Early moon: Ecce Homo

Szeretkezés közben kaptam az isteni jelet. Ilyenkor néha behunyt szemmel látok színes foltokat, olyan, mintha sziporkázó csillagködök vennének körül, és a testemből kilépnék egy időtlen dimenzióba. De azon az estén teljesen mást láttam: fényes villanást, amit ragyogó világosság követett; behunyt szemmel ezernyi káprázatos csillagot fedeztem fel. Feküdtem Eva izzadtságtól sikamlós testén, forróság öntött el, remegtem a gyönyörűségtől, aztán az érzés megszűnt. A káprázatos csillagok hirtelen zöldes színbe halványultak, majd kis foltba sűrűsödtek.

Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, az járt a fejemben, mennyire szeretem a nőt, akivel minden percemet együtt tölthetem. Igen, minden percet, így volt a legbiztonságosabb. Noha a barlang jól rejtett, mégsem kockáztattunk, a szabadba csak pár naponta léptünk ki.

Eva magához szorított, amikor fel akartam kelni. Kinyitottam a szemem. A LED lámpa világosságában kirajzolódott a barlang sárgás-fehér fala, a vízhatlan ponyván fekvő ruhák, pokrócok fakó színei. Milyen jól működik a lámpát működtető vezetéknélküli rendszer, állapítottam meg magamban. Aztán feltűnt, hogy még mindig látom az apró zöldes foltot; állandóan a szemmozgásom irányába vándorol.

– Mi a baj? – birizgálta a szakállamat Eva.

– Valami fura van a szememmel – pislogtam, de hiába, a zöldes folt megmaradt.

– Nekem is. – Eva megdörzsölte a szemét, sóhajtott. – Már ide is bejut a por?

– Nem hiszem – ültem fel. Akkor vettem észre, hogy a barlang befelé vezető járatában halvány fény vibrál. A pulzusom egy pillanat alatt a kétszeresére ugrott. – A francba! Valaki van ott. – Ha a Vándorlók megtaláltak, végünk! Kinyúltam a dinamós zseblámpáért, amit mindig a matracunk mellett tartottam, aztán eloltottam a LED lámpát. Iszonyú gyorsan rángattuk fel magunkra a nadrágot, a pólót és a gumicsizmát. – Te menj a kijárat felé! – szóltam fojtott hangon Evára, ő azonban belém kapaszkodott.

– Együtt maradunk.

– Oké – szorítottam össze a szám. – Maradj mögöttem. – A barlang belseje felé nézegettem, de a halványan vibráló fény nem erősödött. A matracunk mellett tartott szerszámosdoboz oldalsó rekeszéből előhúztam a pisztolyomat, egy ósdi Berettát. Hidegen simult a markomba, ettől megborzongtam. Mennyire nem szeretem a lőfegyvereket!

Elszántan indultam a fény felé, Eva mögöttem. Hálóhelyünktől távolodva a tágas barlang elkeskenyedett, sziklapadlója enyhén emelkedett. Nem néztem a fejem felett sorakozó gyönyörű cseppkövekre, egyenesen az előttem húzódó járatra koncentráltam. A sziklákon nedvesség csorgott, az egyenetlen kövek csúsztak emiatt. Érthetetlen! – járt a fejemben. Tudtommal az az egyetlen bejárat, ahol mi közlekedünk Evával, és az a másik irányban van. Arról nem juthat be senki.

Most a mészkőhegy belsejébe tartottunk, ahova sokszor kalandoztunk, követve a barlangi patakot, és amerre a járat egy idő után repedésekbe és üregekbe torkollva véget ér. A halvány fény ebből az irányból látszott. Haladtunk az elkeskenyedő járatban, majd amikor enyhén balra kanyarodott, óvatosságból lekapcsoltam a zseblámpát. Gumicsizmám vízbe merült, próbáltam lassan mozogni, hogy minél kevesebb zajt csapjak. A szívem ijesztően gyorsan vert. Már csak néhány lépés, és kiderül, ki van ott. Görcsösen markoltam egyetlen lőfegyveremet. Nehogy használnom kelljen! Sosem kényszerültem még embert ölni, de nagyon sok halottat láttam, mielőtt a barlangba költöztünk. Az emberélet sokkal többet ér annál, hogy egy sunyi lövedék elvegye.

Nekem tizenöt lövésem lehet. Az tizenöt emberélet? Megborzongtam. Ennyit tud a Beretta tár. Nem kevés, de egy gépfegyver ellenében semmi. A Vándorlóknak mindenféle fegyvere lehet; elég sokat halmozott fel az emberiség, amíg országokba tömörülten élt. Számomra a Beretta biztonsági tartalék. Drága volt. Egy hordozható klímaventillátorért cseréltem.

A barlang mennyezetéről víz cseppent a homlokomra, ami összekeveredett a rólam csorgó hideg verítékkel.

– Szeretlek – suttogott mögöttem alig hallhatóan Eva, én azonban nem mertem hátrafordulni. Végre a járat kiegyenesedett, beláttam a belső terembe, amely a hálótermünknél is hatalmasabb, magassága legalább húsz méter. Senki sem volt ott! Irtózatosan megkönnyebbültem, annak ellenére, hogy nyilvánvalóvá vált: soha nem tapasztalt módon a vibráló fény a barlang átellenes falából sugárzik. Ebben a teremben tartottuk az állatainkat. A ketrecekben kuksoló nyulainkon és csirkéinken semmiféle izgalom nem látszott. Megtöröltem a homlokom, közben végigfutott bennem a gondolat: milyen furcsa, hogy embertársainktól kell a legjobban tartanunk ebben a világban.

– Nézzük meg közelebbről azt a fényt – javasolta Eva.

Forrón megcsókoltam, csak azután fordultam újra a különös jelenség felé. Legalább hat méter átmérőjű szabályos kör alakú területen világított a sziklafal. Hirtelen ráébredtem, hogy a zöldes folt még mindig a retinámon van, sőt nagyobb lett. Megráztam a fejem, pislogtam, de akármerre néztem, állandóan a látóterem közepén helyezkedett el. Felmerült bennem, hogy ez csak a kezdet, meg fogok vakulni, és a sziklafalon sziporkázó fény ehhez képest kevésbé tűnt félelmetesnek. A zsebembe süllyesztettem a Berettát, Evához fordultam.

– Az a folt a szememben… kissé megnőtt.

– Igen – nyelt egyet. – Nekem is úgy tűnik. Nézd! – mutatott a vibráló sziklafal felé. – Mozog.

Nem értettem. Egy másodperccel később, a sziklaterem belsejébe pillantva világosodott meg előttem, mire gondol. A sárgás ásványerekkel mintázott fehér szikla lassú, alig észrevehető mozgással hol kidudorodott, hol besüppedt azon a helyen, ahonnan a vibráló fény sugárzott.

– Mi a nyavalya ez? – Összeszedtem elszállt bátorságom morzsáit, végiggázoltam a barlangi patakon, kiléptem egy szárazabb platóra, ahol kőből rakott tűzhelyünk állt. Itt szoktunk főzni. A füstöt mindig felfelé húzza a kellemes légáramlat, amely most borzongással töltött el. A lábam remegett. Nem bírtam levenni a szemem a ritmikusan lüktető sziklafalról. Érzékcsalódás? Valami borzasztó történt a szemünkkel? De akkor mindenfelé ugyanolyan mozgó sziklafalat kellene látnunk. Jeges félelmem ellenére tudni akartam, hogy valóságos-e, amit látok. Mintegy bűvöletben léptem a vibráló sziklához, tenyeremmel centiről centire közelítettem felé. Hozzáérve azonnal visszarántottam a kezem, pedig nem volt forró. Valóban mozgott! Kissé képlékenynek éreztem, akár egy gyúrható masszát. – Teljesen hideg – léptem hátra.

Eva remegve fogta a karomat.

– Menjünk a szabadba – lihegte. – Nem bírom itt tovább. Mintha fogyna a levegő a barlangban.

Megint rátört a bezártsági fóbiája, gondoltam. Pedig a képlékeny sziklafal nem tűnt veszélyesnek, szívesen vizsgálgattam volna még.

– Rendben. Majd visszajövök később. – Mélyet sóhajtottam.

Sietve mentünk vissza a nagyobb teremből a szűkülő járaton át a hálóhelyünkre, aztán azonnal kifelé indultunk. A barlang keskenyedve vezetett lefelé, a patak eltűnt a sziklák mélyedéseiben.

Eva kicsit jobban lett, már nem kapkodta úgy a levegőt. Folyamatosan beszélt.

– Ez teljességgel lehetetlen. Azt mondod, nem volt forró? Hogyan válhat képlékennyé a mészkő? És ha képlékeny, miért marad függőleges? Jesszus! Láttad, mennyire szabályos volt? Mintha óriási körzővel rajzolták volna, és… és nem vonatkoznának rá a fizika törvényei.

Másik járat csatlakozott a mienkbe, ez felfelé vezetett. Meredeken kapaszkodva kellett haladnunk. Még gyerekkoromban jártam erre először. Anyám mutatta meg. Sokat túráztam vele, amíg nem lett tűrhetetlen a nappali forróság. Ő annyira szerette az erdős hegyeket… Talán jobb is, hogy nem látja ilyen kopáran őket. Ezt a barlangot akkoriban fedezték fel, és már nem érdekelt senkit, hogy kiszélesítsék a bejáratot, megnyissák a látogatók előtt. A turizmus befulladt. Az emberek leginkább a túléléssel foglalkoztak.

Öt hónappal ezelőtt jutott eszembe ez a hely. Akkor vettem rá Évát, hogy hagyjuk ott a veszélyes tengerpartot, és költözzünk ide. Most eszembe ötlött, mennyit kínlódtunk, amikor behoztuk a sok pokrócot, a ketreceket, a szerszámokat, a különböző eszközökkel teli zsákokat. Legnehezebben a két szivacsmatracot szuszakoltuk át összehajtva – le is rongyolódott a szélük –, mégsem akartam kiszélesíteni a bejáratot, nehogy könnyen megtalálja valaki.

Az utolsó métereket szótlanul tettük meg. Végül lekapcsoltam a dinamós zseblámpát, és lassan felemeltem a bejáratot elrejtő bokor gallyait. Kiléptünk a lankás hegyoldalra, azonnal megcsapott a fülledtség. Digitális karórám este tizenegyet mutatott. Belém hasított, mennyire lényegtelen az idő a föld alatt. Igaz, már kint sem fontos. Nem érdekelt túlzottan, hogy már csak egy tartalék elemem van az órámhoz, tulajdonképpen megszokásból hordtam. Na meg az emlékek miatt. Drága apámtól kaptam. Öt évvel korábban halt meg a Dúlás első évében, amikor a Vándorlók lerohanták a tengerparti vízlepárlókat. Mintha egy évtizede történt volna! Akkor jártam ki a középiskolát, előttem állt az élet, és bumm. Árva lettem. Anyámat a mókusinfluenza vitte el egy évvel korábban. Mintha felnőttkorom küszöbére minden összefogott volna, hogy kilátástalanná tegye az életemet. Jött a menekülés éve, az államok összeomlása.

– Milyen gyönyörű a Hold! – Eva szavai rángattak vissza a valóságba.

Hálásan néztem rá. Eszembe jutott, hogy akkor kezdtem igazán élni, amikor vele találkoztam.

– Úgy sajnálom, amiért ilyen világ jutott nekünk – szaladt ki a számon. – Az állandó félelem, a sötétség a barlangban…

– Pssszt – tette aranyos kis ujját a számra. – Nem tehetsz róla.

Átfogtam a vállát, lenéztünk a síkságra.

– Mondd, nem szeretnél ott élni? – kérdeztem.

– Ugyan, drágám! Itt nagyobb biztonságban vagyunk. Olyan okosan megterveztél mindent, nem szenvedünk hiányt élelemben és vízben.

Egy pillanatra felvontam a szemöldököm.

– Ha veszélybe kerülünk, mindig kétségeim támadnak. Oké, szinte tökéletesen elrejtőztünk, de magunkra vagyunk utalva. Ott lent jó kis közösség jött össze. Megépítették a földbe süllyesztett energiatakarékos házaikat, ami megvédi őket a nappali forróságtól, artézi kútjaik vannak, hatalmas napelemes rendszerük, és tudnak növényeket termeszteni a hűtött plexisátrakban.

– És állandó támadásoknak vannak kitéve.

– Igen, a rohadt Vándorlók. Sose értettem, miért másokat gyilkolva vesznek el mindent, ahelyett, hogy maguk boldogulnának.

– Ezért is szeretlek – bújt hozzám Eva. – Te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem. Elfogadtam, hogy nem akarsz ártani másoknak még önvédelemből sem.

– Sokan ezt gyengeségnek mondanák, túl erőszakos világban élünk ehhez. Ha látnád, hogy néz rám a lentiek vezetője, amikor hónap elején lemegyek hozzájuk a szokásos takarmányért az állatainknak. Mintha szociopata idióta lennék.

– Ne törődj vele. – Eva a távolba meredt. – Nekem meg az a fura, hogy azt sem tudják, létezem. Mintha tényleg semmivé válnék. Egy szellemmé, akit senki sem lát.

– Tudom, hogy szeretnél velem jönni, amikor lemegyek, de értsd meg, így érezlek biztonságban. Ha azt hiszik, egyedül élek, kevésbé látnak veszélyt bennem.

Eva aranyosan félrehajtotta a fejét.

– Nem rossz itt, csak néha zavar a nagy megtervezettség. Hogy leordítottad a fejem tegnap, amikor nem tettem vissza a helyére a zseblámpát – kacsintott rám.

Szembe fordítottam magammal, közelről néztem tiszta kék szemébe.

– Ha baj van, azonnal cselekedni kell. Nem keresgélhetünk létfontosságú tárgyakat.

– Tudom – húzta el gyerekesen a száját. – Csak nehéz betartani a szabályokat.

– Azt hiszed, lent könnyebb? Ott nem alhatnak olyan nyugodtam, mint mi. Állandóan öt ember őrködik közülük.

Hatalmasat sóhajtott.

– A bezártság, az egyhangúság megbolondít. Most meg ez a vibráló sziklafal… Ötletem sincs, mi lehet.

– Nekem se. De az megnyugtatott, hogy nincs köze a Vándorlókhoz.

– Ne haragudj, amiért kiakadtam. Sokszor úgy érzem, jó lenne üvöltve szaladni ezen a hegyoldalon, rohanni a végtelenségig, minél távolabb innen.

A tenyerembe fogtam arcát.

– Erről beszéltem. Kevés neked, amit én nyújtok. Mindig is kalandvágyóbb voltál nálam.

– Hagyd már! – legyintett. – Jobb lenne, ha harminc évvel korábban születünk, amikor tízmilliárdan éltek a Földön?

Éreztem remegő hangján, hogy pont az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol.

– Jobb lenne – szóltam csendesen. – Akkor még tehettünk volna valami okosat, hogy ne következzen be a katasztrófa. Apám sokat mesélt azokról az időkről. Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége, de egyik kormány sem tett eleget. Az emberiség átlagintelligenciája kevésnek bizonyult. Mindenki csak a maga hasznát és jólétét nézte, azt hitték, a végzetes jövő túlságosan távol van. A technooptimisták azt makogták, majd a mesterséges intelligencia megoldja a problémáinkat, a robotok olyan okosak lesznek, hogy kihúznak minket a szarból. Némely politikus egyenesen tagadta, hogy közünk lenne a globális felmelegedéshez. Füstöljük csak tele a légkört, elbírja az, amúgy is felmelegedés van. Volt már ilyen, túléli a Föld. Az emberek csak az orrukig láttak. Azt hitték, a természet felett állunk, és minden ugyanúgy marad a bolygón, ahogy megkaptuk. A többség nem értette, hogy nem a Földet kell félteni, hanem az emberiséget.

Élesebb hangon folytattam.

– Nesze neked kvantumszámítógépek meg fúziós erőmű, géntechnológia, szén-dioxid elnyelő rendszerek. Megvalósult bármelyik? A büdös francot! Talán, ha lett volna még száz évünk rá. De nem volt. Sokszor gondolkozom azon, hogy a Föld megunta a kizsákmányolását, és azt tette, mint egy élőlény, amelyik megrázza magát, hogy megszabaduljon a bőrét kínzó élősködőktől. Nem vicces, hogy végül nem vágtuk ki az esőerdőket? Egy évtized alatt kiszáradtak maguktól. És azon csodálkozol, ha aggódom. Mi lesz, ha elpusztulnak a háziállataink valami betegségben? Vagy a szárazság miatt kiapad a barlangi karsztforrás?

– Még mindig ott van a síkság. A lenti közösség befogadna, nem?

– De – lassan bólintottam, majd a tekintetem a földre szegezve maradt. – Talán jobb lenne. Ha itt megtalálnak minket a Vándorlók, egy nyúlért vagy csirkéért átvágják a torkunkat. Állandóan azon töröm a fejem, hogy oldhatnánk meg a napelemeink problémáját. Mindenünk el van rejtve, csak azok virítanak a hegyoldalon.

Eva körülnézett.

– Ne aggódj már! A bozótos elrejti azt a négy rongyos napelemet. Lentről nem látszanak.

És ha feljön ide valaki? Szárazon nyeltem egyet. Sajnos szükség van a vezeték nélküli napelemes rendszerre. Nélkülük teljes sötétségben élhetnénk, és az állatoknak is kellenek az infralámpák.

Végignéztem a holdfénytől ezüstös hegyoldalon. Milyen szép volt valaha ez a vidék tele fákkal! Sok fényképet láttam róla. Most csak tüskés bozót nő mindenfelé. Amíg ezen merengtem, rádöbbentem, hogy a kis folt még mindig zavarja a látásomat, és egyre zöldebb.

– Eva – szóltam neki halkan. – Az a folt, ami arra vándorol, amerre nézek… Mintha növényzetet látnék benne.

Lenézett a szürke talajra.

– Tényleg, mintha fű lenne. – Lehajolt, az ujjával végigsimított két tüskés bokor között a sima földön, és hirtelen visszarántotta a kezét.

– Mi van? – lepődtem meg.

Különös tekintettel nézett rám.

– Fűszálat tapintottam.

Ezen nevetnem kellett.

– Képzelődsz. Különben is mikor fogtál te füvet?

– Utoljára gyerekkoromban, a tengerparti dűnék között. De nézd meg te is! – ragadta meg a karomat.

– Jól van – egyeztem bele. Megérintettem a talajt, és visszarántottam a kezem. Valóban puha szálakat érzett az ujjam. – Mintha lyuk lenne ott, ahova nézek, és azon keresztül átnyúlhatok valahova…

– De hová? – Eva már bátrabban simogatta a poros földet. – Milyen jó érzés! Harmatos fű.

Felrángattam a földről.

– Nem lehet más, csak érzékcsalódás. Mint a barlangban az a képlékeny izé. – Egymásra néztünk, és ő mondta ki.

– A kettőnek köze van egymáshoz.

Az éjszakai eget vizslattam, de a kis lyuk a retinámon nem volt értelmezhető a csillagok között. Bár mintha a magasban is elsuhant volna, amikor végigpásztáztam az égboltot a tekintetemmel, de a teliholdat és a csillagokat nem zavarta. Azt hiszem, átvette a színüket. Lenéztem a síkságra, a lyuk megint zöldes lett. Annyira elütött a sápadt holdfény világította kiszáradt földtől, mint érett paradicsom a rothadttól.

– Egyre jobban tágul – suttogta Eva, aki ugyanarra nézett, mint én.

– Igen, látom. – A lyukon kivehető lett egy erdő fáinak körvonala. – Nem bolondulhattunk meg mindketten egyszerre – mondtam. – Vissza kell mennünk a barlangba, hátha ott megértjük, mi ez. Képes vagy rá?

– Megpróbálom. – Eva elszántan indult a lejárat felé, de nem sokkal később megtorpant. – Itt egy fatörzs – nevetett fel. – Majdnem nekimentem.

De nem találtunk ott fatörzset, hiába tapogattunk, pedig az én foltom is pontosan azt mutatta, mint Evának. Amikor a vélt fatörzshöz értem, ujjaim áthaladtak rajta, akár egy hologramon.

Visszaereszkedtünk a barlangba, ágakat húztam a bejárat szűk nyílására. A hálóhelyünkhöz érve észrevettük, hogy a bentről sugárzó fény erősebb lett. Leraktam a pisztolyt, mert zavart, ahogy a súlya lehúzza a zsebemet.

Evát figyeltem, akinek összeszorított szája és nagyra tágult pupillája árulkodott félelméről. Mégsem hátrált. Ezt is imádom benne, igazi veszélyben nem esik pánikba. Hirtelen megtorpant.

– Érzed?

– Mit?

– A fű illatát – suttogott.

Fogalmam sem volt róla, milyen a fűillat, de a levegő valóban frissebbnek tűnt a megszokottnál. Amikor átgázoltunk a barlangi patakon, és megláttuk a belső termet, a szívem kihagyott legalább két ütemet.

Az a képlékeny izé még nagyobb lett, és félgömbszerűen kitüremkedett a sziklafalból, akár egy beszorult buborék. Fák látszottak benne! Olyan fák, amelyeket csak fényképekről ismertem. Gyönyörű erdő, a háttérben hegyekkel. Pontosan ugyanazt mutatta, mint a mi szemfoltunk, csak nem részleteket, hanem óriási optikai lencseként torzítva láttatta a nagy egészet.

Megálltunk előtte. Úgy néztük, mint tündéri csodát. Engem nyugodtság szállt meg, már fel se merült bennem, hogy veszélyes lenne, ugyanis a látásomon keletkezett lyuk tökéletesen beleolvadt a látványba. Mint egy utolsó mozaik, amelyik a helyére került.

Eva félelme is elmúlt, tekintete csillogott a boldogságtól.

– Ott a Hold és a csillagok! – mutogatott hevesen. – Látod a Nagygöncölt? Ugyanazok a csillagképek. Ez a zöldellő bolygó a mi Földünk! – Könny csillant a szemében, és a szívem megfacsarodott a látványra. Elszorult torokkal gondoltam arra, hogy ez a múlt lehet. Milyen káprázatos!

Leültünk a nyirkos sziklaplatóra, mégsem fáztam. A látvány belülről melegített. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, még az órámra se pillantottam, annyira lekötött a csodálatos táj. A Hold lassan arrébb cammogott, az ég alja világosodni kezdett. Hallottuk a madarak csicsergését, apró állatok mocorgását. Egyre közelebb merészkedtünk a buborékszerű kitüremkedéshez, és ahogy korábban a fűnél megtörtént, kezünk akadálytalanul áthaladt rajta. Meg tudtam fogni egy fa levelét. Éreztem a szelet, ami kellemesen hűsített, aztán a kezemre mászott egy hangya. Nem bírtam tovább, leráztam a kis bogarat, visszahúzodtam.

Eva nem tette, az ő karja majdnem teljesen belemerült a burokba. Felém nyúlt, megfogta a kezem. Kivert a veríték, amikor megsejtettem, mit akar, de nem tiltakoztam. Hagytam, hogy belépjen a lábával… aztán a testével is. Görcsösen fogtam, azt képzelve, hogy a burok átszippantja, vagy megfoghatatlan sötétségbe zuhan. Pár másodperccel később már csak az egyik karja látszott ki a buborékból, a teste többi részét mintha halvány, alig érzékelhető hártyán keresztül láttam volna.

– Várj! – húztam vissza finoman. Nevetve kinézett rám, majd visszahúzta a fejét a buborékba, mint aki azzal játszik, hogy kibukkan a vízből, majd újra belemerül.

– Szilárd földön állok – mondta a nevetés után megrendült arckifejezéssel. – Ez nem káprázat. Gyere már!

Én is a burokba léptem, és kétségeimet mintha elfújták volna. Visszanézve a barlangunk tükörképe látszott, ugyanolyan lencseszerűen torzított módon, mint a másik oldalról a táj. Teleszívtam tüdőmet az erdő illatával, fürkésztem a csodás vidéket. Meredek hegyoldalon álltunk, a fák lombjai között láttam az alant elterülő lapályt. Hirtelen felismerés ért.

– Ez ugyanaz a hegy, mint amiben a barlangunk van. Ugyanaz a síkság terül el alatta, és ugyanazok a magas hegyek veszik körbe, mint a mienket.

Eva elnyílt szájjal ámulva bólintott.

– Egy párhuzamos világ? Ez felfoghatatlan.

– Gyere vissza! – húztam hátra. – Beszélnünk kell. – Durcás arccal engedelmeskedett. – Figyelj! – ragadtam meg a karját. – Nem tudom, hogyan lehetséges, de valószínű, hogy csak számunkra nyílt meg ez a világ. Mi kettőnknek.

– Ez a jutalom, amiért ilyen jó ember maradtál. – Eva arca ragyogott a boldogságtól. – Emlékszel, amikor beszélgettünk a Föld egyediségéről, meg az evolúcióról? Hogy milyen fura az élet kialakulása, mert annyi véletlen tényező van benne? A Hold stabilizáló ereje. A légkör összetételének változásai, a tömeges kihalások, éghajlatváltozások, az aszteroida becsapódása, a dinoszauruszok eltűnése…

– Emlékszem. Ha ezekből egy is kimarad, nem fejlődik ki az emberi faj a bolygónkon.

Közelről nézett a szemembe.

– Nem gondolod, hogy ez csak úgy lehetséges, ha megszámlálhatatlan párhuzamos univerzum létezik? Az események száma végtelen, és talán csak egyetlenegyben valósult meg a mi civilizációnk. Csak a mienkben jött össze az a sok véletlen, ami idáig vezetett. – Eva a burokban látszó fákra nézett. – Vagy sok univerzumban kialakult az emberiség, de csak egyben tettük tönkre a bolygónkat.

Keserűen elfintorodtam.

– Vagy az összesben. Szerintem az ember nem változik.

Hevesen megragadta a karomat.

– Mi van akkor, ha most pont annak az univerzumnak a peremén állunk, ahol még nem rontottak el semmit, és van remény?

– Jó érzés ebben hinni. – A fákon túli tájat fürkésztem. – Minden olyan érintetlennek látszik. Mint az őskorban, amikor csak természeti népek éltek. Nem látok semmi emberre utaló jelet. Azon a lapályon egy nagyváros terült el a klímakatasztrófa előtt. Nézd! Még a síkságon is erdő húzódik, nem vágták ki a fákat. Miért?

Eva nagy levegőt vett.

– Mert itt még nincsenek emberek. Itt késik az evolúciónk, mert egy véletlen fordulat kimaradt belőle.

– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – ingattam a fejem.

– Talán női intuíció – mondta, amikor a burok váratlanul zsugorodni kezdett. Jobban mondva milliméterről milliméterre hátrált. Bele a sziklafalba. – Azt hiszem, nincs sok időnk – fogta meg a kezem Eva.

A szívverésem vészesen gyorsult.

– Ki tudja, milyen állatok élnek ott? – remegtem meg. – Biztosan vannak veszélyes ragadozók, kígyók…

– Az ember veszélyesebb mindnél – vágott a szavamba.

Igaza van. Ott volt az Avarországból induló első és második világháború, amelyben milliók és milliók haltak meg ártatlanul. Az első atombomba, amit San Flamencóra dobtak. Mit soroljam a szörnyűségeket? Itt is az embertől félünk jobban, nem a vadállatoktól.

Mi legyen? Valóban tegyük meg? Arra gondoltam, ha most meghátrálok, a hátralevő életemben Eva állandóan a fejemhez fogja vágni, hogy mi lett volna ha… És én is ugyanezt érezném.

A fák között feltűnt egy őz. Olyan csodálkozva meredt ránk, hogy elhittem, sohasem látott még hozzánk hasonlót. Hatalmasat dobbant a szívem. Az események láncolata véletlenszerű vagy nem? A saját sorsod a kezedben van? Mint amikor apám tizenhét évesen eldöntötte, hogy nem jár felvételi előtt művészeti egyetemi előkészítőre, mert nem szükséges időt töltenie ezzel, tud ő rajzolni elég jól. Ha járt volna, megtudja, mi az elvárás, és könnyen teljesíti, de nem ment el, fontosabb volt neki, hogy anyámmal legyen. Nem is kapott megfelelő pontszámot a felvételin készített portréra, bár a részletek jók sikerültek, az aránytalanságok lerontották a rajzot. Nekem elmondta. Ezért nem ment egyetemre, beállt dolgozni a tengerparti lepárlóba, ahol sok évvel később megölték a Vándorlók. Ha nem ott dolgozik, talán életben marad. De ha sikerül az egyetemre bejutnia, másik városba költözik, esetleg szakít anyámmal, és én nem születek meg. Hát erről szól a jövő is. A különböző döntés-elágazásokról.

Evára néztem. Igaza lenne? Valóban olyan univerzumba léphetünk, ahol még van remény?

A burok egyre hátrált, zsugorodott. Behunytam a szemem. Miért lenne érdemes maradni? Itt már elintézték a korábbi generációk, hogy a Föld légköre visszafordíthatatlanul megváltozzon. A szén-dioxid levegőbe juttatása, a permafroszt kiszabadulása, ami időzített bombaként szunnyadt a lábunk alatt, mind fokozatosan tették be a kaput. Mostanra lőttek a technikai fejlődésnek, anarchia és erőszak uralkodik a bolygón. És egyre rosszabb lesz. A trópusi tájak már lakhatatlanná váltak, a korallzátonyok eltűntek, erdőtüzek pusztították ki a növényvilág nagy részét, a tengeráramlatok lelassultak, a monszun szélrendszer teljesen megbolondult, az óceánok savasodása irtja a tengeri élőlényeket. A síkságon lakók azt jósolják, hogy pár évtizeden belül a térítőkön túli szárazföldeken is az elviselhetőség határa fölé kúszik a hőmérséklet.

Tett az emberiség valami értelmeset? Ugyan. Amikor elkezdődtek a durva bajok, ösztöneik uralta véglényekként esett egymásnak mindenki. Mindig is telhetetlenek voltunk. Amit lehet, az ember megszerez, nem érdekli, hogy más életterét veszi el. A világtenger emelkedése a kontinensek belsejébe űzte a partok népességét. Az óceánt nem lehetett megállítani, mint ahogy az országok határára épített falak sem tudtak visszatartani sokmillió Vándorlót. Pafrika néptelenedett el először, Mamerikában még vulkánok is kitörtek, Los Angolos úgy tűnt el a törésvonalat megrázó földrengésben, mintha sosem lett volna ott. Háborúk, járványok, éhínség és halál.

Vajon mennyien maradtunk ezek után? Ki tudja. A Vándorlók támadásai is ritkulnak, sodródunk a kihalás felé. Mit hezitálok még? Hangosan kifújtam a levegőt. Tartozunk ezzel az emberiségnek, muszáj megragadnunk a lehetőséget. Elmosolyodtam. És meg kell mutatnom Evának, hogy én is vagyok olyan kalandvágyó, mint ő.

Visszanéztem a barlangra; a ketrecben tengődő nyulakra, az infralámpák mesterséges világosságára. A burokból sugárzó hajnali napfény arannyal vont be mindent, az árnyékokat homályba fojtotta, éles kontraszttal mélyítve a határvonalat eddigi életünk és az új világ között.

Az összes tyúk kotkodácsolt, a nyulak mocorogtak. Tettem egy lépést visszafelé.

– Nem kell semmi – mondta Eva súlyosan.

– Legalább a pisztolyt vigyük – néztem a sötét járatba.

– Az lenne a legutolsó amit magammal vinnék. Majd készítesz íjat. – Eva rám mosolygott, forró csókot lehelt a számra. – Itt van minden, amire szükségünk van – szorított magához. – Neked én, és nekem te.

– Nem véletlenül történt velünk mindez – mutattam az erdőkkel borított hegyek felé. – Kell lennie egy természetfeletti hatalomnak, aki néha beleszól az eseményekbe.

Eva édesen csücsörített.

– Jól mondod, Adam. Én már el is neveztem magamban Úrnak.

– Úr… Uram segíts! – ízlelgettem a szót. – Még nem hallottam hasonlóról. Jó lesz.