; sőt, azt is kitapasztaltam, melyik a kedvenc márkájú rózsatápja. Próbáltam neki megtanítani egyfajta kezdetleges jelbeszédet, de nem sikerült eredményt elérnünk; úgy tűnt, még a legelemibb “igen-nem-gyere-menj” típusú kommunikációhoz is túlságosan eltérő az idegrendszerünk. Ő is igyekezett a vetikulái lengetésével valami kommunikációra rávenni, de nekem jóval kevesebb végtagom volt, mint neki, így esélyem sem volt, hogy utánozzam. Végül prózai módon egy ceruza és egy csomag rajzlap döntötte le a kettőnk között húzódó nyelvi akadályt: amikor már nem volt több ötletem, rajzoltam egy négy végtaggal és egy fejjel rendelkező, rajzfilmszerű emberfigurát, mellé egy olyan szabálytalan, csápos pacát, mint Fermi volt. Ezt úgy tűnt, megértette. Egy vetikulájával megfogta a ceruzát, és firkálni kezdett: a lap aljára kanyarított egy négykarú spirált, amiből egyértelműen megértettem, hogy a Tejút-galaxist jelenti, majd a saját piktogramjától egy megközelítőleg egyenes vonalat húzott az egyik karhoz. Aztán az egyik kart kiegészítette egy mellékkarral, ezen bekarikázott egy pontot, és ezt összekötötte az embert ábrázoló rajzommal. Ebből megértettem, hogy ő a Sagittarius-spirálkar egyik csillagrendszeréből származik, ami egészen közel esik a Földnek is otthont adó Orion-spirálkarhoz. Próbáltam gesztikulálva kifejezni, mennyire örülök, hogy ezt megtudtam, és mekkora megtiszteltetés, hogy itt van a bolygónkon, de nem tudom, megértette-e. Valószínűleg nem.

Fermi sokat rajzolt, aminek a nagy részét akkor nem értettem. Később, asztrofizikusi tanulmányaim során számtalanszor elővettem a műveit, és többet is sikerült megfeleltetnem az általunk is ismert csillagtérképeknek, de a képek kilencven százaléka még megfejtésre vár. Persze nem lettünk sokkal okosabbak a csillagtérképektől sem, hiszen igazán hatékonyan azóta sem tudunk űrutazni, ezért nem tudjuk őket a gyakorlatban is használni. Többször javasoltam a SETI-nek, hogy hallgatózzunk azokba az irányokba, amerre Fermi szülőhazája, vagy más, általa lakottnak jelölt csillagrendszerek vannak (persze mindig megérzésekre hivatkoztam, nem földönkívüli barátom vázlataira, bolondnak is néztek volna), de soha nem fogtunk semmiféle rádiójelet.

A SETI-nél töltött éveim alatt kezdtem sejteni, miért a Föld volt az egyetlen, amit Fermi körbekerítve ábrázolt.

Egy nap, amikor hazaértem az iskolából, a fészerben egy új rajz várt, ami összetéveszthetetlenül Fermi űrhajóját ábrázolta. Ezt még a lezuhanáskor elrejtettem, apró mérete miatt elfért egy nagyobb bokorban, persze legalább hetente kimentem az erdőbe ellenőrizni, hogy megvan-e még. Próbáltam bólogatni, és nagyon erős helyeslő gondolatokat küldeni felé, jelezve, hogy ne aggódjon, a hajója megvan, a legnagyobb biztonságban, de ez nem volt elég neki. Idegesítően tolta mindig elém a hajót ábrázoló képet, mire megértettem, mit akar. Még reménykedtem benne, hogy csak a szerkezet állapotát akarja ellenőrizni, vagy hogy olyan sérülés van rajta, aminek a javítása akár hónapokig is eltarthat, ha nem évekig; nem akartam elveszíteni Fermit. De tudtam, hogy ha nem teljesítem a kérését, akkor egyedül indul el megkeresni a hajót, elvégre elég okos, hogy kinyissa a fészer ajtaját, és a rejtélyes érzékszerveivel biztos hamar megtalálná. Úgyhogy betessékeltem őt apám egyik talicskájába, hogy mégse gyalog (vagy csúszva?) kelljen megtennie az odavezető utat; nem voltam biztos benne, hogy ennyi idő alatt maradéktalanul felépült-e, és nem akartam feleslegesen terhelni.

Kint az erdőben aztán előástam a már száraz ágak alól a hajót, és kijjebb toltam a közeli tisztáshoz. Meglepően könnyű volt. A környező fákon még látszódtak a combnyi vastag letört ágak helyei, a szálkás törésfelületet nem reszelték le az erdőgazdálkodók, ahogy egyébként szabályos volna. Fermi a csápjai könnyű érintésével kettényitotta a hajót. Talán kicsit túlzás, amikor hajónak neveztem, inkább nézett ki kapszulának. Mivel Fermi is a növényekre hasonlított leginkább a földi élővilágból, érthető, hogy a hajójáról egy nagyra nőtt pisztácia héja jutott eszembe, aminek a két fele csak a sarkánál volt összenőve. Tapintásra hasonlóan kemény volt, mint a csonthéjas gyümölcsök magja. Nem láttam rajta rakétahajtóművet, szóval ha önálló jármű volt, akkor általunk még nem ismert technológia hajtotta. A belsejében nem voltak gombok, karok, vagy bármilyen szerkezet, csak néhány színes folt, így nem volt nyilvánvaló, hogy hogyan lehet irányítani.

Fermi becsusszant a kapszula belsejébe, és zselés testével teljesen kitöltötte a héjat. Valószínűleg a kapszula belsejének érintésével életet lehelt a szerkezetbe; egy darabig mocorgott, helyezkedett, fészkelődött a fél héjban, nyilvánvalóan utasításokat adott a hajó rendszereinek. Aztán hirtelen a kapszula másik fele, ami függőlegesen állt, felragyogott, mintha egy homorú képernyő volna, és cirill betűk árasztották el a képernyőt. Tanácstalanul bámultam Fermire, próbáltam gesztusokkal és a gondolataimmal jelezni, hogy nem értem, de ha csak ez van, akkor visszamennék a házba egy szótárért. Erre változott a kép, és latin betűk úsztak fel a kijelzőre. Ezek már angolul voltak, mit szerencsére már megértettem.

“Föld emberek és nekik sok nyelv” – villant fel az írás, majd eltűnt. Önkéntelen dohogásnak hangzott, amiből sejtettem, hogy a hajója közvetlenül az idegi aktivitásából fordítja a szöveget. – “Hajóban minden nyelvre jó fordítógép, tud öt nyelvet Földről. Emberlány mentett életem, hála. Ha emberlány ért szöveg, tud beszél, hajó hall”

Könnyek szöktek a szemembe a gyönyörűségtől.  Dadogva válaszoltam, hogy igen, értem. Nem tudom felidézni, pontosan milyen monológot zúdítottam Fermire, de onnantól kezdve, hogy mennyire örülök, hogy itt van, hogy mennyire megkedveltem, mekkora megtiszteltetés ez a bolygónknak, hogy itt volt, reméljük, visszajön, sőt, talán hoz majd másokat is. Olyan lendülettel beszéltem, hogy esélye sem volt válaszolni, pedig biztos vagyok benne, hogy már az első mondatomnál le akart állítani. Amikor kifogyott belőlem a szusz, akkor éppen annál a kérdésnél tartottam, hogy miért nem hallottunk még soha a népéről, vagy más idegen fajokról; Fermi kihasználva, hogy levegőért kapkodok, ezt a kérdést megválaszolta:

“Föld ember buta. Föld ember csúnya. Nem kedves. Nem szereti senki.”

Szörnyen bántottak ezek a szavak. Hisztizni kezdtem, dühömben toporzékoltam, kiabáltam, elvesztettem a fejem. Persze, a kedves olvasó mondhatná, hogy ez méltatlan viselkedés egy ismeretlen fajjal szemben, főleg egy olyan példánnyal, aki egy űrhajószerencsétlenség túlélőjeként valószínűleg komolyan traumatizálódott, és a fordítógépe sem működik tökéletesen. De emlékeztetném az olvasókat, hogy mindösszesen tizennégy éves voltam, és Fermi volt az egyetlen barátom, így iszonyatosan megsértődtem a szavain. Nem értettem, hogy mondhatott ilyet, miért teszi ezt velem; hogy lehet ennyire tapintatlan és hálátlan azok után, hogy hónapokig gondoztam. Fájdalmamban a csonthéj-űrhajó oldalára is rácsaptam, mire a képernyőn megjelent még egy mondat:

“Kiszámolhatatlan, erőszakos, félelmetes.”

Azzal a kapszula felső héja hatalmas csattanással a helyére ugrott, kis híján kilapítva az ujjaimat. A hajó hangtalanul a levegőbe emelkedett, pontosabban ha volt is hangja, nem hallottam a saját sikításomtól; fel, egyre magasabbra az erdő fái közé, végül olyan apróra zsugorodott, hogy könnyeimen át már nem tudtam megkülönböztetni a többi csillagtól.

Soha többet nem láttam Fermit, de azóta is érzem magamon a találkozás hatását. Közvetlenül az incidens után vegetáriánus lettem, mert azzal akartam kicsinyes bosszút állni rajta, hogy a hozzá leginkább hasonlító földi lényeket fogyasztom: a növényeket. A korosztályomban akkoriban éppen divatba jött ez az életmód, úgyhogy az étrendem megváltozása nem tűnt fel senkinek. Az viszont annál látványosabb volt, hogy komorabb, és még a korábbinál is visszahúzódóbb lettem, az addigi széleskörű érdeklődésem pedig kristálytisztán a csillagászat felé fordult. Mire eljutottam az érettségiig, elhagytam a vegetáriánus étrendet, mert nem haragudni akartam Fermire, hanem megtalálni. Visszahozni ide, és megmondani…

Azt nem tudom, mit mondanék neki, ha újra látnám. Mindig úgy voltam vele, hogy van időm kitalálni, mert a SETI-be eljutni úgyis hosszú idő lesz majd, bár visszatekintve rövidebb volt, mint sejtettem. Az egyetemet színjelessel végeztem, és már az utolsó előtti félévben kiküldtek ösztöndíjjal az Európai Űrügynökséghez, a diplomaosztóm napján pedig állást ajánlottak a SETI-nél. Egy pillanatig sem gondolkodtam.

Pedig nem ártott volna jobban figyelnem arra, amiket Fermi mondott és rajzolt; elég egyértelmű lett volna, hogy hiú ábránd arra várni, hogy valaha is kapcsolatba lépnek velünk más bolygókról. Amikor ennek tudatára ébredtem, hogy a szakmám, a SETI, és az egész életem tulajdonképpen felesleges, olyan mély depresszióba zuhantam, hogy kezelésre szorultam. Akkor, a szanatóriumban írtam meg azt a tudományos cikkemet, amit azóta is idézgetnek, különösen azt a sorát, hogy “egyedül vagyunk, csak nem úgy, ahogy gondoltuk, hanem sokkal-sokkal jobban”. Persze nem értik, mire utalok ezzel. Sem a cikkben, sem az orvosaimnak nem említettem Fermit, hiszen akkor bolondnak tartottak volna. Így egyszerű kapunyitási vagy kapuzárási pániknak gondolták a tüneteimet (manapság úgysincs sok különbség a kettő között), vagy kiégésnek, esetleg munkahelyi stressznek. Fizetett betegszabadsággal akartak bizonytalan időre hazaküldeni, de nem engedtem, inkább még komorabban, még elszántabban vetettem bele magam a munkába. A SETI-n belül megalapítottam a saját akciócsoportomat, akikkel az aktív cselekvést tűztük ki célul a szende hallgatás helyett. Folyamatosan üzeneteket sugárzunk azon csillagrendszerek irányába, amelyek Fermi térképei alapján lakottak, és különösen Fermi bolygója felé.

Talán egyszer valaki válaszolni fog. Megéri a fáradtságot, mert ő az én Fermim, ő különleges. A rá vesztegetett időm tette azzá.