“A világ így ér véget

Nem bummal, csak nyüszítéssel.”

(T.S.Eliot)

Teljes felelősséget vállalok az Interfész létrehozásáért és az emberiség pusztulásáért. Csak azt tudom felhozni a mentségemre, hogy a jó szándék vezérelt.

Nem tudnám megmondani, pontosan honnan származott a motiváció. A társadalommal szembeni elégedetlenségem fokozatosan alakult ki, kezdve azzal a nappal, amikor az alulfizetett szülészorvos hálapénzt követelt édesanyámtól, át az iskolás éveken és az első be nem jelentett állásomon egészen a mostani kutatóintézetemig. Úgy tekergett bennem, mint egy macska, először csak rá-rácsodálkozott a világra, majd karmolt, ha valami bántotta, időnként megvadulva nekirohant az üvegajtónak, végül rezignáltan ücsörgött a polc tetején, és csak azt verte le, ami kartávolságban volt. Soha nem éreztem magam elégedettnek, mindig mindenben megláttam azokat a pontokat, amiken javítani lehetett volna. Ez a képesség hasznomra vált infobionikai tanulmányaim alatt, a társadalom működése iránti érdeklődésemet azonban megkeserítette. Hiszen egy mérnök javítgathatja addig az építményét, amíg az rendesen nem kezd működni, de egy szociológus mit tehet, ha elromlott a világ? Maximum a lelátóról reménykedhet, hogy valahogy ez a csapat túlfejlett majom összeszedi magát; és persze mindig csalódnia kell.

Ezért is lettem mérnök, nem szociológus; nem tudtam volna tétlenül nézni, hogy a számomra oly kedves építmény lerombolja magát. Igyekeztem az infobionikára öszpontosítani, és elnyomtam magamban az érdeklődést a világ többi része iránt. Nem olvastam társadalomtudományi szakkönyveket, még híradót sem néztem, hiába érdekelt; hittem, hogy ha nem nézek oda, a probléma eltűnik, vagy legalábbis tudok majd úgy élni, mintha eltűnt volna. Átléptem a hajléktalanokon; zokszó nélkül vettem a tanszéknek fénymásolópapírt, ha nem volt; és hónap végén mindig magamat okoltam, ha nem jöttem ki a fizetésemből. Így volt a legegyszerűbb, hiszen magamon még tudok változtatni, de a társadalmon lehetetlen. Azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá, még kevésbé, hogy mit tehettem volna.

A húszas éveim elejét Budapesten töltöttem, ami remek táptalajnak bizonyult az ilyesféle gondolatoknak, többek között az Interfész ötletének is. A posztszocialista atmoszféra, a végtelen elméleti lehetőségek és a limitált valóság közötti szakadék nem csak az én elmémre hatottak inspirálóan: rengeteg életművészt, vándorfilozófust, megélhetési megnemértettet és zugpolitikust nevelt ki a város azokban az években. Nem szervezett mozgalmakról beszélek (bár lehet, hogy szervezettek akartak lenni, csak ennyire nem sikerült), inkább a lefelé csúszó értelmiség és a felfelé igyekvő munkásosztály találkozásának formátlan ősleveséről. Alkoholizmus szélén táncoló harmadik generációs közgazdászokról, és makroökonómia előadásra besurranó autószerelőtanoncokról, akik este véletlenül épp ugyanoda tévedtek be sörözni. Ha eleget ittam, nem is nagyon lógtam ki közülük az infobionikai PhD-mmel és a két évtizednyi diagnosztizálatlan depressziómmal.

Bár a gondolat régóta ért bennem, valódi formát csak akkor öltött, amikor egy Macska nevű sráccal töményeztünk valamelyik szakadt krimóban. Nem olyan romkocsma volt, ahol a turisták kedvéért kínos mesterkéltséggel vakarták le a vakolatot, hanem az az igazi nyomorult lebuj, ahol az őszinte nemtörődömség marta vissza a falat a csupasz téglákig, és ahol a hivatalos zárás után nyugodtan maradhattál, és még rá is gyújthattál. Hat kevert mélyen jártunk a politizálásban, én a vadkapitalizmusról áradoztam, ő gondolatban már királyokat akasztott, amikor véletlenül mindketten egyszerre vesztettük el a beszélgetés fonalát. A rövid szünetet arra használtam, hogy tekerjek egy cigit, Macska viszont a falon tenyésző penészgombát kezdte fixírozni. Onnan tudom, hogy tényleg a penész keltette fel az érdeklődését, nem csak bambult, hogy rövid hallgatás után megjegyezte:

– Odavagyok a gombákért.

– Ez nem meglepő – kuncogtam a fogam között tartva a cigit.

– Nem csak a varázsgombára gondolok, hanem az összes gombára. Tudtad, hogy a Föld legnagyobb élőlénye egy mézgombatelep? A kis gombácskák azért nem fojtják meg egymást, mert mind össze vannak kapcsolva, ismerik egymás gondolatait, és vigyáznak egymásra.

– Hát persze, gondolatolvasó gombák – hagytam rá, és átadtam neki a cigit.

– De most komolyan, képzeld el, ha mi is olyanok lennénk, mint a gombák! – mondta a spanglitól felbátorodva. – Ha egymás részei lennénk, nem bántanánk egymást, nem kellenének rendszerek, meg mindenfaszom, csak a béke és a szeretet.

Annyira sztereotipikusan hippis volt ez a gondolat a füst mögül, hogy nem tudtamvisszafogni a kibuggyanó nevetést. Ezután gyorsan kellemesebb témák felé eveztünk, csak napokkal később jutott eszembe újra Macska és a gombái, akkor viszont akárhogy akartam, már nem tudtam szabadulni tőle. Az egymással összekapcsolt emberi tudatok ötlete engem is megfertőzött: végre nem éreztem magam tehetetlennek.

Elmerültem Edmund Selous elméleteiben, aki a madárrajok mozgását próbálta kollektív tudat segítségével magyarázni, ám hamar kiderült, hogy rossz nyomon járok, mert ezért a jelenségért valójában a már ismert érzékek, mint a látás és a tapintás felelősek. Nekem valami olyasmi kellett, ahol az organizmusok idegi szinten állnak kapcsolatban egymással, akár olyan spirituális módon, ahogy maga Timothy Leary, az LSD pápája fejtette ki a nyolc áramkörös tudatmodell-elméletében. Az összes hozzáférhető anyag közül ez tűnt a legjobb kiindulásnak, különösen, hogy Leary többek között pszilocibingomba segítségével próbált hozzáférni a kollektív tudathoz, akárcsak Macska.

Persze a spirituális maszlagot figyelmen kívül hagytam, a kivitelezésre egészen más terveim voltak, mint Learynek. Az sokkal jobban érdekelt, milyen hatása volna egy ilyen tudathálónak az egyénre és a társadalomra. Megpróbáltam elővigyázatos lenni: ha bármelyik neurológiai szaklap, bármelyik filozófus, vagy akár csak valamelyik sci-fi szerző felvetette volna, hogy ez veszélyes, eszem ágában sem lett volna megalkotni az Interfészt! De mindenhonnan áradt az optimizmus az ember tudati erőforrásainak hatékonyabb kihasználásáról, a szociális felelősségtudatunk megerősödéséről, a visszatérésről a Gaiához.

Jézus, ezeket az ömlengéseket olvasva azt képzeltem, hogy ha elkészül az Interfész, a Vízöntőt énekelve kezdünk űrhajókat építeni! Honnan kellett volna tudnom?!

Egyébként maga az Interfész nem egy nagy találmány. A részei már rég készen voltak, csak eddig senki nem kapcsolta őket össze pont így. Prosztetikus végtagok esetében már évek óta használták azt a technológiát, amivel az idegpályák aktivitását elektromos jelekké alakították. Sőt, már agy-kompjúter interfészek is léteztek, igaz elég kezdetleges hatékonysággal, hiszen ahhoz, hogy igazán jól működjenek, közvetlenül az agyi neuronokra kellett volna csatlakoztatni a szerkezeteket, amit alig valaki mert önként vállalni.

Én igen.

Nemzetközi szabadalmat kértem a találmányomra, és a kevéske maradék vagyonomból vettem egy repülőjegyet San Franciscoba, csak oda. Post-truth ide, késő kapitalizmus oda, a legendás Nyugati-Part még ekkor is hemzsegett az idealista seggfejektől, akár a hatvanas években. Egy hét sem telt bele, már sorban álltak a motelszobám előtt a start-upperek, hogy megszerezzék a szabadalmat, ami elhozza a világbékét; két héttel később már a Tesla, a Virgin, a Microsoft és a Facebook licitált, olyan magas összegekkel, amiket mérnök voltom ellenére is nehezemre esett megnevezni.

A Tesla nyert, ám a vállalatbirodalom az árverés után két hónappal csődbe ment, és az Interfész fejlesztésével foglalkozó részleg a Facebookhoz került.

A fejlesztés nem is a legjobb szó, hiszen maga az Interfész faék egyszerűségű a többi okoseszközhöz képest. Inkább csak a tesztelés és a finomhangolás volt hátra. Mindenekelőtt létre kellett hozni egyfajta második internetet, egy új IP-protokollt, hogy a mentális adatok átvitele ne interferálhasson a már meglévő internettel. Az végzetes lett volna; egyikünk sem akarta megfertőzni az elméjét mindazzal a szeméttel, ami a világhálón található.

A mentálháló volt tehát az első lépés, a második pedig önkéntesek toborzása a tesztkörökhöz. Az első alany én voltam, a többit a cég csapata választotta ki a rengeteg lelkes és idealista jelentkező közül. Arra törekedtek, hogy minél különbözőbbek legyünk. A kezdő csapatban öten voltunk: Linda, a pszichológus; Gertie, a pincérlány; Joseph, a protestáns lelkész; én; és egy Blue nevű szakadt rockzenész. Az Interfész csatlakozóját az öreglyukon keresztül vezették a koponyánkba, a jeladót pedig orvosi ragasztóval rögzítették a tarkónkon, a hajvonal alatt. Igen, pont úgy, mint a Mátrixban. A kísérletet a vállalat egy üresen álló, ötszobás apartmanjában folytattuk le; az előkészületek után összegyűltünk a sztereotipikus nappaliban, ami rémesen hasonlított az amerikai sitcomokban látottakhoz.

Amikor az öt Interfészt egyszerre bekapcsolták, teljesen más érzés volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy akárcsak a filmekben, a társaim hangját fogom hallani a fejemben, belső monológokat, titkokat, ám nem ez történt. Feszült várakozást éreztem, intenzívebbet, mint eddig bármikor, majd mielőtt kipattant volna, mint az öten egyszerre emeltük a kezünket a fülünkhöz. Gertie és Blue csavargatni kezdték egy-egy hajtincsüket, míg mi, rövidhajúak, csak kalimpáltunk az ujjainkkal. Másodpercekbe került, hogy észrevegyem, mit csinálok, és legalább még egyszer ennyi időbe, hogy rádöbbenjek, ez nem az én akaratomból történt.

– Valamelyikőtök piszkálni szokta a haját, ha ideges – találgatott Linda, miközben a fülbevalóján kopogott a körmével. Az elmémben észrevétlenül megjelent a gondolat folytatása, miszerint a stresszre adott zsigeri válasz mindannyiunkban megnyilvánult, de ezt egyikünk sem mondta ki hangosan.

Végignéztünk a társaságon, mintha most először látnánk egymást, és bizonyos értelemben valóban így volt. Az ember, már csak önfenntartó ösztöne okán is magától értetődően nárcisztikus, bármelyik másik élőlénynél jobban szereti és fontosabbnak tartja önmagát. Ezek az egyéni érzések egy szempillantás alatt elterjedtek a mentálhálón, így mind magunkévá tettük a másik önszeretetét. Az érzés önmagát erősítve tükröződött vissza, továbbadtuk egymás között, folyamatosan visszhangoztuk, és hagytuk, hogy elárasszon minket. Szerettük egymást, olyan erősen, ahogy az ember csak önmagát tudja szeretni. Valamelyikünknek kicsordult a könnye a gyönyörűségtől, mire mind egyszerre kaptunk a szemünkhöz letörölni azt.

A kezem Linda combjára csúszott, bár nem tudtam megállapítani, ez melyikünk akarata volt. Ezzel egy időben Linda Joseph lábához ért, Joseph Gertie-hez, Gerti Blue-hoz, Blue pedig mindkét kezével a saját combjait markolta.

– Aztakurva – nyögte valamelyikünk, de biztos voltam benne, hogy a gondolat Blue-tól származott. Gyönyörűek voltunk, ragyogtunk, akár egy emberi mestermű, akár ezer Dávid. Átöleltük Blue-t, ő a vállunkba fúrta az arcát, csókot leheltünk a saját tarkónkra és egymás hajába túrtunk. A bőröm teljes felülete sikított a többiek bőréért, a ruháinkat gondolkodás nélkül szaggattuk le magunkról és egymásról. Halványan hallottuk, hogy egy farmer lepattanó gombja végiggurul a padlón, és hogy a kívülről figyelő tudósok suttogva vitatkoznak, hogy vajon leállítsák-e a kísérletet.

– Eszetekbe ne jusson – mondtuk négyen, az egyikünk szája már foglalt volt, de nem tudtam, melyikünké. Nem egyszerű orgia volt ez, ami egyébként itt a Szilícium-völgyben nem lett volna szokatlan, hanem olyan kíváncsi felfedezés, amihez csak a kamaszok első önkielégítése fogható. Mi öten együtt többek voltunk, mint a részek összege, egy új lény, új tudat, ami mindannyiunkat magába foglalt, mégis mindannyiunktól különbözött. Meg akartuk ismerni ezt az újfajta létezést, a tökéletes szeretet állapotát, erre pedig ez volt a legkézenfekvőbb módszer.

Öt orral szívtuk be a hüvelyváladék és a verejték szagát. Halványan még ki lehetett venni az egyéni különbségeket: Blue-hoz tartozott a sör, az olcsó dohány, és a marihuána savanyú elegye, Joseph-hez valami mély, puha, pézsmaszerű szag, Gertie mediterrán virág volt, Linda pedig fahéj. A saját szagomat nem fedeztem fel. Mire a csúcsra jutottunk, ezek elegye nedves, gazdag termőföld és frissen rügyező csemegekukorica aromájává állt össze. Egyszerre élveztünk el, és biztosan állíthatom, hogy ilyen hatalmas orgazmus még nem volt a Földön.

Az aktus után egymást ölelve pihentünk ott, a nappaliban. Hiába volt mindenkinek külön szobája, nem tartottuk helyénvalónak, hogy elváljunk egymástól. Tökéletes békét éreztünk, harmóniát, ha nem is az egész világgal, legalább egymással, ami még mindig sokkal több, mint amit bármelyik élő ember elmondhat magáról. “Szupraorganizmus” – jelent meg a szó a közös elménkben, egyértelműen Linda hangján, mire Blue válaszolt hasonlóképpen: “szuperorgazmus”. Erre mind kuncogni kezdtünk.

Utólag megismertem a kísérlet dokumentációját. Ezek szerint a szupraorganizmus, azaz Mi, gyakran indokolatlan válaszokat adott nem látható ingerekre, például látszólag ok nélkül mosolyodtunk el, nevettünk vagy borzongtunk meg, önmagunkat szórakoztattuk egymás stimulálásával. A kutatókat zavarta, hogy nem tudták visszafejteni a köztünk folyó kommunikációt, csak a külső jelekre hagyatkozhattak, ami vajmi kevés volt. De mi élveztük a létezést, a gondolatok áramlását, még a lét- és fajfenntartással járó kötelező feladatokat is.

A kísérlet alatt végig meztelenül éltünk a lakásban. Az egyik szobát jelöltük ki fészeknek, itt több ágyat összetolva alakítottunk ki egy akkora alvóhelyet, amin mind egyszerre elfértünk. A főzés, a takarítás és a többi házimunka értelemszerűen oszlott meg közöttünk, megbeszélés nélkül tudtuk, kinek mi a dolga. Ha valamelyikünk fáradt vagy éhes volt, mindannyian éreztük, ha valami bántotta, osztoztunk a fájdalmán.

A kísérlet két hétig zavartalanul folyt, olyan volt, mint egy valóra vált utópia. A második hét végén azonban észrevétlenül erőt vett rajtunk valami nehéz és mély zaklatottság. Nem ismertük az eredetét, csak időről időre azon kaptuk magunkat, hogy a fészkünkben kuksolunk a sötétben, felváltva hozzuk egymásnak a jégkrémet, egy régi, hippikről szóló zenés musicalt nézünk újra és újra, és a végén, amikor meghal a főhős, mindig egymásba kapaszkodva, egymás vállára és hajába borulva zokogunk. Mindez Gertie-ből indult ki, és szavak nélkül is megértettük, hogy ez a menstruáció előtt jelentkező hangulati jellegzetesség. Azonban erre válaszul bennem sűrű, kátrányszerű reménytelenség hozott bimbót, és hiába éreztem Linda bátorítását, hogy ez csak egy depresszív epizód, nem tudtam visszafogni. Éreztük Blue javaslatát, hogy rúgjunk vagy tépjünk be, ám nem akartunk ezzel belezavarni a kísérletbe. Joseph, aki eddig csak élvezte a közös létezést, most tudtunkra adta, hogy soha nem érzett még ilyen lelki kínt, és szerinte azért vett erőt rajtunk a fájdalom, mert amíg a tudatunk egymással van elfoglalva, addig nem törődünk Istennel. Éreztük az indulatot, ami erre válaszul Blue-ban készült kitörni, ezért én inkább felvetettem, hogy fejezzük be a kísérletet.

Utolsó közös gondolatunk az egyetértés volt. Felvettük a ruháinkat, ami az első naptól fogva a fészek sarkában hevert, és jeleztünk a kutatóknak, hogy elég volt.

Bár a kísérlet negatív eredménnyel zárult, tele voltam optimizmussal. Élénken élt bennem a szeretet és a harmónia emléke, és már másnap elkezdtem dolgozni egy biztonsági relé tervein, ami kiszűrhetné vagy legalább tompítaná a rossz érzéseket a mentálhálón. Azonban egy hét sem telt el, amikor megjelent a lakásomban Blue. Sápadt volt, reszketett, mint egy ázott macskakölyök, a sodort cigi táncolt a kezében.

– Soha nem volt még ilyen rossz lejövőm – mondta, ahogy a nappalim szőnyegére hamuzott. – Nem bírom kiverni a fejemből. Csak ezen kattogok. Nem tudok másra gondolni, semmi nem ér fel hozzá. Semmi nem lehet ilyen jó. A fél karomat odaadnám, ha csak egy percre visszakapcsolnál!

Átöleltem, hátha az segít rajta, de fáradtan eltaszított magától.

– Ezzel csak emlékeztetsz rá.

Felajánlottam Blue-nak, hogy töltse nálam az éjszakát, és meséljen a tapasztalatairól, melyek jó szolgálatot tehetnek a további verziók megépítésénél. Vonakodott, de végül elfogadta; ugyanakkor megígértette velem, hogy megoldást találunk az Interfész addiktív voltára. Készséggel felírtam a hosszú hibalista végére. Még ekkor is teljes szívemből hittem, hogy ugyan évek kemény munkájával, de biztonságos eszközzé fejleszthetjük az Interfészt, és elérhetjük a célt, a tökéletes társadalmat.

Örökké emlékezni fogok a következő percekre. Éjszaka volt, még a hibalistán dolgoztam, amikor hirtelen Blue ordítását hallottam a nappalim felől. Gondolkodás nélkül odarohantam, hogy segítsek, de első pillantásra nem tűnt úgy, hogy bármi probléma van. Állig egy plédbe csavarva kuporgott a kanapén, a kezében reszkető mobil sápadt kékes fényt szórt az arcára.  Hatalmas, rettegő szeme némán kérlelt, mintha arra számítana, hogy ugyanúgy meg fogom érteni, mint a kísérlet alatt. Aztán észbe kapott, hogy ez többé nem működik, és felém nyújtotta a telefont.

A képernyőn két macskás mém között egy kábelkék színvilágú hirdetés vonta magára a figyelmemet. A képen egy stólás angyal úszott a felhők között, rövid haja alól kikandikált az Interfész lekerekített hegye. “Légy része a Felhőnek – early access” – hirdette a reklámszöveg; a közel hárommillió lájk azt mutatta, hogy az üzenet fogékony elmékre talált.

– Basszátok meg! – rebegtem, majd a saját mobilomért nyúltam, és hívtam is a központot, de az a vonalak túlterhelése miatt ki se csöngött. Mondanám, hogy nem hittem el, hogy piacra dobtak egy félkész terméket, de tudtam, hogy ez elterjedt gyakorlat az IT-szektorban. Egy soha nem létező tincset kezdtem piszkálni a fülem mögött, ahogy leroskadtam Blue mellé, aki már a cigit tekerte, ahogy mindig szokta, ha ideges. Amikor harmadszorra is kisípolt a szám, teljesen feleslegesen közöltem Blue-val, amit ő is látott: – Nem veszik fel.

– Akkor most mi lesz?

Örültem, hogy már nem vagyunk a hálózaton, mert szörnyű képek villództak az agyamban. Láttam lelki szemeim előtt az embereket, akik a kezdeti szerotoninlöket és a mindent elárasztó szeretet után gyanútlanul belezuhannak egymás depressziójába. Láttam a fájdalmat, a szorongást, ami úgy terjedt szét a mentálhálón, mint egy alattomos vírus. Éreztem, ahogy a kollektív tudat megtelik frusztrációval, félelemmel, pornóval és macskás mémekkel, akár hajdan az Internet.

Ugyanakkor felrémlett egy emlék is a kísérlet idejéből: Blue dohányillatú vágya, hogy lássa a világvégét. Tudtam, hogy meg fogja kapni.

Ha valaki valaha ezt elolvassa, már tudni fogja, hogy nem tévedtem, ez mind valóra vált. Egy szempontból elértem a célomat. Néhány hónap leforgása alatt az emberiség nagy része a világbéke ígéretével megkapta az Interfészt, rákapcsolódott a mentálhálóra, és valóban egy hatalmas, kollektív tudattal rendelkező szupraorganizmus része lett. Tulajdonképpen valóban elhoztam a világbékét – még ha nem is a szeretet a motorja, hanem a depresszió. Az emberek apátiába süllyedve többé nem harcolnak egymással, igaz, mást se nagyon csinálnak. A népesség körülbelül hetven százaléka öngyilkosságot követett el, vagy az elhanyagoltságba halt bele, a maradék pedig tétlenül hever, ahogy az elméje lassan megtelik pornóval és macskás mémekkel.

Én is meg akarom ölni magam, mielőtt az emberiség maradéka (mert őszintén remélem, hogy néhányan még tiszták maradtak) felelősségre vonhatna a találmányomért. Blue is velem akar tartani, de arra kért, hogy előtte még utoljára hadd érezhesse a teljességet és a szeretetet, amit a kísérlet alatt. Ez nem teljesíthetetlen kérés; még mindkettőnk agyában ott van az Interfész kikapcsolt prototípusa.

Miután elküldöm ezt a vallomást, egy LAN-kábellel fogjuk összekapcsolni az elménket egy olyan hálózatban, amiben csak mi ketten vagyunk, és beveszünk egy-egy doboz altatót.