Még négyszáz ember. Képtelen vagyok rá. Howard némán bámulta a reszketve hullámzó kávét a bögréjében. Az íróasztalánál összekuporodva kicsinek és jelentéktelennek érezte magát és egy utolsó féregnek azért, amit tenni kényszerült. Újra és újra.

– Mi volt az értekezleten? – kérdezte Martin a logisztikáról miután lehuppant a Howard melletti székbe és körbepördült vele. Howard ráemelte a tekintetét, de nem szólt semmit. Csak bámulta őt karikás, véreres szemével. – Oh – mondta Martin. – Már megint? Ezeknek a rohadékoknak semmi sem elég?

– Ennek – morogta Howard.

– Hogy mondod?

– Csak egy van belőle. Mr. Peterson istennek képzeli magát. Csoda, hogy imádkoznunk nem kell hozzá reggelente. – Howard nagyot kortyolt a kávéjából. A keserű íz abszolút passzolt a hangulatához.

– Attól még, hogy ő a góré, nem szabadna hagyni, hogy így játsszon életekkel. – Martin rácsapott az asztalra, de csak finoman. Bizonyára nem akarta magukra vonni a többi kolléga figyelmét. – Hány embert kell kirúgnod? – kérdezte halkan.

– Négyszázat – felelte Howard, arcát a tenyerébe temetve. – Ezúttal – fűzte hozzá. – Ha beolvasztjuk a Jumper Foxot, akkor várható még körülbelül háromszáz további elbocsátás. Egész részlegeket szüntet meg az a nyomorult. Páváskodik a több ezer dolláros öltönyében, míg mások utcára kerülnek. – Howard kissé felemelte a hangját, amitől többen is feléjük fordultak. Bocsánatkérően biccentett irányukba, majd székével közelebb húzódott az asztalához és szinte elbújt szeretett fikusza mögött.

– Én képtelen lennék rá – mondta Martin, miközben Howard tollával babrált. – Képtelen lennék közölni velük, hogy elveszítik az állásukat. Életeket, családokat teszünk tönkre és te közlöd velük, hogy nincs tovább. Hallottam, hogy a múltkori után megint öngyilkos lett egy fickó. Én nem bírnám.

Howard sem bírta. Minden erejére szüksége volt, hogy ne törjön ki zokogásban minden egyes nap, mikor beért az irodába. A vezetőség számára a kirúgott emberek csak nevek voltak egy listán, vagy számok a kimutatásokban, de Howard mintha csak magát akarta volna kínozni, mindig megtudott valami apróságot azokról, akiket elbocsátott. Néha csak a fényképükre vetett egy pillantást a személyi aktákban, és az alapján már látta az egész történetüket a lelki szemei előtt. Látta a gyerekeiket, unokáikat, látta a könnyeket feleségeik szemében, mikor hazaérve elmondják, hogy elvesztették a munkájukat és ráébrednek, hogy a jelen gazdasági helyzetben aligha találnak újat a közeljövőben. Néha ennél is tovább ment, és megnézte, hogy hány éve szolgálták rendületlenül a vállalatot, milyen hosszú ideje nem voltak betegszabadságon, de még csak egy hosszúhétvégére sem utaztak el a családjukkal. Hűek voltak egy céghez, amit aztán a hatalmas Peterson vállalat bekebelezett és részben, vagy egészben megszüntetett.

A döntések zöméért maga Mr. Peterson volt a felelős. Zseniális üzletember volt, és egy könyörtelen tetű.

Martin felnézett Howardra, amiért derekasan viselte a munkájával járó terheket. Nem tudhatta, hogy hányszor sétált már föl a hatalmas irodaház tetőteraszára és lépett át a korláton, hogy aztán lebámulva a mélységbe, óvatosan, reszketve visszakapaszkodjon, és este leigya magát.

Az egyetlen ok, amiért még nem lépett ki a cégtől, az volt, hogy segíteni akart. Minden egyes este kimutatásokat elemzett és próbált legalább néhány embert átcsoportosítani más részlegekre, hogy ezzel megmentse az állásukat. Biztosan tudta, hogy ha ő egyszer elhagyja a Peterson vállalatot, ezekkel az emberekkel senki nem törődik majd.

– Megérdemelné, hogy valaki kinyírja azt a szemetet. – Martin hangja, mint egy hajókürt szakította félbe Howard mélázását. – Jobb hely lenne nélküle a világ, annyi szent.

– Ugye tudod, hogy ha ezt valaki meghallja, akkor téged is nekem kell kirúgnom? – kérdezte Howard. – Különben is, a testőrei senkit nem engednek a közelébe. Még a kocsija is golyóálló.

– Hű, apám, te tényleg elgondolkodtál már ezen – Martin nagyot suhintott Howard lapockái közé, amitől a férfi kilöttyintette a kávéját, majd kapkodva törölgetni kezdte az asztalán elterülő foltot.

– Ha tudnád, mi minden jár mostanság a fejemben, valószínűleg nem cseverésznél velem ilyen kedélyesen. – Erőltetett mosolyt villantott Martinra, majd összerázogatta az előkészített személyi aktákat, jelezve kollégájának, hogy most már visszatérne a munkájához.

***

A másfél szobás szuterén konyhájából kinézve Howard gyakran szembesült azzal, hogy a szomszéd kutyája megjelöli az ablaküveget. Eleinte mérges volt a nyüves kis pincsire meg az agyontupírozott gazdájára, de mára elszállt a dühe és apró karmikus beintésként tekintett a dologra.

Howardnak egyszer régen volt pénze. Takaros kis házban élt, elfogadható körülmények között, egy szépnek mondható feleséggel, mígnem egy napon az asszony közölte, hogy nem tűri tovább, hogy Howard minden idejét a munkájának szenteli és elhagyta őt. Persze az csak hónapokkal később vált világossá Howard számára, hogy a nő mindenfajta tisztes átmenet nélkül összeköltözött a válóperes ügyvédjével, aki igencsak ügyesen tornázta fel az asszonytartás mértékét. Távozáskor Monica szinte mindent magával vitt. Az egyetlen érték, amit Howardnak sikerült megőriznie, az imádott kávéfőzője volt.

A gyönyörűen csillogó karos kávégép barátságos dorombolása minden hajnalban arról győzködte Howardot, hogy jó napja lesz. A kávé elkészítése és elfogyasztása egyfajta rituálé volt a férfi számára. A mogyorószínű hab finoman ringatózott az ital tetején, ahogy két tenyere közé fogta a forró porceláncsészét és mélyet szippantott a felséges aromából.

Csengettek. Beletelt néhány pillanatba, mire a férfi rájött, hogy őhozzá, mert ilyen nem szokott történni. Soha. A postás diszkréten kopog, a páváskodó szomszédasszony a műkörmével kocogtat, a házmester dörömböl és ennyi. Csengetni nem szoktak. Pláne nem hajnali ötkor. Howard óvatosan letette a csészét az asztalra, az ajtóhoz sietett és kíváncsian kinyitotta.

– Üdvözlöm Howard! A nevem Dr. Joseph Tucker. Lenne számomra néhány perce? – A férfi a negyvenes évei végén járhatott. Halántéka mákosan őszült, diszkrét feketekeretes szemüveget viselt, öltönye igényességről árulkodott. Howard egy pillanatra megrökönyödött, amiért az idegen a keresztnevén szólította, de aztán a tekintete az ajtón díszelgő aranyszínű névtáblára tévedt és továbblépett a dolgon.

– Jó reggelt – mondta. – Miben segíthetek? Azt mondta, doktor ugye? Talán ügyvéd? – Ahogy kimondta a szót, ösztönösen ökölbe szorult a keze.

– Nem, – felelte a férfi. – Tudja, én pszichológus vagyok. Terapeuta. – Lopva körbepillantott, és közelebb hajolt Howardhoz, akinek ez a tolakodó magatartás egy cseppet sem volt szimpatikus. – Megtenné, hogy beenged? Meglehetősen fontos ügyben járok el és igyekszem kerülni a feltűnést.

Howard nem mozdult az ajtóból, csak kérdőn nézett az ismeretlenre. Dr. Tucker zavartan pislogott és várt. Végül Howard kíváncsisága erősebbnek bizonyult az óvatosságánál és ellépve a férfi útjából beinvitálta. Úgy gondolta, ha ki akarná rabolni őt, akkor egyrészt nagyon rosszul járna a zsákmányt illetően, másrészt Howard érzett magában annyi erőt, hogy ha kell, leteríti a férfit.

Dr. Tucker úgy suhant be a lakásba, mint aki már sokadjára jár ott. Kérdés nélkül besétált a konyhába, lerakta a táskáját az apró asztalra és kényelembe helyezte magát. Howard még pár pillanatig meglepetten állt az ajtóban, aztán csatlakozott az idegenhez.

– Megkínálhatom egy csésze kávéval? – kérdezte.

– Köszönöm, de a Fazenda Santa Ines nekem túlságosan gyümölcsös, jobb szeretem a karcos ízeket. Különben is túlzottan fontos ügyben járok el, nem venném el az élét kávézgatással, ha nem bánja.

Howardnak tátva maradt a szája a döbbenettől.

– Honnan tudja? Az illata? Maga talán szakértő? – hebegte.

– A legkevésbé sem Howard, csak legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, mikor megkínált, sokat mesélt nekem ennek a mennyei italnak az eredetéről.

Howard lassan a szemközti székhez lépkedett és óvatosan leült, közben végig a férfi arcára fókuszált, hátha eszébe jut, hogy honnan is ismerheti őt, de semmi.

– Ne haragudjon, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna – mondta. – Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy soha nem kínáltam még ilyen kávéval, mert…

– Mert ez az egyetlen luxus az életében, amit megenged magának, és amit pontban reggel öt órakor szokott élvezni itt a konyhájában. Soha máshol, se máskor. – Howard úgy bámult a vendégére, mintha földönkívülit látna. – Tudja mit, Howard, mégiscsak elfogadok egy csészével. Igazán kedves öntől, hogy még így, mondhatni idegenként is megkínált.

– Áhá! – csapott az asztalra Howard. – Szóval mégiscsak idegen. Ennyire nem lehetek feledékeny, hogy egyáltalán nem emlékszem önre.

A férfi nyájasan elmosolyodott és a táskájából egy jókora iratgyűjtőt csúsztatott az asztalra. A borítón egy név szerepelt és egy iktatószám. Howard Parker, 25/341-es alany.

– A legkevésbé sem feledékeny, efelől megnyugtathatom. – A férfi követte Howard merev tekintetét, ami egyenesen a mappára szegeződött. – Howard, figyeljen rám, kérem! – Oldalra billentette a fejét és várta, hogy Howard viszonozza a pillantását. – A fontos ügy, ami idehozott, maga. – kezével letakarta a mappa címkéjét.

– Minek vagyok én az alanya? – hebegte Howard. – Ez valamiféle teszt? A főnököm küldte? Alkalmassági vizsga? – A fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán elveszítheti a munkáját, ha ez az ember mentálisan nem találja rendben. Ettől először megrettent, aztán furcsa mód megnyugodott. De aztán felrémlett előtte annak a négyszáz embernek az elképzelt arca, akiket hamarosan ki kell rúgnia és azt semmiképpen sem akarta, hogy az otromba tuskó kollégája, Frank tegye meg ezt helyette. Úgy belefeledkezett a feltevéseibe, hogy fel sem tűnt neki, hogy Dr. Tucker átült mellé és kinyitotta a dossziét.

– Kérem, lélegezzen mélyeket! – A férfi nagyokat sóhajtott, amitől Howard is felvette a légzése tempóját. – Nem a főnöke küldött. – A kijelentés nagy terhet vett le Howard válláról. Összeszedte magát és hosszan kifújta a levegőt. Átizzadt inge hidegen tapadt a hátára. – Jól érzi magát?

– Igen – nyögte ki Howard és bőszen bólogatott. – Igen. Kérem, bocsásson meg, csak tudja a munkám…

– Igen tudom – vágott közbe Dr. Tucker. – Howard, arra kérem, hogy igyon egy pohár vizet és próbáljon meg egy kicsit csakis rám figyelni. Felejtse el az aggodalmait, a munkáját, a főnökét. Én ön miatt, az ön érdekében vagyok itt. Nincs mitől tartania.

Howard engedelmeskedett, és ha már a konyhapultnál járt, előkészített egy adag kávét a vendégének. Kissé elkedvtelenedett, mikor a dobozba pillantva látta, hogy hamarosan újabb fájdalmas kiadás vár rá.

– Miért van itt? – kérdezte. – Mi ez a dosszié a nevemmel, és hogy értette, hogy mi már találkoztunk?

– Jogos kérdések – felelte a férfi és megvakargatta a halántékát. – És meglehetősen nehezen emészthető válaszaim vannak rájuk. Szeretném, ha nyugodt maradna és megpróbálna nyitottan hozzáállni a mondandómhoz.

– Ne csigázzon tovább – vetette oda Howard. A kávégép felfűtött.

– Az a helyzet, hogy én ismerem magát, méghozzá meglehetősen jól. – Howard bólintott, bár még semmit nem értett a dologból. Néhány rutinos mozdulattal elkészítette a tökéletes presszókávét pontosan hét gramm őrleményből – Kétezer-huszonegy január tizenhetedikén találkoztunk először.

– Kétezer-húsz – javította ki Howard csak úgy mellékesen, majd finoman letette a kávét vendége elé és leült.

– Nem. – vágta rá Dr. Tucker. – Épp ez a lényeg. Kétezer-huszonegy januárja.

– Tekintve, hogy az jövő január úgy hiszem, vagy téved, vagy a bolondját járatja velem. Utóbbi esetben fogalmam sincs, hogy mi a célja, de ha pénzt akar kicsalni tőlem, akkor nagyon rossz lóra tett. Mióta a feleségem elhagyott, meglehetősen szerényen élek – mondta és körbemutatott a lakásban.

– Igen, sokat mesélt nekem Monicáról.

– Remek, utána nézett az exfeleségem nevének. Hát ez bravúros húzás volt. – Howard felállt és az asztalra támaszkodva a férfi fölé magasodott. – Most pedig ha kérhetném, hagyja el a lakásomat.

– Monica nem is lőhetett volna jobban mellé Dr. Richard Aljas Görény Gellerrel.

Howard visszaült a székére és a nyakát nyújtogatva pislogott a férfira. Monica neve az egy dolog. Az sem olyan nagy cucc, hogy kinyomozta, hogy összejött az ügyvéddel, de még soha nem mondta ki hangosan a gúnynevet, amit a fickóra aggatott.

– Tudja – kezdte a doktor –, a sokadik terápiás beszélgetésünk alkalmával került elő ez a történet. Nehezen jutottunk el idáig. – A férfi hátradőlt a székén. Egyértelmű volt, hogy az előbbi felszólítás érvényét vesztette. – Megfogalmazom, amit éppen a fejében forgat, ha megengedi. Amikor én a múltról beszélek, az önnek a jövő. Egyszerűbben fogalmazva, én a jövőből jöttem. – Howard némán meredt vendégére. Fogalma sem volt, hogy mi ez az egész. – Most pedig hagyok néhány percet, hogy megeméssze, és aztán várom a kérdéseit.

Howard megpróbálta kielemezni a helyzetet, de semmiféle épkézláb magyarázatot nem talált. A dolgok többsége kis utánajárással kideríthető, de a kávé és az ügyvéd egészen más. Ezekről csak és kizárólag ő tudott. Aprólékosan megvizsgálta a doktor arcát. Árulkodó jeleket keresett. Egy túl gyorsan lüktető ér, csillanó izzadságcsepp, száraz száj, bármi, ami arra utal, hogy a férfi hazudik, de nem talált semmi megfoghatót.

– A jövőből – mondta tárgyilagosan.

– Így van. A közeli jövőből – egészítette ki a doktor.

– Hogyan? Miért?

– A hogyan az rendkívül összetett és irreleváns. A miért annál fontosabb. Meg kell gátolnom, hogy elkövessen egy szörnyűséget.

Howard zavartan horkantott.

– Miféle szörnyűséget? Kirúgok még ezer embert és mind földönfutóvá válik? Ezek nem az én döntéseim.

– Egészen másról van szó. Tudja, én alapvetően börtönpszichológus vagyok.

Az információ mellbe vágta Howardot és köhögni kezdett.

– Nyugodjon meg, maga kivételes eset. A beszélgetéseink pontosan itt zajlanak – mutatott körbe. – Ennél az asztalnál, egy csésze kávé mellett. Itt sokkal inkább biztonságban érezte magát, mint a rendelőmben. – Howard bólogatott, de nem nyugodott meg igazán. – Persze, ez nem azt jelenti, hogy maga nem bűnöző, vagy nem kellene börtönben sínylődnie. Ez inkább azt jelenti, hogy maga megúszta.

Howard úgy érezte, hogy ez már tényleg több a soknál.

– Ugyan mit követhetnék el én, ami miatt börtönben lenne a helyem? Csak nem kinyírtam a főnökömet? – A kérdést iróniának szánta, de a doktor hallgatásától kirázta a hideg. A hosszúra nyúlt csend felért egy válasszal. – A főnökömet? Őt? Én őt? Az lehetetlen. – Howard tiltakozva hadonászott a karjával. – Nem lennék képes ilyen brutalitásra, még akkor sem, ha megérdemelné az a féreg. És mi az, hogy megúsztam? Szórakozik velem? Ez az egész jövő mizéria egy baromság. – Felpattant az asztaltól.

– Márpedig megtette – mondta a férfi. – Megtette és annak ellenére, hogy bizonyíték hiányában nem tudták elítélni, megbánta a tettét. A terápia során mindvégig tagadta a bűnösségét. A terhet elzárta jó mélyre és arra számított, hogy felszínes beszélgetésekkel is juthat némi enyhüléshez, de ez természetesen nem segített. Csak miután elmagyaráztam önnek, hogy van egy mód, hogy jóvá tegye a dolgot, és még a rendőrségnek sem kell megtudnia az igazat, akkor nyílt meg nekem. Maga kért arra, hogy jöjjek el ma ide és állítsam meg. – A doktor is felállt és óvatosan közelebb lépett Howardhoz. – Azt mondta, hogy ha nem tudom meggyőzni arról, hogy a jövőből érkeztem, mondjam el, hogy a ma reggel kilötyögtetett kávé belecsurgott a táskájába és foltot hagyott a bélésen – Dr. Tucker Howard aktatáskája felé intett, ami érintetlenül pihent a konyhapulton –, és szóljak, hogy Martin születésnapjára ne azt a bögrét vegye meg a földszinti ajándékboltból, amit a múlt héten kinézett, mert még három ugyanolyat fog kapni a kollégáktól.

Howard két lépéssel a táskához szökkent és felnyitotta. A sötétbarna folt a műbőr peremtől, egészen a belső zsebig futott.

– Hagyja abba! – ordította. – Ez az egész lehetetlen! Egy ostobaság! Valami átverés!

– Howard, lélegezzen! – A doktor ismét nagyokat sóhajtott, arra sarkallva Howardot, hogy kövesse a példáját. Néhány perc zihálás után sikerült rendeznie a légzését, és valamelyest a gondolatait is. Howard racionális alkat volt. Ha kizártál minden lehetségest, bármennyire valószínűtlen, ami maradt, az az igazság.

– Tegyük fel – kezdte –, hogy igazat beszél. Csak egy pillanatra tegyünk úgy, mintha ez az egész nem egy lázálom lenne. – Visszaült az asztalhoz és a doktor követte. – Megöltem, illetve meg fogom ölni a főnököm?

– Igen – felelte a férfi tárgyilagosan.

– Miért? Vagyis, azt hiszem a miért az nem kérdés igazán, de hogyan? És nem fognak el? Nem kerülök börtönbe?

– Megmérgezte őt a céges karácsonyi vacsorán. Ahogy ön fogalmazott, ez volt az egyetlen alkalom, amikor megközelíthette Mr. Petersont. A mérget házilag készítette, az összetevőit különböző IP-címekről, különböző álnevek alatt vásárolta, gondosan ügyelve a részletekre.

– Na, itt bukott meg a dolog – csapott az asztalra diadalittasan Howard. – Semmit nem tudok a mérgekről. Hogyan lennék képes ilyesmit összehozni?

– Egy kis elszántsággal és az internet hathatós segítségével. Nézze, minden részlet, amit nekem a foglalkozásaink során elmesélt, itt van, ebben a dossziéban. – Kezét a mappára tette. – Miért csinálta, mi módon, és hogyan úszta meg. De a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy ne tegye meg!

Howard az asztalra könyökölt, állát összekulcsolt öklére támasztotta és a mappát fürkészte.

– Miért ne? – tette fel a kérdést olyan természetességgel, mintha csak egy törött kávéscsésze kidobásáról lenne szó.

– Nem igazán számítottam efféle kérdésre – kezdte a doktor. – Ismerem magát, Howard, bármilyen furcsa is mindez, maga nem gyilkos. Maga nem olyan alkat, aki ezt a terhet lelkileg viselni képes. Éppen ez az oka annak, hogy hozzám fordult segítségért. Tudja, a felmentése után maga egész egyszerűen összeomlott. Összetört. Még az sem segített, hogy az emberek egy része hősként tekintett önre.

– Hősként? – Howard felkapta a fejét.

– Igen. Az ügye nagy vihart kavart, a tárgyalást nyilvánossá tették és néhányan furcsa mód hálásak voltak önnek a vélt tettéért. Számtalan ember érezte úgy, hogy maga teljesítette be a bosszúját, illetve sokan úgy hiszik, hogy megmentette a munkájukat, a családjuk megélhetését azzal, hogy végzett Mr. Petersonnal. A vád ugyan nem állt meg, de az emberek elkönyvelték igazságosztónak.

– Valóban? – Howard megvakarta az állát és hátradőlt a székén.

– Azt persze önnek is be kell látnia, hogy minden ilyen reakció borzasztó helytelen és káros. Ön elvette egy ember életét.

– És jobbá tettem sok másik emberét – vágta rá Howard. – Akarom mondani, jobbá fogom tenni. – A férfi vonásai megkeményedtek. – Vagyis tenném. Tettem volna. Áh, össze vagyok zavarodva, ezek az idősíkok teljesen megkevertek.

– Remélem felfogta a dolog súlyát. – Dr. Tucker előredőlt és hunyorogva nézett Howard szemébe. – Teljesen mindegy, hogy mi mozgatta magát, Howard, el kell állnia a szándékától. Ha megteszi, abba beleroppan. Az eredménytelen beszélgetéseink után felajánlottam önnek, hogy vegyen részt egy állami kísérletben. – A férfi megkopogtatta a mappa címkéjét. – Maga a 25/341-es alanya egy titkos kormányzati projektnek, melynek keretében emberéleteket befolyásoló kisebb ügyekben járunk el, múltbéli közbeavatkozásokkal. – Howard bólogatott, de gondolatai már az asztalon heverő mappa tartalmán jártak. – Tudja, a nagyobb volumenű beavatkozások meglehetősen kockázatosak és a technológia is gyerekcipőben jár, de a lényeg – A férfi az asztalra csapott, elérve, hogy Howard rá figyeljen. –, a lényeg, hogy terapeuták közbeavatkozásával igyekszünk emberi életeket menteni. – Howard biccentett, majd a tekintete visszavándorolt a mappára. Tudni akarta, hogy mi van benne. Minden apró információt meg akart kaparintani. Úgy érezte, hogy az összes problémája megoldódik, ha megszerzi a mappát. Hiszen nem kapják el. Megússza, és a világ jobb hely lesz. Miatta. Hőssé válik.

– Természetesen megértettem, amit mondott – felelte Howard rövid tétovázás után. – És megnyugtathatom, nem áll szándékomban gyilkossá válni. Már megmondtam, képtelen lennék efféle brutalitásra. A jövő az egy dolog, de ha jól gondolom, az, hogy maga itt van, azt jelenti, képes vagyok változtatni rajta.

– Úgy van – erősítette meg a doktor. – Képes változtatni. Csak úgy kell döntenie, hogy nem teszi meg. – A férfi az órájára pillantott és megigazította a nyakkendőjét. – Bocsásson meg, Howard. Ittlétem sajnos szűkös időkerethez kötött, azonnal indulnom kell – mondta. Felállt, a hóna alá csapta a dossziét és kezet nyújtott Howardnak, aki kissé zavartan ugyan, de megrázta a doktor jobbját és az ajtóhoz kísérte vendégét. – Őszintén remélem, hogy sikerült meggyőznöm önt és nem tesz semmi ostobaságot. A terápiás anyagot természetesen itt hagyom, hogy láthassa, micsoda pokoli úton ment végig és hogyan roppant össze a bűntudat súlya alatt. – Azzal átadta az áhított anyagot Howardnak, aki a megkönnyebbüléstől hosszan kifújta a levegőt. – Kérem, bízzon bennem. Egy szép és kiegyensúlyozott élet várhat önre, csak ellen kell állnia a kísértésnek és józannak kell maradni. Vigyázzon magára! – A férfi még egyszer az órájára pillantott, majd a kertkapun át távozott és eltűnt Howard szeme elől.

***

Dr. Tucker kinyitotta a szemét és előredőlt a kényelmes bőrfotelben. A lámpák hideg fénye egy kissé zavarta, mint minden visszatéréskor. A sósvizes szemcsepp általában hamar segített ezen a problémán, ám az ilyenkor tapasztalt erős fémes ízt napokig el kellett viselnie. A feje lüktetett és nyomást érzett a jobbjában. A mellette álló szürkeköpenyes férfi óvatosan kihúzta a tűt a karjából és egy vattalapocskát nyomott a helyére.

– Szorítsa! – mondta.

– Dátum, idő? – kérdezte Tucker.

– Kétezer-huszonöt március másodika, tizenhat óra kettő perc. Pontosan egy óra negyven percet volt távol. Kérem az adathordozót. – A doktor átnyújtott egy aprócska tárgyat a szürkeköpenyesnek, aki egy munkaállomáshoz sétált vele.

– Howard Parker, 25/341-es alany – mondta Dr. Tucker és ingujját letűrve odalépett a szürkeköpenyes mellé. Szemével a monitoron kilistázott neveket böngészte.

A férfi összevetette az adathordozó tartalmát a számítógép saját adataival és bólintott.

– A küldetése sikeres volt – mondta felélénkülve. – Gratulálok! Mr. Parker kétezer-húsz december tizenkilencedikén a Peterson vállalat karácsonyi rendezvényén megmérgezte főnökét, Mr. Joseph Petersont, aki kórházba szállítása során életét vesztette. A rendőrség a helyszínen elfogta a tettest, akinek bűnössége röviddel az eset után bizonyítást nyert, méreginjekció általi halálra ítélték és kétezer-huszonkettő április hetedikén az ítéletet végrehajtották. A Peterson vállalat vezetését Mr. Wolfgang Müller, intézményünk bőkezű támogatója vette át. – A férfi megtorpant egy pillanatra. – Mr. Müller remek ember – mondta. – Eszembe se jutott, hogy másként is alakulhatott volna a vállalat sorsa. Ha a küldetése nem jár sikerrel, valószínűleg most egy jóval szegényesebb laborban lennénk. – Bárgyún elmosolyodott.

Dr. Tucker körbepillantott, és csak ekkor vette észre, hogy az egykor szürke és aprócska vizsgálószoba micsoda technikai fejlődésen esett át. Kár, hogy emberáldozattal járt, gondolta. Ráadásul kettővel.

– Szerencsétlen flótás – mondta fejcsóválva a doktor. – Éreztem, hogy megteszi, de reméltem, hogy valahogy mégiscsak megússza a kivégzést. A lefolytatott beszélgetéseink egyértelműen arra mutattak, hogy képes lenne embert ölni. Tudja, Howard eredetileg az utolsó pillanatban megfutamodott, legyűrte a lelkiismerete és a lebukástól való rettegés. Pedig amilyen alaposan eltervezte, talán meg is úszhatta volna az egészet. Komoly kihívás volt olyan hibát csempészni a jegyzetekbe, amit nem szúr ki, mégis a vesztét okozza.– Tucker a mellette álló férfit bámulta, de az még csak felé sem nézett. – Ha nem pont engem keresett volna meg azzal, hogy meg akarta ölni a főnökét, akkor most vígan élhetné az életét. De hát ez van – mondta. Kissé csalódott volt, hogy semmiféle reakciót nem sikerült kicsalnia a szürkeköpenyesből.

– Köszönjük a munkáját – szólalt meg végül a férfi. – Az általános orvosi ellenőrzés után kérem, fáradjon az eligazítóba, hogy tájékoztathassák a következő ügyéről. Legyen szép napja. – Azzal faképnél hagyta a doktort.

Ő még néhány percig elidőzött a monitornál. Átnézte a beavatkozása nyomán megváltozott jegyzeteket, felfrissítette a tudását a szűkebb környezetét és munkáját illetően, aztán vetett egy utolsó pillantást Howard Parker fényképére, felidézte a Fazenda Santa Ines gyümölcsös aromáját, majd végleg törölte őt a rendszerből.