Sipos Szabina: Szinkronban

Amint belépett az épületbe, tudta, hogy baj van. Keserves vonyítás visszhangzott a tágas előtérben, olyan szívet tépő szomorúsággal, hogy Robert gyomra azonnal görcsbe rándult. Csak Toby lehetett, Raphtelson professzor tacskója, akit ugatni is ritkán hallott, nemhogy szűkölni. Robert bizonytalan léptekkel indult el a hang irányába. A lakásban rend és nyugalom honolt a kutya sírását leszámítva. A vonyítás egyre hangosodott, mégsem tudta elnyomni a férfi fülében dübörgő vér lüktetését. Megállt a dolgozószoba csukott ajtaja előtt, és határozottan bekopogott.

− Raphtelson professzor, itt van? – Semmi válasz, csak szűnni nem akaró ugatás. – Robert vagyok! Most bemegyek, ha nem bánja! Ha bánja, akkor is – tette hozzá kicsit halkabban. Óvatosan lenyomta a kilincset, és a résen át bedugta a fejét. A látvány, a hangok, a levegőben terjengő vér szaga egyszerre rohanták meg az érzékszerveit. Az agya még fel sem dolgozta az információáradatot, amikor már a földön fekvő professzor mellett térdelt. „Ellenőrizni kell a légzését és a pulzusát.” Ez volt az első gondolat, ami áthatolt a döbbenet ködén. A nyaki ütőér felé nyúlt, de félúton megdermedt a mozdulat. A professzor feje körül széles vértócsa áztatta a vastag szőnyeget. A vörös glóriában hajcsomók és agyvelődarabok lebegtek, mint valami absztrakt minta egy modern kárpitban.

Robert nagy levegőt vett, hogy leküzdje a feltörő hányingert. Valami megbökte az oldalát, majd a könyöke alatt az ölébe kúszott. Toby reszkető testének érintése magához térítette a férfit. Felkapta, és megindult vele a folyosó felé.

− Gyere Toby! Hívjuk a rendőrséget! – A kis jószág azonban vergődni kezdett, és amint földet értek apró lábai, visszakocogott halott gazdája mellé. Orrával meglökte a férfi kezét. Amikor az élettelen testrész tehetetlenül visszagördült, újra rákezdett a keserű vonyításra. Robert, kezében a telefonnal, meggondolta magát, és inkább Kommunikáció Kutató Intézetet hívta. Az eligazításokon mindig elmondták az ott dolgozóknak, hogy vészhelyzet esetén őket kell először értesíteni.

Húsz percen belül megérkezett Peterson igazgató, nyomában a rendőrökkel. A tőle megszokott gondosan összeválogatott konfekció helyett, most azokat a ruhadarabokat kapta magára, amik elsőként a kezébe akadtak. Az élére vasalt nadrághoz nem passzolt a sport zakó, az öv elütött a cipőtől, a nyakkendője pedig csálén hintázott a mellkasa előtt. A helyszínelők munkához láttak, Robertet pedig az egyik üres szobába vitték kihallgatni.

A férfi elmondta, hogy öt éve dolgozik takarítóként az intézetben, és Raphtelson kérésére a professzor házát is ő tartja rendben. A tudós a munkájának élt, nem szívesen vesztegette az idejét olyan haszontalan dolgokra, mint a mosogatás, vagy hogy kivigye a szemetet.

− Mennyire ismerte az áldozatot? – kérdezte a kihallgató tiszt, miközben szemeit le sem vette az ölében tartott tablet kijelzőjéről.

− Nem igazán. Takarítottam a lakását és Tobyról is gondoskodtam néha. A professzor szerette a kutyáját, de ha belefeledkezett a munkába, semmi sem tudta kizökkenti, ezért kért meg, hogy nézzek rájuk reggelente, mielőtt bemennék az intézetbe.

− Beszélt Önnek a munkájáról, arról, hogy min dolgozik éppen?

− Nem.

− De azt tudja, hogy mivel foglalkoznak a Kommunikáció Kutatóban?

Robert csak annyira ismerte a laborban folyó munkát, mint bármelyik laikus. A „szinkront” még azelőtt szabadalmaztatta az intézet, mielőtt ő odakerült a volna. A technológia folyamatos fejlesztés alatt állt, de a kutatás részleteit nem hozták nyilvánosságra. Raphtelson az eljárás egyik úttörőjének számított, de ennél többet nem tudott, sem a professzorról, sem a technológiáról.

Kivágódott az ajtó, és egy morcos, tagbaszakadt rendőr masírozott be rajta, hóna alatt az acsargó Tobyval. Minden óvatosságot nélkülözve letette a tacskót a földre, és a bakancsával beljebb taszította, amikor az megpróbált visszasurranni. A kihallgató tisztnek a szeme se rebbent. Mint minden rendvédelmi szerv tagja, ő is kölcsönös érzékszervi megosztást tartott fent a kollégáival. Hétköznapi nyelven szinkronban dolgoztak. Az intézet által kifejlesztett technológia lényege, hogy több ember agyát képesek összehangolni egy biochip segítségével. Az összekapcsolt egyedek a neuronok szintjén kommunikálnak egymással. Az információ így tisztán, félreérthetetlenül, és a másodperc töredéke alatt cikázik közöttük. A csoport képes a közös gondolkodásra, ami az együttműködés egy új dimenzióját valósítja meg.

A kiérkező rendőrök, nyomozók és helyszínelők mind kapcsolatban állnak egymással. Létrehoznak egy közös tudásfelhőt, a résztvevők minden megfigyelésével és tapasztalatával. Ugyanezt a módszert használják az orvosi teamek a műtőkben, a vállalatvezetők a megbeszéléseken… A lehetőségek korlátlanok.

Robertnek még nem volt alkalma kipróbálni a szinkront, de működés közben látni az eljárást legalább olyan érdekesnek bizonyult.

− Az állat a professzor tulajdona? – bökött a nyomozó állával az ajtót kaparó Toby felé.

− Igen, Tobynak hívják. Elválaszthatatlanok voltak.

− Odaát csak láb alatt lenne, nem bánja, ha itt hagyom magával? Ne menjen sehová, amíg nem végzünk a helyszíneléssel.

A férfi a méltatlankodó kutya hasa alá nyúlt, és hátra taszította, majd a résnyire nyitott ajtón kipréselte magát a folyosóra. Robert szánakozva figyelte a kínlódó kis jószágot. A mancsai véres lábnyomokat hagytak mindenfelé, a hangja pedig egészen berekedt. A férfi letérdelt hozzá és próbálta megvigasztalni.

− Gyere Toby! Gyere ide! Nem lesz semmi baj. A rendőrök elkapják a gyilkost. – Toby felmászott a férfi ölébe, és bánatosan összekuporodott. Robert gépiesen simogatta a tacskó sima, puha szőrét. A mozdulat mindkettejüket megnyugtatta.

 

Eközben Dr. Samuel Peterson az Intézet vezető kutatóinak maroknyi csoportjával igyekezett megvitatni a tragikus eseményeket. A három férfiből és két nőből álló társaság a Kutató tárgyalójában gyűlt össze, és indulatoktól túlfűtötten vitatkozott egymással.

− Fogalmuk sincs, mi történt! Azt sem tudják, merre induljanak – csapott az asztalra indulatosan egy fehér orvosi köpenyt viselő férfi, Dr. Shapiro. A vékony ruhadarab teljesen átizzadt a mellkasán, pedig a tárgyalóban halkan duruzsolt a légkondicionáló.  – Csak az időnket pazarolják. Márpedig abból nincs vesztegetnivaló.

− Tisztában vagyunk vele! – vágott a szavába az igazgató. – A rendőrség csak annyit tud, hogy ipari kémkedésre gyanakszunk, Charles eredményeit nem részleteztem a kihallgatáson.

− Hozzuk nyilvánosságra. Talán, ha átérzik a helyzet súlyosságát, jobban igyekeznek kézre keríteni a tettest – javasolta dr. Pamela Harding, az intézet neurobiológiai részlegének vezetője.

− Ha kiderül, hogy létezik egy eljárás, amivel szinkronizálni lehet az emberi agyat, állatok agyával, és mi hagytuk kicsúszni a kezünkből, akkor a biztonsági tanácsunkat azonnal menesztik, a média cafatokra szaggat bennünket, a konkurencia pedig nyélbe üti az évszázad legjövedelmezőbb üzletét. Valószínűleg éppen az egyik konkurens cég áll a lopás hátterében. – közölte emelt hangon Peterson. – Ez a baklövés nem tudódhat ki, az mindannyiunk karrierét derékba törné. Az egyetlen esélyünk, ha még a rendőrség előtt elkapjuk a tolvajt.

− Ezt mégis, hogy képzeled? Nem vagyunk nyomozók. – érdeklődött Pamela, miközben mutató ujjával feljebb tolta a szemüvegét. Gyakran végezte ezt az önkéntelen mozdulatot, így mindenki tudta, hogy bár még nem is hallotta a javaslatot, máris megvannak az ellenvetései.

− Van valamink, ami nekik nincs. Egy szemtanúnk.

Az igazgató bejelentését néhány másodperces döbbent csend fogadta, amit végül Dolores tört meg, a vállalat etikai bizottságának delegáltja.

− Richard, ugye nem arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz. – Lassan, tagoltan beszélt, és közben olyan magasra húzta fel a szemöldökét, hogy az ki sem látszott őszes frufruja alól.

Az igazgató nagy levegőt vett:

− De, pontosan arra gondolok. A kutya mindent látott. Ő volt Charles kísérleti alanya, az algoritmus az ő agyi tevékenysége alapján készült. Csak össze kell kapcsolnunk valakivel, és bammm, meg is van a tettes.

A tárgyalóban elszabadult a hangorkán, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Dolores és Pamela egymást túllicitálva tiltakoztak. Ki sem akartak fogyni a tudományos és morális ellenérvekből. Dr. Shapiro az igazgató párját fogta, nem győzte hangsúlyozni, hogy a technológia rossz kezekbe kerülését minden áron meg kell akadályozni. Dr. Vincent de Marco volt az egyetlen, aki nem foglalt állást. Az asztalon könyökölt, és két kézzel fáradtan morzsolgatta a homlokát. A rá jellemző megfontoltsággal igyekezett mérlegelni a hallottakat.

− A kutatás még kezdeti stádiumban van, és egyikünk sem ismeri a részleteit. Nincsenek arra vonatkozó adataink, hogy hogyan reagál a szinkronra két különböző fajhoz tartozó agy. A labor kísérletek még el sem kezdődtek hivatalosan. Charles magán és Tobyn elvégzett ugyan néhány szinkron tesztet, de attól az eljárás csak egy bizonytalan hipotézis marad – érvelt Harding doktornő, szorgalmasan tologatva felfelé a folyvást az orra közepéig csúszó szemüvegét.

− Ez a bizonytalan hipotézis az egyetlen esélyünk. Mire a rendőrség megtalálja a tolvajt, az már régen túladott a technológián. Gondoljatok bele, ha rossz kezekbe kerül. Emberi tudat vezérelte állathadsereg, gyilkos méhraj, betegségeket terjesztő rágcsálófalkák, és még ki tudja, milyen fenevadak szabadulhatnak az emberiségre. Ha van lehetőségünk arra, hogy csukva tartsuk Pandora szelencéjét, akkor azt meg kell ragadnunk. – Beszéd közben Dr. Shapiro olyan hevesen gesztikulált, hogy felborította az előtte álló ásványvizes palackot.

− De milyen áron Albert? Nem szeghetjük meg a kutatási protokollt. Emberkísérletről beszéltek a francba is! Belegondoltatok abba, mi történik, ha az algoritmus nem működik, ha az alanyok maradandó agyi károsodást szenvednek, vagy ne adj isten meghalnak? Egy hullával az alagsorban a lopott technológia lesz a legkisebb bajunk. Arról nem beszélve, hogy mégis ki lenne az eszement, aki vállalná a kísérletet? Csak a megfelelő alany kiválasztása hónapokba telhet… − Érvelés közben Dolores felpattant a párnázott karosszékből és fel-alá sétált az asztal körül.

− Nincsenek hónapjaink! – csapott az asztalra újfent Shapiro. – Napjaink vannak, de inkább csak óráink. Egyébként meg nincs igazad. Charles megemlíti ezt a Robertet, mint lehetséges kísérleti alanyt, bár rejtély, hogy mi alapján esett pont rá a választása.

− Kollégák, úgy látom, a vita holtpontra jutott. Egymás győzködésével semmire sem megyünk, az időnk viszont ezzel a meddő vitával is egyre kevesebb. Azt mondom, szavazzunk. Albert és én amellett vagyunk, hogy használjuk a képletet, és járjunk magunk az ügy végére. A hölgyek pedig amellett, hogy bízzuk a dolgot a rendőrségre. Vincent a te szavazatodon áll vagy bukik a javaslat. Nyilatkozz, kérlek!

A kutató kissé összerezzent a neve hallatára, egy ideje, mintha elkalandozott volna. Sokkal érdekesebbnek találta az ablakon végiggördülő esőcseppeket, mint a szobában folyó vitát.

− A szinkron, ami ennek az intézménynek a falai között született meg, az emberiség egyik legnagyobb találmánya. Az együtt gondolkodás a kollektív tudat előszobája, ami ugyan még távoli cél, de biztos vagyok benne, hogy már mindannyian elképzeltétek azt a csodálatos pillanatot, amikor végre megvalósul. Én erre tettem fel a kutatásomat, sőt az egész életemet, és itt akarok lenni, amikor valóra válik. Megértem Pamela és Dolores ellenérzéseit, sőt igazat is adok nekik, mégis úgy gondolom, hogy vállalnunk kell a kockázatot. A késlekedés nem csak a személyes bukásunkat idézheti elő, hanem sokkal nagyobb tragédiákat is, mint ahogyan azokat Albert olyan szemléletesen be is mutatta. Szerintem is cselekednünk kell.

Beszéd közben de Marco nem nézett a hallgatóságra, tekintete a távolba meredt. Rangidős kutatóként a többiek adtak a véleményére.

Harding doktornő keresztbe fonta mellkasa előtt a karját, és helytelenítően csóválta a fejét. Ezzel jelezte, hogy bár nem ért egyet, elfogadja a testület döntését. Dolores mérgesen fújta ki a levegőt, és kérdő tekintetét az igazgatóra szegezte.

− Akkor ez eldőlt. Már csak az a kérdés, hogy győzzük meg Robertet, hogy vállalja a kísérletet?

 

A helyszínelés nem akart véget érni. Robert kezdte úgy érezni, mintha megfeledkeztek volna róla. Korgó gyomra is arra figyelmeztette, hogy már régen elmúlt dél. Kitessékelte az öléből a bóbiskoló Tobyt, aki elégedetlenül arrébb döcögött, és szaglászni kezdte az asztal lábát.

− Úgy látom ideje egy kis sétának – szólt a férfi félbeszakítva a kutya félreérthetetlen mozdulatát.

A tacskó előreszaladt, és eltűnt az udvarra vezető folyosón. Robert követni akarta, de kis híján beleütközött az előtte álló Petersonba.

− Robert, válthatnánk pár szót? – A választ meg sem várva, belépett a kis helyiségbe. Két hosszú lépéssel egy íróasztalnál termett és nekitámasztotta a derekát, így szemtől szembe kerülhetett a csodálkozó takarítóval. – Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy ilyen megrázó eseményt kellett elszenvednie. Az intézet megad minden segítséget, amire csak szüksége van, hogy feldolgozza a látottakat. Vegyen ki szabadságot, és látogassa meg Dr. Horváthot, kiváló szakember.

− Köszönöm Igazgató Úr!

Időközben Toby is visszaért, és helyet foglalt Robert cipője mellett, de fekete gombszemét egy pillanatra sem vette le Petersonról. A férfi közelebb lépett és megpróbálta megsimogatni az állat fejecskéjét, aki bizalmatlanul szimatolni kezdte a felé nyújtott kezet.

− Szegény kis állat – sóhajtott álságosan.

− Toby a neve, uram – helyesbített Robert.

− Áh, hát ilyen jól ismerik egymást, ennek igazán örülök.

− Raphtelson professzor sokat dolgozott mostanában. Az elmúlt pár hétben én etettem és sétáltattam Tobyt. Összebarátkoztunk.

− És Charlest mennyire ismerte.

− Futólag – vonogatta Robert a vállát, mert nem értette, hová akar kilyukadni az igazgató.

− Futólag – ismételte meg Peterson. − Ez nem sok, mégis több, mint amennyit a legtöbb kolléga elmondhat az ismeretségükről. Ebből kifolyólag lehetne egy kérésem Robert?

„Helyben vagyunk” – gondolta a férfi.

− Természetesen uram!

− Magához venné Mobyt, még gondoskodunk az elhelyezéséről? Charlesnak nincsenek közvetlen hozzátartozói. Ez a kedves kis kutya volt az egyetlen társa. Nem venném a lelkemre, ha bármi rossz történne vele. Így is elég tragédiában volt része. Végig kellett néznie, ahogy kivégzik a gazdáját. Belegondolni is borzalmas, min mehetett keresztül – sóhajtott színpadiasan Peterson.

− Szegény Toby. Bárcsak elmondhatná, mit látott, és elkapnák azt a szemetet, aki ezt tette Raphtelsonnal.

Peterson szeme felcsillant, éppen ebben a válaszban reménykedett.

− Mondja Robert, volt már alkalma kipróbálni a szinkront?

A kérdezett férfi arcára piros foltot festett az izgatottság. Le sem tudta volna tagadni a választ:

− Nem, még soha – felelte miközben próbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot.

− Mit szólna hozzá, ha azt mondanám; kipróbálhatja. Sőt tovább megyek, a szinkron egy új dimenzióját tesztelheti, amellyel nem csak Charlesnak segíthet, hanem beírhatja magát a tudománytörténetbe is. Tudja, min dolgozott a professzor a halála előtt?

Robert próbált visszaemlékezni a doktorral folytatott beszélgetéseire. A professzor zárkózott ember volt. Mostanában ki sem mozdult a dolgozószobájából. Amikor mégis felbukkant egyszerre tűnt kimerültnek és végtelenül elszántnak. Azt mondta, nagy áttörés küszöbén áll.

− Robert, amit most mondok, az hétpecsétes titok. Rendes körülmények között nem oszthatnám meg magával ezeket az információkat. De abban egyetérthetünk, hogy a jelen helyzet, minden csak nem szokványos. – Peterson szünetet tartott. Tekintetével végigkísért két rendőrt, akik egymással diskurálva elballagtak mellettük a folyosón, majd szinte suttogva folytatta. – Charles kidolgozott egy képletet, amelynek segítségével az emberi agyat szinkronba lehet hozni egy állat agyával. – Robert szeme elkerekedett. – Saját magán és Toby tesztelte a programot, ami működött. A szabadalomig már csak pár kísérlet volt hátra – tódította az igazgató szemrebbenés nélkül – de a képletet ellopták, a professzort pedig megölték. El tudja képzelni, mi történne, ha a felfedezése rossz kezekbe kerülne?

Robert lassan bólintott. A szinkron továbbfejlesztése már évek óta a sci-fi irodalom egyik kedvenc témája. Az elképzelt történetekben megjelenő kísérletek rendszerint káoszba és zűrzavarba taszították a civilizációt. Az egyik könyvben a megcsalt feleség kóbor kutyákat manipulált, azokkal marcangoltatta szét a hűtlen férjet, megvalósítva a tökéletes gyilkosságot. A férfit kirázta a hideg.

− Akkor tudja, hogy cselekednünk kell, mégpedig azonnal. A szinkron annál jobban működik, minél nagyobb az összhang a résztvevők között. Jelenleg maga áll a legközelebb Bobyhoz, aki szemtanúként a megoldás kulcsa lehet. Maga az egyetlen, aki segíthet Robert! – Peterson megragadta Robert vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Ugye számíthatok magára? Charles számíthat magára? De azt is kérdezhetném, az emberiség számíthat-e Robert Holmesra?

A két férfi orra majdnem összeért. A Peterson szemeiből áradó elszántság szinte megdelejezte Robertet. Teljesen a férfi hatása alá került, nem is mondhatott mást, minthogy:

− Igen, számíthatnak rám!

− Ez a beszéd Robert. Tudtam, hogy megérti, milyen nagy szükségünk van magára. Ne is vesztegessük tovább az időt. Hozza Tomyt, és irány a labor!

− A rendőrök azt mondták, hogy ne mozduljak innen.

− Azokat bízza rám. Találkozzunk az intézetben! – Azzal Peterson elviharzott, faképnél hagyva a még mindig kábult Robertet, aki most kezdte csak felfogni, hogy mire is vállalkozott. A gyomra hirtelen akkora lett, mint egy pingpong labda.

 

Egy örökkévalósággal később Robert egy fehér csempével borított helyiségben találta magát. Örült, hogy megszabadult a jogi osztály aktatologatótól, akik az elmúlt fél órában több tucat nyilatkozatot dugtak az orra alá. A nyakatekert szakszöveg értelmezésébe kis híján belefájdult a feje, ezért a szóbeli tájékoztatásra hagyatkozott, és engedelmesen odakörmölte az aláírását minden kipontozott rész fölé. Csak az járt a fejében, hogy végre tehet valami hasznosat, részese lehet a történelemnek. „Robert Holmes az első ember, aki szinkron kapcsolatba lépett egy kutyával.”  A gondolat egészen megrészegítette, és ugyanakkor óvatlanná is tette.

Még sosem járt az alagsori szinteken, és nem ismerte a körülötte sürgölődő személyzetet sem. Az egyik ápoló rutinos mozdulatokkal erősített a homlokára néhány elektródát. Akik rendszeresen használják az együtt gondolkodást, azoknak beültetnek egy biochipet, amivel bármikor összekapcsolódhatnak. Robert nem rendelkezett ilyesmivel, ezért a készüléket kívülről helyezték a koponyájára, és jelerősítőt használtak hozzá. A tappancsok nehezen tapadtak rá a férfi izzadt homlokára. Toby ezzel szemben nem zavartatta magát, áhítattal rágott egy bőrcsontot, tudomást sem véve a külvilágról. Miután minden műszert beállítottak az igazgató Robert ágya mellé lépett, és bátorítólag megszorongatta a vállát.

− Nincs miért izgulnia Robert. A legjobb kezekben van. Lazítson, a többit pedig bízza ránk.

− Rendben. – A férfinak még ezt az egy szót is nehezére esett kipréselnie magából úgy ki volt száradva a szája.

− Akkor kezdjük el! – adta ki az utasítást Peterson.

 

A felragasztott elektródák bizseregni kezdtek Robert homlokán. Koncentrált, de amit pár másodpercen belül megtapasztalt, arra nem tudott felkészülni. A fájdalom, ami belehasított nem fizikai volt, mégis úgy hajolt előre tőle, mintha gyomorszájon vágták volna. A gyász olyan erővel sújtott le rá, hogy nem győzte kapkodni a levegőt. Toby vesztesége késként járta át a szívét. Valahonnan a távolból mintha az igazgató hangját hallotta volna, de nem értette, mert az üvöltés minden mást elnyomott. A saját üvöltése, ami Toby keserves vonyításával keveredett.

 

− Robert, hall engem? – kiabálta az igazgató kétségbeesetten. Semmi válasz, csak artikulálatlan hörgés és kiáltozás.

− Meg kell szakítanunk a kísérletet! – követelte dr. Harding.

− Nem! – válaszolta a kérlelhetetlenül Peterson. – Nézd meg az értékeket Pamela! A szimbiózis létrejött, az algoritmus működik!

− Hiszen szenved! – ellenkezett a doktornő.

− Adjunk még nekik pár percet.

 

Robert amennyire tudott, próbált nyugalmat erőltetni magára. Visszaemlékezett rá, ahogy Tobyval a parkban sétáltak, felidézte a napfényt és a hot-dogos stand felől szálldogáló íncsiklandozó illatokat. A virsli és a forró kifli zamata mellé mások is vegyültek, intenzívek, érdekesek, olyanok, amiket még sosem érzett. Összefutott a nyál a szájában, aminek egyébként föld és rothadó levél íze volt. Megéhezett, haza akart menni. Vissza a professzorhoz, aki velővel töltött jutalomfalatokkal árasztja el, és evés közben megsimogatja a hátát. Ismét erőt vett rajta a gyász.

− Robert, mondjon valamit, mit érez?

− Fáj, nagyon fáj! Annyira hiányzik!

− Koncentráljon a professzorra, képzelje el a laborját, ahogyan dolgozik. Irányítson! – utasította Peterson.

A férfi elképzelte Raphtelsont az íróasztala mögött, ahogy összevont szemöldökkel a monitort bámulja. Jobb keze villámként cikázik az érintőképernyőn, balljával szórakozottan vakargatja az ölében ásítozó kedvence fülét. Boldogság és elégedettség járta át a férfit, ami hirtelen véget ért. A professzor ideges lett, valaki van még ott. Idegen, mégis ismerős szagot áraszt. Hangosak. Félelem. Iszonyat. Mintha Toby szemén át látta volna az eseményeket. A támadó keze újra, és újra lecsapott, ő segíteni próbált, de közben rettegett is. Elkapta az ismeretlen nadrágját, aki nagyot rúgott belé. Az iratszekrény alá sodródott, és nyüszítve lapult meg a pormacskák között. A gazda nem mozdult, oda akart szaladni hozzá, de a gyilkos még mindig ott körözött. Szőrős lapátkezek kapkodtak utána, és megpróbálták kirángatni a fedezékből, de Toby olyan kicsire összehúzta magát, hogy nem érték el, és próbálkozás végül abbamaradt. Miután elment, ő még sokáig, nagyon sokáig nem mert előbújni. A gazda hörgése szaggatottá vált, végül csend lett. Iszonyatos csend. Robert zsibbadást érzett az orra tövében, szédülni kezdett, szólni akart, hogy fejezzék be a kísérletet, de már nem tudott. Eszméletlenül hanyatlott a párnára.

 

Mire magához tért élénkpiros foltok pettyezték tele a pólóját, az orrát pedig tamponok feszítették. Kelletlenül elcsapta a fejét, amikor valaki egy lámpával a szemébe világított.

− Professzor, az alany magához tért – duruzsolta egy kellemes női hang.

Peterson olyan közel hajolt Roberthez, hogy elégedetten mosolygó arca betöltötte a férfi egész látómezejét.

− Üdv újra közöttünk! Néhány percig eszméletlen volt. Hogy érzi magát?

− Kicsit émelygek – válaszolt Robert.

− Ez a kis mellékhatás normális. Többszöri szinkron után el is múlik. Ma történelmet írt Robert. Sikeres agyi kapcsolatot tudott létrehozni a másik fajjal.

Robert riadtan nézett a mellette heverő elektródákra. Nem szívesen tette volna ki magát egy újabb kísérletnek. Az igazgató látva a pánikot a szemében, elvigyorodott.

− Mondja el, mit tudott meg, talán nem lesz szükség újabb összekapcsolódásra. – Szavaiból mohóság csendült, ami Robert beszámolója során fokozatosan csalódottságnak adta át a helyét.

− Hogy is magyarázzam el? – kezdett bele a férfi, miután megbizonyosodott róla, hogy Toby is átvészelte a beavatkozást. A kutya sóhajtozva bámulta az elé halmozott játékokat anélkül, hogy hozzájuk nyúlt volna. – Nem tudtam meg semmi kézzelfoghatót. Nem értettem meg a gondolatait – mondta Robert leszegett fejjel, mintha szégyellné magát.

− A szinkron nem egyenlő a gondolatolvasással, ezt maga is tudja. Egy ember képes kontroll alatt tartani az érzelmeit és a gondolatait, egy állattól ez nem elvárható.

− Persze, de a tapasztalatai nem emberiek, nem tudtam értelmezni. Szagok, hangok, színek ezekkel nem lehet mit kezdeni. Egyedül az érzelmeit tudtam átélni. Azok nagyon is emberiek. – Robert akaratlanul is megdörzsölte a mellkasát, még mindig odabent érezte Toby fájdalmát és tehetetlenségét. Az igazgató türelmetlenül fújt egyet.

− Tud mondani bármi használhatót? Bármit, ami a tolvaj nyomára vezet?

Robert összpontosított, próbálta összefésülni a saját tudását a kutya tapasztalataival és érzéseivel.

− Egy idegen, aki mégis ismerte a professzor szokásait és tudott az áttörésről is. A cipője nagyon kemény volt, vasalt bakancs. A fickó talán katona, erre utal a fizikai ereje is, hiszen pusztakézzel verte agyon szerencsétlent. – Robert hangja elcsuklott, ahogy újra a hatalmába kerítette a rettegés. Toby ugatott, és acsarkodott, megpróbálta elijeszteni a támadót. De az túl elszánt volt, ő pedig túl kicsi. Segíteni szeretett volna, annyira akarta, de tehetetlen volt.

− Köszönöm Robert. Pihenjen egy kicsit. Hamarosan visszajövök.

 

A labor üvegfala mögött a testület tagjai egymást túlharsogva próbálták megvitatni a hallottakat. Harding doktornőt és de Marco doktort lenyűgözték az eredmények. Dolores Altmann hálát adott az égnek, hogy a kísérleti alanyok egészségkárosodás nélkül megúszták a beavatkozást. Shapiro és Peterson azonban elégedetlenek voltak a látottakkal.

− Ennyi. A kutatásnak vége, és jó eséllyel a karrierünknek is. Ez a tökkelütött Robert semmi használhatóval nem tudott szolgálni – zsörtölődött Shapiro.

− Senkinek sem esett baja, és ez a legfontosabb – dőlt hátra a székében Dolores – egy rosszul sikerült kísérlet csak tetézte volna a bajt.

− Charles algoritmusa működik, szinkronba tud hozni két idegen fajhoz tartozó elmét. Ez nem is előrelépés, ez csoda! – lelkendezett Pamela.

− Sajnos ez a csoda már nem a mi tulajdonunk. Mire a rendőrség kideríti, ki volt a tettes, a kutatási anyag már a konkurenciánál lesz. Elbúcsúzhatunk a szabadalomtól, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem szabadul el a pokol.

Peterson visszament Roberthez, megköszönte a segítségét, és hazaküldte a férfit. Ezek után bezárkózott az irodájába és egy szimulációs program segítségével megpróbálta felvázolni a találmány elvesztésének lehetséges következményeit. Néhány kivételtől eltekintve, mind katasztrofálisnak bizonyultak.

 

Robert erőt vett magán, és behúzott nyakkal kilépett az esőre. Az egyik kezében egy viharvert fekete esernyőt tartott, a másikban Toby pórázát. A tacskó megmakacsolta magát. Bár a ráerőszakolt kis sárga esőkabát megóvta a bundáját, esze ágában sem volt összevizezni a tappancsait. Robertben felderengett egy emlékféle, hogy milyen utálatos érzés bokáig vizesen caplatni a sárban, ezért inkább ölbe vette a jószágot, úgy indultak el a közeli taxiállomás felé.

A férfi gyomra hangosan korgott, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egyen egy kis kolbászt. Kolbászt? Hiszen sosem volt oda az effajta ételekért. Toby reménykedve nyaldosta a szája szélét. Úgy tűnt, neki is hasonló gondolatai támadtak. Mivel az eső kezdett alábbhagyni Robert letette az ebet, aki orrát a földhöz tapasztva meglódult előre. Néhány tömbbel odébb egy kis talponálló húzódott meg közvetlenül a piac bejáratánál. Robert nem ismerte túl jól a környéket, de a professzor gyakran áradozott a termelői piac kiváló portékáiról, és a felé áradó sültkolbász zamatának egyébként sem tudott ellenállni, így hát követte Tobyt.

Az ételek fűszeres illatába egy egészen más aroma is vegyült. Szantálfa és jázmin, ami különös módon boldogsággal töltötte el a férfit. Toby a pult felé ácsingózott, a fényesre koptatott munkalap fölött ismerős arc jelent meg.

− Mary, nem is tudtam, hogy itt melózol – köszöntötte Robert a volt kolleganőjét. Mary recepciósként dolgozott az intézetben, de néhány hónappal ezelőtt szó nélkül eltűnt. A folyosói pletykák szerint elemelt ezt-azt a nyitva hagyott irodákból, de a férfi biztos volt benne, hogy csak az irigység motiválta a rosszindulatú hírek terjesztőit. Hiszen Mary annyira kedves volt, a vörösre festett ajkai folyton mosolyogtak, kivillantva szabályos hófehér fogsorát. A nevetése gurgulázva visszhangzott a nappaliban. A csókja olyan édes és forró volt, mint az olvasztott karamella. Robert összezavarodott, hiszen sosem csókolózott a nővel. Flörtölgettek, a férfi többször is randira hívta, de mindig kosarat kapott, de akkor honnan…? A felismerés villáma átcikázott az agyán. „Hát persze, a szinkron. Raphtelson megosztotta a tapasztalatait Tobyval, Toby pedig velem. Ezek szerint a professzor és Mary szeretők voltak?” Robert meglepődött, hiszen egyáltalán nem ismerte munkaadójának ezt az oldalát.

− Nem is. A nagybátyámé a büfé, néha besegítek. Mi járatban erre? – kérdezte a nő zavartan. – Még nem láttalak itt korábban. – Az utolsó mondatot már nem hadarta el, de Robert ebből is kiérzett némi feszültséget, amit nem tudott hová tenni.

− Tulajdonképpen Toby hozott ide.

Mary elsápadt a név hallatára, de a viaszszínű maszk hamar leolvadt az arcáról, szokásos pajkos mosolyának adva át a helyét.

− Áh szia Toby. Régen láttalak. Kérsz egy kis kolbászt?

A kutya majd kiugrott a bőréből örömében, és meg is lódult a büfé ajtaja felé. Mary kilépett és letett néhány falat ételt a földre, és csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy mi a helyzet a professzorral. Gondosan ügyelt arra, hogy puhatolózás közben az arca a haja takarásában maradjon, de Robert így sem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Mary pontosan tudja, mi történt Raphtelsonnal, de belement a játékba, és elmesélte, hogyan talált rá a halott férfira.

Mary szörnyülködött és sajnálkozott, nem győzte pátyolgatni Tobyt, aki azonban igyekezett egyre távolabb húzódni a nőtől, és még az elé tolt finomságokat is érintetlenül hagyta. A kínos beszélgetésnek Mary megcsörrenő telefonja vetett véget. Sietve elköszönt és visszament a falatozóba.

A páros elvegyült a tömegben, de épp csak annyira távolodtak el a talponállótól, hogy szemmel tudják tartani Maryt. Robertben gyökeret vert a gondolat, hogy a nő rejteget valamit. „Vajon mi volt közte és a professzor között?” – töprengett. „És köze van-e ennek az egésznek a gyilkossághoz?” Nem tudta, de ki akarta deríteni. Úgy érezte ennyivel tartozik a professzornak és Tobynak.

Negyed óra sem telt bele, Mary lehúzta a rolót majd kapkodva bezárta a büfét. Robert és Toby a nyomába eredtek, néha-néha szem elől tévesztették, a férfi ilyenkor a szimatára hagyatkozott, és a nő kisvártatva ismét a látóterükbe került. A férfi elcsodálkozott. Senki sem említette neki, hogy az érzékszervi megosztásnak ilyen mellékhatásai lesznek. A következő kanyar előtt rossz előérzete támadt. A nyakán égnek meredtek a szőrszálak, akárcsak Toby gerincén. Mindketten szimatolni kezdtek. A férfi szinte hátrahőkölt a felismeréstől. Ugyan ezt a szagot érezte Toby, tegnap este, izzadtság, olcsó dezodor és dohány savanyú keverékét és még valamit. Egy leheletnyi szantálfát!

A vörös téglafal takarásából hirtelen egy férfi lépett elő, nyomában egy borjú nagyságú dobermannal. A kutya szája remegett az indulattól, felfedve borotvaéles fogsorát. A gazdája sem volt sokkal barátságosabb.

− Az Intézet vezetői rendesen maguk alá csinálhattak, ha egy takarítót küldtek utánam – mondta a férfi, miközben lassan közeledett Robert felé. Toby felváltva szűkölt és ugatott. A magas, szikár férfi és a kutyája tökéletes szinkronban mozogtak, mint a prédára leső vadállatok, azon igyekeztek, hogy kifürkésszék a páros gyenge pontját. Nem volt nehéz dolguk. Robert egy dolgot tehetett, megpróbálta húzni az időt.

− Maga ölte meg a professzort? – Ez inkább kijelentésnek, mint kérdésnek szánta.

− Minek tagadjam, úgyis tudod. Gondolom, Peterson a csillagokat is lehazudta az égről, csak hogy rávegyen a szinkronra. Szerencsére a prof. képlete működött, különben most nem lennénk itt. Üdv a kísérleti patkányok klubjában. – A férfi undorral köpte ki a szavakat.

− Miért csinálta?

− Ha elmondanám meg kellene, hogy öljelek – vigyorgott a férfi, kivillantva hegyes metszőfogait, amitől egészen olyan lett, mint a lába mellett vicsorgó kutya. Nem ez volt az egyetlen hasonlóság közöttük. – De mivel ez úgyis elkerülhetetlen, megérdemled, hogy ne halj meg hülyén. A cég, aminek dolgozom biológia kísérleteket folytat, amely során emberi géneket ültetnek állatokba és fordítva. – A férfi egy pillanatra a távolba meredt, majd alig észrevehetően megrázta a fejét, mintha egy rossz emléket próbálna meg elhessegetni. – Az eredmények bámulatosak, te meg a Kommunikáció Kutató többi sleppje el sem tudjátok képzelni.

− Ha ilyen agyasak, akkor mi szükség volt a professzor képletére? – kérdezte Robert némi megvetést csempészve remegő hangjába.

− A fickó felfedezése kapóra jött. Sok időt és főleg pénzt megspóroltunk vele.

− Ennyi? Ezért kellett meghalnia? – hitetlenkedett Robert?

A férfi szemében düh villant. Vonásai elveszítették emberi mivoltukat, és egy pillanatra egy szörnyeteg ábrázatát tükrözték vissza.

− Az a szemét túl messzire ment. Mary dolga csak annyi lett volna, hogy a bizalmába férkőzzön, de az a nyálas kis patkány, túl komolyan vette magát. Udvarolni kezdett, virágot vett neki, meg drága éttermekbe vitte. Az a buta liba meg kis híján megfeledkezett a feladatáról. De most már tudja, hol a helye, és hamarosan te is megtudod. – Beszéd a közben a férfi folyamatosan ökölbe szorította, majd elengedte a kezét. Az arca szinte lángolt a dühtől. Váratlanul csapott le, Robert észre sem vette a felé repülő öklöt, csak amikor az, az arcának csapódott. A jól irányzott jobb horog épp a szeme alatt találta el, amitől azonnal csillagokat látott, és hanyatt esett. Az ütés helye dagadni kezdett, még fel sem ocsúdott, amikor egy erős rúgás érte a bordáit. Az acélbetétes bakancs őt sem kímélte. A fájdalomtól összegörnyedt, levegővétel közben hallotta tüdejének szánalmas sípolását. A második rúgás vesén találta. Tehetetlenül kapálózott, mint egy hátára fordított cserebogár. Ekkor súlyos mancsok nyomását érezte meg a mellkasán. A szemét elhomályosító vérködön át egy vicsorgó csupafog pofával nézett farkasszemet. A dobermann nyála vékony csíkban az állára folyt, a lehelete pedig vérszagtól bűzlött. Toby kétségbeesett ugatását visszaverték a sikátor falai.

− Végezd ki! – adta ki az utasítást a férfi. Robert összeszorította a szemét, még ezt az apró mozdulatot is fájdalom kísérte. A nyakán érezte a tépőfogak szorítását. Remélte, hogy az állat gyors munkát végez. Egyetlen harapással feltépi torkát, ő pedig csendben megfullad vagy elvérzik. De nem ez történt. A fölé tornyosuló bestia egy pillanatra megmerevedett, majd teljes súlyával a mellkasára zuhant. Nem mozdult többé.

− Mi a…? − Egy tompa puffanás jelezte, hogy a gazdája is hasonlóképpen járt. A hirtelen beállt csendbe leptek zaja vegyült. Robert képtelen volt kinyitni a szemét, de a hangok ismerősen csengtek.

− Vigyétek a pasast! Hamar, mielőtt magához tér. Ti pedig a kutyát, egy kettő, be a ketrecbe – hadarta egy férfihang.

− Mi legyen Roberttel? – kérdezte egy másik kellemes bariton.

− Túl sokat tud, gyűjtsük be, majd a központban eldöntik, hogy mi legyen vele.

Robert egy apró szúrást érzett a kézfején. A végtagjai lassan elnehezedtek, ólmos fáradtság lett úrrá a testén. A gondolatai lomhán és összefüggéstelenül kavarogtak a fejében. Valami hideg és nedves érintette meg az arcát. Amennyire tudta, kinyitotta a szemét és a résen át Toby aggodalommal telt fényes, fekete gombszemei néztek vissza rá. A felismerés egy pillanatra kijózanította, épp csak annyira, hogy egyetlen mondatot ki tudjon nyögni:

− Fuss, Toby!

Még hallotta az apró lábak körmeinek szapora kopogását a macskaköveken, és a szökevényt kísérő szitkozódást. Abban a tudatban merült alá a kábulatba, hogy legalább Toby biztonságban van.

Peterson igazgató karba font kézzel állt a tehersikló mellett, és derűsen figyelte, ahogy egymás után bepakolják a kísérleti alanyokat. Áldotta az eszét, amiért a szinkron során elhelyeztek Robertben egy nyomkövetőt. A sebtében aláíratott papírok apró betűs záradékai alapján a férfi már az intézet tulajdonát képezte, és az igazgató nem akarta elveszíteni még egy vagyontárgyát. Bár a képlet közkincsé lett, kapott helyette két vadonatúj kísérleti alanyt. Mindig is érdekelte, mi zajlik a Zoológiai Kutató Központban. Mosolyogva dörzsölte össze a tenyerét. „Izgalmas hónapok elé nézünk” – gondolta elégedetten.