Matthew elemzően nézett végig a zajongó tömegen, akiknek úgy látszott fel sem tűnt az iszogató férfi jelenléte. Lekonyuló szájjal magához vette a poharát, ám annak az alján is már csak egy olvadozó jégkocka szemezett vele. Lecsapta az asztalra és flegmán félretolta magától. A füstös bárban mindenki önfeledten ünnepelt, egyik fiatal csapat váltotta fel a másikat, egyedül Matt támasztotta továbbra is magányosan a pultot.
– Boldognak tűnnek – hümmögte az orra alá. – Bár tudnák, az igazságot – gondolta magában –, de talán ők jártak jobban – megvonta a vállát, majd fáradtan hátrafordult a csapos felé, és intett neki még egy italért, amikor a semmiből egy gyönyörű, barna hajú nő vágódott be mellé.
– Jó estét, Lowe néven lett rendelés leadva – vetette oda sietve a pultosnak, aki kérdőn ránézett Matt-re, majd az üres poharára. A férfi előzékenyen bólintott. A nő végignézte a kettejük közt lezajlódott néma eszmecserét és azonnal elszégyellte magát.
– Jajj, elnézést kérek, nem akartam bunkó módon maga elé tolakodni – kezdett azonnal szabadkozni. – Persze, szolgálja csak ki előbb az urat – mondta a pultosnak, majd Mattra nézett, aki hálásan biccentett. A férfi egy pillanatra belenézett a nő ragyogó, mogyoróbarna szemébe, aki visszanézett rá, majd ki akart nyögni valami humorosat, de végig nézve a nő gyönyörű mivoltán, úgy érezte, hogy fölöslegesen próbálkozna – ráadásul egy jó poén sem jutott az eszébe -, ezért beletörődően visszafordult az újratöltött poharához.
– Egy kis alapozás az esti buli előtt? – jött a váratlan kérdés egy mosoly kíséretében a lánytól. – Szia, Laura vagyok.
– Érdekes a munkám, de bulisnak semmiképp se mondanám. Amúgy Matt vagyok –válaszolta, majd kedvesen egymás felé intettek.
– Jaj, úgy sajnálom, „Amúgy Matt”. És pont a mai estén?
– Ne sajnáld! Úgy tűnik, én vagyok a mázlista, hisz a munkahelyemen az elemzők közül szinte csak engem nem döntött le a hírhedt „két napos kór”.
– Igen, hallottam, hogy a dolgozók körében most szedi csoportosan az áldozatait – folytatta a nő, majd egymásra mosolyogtak. – Mellesleg hol dolgozol? – kérdezte Laura, ezután hunyorogva ránézett a férfi ingén lógó névtáblára. – „Matt vagyok, az U.S.B.H. vezető elemzője.” – olvasta fel csodálkozó arcot vágva. – USBH? Sosem hallottam róla.
– Nem meglepő, hiszen egy szupertitkos kormányhivatal.
– Mi más lenne!?
– Szóval kérlek ne is faggass róla többet.
– Különben meg kéne, hogy ölj, ugye?
– Valami olyasmi – erre már mindketten hangosan felnevettek.
– Szóval a munkatársaid cserben hagytak, és inkább ünnepelni mennek, ahelyett, hogy jó sztahanovista módjára húznák az igát.
– Eltaláltad. Elképesztően hosszú műszak lesz, és mivel a fejesek tudják, hogy nekem se családom, se barátnőm…
– A konditeremből meg gondolom, azért egy napot csak hiányozhatsz… – kuncogott aranyosan maga elé a lány. Matt szintén fülig érő szájjal mosolygott és rázta a fejét.
– Minden idegennel ennyire kedves vagy? Lehetek akár mutogatós bácsi is.
– És ha én pont azt szeretem? – aranyosan kuncogott – Amúgy nem. Csak azon kevesekkel, akik tényleg szimpatikusak – kacéran rákacsintott. Matt nem igazán értette, hogy mibe is csöppent hirtelen, de kezdett tetszeni neki a dolog. Rég nem érzett ilyen kémiát már senkivel. Egy picit bele is élte magát a helyzetbe. Amíg Laura felnézett a pult fölé kihelyezett televízióra, addig Matt óvatosan megfigyelte a lány arcának minden kecses vonását. Egyszerűen gyönyörű volt.
– Tudod, mit jelképez a kék madár, „Amúgy Matt”? – érkezett a hirtelen témaváltás, majd Laura vékony ujjával felmutatott a reklámban röpködő madárra.
– Nem, de azt mondják, sose késő új dolgokat tanulni, szóval…
– A boldogságot. Maeterlinck írt róla a könyvében. Egy testvérpár kalandjait mutatja be, akik a boldogság kék madarát keresik különböző nehézségeket leküzdve.
– Hát te meg honnan tudsz ilyeneket? Könyvajánló volt a bulvármagazin hátoldalán – kérdezte vicces felhanggal, de valójában inkább le volt nyűgözve.
– Vigyázz, furcsa lesz, amit mondok: szoktam néha könyveket olvasni. Tudod, egyik betű a másik után.
– Egy olvasott nőszemély? Kezdjek el félni? – ismét jött a kölcsönös mosoly, ám Mattnak váratlanul bevillant egy gondolat az agyába és azonnal lekonyult a szája.
– Mellesleg a madár remek hasonlat. Hisz a boldogság is úgy száll el a szélben, akár egy semmit érő vágy, egy kívánság, amiért nem teszünk meg semmit.
– Hű, milyen sötéten látja valaki itt a dolgokat – a lány kérdőn felhúzta a szemöldökét, majd meglökte kicsit a férfi vállát.
– Nem vagyok én borúlátó, Laura. Csak objektív, de majd egyszer te is – úgy látszott a lány ellenkezni szeretett volna, ám a pultos hirtelen a semmiből – de valószínűbb, hogy a hátsó konyhából -, előtte termett és a kezébe nyomott egy hatalmas dobozt, ami tele volt az estére megrendelt finomságokkal. A csomag roskadozott a rengeteg ételtől, ahogy Laura is a doboz alatt.
– Őhm, megadnám a számom, de… – próbált szabadkozni, ám még az arca sem látszott ki.
– Itt az enyém – majd Matt becsúsztatta a névjegykártyáját az ételek közé. – Remélem, még találkozunk.
– Talán – rövid szünetet tartott. – Majd hívlak, „Amúgy Matt” – a férfi utána integetett, de természetesen ebből a lány semmit sem látott, csak óvatosan botorkálva, nem kiborítva a kaját tántorgott ki a taxijához. Matt pillanatnyi öröme úgy illant el, akár Laura távolodó kocsija, amit másodpercek alatt elnyelt a sűrű éjszakai forgatag. Majd hívlak – gondolta magában keserűen. Jól tudta, hogy ez mit jelent. Hallotta már párszor. Persze mire is számított.
– Talán ha segítettél volna neki, te barom – olvasta ki a csapos tekintetéből, aki feltűnően csóválta a fejét. – A fenébe…
***
Matt még ivott pár kört, hisz muszáj volt felvérteznie magát a közelgő műszak előtt, majd szomorkodva ránézett az órájára; indulnia kellett. Bepattant régi típusú autójába, majd óvatosan, egy pillanatig sem kapkodva, megindult válaszolni a kötelesség hívó szavára. Munkahelye a várostól távol helyezkedett el, egy elkerített magánterületen, így mikor odaért, már csak elvétve hallotta a robbantgatásokat és az ünneplő tömeg zsivaját. Befordult a zsúfolt parkolóba és bár az épülettől jó messze, de szerencsére még pont talált magának egy helyet.
– Szép jó estét, Mr. Dixon! – köszönt neki előre már távolról a túlsúlyos biztonsági őr hatalmas vigyorral a bajsza alatt, aki az ellenőrző bódéjában várta a beérkező dolgozókat.
– Jó estét, Darnell! Mi ez a nagy jókedv? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, majd feltette aktatáskáját az átvilágító szerkezet szalagjára, ami azonnal elnyelte és működésbe is lépett.
– Jaj, Mr. Dixon, képzelje: tegnap váratlanul, csak úgy, belejelentés nélkül visszaköltözött a feleségem a gyerekekkel – szinte már attól könnybe lábadt a szeme, hogy ezt kimondta. – Hetek óta az édesanyjánál laktak. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, de úgy tűnik az imáim meghallgatásra találtak. Mostantól minden más lesz és körülöttük forog majd a világom.
– Igen, ebben biztos vagyok, Darnell – meglapogatta a férfi oldalát, ám ez már nem hangzott túl meggyőzően. A gép zöld fénnyel és sípoló hanggal jelezte, hogy a táska tartalma biztonságos, majd kiadta a szalag túloldalán. Matt nem akarta Darnell magánéleti döntéseit tovább firtatni, ezért átsuhant az ellenőrző kapu alatt, és már célba is vette a táskáját, ám a riasztó bejelzett.
– Mr. Dixon! – vonta fel a szemöldökét félmosollyal az arcán a férfi. – Tudja a dörgést – mondta a tenyerét előre nyújtva. Matt vonakodva előhúzta a mobilját, és ránézett a kijelzőjére.
– De… de lehet, hogy hívni f… – elharapta a mondat végét. – Áh, mégis kit akarok áltatni. Úgysem fog hívni. – Beletörődően a biztonsági őr kezébe adta a telefonját. Ezután ismét átment a kapu alatt, ami most már szintén megadta a zöld jelzést.
– Kellemes műszakot! – visszhangzott a háta mögül a hangárméretű csarnokban. – Csináljanak ott benn bármit is – ezután már csak Darnell jókedvű fütyörészését hallotta, miközben kinyílt előtte a több méter vastag acélfalban megbúvó páncélajtó.
Matt egy lift belsejében várakozott, hogy az levigye őt jó mélyre a föld alá. Több percig tartott az ereszkedés, és a bezártságtól mindig rátört a szorongás. Egyből kigombolta az inge legfelső gombját, hogy enyhítsen a szorításon. Mintha már érezte volna a pokolból áradó fojtogató hőséget, ám egy pillanatig sem csodálkozott azon, hogy miért volt ez a hely ennyire eldugva az emberek szeme elől.
Amint leért, megkönnyebbülve kilépett a liftből, vett egy mély lélegzetet a friss légkondicionált levegőből, majd végigsétált a dobozirodák százai között, melyekben arctalan beosztottak gyűjtötték megállás nélkül az adatokat, akár szorgos hangyák a létfontosságú elemózsiát. Egy átlagos napon is rengetegen szoktak bent lenni, de ma úgy tűnt az összes gép előtt robotolt valaki. A monitorjuk fényében elvesző munkások elképesztő látványt nyújtottak, és az egyre romló helyzetnek köszönhetően számuk napról napra csak nőtt. Matt próbált szigorúan csak maga elé nézni, majd egyenesen célba vette az irodáját. Amint beért, Dixon becsapta maga mögött az ajtót és egy mély sóhaj kíséretében nekidőlt az ajtónak.
– Ma feltűnően sokan vannak odakint – szólt egy ismerős hang. – Picit engem is nyomaszt, de mindig feldob a tudat, hogy én, mi már nem dolgozunk ott – csengett jókedvűen a férfi hangja, aki hátra fordulva lengette a kezét Matt felé.
– Tudom Gary, nemrég még salátát mostunk, viszont most már a krumplit is pucolhatjuk. De jó nekünk. Hurrá, hurrá – zsörtölődött, majd felakasztotta a kabátját a fogasra és ő is lerogyott a számítógépe elé.
– Értem én a filmes utalást, de azért ennél kicsit fontosabb a mi munkánk, és ezt te is jól tudod, Matty – Dixon nem válaszolt rá semmit, csak befordult a monitorja felé, és egy elkeseredett félmosoly kíséretében ingatta a fejét.
– Úgy nézem ma vidámabb vagy, mint máskor – vette oda jókedvűen Gary.
– Haha.
– De tényleg. Látom, hogy valami történt. Elárulhatod magadtól, vagy nyaggathatlak amíg…
– Oké! Oké, találkoztam egy lánnyal – adta meg magát azonnal, mivel tudatában volt saját határainak, illetve barátja különleges, de inkább idegtépő képességeinek.
– És? – jött azonnal a keresztkérdés.
– Nemrég összefutottunk egy bárban. Jót beszélgettünk. Ő pedig elment. Nem fogok róla többet hallani, szóval minek erőltetni a témát?
– Hogy végre boldog legyél!? Annyi ember közül, pont neked kéne értened ennek a dolognak a fontosságát.
– Nagyon is jól tudom, és pontosan ezért nem akarom, hogy ez – mutatott körbe az irodára -, tegyen boldoggá – Matt-nek semmi kedve nem volt folytatni ezt a beszélgetést, ezért inkább felpattintotta az első adatlapot a kijelzőjén, aminek a képe egy pillanatra megremegett.
– Nem ez fog – erőltette tovább Gary, majd együtt érzően rámosolygott a barátjára, aki inkább csak ingerültebb lett ettől.
– Ezt meg mégis honnan tudod?
– Ha teszel érte, akkor ennek itt – rámutatott a monitorjára -, semmi köze nem lesz hozzá.
– És honnan tudod, hogy te teszel érte, és nem pedig… mi? – Gary-nek általában mindenre volt valami pozitív válasza, de most mintha megnémult volna.
– Hát ez az, Gary. Gondolod, hogy te azért vagy boldog, mert nap, mint nap teszel érte?
– Igen – vágta rá magabiztosan a férfi, majd büszkén feltolta orra tetejére a szemüvegét.
– Szóval sosem, egy pillanatra sem fordult meg a fejedben, hogy egy másik, ugyanilyen irodában, Joe az elemzők gyöngye döntött úgy, hogy te megérdemled a boldogságot? Pontosan úgy, ahogy sutyiban te is megadtad Darnell-nek, a biztonsági őrnek?
– Hát ezt meg honnan… – meglepődöttség ült ki az arcára. – Vagyis… ezt meg miből gondolod? – Gary rettentő rosszul hazudott, így a verejtékező homloka és a remegő ajkai már csak extra bizonyítékként tetszelegtek az arcán. Matt mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem is tudom, Gary. Talán mert erről a több száz fős részlegről, te vagy az egyetlen, aki fejből is el tudná mondani a biztonsági őr gyerekeinek a nevét. Gary gyorsan a szájára tapasztotta a kezét, nehogy véletlenül alátámassza Matt elméletét.
– Félre ne érts, engem egyáltalán nem zavar, de ezzel tökéletesen alátámasztod, amit mondtam. A fogadalmak, imák és a többi, nagy részben csak kívánságok. Kevesen vannak, akik valóban tennének is érte – ezután egy picit leült a hangulat és beállt egy pár perces csend, amit Matt kifejezetten élvezett.
– Te is ismered Darnell-t. Egy kedves és jó ember, aki részben a munkája miatt veszítette el a családját. Ez miatt a munka miatt. Igen, az értékei jóval az elfogadott alatt voltak, de a boldogságot nem lehet mindig számokban mérni.
– Gary, én megértelek, sőt még örülök is neki, viszont úgy kapta meg amit kívánt, hogy nem érdemelte meg és így elvetted egy olyantól, aki viszont igen – barátja hozzá akart még tenni valamit, de képtelen volt értelmes érvekkel előállni, és így belegondolva elszégyellte magát. – Átmenetileg bárki lehet boldog. Egy kis piától, vagy szextől, de hosszú távon már… sose tudhatom, és ez végig ott motoszkálna a fejemben.
– Én csak azt mondom, hogy ha úgy érzed, hogy mindent megtettél a boldogságodért, akkor nem kell amiatt izgulnod, hogy a sorsnak, egy kozmikus lénynek vagy BOB-nak köszönheted azt.
– Szóval azt mondod mindent?
– Mindent is. Csak hogy te is megértsd – erre mindketten ismét elmosolyodtak, és halk nevetgélésbe kezdtek. – Viszont most már ideje lenne munkához látnod, nem? – jött a költői kérdés. – Egyedül nem bírok el ezzel a szilveszteri áradattal.
– Meg a rajtunk kívül jelenleg is ügyelő több tucat elemző – rázta meg fejét a férfi.
– De én csak rád és a pozitívizmusodra vártam – ezt Matt már inkább nem is kommentálta, csak mosolyogva beintett barátjának, majd csendben nekilátott az adatlapok ezreinek kiértékeléséhez.
Az első delikvens már ott virított a monitorja közepén, akit úgy hívtak Bobby Harrelson. A profilképe alapján, egy szörnyen elhízott férfi volt, aki azt kívánta – vagyis fogadta meg -, hogy jövőre mindenképpen változtat az életmódján, és le fog fogyni. Matt-nek nem volt más feladata, mint eldönteni, hogy a férfi megérdemli e, hogy az ügynökség hozzásegítse, megvalósítsa-e a kívánságát. A szilveszteri forgatagban az adat gyűjtőkre nagyobb teher nehezedett, így lassabban csordogáltak Matt monitorjára az információk. A kinti had ugyanis hozzáfért mindenhez, ami online megtalálható volt: térfigyelő kamerák felvételeihez, facebook és instagram képekhez, levelezésekhez, bármihez. A kórlapja szerint a szíve nem bírt a magas koleszterinszintjével és ezt a férfi már évek óta tudta. A feljegyzések szerint tavaly szilveszterkor is megfogadta, hogy változtat. Beiratkozott egy konditerembe, ahova a terem feljegyzései szerint kétszer el is ment. Matt épp egy képpel szemezett, amit a férfi fél órája osztott meg az üzenő falán, „Az utolsó pizza!!!” címmel, ám ekkor már megvolt Dixon döntése. Sejtette, hogy Bobby Harrelson már nem húzza sokáig ezzel az életmóddal és tényleg sajnálta, főleg a családját, de nem érdemelte meg a segítségüket. Elutasította és már érkezett is a következő adatlap. Majd a következő és a következő. Egyik felszínes fogadalom a másik után. Matt-nek nem mindig volt ínyére ez a munka, sem a tudás, amivel járt, ám nem volt mit tenni. A kormány ugyanis elvárta, hogy az emberek többségét, pontosan ötvenegy százalékot mesterséges boldogságban tartsanak. Senki sem tudta, hogy ők ott lent a föld alatt mondhatni istent játszanak, kivéve pár nagyhatalmú politikust, akiknek érdekében állt fenntartani ezt az egyensúlyt – Matt rosszallóan megrázta a fejét, amíg várta a következő ember adatait. – Sokan kiégtek már ebben a munkában, és ez egyáltalán nem is csoda, hisz sokaknak éket vert már a fejében egy gondolat:
– Gary, gondoltál már arra, hogy mi okozzuk ezt a rettenetes boldogtalanság hullámot, ami odafent uralkodik? – fordult hátra barátjához a néma irodában.
– He?
– Vajon azért érkezik ennyi kívánság, mert odafent folyamatosan romlik a helyzet – elgondolkozott egy pillanatra -, vagy azért, mert mi teljesítjük őket helyettük, hisz a megadott százaléknak meg kell lennie, ők pedig már képtelenek magukról gondoskodni. Érted, hogy értem? – ám a szemüveg mögül csak egy elhomályosult tekintet bámult vissza rá.
– Hát őőő, hazudnék, ha azt mondanám, hogy…
– Áh, veled is csak többen vagyunk – legyintett Dixon. – Minek is kérdezlek?
– Fogalmam sincs, de inkább gyere, ezt nézd meg.
– Nem kérek a kecskés videókból.
– Gyere mááár – intett Matt-nek, aki vonakodva bár, de feltápászkodott a kényelmes székéből, és ránézett barátja monitorjára. Kikerekedett szemmel figyelte az élő facebook közvetítést egy házibuliból, ahol Laura, a bárban megismert gyönyörű lány lassúzott egy férfivel. Úgy látszott nagyon jól érzi magát.
– Ezt a csajt nézd! – mutatott a kijelzőre. – Na látod, nála egy pillanatig sem kell gondolkoznom a döntésen. Azt kívánta bárcsak lenne jövőre egy normális kapcsolata, és tessék-lássék, már mindent meg is tesz érte. Az értékei tökéletesek, valamint… – Gary tovább folytatta és egy pillanatra sem állt be a szája, ám Matt-hez ebből, pár hangfoszlányon kívül, már szinte semmi sem jutott el. Nem tudta eldönteni, hogy az elkeseredettségtől vagy a méregtől kezdett el remegni az egész teste, de nem is számított. Csak azt tudta, hogy mit kell tennie. Kérdés nélkül átnyúlt Gary karja felett, és elutasította Laura fogadalmát. A barátja megrökönyödve nézett hátra.
– Hát ez meg…
– Kimegyek friss levegőt szívni – kerülte a válaszadást Matt, majd kiviharzott az irodájukból.
– Friss levegőt? Hova ki? A föld alatt vagyunk, bakker! Itt nincs olyan, hogy ki! – Gary csak a fejét rázta és értetlenül fordult vissza a következő adatlaphoz, amikor váratlanul megremegett, majd elment a kép a monitorján. Értetlenkedve várakozott, majd jó szakember módjára oldalba rúgta a gépét, amire nagy nehezen visszaköszönt vele szembe a következő delikvens.
– Biztos csak a túlterheltség miatt – győzködve magát. – Igen. Biztos azért.
Matt zaklatott állapotban sétált fel alá az egyik mellékfolyosón. Végig csak a lány, és a bárban lezajlott párbeszéd járt a fejében. Az igéző szempár és az a meleg tekintet, ami minden fájdalmát elfeledtette. Ő is jól tudta, hogy ebből nem lesz semmi, de ha őszinte akart lenni magával, akkor titkon mégis reménykedett benne. Elkeseredettségében hatalmasat ütött a falba, ám eme döntését, egy fájdalmas reccsenést követően, azonnal megbánta. Kirázta ujjaiból az égető zsibbadást, majd körül nézve csak ekkora vette észre, hogy a bázisnak melyik kis eldugott szegletébe is tévedt. Befordult a sarkon, ahol egy hosszú üvegfal fogadta. Több éve dolgozott már ezen az osztályon, ám mindössze csak egyszer járt erre. Álmaiban gyakran viszontlátta ezt a helyet, és azt a pillanatot, amikor először hozták ide a felettesei. Hosszú ideig áldásnak hitte ezt a tudást, ám mostanra ez teljesen megváltozott.
Lassan odasétált a fal széléhez, nekitámaszkodott és óvatosan belesett az üvegen. A tágas termet egyetlen orvosi ágy és a körülötte lévő villogó berendezések foglalták csak el. Mind ennek közepén pedig ott feküdt ő, az emberi alakba zárt isteni lény. Még a létesítmény szakemberei is képtelenek voltak értelmes vagy tudományos magyarázattal szolgálni a kilétére, ezért a legtöbben egyszerűen csak úgy hívták, a dzsinn. Gary pedig szimplán csak Bob-nak – keserédes mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Ám ahogy végignézett a lény vergődésén, abban semmi szívderítőt nem talált. Fénylő, éteri világosságban úszó testét leszíjazva tartották, ami ennek ellenére is megállás nélkül rángatózott. Végtagjai egyik pillanatban megfeszültek a másikban pedig elernyedtek. Megfeszültek. Elernyedtek. Borzasztó látványt nyújtott. Tejfehér szembogara kiékelődött, és bármennyire is próbálta mozgatni a fejét, tekintetét mereven a plafonra szegezte, mintha csak onnan várná a megváltást. Ám számára már hosszú ideje nem érkezett segítség. Csak az erejének mindennapos kiszipolyozása, amit a koponyájába vezetett több tucat vezetékkel csapoltak le, hogy az államban élő emberek tudatlan boldogságban élhessenek.
– Mégis hogy lehetnék boldog ezek után… – mély sóhajtása visszhangot vert a csendes folyosón.
– Jesszusom, már te is magadban beszélsz? – Dixon meglepettségében hátra hőkölt, mert merengésében fel sem tűnt neki, ahogy Oleg Rodionovich, a tudományos részleg vezetője mögé lopakodott. – Kis barátunk is egész álló nap motyog valamit maga elé – tollával megkocogtatta az üveget. – Amúgy mi a helyzet, Dixon? – kérdezte oroszos akcentusával.
– Szilveszter… – válaszolta egyhangúan Matt, majd megvonta a vállát.
– Ne is mondd, csezd meg. Van kedved bejönni? – Oleg meg sem várta a választ, belépőkártyájával már nyitotta is ki az ajtót. Matt hezitált egy pillanatig, majd beleegyezően bólintott. Beléptek Oleg magánirodájába, ahonnan folyamatosan szemmel tarthatta a dzsinn életjeleit és a berendezések állapotát. Az orosz férfi lehuppant a frissen készített kávéjával a székébe és gyorsan végigfuttatta szemét a lény értékein.
– Hogy van ma? – kérdezte Matt, majd fejével a dzsinn felé biccentett.
– Ugyanúgy, ahogy már évtizedek óta Dixon – válaszolta unott hangon, miközben tekintetével fel sem nézett a számítógépéből. – Ez egy halhatatlan entitás. Mégis hogy lenne?
– Elég rosszul néz ki.
– Lehet. A város lakói egyre több melóval látják el. Ahogy minket is, bassza meg – rázta meg a fejét. Matt lenézett Oleg-re, akiben az együttérzés legkisebb szikráját sem vélte felfedezni, majd tekintetét visszaemelte a lényre.
– És mit ismételget egész nap? Azt sem tudtam, hogy mesterséges kómában képes beszélni – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
– Nem beszél ez. Csak motyog valamit az orra alá néha – néha.
– És ha segítséget kér? Vagy rosszul van?
– Mit gondolsz, miért vagyok én itt? – nézett fel perverz mosollyal az arcán Oleg. – Hogy minden kívánságát kielégítsem – nevetett fel harsány hangján, majd elkezdte csapkodni az asztalt saját poénja hatására. – Ironikus, nemde? – Matt-nek nehezére eset, de próbált egy hihető műmosolyt erőltetni az arcára, ám legbelül egyre rosszabbul érezte magát. A dzsinn teste ekkor még hevesebb rángatózásba kezdett a lerögzített asztalon. Oleg ránézett az órájára.
– Hát persze, mindjárt éjfél – homlokon csapta magát, majd azonnal gyors gombnyomogatásba kezdett. – Ideje egy kis kakaót adni a rendszerre, mert úgy látom kezdünk túlterhelődni. Te pedig jobb ha visszamész a helyedre, mielőtt elindul az áradat – a gépek ekkor még nagyobb hatásfokkal kezdték el megfejni a dzsinn erejét, aki magatehetetlenül vergődött az ágyon.
– Bárcsak lenne elég erőm változtatni – gondolta magában, majd elkeseredetten megrázta a fejét és hátrafordulva elindult az iroda kijárata felé, amikor a dzsinn fájdalomittas üvöltése rázta meg az egész szintet. Az iroda megerősített ablaka szilánkos módon kirobban a helyéről, a teremben lévő berendezések pedig szikrákat kezdtek hányni. A lény teste még jobban megfeszült és próbált önkéntelenül is szabadulni fogságából, ám úgy tűnt, egyedül erre képtelen lesz.
– Ez meg mi a picsa volt? – kiáltott fel Oleg, akinek még mindig a fülére volt tapasztva a keze, majd rémülten felpattant a székéből, és a terem felé kezdett mutogatni, ahol a szikraeső hatására kigyulladtak a gépek és a tűz rögvest terjedni kezdett.
– Nem működik semmi, bassza meg! – csapkodta a gombokat megállás nélkül az orosz férfi. – Sem a riasztók, sem a füstelszívók és természetesen egyik beépített tűzoltó rendszer sem reagál. – Dixon nem tudta mit csináljon, csak szótlanul figyelte a férfi reményvesztett próbálkozásait a rendszer újraélesztésére.
– Ez nem fog működni – zárt rövidre Oleg, majd nekiiramodott a kijárat felé. – Elmegyek, hozok segítséget és egy rakás porral oltót. Dixon, te maradj itt és figyelj a vendégünkre, de ne nyúlj semmihez! Megértetted? – adta ki az érthető utasítások a férfi, majd azon nyomban el is tűnt.
Dixon fel-alá járkált a kis irodában. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy a terem egyre inkább a lángok martalékává kezdett válni. Matt pánikolni kezdett, mert a veszély egyre közelebb ért a dzsinnhez. A férfi szeme sarkából megpillantotta Oleg belépőkártyáját, amit hanyag módon ottfelejtett az asztalán. Talán a munka előtt elfogyasztott alkoholnak volt köszönhető, de hezitálás nélkül felkapta és a teremet betöltő, fojtogató füst ellenére is berontott segíteni a dzsinn-nek, aki még mindig fülsüketítő módon üvölthette túl az éjféli tűzijátékot. Matt bal kezével az arcát takarta, a jobbal pedig egyik szíjat oldotta ki a másik után. Ám a neheze még csak ezután jött. A lángok egyre közelebb értek, és bár a testét már semmi sem tartotta az ágyon, a fejéből kilógó csövek még nem eresztették. Viszont hezitálásra nem volt idő. Matt megragadta a kábeleket, és bármennyire is fájdalmasnak tűnt, hirtelen, egyesével kihúzta őket a lény koponyájából. Felegyenesítette a dzsinnt, egyik kezét átvette a vállán és kivonszolta a lángoló szobából, majd amint biztonságba értek, köhögve összerogytak a sarokban.
Matt minden kétséget kizáróan biztosra vette, hogy a dzsinn, akit a kezei közt tartott, haldoklik. A teste már nem remegett, ám az éteri fény, amit eddig árasztott magából, kezdett halványodni. A lény tekintetét a férfire emelte, majd egy fáradt, hálás mosolyra húzta a száját. Mattnak a torkában dobott a szíve és szeretett volna valami megnyugtatót mondani, ám nem találta a megfelelő szavakat. Viszont úgy tűnt a dzsinn még mondani szeretne valamit, ám Dixon csak a korábbi motyogást tudta kivenni, ezért közelebb hajolt.
– Itt meg mi a francos fene történik? – vonta kérdőre Oleg, amikor belépett az irodájába egy csapat adathalásszal és poroltóval a háta mögött, ám Matt-nek már nem volt ideje válaszolni. A dzsinn még egyszer utoljára felnézett a plafonra, mintha csak a csillagos eget próbálná fürkészni, majd teste milliónyi, fénylő porszemre bomlott le és párolgott el a férfi ujjai között.
Az emberek rémülten, tanakodva topogtak az iroda bejáratában, kivéve Oleg-et, aki ingerülten berontott a szobába, ruhájánál fogva felrángatta és a falnak passzírozta Matt-et.
– Mégis mit műveltél? – üvöltötte az arcába.
– Azt hiszem épp most rúgattam ki mindannyiunkat – válaszolta megkönnyebbült mosollyal az arcán, majd lefejtette az orosz férfi bütykös ujjait az ingéről és egyetlen szó nélkül elindult a kijárat felé.
– Mit mondott neked? – Matt megtorpant az ajtóban. – Láttam, hogy odasúgott neked valamit – vonta kérdőre Oleg.
– Ahogy korábban mondtad, csak értelmetlen motyogás volt – válaszolta Matt. – Semmi több.
– Remélem tisztában vagy vele, hogy mit műveltél! – kiáltotta Oleg a távolodó férfi után – Ezek az emberek odafenn már képtelenek maguktól boldogulni.
– Idén kiderül, Oleg! Idén kiderül – vetette oda az orosznak, miközben érezte, hogy egy hatalmas teher hullott le a mellkasáról. Tudta, hogy ennek még súlyos következményei lehetnek, de már nem érdekelte. Végre ő fog dönteni a saját sorsáról.
***
A kora hajnali ködben egy lepukkant taxi fordult be a kertváros csendes kis utcájába. A családi ház lépcsőjén várakozó férfi izgatottan felpattant a sárga autó láttán, majd sietve kisétált a kerítéshez, hogy azonnal köszönthesse utasát. Laura meglepetten látta, hogy Matt Dixon, a tegnap esti fiatalember nyitotta ki neki előzékenyen az ajtót.
– „Amúgy Matt”? Hát te meg mit keresel itt? – a férfi kisegítette a lányt a kocsiból, akinek arca felderült a boldogságtól.
– Gondoltam…
– Lenyomozod a címem és meglepsz itthon? – vágott közbe Laura, ám hangjában semmi elítélő nem volt, inkább csak komiszság.
– És, hogy ez milyen romantikus lesz – reménykedett erőltetett mosollyal az arcán a férfi.
– Inkább furi.
– Kicsit sem romantikus?
– Furi… – rövid szünetet tartott a lány, majd ő is elmosolyodott -, és kicsit romantikus is. – Matt hatalmasat sóhajtott. – És minek köszönhetem eme örömteli látogatást? – Dixon izgatottan előhúzott egy könyvet a háta mögül, amit át is adott Laurának. Maurice Maeterlinck-től a Kék Madár című ifjúsági regény volt az. A lány örömteli nevetésben tört ki.
– Ne nevess! Tudod milyen nehéz volt hajnalban szerezni belőle egy példányt? Szilveszterkor?
– Na látod „Amúgy Matt”, ez már csak romantikus – kedvesen egymásra mosolyogtak. – Mégis, hogy jutott az eszedbe?
– A munkahelyemen egy öreg barátom azt mondta nemrég: „Ha eljön az este és lecsukod a szemed, Álmodra sugarat én bocsátok, S ha felnézel éjjel a messzi csillagokra, Ott lakom minden, s a vágyaidra látok.” – a lány szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, miközben belelapozott az ajándékába.
– Egy idézet a könyvből – válaszolta Laura.
– Igen. Beletelt egy kis időbe, mire én is rájöttem – vakarta a fejét megilletődve.
– Bölcs barátaid vannak – Matt jókedvűen bólintott egyet – Van kedved bejönni, beszélgetni?
– Nagyon örülnék neki – vágta rá hezitálás nélkül.
– De ez a könyv nagyon nehéz. Bárcsak lenne elég erőm behozni még a csomagom is – Dixon értette a burkolt utalást, bólintott, majd a tegnap estéből okulva azonnal odasietett a kocsi csomagtartójához, amíg a lány kedves mosollyal az arcán kinyitotta a lakása ajtaját.
– Bent várlak! – hallotta a háta mögül. Dixon kipakolta a nehéz táskákat, majd elindult velük a bejárat felé. Bár roskadozott a súlyuk alatt, Matt már nagyon rég nem érezte ennyire boldognak magát. Végre őszinte mosoly ült ki az arcára. Végre teljes mértékben ő dönt a sorsáról és nem pedig a statisztikai részleg egyik elemzője. Volt elég ereje változtatni, és ezt már senki nem veheti el tőle.
„Bárcsak lenne elég erőm változtatni” – villant át ekkor az agyán a szörnyű felismerés. Pontosan ezt gondolta, vagyis kívánta pár perccel a dzsinn rosszulléte előtt. Érezte, ahogy a feszültség végig cikázik az egész testén.
Vajon volt elég ideje átfutni a rendszeren?
Nem – nyugtatta magát.
Biztosan nem.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek