A fájdalom volt az egyetlen, amire emlékeztem. Mintha örökké tartott volna.

Valaki átkarolt, azt hiszem. Nem enyhítette a kínt, de legalább valami más volt, valami, amibe kapaszkodhattam. És suttogást is hallottam:

– Ne félj, kedvesem. Mindenki szenved. A fájdalom köt össze minket. Néha gyengébb, néha erősebb.

Aztán mintha mindent elvágtak volna.

Ágyban feküdtem, puha, fehér ágyban. Egyedül, csöndben. A fal fehér és kék, mellette asztal és két szék állt, fölötte egy poszter rózsacsokorral. Nem tudtam, honnan ismerem fel bármelyiket, még sosem láttam hasonlót, a nevük csak úgy eszembe jutott.

Féltem. A fájdalom mindent betöltő áradása után a világ hirtelen üresnek tűnt. Fel sem mertem kelni, nehogy magába rántson a semmi.

Zörgést hallottam, és mire megértettem, hogy az ajtó felől jött, az már ki is nyílt. Ketten jöttek be, két férfi. Az első hosszú fehér ruhát viselt, semmi sem volt nála. Mosolygott, és leült az ágyam mellé.

A másik becsukta maga mögött az ajtót, és nem jött a közelembe. Nem kedvelt, ezt éreztem. Valami volt nála, kicsi és sötét. Valami veszélyes.

– Tedd azt el, Bobbie. Nem lesz rá szükség – mondta a fehér köpenyes halkan, nyugodtan. Félig az ajtó felé nézett, mégis magamon éreztem a tekintetét. – Olvastad a jelentéseket. Már nem veszélyes.

Ismertem a hangját. Ő már beszélt hozzám.

A másik megpörgette a sötét kis valamit, betuszkolta a ruhájába, és füttyentett egyet. Nem esett jól a magas hang.

– Sokat változott a csaj, az fix. Most, hogy kivakartátok a koszból, már egészen embernek néz ki.

– Rólam is ezt mondta anyám, amikor két hét után végre hajat mostam – bólintott a fehér ruhás, aztán rám nézett.

Összehúztam magam, a kezem az arcomhoz repült. Hangot adtam ki, nyöszörögtem. Dülöngéltem az ágyon.

– Hé, kislány, semmi baj, semmi baj. Fáj valami?

Ráztam a fejem.

– Megijedtél?

– Igen – nyögtem. És ezen annyira meglepődtem, hogy abbahagytam a dülöngélést. Mit csinálok? Félek tőlük. Miért mondom meg, hogy félek? Ez butaság. A félelmet el kell titkolni.

Honnan tudom, hogy egyáltalán képes lennék eltitkolni valamit?

A fehér ruhás észre se vette, mi történik. Ragyogott az arca.

– Istenem, újra tudsz beszélni!

Újra?

Szóval a fájdalom előtt volt valami? Valami, amikor voltak szavaim?

A férfi megragadta a kezem, de az érintése kellemesebb volt, mint a hirtelen mozdulat után vártam. Meleg, puha.

Valami helyrezökkent. Én csak lebegtem a semmiben, ez a férfi viszont, akkor megértettem, ide tartozott. És a tenyere azt mondta, ide tartozom én is.

– Most biztos össze vagy zavarodva. Nagyon beteg voltál, sok mindent elfelejtettél. Majd segítünk. Fontos, hogy beszélj, és elmondd, amire emlékszel, rendben?

A fájdalom betegség volt? Nem hittem neki. A betegség más. Gyengeség, forróság…A forróság fájdalom is, de… micsoda?

– Próbáljunk ki valami egyszerűbbet. Emlékszel a nevedre? Tudod, ahogy szólíthatjuk egymást. Én Phil vagyok. Ő Bobbie – mutatott az ajtó mellett álló férfire, aki meg sem mukkant, mióta a fehér ruhás hozzám beszélt, de most már előrehajolva figyelt.

És itt megint a semmibe ütköztem. Mikor szólított meg engem bárki?

A fehér ruhás – Phil, mondtam magamban, hátha így lesz értelme a dolognak –, még mindig várakozott.

– Nem tudom – suttogtam.

Ó. Így hívják a semmit. Nem tudom.

Phil megveregette a kezemet.

– Talán majd eszedbe jut. Addig is, ha nem baj, én egy ideje Renatának hívlak. Mióta tudom, hogy életben maradsz. Tudod, ez a szó azt jelenti, újjászületett. Veled ez történt, azt hiszem.

Valamikor, később, egyedül, rájöttem: Phil nem tudta, hogy hívtak engem.

Elismerte, amikor rákérdeztem. De nem magyarázkodott. Csak ült velem szemben, ismét azon a széken, mint először, de most már én is kikeltem az ágyból. És figyelt. Várt valamire, ez megzavart, mert az egy dolog, ha én várok, én nem tudok semmit, nem tehetek mást. De ő…

– Meglep, milyen keveset kérdezel – mondta végül.

– Nem tudom, mit kérdezzek.

Nehéz volt elmagyarázni. Mert a kérdésekhez szavak kellettek, és azok nehezen születtek meg a szobámban. Mivel megszülettek, bíztam abban, hogy majd megtelnek a lyukak. Hogy Phil meg Bobbie, meg Linda, akit szintén Bobbie kísért, és mindig ételt hozott, azért vannak körülöttem, mert az jó. A fehér szín gyógyulást jelentett. Akárcsak a kedvesség.

Renata voltam, az újjászületett. Elégnek tűnt.

– Mit kell tudnom? – kérdeztem.

– Először is azt, hogy mi bajod volt. Bobbie, most kimegyünk. Mind a hárman.

– Azért ezt jobban elő kellett volna készíteni, nem? – dohogott a másik. Nem örültem, hogy megszólalt. Amíg nem beszélt, olyan volt, mintha egy másik világban létezne, és úgy éreztem jobb, ha nem vesz rólam tudomást.

– Nem lesz baj – vont vállat Phil. Felállt, és felemelt egyet az ágyam végére terített ruhadarabok közül. A karjára terítette, majdnem a földig lógott a hosszú anyag.

Köntös, gondoltam.

– Még szükség lehet rá – magyarázta Phil. Aztán a szabad kezét nyújtotta. – Gyere, Renata. Könnyebb lesz elhinni, ha megmutatom, mint ha csak elmondom.

– Marhára jobb lenne, ha nem hinné el – morogta Bobbie, de kinyitotta az ajtót előttünk.

Aggódik, gondoltam. De nem értem. Miattam?

Miért kéne bárkinek aggódnia miattam?

– Az emlékek elindíthatják a csajt, doki.

– Kötve hiszem. Renata idegpályái rendben vannak.

Kint csak néhány ajtót láttam, az egyik nyitva volt. Hasonló szobát láttam, mint az enyém, de úgy éreztem, nem lakik benne senki. Valahogy hiányosnak tűnt.

A szoba, ahol megálltunk, nagyon más volt, mint az enyém. Dolgokat zártak szekrényekbe. Halk zúgást hallottam, kellemetlen szag marta az orromat. A szék kényelmesnek és masszívnak látszott. Az én szobámban minden olyan törékenynek tűnt, mint én.

– Emlékszel a számítógépekre? – kérdezte Phil, és az asztala felé intett.

– Kicsit.

Azt tudtam, hogy amikor Phil leült az asztalán álló négyszög elé, és színes képeket váltogatott rajta, akkor keresett valamit. Talán én is csináltam ilyesmit korábban.

Phil keze egyszer csak megállt az asztalon. Visszafordult hozzám.

– A betegséged nem hétköznapi. Borzasztó egy kór. A régi betegségek megöltek, elsorvasztottak. Ez… az elmét támadja.

Átadta a helyét, és kattintott egyet. A kép megmozdult, eseményekké vált. Filmmé.

Lerombolt épületet láttam, málladozó falakkal, lerombolt emberekkel. Koszosak voltak, soványak, a hajuk hosszú, a szemük élettelen. Az egyik egy szék előtt ült a földön, a kezeivel furán zongorázott az ülőkén – a mozdulatai hasonlítottak arra, mint amikor Phil a számítógépen dolgozott. Egy másik vödröt tartott az ölében, egy bottal kavargatta benne a semmit. A többiről nem tudtam, mit csinál.

– Az egyik én vagyok?

– Igen. Látod azt, aki a többi körül szöszmötöl? A betegség ennyit hagyott belőled.

– Nem értem.

– A hosszú távú memória megy tönkre. Pontosabban egy része, a szemantikus és az epizodikus… de ezek a szavak biztosan nem mondanak neked semmit. Ezt vesztetted el: a képességet, hogy tudd, ki vagy, hogy tanulj. A betegek abba kapaszkodnak, ami megmaradt nekik: ismerős mozdulatokba, cselekvéssorokba. Ő ott – bökött a kevergetőre – biztos sokat főzött. A másik, aki a széket abajgatja, irodában dolgozhatott. Te… azt hiszem, másokról gondoskodtál. Talán ápolónő voltál. Vagy gyerekekkel dolgoztál. Azt sem tudom kizárni, hogy otthon vigyáztál a gyerekeidre.

Az üresség, amiről azt hittem, kezd megtelni, hirtelen óriásira nőtt, és én csak egy egészen kicsi része voltam. Reszketni kezdtem a gondolattól.

Phil felemelte a köntöst, amit a szobámból hozott, és rám terítette.

– Sokan lettek… ilyenek. Most biztos azon gondolkodsz, miért hagyjuk, hogy így éljenek. Hát… nincs sok választásunk.

Kattintgatott még néhányat. Másik csoportot láttam, legalábbis azt a figurát, aki Phil szerint én voltam valaha, nem találtam. Vagy csak nem akartam. A korábbi üres figurák most ádáznak tűntek, és valami döglött madárért birkóztak. Az egyik felkapta, kitépték a kezéből. Valamelyik a fal réséhez rohant, és felüvöltött attól, amit kint látott. A társai felkapták a fejüket, és rövidesen az egész csapat átrohant a hasadékon.

– Rejtett kamerával vettük fel őket – magyarázta Phil. – Rögzítettük egy sarokban, amikor mindenki otthagyta a telepüket, és csak messziről figyeltünk. Általában ártalmatlanok, de amikor túlságosan éhesek, bármi élőt megtámadnak. A gond az volt, hogy ugyanígy reagáltak, amikor valaki megpróbálta elszakítani őket a rutinjaiktól.

– Veszély – motyogtam. – Az éhség veszély. Az ismeretlen veszély. És csak a mozdulatok ismertek.

Bobbie felől kattanás érkezett. Nem is értem, miért érdekelt annyira, hogy odanézzek, de megláttam nála a kis, veszélyes tárgyat. Fegyver. Mintha rémlett volna, hogy egyszer már használta ellenem.

– Mondtam, hogy beindítja, doki.

– Ne hülyéskedj, Bobbie. Csak mert eszébe jutott valami, még nem vadul el újra – csattant fel Phil, és a vállamra tette a kezét. – Tedd azt el. Semmi baj, Renata. Mondjad csak, akármire emlékszel. Segíts megérteni, mi történik.

Akkor és ott nem tudtam. Fogalmam sem volt, miért mondtam azt, amit, megijedtem tőle, Bobbie mellett pedig gondolkodni se bírtam. Úgy viselkedett, mintha képes lennék ártani valakinek… De én nem, én soha…

De ha ilyen izé voltam, akkor igen. Akkor elvesztettem a fejem, és…

Mit csináltam akkoriban?

Phil aznap jó ideig próbált lelket önteni belém, és másnap érkezett egy nő. Julietnek hívták, és azt mondta, segíteni szeretne, hogy megtanuljam kezelni az emlékezetem hiányát. Nem sokkal később egy férfi is felbukkant, egy gyógytornász. Akkor érkezett, amikor hiába vittek ki a ház körüli kertbe, állandóan megbotlottam, és enni sem tudtam rendesen, mert minden reszketett a kezemben. Eleinte azt hitték, csak a sokk miatt nem uralom a testemet. De a betegség – Bobbie zombikórnak hívta, Phil összetett sorvadásnak – nem csak az elmét támadta.

Rengeteg kivizsgálásra vittek, Phil mindig elkísért, akkor is, ha igazából valaki más adott nekem utasításokat. Ő figyelmeztetett, mi vár rám, megnyugtatott. És valahogy örültem, ha azt láttam, hogy másokkal beszélget – néha jó volt, ha nem rám figyelt mindenki. Vagy azt látni, hogy mások is kedvelik Philt.

Linda egyenesen imádta. Rengetegszer elmondta, hogy ő a legjobb főnök a világon, még vele, az ápolónővel is mindig kedves, aztán nevetett, amiért meglepődtem, hogy ez kivételes.

– Miatta örülök, hogy megmaradtál – mesélte valamikor azután, hogy megnéztem a betegek felvételeit.  – Tudod, az agyi sérülések macerásak, és az első három betegünk nem reagált jól a kezelésre. Phil mindig kiborult utána. Mert hogy ő vezeti a kísérleteket, akkor biztos ő nézte el. Az utolsónál eltörte a kezét, mert a falat verte kétségbeesésében. Szerintem, ha veled is kudarcot vall, nem élte volna túl.

Linda lett a második, aki mellett embernek éreztem magam. Elhozta a saját ebédjét az enyémmel együtt, hogy velem egyen. A fejét csóválta, amiért csak „kórházi gönceim” vannak, és szerzett újakat. Új frizurákat fésült nekem, pedig nem sok hajam volt. Vállon veregetett, mint Phil. Rajtuk kívül csak a gyógytornász ért hozzám, de kétlem, hogy ő izmokon és ízületeken kívül bármi mást látott volna belőlem.

A sorvadásos időszakról több videót is mutattak. Bármit láttam, csak hideg fájdalmat ébresztett bennem, és megértettem, mit miért tesznek az emberi roncsok, mintha puszta intuíció lenne.

De Phil inkább azon dolgozott, hogy valahogy a fertőzés előtti emlékeimet hozza elő. Rengeteg különböző ételt kóstoltatott végig velem, mert az ízek, illatok aktivizálhatják a memóriát. Mindenféle filmet és könyvet hozott, hátha valamelyikről eszembe jut, hogy szerettem az ilyesmit. Sportokat próbáltatott ki velem, hátha életbe lépnek régi reflexek. Kiderült, hogy van tehetségem a röplabdához, de arra nem emlékeztem, mennyit játszottam vagy hogy kikkel. Ami a többit illeti: volt, ami tetszett, volt, ami nem, de egyik sem hozott elő semmit a múltamból.

Tulajdonképpen nagyon gyorsan elfogadtam, hogy sosem jövök rá, ki voltam. Az egyik orvos bevallotta, hogy DNS-mintát vett tőlem, amikor még öntudatlan voltam, és ahogy javult az állapotom, ezt is bevetették a keresés során, de nem jártak sikerrel.

Elkezdtem azon gondolkodni, mi lesz velem, ha ezt Philék is elfogadják. Nem találtak családot, akiknek visszaadhatnának. Nem volt munkám, és tulajdonképpen nem jöttek rá, mihez értenék – hiába szöszmötölt roncs-énem mások körül, azt sosem tesztelték, mit kezdenék egy beteg emberrel. Ahhoz el kellett volna hagynom a kutatóállomást.

Szóval valahogy eszembe jutott, hogy az egyetlen hasznom, hogy gyógyulok, és mivel régen megfigyeltek, most pedig különlegesnek tartanak… akkor miért ne figyelnének meg folyamatosan most is?

Összerándultam az ágyon, ahol előtte olvasni próbáltam, és amikor körbenéztem, hátha meglátok egy kamerát, olyan ügyetlenül támaszkodtam meg a kezemmel, hogy lesodortam a könyvemet. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem a csattanástól.

Pár percen belül Phil megjelent. Hát, ez tisztázta a kérdést.

– Most is megfigyeltek?

Nem is tudom, miért kérdeztem meg ezt egyáltalán. Talán azt akartam, hogy tiltakozzon. Vagy hogy magyarázza meg. Vagy hogy tudja, rájöttem.

Arra mindenesetre nem számítottam, hogy felragyog az arca a boldogságtól.

– Ezt egyedül raktad össze? Lenyűgöző, mennyit fejlődtél.

– Egy válasznak most jobban örülnék – motyogtam. Pedig megkaptam a választ.

– Na igen… – Phil leült az ágyam szélére. – Tudod, bizonyítanunk kell, hogy a kísérlet sikeres. Muszáj volt anyagot gyűjtenünk arról, hogyan javul az állapotod. Csak akkor támogatják a munkámat, ha látják, hogy megéri. Könnyebb dolgom lenne, ha emlékeznél… de ez van. Talán a legközelebbi páciens fog. Most abban reménykedem, hogy ha megismernek, elhiszik, hogy megéri meggyógyítani az összetett sorvadásban szenvedőket.

– Ha megismernek?

– Nem így akartam rád zúdítani, de igen. Szeretném, ha találkoznál velük. Meg másokkal. Az embereknek tudniuk kell, hogy van remény.

Összerándultam. Bobbie már ritkán került a közelembe, de még mindig nem bízott bennem. Az orvosok egy része rám se nézett, ha nem volt muszáj. És ha Phil ismerősei is csak a szörnyet látják majd bennem?

Végül mégis bólintottam, mert így is túl kevés dolgot tehettem.

– És ha… Phil… mi lesz később? Úgy értem, az emlékeim nélkül nem… nem vagyok jó semmire.

– Ugyan már, Renata. Tudsz gondolkodni. Szóval tele vagy lehetőségekkel – mosolygott rám Phil.

Átsétáltam volna egy csapat roncs között, ha azt kéri.

Tehát szervezni kezdtek egy találkozót. Eredetileg csak néhány emberről volt szó az alapítványtól, amelyik ezt a labort is támogatta, aztán tudósok is érdeklődni kezdtek. Rémálmaimban rengeteg ember előtt álltam, és beszéd helyett csak morogni tudtam. Linda inkább el akarta terelni róla a figyelmemet, Juliettel viszont mindig arra lyukadtunk ki, mennyire félek ettől, és miért.

Amikor kiderült, hogy körülbelül húsz ember előtt kell megjelennem, kicsit megnyugodtam. Olyan… belátható számnak hangzott. Phil elintézte, hadd egyek a labor kantinjában, hogy megszokjam a sok embert. Ha ott számolgattam, a húsz tényleg nem is volt olyan sok – főleg, amikor Linda is mellettem ült.

Amikor végül ott álltam előttük – inges férfiak, kosztümös nők előtt, akik könnyebben olvadtak masszává, mint a labor fehérköpenyesei –  rájöttem, hogy a húsz rengeteg. Már akkor rosszul lettem, amikor még egy paraván mögött rejtőzködtem, és a réseken keresztül figyeltem, ahogy feszült arccal merednek a videóra, ami életem rövid történetét foglalta össze.

Alig mertem kilépni a pódiumra. Gondosan megtanultam, mit kellene mondanom magamról, hogy hálás vagyok, és különleges dolog újra felfedezni az emberi énemet, de egy hangot sem bírtam kiadni. Phil két társával állt a közelemben, mégis teljesen egyedül éreztem magam. Azt hiszem, ők elég gyorsan megértették, hogy nem lesz semmi a beszédből, arrébb húztak. Székek várták az emelvény oldalán, hogy leüljünk, és egy idegen, öltönyös férfi kezdett ideges mosollyal viccelődni. Valamit mondott arról, hogy tényleg olyan kis ártatlannak tűnök, mintha engem lehetne megenni, nem pedig fordítva. Phil a vállamra tette a kezét.

Kérdések hangzottak el, a tudósok válaszolgattak, de az öltönyös, Adam, idővel ismét felém fordult.

– Mondja, kedves Renata, maga szerint mi teszi különösen nehézzé az ön gyógyulását?

– Őszintén szólva…. Fogalmam sincs. Nem emlékszem a korábbi betegségeimre, hogy összehasonlíthassam velük.

Adam nevetett, de ezzel egyedül maradt, úgyhogy köhécselt kicsit, mielőtt újabb kérdést tett volna fel, ismét nekem.

– Ha nem is ült a közönség soraiban, felteszem, az előző filmet már látta ön is. Mit talál furcsábbnak, azokat a részeket, ahol még ÖSZ-ben szenved, vagy a felépüléséről szóló szakaszt?

– Ez, hát… Amikor olyasmit látok, amire emlékszem, az elég furcsa. De a labor előtti személyt fel sem ismerem igazán.

– Tény és való, sokat változott, és ha szabad megjegyeznem, előnyére. Hölgyem – fordult hirtelen egy nő felé, aki a magasba nyújtotta a kezét. – Kérem, bizonyára önnek is ugyanannyi kérdése van, mint akárki másnak. Kerekasztal-beszélgetésünk végén ön is felteheti őket.

– Olvastam a műsort, Adam. Nekem a nőhöz lenne kérdésem.

– Asszonyom! – csattant fel Phil. – Világosan tisztáztuk, hogy Renata nem fog a vendégeknek válaszolni. Az ő állapotában…

A nő akkor már állt.

– Hát én pont az állapotáról akarok többet tudni. Mármint a régiről.

Adam intett valamit. Először azt hittem, beleegyezett a kérdésbe, de az ajtó mellett álló biztonsági tiszt elindult a nő felé. Ő is észrevette, a beszéde megváltozott, gyorsabb lett.

– Szóval, csibém, azt mondd meg nekem, miért rugózzunk a te gyógyulásodon, amikor a zombik embereket zabálnak? Tudod, mit műveltek az én gyerekemmell? Le kéne lőni az összeset!

Hasonló dolgokat kiabált, amíg kivonszolták. A közönség megelevenedett, mindenkinek volt valami véleménye. Befogtam a fülemet. Nem akartam hallani, hányan értenek egyet vele. A következő pillanatban valami robbant mellettem, a székem közelében a falon lyuk támadt, szállt belőle a por.

Mint egy filmben, amikor lőnek, gondoltam, aztán elszorult a torkom. Jesszusom, lőttek rám!

Valaki lerántott a földre, pillanatok múlva pedig felcibált. Hagytam, hogy kivezessen a fényből, áthúzzon az emberek között. Csengett a fülem, az utolsó felismerés után gondolkozni sem bírtam. Phil és a többiek jöttek utánam, az ajtón túl jöttem rá, hogy Adam húz magával, és egyfolytában beszélt.

– Szedjétek össze a kocsit, és tűnjetek innen! Úristen, hogy a fenébe jutottak ezek be? Ráadásul két őrjöngő, fegyverrel… Arra menjetek, akkor nem látnak meg titeket. Phil, felhívlak, ha kiderítettem valamit, de most tényleg, tűnés.

Azt hiszem, a többiek már ismerték a járást, mert habozás nélkül vágtak neki a néptelen folyosóknak. Akkor már Phil húzott magával, azt ígérte, nem lesz baj, és rám adta a zakóját.

Amikor végre kocsiban ültünk, le kellett guggolnom, amíg ki nem értünk a városból, és sokáig figyelték, nem követ-e valaki, Phil legalább olyan lesújtottnak tűnt, amilyen rémült én voltam. Meg sem szólalt , amíg a többiek egymásnak magyarázták a történteket: a hőzöngő biztos csak magára akarta vonni a figyelmet, amíg a társa megpróbált elintézni engem.

Hosszú út volt, de most már kezdtem érteni, hogy a labort félelemből építették elhagyatott helyre. Linda panaszkodott is, hogy sokáig tart beérni, és néhány tudós, mint Phil, inkább beköltözött, mint hogy utazgasson. Amikor megérkeztünk, visszamentem a szobámba, és fel-alá járkálva próbáltam kiadni magamból a feszültséget. Pillanatonként kinéztem az ablakon, hogy biztos nincs odakint senki, aki rám célozna valami lőfegyverrel, amíg végképp ki nem merültem.

Phil csak este bukkant fel, két bögre teával a kezében. Nem tette szóvá, hogy rám sötétedett, és mégse gyújtottam villanyt, csak leült mellém.

– Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy ilyesmi történhet. Amikor megszerveztük a mai napot, mindenki egyetértett, hogy először csak szimpatizánsok jöhetnek be. Az a kettő… évek óta dolgoztam velük. Azt hittem, ha nem is nagy emberbarátok, tényleg üzletet látnak az ÖSZ-betegek kezelésében.

– Talán ha emlékeznék a régi énemre, tényleg embernek számítanék.

– Ne butáskodj, Renata. Ember vagy. Ők meg… megvan a maguk fájdalma, és nem képesek túllátni rajta.

– Egyszer azt mondtad, a fájdalom összeköt minket. Nem elválaszt.

– Hát emlékszel? Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meghallasz. Borzasztóan szenvedtél.

Erre nem tudtam mit mondani.

– De igazad van. Nem mindenki ért egyet velem, pedig szerintem akkor mindenkinek könnyebb lenne.

– Akkor miért nem?

Phil elnevette magát, karcosan, vidámság nélkül.

– Ezt biztos nehéz megérteni. Mégiscsak elzárva tartunk itt. Az emberek hülyének tűnhetnek, ha nem ismered őket. Ez olyasmi, mint amikor a gyógyulásod első fázisában jártál. Olyan erős a fájdalom, hogy más nem jut át rajta. Meg a félelem. A mai napig nem tudjuk, hogyan terjed az ÖSZ, de olyan sokszor hívták zombikórnak, hogy a laikusok fele azt hiszi, a betegek tényleg az agyukra pályáznak. Az emberek elleni támadások pedig a legkevésbé sem segítenek ezen. Nagyon sokan vesztettek el rokont, családtagot az ÖSZ miatt.

– Te is?

Phil hallgatott. Már nem láttam az arcát a sötétben.

– A betegséget gyűlölöm, Renata. A betegeket soha.

– Tudom.

Azt csak másnap követeltem ki, hogy megtudhassam, hogy is néz ki az élet a külvilágban. Utána szegény Julietnek bőven volt dolga velem, amíg képes lettem elfogadni, mennyire félnek az emberek az ÖSZ-roncsoktól. Ha valahol felbukkantak, a lakók elmenekültek, városnegyedeket engedtek át a pusztulásnak, ahol csak roncsok éltek. Utána szidták az ügyetlen szakértőket, akik hagyták elfajulni a helyzetet, és nem zárták be időben a betegeket. Linda azt mondta, az elején, amíg kezelhető lett volna a dolog, nem tudták, mit tegyenek: A pszichiátria nem bírt ennyi beteggel, az érintettek viszont olyan közveszélyesen tudtak viselkedni, hogy a kórházak nem merték bent tartani őket. Felmerült, hogy börtönbe zárják az érintetteket, de ahhoz nem volt jogalap. És pillanatokon belül túl sokan is lettek, mindig csoportokba gyűlve. Háborút kellett volna indítani ellenük, ha bármilyen intézménybe akarták volna zárni őket.

Hát, a felvételek alapján az is kisebb csata volt, amikor engem behoztak. Nem csoda, hogy Bobbie annyira feszült maradt a közelemben.

A létezésem kiszivárgott, és nagy port kavart. Olvastam híreket arról, hogy csak ügyes színésznő vagyok, a propaganda része. Mások szerint felelősségre kellene vonni, és fröcsögve tagadták, hogy az ÖSZ megváltozott tudatállapottal jár, olyan tudományos háttérrel, amiből én egy hangot sem értettem. Linda szerint azért nem, mert légből kapott baromság az összes. Juliet  arra biztatott, olvassam el az emberjogi szervezetek véleményét is. Kedvesek voltak, megnyugtatóak. Nem szivárogtak úgy a bőröm alá, mint a gonoszabbak.

Állandóan rosszul éreztem magam a bőrömben, azt hiszem, ezért töltött el kellemetlen érzéssel, amikor egy idegen tudós bukkant fel a szobámban. A szokásos köpenyt viselte, az alapítvány pecsétjével a gallérján, de a jelenléte mégsem stimmelt. Ha új emberrel kellett találkoznom, Phil mindig szólt előtte, és személyesen mutatta be az illetőt. Most nem volt sehol.

És abban, ahogy a férfi nézett rám, valami nagyon zavart.

Felálltam, hogy felé lépjek.

– Jó napot, azt hiszem, mi még nem….

A szó a torkomra forrt, amikor megláttam, hogy a köpenyébe nyúl. Addigra elég filmet láttam, hogy tudjam, mit jelent ez, de ettől még nem ijedtem meg kevésbé, amikor előhúzta a pisztolyát.

– Kérem, ne… – nyöszörögtem.

– Fogadjunk, hogy pár hete még fütyültél rá, ha neked könyörögtek – mondta, és kiköpött. De a kezében megremegett a pisztoly.

– Nem tehetek róla…

– Marhára nem érdekel.

Lőtt. Ezúttal nem a fal robbant fel, de nem is szakadt hirtelen vége az életemnek: csak a karomban éreztem égető fájdalmat. Felsikoltottam, és a földre buktam, a lábam nem bírta az ijedséget.

Kintről kiabálást hallottam, a férfi káromkodott. Felém lendült, a hátamon megmarkolta a  ruhát, és maga elé rántott.

– Így is jó – motyogta, aztán az ajtó felé tolt.

A folyosón már Bobbie várta.

– Félre az útból, vagy azonnal kinyírom a csajt!

– És ahhoz kit öltél meg, hogy bejuss?

– Csak leütöttem Fegyvertelen volt, ember is – veletek nincs ilyen baj. A csomagtartójában jöttem be. Most ő is ott van.

Bobbie hezitált. Nem tudom, miért, de eleget számítottam neki, hogy ne lőjön, pedig a fegyver biztosabban állt a kezében, mint az idegenében.

– Szóval megúszhatod, ha szépen lerakod azt a pisztolyt – ajánlotta Bobbie.

Az idegen horkantva nevetett. Még én is kihallottam belőle a tagadást.

Aztán lábon lőtte Bobbie-t. Félrerúgta a fegyverét, és állon csapta a pisztolya markolatával. Azt már rám bízta, hogy vegyem el a belépőkártyáit és a kulcsait.

– Vezess a főnök laborjához. Gyerünk!

Ki kellett pislognom a szememből a könnyeket. Tovább rángatott a folyosón, bezáratta velem a folyosót. Tudósok és ápolók gyűltek körénk, tőlük is a belépőkártyákat követelte, hogy senki se tudjon utánunk jönni, ha bezár maga után egy ajtót. Valaki megpróbált elfutni. Az idegen hátba lőtte, de még mozgott, amikor elhaladtam mellette.

– Sajnálom – nyögtem, mást nem tehettem. A karom rettenetesen fájt, szivárgott belőle a vér de még azt se foghattam meg, a belépőkártyákat kellett őriznem,

Phil a laborban volt, amikor az idegen belökött az ajtón. Feszültnek látszott, de azt hiszem, számított arra, hogy ide jövünk. Talán valaki értesítette. Megrándult, amikor a karomra nézett.

– Engedje el Renatát. Semmiben sem tud magának segíteni.

– Egy zombival kevesebb lesz. Az elég.

– Már most is eggyel kevesebb van, ember. Az ég szerelmére, nem érti? Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha meggyógyítjuk őket. Normális állam sosem fog engedélyt adni arra, hogy kilőjék őket, mint az állatokat. Ha megöli Renatát, lecsukják gyilkosságért.

– Hülye idealisták. Ide gyors megoldás kell.

Megint lőtt, de ezúttal csak a számítógépre. Phil összerándult.

– Megmondom, mi lesz. Most körbevisz, hogy elintézhessem az összes gépet, az összes kutatási eredményt, és akkor talán, de csak talán, életben hagyom a lányt.

Nagyjából értettem, mi a célja. A gyógymód keresése sokba került, és ha most minden megsemmisül, rendes eredmény nélkül, Phil talán sosem folytathatja a munkáját.

Ezt muszáj volt megakadályoznom.

– Maga kit vesztett el? – kérdeztem, hogy kizökkentsem.

Válasz helyett még jobban megmarkolta a ruhámat.

– Renata – suttogta Phil ijedten. – Ne feszítsd túl a húrt.

– Ki miatt gyűlöl minket ennyire?

– Doki, szedje össze itt az összes papírt! Nem dohányzik, mi? Valahol csak találunk egy öngyújtót – csattant fel a férfi. –  És a feleségem volt.

– Meséljen róla – suttogtam, miközben Phil engedelmeskedett. Minden egyes mozdulata után felém sandított.

– Elveszett, ennyi közöd van hozzá. Túlélt egy zombitámadást. Meg sem sérült. Egyik nap még minden rendben, a másikon csak ül, maga elé mered. Aztán nekiállt mosogatni, és abba se hagyta. Amikor félre akartam húzni, őrjöngött. Vagy leütöm, vagy elmenekülök előle. Futottam. Ő pedig elment. Doki, csipkedje magát! Azt mondták, ne bánjam. Jobb, ha így nem látom többet. De tudod, mit? Láttam. Az egyik zsaru barátom büszkélkedett vele, hogy megszabadította a szenvedésétől, amikor az új hordájával vadászott. Hogy direkt a kedvemért tette. Hogy túljussak rajta.

– Szóval csak beteg lett. A roncsok semmit sem tettek maga ellen – mondtam. A következő pillanatban a pisztoly csöve már a halántékomnak szorult. – Az egészségesek okozták a szenvedését, nem a betegek.

– Elhallgass.

Engedelmeskedtem. Zihált mögöttem, de elvette a pisztolyt.

– Itt végeztünk – mondta Phil, egy halom papírral a kezében.

– Azokat hozza.

A következő szoba, ahova beléptünk, a kísérleti gyógyszereket őrizte. A férfi nem nyúlt semmihez, nem volt szabad keze, de elolvasta a feliratokat.

– Nyálminta – motyogta. – Kit haraptak meg, mire levették?

– Senkit. A páciens még altólövedék hatása alatt volt.

– Páciens, mi? Az a következő laborba vezet?

– Kisebb raktár a gyúlékony anyagoknak – vallotta be Phil kelletlenül.

– Remek. Pakolja ki.

Nem volt ott sok minden, de Phil nagyon óvatosan, egyesével, lassan mozogva hozta ki a fiolákat. Lélegezni is alig mertem, nehogy megzavarjam, de a férfi zavartalanul húzott magával, hogy a feliratokat olvasgassa.

– Na, mit szólsz? Téged is itt faragtak át?

– A feleségét is megmenthették volna, ha ők találják meg előbb.

– Állítólag semmire sem emlékszel.

–  Tényleg nem. De élek.

Sokáig hallgatott. Phil közben végzett, ellépett a gyúlékony anyagok közeléből, és mozdulatlanná dermedt.

– Nem lehet rossz.

– Micsoda?

– Mindent elfelejteni.

– Együtt lehet vele élni – bólintottam.

Most már az eszközöket nézegette, kémcsöveket, fecskendőket. Az üvegszekrényeken tükröződött az arca: most lágyabbnak látszott, és nagyon fáradtnak.

– Bobbie-nak igaza volt? Nem tud csak úgy kijutni, ugye?

– Nem is akartam. Ezért jöttem én. Nekem már tökmindegy.

–  Sajnálom. Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hozniuk magát.

– Ugyan, mit tudsz te… Naiv kislány.

A szorítása viszont lazult, és amikor oldalra sandítottam, nem láttam a pisztolyát. Azt a kezét már tehetetlenül lógatta maga mellett.

– Tedd be a zsebembe a kártyákat –  szólalt meg hirtelen. A hangja még mindig keményen csattant, de már nem hangzott olyan erőszakosan.

– Tessék?

– Ne vitatkozz, csináld.

Az első gondolatom az volt, végre olyasmit kér tőlem, ami nem teszi rosszabbá a dolgokat.

Aztán ellökött magától, felmarkolt pár injekciós tűt, zsebre vágta mindet, és betörte a betegek mintáit őrző szekrény üvegablakát. Valamit kivett, talán nem is számított, hogy mit.

– Ugye nem… – kezdte Phil, de a férfi félbeszakította.

– Maguk itt maradnak. És legyenek hálásak.

Phil megpróbált utána rohanni, de mire odaért, a férfi ránk zárta az ajtót.

– Ő most…– hebegtem, miközben talpra kászálódtam.

– Azt hiszem, meg akarja fertőzni magát. És nem tudjuk megakadályozni. Még ha ki is szabadítanak minket, fogalmam sincs, hol bujkálhat. Mire megtaláljuk, fogalmam sincs, mekkora kárt szenved.

– De meggyógyítod?

– Mi mást tehetnék? Nem kaptam még engedélyt egy újabb kísérletre, de így nem hagyhatjuk.

– Valami jobb lehet belőle.

– Botrány lesz belőle – csóválta a fejét Phil. – Egy ÖSZ-es, jó eséllyel amnéziás, aki az emlékezetvesztés előtt lett bűnöző.

– És hányan lehetnek még ilyenek, akik ugyanerre vágynak.

– Renata… remélem, csak a sokk beszél belőled. Ülj le, kérlek. Megnézem, mit tehetek a sebedért.

Tudtam, hogy Phil joggal tart a következményektől. De azt is, hogy ha meggyógyít valakit, aki megtámadta a munkáját, azért tisztelni fogják.

És nem tehetek róla, már nem is bántam, hogy én sem emlékszem arra, ami régen történt. Az első tapasztalatom a félelem mellett a kedvesség lett. Akármit csinált az a férfi, vele is így lesz, amíg Phil kezében van a sorsa.

Tetszik vagy sem, talán éppen ez lesz az ÖSZ haszna.