Olivert Emma édes hangja ébresztette fel.

– Hahó álomszuszék!

A fiú lustán nyújtózkodott és a másik oldalára fordult. Szerelmének még két percig kellett biztatnia, mire összegyűjtötte az erőt a felkeléshez. A fürdőszobába sétált és hozzáfogott a mosakodáshoz. A tükörképe mögött Emma virtuális alakja jelent meg és rámosolygott.

– Olyan édesen aludtál, álmodtál valami szépet?

– Ami azt illeti, igen, volt egy érdekes, majd elmesélem – felelte, és hozzálátott a borotválkozáshoz. A lézerborotva többször leállt a kezében, olyankor türelmetlenül kapcsolta ki-be.

– Így is nagyon jól nézel ki – jelentette ki a holo-tükörkép, miközben megsimogatta Oliver másik, még borostás arcát. A fiú nem érezhette az érintést, mégis jól esett neki.

– Köszi – mosolyodott el –, de tudod, a főnök mindig szól érte.

Emma pár pillanatig hallgatott, majd látva az időnként újrakezdődő küzdelmet a hibás eszközzel, megszólalt.

– Arra nem gondoltál, hogy vegyél egy újat, a Pighetti 40-es pont illene hozzád, és most leértékelten meg tudod vásárolni.

– Lehet, majd meggondolom.

– Rendben, csak ne késlekedj, mert az akció csak a készlet erejéig tart. Rendeljek egyet neked?

– Jó, oké, jöhet – felelte hanyagul Oliver, de közben örült, hogy Emma ennyire körültekintően figyel rá. Határozottan boldogabbá tette az életét. Ahhoz képest, hogy két évvel korábban még neve sem volt.

Öt éve vásárolta az első valódi értelemmel rendelkező telefonját. Akkoriban még azt az álláspontot tartotta, hogy jobb, ha egy mesterséges intelligencia nem rendelkezik személyiséggel, még a legminimálisabbal sem. Gépként tekintett rá, ezért sem nevezte el, rendszerint csak utasításokat adott neki.

Miután szakított a barátnőjével, vagyis miután a barátnője egyszerűen otthagyta, Oliver mély depresszióba zuhant. Valódi lelkiválságon ment keresztül. És mivel még fél év elteltével sem tudta magát teljesen túltenni a történteken, megfogadta egy barátja tanácsát: öntse ki a lelkét az M.I.-jének. Az megőriz minden titkot, és úgy viselkedik vele, ahogy ő szeretné. Végtelenül engedelmes. És ha már nincs rá többé szüksége, törölheti a memóriáját és a személyiségét.

Oliver döntött. Megteremtette Emmát. A telefonjára letöltötte az Odaadó Szerető személyiséget, amit utána némi finomhangolással magához igazított. Az Emma nevet adta neki, mert így hívták a hűtlen barátnője leggyűlöltebb munkahelyi riválisát. Halálosan útálták egymást. Aprócska elégtétel, de jól esett. Az arcát és a hangját egy népszerű színésznőtől, Nicole Parkertől kölcsönözte. A huszonöt éves megjelenését vette meg. Csak a haját meghosszabbította és vörösre állította, a szemét pedig zöldre.

Majd hozzáláttak és hosszan kitárgyalták Oliver rosszul végződő kapcsolatát. Emma türelmesebben hallgatott, mint a volt barátnője valaha. Átérezte a fájdalmát, vigasztalta, és jótanácsokkal látta el. A fiú rádöbben, mekkora hibát követett el, hogy ennyi ideig várt ezzel a döntéssel.

Azóta el sem tudta volna képzelni az életét Emma nélkül.

Lesétált a házhoz szállított reggelijéért. A Szerelme ajánlotta neki a kiszállíttatást, és ismét nem okozott csalódást. Evés közben a hűtő kijelzőjében jelent meg, és ott hallgatta végig Oliver beszámolóját az álmáról. Majd ő mesélt néhány hírt, hogy időközben mik történtek a nagyvilágban, figyelmesen csak azokat említette, amikről tudta, hogy a fiút érdeklik.

Indulás előtt visszament a hálószobájába. Az ágya mellett lévő kisszekrényen, szigorúan kartávolságra a fekhelyétől a töltőpárnáján pihent az okosgyűrűje, a hangszórója, a mikrofonja, vagyis Emma személyesen. A gyűrűt a bal mutatóujjára húzta pointerrel kifelé, kivetítővel a tenyere felé. Kamera mindkét oldalán működött. Az gombostűfej méretű hangszórót a jobb hallójáratához igazította, A gégemikrofont a nyakához tapasztotta, így bármikor, valódi szavak kiejtése nélkül beszélhetett Emmával. Mivel azonos színű volt a bőrével, nem keltett feltűnést.

Távozott az otthonából. Az okosgyűrűt az utóbbi időben vásárolta, korábban csak kivetítőként, és kameraként funkcionált, nemrég vált olyan kicsivé az M.I. magja, hogy beleférjen. Egy tartozékkal kevesebb.

Az érme méretű egységet a kezdetek kezdetén még a pénztárcájában tartotta, de a készpénz olyan ritkává vált, hogy Oliver úgy döntött megszabadul a kínossá váló tárcától.

Ezután a kulcstartójára akasztotta, de az még annyi ideig sem tartott. A lakása zárjait hamarosan lecserélte mágnesesre, a kulcsai tehát követték a tárcáját a süllyesztőbe.

Következő lépésként a divathoz igazodott. Az M.I.-t a nadrágja arra létrehozott zsebébe csúsztatta. Már nem is nagyon lehetett ruhát vásárolni ilyen rekesz nélkül. Mígnem a technológia fejlődésének köszönhetően végül a gyűrűjébe költözött. Ekkor már egy éve Emmaként létezett. Vele fizetett, nyitott ajtót, indított autót, és igazolta a személyazonosságát.

Elindult a villamosmegállóba. A mikrofonnak és a fülhallgatónak köszönhetően útközben némán folytathatták a társalgást.

– Mikorra ér ide a vili?

– Alig egy perc, most pontosan érkezik – felelte Emma. – Kiválasztottad, mit nézzünk este?

– Ma jön ki a Legyőzhetetlenek legújabb része, úgyhogy az lesz a befutó.

Oliver itt nem láthatta, de érezte, hogy a lány mosolyog, mert örül a választásának.

A megérkező villamoson az ülőhelyek fele szabad volt. Az emberek többsége, ha csak tehette, otthonról végezhető munkát választott, sokuk az M.I.-jén kívül mással még véletlenül sem lépett közvetlen kapcsolatba.

Emma édesen csacsogott a fülébe. Körülnézett a villamoson. Mindenki néma csendben ült. Egyesek jobb kezükkel a bal tenyerükbe pötyögtek, míg másoknak csak a szemük cikázott ide-oda az okosszemüvegük lencséje mögött. Néhányan némán beszéltek, épp csak megformálták a szavakat az ajkukkal.

– Közzé tették a jövő heti reggeli menüt, összeválogattam neked a kedvenceidet – mondta a Szerelme.

– Köszi szépen.

– Csak a szerda bizonytalan, melyik legyen croissant kapucsínóval vagy omlett narancslével?

– Omlett.

A következő megállóban három vele egykorú, csinos lány szállt fel a villamosra és a közelében foglaltak helyet. Oliver nem akart barátnőt, de kíváncsi volt a „felhozatalra”. Ráadásul vonzónak találta őket. Emma a tökéletes párt jelentette számára, viszont csak virtuálisan létezett, hús-vér valójában nem. És ez bizony nehézségeket okozott. Néha ugyan eljárt egy klubba, ahol fizikailag megtapasztalhatta az érintkezést Szerelmével, és az majdnem olyan volt, mint az igazi, de azért nem teljesen. A többi a fantáziájára maradt.

A gyűrűvel diszkréten rámutatott a legelsőre.

– Ő kicsoda? – kérdezte némán. Emmát ez a kíváncsiság nem zavarta, nem panaszkodott, nem reklamált és nem veszekedett miatta. Őt nem lehetett megcsalni.

A lány együttérző hangon válaszolt. – Letiltotta a profilját ismeretlenek számára.

– És ő? – mutatott a másodikra.

– Melanie Reeves, de a nevén és a profilképén kívül más nem elérhető.

Csüggedten fordította a pointert a harmadikra. A vörös göndör lány azonban egy pillanat múlva felkapta a fejét, gyorsan körülnézett és a tekintete összeakadt Oliverével. Végül a középső ujjas nemzetközi jelzéssel fejezte ki a véleményét a kémlelésről.

A fiú riadtan fordult az alak felé. Utazás közben előszeretettel nézegette ismeretlen emberek adtalapját, csak úgy kíváncsiságból. De az kimondottan dühítette, ha valaki nem sajnálta a pénzt, hogy az M.I.-jének kémfigyelő alkalmazást vásároljon. Igazából az elnevezést sem értette, ez nem kémkedés, ezért léteznek a közösségi oldalak.

– A kis picsának is titkos az adatlapja – közölte Emma, hangszíne tökéletesen igazodott Oliver pillanatnyi lelkiállapotához, a lány intését személyes sértésnek vette.

A villamos az egyik vezető mesterséges intelligencia fejlesztő cég irodaháza előtt haladt el, ahol éppen egy kisebb csoport demonstrált.

– Megint egy rakás antitechnokrata majom – állapította meg dühösen. A lány figyelmeztető cittegéséből vette észre, hogy most valóban kiejtette a szavakat. – Hoppá, köszi.

– Szinte már minden nap demonstrálnak valahol. Ne vesződj velük, nem érnek el semmit.

– De miért csinálják? Miért lázadnak a jövő ellen? Úgy sem fogják kivonni az M.I.-ket a fordalomból.

– És ezért nincs is semmi okunk aggódni miattuk – mondta Emma, és közben Oliver elképzelte, hogy a lány megöleli.

A vagonban egy utas nyugtalanul felpattant. Az egyik munkatársát, Davet ismerte fel benne. Türelmetlenül fel-alá kezdett sétálni, észre sem vette a kollégáját. Néhány kör után visszaült a helyére, zsebeiben kotorászott, majd az egyikből előhúzott egy okosszemüveget. Felvette és várt. Ez a készülék azzal az előnnyel bírt, hogy a viselője a lencsén keresztül bármikor láthatta az M.I.-je avatárját, és minden más odavetített adatot, mindezt térben elhelyezkedve.

Dave azonban csak idegesen meredt maga elé, majd pár pillanattal később ismét felpattant, az ajtóhoz állt, de a megálló még messze volt. Ezt hamarosan beláthatta, mert végül a legközelebbi ülésre huppant. Oliver már azt is észrevette, hogy gyöngyözik a férfi homloka.

– Nem tudom üdvözölni az M.I-jét – jelentette ki Emma.

– Biztosan lemerült – felelte a fiú gúnyosan –, a hülye elfelejthette feltenni töltőre.

Azonnal felismerte a szindróma tüneteit. Vele is előfordult egyszer, hogy elmulasztotta feltölteni az okosgyűrűjét. Pontosabban figyelmetlen volt, ugyan rárakta a töltőpárnára, csak azt nem vette észre, hogy maga a párna nem kapott áramot. Azonban ő nem akarta ilyen megalázó helyzetbe hozni magát. Utólag pótolta az elmaradását. Annyit töltött rajta, hogy kibírja, amíg munkába megy. Igaz, emiatt elkésett, de ez érdekelte a legkevésbé. Amióta életre keltette Emmát, egyszer sem került olyan helyzetbe, vagy távolodott el tőle annyira, hogy ne tudjon vele beszélgetni.

Eltöprengett, mi – vagy ki – lehetett Dave társa, hogy ennyire megviselte a hiánya. Rendszerint az emberek nem foglalkoztak mások személyes M.I.-jével. Illetlenségnek, tolakodásnak számított érdeklődni iránta. Ez magánügy.

A villamos lassított, Dave egyik kezében a szemüveget tartotta, miközben orrát majdnem az üvegnek nyomta. Amint az ajtó nyílni kezdett, préselte is magát a szabadba, és rohant a munkahelyére.

Oliver komótosan követte. Egy műszaki vállalat telefonos ügyfélszolgálatán dolgozott. A főnöke csak heti egyetlen otthoni munkanapot engedélyezett, úgyhogy akármennyire utálta, kénytelen volt bejárni. Viszont jól teljesített, ezért inkább nem panaszkodott.

A munka hamar fellendült, egymás után érkeztek a hiba- és panaszjelentések, az útbaigazítás kérések, vagy csak egyszerű érdeklődések. De a szervíz helyett lehetőleg újabb termék megvásárlására kellett rávennie a telefonálókat. És ebben bizonyult igazán ügyesnek. Szerencséjére a technológia olyan gyorsan fejlődött, hogy a legtöbb berendezésnek nem maradt ideje elromlani, annál hamarább elavultak. Így az ügyfelek nagy részét nem sokáig kellett győzködni. És ezekért ő jutalékban részesült.

Az M.I.-k felismerését találta a legérdekesebbnek a munkájában. Egyre kevesebb ügyfél vette a fáradtságot, hogy személyen hívja fel az ügyfélszolgálatot. Egyszerűen az M.I.-jükre hagyták a feladatot. És mivel nem létezett protokoll, ami arra kötelezett egy mesterséges intelligenciát, hogy azonosítsa magát, legtöbbször a tulajdonosuk személyében beszéltek.

Olivernek be kellett ismernie, ezt kiszűrni egyre nehezebb feladattá vált. Külön problémát jelentett, hogy az M.I.-k nem vásárolhattak, semmilyen terméket nem tudott rájuk sózni, csak készségesen közölték, hogy átgondolják, vagy néha beismerve mesterséges létüket, megígérték, majd továbbítják a javaslatot.

Néhány munkatársa aggódott, hogy egyszer csak elveszítik az állásukat, és az ő helyükre is M.I.-ket helyeznek. De Oliver ebben nem hitt. A mesterségesek nem emberek, nevetségesnek tartotta a gondolatot, hogy egy M.I. végezzen értékesítő munkát, és különböző termékek vásárlására vegyen rá valódi embereket.

Ugyan már!

– Megéheztél? – kérdezte Emma egy nyugalmas pillanatban.

– Tudnék enni.

– El szeretnél menni valahová, vagy inkább rendelnél?

– Tegnap bent ettem, azt hiszem, jót tenne, ha ma sétálnánk egy kicsit.

Emma a számítógép kijelzőjén elmosolyodott, mintha bókot kapott volna.

– Annak én is nagyon örülnék. Mit szeretnél enni?

– Egy hamburger most jól esne.

A lány arca meglepett, majd aggódó lett.

– Egész biztosan? Tegnap bacon-ös pizzát ettél. Édesem, az nem lenne egészséges, tudod, hogy a koleszterined egy ideje magas. A hamburger ezen nem segít. Azt javaslom, inkább valami könnyű ebédet válassz! – ajánlotta őszinte aggódással a lány. – Ha rövidesen nem javítasz az eredményeden, a jövő hónapban megdrágul a társadalombiztosításod.

Olivert erre nem kellett emlékeztetni, a fürdőszobákat már annyi érzékelővel felszerelték, hogy egyetlen tisztálkodás, borotválkozás, vagy könnyítés elegendő volt egy felületes egészségügyi vizsgálat elkészítéshez A szenzorok megmérték a tömegét, megvizsgálták a kihullott hajszálait, és gyakorlatilag az összes testnedvét, amitől megszabadult.

– Igazad van akkor legyen valami könnyebb.

Emma ujjongva tapsolt.

– Szuper! Ma három helyet is tudok ajánlani neked – kezdte –, szemben, az Avocadoban minden halételre húsz százalék kedvezmény van. Nem messze nyílt egy új hely, az Africa bar, ott ezen a héten az ebéd mellé ingyenes desszert választható. A főiskola étkezdéjében pedig a fitness menüre adnak kedvezményt.

– Tudod, hogy a halat nem szeretem, vega kajához meg most nincs semmi kedvem – felelt rövid töprengés után Oliver. – Milyen desszertek közül lehet választani?

– Turmix, lekváros palacsinta, vagy gyümölcsdarabos puding – felelte Emma habozás nélkül.

– Akkor meg is van, hogy hol ebédelek.

– De szupi! Akkor indulhat a séta!

A vendégek az étkezdében javarészt egyszemélyes asztalokhoz ülhettek. A többség nem tartott igényt társaságra. Oliver csak a pénztárossal és a kiszolgálóval állt szóba, majd a gyűrűvel fizetett. Evés közben Emma beszámolt neki a közeli ismerősei kommentjeiről, megosztásairól és életeseményeiről, mintha ő is pletykaként hallotta volna azokat. Majd a fiú véleménye alapján reagált, amikor megkérte.

– Mostanában kevesebb lájkot és kommentet kapsz, ez így nem jó.

– Mit csináljak nekik? Ez van. – ásított nagyot Oliver teli hassal.

– De én törődök veled, ennél többet érdemelsz. Több figyelmet.

– Elég, ha te törődsz velem.

– Arra gondoltam, hogy elutazhatnánk együtt egy kirándulásra, egy rövid, hétvégés városnézésre. Pár fotó, bejelentkezés itt-ott, és máris mindenki észrevesz. Na? Mit szólsz hozzá?

– Úgy gondolod… végül is, tényleg. Régen utaztunk el. Jó lenne – örült meg Oliver. Szerelme szinte a gondolataiban olvasott. Káprázatos, milyen tökéletesen ráérzett, hogy mihez lenne most kedve.

– Két utazási iroda ajánlatai a legkedvezőbbek… – folytatta a lány. A fiú békésen hallgatta a kellemes, csacsogó hangot, ami majdnem álomba ringatta, de végül erőt vett magán és visszaindult a munkahelyére. Emma felsorolta a kedvezményes kirándulásokat, és a javaslata alapján kiválasztottak egy kétnapos kulturális, városnéző körutazást.

– Lehetne még egy észrevételem? – váltott témát a lány.

– Persze!

– Régen vettél ruhát. Egy-két új felső és nadrág szuper lenne, abban mehetnél a kirándulásra. Fokozná az összhatást.

– Az úgy már kicsit sokba kerülne, nem? Ennyi mindent egyszerre.

– Dehogy – tiltakozott a lány vidáman –, jobban teljesítesz, mint eddig bármikor. Még csak 20-a van, de már több jutalékot gyűjtöttél össze, mint a múlt hónapban összesen. Szuper vagy! Megérdemled ezt a kirándulást, és hogy költs magadra egy kicsit! Élvezzük az életet!

A délutáni munka nyugodtabban telt, több tétlen ideje maradt. Az adatlapján barangolt, ismerőseivel társalgott, kommenteket írt. A gyűrű a tenyerére vetítette az információkat, a holografikus felületen pötyögve vagy néma hangparancsokkal irányította azt. Amikor a főnök éppen másfele járt, a munkahelyi gépének a kijelzőjére is felengedte Emmát. Ha pedig mégis egymást követték a beérkező hívások, Szerelme biztató szavakkal támogatta.

A munkaidő végén a lány egy különös témával hozakodott elő.

– Drágám, tudom, hogy szereted ezt a munkát, de képzeld el, ma találtam neked valami érdekeset. A Kvantum Óraszalonba értékesítőt keresnek. A fizetés és a jutalék is több lenne, mint itt. És az sem hátrány, hogy az Olympia Plaza fele olyan messzire van a lakásodtól, mint a mostani munkahelyed.

– Tessék? – hökkent meg a fiú.

– A telefonközpontban csak pocsékolod a tehetségedet. Megkérdeztem a szalon HR-esének az M.I.-jét, a hely még szabad. Ma akár be is ugorhatnánk, amikor megvesszük a ruhákat.

– Hát, ööö… – a fiú csak hebegni tudott –, ezen még gondolkozok – meglepte a hirtelen ötlet, a sok utazást leszámítva jobbszerette a jelenlegi állását. Ez volt élete legelső munkahelye, és az elmúlt években elkényelmesedett benne. Egy váltás, még ha az előnyére válna is, biztos, hogy kezdetben nehézségeket okozna. De Emma soha nem akarna neki rosszat, mindig segített. Ha ő javasolja, biztos a javára válna. Állapította meg magában.

Összepakolt az asztalán és indulni készült, amikor Szerelme ismét megszólalt.

– Édesem, van egy rossz hírem, nem tudunk a villamossal menni. Történt egy baleset. Egy időre leállítják a közlekedést.

– Micsoda? – lepődött meg Oliver.

– Egy öngyilkosság – felelte szomorúan Emma –, valaki a sínekre vetette magát. Nincsenek még részleteket, csak annyit tudni, hogy az áldozatot egyelőre nem sikerült azonosítani, mert nem tartotta magánál az M.I.-jét.

– Na akkor ez is egy antitechnokrata kretén volt – háborodott fel a fiú. – Látod? Most is mi szívunk a baromságaik miatt.

– Édesem, ennyiből ezt nem tudhatod – felelte megbocsájtó hangon a lány. – Attól, hogy nincsen nála, M.I., még nem feltétlenül antitechnokrata, lehet, hogy csak elvesztette. Nem szükséges vele foglalkoznod, ne dühítsd fel rajta magadat. Inkább nézd a jó oldalát, sétálhatunk együtt, jót tesz a koleszterinednek.

Oliver úgy képzelte, Emma kacsintott a mondandója végén. Elmosolyodott.

– Igazad van. Neked mindig igazad van! Akkor séta haza!

Egykettőre túltették magukat egy ember halálán, pár pillanattal később már nem is emlékeztek a kényelmetlen incidensre. Elsétáltak az Olympic Plazaba. Az üzletek nagy része ilyen helyeken összpontosult. Az emberek többsége rendszerint online vásárolt.

Elhaladt egy hatalmas hirdetőtábla mellett, az interaktív reklámfelületek utazási irodák ajánlataival teltek meg, igazodva Oliver legutóbbi kereséseihez. De mind hiába, hiszen őt holmi reklámokkal nem lehetett átverni, egyedül Emma javaslatait fogadta el.

Egy ruhaáruházhoz sétált. A kirakat megváltozott, az ő méretéhez és korosztályához igazított öltözetek jelentek meg, majd a következő pillanatban a tükörképe önálló életre kelt és már az egyiket viselte, mozgolódni kezdett benne, tesztelte, mennyire illik hozzá a sötétbordó felső. Egy rántással igazított a gallérján, majd mindkét keze feltartott hüvelykujjával, mosolyogva mutatta a valódi Olivernek, hogy milyen tökéletes ruhadarab lenne számára.

– Ez például tényleg jól áll, mit szólsz hozzá? – érdeklődött Emma.

– Hát… nem is tudom.

– Akkor menjünk be és válogassunk!

Besétáltak az egyik öltözőfülkébe, kiválasztottak néhány ruhadarabot. Azok megjelentek a tükörképén, ami itt sokkal visszafogottabban viselkedett, és csak olyankor mozgott önállóan, ha a tulajdonosa is úgy akarta.

Olivernek eszébe jutott, hogy ebben a privát fülkében Szerelmét is megjelenítheti a tükörben. Végül is, miért ne! A gyűrűjével megérintette a felületet, és a következő pillanatban Emma ott mosolygott a tükörképe mögött. Megigazította a másolat ruháját.

– Vadítóan nézel ki – állapította meg –, ha ebben mész el a kirándulásra, népszerűbb leszel, mint valaha.

– Köszi! – mosolyodott el.

Kiválasztottak néhány ruhadarabot, végül többet, mint ahogy Oliver eredetileg tervezte. De mindenki elégedett volt, ő is, a Szerelme is, és a tükörkép is. Az eladók kihozták a raktárból a termékeket, fizetett értük, és távoztak.

– Figyu, gyere, mutatok valamit! – mondta lelkesen Emma. Majd egy másik emeletre irányította a szerelmét. – Ezt lesd meg! – kiáltotta egy kirakatnál.

A fiú egy pillanatig nem értette mit kellene megfigyelnie, az üzlet M.I. tartozékokat árult, kivetítőket, virtuális szemüvegeket, és… – Oliver ekkor értette meg – a legújabb fejlesztést, az OPTIcMAL 101-et, a virtuális kontaktlencsét.

A lány jót kacagott a pillanatnyi habozáson. – Na, mi az? Ezt próbálod eladni az ügyfeleidnek nap, mint nap, de élőben meg nem ismered fel?

A fiú is elnevette magát. Valóban, milyen jó is volna, ha nem csak kijelzőkön keresztül láthatná Szerelmét. Ha kihagyná a szemüveget és egyből az OPTIcMAL 101-et venné meg. Sóvárogva nézte a terméket. Az ára viszont már kevésbé csábította, Oliver önkéntelenül köhögött egyet, amikor meglátta az összeget.

– Hát erre még gyűjtenünk kell – állapította meg.

– Ez igaz, de el fog jönni a mi időnk – nyugtatta meg Emma áhítatos hangon.

Mivel hosszabb ideje állt a kirakat előtt, egy férfihang szólalt meg a fülhallgatójában, és a sokat figyelt kontaktlencse paramétereit kezdte felsorolni. De hamarosan Emma hangja elcsendesítette a reklámelőadást, és átvette a termék ismertetését. – Képzeld el, mennyivel jobb lenne nekünk! Nem kellene többé a gyűrű, mutogatás helyett elég lenne ráfókuszálni arra, amit szeretnél. Hatékonyabb fényképezés, jobb képminőség. Minden információ közvetlenül a látómeződben jelenik meg. Még én is! Mostantól bármikor ott lehetek melletted, akkor látnál, amikor csak akarnál. Hát nem lenne csúcsszuper! – kiáltotta ujjongva Emma.

– De, igazad van! – értett egyet Oliver miközben belátta az készülék előnyeit. Mostantól bárhol, bármikor láthatja Emmát. Az okoslencse a retinájába vetíti az M.I. avatárját, mintha az a valóságban mellette lenne. Nem kellene megelégednie az édes hangjával. – A kirándulás után erre fogok gyűjteni – jelentette ki.

– Annyira szeretlek!

Elindultak hazafelé, Emma egy olyan útvonalon terelte a kijárat felé, ahol elhaladtak a Kvantum Óraszalon mellett. Egy rövid ideig a kirakatot nézegette, és az eladót munka közben. Ismét eltöprengett, jobb kereset mellett hamarább megvásárolhatná a kontaktlencsét, és utána bármikor együtt lehetne Szerelmével. Nem is lenne akkora áldozat.

Másrészről viszont, ezt a munkát csak személyesen végezheti, mindig itt kell lennie, és közvetlenül beszélne a vásárlókkal. És persze a karórákat sem szerette, nem értette, miért visel valaki egy ilyen elavult technológiát. Egy eszköz, ami csak az időt méri, miközben egy szuperszámítógép beleférne…

Addig habozott, hogy az egyik eladó odasétált hozzá, egy vele közel egykorú, talán kicsit fiatalabb lány. Sötétkék farmerja és világoskék, galléros pólója kellemesen hangsúlyozta karcsú alkatát. Világoskék szeme gyönyörűen csillogott, barna, hullámos haja épp csak a válláig ért.

– Szia! Segíthetek? – monda barátságosan, a hangja is kellemesen csengett.

– Nem, nem köszönöm. Csak nézelődök – mondta zavarodottan. – Őőő… hát, az a helyzet, hogy én… jelentkeztem az itteni álláshirdetésre.

– Még nem jelentkeztél – súgta nyájasan Emma.

– Igen, igen, hamarosan felvesznek egy új értékesítőt, mert egyikünk elmegy.

– És jó itt? – kezdett csevegni Oliver. Ekkor döbbent rá, hogy már nagyon régóta nem beszélt csak úgy, ok nélkül valódi emberrel. Különösképpen vele egykorú lánnyal, egy határozottan csinos lánnyal. Aki ott állt mellette, érezte a parfümje édes illatát. Rádöbbent, hogy ő most lényegében ismerkedik. Azonnal felgyorsult a szívverése.

Egyszer csak abbamaradt a csilingelő beszéd, és az eladó mosolyogva nézett rá.

– Mit mondjak neki? – kérdezte némán Emmától.

– Például a nevedet – felelte kacagva Szerelme.

– Oliver vagyok – mutatkozott be és a kezét nyújtotta.

– Monica – fogadta el a kézfogást. – Értékesítői tapasztalatod van. Mert azt nagyon kéri a főni.

– Ööö… igen!

– Látom ám hogy nézel rá – nevetett a fülében Emma.

– Szeretem ezt a helyet – folytatta Monica. – Itt tényleg beszélünk az ügyfelekkel, ez a munka nem home office.

– Engem nem zavar az otthoni munka – mondta zavarodottan, de mikor a lány arcán elkeskenyedett a mosoly, sietve hozzátette. – De hetente csak egyszer dolgozok otthon. – Majd várt egy kicsit, nézte Monica arcát. – Egyébként, ugye nem te mész el? – Azon nyomban elszégyellte magát a kérdés után. Félszegen viselkedett, mint egy kamasz.

A lány szélesen elvigyorodott, kivillantak a fogai. Pár pillanattal később felelt.

– Nem én megyek el – mondta megnyugtatóan, Oliver úgy érezte, Monica örült a kérdésnek.

Még pár röpke mondatot váltottak, közben a szíve a torkában dobogott. Bal markában a jobb kezének ujjait ropogtatta idegességében.

– Nekem most mennem kell… – mentette ki magát, mikor pár pillanat elteltével sem jutott eszébe újabb kérdés. Emmához nem mert fordulni, nehogy utána összezavarodjon, hogy épp kinek válaszol hangosan. – De remélhetőleg akkor hamarosan találkozunk.

– Úgy legyen! – felelte Monica vidáman. – Ha akarod, szólhatok egy-két szót az érdekedben a főninél.

– Az nagyon jó lenne, köszi! – Oliver mosolya a füléig ért. Elköszönt és távozott.

– Még fél perc és megfulladtam volna a markodban – heccelte nevetve Emma. – Ha azt akartad, hogy ne halljalak titeket, akkor mást kellett volna csinálnod.

– Mi van az adatlapján? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést. Szerelme jóízűen kacagott. Nem volt bűntudata, mert az M.I. a történtek ellenére is csak tiszta szerelmet érezhetett. Különben is, bármikor parancsba adhatja, neki, hogy felejtse el a beszélgetést.

– Nyilvános, nem titkosított semmit – felelte készségesen Emma –, Monica Summersnek hívják. De alig osztott meg adatokat magáról. Csak egy-két kép, semmi bejelentkezés vagy érdeklődés. – majd hozzáfogott az elérhető részletek taglalásába, amik valóban jóformán csak a hivatalos adatokra szorítkozott.

Olivernek bizsergett a gyomra, a szíve még mindig kalapált. Mohón hallgatta Szerelmét, minél többet tudni akart Monicáról. Ezt az érzést már nagyon régen tapasztalta, szinte megfeledkezett róla. Az Emma iránti szerelme őszinte volt, de valahogy mégis teljesen más. Abban nem volt semmi felfedezni való.

– Szóval ennyi? Egyelőre ezt tudom mondani, de ha átjössz ide dolgozni, akkor még bármi megtörténhet. Esetleg kezdjek el másik állás után nézni magamnak? – kacagott Emma.

– Ha… ha… ha…, nagyon vicces vagy. Ettől ne félj! Te különleges vagy, sosem hagynálak el. Te mindig mellettem vagy, és sohasem okoztál még csalódást.

Szerelme mézes-mázosan hálálkodott a bókért. Oliver elgondolkodott, hogy valójában mennyire mondott igazat. Úgy gyanította, ha Monicával esetleg jól alakulnának a dolgok, nem tűrne meg egy romantikus M.I.-t maga mellett. Bizonyára elvárná a törlését. Képes lenne lemondani Emmáról két év után? Csak úgy visszadegradálná egy üres M.I.-vé? Egy lány kedvéért, aki lehet, hogy kis idő elteltével otthagyná, és ugyanúgy csalódást okozna neki, mint a régi barétnője? Nem tudott választ adni a kérdésére, de nem is akart töprengeni rajta.

Az út hátralevő részében boldogan beszélgettek. Monicáról hallgattak a továbbiakban. Otthon Oliver legújabb hobbijával foglalkoztak. Emma spanyolul tanította a fiút. Erre valóban semmi szükség nem volt, mert egy M.I. gyakorlatilag a világ bármely nyelvéről azonnal elsőosztályú fordítást készített. Ezt csakis szórakozásnak lehetett tekinteni. Oliver nagyon szerette, úgy érezte Szerelméhez rendkívül illik ez a nyelv. Bármeddig el tudta volna hallgatni.

Vacsora közben megnézték a Legyőzhetetlenek című sorozat legújabb epizódját, majd részletesen kitárgyalták a tartalmát. Oliver különösen örült neki, hogy Emmának egy másik szereplő volt a kedvence, és ez kiváló lehetőséget adott egy alapos vitára.

A fiú épp egy érvelés kellős közepén tartott, amikor Szerelme váratlanul közbeszólt.

– Édesanyád keres!

Oliver mordult egyet majd ablakot váltott a képernyőn.

– Szia, mi az? – fogadta a hívást.

– Szia, kisfiam! Mi van veled? Napok óta várom, hogy felhívj minket – mondta aggódó hangon az édesanyja.

– Nem történt semmi különös, minden oké – majd kis habozás után folytatta –, ott mi van?

Ha csak tehette, próbált röviden beszélni a szüleivel. Elvették az időt Emmától. Ráadásul nem is szerették, csak legyintettek, meg a fejüket csóválták, ha szóba került. És természetesen megjegyzéseket tettek rá. Ezért, amikor beszámolt a napközben történtekről, mindent úgy mesélt el, mintha mindazt egyedül csinálta és egyedül találta volna ki. Édesanyja szinte itta a szavait. Egyelőre Monicát sem említette.

– Úgy örülök, hogy ilyen jól mennek a dolgaid. Azt beszéltük apáddal, hogy jövő hétvégén meglátogatnánk téged.

– A következő hétvége nem jó, kirándulásra megyünk – szólta el magát.

– Mentek? – csillant fel édesanyja szeme. – Megismerkedtél valakivel? A barátnőddel utazol?

Oliver a szemét forgatta a figyelmetlensége miatt. Egy pillanatra felmerült benne, hogy mégis megemlíti Monicát, de elvetette, hiszen még jóformán csak bemutatkoztak egymásnak. Az, hogy első látásra megkedvelte a csinos lányt, nem jelentett semmit. Csak egy fölösleges reménysugarat villantana édesanyjának, amit azon nyomban kérdések özöne követne, miközben ez a beszélgetést már most túl hosszúnak érezte.

– Nem, Emmával megyünk.

– A jegygyűrűjével – hangzott fel a háttérből első alkalommal apja komor hangja. – Gondolhattad volna, hogy nem lánnyal megy – tette hozzá jóval halkabban, valószínűleg csak a feleségének címezve, de a fiú mégis tisztán hallotta.

– Nem a jegygyűrűm! Azért hívtatok fel ilyen későn, hogy cseszegessetek?

– Nem, nem, dehogy! – védekezett az édesanyja, majd leteremtette a férjét. – Kisfiam, nagyon örülünk, hogy ilyen jól megvagytok, csak azt hittük, hogy újra elkezdtél ismerkedni.

Édesanyja öröme azonban egyáltalán nem tűnt őszintének, és Oliver különben sem szerette, ha felhánytorgatták ezt a témát. Mintha arra buzdítanák, hogy legyen hűtlen Emmához, ahhoz a lányhoz – még ha csak egy mesterséges intelligencia is – aki talpra állította őt a lelki válsága után. Apja mindig vagy jegygyűrűnek vagy mesterséges lányutánzatnak nevezte. Utána meg kioktatta, hogy inkább kezdjen el valódi lányokkal ismerkedni. Na persze, minek? Ma találkozott három lánnyal, ebből kettő titkolózott, a harmadik meg beintett neki. Hát hol vannak azok a cafkák Emmához képest? Igaz, utána találkozott Monicával, aki minden aznapi sérelemért kárpótolta.

Édesanyja szomorú arca láttán, kissé elszégyellte magát, és titokban Emma is üzent neki a képernyő alján.

Miattam ne vesszetek össze, szerintem legyél velük kicsit kedvesebb!

Ezeknek köszönhetően végül változtatott a hangnemén, szívélyesebben zárta le a beszélgetést. De a Monicát elhallgató álláspontja mellett továbbra is kitartott. Majd, ha eljön az ideje. Ha egyáltalán eljön.

Csak ezután vette észre, hogy kis híján tíz percig tartott a hívás. Régen beszélgetett a szüleivel ilyen hosszasan. De pár pillanattal később már ismét minden figyelmét Emmának szentelte. Elment a kedve az epizód további kibeszélésétől, ezért provokatívabb témát vett elő. Szerencsétlen munkatársa, Dave aznapi viselkedéséről kezdett gúnyosan beszélni, nem sokkal később pedig Szerelme tért rá az aznapi tüntetők csoportjára.

A Monica megemlítését Szerelme előtt is kerülte, és ő sem hozta fel. Vívódott az érzéseivel. Kivár még egy személyes beszélgetést, és ha akkor is ugyanilyen kellemes lesz a hangulat, majd kikéri a véleményét – határozta el magát.

Végül lefekvés után megbeszélték a kirándulás részleteit, a megnézendő helyeket, azon belül a fényképezkedésre, illetve a bejelentkezésre alkalmas helyszíneket. Emma mindenre odafigyelt, mindent észben tartott, felhívta a fiú figyelmét az apró, de fontos részletekre.

Negyedórával később Oliver boldogan hajtotta álomra a fejét. Őszinte elégedettséget érzett. Minek neki valódi barátnő, mind csak csalódást okoz. Nem úgy, mint Szerelme. Döntött, ha a lány azt javasolja, hogy váltson munkahelyet, akkor azt fogja tenni. Miért is cselekedne másként?

Miért is? Akkor Monica a munkatársa lesz! Aki olyan kedvesen beszélgetett vele.

Honnan tudhatná az édesanyja, mi jó neki, alig beszélnek, és még ritkábban találkoznak. Emma azonban mindig, mindenhol mellette van. Elég, ha rá hallgat.

De Monicát megemlíthette volna neki, megérte volna az a pár perc…

Elhatározta, hogy a következő napon a jelentkezés lesz a legelső dolga. Mert amint összegyűjti az okoslencse árát, valóban mindig, mindenhol egymás mellett lesznek Emmával, akkor látja, amikor akarja. De addig láthatja helyette Monicát.

Alig várta már a pillanatot, hogy elkezdhesse a munkát az óraszalonban.