A szobában pislákolva felgyulladó fakó fény egy új műszak közeledtét jelezte. Isaac felkelt az ágyból. A gyűrhetetlen takaró sercegett az elektrosztatikus töltöttségtől. A parányi szobából az alig valamivel nagyobb előtérbe sétált. Felesége, Aurora már a konyhapultnál reggelizett.

Karcsú testét, feszes, kreol bőrét tartotta a világ legutolsó csodájának. Csendben mögé sétált és hátulról magához ölelte. A nő Isaac válláig ért. Arcát a barna, göndör hajzuhatagba temette. Kezeit Aurora gömbölyödő hasán fonta össze.

– Jó reggelt! – mondta a lány édes hangon.

– Nektek is jó reggelt!

– Egyre később kelsz fel – mondta Aurora, miközben egy szivacstálcán hátranyújtotta a férje reggelijét.

– Kiélvezem az utolsó laza napokat – felelte –, hamarosan nagyobb lakásba kell költöznünk. Ahhoz viszont havonta legalább húsz órával több munkára lesz szükségem, hogy negyven négyzetméteres lakást igényelhessünk. Utána ott lesz a gyerek élelmiszer adagja, a ruhája, az orvosi ellátása, ez megint még vagy havi húsz óra, hogy jogosultak legyünk rá.

A nő megfordult és ujját a férfi ajkára téve hallgattatta el. – Tudod, hogy abból én is ki fogom venni a részemet. Ne aggódj!

Isaac pár pillanatig a nő szürke szemébe nézett, majd elmosolyodott. Hozzálátott a reggelijéhez. Két évvel korábban még egy egyedülállók és özvegyek számra kialakított, tizenöt négyzetméteres lakásban lakott. Majd feleségével összeköltöztek egy kétszer akkorába. Gyerek esetén pedig még tíz négyzetméter életteret igényelhettek maguknak, természetesen nem ingyen.

Pár perc elteltével Aurora törte meg a csendet.

– Tegnap egy különös dolgot vettem észre. Egy gyanús műszaki hibát.

– Mit?

– Kaptunk egy új multimétert, és tesztelni kezdtem. A Norton erőmű felől érkező energiakábeleket ellenőriztem, és a szokásos műszaki veszteség kétszeresét mértem.

– Szóval egy hibás berendezést küldtek?

– Először én is erre gondoltam, de a régi multiméter is ugyanakkora áramesést mutatott.

– Pedig azok a vezetékek újak, de azért vagyunk mi, hogy a lehető legjobb szinten tartsuk a berendezéseket.

– Itt most másról van szó – legyintett türelmetlenül Aurora –, alaposabban megvizsgáltam és rájöttem, hogy kontrollált energiaveszteségről van szó. A számítógép szerint az áramesés az eredeti hibahatáron belül van. Azonban minden kézi mérőműszer a kétszeresét mutatta.

– Ettől ez még nem irányított.

– Tudom! Folytattam a vizsgálatot. Az áram hét kábelen érkezik, egyesével akartam lekapcsolni őket, hogy megtudjam, melyikben mennyi a veszteség – megvárta Isaac bólintását és csak utána folytatta. – Szóval lekapcsoltam az első vezetéket…

– Lekapcsoltál egy vezetéket? Felsőbb engedély nélkül?

– A biztonsági jogosultságomat használtam sürgős ellenőrzésre hivatkozva. Szóval, pont ugyanannyi áram érkezett, viszont a maradék haton megnőtt a veszteség, egész pontosan mindegyiken kettő egész harmincnyolc százalékkal.

– Igen?

– Ez összességében pontosan annyi, amennyi a hetedik vezeték vesztesége volt. Tehát, nem energiaszivárgás történt, hanem energialopás. Akármelyik kábelt kapcsoltam le, a veszteség és a beérkező árammennyiség is ugyanannyi maradt.

– Ennek semmi értelme, miért lopna valaki áramot? Ráadásul ennyit. Ez egy kisebb üzem fogyasztása.

Aurora nem válaszolt, csak sokat sejtetően nézett, mintha azt várná a férjétől, hogy ugyanarra a következtetésre jusson, mint ő. Isaac úgy döntött, belemegy a játékba, vagy legalábbis megpróbálkozik egy tippel.

– Egy ékszeresdobozra gondolsz? – kérdezte határozatlanul.

– Pontosan! – vágta rá a nő.

Isaac szeme elkerekedett az elrugaszkodott feltételezés hallatán. Az ékszeresdoboznak nevezett épületek már hosszú évszázadok óta csak a legendákban léteztek. Négyszáz évvel korábban, az összeomlás idején az emberek rohamtempóban építették a földalatti városaikat, noha még ez is kevésnek bizonyult. Mégis, a közösségi városok mellett akadtak olyanok, akik elérték, hogy saját, önellátó lakóépületeket készítsenek nekik, ahol fényűző körülmények között vészelhették át a globális katasztrófát.

Tizennégy és fél milliárd embernek sikerült a föld alá települni, miközben még csak tíznek készült elegendő város. A nyomor, az éhezés egykettőre az ékszeresdoboznak nevezett luxustelepek és azok lakói ellen fordították a menekülteket. Az ott élők egyetlen védekezési módszere a teljes elszakadás volt a többi várostól. A járatokat beomlasztották, a vezetékek elvágták.

De a kilátástalanság hatékony motiváló erő. A tömegek nem nyugodtak, amíg sorra fel nem kutatták és el nem foglalták az ékszeresdobozokat. Az eredeti lakók, ha szerencséjük volt, és nem lincselték meg őket azonnal, talán egy szobát megőrizhettek, és az lett az új otthonuk. De a legtöbb esetben a féktelen csőcselék egymást is mészárolni kezdte egy-egy helység megkaparintásáért.

Valóban, a kezdeti évek kimondhatatlanul nehezek és kaotikusak lehettek a föld alatt.

Az ékszeresdobozok végül zsúfolt városokká váltak, egyének helyett tömegek igényeihez igazodva alakították át őket. Örökre és felismerhetetlenül elvesztették eredeti formájukat. Isaac, ahogy belegondolt, egyetlen várost sem tudott megnevezni, amelyik eredetileg ékszeresdoboznak épült.

– Nem, ez lehetetlen – tiltakozott zavarodottan. – Már nagyon hosszú ideje nincsenek ékszeresdobozok. Egyáltalán, hogy élte volna túl ennyi ideig? Négyszáz évig senki nem vette volna észre az energialopást?

– Akkor lehet, hogy egy új! – vágta rá Aurora. – Valakik titokban újra működésbe hozhattak egy közeli, elhagyott várost, és a kommunától elkülönülve élnek.

Isaac nem válaszolt, ennek viszont már nagyobb esélyét látta. Némán bólogatott, majd folytatta a reggelijét. A témát egyelőre függőben hagyta. Magára vette a munkaruháját, elköszönt feleségétől és távozott az otthonából.

A folyosón ugyanolyan hideg, élettelen fény pislákolt, mint a lakásban. A betonfalakra egykor felfestett, különböző létesítményekhez vezető irányjelző vonalak réges-régen elkoptak, újrafestésükre senki nem vette a fáradtságot. A plafonon kábelek és vezetékek futottak. A padlót rágógumi foltok pettyezték, amit a cipők az idők végezetéig odatapostak. A fal mellett néhol kisebb szemétkupacok halmozódtak. Csomagolópapírok, flakonok, elromlott berendezések.

Egy elágazás mellett elhaladva az oldalsó folyosóról a levegőkeringető rendszer nagy motorjának a búgása hallatszott. Egyre több ember bukkant fel, és haladtak ugyanabba az irányba.

A metróállomásra érve már tolongtak körülötte. Elgondolkodott magában: esetleg néhányan a kommunának hátat fordítva, egy lezárt városba távoztak és újra üzemelték azt egy jobb élet reményében. Egy szerény ékszeresdoboz.

Betuszkolta magát a vagonba. Pár pillanat elteltével egy idős emberre figyelt fel, aki egy tíz év körüli gyerekkel – talán az unokájával – beszélt. Jóízűen társalogtak, mintha nem is egy zsúfolt metrófülkében lennének, közben néha mosolyogtak is. Isaac nem hallotta a hangjukat, Aurorát leszámítva ritkán látott mosolygó embert.

A következő állomásnál a fiú adott egy puszit az öregember arcára, majd leviharzott a szerelvényről. A metró tovább indult, az idős úr pedig merengő, búskomor tekintettel nézett maga elé. Isaac is eltöprengett: mi teheti boldoggá, miben reménykedhet? Aki nem dolgozik, az alig tudja támogatni a hozzátartozóit. A puszta jelenlétén kívül nem képes mást nyújtani. Aki végigdolgozta az életét, tudja, a hosszú évek alatt nem tette jobbá a világot. Pontosan ugyanaz fog várni a gyerekére is, mint a szüleire és a nagyszüleire, ahogy majd utána az ő utódaira is.

Nincs jövő, és nincsen múlt, csak az örök körforgás. A lassú haladás a végső elmúlás felé.

Az emberek hömpölyögve áramlottak le a járműről, Isaac örökre szem elől veszítette az ősz férfit. Rövid sétával megérkezett a város működését biztosító állomásra. Karbantartóként dolgozott, amióta tizenhét évesen befejezte az iskolát, és minden bizonnyal ugyanerről a helytől fog nyugdíjba vonulni hosszú évtizedek múlva.

Ismerős arcokat pillantott meg, üdvözölte őket. Sokuk kivált a tömegből, ahogy elhaladtak az élelmiszergyár mellett. Egy csarnokon átsétálva egy idős, félkarú embert pillantott meg, egy oszlop tövében ült, maga előtt egy ponyvát terített ki, amin egy halom kacat hevert.

Mikor elhaladt mellette, szemrevételezte az árut. A tárgyak egy részét nem ismerte fel. A munkaképtelenné váló polgárokról a kommuna ugyan gondoskodott, de ez lényegében annyit jelentett, hogy nem hagyta őket éhen halni. Ha még családjuk sem volt, a felszínre szökés maradt az utolsó esélyük egy jobb életre, és az onnan gyűjtött tárgyakkal próbáltak kereskedni. Ez az ember is közéjük tartozhatott.

– Nézze! Nézze ezeket! – szólt harsányan a közeledő Isaac felé. – Ilyeneket még egésze biztosan nem látott! – kezével végigmutatott a ponyván heverő választékon.

Valamelyik kihalt állatot megtestesítő üvegszobrocska, hógömb, csillogó dobozka, gyertyatartó, arany medál. Értéktelen porfogók, állapította meg Isaac. Egyikkel sem tud mit kezdeni, a múlt maradványai mind. Egy részüket felismerte, mert fiatal korában kíváncsi volt az egykori, felszíni emberek életmódjára. Azóta rájött, hogy ez súlyos hiba volt.

– Ennek még hangja is van! – kiáltott utána a férfi, a fényes dobozkát emelte fel, kinyitotta és halk csilingelő zene szólalt meg. – Én javítottam meg!

Isaac megtorpant, értéktelen vacak, de mégis, a dobozból áradó andalító zene káprázatosan hangzott. Mintha nem is a fülével, hanem a lelkével hallotta volna. Kinyújtotta a kezét, de a férfi visszarántotta az árut.

– Tíz munkaóra! – jelentette ki.

– Tessék? – hüledezett Isaac. – Annyi idő alatt építhetnék magamnak egy másikat.

– Veszélyes volt megtalálni, aztán meg még megszerelni is időbe tartott!

– Négy munkaóra! – felelte. Eltöprengett, most, hogy Aurora állapotos volt, és várhatóan hamarosan jelentősen meg fog emelkedni a munkaóráinak száma, nem engedhette meg magának, hogy porfogókra pazarolja az idejét. Végül hat órában egyeztek ki, annyit még könnyen le tud dolgozni pár napra szétosztva.

Munkakártyájáról áttöltött hat órát a félkarú emberére, így az úgy jelent meg, mintha ő dolgozta volna le. Zsebre vágta a dobozkát és folytatta az útját.

Munkáját monoton egyhangúságban töltötte, a város működését biztosító gépeket javította vagy cserélte ki, adott le rendelést új alkatrészekre, szerszámokra. Aurorát is itt ismerte meg a legelső napjukon. A munkáját azzal a képzettel magasztosította fel, hogy az egész kommuna életben tartásának a felelőssége nehezedik a vállára.

Az ebédszünetig tartó órák nyomtalanul szálltak el, és máris a műszak feléhez érkezett. A legközelebbi étkezdébe sétált, ahol a szokásos tömeg fogadta. Egyedül azért szerette ezt a helyet, mert csak itt nem volt korom, olaj, fém vagy por szaga a száraz levegőnek.

A bejáratnál egy vékony, göndörhajú férfi fogadta, aki viszont valóban mindig úgy mosolygott, mintha lenne egy saját ékszeresdoboza. Egy térítő, aki nap, mint nap ott prédikált a kommuna tagjainak. Egy-egy mondat között negédesen köszönt a szembejövőknek.

– El fog még jönni az éden kora, az ember visszatér a felszínre, csak előbb alázatot kell tanulnia, és kellő tiszteletet a természet felé. Ááá, jó napot… – szólt Isaac felé.

– A természet már régen halott. – Egy új munkatársa, Miguel lépett közéjük. – A felszín meg lakhatatlan, de ha annyira tetszik, menj oda prédikálni! – Gúnyos hangneme lepergett a szónokról, aki már egy következő jövevényt szólított meg.

– Mi a helyzet cimbora? – veregette meg Isaac vállát. – Ha nem jövök, lehet, már megtértél volna – jelentette ki tréfásan.

– Attól nem kell félned, kisebb bajom is nagyobb ezeknél.

– Ezek a rohadékok a régi városomban is ott voltak, és dögöljenek meg, de ment nekik.

– Honnan is jöttél pontosan? – kérdezte, miközben csatlakoztak a döcögő sorhoz.

– A Gessner IV. körzetből. Tudod, mint a főnök. – Isaacnek azonnal beugrott a név, valóban, Miguel régi otthona ugyanazt a nevet viselte, mint a műszakvezetőjük. A munkatársaik mind megalkották a saját – többnyire negatív – magyarázatukat az egybeesésre.

– És kezded megszokni a helyet?

– Hát… nagy itt a zsúfoltság. Én ezt tényleg nem értem. – Isaac kérdő tekintete láttán folytatta a magyarázatot. – A Gessner IV kisebb kommuna volt ennél. Aztán kábé egy évvel ezelőtt elkezdtek más városokban munkát adni a lakosoknak. Egyszer csak a szomszédunk is elköltözött. Mondom, de jó! Talán le tudom zsírozni, és az ő otthonukat is megkaphatnánk. Az milyen jó lett volna, hárman hetven négyzetméteren. De nem, végül mindenkit elköltöztettek.

Miguel sóhajtott egy nagyot, hogy felkészüljön a folytatásra. Isaac furcsállta az ilyen embereket. Miért akarna valaki akkora helyen lakni? Mit csinálna három ember hetven négyzetméteren?

– Nem értem én ezt – lendült bele Miguel. – Amikor rendeződött a helyzet, tizennégy milliárdan éltünk lent. Most vagyunk ötmilliárdan. Tehát! Jelen pillanatban majdnem mindenkinek háromszor annyi élettér juthatna, mint az elején. De nem! Ahogy fogy a népesség, összezsúfolják a lakosságot, és lezárják a hátrahagyott városokat.

Újabb sóhajtás. Isaac szomorúan bólintott.

– Szóval! Utánaszámoltam. Teljesen fenntartató lenne egy város kisebb népsűrűséggel is. Anélkül, hogy túlhajszolnák a lakosságot. Majdnem a felére le lehetne csökkenteni a népsűrűséget. Akkor meg miért zsúfolnak minket össze ennyire?

– Talán mert így optimális, vagy nem tudom – felelte egykedvűen. – Ami engem illet, én jól elvagyok az otthonomban.

Miguel elégedetlenül legyintett – A városok majdnem kétharmada már lakatlan, ott vannak lezárva, konganak az ürességtől, mi meg itt nyomorgunk. – Végül beletörődött, hogy az ő prédikációja sem ért el sikert. Helyette a napi menüt kezdte olvasni.

Isaac sonkapürét kért kukorica szeletekkel, Miguel pizza ízű tésztát. Az ételeket többnyire négy formában szolgálták fel: szósz, püré, szelet vagy tészta. Ezek az ízek állítólag valamikor önmagukban egy élelmiszert jelentettek. Szintetikus leszármazottjaik már csak ízben hasonlítottak rá, elvileg.

Beszélgető munkatársaik asztalánál találtak maguknak helyet.

A sonkapürének olyan íze volt, mintha egy marék hamut is belekevertek volna, de ehhez már hozzászokott.

– Látom, tartod a formádat Léon – szólította meg a munkatársát –, hagymaszósz kacsahús-szelettel?

– Tudod, csak a bevált ízek. Ezekben sosem csalódok.

– Ízek, mi? – jelentette ki epésen Miguel.

– Én nem készülök semmi jóra, ezért nem is csalódok. Úgysem fogjuk megtudni, hogy milyen íze volt a valódi sonkának vagy valódi hagymának – mondta Isaac.

– Azt tudtátok, hogy ezek különböző helyről származtak? Volt állati eredetű, növényi eredetű, gomba eredetű, meg egy csomó másik. Sőt ezen belül rengeteg alkategória, például a növényeken belül a gyümölcsök – tette hozzá negyedik társuk.

– És változtat az ízeken bármit, hogy ha tudjuk, hogy honnan származtak?

– Nem, de abban igen, hogy jobban összepárosítsuk őket, például két zöldség vagy két gyümölcsféle együtt nem olyan jó.

– Ezek sehogyan sem jók! És ha tudom, hogy az alma, a narancs, meg a puncs gyümölcsök voltak? Akkor sem érdekel, én íz alapján választok és kész – felelte Léon.

– És azt hallottátok, hogy megint megtörtént? – kérdezte csendben a negyedik társuk.

– Mi történt meg? Szóba állt veled egy csaj? – tréfálkozott Miguel, de csak ő nevetett a viccén.

– Lehetetlen, ennyire nem lehet senki elvetemült.

– Mi történt meg? Hahó! – vált komolyra Miguel hangja.

– Egy ideje… és nem csak ebben a városban, néha valaki vagy valakik betörnek a hullaházakba, és még a feldolgozás előtt álló testeket megcsonkítják, darabokat vágnak ki belőlük.

– Egyesek szerint vallási fanatikusok csinálják, mások azt mondják, hogy az elkövetők csak kíváncsiságból teszik, hogy megkóstolják a valódi hús ízét.

– Hát én a fanatikusokra tippelek, mint az a barom ott – mutatott Miguel a villájával az ajtóban prédikáló szónok felé. – Kannibalizmus? Ugyan már. Annyira elborult meg kíváncsi senki nem lehet. Én nem tudom, hogy a pizza vagy a hagyma honnan származik, de a hányinger kerülget, ha arra gondolok, hogy valami olyat vegyek a számba, ami előtte élt. Akármilyen rosszak ezek a cuccok, nekem megfelelnek, meg már amúgy is hozzájuk szoktam.

– Srácok! Ti elképzelhetőnek tartjátok, hogy néhány ember megszökjön a kommunából, vissza egy régi városba, hogy szabadon éljenek? – váltott hirtelen témát Isaac, hogy megtörje a nyomott hangulatot.

– Annak nem lenne semmi értelme, így is szabadok vagyunk. Minél nagyobb egy kommuna, annál jobb a munka- és a műszakbeosztása, mindig van valaki, aki tud helyettesíteni. És több a lehetőség is – állapította meg Léon – Egy kis kommunában senki nem helyettesíthető, és nem nélkülözhető, mert nincs, aki beálljon helyette, ha baj van. És baleset esetén is kevesebben tudnak segíteni. Semmi értelme megszökni egy kommunából.

– És a régi ékszeresdobozok, okkal hozták létre őket.

– Szerintem az ékszeresdobozok csak legendák. Egy városról sem tudjuk, hogy annak épült. Meg minek építtetne magának néhány ember egy egész várost? Mi a fenét csinálnának akkora helyen.

Isaac a korábbi beszélgetésükre gondolva Miguelre nézett, de az félreértette a pillantást.

– Én nem azt mondtam, hogy lépjünk le a városból és alapítsunk egy kicsi közösséget – védekezett. – Csak megemlítettem, hogy annyi az üres város körülöttünk, hogy már mindenki lakhatna egy kicsit nagyobb lakásban. Szökésről nem beszéltem.

– Ha tervezel valamit, nekünk megmondhatod – jelentette ki viccelődve Léon.

Isaac csak megrázta a fejét, majd a beszélgetés más témákra terelődött.

Az ebédet befejezve még a munkaidő kezdete előtt megkereste Gessner műszakvezetőt. A rövid, fekete hajú, sötét szemű, középkorú férfi rendszerint nem hagyta el napközben az irodáját. Még az ebédjéről is maga gondoskodott.

– Kicsit korán érkezett vissza – állapította meg miután hellyel kínálta magával szemben Isaacot.

– Tudom, azért kerestem, mert engedélyt szeretnék kérni egy külső ellenőrzésre – Gessner felvonta a szemöldökét. – Egy műszaki hibát vettem észre a Norton vezetékekben. Csak egy kis áramesésről van szó, de szeretnék a végére járni.

A műszakvezető egy pillanatig eltöprengett.

– A Nortonvezeték nyolc és fél kilométer hosszú, és hét kábelből áll. És ebben a pillanatban is használatban van. Csak egy kis áramesés miatt kapcsoltassam le? Írjon jelentést az észrevételéről és az igazgatóság elbírálja.

– Nem szükséges lekapcsolni, a vezetékek szigetelése a legmodernebb, és védőruhában nem teszem ki magamnak veszélynek.

Gessner kétkedően nézett. – Az csupán egy szervizalagút sín nélkül. Védőruhában akar rajta végigsétálni oda-vissza? Kimerítő munka lenne.

– Ezzel tisztában vagyok.

– A délutáni műszakja erre nem lesz elég.

– Vállalom a túlórát. A legjobb, ha időben ellenőrzünk minden hibát. A kommuna érdekében. És hamarosan megszületik a gyerekem, úgyis meg fog emelkedni az óraszámom, előre dolgozok egy kicsit. – Utolsó mondatával Isaac megpróbálta oldani a feszültséget. Gessner azonban nem azonosult az érzéssel.

– És ha megtalálja a hibát, mit szándékozik tenni? Megszerel egy használatban lévő, nagyfeszültségű vezetéket?

– Csak ellenőrizni szeretném az észrevételemet, és holnap műszakkezdésre jelentést írok róla.

Gessner hosszan nézett Isaacra. – Talán a délután folyamán tudjuk nélkülözni a segítségét, de fogja rövidre a kiruccanását, és holnapra mindenféleképpen jelentést kérek az áramesésről, akár talál valamit, akár nem.

– Meglesz – biccentett Isaac, majd távozott.

A raktárban védőruházatba öltözött, magához vett néhány berendezést, köztük egy hőkamerát és egy ugyanolyan multimétert, mint amilyet Aurora is használt. Felcsatolt egy szerszámövet, elrakott egy adóvevőt és egy flakon vizet, majd elindult a szervízalagút felé.

A bejáratnál a hét fekete, nyakvastagságú kábel egymás alá csatlakozott és egy ellenőrzőpontot követően tűntek el a járatban. A vezetékek átmérőjének egy jelentős részét a rendkívül erős szigetelés képezte, halk zúgás hallatszódott belőlük. Isaac mintha érezte volna a mellette áramló energiamennyiséget. Belátta, hogy valóban kockázatot vállal, noha a ruhája rendkívül erős, de ha a legkisebb sérülés keletkezik rajta, anélkül halálos áramütést szenved, hogy a kábelhez érne.

Az ellenőrzőpont számítógépe nem érzékelte a hibát, csak a szokásos műszaki veszteségből eredő eltérést mutatta. Kinyitotta a biztonsági szekrényt, így közelebb kerülhetett a vezetékekhez. A multimétert rászegezte a vastag kábelre, és megkapta a mérési eredményt. Azt eltérést tapasztalta, mint Aurora.

Elindult az alagútban. A mozgása következtében az előtte lévő lámpák felkapcsoltak, a hátrahagyottak kialudtak. A levegő sokkal hidegebb lett. Lépései a távoli sötétből visszhangzottak. Még sohasem haladt végig egyedül ezen a járaton. Most döbbent rá, mennyire kísérteties.

Az ellenőrzőpontok négyszáz méterenként követték egymást, így segítették a karbantartók munkáját. A számítógép szerint minden tökéletesen működött, a továbbiakban nem is használta a kihelyezett berendezéseket, sőt, a multimétert sem. A hőkamerával időt spórolt, a lehető leghamarább távozni akarta ebből a szellemjáratból. Egy ilyen jelentős áramlopás kétségkívül meglátszik a kábel hőképén. A megcsapolás helyszínét követően az áramesés miatt a vezetékek kevésbé forrósodnak át.

Állomásról állomásra haladt, csak ott kapcsolta be a hőkamerát. A köztes időben a múlton töprengett. Az emberiség elpusztította a természetet, majd néma életfogytig tartó vezeklésbe vonult. A népesség folyamatosan csökkent. Egy anyagyilkos, aki végül megbánta a tettét, de nem a bűne, hanem a következménye miatt, mert rájött, árva lett. Nem maradt senki, aki eltakarítson utána, aki ételt adjon neki, aki gondoskodjon róla.

Szégyenében – és kényszerűségből – a föld alá menekült, az előre megásott betonsírjába, és ott várja ki a lassú elmúlást. Reményt vesztve, apátiába zuhanva.

Újabb ellenőrző pontokat hagyott hátra, eredménytelenül. Séta közben a merengést is folytatta. Az összeomláskor néhány állat- és növényfajtát magukkal hoztak a menekültek, hogy élelmiszerforrásként szolgáljanak. Azonban a korai éhséglázadások és zavargások idején felprédálták mindet. A patkány fogyott el utoljára. Mára csupán rovarok, jó pár gomba- és penészfaj maradt fenn az ember mellett.

Az út kétharmadához érkezett. A következő megállónál megtalálta, amit keresett. Az ellenőrző pontba belépő vezetékek hőmérséklete magasabb volt a kilépőkénél. Nem tudta kinyitni a biztonsági szekrény ajtaját. Külön szerszámmal bírta csak felfeszíteni. Az egész rendszert átalakították, mind a hét vezetékre kábeleket tekercseltek. A helyi számítógép az egyenletes áramelszívást szabályozta, mérőműszerei is erről tanúskodtak, a számok Isaac méréseivel egyeztek meg.

A jóval vékonyabb idegen vezetékek a szekrény hátulján futottak ki, majd egy, a szervízalagút falába ütött lyukban tűntek el. Isaac reménykedett, hogy nem a felszínen keresztül vezetnek az ékszeresdobozhoz. Még sohasem járt ott, jobban érezte magát harminc méterrel a föld alatt. A fenti világról csak rosszat hallott, a magasból káros fény árad és savas eső esik, a talaj sugárzik, a víz mérgező.

A lyuknál észrevette, hogy a falat borító betonlapok egyikét a helyére illesztették, de nem rögzítették. Némi erőfeszítéssel a földre fektette, és egy közel méter átmérőjű, kerek, vízszintes járat nyílt meg előtte. A vezetékek pár lépésnyire a sötétségbe vesztek.

Felkapcsolta a sisaklámpáját, és kúszni kezdett a járatban. Ruhája némiképp akadályozta a mozgásban. Remélte, nem újabb kilométerek állnak előtte. Felmerült benne az ötlet, hogy rádión értesíti Gessnert és visszaindul. De mégsem tette, hajtotta a kíváncsiság, a végére akart járni a rejtélynek.

Csak most gondolt bele, hogy a puszta fizikai kockázat mellett mekkora veszélynek teszi ki magát a nyomozással. Mi lesz, ha megtalálja azokat, akik megcsapolták a Norton vezetéket? Bizonyára mindent meg fognak tenni a titkuk és a rejtekhelyük megóvása érdekében. Még az is lehet, hogy éppen a kannibál közösség felé tart, azokhoz, akik néhanapján holttesteket csonkítanak meg a városban. Ő viszont csak a szerszámait hozta magával, fegyvert nem.

A félelem már éppen kezdett felülkerekedni a kíváncsiságán, amikor a távolban halvány fényt pillantott meg. Kikapcsolta a sisaklámpáját és óvatosabban mászott tovább. Úgy érezte, legalább egy kilométert haladhatott idáig.

Olykor-olykor megállt és fülelt, de nem hallott semmit.

A csatornajárat egy kis helységbe vezetett, amit tompa fény világított meg. A szoba hátsó betonfalát keresztültörték, mögötte kivájták a sziklás földet, az így nyert teret kezdetlegesen összeszerelt acélgerendák támasztották meg. Ennek a helynek a végébe futott be a csatorna, amin keresztülkúszott. A vezetékek a szemben lévő ajtó melletti szellőzőben hagyták el a helységet.

Isaac a bejárat felé indult, közben szemével egy tárgyat keresett, amit fegyverként használhatott. Végül egy földön heverő erővágót talált legalkalmassabnak a feladatra.

Az ajtón kilesve egy széles keresztfolyosót pillantott meg, A padló és a plafon fényes rácsból készült, át lehetett látni a szomszédos emeletekre. A falak fehérek voltak, és szemközti oldalon masszív, jól szigetelt acélajtók sorakoztak, mindegyikre két számot festettek. 1201-1400 szerepelt a legközelebbin. A környezete modernebbnek, jobban karbantartottnak tűnt Isaac saját városánál.

Megérintette az ajtó fémfelületét, az hideg, majdnem fagyos volt. Csendes zúgás hallatszott a túloldalról. Nem tudta kinyitni, a kilincs mellett egy tizenkét gombos panel világított a falban. Lekapta az övéről a megfelelő szerszámokat és hozzálátott a szétszereléséhez. A kíváncsisága ismét legyőzte a félelmét. A hely inkább gyárnak vagy valamilyen egészségügyi létesítménynek tűnt, mint egy szökött közösség városának. Legjobban a tisztaság lepte meg. Ehhez fogható makulátlanságot csak a kórházban tapasztalt eddig.

Előbb egy csippanás hallatszott a panelból, majd egy kattanás a zárból. Isaac körülnézett, utána résnyire kinyitotta az ajtót. Fagyos levegő csapott az arcába. Tovább húzta, hogy beférjen. Egy üres helységbe lépett. Körbe krómszínű fiókok sorakoztak padlótól plafonig. A bejáraton lévő szám alapján, és ránézésre is kétszázra következtetett. Mindegyikre fekete szalagot ragasztottak fehér, dombornyomott felirattal.

Az egyiken elolvasta a feliratot: 1245 – Equus caballus. A következőn pedig 1246 – Equus zebra. Átfordult a másik oldalra és ott is megnézett egyet. 1317 – Gazella rufifrons. Isaac semmit nem értett, sorszámozott ostobaságnak találta az egészet. Tanácstalanul nézelődött és olvasta a semmitmondó feliratokat. Éppen a Hyaena brunnea-val ismerkedett, amikor a szeme sarkából megpillantotta, hogy valaki a bejárathoz lépett. Csak annyi ideje maradt, hogy tudatosuljon benne, a fekete ruhás alak rászegez valamit, utána minden elsötétült.

Szörnyű fejfájással tért magához, amit a szemébe csapó fény még elviselhetetlenebbé tett. Megpróbálta félrebillenteni a fejét, de az izmai nem engedelmeskedtek. Ekkor vette észre, hogy teste más részeit egyáltalán nem érzi. Utolsó emléke jutott eszébe: az ajtóban álló alak rálőtt. Rémülten nyögött egyet.

Kíváncsiságom helyett inkább a félelmemre kellett volna hallgatnom.

Egy világos, tiszta, fehérfalú irodában ült. Fejét a támla tartotta. Szemben az íróasztalon a felfedezőútjára magával hozott felszerelése hevert. A szemközti falat egy nagy, kikapcsolt képernyő foglalta el.

Csak egy ventilátor halk zúgását hallotta, amit hirtelen egy csipogó dallam nyomott el a háta mögül. A zeneláda hangja, ismerte fel. Majd léptek hallatszottak. Egy sötétkék ruhás, vékony, ötven év körüli, őszülő hajú, mandulavágású szemű férfi sétált el mellette. Egyik kezében a ládikát vitte, a másikban egy dossziét. Csendben az asztalhoz sétált és leült Isaackal szemben. Megvárta, hogy a lágy dallam a végére érjen, és mikor újra indult, lecsukta a fedelét.

– Isaac Sinclar – Kinyitotta a dossziét, de már azelőtt elkezdett beszélni, hogy egy pillantást vetett volna a lapra –, huszonhárom éves, hat éve műszaki karbantartó a Monroe I. körzetben. Büntetlen előéletű, csak jelentéktelen kihágásokat követett el. – Hosszan, szinte színpadiasan sóhajtott. – Eddig. Most azonban illetéktelenül behatolt egy lezárt körzetbe, feltört egy biztonsági ajtót, és tetten érték, miközben rekeszeket próbált feltörni.

Isaac csak zavartan nézett, nem válaszolt. A férfi várt egy ideig, majd folytatta ridegen a mondandóját.

– Mégis mit keresett az aktív szervízalagútban, semmi dolga nem volt ott! Betörés, rongálás, lopási kísérlet. Hogy gondolta? Mit szándékozott elérni? A felesége terhes. Hogy volt képes ilyen felelőtlenül viselkedni? Tudja maga, milyen súlyos büntetés…

– Tessék? – találta meg Isaac döbbenten a hangját. – Azért voltam a szervízjáratban, mert valaki lopta az áramot! Maguk, maguk lopták! Nem én vagyok a tolvaj, hanem maguk. Ez a hely pedig nem egy bejegyzett körzet.

Az ázsiai férfi arca mintha egy röpke pillanatra megrándult volna.

– Ne térjen el a tárgytól! A bűnei valósak, és igen súlyosak. – Rövid szünetet tartott. – De mivel az első esetről van szó, hajlandók vagyunk méltányosan eljárni az ügyében, és mérsékelni a büntetését, ha együttműködik.

– Nem! Nem követtem el semmit, ez a körzet nem is létezik. Ez… ez egy ékszeresdoboz?

A férfi szeme elkerekedett. – Dehogy, mit beszél? Ilyen ostobaságokat ne állítson! Ékszeresdobozok már régóta nem léteznek.

Isaac rossz emberismerőnek tartotta magát, de most határozottan úgy érezte, ez volt a férfi első őszinte megnyilvánulása.

– De hát, akkor mégis hol vagyok? Sohasem hallottam erről a körzetről, pedig közvetlenül a Monroe mellett van. Mi a fenéket tárolnak itt? És éppenséggel maga is elfelejtett bemutatkozni.

A férfi nem válaszolt, felállt, lassan megkerülte az asztalt, és az Isaac felőli oldalának dőlt.

– Miért? Miket talált a raktárban, amit feltört?

– Csak értelmetlen nevű feliratokat sorszámmal – felelte rövid habozás után. – Mit rejtegetnek maguk itt? Ha ez egy valódi város lenne, nem kellene titokban lopniuk az áramot.

– Nagyon ügyesen csinálja. A legjobb védekezés a támadás, ugye? A saját bűncselekményét fordítja ellenünk.

– Egy fenét! Maguk a bűnözők, áramot lopnak és rejtegetnek itt valamit. Az első dolgom az lesz, hogy a nyakukra szabadítom a felügyeletet.

Az ázsiai férfi arcvonásai megkeményedtek, lehajtotta a fejét majd lassan megcsóválta.

– Mélységes sajnálattal hallom, hogy ezt mondja. – Hangjából eltűnt a vádló él, helyette szomorú lett. – Miért kellett ekkora ostobaságot elkövetnie, miért jött ide? Semmi dolga nem volt az alagútban. Egy várandós feleség mellett lehetett volna több esze is.

– Nem követtem el semmi bűnt! – felelte ingerülten. Némi bizsergést kezdett érezni az ujjaiban, legalább egy biztató eseménynek örülhetett ebben az őrületben.

– Nem, valóban nem. Csak túlságosan kíváncsi volt. Sokkal kíváncsibb, mint szabad lett volna.

– Hol vagyok? – kérdezte rémült, elvékonyodott hangon.

A férfi előbb átnézett Isaac válla felett, minta valaki másra figyelt volna. Pár pillanattal később szólalt meg.

– Egy olyan helyen, amit a természet örökségének nevezhetünk. – Isaac zavartan nézett, ezért a férfi folytatta. – Nem mintha lenne jelentősége, de ha már szóvá tette, a nevem Zhan Shuren. Ez a hely pedig egy hűtőház, négyszáz éve kipusztult élőlények DNS-kódjainak a raktára.

Isaac néhány egy darabig csak döbbenten nézett.

– De miért titkolják? Mire várnak? Reményt adhatnának az emberiségnek.

– A legkevésbé az a célunk, hogy az emberiségnek okozzunk örömet. A feltámadásnak még nem jött el az ideje. A felszín még lakhatatlan, emberből pedig még ötmilliárd él. Ez túl sok.

– Ezt meg hogy érti? Mindenki úgy tudja, hogy az ember az egyetlen élő faj. Nyomorgunk és szenvedünk. Erről mindenkinek joga van tudni!

Shuren gúnyosan felnevetett.

– Joga? Még hogy joga. Négyszáz évvel ezelőttig minden joga megvolt hozzá. De mit tettek vele az őseink? A világ minden kincse az övék volt, de nem volt nekik elég. Még annál is többet akartak. Az önzésük és a mohóságuk következtében kipusztult az élet, az utódaikat pedig a föld alá kényszerítették. Nem. Elvesztettük a jogunkat. Megérdemeljük a nyomort és a szenvedést.

– Az őseink bűneiért bünteti a most élőket!

– Ez nem büntetés, ez örökség.

– És ha csak egy részét adnák vissza? Nem kell tudniuk az embereknek, hogy honnan van. Hogy jobb életük legyen.

– Ékszeresdoboz, maga használta a szót. Akkor bizonyára, azt is tudja, hogy mi lett a sorsuk. A túlélők lerohanták mindet, nem nyugodtak, amíg mindet ki nem zsákmányolták. Még most is ötmilliárd ember él. Mit gondol, mi történne, ha megtudnák, hogy léteznek az egykori haszonnövényeik. Azonnal akarná mindenki. Hisz joguk van hozzá. Ahogy maga mondta. És amint azt megennék az utolsó magig, mi következnénk. Addig vadásznának ránk, amíg meg nem találnák ezt a helyet. Hogy érvényesítsék a mindenek feletti jogaikat.

– Akkor meg mire várnak?

– Hogy a felszín újra lakhatóvá váljon, hogy az elveszett élet újra birtokba vehesse.

– Mikor tudunk oda visszatérni? – kérdezte izgatottabban Isaac, a gondolat annyira lelkesítően hatott rá, hogy tehetetlenségéről megfeledkezve előrébb akart hajolni. Pozitívumént könyvelhette el, hogy már meg tudta billenteni a fejét.

– Annyira lelkes azért ne legyen! Nem a mi életünkben fog bekövetkezni. Még legalább négy, de az is lehet, hogy hatszáz év hátravan. És ez az idő a másik oknak is nagyszerűen kedvez. Addigra az emberi népesség is megfelelően lecsökken.

– Addig meg hagyják az embereket szenvedni? Kirekesztik őket a jobb életből?

– Nem, nem csak őket. Ahogy látja, itt nincsenek növények, sem állatok, és nem is lesznek, mi sem vagyunk kiváltságosak. Az élet várni fog, amíg el nem jön az ideje. És amíg az ember megtanulja a helyét a természetben. Osztozom az örökségünkben önökkel.

– Ez igazságtalanság.

– Talán, de gondoskodunk róla, hogy az a pár millió ember, aki élni fog a költözés idején, méltó legyen arra, amit mi nem kaphatunk meg.

Isaac zavartan nézett, tompán ugyan, de már az egész testét érezte. Próbálta mozgatni a tagjait.

– És azt mégis hogyan érik el?

– Megtérítjük őket. Alázatra, tiszteletre, és mértékletességre. Egymással és a természettel szemben. Hogy mi nem a teremtés koronája vagyunk, hanem csak egy kétlábonjáró emlős faj.

– Azok a maguk prédikátoraik.

– Mondjuk úgy, a mi nézeteinket terjesztik. És a jó hír, hogy eredményesen. Összességében minden a legjobb úton halad, vagyis haladt mostanáig. – Rövid szünetet tartott. – Úgy érzem ennek a beszélgetésnek a végére értünk. Megtudott mindent, amire kíváncsi volt.

Isaacet szörnyű balsejtelem fogta el.

– Én… sajnálom, hogy… ez történt, hogy… lelepleztem magukat.

– Én is nagyon sajnálom. És őszintén mondtam, hogy okosabb is lehetett volna. Én megpróbáltam, lebeszélni… elhitetni magával, hogy csak rossz helyre tévedt. De maga azért is akadékoskodott.

– Nem mondom el senkinek, esküszöm. Örökre titokban tartom ennek a helynek a létezését – kezdett könyörögni. Érezte az egész testén úrrá lévő reszketést.

Shuren szomorú arccal nézett rá.

– Pár perccel ezelőtt még pont az ellentétét állította ennek. Az emberek jogait akarta érvényesíteni. Őszintén sajnálom, de ezt a titkot nem hagyhatjuk kiszivárogni. Ki tudja, mikor jár el a szája.

– Könyörgök, ne öljenek meg! – kezdett gyerek módjára sírni. – Nekem van egy feleségem és hamarosan lesz egy gyerekem.

– Tudjuk, és próbáltuk is ezt a végső helyzetet elkerülni. De maga… nem nyugodott.

– Ki irányítja magukat? – váltott hirtelen témát Isaac. Egyre határozottabban érezte az izmait. Harcolni fog, határozta el magát. Megpróbál visszajutni. – Melyik kommuna áll ennek a… összeesküvésnek a hátterében.

– Hogy mennyire kíváncsi. Ám legyen. Egyik sem. Ha úgy megfelel, egy teljesen önálló kommuna vagyunk a kezdetek óta. Végül is, igen, egy ékszeresdoboz vagyunk, csak nem a megszokott értelemben, ami túl fontos dolgokat őriz ahhoz, hogy a mohó lakosság csak úgy lecsapjon rá.

– És hogy voltak képesek ennyi ideig észrevétlenül lopni az áramot? – húzta az időt.

– Úgy, hogy nem loptuk. Van saját reaktorunk és energiatartalékunk. De négyszáz év az négyszáz év. Váratlan műszaki hibák fordultak elő. Ez volt az első eset, hogy külső energiaforrást vettünk igénybe. A Monroe I. város és a Norton állomás rendszereit is feltörtük, hogy elfedjük az eltérést. De maga… maga kíváncsi volt. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan lebukunk. Tényleg nem kellett volna a szervízalagútban mászkálnia.

– Várjon, azt mondta elromlott a reaktor, én értek hozzá. Meg tudom szerelni. Dolgozhatnék maguknak – próbálkozott tovább.

Shuren megrázta a fejét. – Az azzal lenne egyenlő, mintha szabadon engednénk. Vannak saját karbantartóink, többen vagyunk, mint gondolná. Már kijelentette, hogy le akar leplezni minket. Ugyan miért és meddig tartaná magát a legújabb ígéretéhez?

– De többen tudják, hogy hol vagyok. Jelentést tettem a hiányról.

– Nem, nem tett – felelte a nyugodt határozottsággal a férfi.

– Viszont sok emberrel beszéltem róla. Azt hittem, hogy egy ékszeresdoboz van itt, tudja. Sok ember véleményét kikértem az ötletről. És azt is sokan tudják, hogy elindultam az alagútban. Furcsa lesz, ha ezután eltűnök. Pláne, úgy, hogy az út egyik végén sem jöttem ki. Könnyű összekötni a szálakat.

– A Norton vezeték nagyon hosszú, még senki sem kezdte el keresni magát, és amíg a vezetékek áram alatt vannak, senki nem is fog utána jönni. Mire bárki gyanút fog, a kábeleket leszereljük, az alagutat eltüntetjük. Egy szakadás a biztonsági ruháján elegendő magyarázat lesz mindenkinek. A munkatársairól pedig gondoskodunk.

Isaac arcára újabb riadalom ült ki. Nem csak magamat, de már a barátaimat is belekevertem a bajba. Shuren olvasott az arcáról.

– Ne aggódjon, nem öljük meg őket. De úgy tűnik a Monroe I. lesz a következő város amelyik elnéptelenedik, és le lesz zárva végleg. A munkatársai pedig majd különböző városokban kapnak munkát. Ők azt fogják hinni, hogy maga volt az egyik első, akit máshová telepítettek.

– Biztosan meg tudunk egyezni valahogyan. Nem fogom elárulni senkinek ennek a helynek a létezését.

– Ezen már túlvagyunk, Isaac. Nem vállalhatunk kockázatot.

Izmai megfeszültek, szinte teljesen elmúlt a testéből a zsibbadás. Úgy döntött, még nem leplezi le magát.

–Gondoskodnom kell a családomról. Könyörgök, engedjen el! – A könnye is eleredt beszéd közben, cseppet sem kellett rájátszani a kétségbeesett színjátékára. Ha akart volna sem bírt volna ennél élethűbb lenni.

Eleinte úgy tűnt Shurenra hat a könyörgés, de végül megrázta a fejét.

– Sajnálom. Nem lehet.

Ezt a pillanatot használta ki. Nem tudta mire lesz képes, minden erejét belevetette, az élete múlt rajta. Nekiugrott a férfinak. Az asztallal együtt borultak fel. Szédülés lett úrrá rajta, de ez nem gátolta. Újra és újra lesújtott Shuren arcába, mígnem az végül egy hatalmasat visszaütött. Oldalra zuhant, csillagokat látott a szeme előtt és végleg elvesztette a tájékozódási képességét. Kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon a földön. A szerszámövére tenyerelt, kitapintott egy csavarhúzót. Kirántotta a rekeszből, és arra döfött, amerre Shurent gyanította.

Újdonsült fegyvere valami puhában akadt fenn, majd fájdalmas üvöltést hallott. Ez felbuzdította, féktelen dühvel újra és újra megismételte a mozdulatot. Még kétszer talált, de negyedjére már csak a levegőt döfte. A látása kezdett kitisztulni. Ellenfele véres vállát szorítva hátrált tőle.

Ekkor hirtelen szúrást érzett az oldalában, majd görcsös fájdalom áradt szét a törzsében. Újból mozgásképtelenül zuhant a földre. Néhány másodpercenként az egész teste görcsösen összerándult.

Egy feketeruhás alak bukkant fel a látómezejében, nem tudta megállapítani, hogy ugyanaz-e, aki korábban rálőtt. Shurenhez sietett és talpra segítette.

Isaacen egyfajta nyugalom kezdett úrrá lenni, a beletörődés. A felborult asztal tövében megpillantotta a zenedobozt, oldalára dőlve, nyitott fedéllel. Csodálatosan szép zene szólt belőle.

Shuren mellé lépett.

– Sajnálom Isaac – kezdte fájdalomtól elgyötört hangon –, őszintén. Nem kellett volna így történnie. Ígérem, a feleségének nem esik bántódása, és gondoskodunk róla, hogy ne nélkülözzenek. És ne feledje, utódaink egy napon újra az édenben élhetnek.

Isaac utolsó erejéből elmosolyodott. A tudata legmélyéről érkezett a késztetés, de nem tudta, hogy Shuren ígérete, vagy a zene váltotta ki. A doboz csodálatos dallama, az ajándék, amit a feleségének vett.

Aurorának.

És a gyereküknek.

A jövőjüknek.