A Hős utcától gyalog ment a Puskás Stadionig. Nem volt kedve villamosra szállni – igazából munkába menni se nagyon. Eleve nem volt az a bejárós típus. A gondolat, hogy most, hetvenévesen van először olyan munkahelye, ahová reggelenként be kell menni, mosolyra fakasztotta. S méghozzá, miféle munkahelyre. Ő, mint pedagógus… Már fél évszázaddal ezelőtt, az első tanítási gyakorlatán kiderült, hogy nem az ő világa. Anno nem is szerezte meg a diplomát. Igaz, most már nincs szükség rá. A Vadhajtásnak köszönhetően annyi tanárra lett hirtelen szükség, hogy anélkül is felvették. Őt és másokat – akiktől inkább félteni szokták az ifjúságot.

– De mostanában nemigen válogathatnak, ugye, Norina?  – mosolyodott el, félhangosan eldünnyögött kérdését a metrólejárat fölötti óriásplakáton lévő nő térhatású fotójához intézve. A plakát sovány, alacsony, manószerű benyomást keltő, sötét hajú lakója visszanézett rá, az ő szája is mosolyra görbült. A férfi tudta, ezúttal nem hallucinál, (pedig ez sem volt ritka nála) csak a hirdetőfelület van így beállítva. A lépcsőn ballagva már kis híján röhögésben tört ki. Szórakoztatta, hogy a hatás kedvéért még a nő felismerésének céljából kihelyezett körözési plakáton is meghamisítják a tényeket. Galamb Norina jóformán soha nem nézett a másik szemébe, ahogy a járókelőkre mosolygás se az ő műfaja. Egy felfelé siető lánnyal összeakadt a tekintete, de aztán rögtön lentebb csúsztatta a látómezőt. A férfiak persze mindig ezt csinálják, de a Vadhajtás óta nem a csajok mellét nézik először, s nem is a combjaikat. Hanem az altestük bizonyos pontját, holott azt – a másik két testtájjal szemben – ruha fedi. Érdekes, még ő is ösztönösen odanéz, pedig őt soha nem izgatta a nők méhe. Vagyis nem a méhük izgatta – húzódott vigyorrá a mosolya.

A Vadhajtás a lányok reakcióját is megváltoztatta. Régen a pasik tekintetét bosszúsan, elutasítóan, kihívóan, netán vihogva fogadták – ezek kiszámíthatóak voltak. Most viszont a válasz attól függött, a lány rajong Norináért vagy gyűlöli őt. Ez a mostani összeszorította a száját, aztán vállat rántott. A férfi pedig lassan sodoródott a mélybe, többi melóba sietővel együtt, mégis külön tőlük. A hol kovász, hol káosz típusú személyiségzavarban élők bizonyos részéhez hasonlóan volt benne némi rátarti lenézés az átlagemberek iránt, akiknek „rendes munkája” van. Ezért a rendes munkáért viszont most annyit fizettek, hogy volt az a pénz. Meg amióta a felesége nyugdíjba ment, túl sokat voltak együtt: kezdtek egymás agyára menni. Nem mintha azelőtt nem így lett volna. Viszont korábban inkább ő ment a nő agyára, de szerencsére Kata eljárt otthonról dolgozni, így az agyfasz kezelhető méretűre duzzadt csak. A nyugdíj óta viszont nonstop együtt voltak, ami drasztikusan megnövelte az esélyét, hogy előbb-utóbb vér fog folyni. Így aztán a változatosság kedvéért most a neje várta otthon, és ő járt be dolgozni. A metróalagút faláról és oszlopairól úgy másfél tucatnyi Norina szemezett vele. Ezeket tegnap óta rakták ki. A kormány persze mindig is tudta, hogy költse mások pénzét, de ez azért már túlzás.

Évtizedekkel korábban volt már egyszer ilyen plakátözön. Azokról egy idős férfi nézegetett a járókelőkre. Ő nem körözték, de a fotója melletti szövegeket olvasva, aki nem ismerte, arra is gondolhatott, minimum egy háborús bűnösről van szó. Az idős, már rég meghalt milliárdos – és a Norina: ők ketten a világ legismertebb magyarjai. Ennek persze nem minden magyar örül. A metróra várakozók között három TEK-es ácsorgott, két pasi, egy csaj, sötét gyakorlóruhában, vállukon gépkarabély, egyiküknél Taser. Vagyis már másképp hívják őket, de a nép továbbra is így emlegette – érted jötTEK, nem ellened, hehe…

Na, ez végképp overreaction. Norinára aligha mondhatta bárki is, hogy a terrorveszélyt jelent. Vagyis igen, de ő nem robbant – az a terrorakció pedig, amit végrehajtott, rég bekövetkezett, hatása pedig visszafordíthatatlan. A három TEK-es annyit ért ellene, mint agyhalottnak a Kalmopyrin. Különben is, Galamb Norinát tizenvalahány éve nem látta senki, nem valószínű, hogy épp egy pesti metróállomáson tűnne fel.

– A helyzet iróniája, baszkikáim – mondta félhangosan a legalább húszméternyire lévő TEK-eseknek – hogy épp a mi Norinánknak köszönhetően esett vissza töredékére az az illegális bevándorlás, ami miatt felhúztátok a Kerítést. Talán ezért is vagytok ilyen dühösek! – nevetett. De a három egyenruhás ügyet sem vetett rá. Telefonon beszél, vagy magában – kit érdekel a vén hülye? Ráadásul mindenki tudta, hogy a készültség nem Galamb Norina miatt van. Hanem a kormányt Norinával való összejátszással vádoló, időnként robbantgató NPL-sejtek, illetve a távlati utánpótlásától megfosztott, kétségbeesett utóvédharcát vívó iszlám fundamentalizmus támadásai miatt. A plakáttenger csak arra kellett, hogy a fogyatkozó, de emiatt mind frusztráltabb Norina-ellenesek átlagának a dühét levezesse, kifogva a szelet a terroristák vitorlájából. Besiklott a metró, óriáskígyóként öklendezve ki, és nyelve el az utasokat. A szerelvényben a változatosság kedvéért nem Galamb Norina képe, hanem ellenfeleinek műve látszott az ablakokon futó hírcsíkokban.

– Újabb RF-et ért támadás Dél-Olaszországban – villódzott a breaking news sávja. A férfi, nanofonja után nyúlva ráadta a hangot a hírapplikációra.

– Korunk legnagyobb ellentmondása, hogy a Nyugat azokat a létesítményeket védelmezi, melyeket az az ember talált ki, akit a legnagyobb ellenségének tart és halálra kerestet! – kezdte tudósítását a robbantás helyszínét lezáró obligát szalagkorláttól nem messze álló riporter. Az emberek körülötte szintén a híreket követték, bár nem mindenki. Sokan már ráuntak, hisz a csapból is ez folyt. Még két RF-témájú híradóbejátszás volt. Az egyik egy Teherán melletti illegális RF-objektum dróncsapással való lerombolása. Madártávlatból közvetítették, ahogy a rakéták becsapódnak, kő-és fémzúzalékká változtatva az épületet. Vele szemben két középkorú nő is ezt nézte.

– Ez azért mégiscsak gyilkosság! – szólalt meg egyikük.

– Csak akkor, ha abortuszt is annak tartod… – válaszolta a társa.

A férfi felsóhajtott: a régi nóta, ebben soha nem lesz egyetértés. A kormányok azon az állásponton voltak, hogy az illegális „RF-termékeket” meg kell semmisíteni. Ha nem ezt tennék, az olyan lenne, mintha a nem jogtiszta filmeket vagy feketén főzött pálinkát elégetés helyett szétosztották volna az emberek között. Akkor az ilyen illegális üzemek gazdái azzal érvelhetnek, mint Norina hívei: milyen alapon üldözi őket az állam, ha a termékeiket felhasználja? Ezzel csak azt ismernék el, hogy a jelenlegi legális RF-kapacitás elégtelen.

– De ez más, ezek már… – kötötte az ebet a karóhoz a nő.

– Nem, nem más. Ezeknek már a létrejötte is törvénytelen. Olyan, mint a nemi erőszakban… – a másik riposztját elnyomta a Moszkva teret jelző bemondóhang. A peronra lépve újabb Norina-falaxba ütközött a szeme. Olyan ez, mint abban a Lenn a sivár Földön című Philip K. Dick-novellában a Sylvia nevű lány végtelenítve sokasodó másolatai. De itt az egyhangúságot megtörte a képernyő, melyen Galamb Norina hírhedt brüsszeli meghallgatásából játszottak be részletet. Ő persze az egészet látta már, nem is egyszer.

– Jobb volt, amikor Hypatiába voltál szerelmes – jegyezte meg a sokadik újrajátszást követően a felesége szarkasztikusan – Az ókori csaj legalább halott. De nála még Trine Dyrholm is jobb döntés.

Nem tudni, hogy a nő környezetében vajon ki lehetett az agysebész, aki úgy vélte, jó ötlet őt, a személyiségével, fizimiskájával beküldeni oda. Lehetett zseniális tudós, a képernyőn finoman szólva akkor sem veszi ki jól magát, ha valaki képtelen az emberek szemébe nézni. És hol flegma félmondatokkal válaszolgat, hol pedig tudományos bikkfanyelven zúdít szóáradatot a hallgatóságra, s csak úgy árad belőle a prolikat megvető elitista gőg. Norináról köztudott volt, hogy szinte nem veszekszik, a hangját sem emeli fel. Az ő módszere az volt, hogy ha valaki idegesítette, vagy szint alattinak találta az illetőt, egyszerűen felállt és otthagyta. Konferenciák fulladtak botrányba az allűrje miatt. Itt viszont ezt nem tehette meg. A férfi lenyűgözve nézte végig a metamorfózist, ahogy a bájos egérke (aminek a jókislányos küllemű nő festett) sarokba szorított, vért ontani kész patkánnyá alakul. Egyszerre volt mulatságos és ijesztő, ahogy a kis teste remeg a dühtől. A legtöbben úgy vélik, ekkor döntötte el, hogy megteszi, ami miatt most az összes civilizált állam rendőrsége őt keresi. A csúcs az volt, amikor patkányokhoz hasonlította a bizottság tagjait. Aztán elnézést kért.

– Bocsánatot kérek…a patkányoktól. Mert ugyan szintén neofóbiások, mint maguk, vagyis betegesen félnek minden újtól, de ők, magukkal ellentétben, intelligens létformák! És hasznosak, mert a rajtuk végzett kísérletek milliók életét mentették meg. De maguknak ugyan mi haszna van? Egy laboratóriumi patkány többel járul hozzá a tudományos haladáshoz, mint önök együttvéve!!! – ez a You Holo-videó azóta is toplistás.  

A hatalmas plakátokon lévő arcot nézve kezdte megérteni azokat a rajongókat, akik Istenként tekintettek rá. A nő ugyan ateistaként megvetette volna őket, de a szó köznapi értelmében mégiscsak Istent játszott. Tettével azt törölte el, amely a legősibb dolog nemcsak az embernél, de minden élőlénynél. A hetvenedik születésnapját a nyáron ünneplő férfi életét is megváltoztatta. Neki köszönheti, hogy élete végén azzal foglalkozik, amit eredetileg ki nem állhatott. És (bár utálja a csajt, ha nem is azért, amiért a legtöbben) kénytelen most, a Vadhajtással foglalkozó történelemórán róla beszélni huszonvalahány RF-gyereknek. A Vadhajtást eleinte nem is nagyon tudták angolra lefordítani a hírmagyarázók. Norina valószínűleg azért használta a magyar szót, mert titokzatosabban hangzott, mint a seedling-tree vagy wilding. Olaszul – feminella – már jobban illett a név egy feminista csoportra, mely épp a saját nemére mért olyan ütést, amelyet sok nő bibliai csapásnak tartott. (Ironikus, hogy olaszul a feminella másik jelentése: gyenge nő. Norina sok mindennek tartható, de annak pont nem.)

De mindegy, hogy nevezték a csoportot. Galamb Norinának jobban megjegyezhető becenevet adott a média, a Ruth Rendell-regény címe nyomán. The unkindness of raven. A kegyetlen holló. Aligha a sötét haja miatt. Ha nyilatkozhatott volna, bizonyára elmagyarázza, hogy először is, a hollók nem kegyetlenek, sőt nagyon intelligens, gondoskodó állatok. Akiket pedig a regényben így neveznek, azokat gyilkossággal gyanúsították. Ő viszont nem ölt meg senkit. Legfeljebb tolvajnak nevezhető, de ott sem konkrét dolgot, csupán jövőbeli lehetőséget vett el. De vissza is adta, pontosabban igazából el se vette. Csak áthelyezte. Igen, tipikus Norina. Pont az ilyen arrogáns magyarázatainak köszönhetően lett ő a Vadhajtás sátáni irányítója a kormánypropagandában. Holott inkább volt háttérstratéga, mint operatív vezető. De az ellenszenves, flegma stílusa ideális női Blofeldet csinált belőle.

– Ennyire bejön a csaj? – a csúfondáros női hang korbácsként ütötte meg a fülét. A műanyag széksoron ülő huszonévesek nevettek rajta, ahogy merően bámulta az óriásplakátokat, az egyikük szólt be neki. A férfi elvigyorodott.

– Szerintetek? És nektek? Bejön? – indult feléjük. Úgy saccolta, buliból mennek, hazafelé vagy afterba. Majdnem fél évszázaddal voltak fiatalabbak nála, de ez nem zavarta. Pontosabban az emberek többnyire zavarba ejtették – ahogy rendszerint ő is azokat. De az ennyivel fiatalabbaktól sem jött nagyobb zavarba, mint a vele egykorúaktól. Bár az igazsághoz közelebb áll, hogy a saját generációját se érti jobban, mint ezeket. Nem úgy tekintett magára, mint valakire, akit bácsinak szólítanak. Akit így hívnak, az egy olyan pasas, akinek gyerekei és unokái vannak, nyugdíjat kap, meg ilyesmik. Neki egyik sincs. Ezért is örült a tanári állásnak. Ha már jellemeznie kéne magát, akkor inkább gyerekes, mint öreges. Bár az iskolában megtapasztalhatta: attól, hogy valaki infantilis, még nem fogja jobban érteni a gyerekeket. Sem pedig szeretni őket.

– Szerintem egy magától elszállt picsa, aki megfosztotta az embereket attól, hogy maguk döntsenek! – szólalt meg a társaság egyetlen fiú tagja, aki szőke göndör fürtjeivel úgy nézett ki, mintha Ryan Philippe egyik, kevésbé jóképű unokaöccse volna.  Négyen voltak, egy pár, s két csaj. Egyetemisták – gondolta – Túl választékos, hogy prolik legyenek. Fegyencfrizurás barátnője viszont a fejét rázta.

– Ne már! Mindenki tudta, hogy a hajó egy kibaszott zátony felé tartott. Leszámítva persze a rajta ülő agyhalottak többségét, akik megszavazták, hogy a kapitány csak menjen tovább a zátony felé, mert ugye demokrácia van, és a nép szava szent. A csaj pedig úgy döntött, ő nem akar az agyhalottakkal együtt vízbe fúlni, így eltérítette a hajót. Ennyi történt. Szóval én megvagyok velük – mutatott az ágyékára.

– Mer’ szerinted ez így jobb, hogy már arról is a kormány dönt, ami azelőtt kurvára magánügy volt? – kérdezte az egyik szóló lány, a fekete hajú szemüveges.

– Nem, de miért rosszabb egy RF-gyerek a többinél? Neki biztos jobb, hogy nem csak úgy világra szarják… – ellenkezett a srác barátnője, aztán visszadobta a labdát neki – És szerinted?

– Ha azt mondom, az elvvel egyetértek, de a módszerrel nem, az kényelmes álláspont, nem? Azt hiszem, túl öreg vagyok már állást foglalni, bár én fiatalon is lusta voltam hozzá! – felelte, amin a négy fiatal szemlátomást jól szórakozott.

– Jól szóltál öreg, jár a keksz! – mosolygott a sörtehajú lány, felé nyújtva valamit, ami hógömb körül rajzó szentjánosbogarakra emlékeztetett – valami újgenerációs nanodrog lehet? A fejét rázta.

– Órám lesz, észnél kell lennem.

– Ez ám az élethosszig tanulás! – nevettek.

– Nem, tanár vagyok, bár tényleg nem látszik rajtam…

– Ne má’! Csak nem RF-eseket tanítasz? És milyenek?

Alig tudta lerázni őket, amikor meghallották. Nem csoda: ők az utolsó nemzedék a tizenhat éve bekövetkezett dolog óta. Megígérte nekik, hogy majd találkozik velük. A mozgólépcső mellett elsuhanó hirdetőtáblákból – csodák csodája – alig két-három ábrázolta Galamb Norinát. A Moszkva térre kilépve – melyet újra így hívtak, egy olyan kormány adta vissza a nevét, amely szakított Moszkvával, miközben egy olyan nevezte át Széll Kálmán térnek, amely Moszkva seggéből lógott ki – megállapította, hogy késésben van. De a tanárok ma legalább annyi mindent megengedhettek maguknak, mint harminc évvel ezelőtt egy kórházban a beteghordók – azokból volt akkora hiány, mint most belőlük. A tértől nem messze lévő irodaházat nemrég alakították iskolává a tizennégy éves RF-generáció számára. Akiknek ez a mai óra olyan volt, mint régen a szexuális felvilágosítás – mire az iskola belekezdett, ők már képben voltak. A kapuban Árkos, a kibazgatóhelyettes tolt a pofájába valami szondaszerű készüléket.

– Kolléga, légy szíves! – száradtképű, savanyú arc volt, aki (mint régi pedagógusok többsége) gyanakvással vegyes lenézéssel fogadta a gyorstalpalón leigazolt újakat.

– Minek ez, tudhatnád, hogy szolgálatban soha nem drogozom! – játszott rá a szitura.

– Nagyon vicces! – felelte Árkos a száját húzva.

– Tényleg vicces? Az jó, mert nem annak szántam! De ezek szerint akkor is vicces vagyok, ha nem akarok az lenni! – idétlenkedett. Ezen már több szondázásra váró tanár is felröhögött. Ami inkább szólt az Árkost sújtó közutálatnak, mint a gyenge poénnak. Igazából fogalma sem volt, hogy fog beszélgetni a diákjaival a Vadhajtásról. Nem volt az a beszélgetős típus – igaz, szófukar sem. „Te beszélsz, és nem beszélgetsz!” – mondta neki egy lány, akit próbált felszedni. Soha nem mentek jól neki a párbeszédek. Mindig is túl narcisztikus volt ahhoz, hogy őszintén érdekelje mások véleménye. Ha megerőltette magát, képes volt úgy tenni, mint aki érdeklődik a többiek iránt, meg kérdezősködni is róluk – végtére is ez volt a szakmája. De mindez egyetlen célt szolgált: hogy közönséget szerezzen. Ráadásul ezt tudta magáról, és nem is tagadta. Miért is kéne? Minden illúzió közül a legkártékonyabb az, amit önmagukról dédelgetünk.

– Tudja közültek valaki, kicsoda Galamb Norina? – kérdezte az osztálytól. Kör alakban lerakott székeken ültek, mint hajdanán a terápiás csoportokban a felnőttek. Ő persze nem tudta, hogy vajon az életben is úgy ülnek-e a névtelen akárkik, mint a filmekben. Soha nem járt ilyenen. Az egyéni terápia híve volt: ha a személyiségzavaráról volt szó, nehezen engedett mást is szóhoz jutni. A betegségénél jobban egyet imádott: beszélni róla.

– Ő az anyám, aki nélkül most nem lennék itt! És maga sem, tanár úr! – kiabált be az osztály bohóca, Szilvi. A bohócokat valahogy mindenki kövérnek látja, de ez a lány zavarba ejtően, szinte anorexiásan karcsú.

– Mindketten jobban jártatok volna! – bőgött közbe a hátul ülő Balázs, közvetve őt is letegezve. A kamaszok felröhögtek, ő is velük nevetett. Fura volt, hogy őt legtöbbször mégis magázzák, mert az RF-gyerekeknek és az őket tanító, újonnan toborzott segédtanároknak egyaránt kicsit több volt megengedve. A kormány beszélhetett Norináról, amit akart, de ezeknek a gyerekeknek és szüleiknek mégse mondhatta azt, hogy egy sikeres biokémiai terrorakció járulékos következményei. És az ilyen családok mind többen vannak – illetve ezután már csak ilyenek lesznek.

– Hanna, elmondanád nekünk, mit tudtál meg róla? – Szándékosan választotta ezt a csendes kiscsajt, akinek szavát alig lehetett hallani. Biztos volt abban, hogy félénken beolvassa azt, amit otthon kijegyzetelt. Tesztelni akarta, vajon mit tud erről az osztály? A kamaszok imádnak jólértesültségüket fitogtatva egymásra licitálni.

– Galamb Norina 1987. április 19-én született. A Szegedi Tudományegyetemen genetikából, a Harvardon biokémiából doktorált. Kutatási területe a lombikbébi-program és nanotechnológia együttműködési lehetőségei. Találmánya, amely a mesterséges megtermékenyítés…

– Kicsit előreszaladtunk! – vágott közbe, megelőzve a beszólni akarókat, látván, hogy Hanna tényleg a Norináról szóló GloboPédia-szócikk bevezetését olvassa fel. – Te arról beszéltél, hogy mit csinált, én viszont azt kérdeztem, hogy ki ő? A kettő nem ugyanaz. – nézett a zavarba jövő kiscsajra, bátorítónak szánt mosollyal – Gondolkozzatok, hogyan lehetne röviden összefoglalni ezt – nézett az osztályra.

– CF volt, aki mégis csinált sok kis RF-gyereket! – mutatott körbe Lili, egy szemüveges, pufók lány. Ezen az osztály még jobban szórakozott.

– CF és RF – szerintetek az elsőből következik a másik? – kérdezte.

– Hát az kurvaisten… – fojtotta magába a szót a káromkodásától visszarettenve a mellette ülő Bence, de intett, hogy nem baj.

– Szóval, szerintetek is összefügg? – kérdezte, magában röhögve: te csak tudod, apuskám. Többen rádobták holocellás kivetítésbe a nanofonjukról Norina aranyköpéseit. Volt belőlük pár.

Nem az a csoda, hogy a kutatóintézetek, amelyekkel szerződésben állt, végül megvonták a hozzáférését. Hanem az, hogy csak ilyen későn tették meg. Hetekkel azután, hogy kiszivárgott egy-két, az övéinek szánt posztja. Melyekkel egyszerre haragította magára a konzervatívokat és a feministákat. „Hogy a gyerekvállalás és karrier összeegyeztethető volna? Bullshit. Egy kisebbségben lévő, egyszerre tehetséges és munkabíró középrétegnél tán igen. De a legfelül és legalul lévőknél semmiképp. A zsenik munkaidejét bűn elpazarolni a reprodukcióra, amelyre a legprimitívebb egysejtű is képes. A proliktól és átlagemberektől pedig nem lehet elvárni, hogy két dologban is kompetensek legyenek. Örüljünk, hogy az egyikben úgy-ahogy boldogulnak. Választaniuk kell: rendesen megtanulnak egy szakmát – vagy megtanulják a gyermeknevelést, amely nem áldás, nem öröm, hanem rohadt nagy szívás, és kőkemény meló!” De hiába tiltották ki, a vizsgálat kiderítette, hogy kémszoftvereket telepítettek valakik a laborszerverekre.

– A kormányok akarják, hogy Norináról beszéljünk a Masterminds helyett! – vette fel Levente, egy vöröses oroszlánbozontja alól kipislogó srác. – Na, igen: a konteók, hogy a nyugati kormányok titkosszolgálatai segítették Norinát. Mert ők is látták, hogy a demográfiai aszimmetria miatti kihívás okán a helyzet tarthatatlan, s a fejlődő világtól el kell venni a legnagyobb tömegpusztító fegyverét.

– Ja, mert szerinted egy csaj nem képes arra, hogy megszívassa az egész világot? Engem elégszer szívattak a csajok ahhoz, hogy tudjam, igenis képes! – vágott vissza Dávid, bezsebelve elismerő pillantásokkal vegyes nevetést. A nők díjazzák az öniróniát, illetve azt is, ha valaki elismeri a dominanciájukat. Norina első találmánya, a mesterséges anyaméh nem volt újdonság, évek óta dolgoztak rajta akkor már más kutatók is. Az övé annyiban volt jobb, hogy a „húsműves” nanorobotjai sorozatgyártást tettek volna lehetővé.

– Vajon miért nem fogadták el a rendszeresítést? És ha elfogadják, akkor megállt volna itt? – bombázta kérdésekkel az osztályát. Mert hiába tolta Norina a gazdaságossági, esztétikai, egészségügyi érveit: ha nemcsak a fogantatás, de a kihordás is testen kívül, in vitro történik, akkor a nők teste nem deformálódik el a terhességtől, nincsenek komplikációk, nem esnek ki a munkából, a nőgyógyászatra költött összegek a töredékére zsugorodnak. De a mesterséges megtermékenyítést amúgy is ellenző valláskárosultak megfúrták a tervet.

– Szerintem akkor is megcsinálta volna, mert… – szólalt meg Melinda, de nem tudta volna a mondat végét.

– …mert a sok zombi úgyis úgy akart volna szaporodni, mint a nyulak! – kiabálta be valaki.

– Tudjátok, mit jelent és honnan származik ez a kifejezés: Caesar utolsó lehelete? Norina terrorakciójának végül is ez volt a fedőneve, de ezt a kormányok az ellene indított kampányaikban alig emlegették így. Helyette a Vadhajtásról beszéltek. Norina biztos csak annyit mondott volna cinikusan, hogy azért, mert ez a proliknak túl magas.

– Anyu imádta a sci-fit! Pont ezért fura, mert Pohl ugyan sci-fi író, de a regénye, amiből szedte, kivételesen nem sci-fi. – mondta az SF-rajongó Sári. Az RF-gyerekek szüleinek némelyike ironikusan Anyunak hívta Norinát, amit aztán a gyerekek is átvettek. Ha van ironikus, hát biztos az, hogyan lelkesednek családosok egy tudatosan gyermektelenért.

–  S mit nevez így Pohl a Csernobilban? – kérdezte. Valószínűleg az összes gyerek ismerte a választ, bár ki tudja? Attól, hogy ezek a kamaszok másképp jöttek a világra, a tájékozódási hajlandóságuk még nem feltétlenül jobb, mint az elődeiké.

– Amikor Julius Caesart leszúrták, még fújt egy utolsót, amit azóta mindenki beszívott. Ugyanez a szitu a Csernobili Atomerőmű leheletével, ami jóval nagyobb szívás volt az emberiségnek – foglalta össze tömören Milán, akinek borostarövidségű fekete haja úgy nézett ki, mintha mákszemek pöttyöznék a sápatag fejbőrét. Az 1986-os reaktorbaleset után évtizedekkel is csak kevés magyar nyelvű hivatkozás volt erre. Ő még a Vadhajtás előtt rákeresett, de magyarul a konc.kinja.com bloggere, Széplábi András, valamint egy 1987-es (Norina születésének évében íródott) matekpélda említette mindössze. Azon őszintén csodálkozik a mai napig, hogy az ESA figyelmét elkerülte. Az Európai Unió mindig éber föderációs titkosszolgálata afölött is elsiklott, hogy ő alig néhány órával azelőtt találkozott Galamb Norinával, hogy az a légkörbe eresztette volna Caesar utolsó leheletének egy igencsak sajátos változatát. Ez csak hanyagság lenne? Vagy tényleg igazuk volna azoknak, akik szerint az Őrült Feltaláló lepaktált a Háttérhatalommal?

Utolsó találkozásuk elég furcsa volt – már eleve amiatt, hogy Norina kezdeményezte. Ilyenre máskor nem is volt szüksége, mivel ő mindig is nagyobb érdeklődést mutatott a nő iránt, mint az iránta. Ha úgy tartotta kedve, válaszolt az üzenetére, de ha nem volt kedve, hetekig ignorálta. Jó párszor megesett, hogy közösen mentek el valahová, s a csaj egyszerűen faképnél hagyta. Csaj. Általában nem ezzel a szóval írnak le egy negyvenes kékharisnyát, aki csak azért nem kapta meg a Nobel-díjat, mert kibírhatatlanul antiszociális és politikailag inkorrekt. De Norina lelke mélyén mindig kislány maradt. Egy kamasz, 200-as IQ-val, aki borotvaéles nanokést tett az addig ismert világ torkára. Talán ezért is viselte el – mindketten gyerekek voltak, akik szerettek játszani, kísérletezni. S mivel lehetne jobban kísérletezni, mint az emberiséggel? – Nem igaz, Norina?

– De Caesar vagy Csernobil esetén sokkal tovább tartott, amíg a kiáramló levegőmolekulák bejárták mindenki tüdejét. Ő hogy csinálta meg ezt kevesebb, mint egy hónap alatt? – gondolataiból felriadva kapcsolt, hogy a kis jegyzetelős Hanna kérdezte ezt tőle.

– Hát, erre biztos válasz nincs! – felelte – Vannak, akik szerint a technológia annyira fejlett, hogy rajta és a stábján kívül senki nem érti. Mások úgy gondolják, valakiknek nem érdeke, hogy megtudhassuk, hogyan is működik. – e mondatával sikerült az osztályt két táborra szakítania. Diákjainak egyik része Norina zsenialitására esküdött, a másik fele pedig a machiavellizmusára. Elgondolkodtató, hogy anyafigura számukra, de mégsem lázadnak ellene, ahogy egy kamasz teszi a szülei ellen, hanem rajonganak érte. Talán azért, mert egy szökésben lévő, üldözött valaki csak menőbb nekik, mint az őt üldöző kormány. Persze Norina nem bízta pusztán a légáramlatokra az intelligens nanoeszközeinek célba juttatását. Ezek a milliméter sokadrészére kicsinyített alkatrészeknek a biokémiai programja az volt, hogy mágnesként vonzódtak a női ivarszervekhez. Mikor olyat találtak, amelyet még nem „szálltak meg” a nanotestvéreik, a testnyílásokon át odajutva rögtön gyűrűbe fogták. Egyetlen parancsuk volt: gátolni a hímivarsejtek beágyazódását. Ha ilyen közelít: felismerni, aztán elpusztítani.

– Galamb Norinát sokan az Endlösung kitervelőihez hasonlítják, azzal vádolva: biológiai Holokausztot csinált a nők sterilizálásával… – mondta Hanna.

– Ez hülyeség – torkollta le valaki az osztályból – nem sterilizálta őket, a dolog továbbra is lehetséges, csak épp a nő testén kívül…. – a kiscsaj védekezően emelte a nanofonját, hogy ő csak a GloboPédiáról idézett.

– Ez igaz – mondta ő, rá se nézve a közbeszólóra, Hannával tartva a szemkontaktust – De Hannának mégiscsak igaza van valahol, nem gondoljátok? Jogi értelemben ez annyiban mégis sterilizáció, hogy már nem az egyén dönt arról, lehet-e gyereke, hanem a közbeszerzésekhez hasonlóan egy állami hivatal.

Norina, aki szinte mindenben az egyén szabadságára esküdő „szélsőliberális”, Ayn Rand-követő volt, persze erre is talált indokot. Ott villogott a kivetítőn az utolsó posztja. „Tettemmel nem korlátozom az egyén jogait. A szülés és a gyerekvállalás ugyanis nem egyéni jog. A fogamzásgátlás egyéni jog. Az utolsó – bár vitatott és megosztó – egyéni jog e téren az abortusz. Itt ugyanis még arról dönt az egyén, hogy egyén akar maradni. Tehát nem akar más egyéneket a világra hozni. Attól a pillanattól viszont, hogy megszülte a gyereket, az már nem egyéni joggyakorlás, hanem egy másik ember és a társadalom életébe való kőkemény beleszólás. A maga életét mindenki úgy bassza el, ahogy akarja. De egy másik életének tönkretétele senkinek nincs megengedve. Akár maga neveli, akár az állammal vagy más egyénekkel nevelteti fel a gyerekét, azzal mások életébe is beleszól. Hogy akkor ezen túl az állam dönt arról, kinek legyen gyereke? És akkor mi van? Arról is közhivatalok döntenek, kinek adnak orvosi diplomát, jogosítványt, fegyverviselési engedélyt – vagy, hogy kitől veszik azt el. Mert ezen emberéletek múlhatnak. De talán a gyerek élete nem múlik azon, ki neveli fel? Mindnyájan tudjuk, hogy rengeteg ember teljesen alkalmatlan rá. Miért kéne nekik lehetővé tenni, hogy másokat tönkretegyenek? Mert ez a hagyomány? Hát én most eltörlöm ezt a hagyományt. Ezentúl az nevel gyereket, aki alkalmas rá.”

– Én azt hallottam, hogy még mindig próbálják visszacsinálni! – adott új színt a vitának Tamás, egy nem túl népszerű, s meglehetősen csendes srác.

– Ja, szeretnék a fogkrémet visszanyomni a tubusba! – röhögött fel Szilvi. Az osztály bohóca találóan fogalmazott. Önként jelentkezőkön teszteltek a legkülönbözőbb ellenszereket, semlegesítőket, de minden hatástalannak bizonyult. Eleinte sokan jelentkeztek, különösen azután, hogy szinte minden csatorna leadta az Outer limits és a Revolution ama epizódját, amelyik bemutatatta, milyen veszélyesek a nanoeszközök. De soha nem tudták hatástalanítani. Aztán jöttek összeesküvés-elméletek: valakinél sikerült újra fogantatást elérni, de az ESA-ügynökök likvidálták, hogy elleplezzék. Vagy, hogy épp a sikertelen próbálkozásoknak voltak szörnyű mellékhatásai. S volt olyan konteó is, hogy mindkét elméletet az Európai Biztonsági Ügynökség terjeszti, hogy elvegye a próbálkozók kedvét. Galamb Norina hollétéről, sorsáról is számtalan elmélet keringett. Egy titkos bázison lakik, onnan irányítja az RF-projektet a nyugati kormányok cinkos szemhunyásával. Átoperáltatta magát, s itt él köztünk, jót röhögve a körözési plakátokon. Már rég kinyírták, hogy akkor se tudja visszafordítani a dolgot, ha meggondolná magát. Egy fejlődő világbeli országban raboskodik, valamelyik hadúr foglyaként, aki miatta kezd kifogyni a gyerekkatonákból. Valójában egyikre sem volt semmi bizonyíték, csupán kiötlőik fantáziáját és világnézetét tükrözték.

– Azt tudjátok, hogy az anyakomplexus egy kibaszottul perverz változatában szenvedtek mindannyian, ugye? – Leila kérdése ostorként vágott a kétfelé szakadt osztály mindkét részére.

– Mi azt tudjuk, hogy nektek a prófétátokkal együtt rendesen alátok vágott a Norina. Nincs több kis öngyilkos merénylő. Ez jobban fáj nektek, mint a Charlie Hebdo, mert ezt nem tudjátok lelőni vagy felrobbantani, mi? – vágott vissza Gergő, aki eddig meg se szólalt.

Egy régi tanár közbevágott volna, de ő nem tette. Nem volt ugyan jó megfigyelő, gyermekkorában inkább figyelemzavarosnak diagnosztizálták, de ezúttal pontosan látta, mi zajlik. A káromkodás, éppúgy, mint a rasszista beszólás, csupán pajzs. Gergőnek mindig is tetszett Leila Sarif, ezért provokálja. Leilától pedig annyira távol állt az iszlám fundamentalizmus világa, amennyire csak lehetett. Cserfes, koravén kékharisnya volt, aki talán már nem is szűz. Túlasszimiláltan nyugatbarát, asszír származású szüleit azonban nem ez aggasztotta a legjobban – nem kívánt terhességtől igazán nem kellett tartaniuk, Norina intelligens nanoeszközei pedig nemcsak az ondósejteket pusztították, de a kórokozókat is. Viszont Leila nagyon is fellázadt a Norina-párti szülei ellen, de nem úgy, hogy terrorista lett. Bizonyos értelemben annál is rosszabbat tett.

– Ez nem a terrorizmusról meg a migrációról szól, te barom! – szólt vissza Leila Gergőnek.

Hát, azért valamennyire talán mégiscsak. – gondolta a tanár – Mert Norina akciója a Nyugatnál is jobban sokkolta a fejlődő világot. Amelytől az egyetlen olyan dolgot vette el, amiben fölénybe került az egykori gyarmatosítókkal szemben: a reprodukciót. Hogy a lakosságuk egyre gyarapszik. „Hiába vagytok ti sokkal fejlettebbek, gazdagabbak, mi vagyunk többen!” – Ettől fosztotta meg őket a Vadhajtás. Egyúttal a tömeges bevándorlást is lelassítva. Annak legfőbb oka a túlnépesedés miatti nyomor volt. Melyet a fejlődők kormányainak egy része nem tudott megállítani – egy másik részük pedig nem is akart. Kapóra jött nekik, hogy a nyomorgóktól úgy szabadulnak meg, hogy a nyugati országokra uszítják őket. Segélyeket zsarolva ki a demográfia fegyverével. Pénzt követelve a népvándorlás feltartóztatásának szándékáért cserébe.

Ennek vége. Betelepítési kvóta helyett népesedési kvóta lett. Úgy óvták az RF-technológiát, mint hajdanán az atomtitkot. Persze nem kellett annyira őrizni. Az RF-ek működése olyan innovatív tudományos gondolkodást és precíziós bázist igényelt, amely a Nyugatot leszámítva szinte csak az ugyancsak népességszabályozásban érdekelt Indiában és Kínában volt meg. Na meg Japánban és a Kis Tigriseknél. Nemhogy Fekete-Afrikának, de az iszlám világnak vagy az oroszoknak sem volt esélye rá. Pontosabban ezek a fejlesztések annyiba kerültek volna, hogy a politikusaik választhattak. Továbbra is a méregdrága (de a nanotechnológiához képest mégiscsak özönvíz előtti) atomlétesítményeikre, a hadseregeikre költik a pénzt. Vagy arra, hogy a nők méhét felvonóhídként lezáró nanogyűrűt áttörjék – esetleg legalább ők is RF-eket építsenek. A kettőre együtt nem volt pénz. Ami régen a világ legegyszerűbb dolga volt – gyereket csinálni – most az atombomba kifejlesztésénél is sokkal nehezebb tudományos programot igényelt. Így hát a legtöbb fejletlen ország kiegyezett a Nyugattal, „gyerek-bérgyártást” rendelve tőle. Ha pedig valaki illegális RF-ekkel próbálkozott: odaküldték a drónokat. A gyerekekről úgy döntöttek, mint régen az uniós pénzekről. A hivatalosan reprodukciós létesítménynek (Reproduction Facility, RF), de magyarosan csak gyerekgyárnak nevezett helyekről azok a párok kaphattak utódot, akik letétbe helyezték ivarsejtjeiket, aztán pályáztak. De orvosilag igazolt meddők is kaphattak. Leila Sarif azonban nem adta fel.

– Nem látjátok, mit szabadított el? Az emberek testébe ültetett valamit az engedélyük nélkül! – fakadt ki a lány – Azért, mert ti is ebből születtetek, ez már jó is lesz? Ha nemi erőszakból fogantatok volna, akkor a megerőszakolást is helyesnek tartanátok? – Erre aztán elszabadult a pokol, a többiek nekiestek.

– Az elvi kifogásaidat értem, de van konkrét, gyakorlati dolog is, ami miatt elveted? – harsogta túl a vita zaját a Leilához intézett kérdésével.

– Persze, hogy van. Egy rizikós dolgot csinált velünk, amelyről fogalma sincs, milyen szövődményeket okozhat. Műtétet vagy gyógyszeres kezelést sem lehet a beteg engedélye nélkül végezni….

– Na és a kötelező oltások, nagyokos? – vágott közbe szokatlanul indulatosan Milán – Vagy te is olyan vagy, mint azok az oltásellenes zombik?

– Ti vagytok olyanok! Olyanok, mint az Iszlám Állam, amely elől a szüleim elmenekültek. Hogy aztán ugyanazt csinálják, mint akik üldözték őket. Erőszakkal megtéríteni az embereket a saját hitünkre, életformánkra, akkor is, ha nem akarják. Istenanyaként imádjátok a Norinátokat, ugyanúgy, mint a fundamentalisták Allahot, Jahvét vagy a keresztény Istent. Ó persze, ez más: egy modern istenség. Jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem! – idézte Illyés versét.

A vita azonban hirtelen elült. Egyrészt véget ért az óra, s tizennégy évesen senkit nem érdekel annyira a posztmodern genezis, hogy a szabadidejét is rááldozza. Valóban nem? – tette fel a kérdést magának. Mikor ő volt tizennégy, akkor eléggé kilógott a nemzedékéből az ilyen kérdések iránti szinte perverz érdeklődésével. Lenézte osztálytársait, akiket olyan hétköznapi dolgok érdekeltek, mint a popzene vagy a divat. Tanítványainak elvileg jobban kellene érdeklődniük. Ők különleges gyerekek, akiket szinte úgy neveltek, mintha új fajt alkotnának. Norina meritokratikus szép új világának elitjét. Akik viszont (hogy egyre több RF-gyerek születik) mind kevésbé lesznek különlegesek. De emiatt annál inkább ragaszkodniuk kéne hozzá.

De úgy látta, más csillapította le az osztály többségének Leila elleni dühét. Gergő arckifejezése például, amikor látta, mit szabadított rá a lányra azzal, ami a lófarok megcibálásának indult. Leila Sarif vonásai olyanok volt, mint az övé a feleségével lefolytatott pengeéles veszekedések után – még azt megelőzően, hogy Kata nagyrészt kigyógyult a borderline személyiségzavar atipikus változatából, melyben szenvedett. A legtöbb borderline-személyiség nem tud beilleszkedni, dühkitöréseik képtelenné teszik őket a csoportban való létezésüket. Katának azonban tökéletes álcaszemélyisége volt: a munkahelyén soha nem voltak indulatrohamai. Otthon annál inkább. Rázúdította a haragját, ami negatív felszabadultságként jelentkezett. Akik semmit nem jelentettek neki, azokkal tudott normálisan viselkedni. Mintha Gergő is ezt tette volna Leilával.

Aki most, az óra végén, hogy kiürült a terem, felé igyekezett. Nem azért, hogy beszéljen vele, hanem hogy a srác ne tudja megszólítani. Az egy darabig ácsorgott a terem közepén, aztán vállat vonva kifelé indult – a tizennégy éves fiúk nem a türelmükről híresek.

– És maga mit gondol erről az egészről? – kérdezte tőle, de ez gyaníthatóan csak annak szólt, hogy mondjon valamit, mert kínos lenne némán ácsorogni.

– Ugyanazt, amit te. Azt gondolom, hogy nem tudom, hogy mit gondoljak! – abban a pillanatban megbánta, hogy kicsúsztak ezek a szavak, amelyeket ő is csak azért ejtett ki a száján. De nem figyelt oda, és valami töltelékmondat helyett az igazság jött ki. A hihető hazugság bonyolult agyi művelet, neki pedig amúgy is rosszul ment.

– Ezt hogy érti? Nem hallotta, amit az előbb mondtam? – nézett rá sértődötten Leila.

– Felejtsd el! – rázta a fejét – Neked magadnak kell rájönnöd. – azzal elindult kifelé.

– De mire? – ügetett utána a lány.

– Nem akarom önbeteljesítő jóslatként a szádba rágni! – Haladt tovább a lépcsőn, a hátsó kijárathoz. De persze tudta, hogy ezzel csak még kíváncsibbá teszi. Ha üldözőbe veszed, menekülni fog előled, de ha másik irányba futsz, utánad rohan. Az emberek félnek, ha követik őket, de másokat szívesen követnek. Ha te mész be egy sötét barlangba, mennek veled.

– Ne csinálja már! Először leoltogat, aztán nem mondja el, miért?

– Nem oltottalak le. Vagy ha igen, akkor egyúttal magamat is.

– De igenis leoltott! Azt mondja, hogy igazából nem tudom, miről beszélek! Mi ez, ha nem oltás? – érte utol, ami azért, hetvenéves emberről lévén szó, nem volt csúcsteljesítmény. Bár nem volt talán annyira rossz kondícióban, mint évtizedekkel korábban feltételezte volna aggkori önmagáról – ahogy ironikusan parafrazálta egyszer a Vas Zoltán-kötet címét. Hirtelen megtorpant és visszafordult, így az utána rohanó Leilával egymásba futottak, összeért a testük, olyan közelről látták a másik arcát, hogy pacává homályosult. A lány belekapaszkodott, aztán zavartan hátralépett.

– Mit szól ehhez Árkos tanár úr? – intett a férfi a lebegő nanogömböcskék által a térbe vetített, a sarokból ugrásra kész állatként figyelő holokamera felé.

– Az Átkos? Az kit érdekel! – öltött nyelvet Leila Sarif a kamera felé. Aztán belekarolt tanárába, és kihúzta a bejáraton az utcára. Nem ellenkezett, pedig tudta: a felvétel már Árkos képernyőjén villog. Az igazgatóhelyettes nem is titkoltan a Jogállamvédelmi Központ (vagyis a tagállami belbiztonság) embere volt. Látszólag csak azért, hogy védje az RF-gyerekeket a szülésfanatikusok – natural pro-life, NPL – támadásaitól. Valójában azért is, hogy mindenkit szemmel tartson.

De ezeknek a gyerekeknek nem kell tudniuk, (ha már a hatóságok figyelmét szerencsésen elkerülte) hogy ő Galamb Norina legbelsőbb híveinek egyike volt a childfree, vagyis a tudatosan gyermektelenek mozgalmának egyik radikális frakciójában. Mely csoport egy idő után már csak a darkweben szervezkedett. Persze miután a Vadhajtás lecsapott, persze Norina összes Facebook-kontaktját, egyéb ismerősét kihallgatták. De hozzá nem jutottak el. Igaz, ők még időben törölték egymást, évekkel az esemény előtt. Igazából főleg ennek a gyereknek nem kéne ezt tudni. Mert ha kiderül: a tanára az utolsó pillanatban megpróbálta lebeszélni Norinát, hogy a levegőbe eressze Caesar utolsó leheletét, s meg akarta akadályozni a Vadhajtást, óhatatlanul ennek a lánynak a hőse lesz.

Ám ő nem akart az lenni. Mert nem volt ebben semmi hősies, sőt. Néha úgy érzi, egyszerűen csak félt. A következményektől. Hogy ők maguk se tudják, mit is szabadítanak el. Csinálják azt, mint a puccsisták, a diktátorok, a világboldogító fanatikusok? Kényszerítsenek rá az emberekre valamit, amit azok nem akarnak? Norinának nem voltak ilyen dilemmái. Akkor már nem. Úgy vélte, az emberiség úgyis kipusztulna a túlnépesedés, és az amiatt felgyorsult klímaváltozás miatt. „Néha az elveink akkor maradnak fenn, ha megszegjük, s pont azzal ítéltetnek halálra, ha betartjuk őket.” Ugyan miféle hős ő? És kié? Nem jelentette a hatóságoknak, mire készül Norina a többiekkel együtt. Talán mert maga is tudta, hogy erre van szükség? Csak túl gyáva volt, hogy részt vegyen benne? A tudatában lepergő emlékmoziból Leila kérdő tekintete zökkentette ki. Tudta, mondania kell neki valamit. De mi legyen az? Mit mondjon az igazságról? Mely nem odaát van. Hanem odabent: Leila vaginájában. És nemcsak az övében. Hanem most már minden nőében.