Szabó Zoltán: Sztázis

Sarah halk nyögéssel riadt fel álmából, ahogy a cella ajtaja hangosan felszisszent, és az elhúzódó acéllemez mögül bántóan éles sugarak törtek be a kékes félhomályba egy megtermett alak kíséretében. A nő felpattant a kényelmetlen fémpadról, megigazgatta kosztümjét, és hátrasimította piszkosszőke haját. Ennyit tehetett a megjelenése érdekében.

– Álljon fel, forduljon a fal felé és nyújtsa a kezét! – vakkantotta a katonai rendésznő, amitől Sarah összerezzent, és gőgös düh korbácsolódott fel benne.

– Értesítették az ügyvédemet?! – kérdezett vissza pökhendien. Válaszképp a tiszt a vállánál fogva megperdítette, és durván a falhoz nyomva kihúzta a kezeit.

– Ezt rohadtul meg fogja keserülni! – szuszogta dühödten az igazgatónő, ahogy megpróbált kiszabadulni a rendész vasmarkából. – Követelem az azonosítószámát és a beosztását! Holnaptól az utcán fog aludni! Van fogalma róla, ki vagyok?!

– Ne beszéljen, és ne ellenkezzen, hölgyem! – érkezett a gépies válasz, miközben a mágnesbilincsek halk búgással életre keltek Sarah csuklóin. Hirtelen kirántották a zárkából, a következő pillanatban pedig egy szűk börtönfolyosón találta magát. Mögötte a rendésznő vezette a bilincsnél fogva, előtte pedig egy másik, tagbaszakadt rendész masírozott.– Hol az ügyvédem?! – sziszegte ismét az igazgatónő, mire a rendésznő megtaszította.

– Ne beszéljen, és ne ellenkezzen, hölgyem! – figyelmeztette ismét.

– A kirendelt ügyvédje a tárgyalóteremben várja – tájékoztatta az előtte haladó férfi.

– Miféle kirendelt ügyvéd? Valami csövesnek néznek engem?! Én a Takashiro Industries vezérigazgatója vagyok! Egy egész csapat sztárügyvéd lesi minden parancsomat, és garantálom, hogy amint vége ennek a nevetséges közjátéknak, maguk mindannyia-

Kirohanása fájdalmas üvöltésbe torkollott, ahogy egy sokkoló áramot vezetett a testébe. Izmai görcsösen rángatóztak, de nem hagytak neki időt kiheverni a sokkot: a rendésznő bilincsénél fogva talpra rántotta.

– Nem figyelmeztetem többször, hölgyem! – emelte meg a hangját. A tárgyalóterembe vezető út hátralevő részében Sarah-nak csak arra maradt ereje, hogy pihegjen, és botladozva haladjon a ráerőltetett irányba.

A „terem” túlzó elnevezés volt abból a négy fülkéből álló helyiségre, ahová vezették. Tőle balra és jobbra egy-egy hivatalnok állt egy pódiumon, körbevéve különféle iratokat kirajzoló holoképekkel. Vele szemben egy taláros öregember ült, a modern és steril környezetével nevetséges kontrasztot állítva rizsparókájával és régimódi fakalapácsával.

– D-2218-405/19345-ös ügy – szólalt meg a tőle jobbra álló öltönyös ficsúr.

– Még egy D osztály? – mordult fel a bíró. – Rendben, zavarjuk le. Vád?

– Tisztelt bíró úr! A vádlott, Sarah A. Takashiro 2218. április 3-án 21 óra 19 perckor az otthonában hirtelen felindulásból, brutális kegyetlenséggel megölte Arthur G. Takashirót, a vádlott férjét, a fejére és a gyomrára mért sorozatos késszúrásokkal. Ezt követően a dulakodásra a gyerekszobából kirohanó lányával, Vivien L. Takashiróval is végzett a fejére mért sorozatos ütésekkel.

Az igazgatónő ereiben megfagyott a vér. Először hüledezve meredt az ügyészre, azután nevetés tört ki belőle.

– Ez az egész nevetséges! A Takashiro Industries székházában dolgoztam, a családommal órákkal ezelőtt be…– hadarta dühödten.

– Csendet a teremben! – hördült fel a bíró, lesújtva apró fakalapácsával a pódiumra. – A vádlott csak a kérdésekre felelhet!

– Bizonyítékként szolgál a korábban beterjesztett, a vádlott neurális memóriájából kinyert felvétel, melyen jól kivehetőek a kérdéses időpontban történt események – jegyezte meg az ügyész tárgyilagosan.

– A felvételt korábban megtekintettem – bólintott a bíró. – A védelem kíván szólni?

Sarah csak a fejét kapkodta; képtelen volt feldolgozni a hallottakat.

– Tisztelt bíró úr! A védelem tartózkodik – felelte tömören, mire az igazgatónő felhördült.

– Maguk megőrültek?! Nem öltem meg senkit, pláne nem a családomat! Van alibim, nézzék meg a székház bármelyik felvételét április 3-án! Hívják fel a családomat! Bármit látott, azok hamisított emlékképek!

– Csendet, CSENDET! – verte az asztalt fröcsögve a bíró. Az egyik rendész térden vágta, mire Sarah rongybabaként csuklott össze, és belérekedt minden szó, amit ki akart magából préselni.

– A felvételes bizonyítékokat szakértők nyomozó-algoritmusok alá vetették, és nem találtak hamisításra vagy beültetésre utaló jeleket. A tett helyszínén talált bizonyítékok száz százalékban megegyeznek az emlékfelvételekkel – az ügyész megigazgatta nyakkendőjét. – A vád a 2209/11-es Népakarati Törvénymódosítás alapján halálbüntetést kér a vádlottra.

– A Védelem a 2218/02-es Népakarati Törvénymódosítás alapján katonai szolgálatot kér a vádlottra – vetette közbe a védőügyvéd, és az összetört Sarah felé sandított. Tekintetében az együttérzés legkisebb jelét sem lehetett felfedezni.

– Legalább valami haszna is lesz.

– Az Egyesült Nemzetek Konkordátumában a 2218-ban életbe lépett szükségállapotot és a 2218/2-es Népakarati Törvénymódosítást figyelembe véve a vádlottat életfogytig tartó katonai szolgálatra ítélem. A vádlott az ítélethirdetéstől számítva besorozásra kerül a Konkordátum Tengerészgyalogság 815/17-es Hadosztályába, felette a Divízióparancsnokság és a szolgálati elöljárói rendelkeznek. Megkérem a rendészeket, hogy szállítsák az elítéltet a kijelölt körzetébe, és készítsék fel a szolgálatra!

Sarah esdeklően meredt a hivatalnokokra, de ők már a következő tárgyalás iratait futották át, és ügyet sem vetettek rá. Mikor a rendészek belékaroltak, hogy felállítsák, életösztöne felülkerekedett tompaságán, és megpróbálta magát kitépni a szorításukból.

– Nem! Hagyjanak! Ártatlan vagyok! – kiáltozta magából kikelve, mígnem egy sokkolót állítottak a derekába, és a tárgyalóterem hirtelen elsötétült előtte.

 

Az igazgatónő szíve csaknem szétrobbant, mikor magához tért. Szemébe éles pengeként hatolt az arcába tolt műtőlámpa fénye. Erősen pislogott, és pánikba esve fordítgatta volna a fejét, de egyetlen izma sem engedelmeskedett: mintha az arcán kívül lebénult volna az egész teste. A fényárban két fehérköpenyes alak sziluettjét vette ki maga mellett.

– Az alany tudatánál van – konstatálta egyikük érzelemmentes hangon.

– Rendben, akkor nekikezdhetünk – felelte a másik, mire mindketten mögé léptek.

– Mit… mit csinálnak velem? – nyögte Sarah hevesen zihálva, mire az egyikük monoton hangon belefogott egy begyakorolt szövegbe.

– A 2218/2-es Népakarati Törvénymódosítás értelmében kötelességem tájékoztatni a szolgálatteljesítése mibenlétéről. D osztályú bűncselekmény elkövetéséért katonai szolgálatra ítélték, amelyet egy MK 18/Convict Juggernaut-osztályú sztázispáncélzatban lát el az életfunkciói megszűnéséig, vagy ügyének újratárgyalásáig. A szolgálatba állás előtt egy sebészeti beavatkozáson esik át, mely alatt a polgári idegcsatlakozóját egy nagyteljesítményű katonai verzióra cseréljük, valamint emésztő szervrendszerét egy bypass, katéteres táprendszerrel pótoljuk. Ezután a páncélzatba ültetjük, melyet kioldhatatlan kötésekkel hermetikusan lezárnak, majd csatlakozik az alegységéhez. Szolgálata során sztázismezőnek tehetik ki, amely kiemelik a fizikai térből és felfüggeszti a létezést. A mező működési idejét nem észleli a tudata, az abból való kilépés átmeneti dezorientációt okozhat. Tájékoztatom továbbá, hogy a 2218/2-es Népakarati Törvénymódosítás értelmében mindennemű érzéstelenítés használata a beavatkozás során, legyen helyi vagy intravénás, tiltott a procedúra során.

Sarah akkor nézett szembe az elemi halálfélelemmel életében először, amikor eljutottak hozzá a fehérköpenyes szavai. Mikor a lézerpenge elkezdte felvágni a tarkóját, tudatos énje csapdába esett valahol az elméje mélyén, teste felett pedig átvette az uralmat a pánik. Torkából artikulálatlan üvöltés szakadt fel. Mintha forró ólmot öntöttek volna az agyába, ahogy egy mechanikus kar rácsatlakozott a sebből kifeszített idegcsatlakozóra és megkezdte a kiszerelést. Ezzel egy időben hasfala jobboldalán egy másik mechanikus kar ejtett bemetszést, a vágásba pedig egy polipra emlékeztető mesterséges szerv tolult be; fémkarjai utat törtek a belei között a gyomrába, a májába és egyéb belső szerveibe. A sokktól nemhogy eszméletét, de az életét is el kellett volna vesztenie, ám nem volt ilyen szerencsés. Hangszálai csaknem elszakadtak, olyan kitartóan üvöltött, amikor pedig elfogyott a levegője, csak némán tátogva agonizált. Mikor az idegen fémtestek megtalálták a helyüket a húsában, a nőt tartó heveder megremegett, és lefelé indult. Csak most eszmélt rá, hogy egy állványzaton állnak. Az orvosok egy kis lépcsőn követték őt, miközben a lábai belecsusszantak egy vaskos fémburkolatba. Félig ülőhelyzetben állt meg, a testéből kiálló kábeleket pedig a lassan rácsukódó burkolat belsejéhez csatlakoztatták. Talán a fehérköpenyesek szánták meg, talán csak az adrenalin ürült ki a szervezetéből, de a szervezete ismét a jótékony homályba rántotta, ahogy a páncélzat rácsukódott, kioltva a műtőfényeket.

 

A burkolat remegett egyet, mire számok villantak fel a szeme előtt. 2218.05.12. Nem egy monitorról olvasta le: a látómezejében bárhová elkísérték az egymás után felvillanó sorok.

Sztázismező tervszerű deaktiválása. Pilóta életjelei stabilak. Ajka hangtalanul mozogva olvasta fel a szavakat. Megpróbált mozogni, de továbbra se tudott. Természetellenesen nehéznek érezte magát, és nem tudott szabadulni a bezártság érzésétől.

Egy sötét raktérben lógott, körülötte rendezett sorokban páncélzatok voltak felrögzítve. A hideg kék fényben alvó óriásoknak tűntek először, de hozzá hasonlóan ők is lassan életre keltek és felegyenesedtek, már amennyire a rögzítő hevederek engedték. Körbenyalta kiszáradt ajkait, mielőtt megpróbálkozott a beszéddel.

– Valaki hall engem?

Válaszképp egy pillanatra éles fájdalom hasított a tarkójába.

– Echo 4/1, minimalizálja a rádióforgalmat! – recsegett a fülébe egy rádióüzenet. Sarah pislogva ocsúdott fel az idegi fenyítésből, mire egy másik, női hang duruzsolt a fülébe:

– Válts a 10-es csatornára, édes!

Az igazgatónőnek egyszerűen csak gondolnia kellett rá, és frekvenciát váltott.

– Na, itt már nyugodtan tudunk beszélni. Na és kit szoptál le, hogy parancsnoki páncélzatba raktak? – incselkedett vele.

– Szállj már le róla, Amy, most ébredt fel! – A beszélgetésbe egy férfihang csatlakozott. –Tőled balra! Igen, az a páncél én vagyok. A nevem Gregory. Téged hogy hívnak?

– Sarah – lehelte erőtlenül. – Hol vagyunk, mi folyik itt?

– Mi az, ezt nem tolták fel az agyadba? – kérdezte gunyorosan az Amynek titulált hang. – Most komolyan ő lesz a csoportparancsnok? Na, nem baj, legalább hamar felfordulunk.

– Mi lenne, ha kussolnál?! – förmedt rá Gregory. – Mi se szolgálunk régóta, neki meg olyan, mintha csak az előbb belezték volna ki! Ne is hallgass rá, Sarah! Biztos a sokktól nem tudsz felidézni mindent az agyadba feltöltött kiképzőprogramból, de idővel minden beindul. A Titán felé tartunk éppen, és ha kihoztak minket a sztázisból, akkor nemsokára a műveleti terület felett leszünk. Téged egy parancsnoki páncélzatba raktak, szóval ha jól tippelek, te leszel az új tűzcsoport-parancsnokunk. Igazán nem akarok nyomást helyezni rád, de nem árt, ha gyorsan összeszeded magad.

– Én megpróbálom, de bassza meg, nekem nem is kéne itt lennem!

– Hogyne, persze! Egyikünknek se kéne itt lennie! Én se ütöttem agyon az iszákos férjemet, dehogy! – röhögte Amy. – Ahogy Greg se lőtte le azt a bankárt!

– Védelmemre szóljon, hogy az egy uzsorás kurafi volt, és életek ezreit tette tönkre. Nem bánom, amit tettem. Őszintén szólva a büntetésemet se bánom. Hol tehetném a legtöbb jót az emberiségért, mint ebben a háborúban?

– Ez kész ez a hapsi! – vihogta a nő. – Hé, Greg, amúgy jó hülye vagy, erre önként is jelentkezhettél volna, és akkor néha ki is szállhatnál a páncélodból, meg nem dugtak volna fel a gyomrodba egy katétert! Na és te, hercegnő, kit nyúvasztottál ki?

Sarah fogai megcsikordultak.

– Senkit, világos? Koholt vádakkal csináltak ki.

– Nocsak, olyan nagy valaki lennél?

Ha volt valami, ami az igazgatónő megtépázott öntudatát újra feltüzelhette, az az egójának kikezdése.

– A Takashiro Industries vezérigazgatója vagyok! Az idegcsatlakozás, a memóriafelvétel technológia feltalálói vagyunk, még ezeket a rohadt páncélzatokat is mi terveztük a sztázisgenerátort kivéve. Minden második beosztottam a pozíciómra pályázik. A saját technológiámmal csaltak tőrbe!

Amyt nem nyűgözték le a hallottak.

– Hát akkor jó szar főnök lehettél – jegyezte meg epésen. – És ha már hercegnőknél tartunk, hallottam még valakit hüppögni ezen a csatornán. Melyik konzervdoboz vagy, cukipofa?

– Tőled jobbra… – csengett fel erőtlenül egy harmadik hang, amely egy fiatal lányé lehetett.

– Na, beszarás, már gyerekeket is odadobnak az Áradatnak?

– A minek? – értetlenkedett Sarah.

– Az Áradat! Amiket majd aprítanunk kell. Neked szivacsból van az agyad, vagy mitől nem tudsz hozzáférni a kiképzésedhez?

Sarah eloltotta fellobbanó haragját, és vett egy mély levegőt. Ők tervezték ezt, ki tudhatná jobban, hogyan működik a memóriakódolás? Lehunyta a szemét, és összpontosított az Áradatra: hirtelen olyan emlékek tolultak a tudatába, amiket nem ő szerzett, mégis a tulajdonában voltak. Bolygókat összekötő, feketén fénylő megastruktúrákat látott, nanoméretű élőlényekből összeálló, feltehetőleg elemésztett idegen civilizációk hordái, amelyek emberi kolóniákat törölnek el a Naprendszer minden pontján. A Titán a Szaturnusz egyik holdja, éppen oda tart a csapatszállító flottájuk, míg két másik csapásmérő hajóhad a hold felé építkező megastruktúrát készült bombázni, hogy időt nyerjenek a Titánon található kolóniák evakuálásához. Gyakorlatilag nem létezett ellenük hatásos taktika, leszámítva hogy az összes létező fegyverrel tüzelniük kellett rájuk, hogy nyers erővel fojtsák le a támadókat.

– Hé, te ott a jobb szélen, hogy hívnak? – szólt Sarah a lányhoz.

– Livia… – felelte megszeppenve, és azzal a lendülettel kifakadt. – Én csak egy spanglit szívtam el! Csak egy spanglit! Mit keresek én itt?!

– Hát ez kurva jó… – köpte Amy. – Egy fanatikus altruista, egy füves taknyos, a parancsnok meg azt se tudja, arccal merre van. Egyet már most leszögezek: én a saját bőrömet fogom menteni, világos? Ha úgy hozza a helyzet, felőlem fel is fordulhattok!

– Tudomásul véve, és most fogd be végre! – vetette oda Sarah. – Gondolkoznom kell…

Erre nem volt lehetősége, ugyanis a padló minden előzmény nélkül elkezdett szétnyílni alattuk. A hevederek a helyükön tartották őket, így nem zuhantak az alattuk elterülő, szürke sziklasíkságra. Ekkor hirtelen a korábban hallott tiszt hangja reccsent fel ismét a rádióban.

– Minden Echo egységnek, itt Puppeteer Echo, a műveleti terület fölé érkeztünk! A 3. és 5. flotta befejezte a bombázást, de nem sikerült teljesen megsemmisíteni a Titán felé terjedő struktúrát. A várható érintkezési területhez legközelebbi kolónia a Titan-Delta lakókomplexum, a mentést most kezdik meg a helyi polgári flottával. A feladatunk, hogy időt nyerjünk az evakuációra. Az Alpha és a Charlie pont közötti zónát mindenáron tartaniuk kell. Visszaigazolást kérek a parancsnoki egységektől!

Ekkor számos más férfi és nő hangja ismételte el ugyanazt a mondatot az éterben, több-kevesebb magabiztossággal.

– Echo 4/1 nyugtázta – felelte Sarah. Egyvalamit viszont nem értett. Végignézett a raktérben lógó két tucat páncélzaton.

– Ez csak hét ember. Hogyhogy ilyen kevesen nyugtázták a parancsot?

– Gondolom a többi vért drón, és a parancsnoki páncélzatok irányítják őket – tűnődött Gregory.

– Ja, mióta a Tengerészgyalogság nagy része odaveszett a Plútón meg a Charonon, a kormány már egy kis könnyűdrogozásért is besoroz. Nem igaz, Livia? De így se tudnak elég húst tömni a hadigépezetükbe. Ebben a raktérben is minket kivéve üres konzervek lógnak, amiket a te tudatod irányít, fedélzeti célzó és manőverező algoritmusokkal kiegészítve. Ők a te meghosszabbításod, extra végtagok. Nekünk pedig fedeznünk kell a segged, hogy üzemben maradhassanak. Hurrá… – jegyezte meg maró gúnnyal Amy.

– De ha a páncélzatokban van mesterséges intelligencia és önjáróak, mire kellünk mi?

– Egy A.I.-nak gyorsabb a reakcióideje és pontosabban céloz, mint bárki élő ember, de egyvalamit sosem sikerült beleprogramozni: az intuíciót, a váratlan szituációkban szükséges helyzetfelismerést és problémamegoldást – felelte a férfi. – Ha engem kérdezel, süllyed a hajó, a Konkordátum pedig próbálja betömködni a lyukakat azzal, amije van. Harci gépeket még mindig gyorsabban tudnak gyártani, mint a beléjük való katonákat.

Sarahban még bőven kavarogtak kérdések, elsősorban arról, ki és miért juttatta ide, de kifogyott a lehetőségekből, hogy bármelyiknek is utánajárjon. A nő látómezejében ikonok és feliratok egész sora villant fel: célmegjelölések, koordináták, radarképek, célkeresztek, fegyverrendszerek állapotjelzései. Mindről tökéletesen tudta, mit jelentenek és mire valóak. Ez a beültetett tudás nyugalommal töltötte el, mely beivódott nyomorult helyzete miatt érzett mérhetetlen dühébe és frusztrációjába. Eltökélte, hogy túlél mindent, amit rájuk szabadítanak, aztán megtalálja a módját, hogy kiszedjék a két lábon járó koporsójából, míg végül saját kezűleg számol le azokkal, akik ezt tették vele. Egyetlen felirat értelmét nem tudta megfejteni: szinaptikus kapcsolat, sérült drón 3, 8, 11-al. Épp kérdezni akart a furcsa hibajelentésről, de a tiszt pattogó szava ismét a fülébe ordított.

– Minden Echo egységnek, itt a Puppeteer Echo! Készüljenek a landolásra! A bevetési módjuk: unbi-cord. Tartsák a szektoraikat mindenáron! A parancsmegtagadás és a dezertálás azonnali likvidálást von maga után! Nyugtázzák!

A parancsnokok sorra visszaigazolták a hallottakat. Sarah alig ejtette ki a száján a szavakat, hirtelen azon kapta magát, hogy zuhan a levegőben. Mélyeket lélegzett, hogy nyugalmat erőltessen magára, de az elé táruló látvány miatt szinte a lehetetlenre vállalkozott.

A fekete, csillagos égboltot eluralta a Szaturnusz sárgás sarlója. A bolygó önmagában impozáns látványt nyújtott. A megastruktúra pedig, ami átdöfte azt, egyenesen letaglózta az igazgatónőt. A távoli nap fénye megcsillant a fémes textúrájú struktúrán, és ez a ragyogás körvonalazta a struktúra karját, mely csaknem a Titánig ért el, és szemmel láthatóan gyors tempóban épült. Egyes szakaszait tűzgolyók nyelték el, ahogy a Konkordátum Haditengerészet flottái bombázták nukleáris rakétákkal. Mintha bolhák csipkedtek volna egy elefántot. Egy kozmikus, elpusztíthatatlan elefántot.

A nő feljebb irányította a kamerát, mire látómezejébe került az elektromágneses mezővel rákapcsolódó umbi-cord vége, ami összekötötte őt a csapatszállító hajójával. Körülötte ugyanúgy dróton zuhantak a Titán felé a szakasz tagjai. Amy vadul rikoltozott a rádióba, Gregory mintha egy imát mormolt volna, Livia pedig kétségbeesetten zihált. A többi páncél néma bábuként esett velük. Földet érés előtt nem sokkal bekapcsoltak a korrekciós hajtóműveik, szinte lebegessé tompítva a vad zuhanást. Sarah fogai összekoccantak, ahogy a súlyos vért karmos lába belemart a Titán sziklájába, és stabilizálva magát felegyenesedett. Úgy sejtette, jó helyen értek földet, hiszen a szenzorok alapján pontosan előttük, nagyjából húsz kilométerre vájta magát a holdba a Szaturnusztól terjeszkedő megastruktúra karja. Mögöttük a lakókomplexum plasztacél tornyai magasodtak, amelyeket izgatott rovarokként dongtak körbe mentőhajók.

– Akkor ezt a vonalat tartjuk – jelentette ki az igazgatónő, s mintha csak a gondolatait olvasták volna, a drón páncélzatok csapatokba rendeződtek, és egy védvonalat alkotva élesítették fegyvereiket.

– Fedezzük egymást, tartsunk össze és túléljük, halljátok?

– Nyugtáztam, főnök! Adjunk nekik! – felelte Gregory eltökélten, és fegyverektől roskadozó karjával biztatóan felé intett.

– A nyámnyila maradjon hátul – javasolta kendőzetlen megvetéssel Amy. – Ott nem zavar majd sok vizet.

– M-miért kell bunkóznod? – hebegte Livia megszeppenve.

– Oh, elnézést, megsértettem az érzéseidet? Hát képzeld: leszarom! Momentán jobban izgat, hogy odahajítottak néhány gépágyúval meg lézerrel felszerelt bádogdobozban egy olyan ellenségnek, ami átszúrta a kibaszott Szaturnuszt! – fröcsögte.

A lánynak nem maradt ideje visszavágni. Sarah kijelzőjét elárasztották a célmegjelölések, fölöttük a Puppeteer pedig tüzet nyitott: koherens energiasugarak, rakéták és nyomjelző lövedékek borították be az előttük elterülő tájat, alaposan megritkítva a még látótávolságon kívül közeledő ellenséget. Tőlük két irányban, a távolban hasonló jelenetek játszódtak le, ahogy a flotta csapatszállító hajói tűzből és halálból ácsolt gátat emeltek az Áradat és a kolónia közé.

– Minden Echo egységnek: csak azokra a tangókra nyissanak tüzet, amelyek túljutottak a zárótűzön!

– Abból nincs hiány… – mormolta Sarah gondterhelten. Tucatnyi ikon növekedett lassan, de biztosan, míg végül a sziklás dombok mögül előbukkantak a gazdáik is. Egy gondolattal digitálisan kinagyította a kameraképet, és ráközelített az egyikükre: legnagyobb meglepetésére egy ugyanolyan csatapáncélzat körvonalát vette ki, mint az övé. Kivéve hogy az ellenségét mintha fénylő szurokkal öntötték volna le, tökéletesen lefedve minden porcikáját.

– Ezek azok, akikre gondolok? – hüledezett.

– Legalább megvan, hova tűnt a Tengerészgyalogságunk – állapította meg Amy.

Az árnyék ekkor sután előrelendítette egyik karját, amiből gépágyúlövedékek vágódtak ki, végigverve az egyik drónon.

– Tetszés szerinti tűz! – kapott észbe Sarah, és működésbe hozta saját fegyvereit. A táj egyszersmind káoszba torkollott, ahogy a két oldal között kitört a tűzharc. Energianyalábok és nyomjelző lövedékek cikáztak oda-vissza, és kezdetben úgy tűnt, hogy a Konkordátum erői állják jobban a sarat. Az igazgatónőt egyre jobban hatalmába kerítette a harci hév, ahogy kitapasztalta, mennyire strapabíró a burkolat, amely körülveszi: az ellenség sugarai csak apró árkokat vájtak a vastag fémbe, a közvetlen rakétatalálatoktól pedig aktív védelmi rendszerei óvták, leszedve a lövedékeket, mielőtt belécsapódhattak volna. Ezzel szemben az Áradat katonái egymás után hullottak el.

Gregory szilárdan tartotta a jobboldalát, tőle balra Amy folyamatosan káromkodva lövöldözött, a bal szélen viszont Livia csak hébe-hóba engedett el egy sorozatot. Az Áradat az ő szektorában jelentősen előrébb kúszott, mint a többiekében. Sarah kénytelen volt többször is besegíteni neki, de ekkor őt közelítették meg egyre jobban.

– Livia, szedd össze magad, vagy lerohannak minket! – ripakodott rá.

– Nem tudom! – hallotta a lány hisztérikus hangját. – Nagyon félek! Nem akarok meghalni!

– Akkor harcolnod kell!

A csatapáncélzata leeresztette fegyvereit és megingott. Az Áradat pedig könyörtelenül ki is használta a felkínálkozó lehetőséget: árnyékvértek és mindenféle amorf lények vetették rá magukat Liviára.

– Ne! ANYA, SEGÍTS! NE! – sikoltotta a halálfélelemtől megőrülve. A feketeség teljesen elborította a vértjét, és darabokra hasította. Az umbi-cordja levált róla, és villámgyorsan felcsévélődve eltűnt a felettük lebegő Puppeteer Echo gyomrában. Sarah elborzadt a jelenet láttán, feje egyre inkább hasogatott a fájdalomtól.

– Hallottad ezt? A hülye kis füves valahol nagyon máshol járt! – röhögött Amy, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy a frontjuk éppen összeomlik.

Az igazgatónő gyorsan átlátta a helyzetet és a védvonalat visszavonta a kolónia szélére, de már túl késő volt: a résen át az Áradat lényei betolultak és már a lakókomplexum falait szaggatták. Sarah odakintről is látta, ahogy a szkafandereket viselő kolonisták kétségbeesve tolonganak a leszállópadokon sorakozó mentőhajók előtt, de sokan az üvegfalú épületek közt rekedtek. Esélyük se volt. Egy gondolattal a teljes egységét a megsegítésükre rendelte, de azok nem engedelmeskedtek.

– Echo 4/1, ne kísérelje meg elhagyni a műveleti területét! – figyelmeztette a hajó kapitánya.

– A rohadt életbe, be kell jutnunk oda! Ártatlanok halnak meg mindjárt! – fakadt ki Gregory.

– Puppeteer Echo, itt Echo 4/1! A szektorunk összeomlott, az Áradat benyomult a kolóniára, civilek vannak közvetlen veszélyben! Kérem a műveleti terület kiterjesztését és az evakuációban való részvételt! – hadarta kétségbeesetten.

– Most komolyan vásárra visszük a bőrünket néhány civil miatt? Milyen kis altruista lett hirtelen a családgyilkos!

– Pofa be, Amy! – hördült fel Sarah. – Puppeteer Echo, kérem, nyugtázza!

Kritikus másodpercek teltek el a válaszig, amit Sarah szinte örökkévalóságnak élt meg.

– Echo 4/1, engedélyt megadom – hallotta végül, mire a drónok megindultak miszlikbe aprítani a falakat ostromló árnylényeket. Megmaradt két emberével közrefogva a nő is a előrenyomult, futtában lőve szét a hátraforduló ellenséget, aki időközben terebélyes lyukat szaggatott a plasztacélba. Sarah bevetődött a nyíláson, épp időben ahhoz, hogy szemtanúja legyen a mészárlásnak: az átriumban forgolódó fél tucat árnylény szó szerint elemésztette a csapdába esett, vákuumruhás civileket. Gondolkodás nélkül tüzelt, hagyva, hogy a célzó algoritmusok dolgozzanak, tűpontos lövésekkel dezintegrálva a fekete masszákat. Gondolatban a drónjait a lyuk köré rendezte félkörben, pajzsként feltartva a hordát, majd bekapcsolta a külső hangszóróit.

– A mentőhajókat már nem fogják elérni, jöjjenek! Kapaszkodjanak fel a páncélzatokra!

Páran az átélt sokktól mozdulni sem tudtak, de a többiekben dolgozott a túlélési ösztön és kitolultak az átriumból. Sarah a vonakodókat gyengéden, de határozottan megragadta manipulátor karjaival, és nemes egyszerűséggel felpakolta őket a burkolatára.

– Kapaszkodjanak! – ismételte, majd kiiramodott a szabadba. Odakint a túlélők belecsimpaszkodtak a folyamatosan tüzelő drónokba, és pánikba esve jajveszékeltek. Volt rá okuk, hiszen körülöttük minden összeomlott: több csapatszállító hajó is találatot kapott; a gyenge gravitációban kínzóan lassan hullottak darabokra. A megastruktúra karja immár teljesen beágyazta magát a bolygófelszínbe, és az Áradat nevéhez méltóan szinte teljesen elborította a sziklákat, vészesen közelítve a kolónia felé.

– Puppeteer Echo, kimentést kérünk, MOST! – üvöltötte Sarah, mire az umbi-cordok bordarepesztő sebességgel kezdték felhúzni őket. Emelkedés közben döbbenten szembesült azzal, hogy szinte ők az utolsó katonai egység a környéken, minden mást elpusztított az ellenség. A bevetési idő pörgő kijelzőjére pillantott: mindössze 11 perc telt el azóta, hogy földet értek a Titánon. 11 perc alatt söpörték el őket.

A hajó gyomrába érve ismét az állványzathoz rögzítve találta magát. A raktér padlója összecsukódott, jótékonyan elfedve az alattuk zajló katasztrófát. A civilek a fémre huppanva zokogtak, vagy idegesen fel-alá járkáltak és egymással vitatkoztak. Egyikük viszont, egy tinédzsernek tűnő lány, ráborult Sarah páncélzatának főkamerájára, eltúlzott artikulációval csak ennyit tátogott: „köszönöm”. A nő először megilletődött a gesztustól, majd lassan körülnézett: Amy és Gregory túlélték, velük együtt csak két drón páncélzatot húztak fel.

– Ennek aztán sok értelme volt, főnök – kezdett rá Amy ingerülten.

– Legalább néhányukat meg tudtuk menteni. Nem elég ez neked? – vágott vissza Gregory, nem kevésbé frusztráltan.

– Csak majdnem beledöglöttünk. Megmondtam, hogy én nem fogom más miatt vásárra vinni a bőrömet!

– Elég legyen, mindkettő! – Sarah torkig volt az egésszel. – Ha már besoroztak minket katonáknak, akkor viselkedjetek is úgy! Ha adok egy utasítást, nem kommentárt kérek, hanem azt, hogy befogjátok a pofátokat és végrehajtjátok! Érthető voltam?

– Értettem, főnök – felelte Gregory kurtán.

– Na, ez már jobban illik a karakteredhez – jegyezte meg Amy csendesen. – Akarom mondani, igenis értettem!

A hangosbemondó ekkor felrecsegett.

– Echo 4/1, itt Puppeteer Echo. Szép munka volt odalent! Ellenben mivel ez nem egy polgári szállítóhajó, az egész rakteret sztázisba kell helyeznünk a páncélzatokkal, hogy a civileket biztonságosan szállítani tudjuk. Mindenki helyezze magát kényelembe! A flotta a Mars fölött rendeződik újra, biztonságban eljuttatjuk önöket oda.

A civilek megkapaszkodtak az üres állványzatokba, Sarah kijelzőjén pedig egy sor jelent meg: sztázismező aktiválása 3… 2… 1…

 

Egy szívdobbanással később a raktér sárgás vészfényben úszott, a hangosbemondó pedig egy mechanikus hangon ismétlődő szöveget üvöltött:

– Figyelem! Hajótest integritása sérült! Evakuáció!

A nő zavara csak fokozódott, ahogy a monitorain végigböngészte a felvillanó értesítéseket.

Sztázismező vészdeaktiválása. Időpont: 2317.01.09. Hajótest integritása sérült. Raktér integritása sérült.

– 99 év?! Bassza meg, mi történt itt? Hol vagyunk?! – hördült fel, mire kirajzolódott előtte a Naprendszer vázlatos képe, jelölve a hajó röppályáját a Titántól a jelenlegi pozíciójukig: valahol a Kupier-övön kívül. Valamilyen oknál fogva messze elvétették a Marsot. Tőle jobbra a civilek mind a raktér zsilipjén dörömböltek. Tőle balra pedig sok mindenre választ kapott.

A hajótestet az Áradat fekete masszája falta.

– Greg, Amy! El kell húznunk innen, MOST! – üvöltötte, de megelőzték őt. Két társa már letépte magát az umbi-cordjáról, és kiszabadulva az állványzatból megragadták az igazgatónőt, egyetlen rántással kitépve őt béklyóiból.

– Na nem mondod, főnök! – köpte Amy epésen. – A mentőkabinok arra vannak! – mutatott a pánikba esett tömeg felé. Sarah a zsilipkapuhoz lépett, és felfeszítve annak szárnyait szabaddá tette az utat. Elsőnek Amy vértje nyomult be a résen, de megtorpant, ahogy férfi társa megszólalt.

– Fel kell tartanunk az Áradatot, amíg a civilek biztonságban lesznek! – Gregory célzásra emelte fegyvereit a vészesen közeledő feketeségre.

– Megőrültél?! Ha szétlövöd a burkolatot, a nyomásváltozás széttépi a fél hajót! – Amy megfordult, és megragadta Sarah karját. – Jobb ötletem van. – Azzal berántotta a meglepett igazgatónőt a folyosóra, a súlyos ajtó pedig összecsapódott mögöttük.

– Amy, te utolsó gerinctelen szemét! – hallotta Gregory fröcsögését a rádiójában. Megpróbált feltápászkodni, de a fejébe hasító fájdalom letaglózta. Amy ismét megragadta, és az egyik mentőkapszulába hajította. A súlyos vért hangos csattanással csapódott a plasztacélnak, a biztosítóhevederek belemartak Sarah mellkasába, kiszorítva belőle minden levegőt.

– Greg, légy olyan jó, és a habtesteddel tartsd fel az Áradatot, amíg én kiviszem innen a főnököt. A biológiai anyagot jobban szereti és tovább csócsálja! Pá! – Cinikus intést eresztett meg a zsilipkapu felé, azzal beszállt ő is a mentőkabinba és lezárta azt.

– Mit… mit művelsz? – nyögte tompán Sarah, miközben a másik nő feltornászta őt egy ülőhelyre, és rögzítette a vértjét.

– Megmondtam, nem? Csakis a saját bőrömet mentem – felelte közönyösen Amy, és helyet foglalt előtte.

– Sarah, mit művelsz?! NE! – hallotta Greg félelemtől átitatott halálsikolyát.

– Jó, jó, haldokolj csendesebben, oké? A főnöknek migrénje van! – vetette oda Amy, mire a mentőkabin megremegett, és a nehézségi erő hirtelen a vértjébe préselte Sarah-t. Leváltak a hajóról.

– A Földre állítottam a röppályánkat. Ideje hazamennünk. Ne aggódj, egy szempillantás és máris otthon vagyunk – ígérte cserfesen. Mielőtt észbe kapott volna, a már ismerős sor jelent meg a szeme sarkában: sztázismező aktiválása 3… 2… 1…

 

Sztázismező vészdeaktiválása. Időpont: 2481.06.15. A mentőkabin falai süvöltve megrázkódtak. Vészjelzések garmadája villogott Sarah tekintete előtt, akit felráztak a hirtelen rátörő ingerek. Dühödten tépte ki magát a biztosítóhámokból, és rávetette magát Amyre.

– Te kibaszott pszichopata! Megöltél mindenkit! – vicsorogta, páncélozott ökleivel vadul csapkodva a másik vértburkolatát. Furcsamód ellenfele meg se próbált védekezni.

– Hékás, hiszen te vagy a szolgálati elöljáróm, én csak parancsot teljesítettem! – élcelődött vele.

– Soha nem utasítottalak arra, hogy hagyj mindenkit meghalni!

– De arra igen, hogy túl kell élned mindent. Küldetés teljesítve! Épp landolunk a Földre!

– Több száz éve halott mindenki! – zokogta Sarah, tébolyultan rángatva a másik páncélzatot. – A lányom! A férjem! Mindenki, akit ismertem!

– Te aztán tényleg nagyon, NAGYON lassú vagy… – Amy hirtelen visszacsapott, olyan erővel, hogy Sarah nekicsapódott az ülésnek, a válaszfal pedig hangosan megreccsent.

– Még mindig nem érted, mi történik, ugye? Még hogy a Puppeteer volt a „bábmester”. De tudod mit? Unom, hogy egy ilyen hálátlan ribanc bábja vagyok. Most elvágom a drótjaimat!

Amy fegyvercsövei lassan rászegeződtek, de Sarah gyorsabban eszmélt: megkapaszkodott egy fogódzóba, és csípőből tüzelt energiafegyvereivel, mire a kabin túlnyomása kirobbantotta a burkolatot. A vákuum kiszippantotta Amy páncélzatát, és pörögve elnyelte az űr sötétje.

Sarah a felhevülő, kitépett kabinburkolaton át megpillantotta a Föld kékes sarlóját. Tényleg sikerült visszajutnia, de a zuhanást csak egy módon élhette túl. Gyorsan a sztázismező-generátorra gondolt, mire a vért azonnal reagált. Ösztönösen vett egy mély levegőt, amint elé kúsztak a szavak: sztázismező aktiválása 3… 2… 1…

 

Sarah nem merte kinyitni a szemét. Úgy érezte, képtelen elviselni még egy dátumfeliratot, ami újra több száz évvel eltaszítja az egykori életétől. A csend azonban jobban nyomasztotta, ezért szemhéjai lassan felnyíltak, és a kijelzőre meredt. A várt iszony helyett zavarodottság lett úrrá rajta.

9999.99.99. A dátumszámláló mintha kiakadt volna. Mellette egy figyelmeztetés villogott: sztázismező vészmegszakítás, fúziós reaktor kimerülőben. Ezenfelül a kamerák képei csak sötétséget mutattak. Egy gondolattal bekapcsolta reflektorait, amelyek megvilágították a kettészakadt mentőkabin meglepően ép falait. A tátongó lyukat föld temette be. Tehát szárazföldbe csapódott.

A csatapáncélzat csak nehézkesen engedelmeskedett az akaratának. Előreküzdötte magát a nyíláshoz, majd a manipulátor karokkal hevesen ásni kezdett.

– Csak a fedélzeti számítógép hibásodott meg. Minden bizonnyal – suttogta magának megnyugtatásképp. – Nagyot zuhantam, nagy sebességgel, akármi történhetett.

Egy kisebb üreget ásott ki, hátrakotorva a sziklás, száraz földet a kabinba. Benyomult az üregbe, és energiafegyvereit felfelé tartva tárnát vájt maga fölé.

Túlzott energiahasználat, fúziós reaktor kimerülőben. Újabb sor figyelmeztetés a többi mellé, de Sarah nem volt hajlandó tudomást venni róla. Folytatta tovább a föld porlasztását, amíg egy halvány fénypont meg nem jelent felette. A reményt jelentő vörös sugártól megremegett az ajka. Karjait a tárna falába vájva feltornászta a súlyos páncélzatot, karmos lábaival pedig megkapaszkodott. Aztán megismételte újra és újra. A fénypont lassan körré dagadt, egyre gyorsabb ütemre sarkallva a nőt. Már csaknem a felszínnél járt, mikor izgatottságában szélessávú rádiócsatornát nyitott.

– Itt Echo 4/1 Parancsnoki páncélzat, Echo század, 815/17-es Hadosztály, veszi valaki az adást? A szakaszom odaveszett, én kényszerleszállást hajtottam végre, a sztázispáncélzatom súlyos sérüléseket szenvedett és meghibásodott a fedélzeti számítógépem. Ismétlem, itt Echo 4/1, Echo század, 815/17-es Hadosztály, hall engem valaki?

– Nagyon is hallak, Sarah – szólalt meg kristálytiszta vétellel egy ismerős hang. Az igazgatónőt sokként érte a felismerés. Hirtelen megcsúszott, és csaknem visszaesett a tárnába, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott a lyuk peremén, és feltolva magát kigurult a felszínre.

Egy darabig csak feküdt a hátán, és a természetellenesen sötétvörös eget bámulta.

– Amy? – kérdezte végül rettegve. – Hol vagy? Nem értem… Láttalak kirepülni a kapszulából a világűrbe! Ezt nem élhetted túl, még abban a páncélzatban sem!

A nő gúnyos kuncogása mintha a pilótafülkén belülről érkezett volna.

– Hogy hol vagyok? Ugyanott, ahol eddig is: az elbaszott agyadban, te értetlen barom!

– Ne szórakozz velem baszd meg! – tápászkodott fel fogcsikorgatva Sarah, de dühe azon nyomban le is lohadt, ahogy hunyorogva körülnézett. Nem vette körül más, csak elszenesedett, lecsupaszított sziklák és hegyormok. Az egész táj vérszínben úszott, méghozzá az égboltot uraló, gigantikus vörös óriás miatt. Sarah megbabonázva meredt a hatalmas csillagra.

– Hol a francban vagyunk? – lehelte.

– Hát a Földön. De tudod te ezt jól. Nagyon is jól tudod, hogy semmi baja a fedélzeti számítógépnek. Csak a naptárát nem évmilliókra programozták. A fúziós reaktorok viszont évmilliárdokig is bírják. És amíg van bennük szufla, a sztázismezőt is fenntartja. Bizony Sarah, nagyon, NAGYON sokáig maradtál ki a létezésből. Mindezt pontosan tudod, de mint mindig, most is hazudsz magadnak, és megint csak nekem kell a pofádba vágnom az igazságot!

A nő egyre hevesebb zihált, és ingatta a fejét.

– Hazudtál magadnak egész életedben. Rengeteg, apró élethazugság, amit felesleges lenne felsorolni, habár időnk lenne rá. Inkább kiemelem a legfontosabbat: hazudtál magadnak arról, hogy te valaha is normális ember lehetsz. Családdal, akit szeretsz, otthonnal, ami meghitt? Na ne röhögtess! Te a korod egyik legbriliánsabb elméje voltál! Nem az volt a sorsod, hogy felnevelj még néhány porontyot egy túlnépesedett bolygóra, hanem hogy MEGVÁLTSD azt! De nem panaszkodom, a végén azért kapcsoltál, még ha elég szerencsétlenül is. Eltakarítottad a zavaró tényezőket. Mondjuk jó lett volna, ha közben nem kapnak el és raknak a saját céged által gyártott fegyencvértbe.

– NEM ÖLTEM MEG A CSALÁDOM! – üvöltötte Sarah. A hisztérikus roham görcsösen rázta. – FELÜLTETTEK! MEGHAMISÍTOTTÁK AZ EMLÉKEIMET!

Amy ingerült sóhaját már a koponyáján belül hallotta.

– Te jó ég, nézz már körül! Az entrópia még az emlékét is lebontotta annak, hogy valaha létezett emberiség vagy az Áradat! Nem létezik már senki, akinek hazudnod kellene, csakis te! Etetheted magad továbbra is ilyen baromságokkal, hogy megmásították az emlékeidet, a riválisaid el akartak takarítani az útból, de minek? A törvényszék is azért kasztlizott be olyan gyorsan, mert a napnál is világosabb volt, hogy egy elmebeteg pszichopata vagy, akinek bekattant az agyában valami, lemészárolta a férjét és a lányát, és az egyetlen hasznodat a társadalom csak egy páncélzatba hegesztve leli, lehetőleg a Naprendszer túloldalán!

Sarah zokogva omlott térdre, elhomályosodó tekintetét a szupernóvává fúvódott napba fúrta. Percekig sírt így, mire Amy hangja ismét a rádióból szólt hozzá, tőle szokatlan gyengédséggel.

– Tudom, hogy ez nehéz, Sarah. A legnehezebb saját magunknak bevallani, hogy hazudtunk. Most mégis ezt kell tenned. Azt szeretném, ha hangosan is kimondanád, mit tettél.

A nő zihálása lassan abbamaradt; csak megtörten, némán bámult maga elé.

– Tudom, hogy képes vagy rá. Gyerünk, itt és most, mindennek, még a rohadt IDŐNEK is a végén, nézz szembe önmagaddal, és mondd ki hangosan, mit tettél.

– Én…

– Igen?

– Megöltem a családomat. – A nőből ismét zokogás tört elő, ám ezúttal visszafojtotta. – Megöltem a férjemet, és megöltem a lányomat.

– Látod? Nem is volt olyan nehéz. És csak négy milliárd évedbe került! – nevetett Amy örömtelenül. – De komolyra fordítva a szót: a helyzet az, hogy nincs más dolgunk, mint végezni magunkkal. Ha úgy szeretnéd, megvárhatod, amíg elfogy a tápanyag a katéteredből, és éhen halsz, bár lehet, hogy hamarabb forr fel a burkolat és fősz meg élve idebent. Ha egyik megoldás sem vonzó, még mindig van elég nafta a reaktorban, hogy felrobbantsuk magunkat.

Sarah feltápászkodott. Olyan üresnek érezte magát, mint a kopár táj, ahol állt. Ez az üresség ugyanakkor nyugalmat is hozott magával: a feje immár nem hasogatott a fájdalomtól, és nem érezte úgy, mintha valami belülről akarná szétszakítani. Sztoikus nyugalommal gondolt a reaktor vezérlőmenüjére, mire az megjelent a látómezejében. Innen csak egy gondolat választotta el attól, hogy leállítsa a hűtést és a mágneses záróteret.

– Az entrópia porrá őrölte őket. Legyen belőlem is por, hogy eggyé váljak velük – mormolta révetegen. – Legalább a halálomban, ha már az életemben nem voltam rá képes.

– Cseppet sem melodramatikus… – dünnyögte Amy, kihasználva az utolsó alkalmat is, hogy cukkolhassa az igazgatónőt. – Akkor most felrobbantasz minket, vagy mi van?

Csak egy gondolat volt az egész. Egy gondolatnyi idő múlva pedig Sarah Takashiro helyén vakító fehérség villant fel, egy újabb krátert vájva az élettelen bolygó bőrébe.