2340 május 13

 

A bolygó összes emberén egyszerre futott végig egy gyenge elektromos kisülés. Nem arra tervezték, hogy sérülést okozzon, csupán a figyelem felkeltésére szolgált, és ezt a feladatát hiánytalanul ellátta. Az alvókat felrázta álmukból, míg az ébren lévőket kiszakította cselekvésükből. Az agyalapi beültetések átvették az irányítást a látó- és hallóidegi implantátumokon, mindenkinek egyszerre jelent meg a miniszterelnöki iroda íróasztala mögött komoran ülő Noé Blanc elnök, aki kisvártatva mély levegőt vett, és megszólalt:

– Napra pontosan négyszáz éve Winston Churchill a következőket mondta: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ma, ha akarnék, sem fogalmazhatnék pontosabban. Az akkor élőknek másfajta ellenséggel kellett szembenézniük, mint most nekünk. Hosszú idő óta először fajunkat a kihalás fenyegeti!

Tartott egy kis szünetet, majd folytatta:

– A napokban a tudomásomra jutott, hogy egy idegen armada tart a föld felé. A kapcsolatfelvételeket elutasították, a szondákat megsemmisítették. Szándékukban nem kételkedhetünk. Szükségállapotot hirdetek. Ebben a percben az összes replikát visszahívjuk, és arra utasítjuk, hogy azokat, akiket besoroztunk, akár erőszakkal is hurcolják magukkal. A többieket a rendelkezésünkre álló adatok alapján párokba soroltuk. A még nemzőképeseket utódnemzésre szólítjuk, a többieket kötelezzük az inkubátorfarmokból kikerült gyerekek felnevelésére. Az ellenállók és a rendbontók automatikusan besorozásra kerülnek, és azonnali hatállyal csatlakoznak a frontvonalra tartó utánpótlás szállítmányokhoz.

Újabb szünetet tartott.

– Hosszas tétlenség után ideje felébrednünk. Ez nem valami játék, fajunk fennmaradása a tét, ezt jól véssék a fejükbe! A mai napon lemondok tisztségemről a védelmi miniszter javára, és csatlakozom az első hullámhoz, hogy beteljesíthessem eskümet.

Búcsúzóul álljon itt egy másik idézet Churchilltől: „Győzelem bármi áron, győzelem minden iszonyat ellenére, győzelem, bármilyen keserves is az út. Mert győzelem nélkül nincs tovább élet.”

Isten legyen irgalmas hozzánk!

A kapcsolat megszakadt.

 

2340 május 12

 

Az emberek a szokásaik rabjai, kényelmet és védelmet nyújt számukra. A változtatás ábrándja ugyan néha súlyos felhőként átlebeg felettük, de ahelyett, hogy alatta maradnának kíváncsian, jót vagy rosszat hoz, inkább megvárják, amíg továbbáll, és visszasüppednek a hétköznapok rutinjába. Iv ezen séma szerint élte az életét, pedig húsz évesen, fülig szerelmesen még nem egy hetedik generációs, DNS manipulált, humanoid replika oldalán képzelte el az életét. Bernardot, részben biogép partnerét tökéletes társnak és szeretőnek tervezték; pontosan tudta, hol simogasson, mit csináljon, és hogy mikor fogja be a száját. Csupán Adam, ideológiai, szellemi mása és egyben a munkatársa ért fel vele, azonban érthető okokból nem akarta elrontani a kapcsolatukat, pedig mindennél jobban vágyott a férfira, és ezt az érzést még Bernard sem tudta feledtetni vele. Hozzá kérdés nélkül alkalmazkodott volna, ahogy azt tette a munkás hétköznapokban is. Ennek ellenére mégis a replika mellett maradt, egyszerűbb, kényelmesebb volt.

Ezen sokat tépelődött az évek alatt. Nehezebb napokon folyton azon rágódott, mi lett volna, ha? Persze tudta ő, mégis feladta az álmait az emberiség jövőjéért. Azonban a tudat, hogy lehetett volna másként is, mindvégig nyomasztotta. Rosszabb napokon Bernardba kapaszkodott, aki mindig átsegítette a nehezén. Mindig mindent Iv kedve szerint tett, már ha programja nem tiltotta. Együtt sok mindenen keresztülmentek, de a legemlékezetesebb és egyben legizgatóbb az volt, amikor Bernard összeszinkronizálta magát Adam női replikájával, aki onnantól kezdve Iv mozdulatait imitálta, míg a sajátja mindent úgy tett, ahogy Adam. Az alig két milliszekundumnyi csúszást alig lehetett érzékelni. Az első alkalommal annyira félt a lebukástól, hogy nem tudta maradéktalanul átadni magát a pillanatnak. Másodjára már minden ment, mint a karikacsapás. Semmi kivetnivalót nem talált a férfi stílusában, néhány alkalom után az is kiderült, hogy az ember odaadóbb tud lenni egy replikánál. Nem ismerte a női replikák programját, az Adam csapatára tartozott, ahogyan rá és női társaira a Bernard félék kódja, elvégre csak egy nő tudja igazán, mire vágyik. Mégis valamilyen okból kifolyólag a közvetett együttlétek alatt a férfi mindig arra törekedett, hogy kielégítse partnerét, még akkor is, ha az csak egy replika volt. Hogy ez valamilyen genetikai késztetés volt vagy Adam hóbortja, nem tudta meg, de eltökélte, hogy a végére jár a dolognak, még ha a kapcsolatuk is rá megy.

Iv kinyitotta a szemét, és nagyokat pislogott, hogy száműzze az álmosságot. Bernard féloldalasan feküdt mellette, és mosolyogva figyelte.

– Jó reggelt, kedvesem! – szólalt meg a replika.

– Szia! – suttogta Iv, és ásított egyet.

– Izgulsz még?

– Igen – mosolyodott el a nő. – Nagy nap a mai. Úgy tűnik, hogy sok halasztás után végre beérik harminc év munkájának gyümölcse.

– Hozzak egy kávét vagy esetleg…

– Igen – fogta meg Iv a gyöngéden felé tartó kezet –, az jó lenne.

– Hozom – kászálódott ki Bernard a sértődés legcsekélyebb jele nélkül az ágyból, meztelenségével nem foglalkozva indult a dolgára.

A replika negyvenes évei elején ragadt atletikus testén minden egyes mozdulatra jól kirajzolódtak az izmok. Amint a falhoz ért, azon egy ajtónyi rész, akár egy utánpótlásától megfosztott vízesés, lefolyt, majd ahogy kilépett a keletkező nyíláson, először csak cseppek emelkedtek a magasba, aztán mintha csak visszatekerték volna az időt, újra egységesé vált a felület.

Iv hosszan nézett utána, és nem fért a fejébe, hogy az emberek miként juthattak idáig. Az igazat megvallva pontosan tudta, csak hihetetlennek tűnt. A kétezres évek internetes robbanása, a közösségi oldalak talmi csillogása és a média sugallta megvalósíthatatlan elvárások mind hozzájárultak az aktuális helyzet kialakulásához, amin a törvényhozók kisebbségek iránti elkötelezettsége csak tovább rontott. A huszonkettedik század végére alig mertek egymáshoz szólni az emberek, a helyzet ugyan javuló tendenciát mutatott, de a mértéke bőven elmaradt az elvárttól. A családok apránként megfogyatkoztak, az elhibázott családpolitika pedig szüntelen a múltban kereste a megoldást. A társas magány intézménye kiteljesedett, amit szemfüles cégek tovább mélyítettek, majd stabilizáltak. Ekkor születtek meg az első replikák. Eleinte csak egyetlen célt szolgáltak, aztán ahogy egyre nőttek az igények velük szemben, úgy jöttek ki az újabb és újabb verziók, és mind felülmúlta elődjét. Iv Bernardnál állt be a sorba, mindössze húsz évesen, és végtelenül csalódottan. A kiszemelt fiútól kapott kosarat még megemésztette volna valahogy, de a tényt, hogy egy replikáért mellőzték, az mellett nem tudott elmenni. Ezután terelődött a figyelme a családosok által alapított és irányított Jövő alapítványra. Addig fel sem tűnt neki a lépten-nyomon felbukkanó szlogenjük: A jövőért áldozunk. Alig pár hónap alatt új célja lett az életének, és ezért a matematikus szak mellé felvette a programozást. Az első munkanapján találkozott Adammel. A gondjaik és a munkájuk összekötötte őket. Rengeteg időt töltöttek együtt, és Ivben akaratlanul is megmozdult valami, de már nem mert kezdeményezni, félt az elutasítástól.

A fal újfent lefolyt, és Brandon immáron felöltözve belépett rajta.

– Tessék, ahogy szereted – nyújtotta át a gőzölgő csészét.

– Hogyan másként? – nyúlt a kávéért, és életében először mérhetetlenül kiszámíthatónak, unalmasnak találta a tényt, hogy mindig minden úgy van, ahogyan annak lennie kell. Sehol egy apró tévedés, egy nüansznyi különbség, amitől akár jobb vagy rosszabb is lehet a végeredmény. Még a várakozásra, a vágyra sem volt lehetőség, hogy olyat kapjon, amilyet elképzelt, ahogyan a lenyűgözésre vagy a csalódásra se. Már az illatból tudta, hogy pontosan úgy kapta, ahogyan az elmúlt harminc évben. Hirtelen már nem kívánta.

– Sajnálom, meggondoltam magam – nyújtotta vissza a csészét Bernardnak. – Hagyj magamra!

A replika egy enyhe biccentés kíséretében elvette a kávét, és távozott. Amint helyreállt a fal, Iv kimászott az ágyból.

– Tükröt! – Szavára a fal újabb változáson ment keresztül.

Egész közel sétált a tükröződő felülethez. Régebben a hozzá hasonló, jó karban lévő hatvanasokra mondták, jó géneket örökölt, aminek részben igazat is adott, de a valósághoz hozzá tartozott, hogy sohasem szült. Ügyelt az alakjára, rendszeresen sportolt és havonta élt a bőrfiatalítás luxusával, az egyetlennel, amivel hozzájárulhatott a természetes szépsége megőrzéséhez. A feneke már nem úgy kerekedett, mint fiatalabb korában, ahogyan telt keble sem állta volna már ki a ceruzapróbát, de azért így sem panaszkodhatott. Mások az ő korában már sebészrobotokra bízták magukat, hogy lefaragtassanak harminc évet a testükről, de ő nem. Minek? Mégis kit akarna átverni? Magát? Bernardot fogatlanul, aszottan, a sírból kikelve is érdekelné. Sohasem volt hiú. Nem értette a többieket, minek toldozgatják-foltozgatják magukat, amikor amúgy is egy replikához mennek haza. Egy időben sokat vitázott erről, aztán feladta, és a munkájába temetkezett, ami a kezdeti bosszúból a meggyőződésévé vált. Egyre jobban elszigetelődött a külvilágtól, csupán Bernard és Adam maradt. Az előbbi kényelmi eszköz, amihez ha akart, ha nem, kötődött, míg a másik, a munkatársa, az álma, a vágya. És ahogy a férfi mindig mondta, ha szóba került Iv filigránsága: Jóból keveset adnak. Hálát adott az égnek, hogy ez nem volt igaz a férfiakra, ki nem állhatta a nála nyeszlettebbeket.

A Bernarddal töltött búja éjszaka emléke émelyítővé vált. Tisztátalannak érezte magát a lágy síkosítótól, ami még mindig a combja belsejét borította. Szégyenében elpirult, bár tudta, értelmetlenül.

– Fürdő!

Parancsára meleg vízpermet hullott alá a mennyezetből, majd pár másodpercig illatos hab, amit próbált minél jobban elkenni magán, hogy szabaduljon az éjszaka stigmájától, aztán újabb vízpermet lemosta a testét. A víz és a hab nyomtalanul elszivárgott a mikró szálas szőnyegen át. Fuvallat kerekedett, ami alig egy perc alatt megszárította. A bőre megfeszült, mellbimbója a tükör felé meredt. Ilyenkor húsz évvel korábbi önmagával nézett farkasszemet, bár akkor még alapból így nézett ki. A hajtövében várakozó nanorobotok elindultak felfelé a hajszálakon, hogy beállítsák a frizuráját. Figyelte, ahogy a szálak tincsekké, majd lófarokká állnak össze. A sminkelést leállította, még a szokásos enyhe színezésről is lemondott, amivel kerek, barna szemét szokta kihangsúlyozni.

Az ággyal szemközti falhoz lépett, mire az lefolyt, és feltárult a gardrób. Semmi „A nagy alkalomhoz” illőt nem vett fel. Mackónadrágot, pólót, sportcipőt és egy kapucnis pulóvert választott. Nem igazán fűlött a foga a végkifejlethez, de ha már részt vállalt belőle, akkor legalább a ruhája legyen kényelmes. Apróság, amivel talán enyhíthet a fájdalmán. Ha egyszer megemlékeznek majd erről a pillanatról, akkor legalább lesz egy az öltönyösök közt, akit a nép közül szalasztottak. A gondolatmenete egy cseppet sem nyugtatta meg, de legalább megpróbálta. Hiába talált már okot az önigazolásra, a kisördög azért ott keringett körülötte, akár egy dögkeselyű az áldozata felett folyamatosan lesve a megfelelő pillanatot a lecsapásra.

Körbepillantott a szobában. A luxushoz, amit magába foglalt, könnyen hozzászokott az ember. A nanorobotok nyújtotta lehetőségek, formák tárházának csupán a képzelet szabott határt. Bármit megvalósítottak, amire beprogramozták őket. Az influencerek már extravagáns vagy zseniális tervekkel hívták fel magukra a figyelmet. Kreativitásuk hírnévhez és pénzhez juttatta őket. Ötleteikkel küzdték egyre feljebb és feljebb magukat a ranglétrán. Sajnálatosan az évtizedek alatt a művészetek is eltorzultak, és már csak az egyén mindenhatóságát hirdették. Az egyetlen érték az ember lett önmaga egyedülálló mivoltában. Az isteni lény, aki már szinte mindent elért a halhatatlanságon kívül, bár ahogy a dolgok álltak, már az sem váratott sokáig magára; ha valaki megálmodott valamit, azt más megvalósította. Az igazán elvakultak mindig újabb és újabb kihívásokat kerestek, míg a családalapítást jelentéktelennek, sőt egyenesen a kreativitás kaszásának tartották. Igazából, olyan szellemi magaslatokban jártak, ami eleve elszigetelte őket a többségtől.

– Bernard!

– Igen? – lépett a replika a szobába az éppen feltáruló nyíláson.

Iv egy pillanatra zavarba jött Bernard lágy vonásai és kutyatekintete láttán, mintha az pontosan tudná, mit szándékozik neki mondani. Összeszedte magát, és megszólalt:

– Tudod, úgy fair, ha elbúcsúzom tőled. Annyi mindent tettél értem, velem. – Nyelt egyet. Bernard rendíthetetlen sziklaként állt. Arca, tartása, akár egy szoboré, nem árulkodtak érzelemről. Iv még életében nem érezte ennyire szükségét egy válasznak vagy akár csak egy mozdulatnak. Hiába csak hús-vér gépezet, akkor is leéltek együtt szinte egy egész életet. Volt múltjuk, közös pillanataik – nem is kevés –, erre nem telt több tőle, mint hogy állt. Nézte Bernard merev arcát. Túl szabályos, túl szemrevaló volt, hogy igazán emberi legyen. Ekkor tudatosult benne, egy géptől várja el, hogy emberként viselkedjen. Olyan, amilyen sohasem lehet. Életében először annak látta Bernardot ami: biochipek mozgatta marionettnek.

– Bernard!

– Igen?

– Elmegyek!

Bernard biccentett.

– Ég veled – mondta Iv, majd megkerülte egykori társát, és átlépett a falon tátongó lyukon.

– Mikorra várjalak?

Iv megállt, de nem fordult meg.

– Nem jövök vissza – mondta határozottan, majd távozott, és már nem várta, hogy Bernard utána fusson magyarázatot követelve. Ha más lenne a helyzet, ezt is beleprogramoztatná, hogy még „emberibb” legyen, de a jövő szükségtelenné tette.

A vákuumvasút szerelvényében ülve a ruházatán megbotránkozó embereket figyelte. Egyetlen húsz év körülit sem látott köztük, az orvosi beavatkozások gyakorisága miatt a harmincasoknak tűnők korában sem lehetett biztos, így aktiválta a retinakijelzőjét, és lekérte az utasok főbb adatait. A fiatalos harmincasok igazából ötven múltak, a többiek még ennél is idősebbek voltak. Akadtak, akik inkognitóra állították a személyazonosítójukat, hogy rejtve maradhassanak a kíváncsi szemek elől, azonban kormányzati engedélyével feloldotta a titkosítást, és tovább kíváncsiskodott. Ideje, akár a tenger, az indulás óta alig telt el fél óra a közel hét órás útból. Ötvenen utaztak együtt, összevonta az adatbázisukat, majd aprólékosan átfésülte azokat. Tanulmányok, munkahelyek, műtétek, de itt nem állt meg. Érdeklődési kör, hobbi, esetleges publikációk, média tevékenységek, de ezekben sem lelt választ arra a kérdésre, ami napok, hónapok, évek óta gyötörte: vágynak-e családra?

Indított egy keresést pár általános kulcsszóval: társ, család, szerelem, gyerek és ezek szinonimáival, amit ráengedett a jelenlévők levelezésére, fel és megjegyzéseikre, valamint a titkosított magánnaplóikra. Még sohasem élt vissza beosztásából adódó lehetőségeivel, de kíváncsisága régebben arra sarkallta, hogy megtoldja a főrendszert pár sornyi kóddal, aminek köszönhetően oda is betekintést nyerhetett, ahová a magas jogosultságai sem juttatták be. A rendszer a belépési kódokat automatikusan a file-ok mellé csatolta – a felhőnek is megvoltak a maga hibái, kiskapui. A keresés befejeződött, azonban egyértelmű válasz helyett bizonytalanság lett a jutalma. Percekig ült a gondolataiba merülve. Nem hitt a szemének, próbálta feldolgozni az adatokat, de sehogy sem boldogult velük. Korábbi magabiztossága elpárolgott, és átadta a helyét a kételynek. Már nem hitt az igazában, az igazukban. Hogy jobban megérthesse a dolog mibenlétét, belemélyedt a naplókba.

Órákkal később a kormányzati negyed jelzésére riadt, fel sem tűnt neki, mikor maradt egyedül. Korábbi kételye az olvasással csak tovább nőtt, szinte már fojtogatta. Kiszállt a szerelvényből, átrohant az épület főbejáratán, ahol az azonosítói akadálymentes áthaladást biztosítottak, és egyenesen Adamhez sietett a számítástechnikai részlegre. Félúton kapta az üzenetet, hogy a miniszterelnöki irodába várják, így módosította útvonalát. A gombóc minden egyes méter megtételével növekedett a torkában. A Noé projekt legalább olyan radikálisan számolt le a nemkívánatos eszmékkel, emberekkel, mint a bibliai megfelelője több ezer év távlatában. Azóta az emberiség továbblépett. A folyamatosan az ég felé törő családfa törzsén újabb és újabb oldalágak sarjadtak. Ez idáig megállíthatatlannak tűnt a növekedés, mégis az utóbbi száz évben megtorpanni látszott. Ennek akarták elejét venni. Nem engedhették meg, hogy kihaljanak, és ezért drasztikus lépésre szánták el magukat. Olyanra, amihez csak Noé története volt fogható, de Iv már tudta, hogy tévedtek, amikor általánosítottak. A tolerancia megtette a magáét, és a pusztulás felé sodorta az emberiséget, de az esélyt ennek ellenére nem tagadta meg tőlük. Ha végleg lemondanának róla, az más lenne, de amíg két ember maradt, akik nem vesztették el a jövőbe vetett hitüket, addig küzdeniük kellett. Egyszer már hagyták, hogy a körülmények áldozataivá váljanak, még egyszer nem engedhették.

Ahogy belépett a tágas elnöki szobába, az ajtó becsapódott, majd egy kattanással hermetikusan lezárt. Az elnök, Adam, a családügyi, a népjóléti és a védelmi miniszter ült az előtte pihenő asztal mögött, és őt nézték. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, az elnök az egyik székre mutatott:

– Üljön le!

– De…

– Azt mondtam, üljön le!

– De ez fontos! – toporgott Iv.

– Tudjuk. Ha leül, elkezdhetjük.

Iv Adamre pillantott, aki a szék felé biccentett, de ez nem állította meg abban, hogy kimondja, ami a szívét nyomja:

– Nem tehetjük meg!

Az elnök sóhajtott egyet, és megszólalt:

– Mia, hogy állunk?

– A keresés befejeződött – hallatszott a mesterséges intelligencia lágy női hangja a hangszórókból, mintha egyszerre mindenhol ott volna –, rendszerezek.

– Mia? – kérdezte félve Iv, és megkapaszkodott a közeli szék támlájában.

– Igen, Iv?

– Ne tedd meg!

– Kérés megtagadva, magasabb szintű engedély szükséges a megszakításhoz.

Iv kétségbeesetten nézett, hol az elnökre, hol Adamre.

– Mia – szólalt meg végül Adam –, mutasd!

A fal felvillant, és mindenféle ábrák és kimutatások jelentek meg rajta. Ivnek csupán egyetlen pillantás kellett, hogy megértse, az utazása közbeni keresését kiterjesztették globális mértékűvé.

– Megfigyeltetek?! – csattant fel döbbenten Iv.

– Mindenkit – intette le a védelmi miniszter.

– Ne érezze kellemetlenül magát – nyugtatta Noé. – Ne most legyenek erkölcsi aggályai. Évek óta készülünk az emberiség – egy pillanatra elhallgatott –, ne szépítsük, kiirtására, erre fennakad a nyilvánvalón.

– Te tudtad ezt? – fordult Iv Adamhez.

– Sejtettem, de ez a jelen pillanatban irreleváns, amit viszont találtál az már igenis számít. Még az is megeshet, hogy a felfedezésed részben vagy teljesen módosítja a terveinket. – Az utolsó szavakat már a miniszterekhez intézte.

– Magánemberként és elnökként is szkeptikus vagyok. Az évek során bármilyen családi intézményt segítő intézkedést hoztunk, falakba ütköztünk. Az utóbbi időben már a tervezetek megszellőztetésekor is ellenállásba ütköztünk. Nem hinném, hogy meg kellene gondolnunk magunkat.

– De azért megnézi, igaz? – bizakodott Iv.

– Természetesen. Sohasem bocsájtanám meg magamnak, ha nem tenném. Bár így sem biztos, hogy menni fog. Mégis azt mondom, vannak dolgok, amiket a fennmaradásunk érdekében meg kell tennünk. Erre készülünk évek óta.

– A kiértékelés befejeződött – mondta Mia, és a falakat borító ábrák megváltoztak.

– Hatvannégy százalék – hitetlenkedett a családügyi miniszter. – Hogyan? Eddig minden azt mutatta, hogy ellene vannak. A felmérést globálisan végeztük korra, nemre való tekintet nélkül, és többször megismételtük az évek alatt. A megkérdezettek hetven százaléka válaszolt, és ezek alig tizede vágyott családra. Mia, add be az adatokat!

– Ne húzd fel magad! – intette le Noé a miniszterét. – Tudjuk, hogy jók a számok, mind legalább százszor átnéztük.

– Így igaz – állt fel Adam, és odasétált az egyik grafikonhoz. – Ez itt minden kétséget kizáróan azt mutatja, hogy alig akadnak, akik vágynak a régi értékekre. Mia, többségében hány évesek ezek az emberek?

– Túlnyomó többségben ötven-ötvenöt évesek.

– Tehát változókor utániak. Akár azt is mondhatnánk, azok, akik már felfogták, hogy elmulasztották, hogy családot alapíthassanak.

– Nem kielemezhető adat – mondta Mia.

– Nem is kell. Te nem értheted, de mi pontosan tudjuk, miről beszélek. Igaz? – nézett végig az egybegyűlteken, Iven egy kicsit tovább elidőzött.

– Mind feláldoztuk az álmainkat az érinthetetlenségünket az emberiség jövőjének érdekében. – vette át a szót Noé. – Ami elmúlt, nem jön vissza. Magam a haladást képviselem, mégis hiszem, hogy megfér egymás mellett az új és a régi, de azért akad pár dolog, ami a múltban jobban működött, és sokban segítené a fajunk fennmaradását.

– Mégis mi magyarázza a hatalmas eltérést? – fürkészte értetlenül a kimutatásokat és grafikonokat a családügyi miniszter.

– Az álszentség – suttogta Iv.

– Kifejtené? – mondta Noé.

– Nem mernek igazat mondani.

– Ez nekem kevés.

– Én azt hiszem értem – szólt közbe a családügyi miniszter. – De ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, vissza kell ugranunk az időben. A kétezres évek óta szinte minden az elfogadásért, a békés együttélésért tettek a kormányok. Apránként felszámolták a szólásszabadságot, a szabad véleménynyilvánítást, már ami mások megkülönböztetésére vagy megszégyenítésére irányult, nem lehetett kimondani a nyilvánvalót. Aztán szigorították az ismerkedési sémákat és lehetőségeket, mindezt annak a jegyében, hogy egy viccesnek tűnő odaszólással, ami az ismerkedést mozdította volna elő, nehogy megsérthessenek másokat. Mindeközben egyetlen dolog kerülte el a figyelmüket, hogy mind emberek vagyunk vágyakkal, igényekkel. Ezt a piaci rést látták meg a cégek, és megalkották a replikákat, akikhez nem kellett alkalmazkodni, soha semmire nem mondtak nemet, és ami a legfontosabb, nem voltak és a mai napig sincsenek jogaik. Erre gondolt, kollegina?

– Igen, még ha nem is ennyire átgondoltan.

– Akkor halasszuk el a projektet nyolcadjára is? – pillantott körbe Noé.

– Már nyolcadik éve, hogy mindig találunk valami kifogást – adott hangot csalódottságának a védelmi miniszter. – Pedig sokszor a legegyszerűbb megoldás a legjobb.

– Ne tartsa magában! – biztatta Noé.

– Mia, mi a bolygó lakosságának átlagéletkora jelen pillanatban?

– Hatvannégy.

– Ezek hány százaléka nemzőképes és gyermek?

– Tizenhét.

– Nélkülük az átlagéletkor?

– Hetvenkilenc.

– A jelenlegi születési ráták alapján, ha így mennek a dolgok tovább, mennyi időbe telik kihalnunk?

– Hét-nyolc generáció, amennyiben a replikák továbbra is segédkeznek.

– Nélkülük, belekalkulálva az esetleges járványokat, katasztrófákat?

– Kettő-három generáció.

Mia szavai letaglózták a jelenlévőket. A kifogások, vágyak szertefoszlottak a tények fényében.

– Azt hiszem, itt az ideje a cselekvésnek – vette át a szót a családügyi miniszter. – Ha jól értettem, sokan vannak, akik családot akarnak, csak nem merik kimondani. Én azt mondom, adjuk meg nekik, amit akarnak. Azt javaslom, hívjuk vissza az összes replikát, ahogy terveztük. Az évek alatt elvégezték a rájuk bízott feladatot, begyűjtötték a pete- és ivarsejteket. Az inkubátorfarmok csak a parancsra várnak. Ha kiadja – pillantott Noéra –, akkor kilenc hónapjuk lesz visszatalálni az életbe.

– Adam – fordult Noé a férfihoz. –, nem lehetne ezt az időt lecsökkenteni? Kilenc hónap és a további két évtized rengeteg.

– Lehetni lehet, de akkor replikát kapunk. Az utóbbi két generációváltás fel sem tűnt az embereknek, ahogyan a módosítások sem. Két hét alatt növesztettük őket. Sokkal fejlettebbek nálunk, de a biochipek nélkül életképtelenek, bábok csupán. Az egyik kutatónk azt mondta, hogy még mi sem játszhatunk istent. Szerinte a léleknek időre van szüksége, hogy megtapadjon. Véleményem szerint ez vallási badarság, de amíg nem találunk pontos magyarázatot a jelenségre, addig ez a legjobb, amivel szolgálhatok. Kilenc hónap kell egy értelmes, önállóan cselekedni és gondolkodni tudó ember létrehozására, plusz a felnőtté váláshoz szükséges idő. Ami az egészben a legelkeserítőbb, hogy gyorsítás esetén kizárólag meddő alanyok keletkeznek. Gondolom, nem Mia irányította zombikra van szükségünk, akik még szaporodni sem képesek.

– Arra ott vannak a replikák – hagyta annyiban Noé. – Egyéb aggályok?

– Mi van az esetleges zavargásokkal? – szólt közbe a népjóléti miniszter.

– Azt bízza Miára és az irányítása alá tartozó replikákra – vette át a szót a védelmi miniszter. – Aki nem áll be a sorba, az kiáll. – A bizonytalan arcok láttán folytatta: – Biztosíthatom önöket, hogy az emberek jobban féltik az életüket, mintsem ugráljanak. Elnök úr, hirdessen globális szükségállapotot! A rendbontókat, életfogytiglan börtönnel kell megzabolázni, ellenszegülés esetén Mia lebéníthatja őket.

– Az új tények ismeretében ne szaladjunk ennyire előre – intette nyugalomra Noé a védelmi minisztert. – A felvetését megtartjuk amolyan végső megoldásnak. Várom a további javaslatokat!

– Egy újabb felmérés, amiben jeleznénk, hogy ismerjük a vágyaikat? – próbálkozott a családügyi miniszter.

– Aláásná a kormány szavahihetőségét. Ha helyt adnék neki, az emberek leváltanának minket, és elveszítenénk a cselekvőképességünket. Én sem örülnék, ha a titkaimban kutatnának. Nem azért küzdöttünk évtizedeken át, és juttattuk a családpártiakat az összes kulcspozícióba, hogy egy rossz húzással az utolsó esélyünket is elveszítsük.

– Mi lenne – vette át a szót Iv –, ha a replikák rávezetnék őket a vágyaikra. Bizonyosságot szereznének tőlük. Közben leporolhatnánk néhány ósdi algoritmust, ami az adatbázisok összehasonlítása alapján párokba rendezné az embereket.

– És akik senkihez sem illenek vagy nem akarnak senkivel sem élni? Velük mi lesz?  –érdeklődött a családügyi miniszter.

– Miért ne élhetnének csak úgy? – pillantott körbe Iv. – Régen is voltak agglegények, vénlányok, csak nem voltak intézményesítve.

– Intézményesítve? – húzta fel a szemöldökét az elnök.

– Szégyen volt, nem követendő példa, még akkor is annak számított, ha az illető fontos tisztséget töltött be.

Noé egy kis ideig gondolkodott, majd megszólalt:

– Mia, vesd össze az emberek személyiségjegyeit, korukat, jellemzőiket és minden egyéb adatukat, hogy megtaláld a megfelelő párokat! Az egyezéseket rangsorold erősség szerint!

– Ez mennyiben megoldás a problémánkra? – kérdezte a családügyi miniszter.

– Igaz. Mia, keress olyan párokat, akik egymás iránt éreznek valamit! A rajongás nem opció. A teljes elemzés végeztével a lehetséges pároknak a replikák azonnal szervezzenek egy találkozót. Szembesítsék őket egymással és a helyzettel, hogy attól a pillanattól csak egymásra számíthatnak, aztán hívd vissza a replikáikat. A kimaradókat és az ellenállókat gyengítsd le, hogy a replikák elbírjanak velük, és irányítsd őket át a korábban kijelölt begyűjtési helyekre.

– És azok, akik felülkerekednek a biochipjük utasításain? – érdeklődött a védelmi miniszter.

– Tegyen a belátása szerint – hagyta rá Noé, majd körbetekintett a jelenlévőkön.

– Ellenvetés?

– Nem lehetne, hogy… – kezdett bele Iv.

– Nem – torkolta le az elnök. – Eddig a családosok álltak be a sorba, mostantól a többieknek kell. A kételyeit temesse el! Foglalkozzon a jövővel! A felelősséget vállalom. Akinek ez nem tetszik, az inkább álljon be a távozók közé, és ne nehezítse tovább a dolgunkat. Nem csökkenhet tovább az emberiség száma. Tovább kell lépnünk, folytatnunk a terjeszkedést. Egyszer már nekirugaszkodtunk a naprendszer benépesítésének, folytassuk. Az embereknek célok kellenek, nagyok, elérhetetlenek, hogy ne forduljon ismét közönybe a jövőnk.

– Mi lesz a replikákkal? – Bernard szétszaggatott teste sejlett fel Iv előtt. Megborzongott, ennél azért többet érdemelt, még hús-vér gép létére is.

– Miniszter úr! – adta át a szót Noé a védelmi miniszternek.

– Mennek a Marsra – mondta teljes közönnyel.

Az értetlen arcok láttán a védelmi miniszter sóhajtott egyet, és folytatta:

– Amióta megszűntek a nemzetek és megalakult a világkormány, eltűntek a háborúk, zavargások. Ezzel értelmüket vesztették a fegyveres erők, így a teljes hadiipar átállt az űrkutatásra. Kijelenthetem, hogy a kutatóink, mérnökeink, tudósaink nem tétlenkedtek.

– És ez miért jó? – szólalt meg Adam.

– Erre majd én – fojtotta a miniszterébe a szót Noé. – Az utóbbi pár száz évben semmi mást nem tettünk, mint hagytuk élni az embereket. Azt tehették, amihez kedvük szottyant. Korábban az utópisták többsége abból indult ki, hogy terhek nélkül az emberek majd tanulnak, fejlesztik magukat. Munka, pénzügyek és a kapcsolatok okozta stressz híján dinamikus fejlődést vizionáltak, helyette végtelen bulik, elállatiasodás, hanyatlás lett. Célok nélkül sehová sem tart az emberiség.

– Buli és semmittevés helyett tanulás és munka – révedt el Iv. – Ezt nem tudom elképzelni.

– Értem, mire akar kilyukadni. Mia, ha bármelyik jelenlévő az itt elhangzottakat ki akarná szivárogtatni vagy a programodat módosítaná, hogy hozzáférjen a jogosultságokhoz, azonnal öld meg!

Iv, Adam, a népjóléti és a családügyi miniszter egyként pattant fel, csak a védelmi miniszter nem mozdult.

– Leülni! – kiabálta Noé, de a ricsaj tovább fokozódott. – Mia!

Csend telepedett a helyiségre. Döbbent, gyilkos pillantások cikáztak jobbra-balra.

– Azt mondtam, leülni! – Helyet foglaltak. – Mia, tiltás feloldása!

– Mégis… – kezdte felemelni a hangját Iv a kényszernémítás ellen.

– Fogja be, és figyeljen! – Iv elhallgatott, Noé körbejáratta tekintetét, majd megszólalt: – Adunk az embereknek egy ellenséget, ami messziről támad ránk, akik pár évtizeden belül ideérnek, és fel kell készülnünk a fogadásukra.

– Erről mi miért nem tudtunk? – érdeklődött Adam.

– Már így is eggyel többen tudtak róla – nézett Noé a védelmi miniszterre –, és ezt ne vegye sértésnek, barátom.

– De ahhoz, hogy elhiggyék, áldozatok is kellenek – mondta Iv, de mire a mondat végére ért, megértette, alig hallhatóan adott hangot félelmének: – Azok lesznek az áldozatok, akik nem állnak be a sorba?!

– Egész jó. Jogosan merülne fel a kérdés, hogy végig így akartuk-e? Határozottan. De mint látja, az új ötleteket mindig meghallgatom és támogatom.

– Mia – szólalt meg Iv –, végeztél a párosításokkal?

– Igen.

– Hány embernek nem jutott pár?

– Tizenhétmillió-ötszázhuszonnégyezer-háromszázkettőnek.

– Még mindig rengeteg, de kevesebb, mint amire számítottunk – tért magához valamelyest Iv.

– Ne élje ennyire bele magát. Mia, várható elutasítások száma?

Iv kérdőn nézett az elnökre.

– Mindjárt megérti.

– Az eddig beérkezett visszajelzések alapján megközelítőleg kétmilliárd.

– De…

– Egy dolog vágyni rá, egy másik megtenni. Kényelmes ez így nekik. A Noé projekt napokkal ezelőtt elindult, és éli a maga életét, ön csak annyit tett, hogy adott még egy esélyt mindenkinek, de ahogy számítottunk rá, nem élnek vele. Törődjön bele, és foglalkozzon a saját életével, biztosíthatom, ön sem marad ki Mia szórásából, ahogyan jómagam sem. – Körbetekintett. – Ne feledjék, választaniuk kell! Hogy utoljára vagy először egy új kor hajnalán, magukon múlik. A magam részéről nincsenek kételyeim a jövőmet illetően. Isten önökkel, kérem, távozzanak!

Noét leszámítva mind elhagyták a szobát. Kifelé menet még találkoztak az elnök befelé tartó replikájával. Az ajtó hallhatóan bezáródott. A miniszterek biccentettek, és távoztak. Adam és Iv kettesben maradtak a kihalt folyosón, és egymást nézték.

– Kifejezetten tetszik a ruhád – törte meg a csendet Adam.

– Jujj, köszönöm – pillantott végig magán Iv, mintha éppen csak tudatosulna benne a dolog.

– Szívesen látnálak így mindig.

– Elhiheted, hogy már a hátam közepére sem kívánom a kosztümöt. Te nem gondoltál rá, hogy ledobod a ruhád? – Adam elmosolyodott, erre Iv enyhén elpirult, majd gyorsan hozzátette: – Mármint, hogy felhagyj a munkával.

– Még pár óra, és a cég, amit eddig vezettünk átalakul. A replikákat újra kell programozni az újfajta feladataikhoz, már ha ténylegesen létezik a Mars terv. A mi munkánk ezzel befejeződött. Nincs egy órája, hogy életbe lépett az új replikákra vonatkozó legújabb változtatás. Mostantól minden egyed mentes lesz mindenféle külső nemi jegytől, csupán az anyagcseréhez szükséges testnyílásaik maradnak meg, de azok is csökevényesen, egyetlen célra alkalmasan. Szükség van a replikák segítségére, de már nem társként, párként, hanem támogatóként, segítőként. Mi az érzelmi finomhangolásban vagyunk jók. Öreg vagyok már a tanuláshoz, kiszállok. Régen, amikor dolgoztam, mások élték az életüket. Itt az ideje, hogy a sajátomat éljem.

– Szoktál azon tűnődni, hogy mi lett volna ha?

– Ki nem? Sajnos ezt az utat választottuk.

– De most változtathatunk, változtathatsz.

– Tudom, és ez félelmetes.

Iv idegei pattanásig feszültek, a gyomra remegett. Nézte Adam kék szemét, folyton mosolyra álló ajkát és hallgatta kellemes hangját. Pontosan tudta, mit akar, mégsem tette meg. Valami odabent a fejében nem engedte. Mindennél jobban vágyott a férfira, mégis nehéz volt.

– Iv!

– Bernard? – pördült döbbenten a folyosón közeledő replika felé.

– Cindy, számíthattam volna rá – jegyezte meg Adam. – Ezek szerint Mia minket sem kímélt.

– Ne, ne, ne, ne – hadarta Iv, majd Adamhez fordult, és szájon csókolta. A férfi a megilletődöttségtől meg sem tudott mozdulni. Iv csalódottan elválasztotta az ajkát a férfiétól, és beletörődötten végigsimított a mellkasán, mintha csak búcsúzna. Adam mondani akart valamit, de Iv a szájára szorította a mutatóujját.

Nem erre számított, mindezek ellenére kíváncsi volt, hogy megérzéseivel ellentétben kire vágyott Adam. Csupán egyetlen dologban volt biztos, kapcsolatuk minden téren meg fog szakadni.

– Kérlek, gyere velem – mondta Bernard, és karon ragadta Ivet, a nő nem ellenkezett.

Adamet a replikája vezette előttük, és pár ajtóval odébb beterelte egy tárgyalóba. Iv megállt.

– Kérlek, ne nehezítsd meg – mondta Bernard, és enyhén megszorította Iv karját.

– Tudni akarom, hogy kire vágyik. Utána azt csinálsz velem, amit akarsz. – Iv hangjában mély elszántság vibrált.

– Akkor ne kéresd magad, és gyere! – Azzal betaszigálta a nőt ugyanabba a helyiségbe, ahová a férfi ment. Becsukta maguk mögött az ajtót.

– Hát te? – csillant Adam szeme.

– Szégyen ide, szégyen oda – mondta Iv, és leült az egyik üres székre –, kíváncsi vagyok, kit szánt neked Mia, kire vágysz a legjobban.

Adam a két replikára pillantott, majd elnevette magát. Annyira nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak.

– Ez nem vicces – adott hangot döbbenetének Iv.

– Nem, igazad van, nem az. – A férfi elkente a könnyeit, vett pár mély lélegzetet, majd felállt és odament Ivhez. Letérdelt elé, megfogta a kezeit, és mélyen a szemébe nézett. – Hát nem egyértelmű, kire vágyom?

Iv teljesen összezavarodott, szíve meglódult, szédelgett. A két replikára pillantott, de azok csak álltak rezzenéstelenül, akár a szobrok.

– És a csók?

– Megleptél – vonta meg a vállát Adam, és Bernardékra sandított. – Megleptek. Én akartam megtenni.

– Akkor mi…

– Megpróbáljuk?

– Még jó, inkább, mint a halál.

– Hát csak ennyi lennék neked, egy biztosíték az élethez?

– Jajj, dehogy! Hová gondolsz? – Zavarában nyomott egy puszit Adam szájára.

– Ezt most miért?

– Hogy tudd, nem csak egy biztosíték vagy.

– Még nem vagyok meggyőzve.

– Talán ezzel… – Iv a férfi nyaka köré fonta a karját, és hosszan, gyengéden megcsókolta. Jó pár szívdobbanásnyival később elégedetten váltak szét.

– Ez tisztára olyan volt, mint… – Adam hirtelen elhallgatott.

– Mint mi?

– Lényegtelen – pirult el a férfi.

– Mégis.

– Nem szeretnélek már most elveszíteni. Sértő.

– Nem fogsz. Ki vele!

– Tisztára olyan volt, mintha vele – pillantott Cindyre – csókolóztam volna szeretkezés közben. – Zavartan elmosolyodott, tekintetével Iv reakcióját fürkészte.

Iv hangosan, őszintén felnevetett.

– Ez nem vicces!

– Hogy mondtad korábban? Nem, nem az. – Iv összeszedte magát. – Tartozom neked egy vallomással. Az utóbbi két évtizedben többnyire velem szeretkeztél.

– Veled?

– Aha. Na jó, ha nem is hús-vér valómban, de közvetve hála a replikáink összeköttetésének. Ha már itt tartunk, árulj már el nekem valamit!

– Bármit.

– Leprogramoztátok a női replikákat élvezetre? Mármint, hogy képesek legyenek véletlenszerűen orgazmust színlelni vagy csak te vagy ilyen kis maximalista? Már ha érted, mire célzok? – simított végig a férfi száján hüvelykujjával.

– Is, is.

– Ez nem válasz.

– Pedig be kell érned ennyivel – incselkedett a férfi.

– Ha most azonnal kiderítem, nem sértődsz meg?

– Kíváncsian várom.

– Mia, Cindy naplófájljai alapján az első orgazmusa és összekapcsolódása Bernarddal egybeesik?

– Igen – érkezett a válasz, Iv elégedetten elmosolyodott, és sokatmondóan Adamre nézett.

– Okos vagy, már-már tökéletes.

– És szeretni való?

– Akár a tinédzserek – sóhajtott Adam.

– Úgy is érzem magam.

– Én is. Szerinted elküldhetjük őket? – biccentett Adam a replikák felé.

– Mehettek! Megleszünk.

Bernard és Cindy mindenféle teketóriázás nélkül távoztak. Iv pár másodpercig nézte a replikák után becsukódott ajtót, majd Adamhez fordult. Hangjában bánat bujkált:

– Te nem sajnálod őket?

– Hogyne sajnálnám, lehúztunk velük egy fél életet. Fogd fel úgy, mint egy volt barátot, akivel jóban váltatok el egymástól.

– Igazad van – állt fel Iv, és felhúzta a földről Adamet. – Sok bepótolni valónk van. Csak még egy gyors kérdés.

– Akár több is.

– Szerettél volna gyereket?

– Biztosan.

– Igen vagy nem?

– Nagy valószínűséggel igen.

Iv biccentett, majd elindult az ajtó felé, de megállt, és visszafordult.

– Szerinted van esélyünk, hogy kapjunk egyet az inkubátorfarmokról?

– Biztos. Sőt még azt is el tudjuk érni, hogy a mi mintáinkból legyen.

– Miénkből?

– A replikák húsz éve gyűjtik fáradhatatlanul a sejteket, szerintem mi sem voltunk kivételek. – Végigmérte Ivet, majd megforgatta a tengelye körül. – Ha jobban megnézlek, még akár te magad is kihordhatod. Elég jó egészségnek örvendsz. Teherbe ugyan nem tudsz esni, de a közös gyermekünk bér anyja még lehetsz.

– Nem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?

Adam átkarolta Ivet, és hosszan megcsókolta, majd a fülébe súgott:

– A lényeg, hogy ne riadjunk fel, ha valami balul sülne el.

 

„Kétség sem fér hozzá, hogy a család és az otthon az, amely által az emberi társadalom legnagyobb erényei születnek, erősödnek és táplálkoznak.” Winston Churchill.