A malumnis egy kora tavaszi napon indult hódító útjára. Bár regisztráltak már korábban is ilyen jellegű megbetegedéseket, de aznap történt az első haláleset. Az újságok és internetes oldalak alig emlékeztek meg a történtekről – egy 9 éves szívbeteg kisfiú volt az áldozat. Sokan úgy gondolták, szegényt egy komolyabb megfázás is átröpítette volna az angyalok közé.

Vitathatatlan szakértelme ellenére a vírust felfedező orvos rendkívül babonás ember volt, és végtelenül megrémítette, amit látott. Alig bírta megállni, hogy gyermekkori szokásához híven keresztet ne vessen. Így ahelyett, hogy az általa felfedezett betegséget magáról nevezte volna el, malumnisra keresztelte, hiszen magát a nagybetűs Gonoszt látta megtestesülni benne.

A vírus legnagyobb ereje volt, hogy az immunrendszer nem azonosította antigénként, így nem kezdett harcot ellene. A tünetek csak akkor jelentkeztek, mikor a szervek kezdtek egymás után leállni, így mire kiderült egy betegről, hogy megfertőződött, addigra a legtöbb esetben késő volt.

 

Végtelenül hosszú sorok kígyóztak a metró előtt. Mia próbált mélyeket lélegezni, hogy a bioszkenner ne csipogjon be – szokás szerint. Úgy tíz emberrel előtte állt a szomszédban lakó ötvenes férfi, Teve. A valódi neve Teodor volt, de előreugró feje miatt, és mert izgalmában folyton a száját rágta belülről, mintha kérődzne, mindenki Tevének hívta. Szemben is. Szomszédok lévén ismerték egymást, de nem voltak különösebben közeli kapcsolatban. Pedig félig-meddig sorstársaknak voltak tekinthetők. Teve a folytonos idegessége miatt, Mia pedig számtalan betegsége következményeként rendszeresen fennakadtak a bioszkennereken.

A sorozatos világjárványok miatt minden fejlettebb ország bevezette az ellenőrzési pontokat. Hogy mindez könnyebben követhető legyen, az egész kontinenst, azon belül az országokat, városokat, falvakat, azaz gyakorlatilag minden ember lakta talpalatnyi földet egészségügyi szakaszokra osztottak, és azonosító számokkal és betűkkel láttak el. Ezek alapján Mia a kontinensen a 46. ország 5. városának 17. utcájában lakott a 32. házszám alatt, ami az EIX szakaszhoz tartozott. Ha összeolvasta, kijött a Mia által „börtönkódnak” nevezett szám- és betűsor: 4651732EIX. A járványok kordában tartására az utóbbi évtized egyik nagy felfedezését használták mindenhol: a bioszkennereket. Első körben egy komplex biometrikus azonosítás zajlott le: írisz, érintés nélküli ujjlenyomat, hangfelismerés (ahol be kellett mondani a „börtönkódot”); majd a kapuk előtt kb. 60 másodperccel beindultak a viselkedéselemző szoftverek, végül pedig át kellett sétálni a régi repülőtéri kapukhoz hasonló szkennereken. Ezek ellenőrizték a testhőmérsékletet, a pulzusszámot, és egy sor egyéb vizsgálatot is elvégeztek a tápanyagfelszívástól az immunrendszer általános állapotán át a felületes vérelemzésig. Utóbbiak még nem adtak 100%-os biztonságú eredményeket, ahhoz továbbra is „valódi” laborvizsgálatokra volt szükség, de a többségnél működött. Mindezeken túl a szkenner lekérdezte az egészségügyi rendszerben a vizsgált személyről tárolt adatokat, és összevetette a páciens állapotával. Így adott szinte teljes biztosságú véleményt az áthaladó ember járványügyi (és a pletykák szerint bűnügyi) veszélyeztetettségével és veszélyességével kapcsolatban. 98%-os biztonsággal, ami a számok világában nagyon szép eredmény. A valóságban azonban mind Miának, mind Tevének a mindennapi tortúrát jelentette.

Tevét még valamikor az őskorban nyirokrákkal diagnosztizálták, amit elmondása alapján nem szokás túlélni, de ő szívósnak bizonyult. Azonban a betegség és a kezelések pszichésen megviselték, így stresszhelyzetben képtelen volt uralkodni magán, ami megemelkedett pulzusszámot eredményezett és felerősítette az amúgy elhanyagolhatónak számító szívzörejét. Ezt kombinálta ideges és legtöbbször akaratlan mozgással, amit már a viselkedéselemző szoftverek is kiszúrtak, majd az azonosítás után a bioszkenner tíz esetből legalább háromszor betegnek minősítette. A helyzetén nem segített az sem, hogy nem tudhatta, melyik nap jut át gond nélkül, és mikor emelik ki a sorból. Milliószor könyörgött az egészségügyi hatóságnak, hogy rögzítsék az adatai közé, hogy esetében ez nem a betegség jele, a rendszer elutasította a kérést túlzottan kockázatosnak ítélve, hogy kivegyék az ilyen jellegzetes tüneteket az ellenőrzés alól. Teve ezek után megpróbált munkát keresni szakaszhatáron belül, de az ő egészségügyi adataival és előéletével senki nem alkalmazta. Zseniális kutató orvos volt, még a rák legyőzése után is kifejezetten híres volt a szakmájában. De mióta a munkavállalás alapvető feltétele lett az egészségügyi kockázati mutató megosztása a munkáltatóval, Teve nem kapott orvosi munkát: 10-es skálán 7,8-as volt. Így maradt az EIY szakasz roncstelepénél adminisztrátorként. Ha el tudnák adni az ingatlant, amiben lakott, az rengeteget érne – jó környék, jó levegő, sok zöld terület, bokrokkal körülvett kert – de a vevőknek is joguk van a kockázati mutató megismeréséhez. Ha ez nem lenne elég, Tevével együtt élt az édesanyja, aki 7,1-es volt. Nincs ember, aki ilyen ingatlanba beköltözne. Örülhetnek, hogy a szomszédok ismerik őket, és nem félnek tőlük, így a lakóközösség még nem kezdeményezte a kilakoltatásukat. Ilyenekről is hallani mostanság.

Mia autoimmun betegsége és tápanyag-felszívódási zavarai következtében akadt fenn folyton a rostán. A szkenner nem tudta kezelni, ha valakinek az állapota rendre változó volt. Helyesebben mondva a szkenner tudta volna, de az üzemeltetők kereken megtagadták, hogy állítsanak az érzékenységén. Minden „kiszűrt” állampolgár után fejkvóta járt, még ha a riasztás végül vaklármának bizonyult is.

Csigalassúsággal araszolt a sor. Mia mindennap jóval korábban indult, hogy biztosan ne késsen el. A nagykorúság küszöbén álló végzős volt az EIW középiskolában, mert a szakaszhatáron belüli iskolába nem vették fel. A hivatalos álláspont szerint az önkéntes munka hiánya miatt. Tanulmányi eredményre nem hivatkozhattak, Mia kitűnő volt. De sejteni lehetett, hogy a valódi okot az 5,7-es egészségügyi kockázati mutató szolgáltatta. Egy átlagos, egészséges diák mutatója 1-2 környékén volt, ha valaki sportolt és követett valamilyen, a rendszer által elfogadott diétát, akkor ezt akár 1 alá is lehetett vinni. Ha egy iskola nagyon elfogadó volt, akkor a 3-4 közöttieket még felvették, de 4 fölött elit iskolába nem lehetett bejutni. Bár hivatalosan tilos volt a diszkrimináció, a gyakorlatban megfelelő számú szülő írásos kérvényére – a gyermekeik védelme érdekében – bármely diák felvételének megakadályozása vagy kirúgása abszolút jogszerűnek számított. Ugyan az egészségügyi adatok továbbra is csak nagyon indokolt esetben voltak megismerhetők, mégis mindig minden kiszivárgott.

Teve becsipogott. A tömeg hátrahőkölt, a mögötte állók rémülten takarták el a szájukat, orrukat kendővel – már aki nem viselt amúgy is maszkot. Salutem robotok – Salubotok vezették el az egész testében remegő férfit. Mia nem tudta, hogy vele mit szoktak csinálni, miért fél ennyire a szkenneléstől. Tőle ilyenkor maximum vért vettek, de volt, hogy néhány perces kikérdezés után továbbengedték. Kárpótlásul annyi előnyt kaptak ilyenkor, hogy 24 órán belül csak kifejezetten erős indokkal lehetett volna őket újra kivenni a sorból – ami a szájhagyomány szerint annyit jelentett, hogy ha valóban lázas. Teve útja legalább hazafelé biztosított lesz. Sőt, rutinos „becsipogóként” holnap reggel korábban fog munkába indulni, még 24 órán belül.

A Salutem az ország vezető egészségügyi cége volt – gyakorlatilag mindent ők csináltak: a szakaszellenőrzést, az egészségügyi kellékek beszerzését magán és állami kórházaknak, rendelőknek, szoftverfejlesztéseket, de képzéseik is voltak és természetesen gyógyszerforgalmazással is foglalkoztak. Ösztöndíjprogramjuk maga az álom volt azok számára, akik egészségügyi pályában gondolkodtak.

Mia belépett a viselkedéselemző zónába. Mély levegőket vett, és próbált megnyugtató dolgokra gondolni. Segített, hogy közben látta Tevét kijönni az oldalsó laborból. Az arca elgyötört volt, de ő mindig annak tűnt.

Biometrikus azonosítás: nem kellett sem közel hajolni, sem hozzáérni semmihez. Zöld lámpa, adatok rendben. Bioszkenner. Csipog.

– Basszus!

– Kérem, kövessen!

Két Salubot bekísérte a labornak nevezett helyiségbe. Mia próbált nyugodt maradni. Hallotta, hogy a laborokban dolgozó embereket is robotokra akarják cserélni. Kockázatcsökkentés. Végül is érthető. De Miában felmerült, hogyan fog majd szót érteni egy robottal, amikor az ő különleges helyzetét kell elmagyaráznia.

Hermetikusan zárt ajtókon mentek keresztül. Hiába történt meg vele már vagy százszor, mindig görcsbe rándult a gyomra, amikor behozták.

– Kérem, foglaljon helyet! Nyújtsa a kezét!

Semmi magyarázat, semmi kérdés. Ezek szerint vérvételes nap volt – ez a hosszabbik verzió. Ilyenkor az eredményt is meg kellett várni, az általában úgy 20 perc. Vajon Teve hogy szabadult ilyen gyorsan?

Néhány perc múlva már egy másik teremben ült, a számtalan zárt plexi kalitka egyikében. Meglepően hamar megjelent egy fiatal férfi Miáért, és egy irodaszerű helyiségbe vezette.

– Ön ugyebár 4651732EIX?

– Igen, Mia vagyok.

– Nem EIX?

– De-de, az azonosítóm az. A nevem Mia.

– Á – mondta a férfi, és röviden, erőltetetten felkacagott, de ő maga nem mutatkozott be. Matatott egy ideig az asztalon, ütögette a klaviatúrát, majd idegesítő műmosollyal Miára nézett.

– Nos, kedves Mia, mi itt a Salutemnél mindent megteszünk annak érdekében, hogy az állampolgárokat szolgáljuk.

Itt megállt a mondandójában, és Miára nézett. Nem tudni, hogy mit várt, tapsot, megerősítést, de Miának nem reagált, viszont egyre kíváncsibb volt, hogy hová akar ez a névtelen kilyukadni.

– Nos – köszörülte meg a férfi a torkát ­–, kidolgoztunk egy új rendszert az olyan nehezen diagnosztizálható személyek részére, mint amilyen ön is.

Újabb csend. Mia zavartan pislogott.

– Igen, tehát… a dolog lényege egy újfajta egészségbiztosítás, mely megkönnyítené a veszélyeztetettebb kategóriákba tartozók mindennapjait. Havonta egyszer be kellene fáradnia a szakaszában található diagnosztikai központba. Ott egy 60 perces gyors vizsgálaton esne át, majd annak eredményét feltáplálnánk az adatai közé. Ez ugyan jár az ön részéről is valamennyi kötelezettséggel, ugyanakkor a napi szakaszellenőrzéseken csak akkor akadna fenn, ha akut tüneteket észlelnek önön a bioszkennerek.

– Pontosan milyen kötelezettséggel járna ez rám nézve? – kérdezte Mia óvatosan. Milyen vizsgálatokról lenne szó?

– Csak a szokásos, amin amúgy is átesik, ha jól látom az adataiból, havonta 2-5 alkalommal.

– Tehát ennyi? Bemegyek havonta egyszer, kikérdeznek, vért vesznek, szkennelnek, és cserébe vége a napi tortúrának?

– Lényegében igen. Természetesen van a dolognak némi járulékos költsége, de az általam részletezettek alapján igazán méltányosnak mondható.

Azzal egy brosúrát tolt át az asztalon Miának. A lány alig kapott levegőt: a legalacsonyabb biztosítási összeg is az apja fizetésének körülbelül a felét tette ki.

– Kezdetnek elég az első kéthavi biztosítást befizetni, és a szerződés már él is – mondta a férfi úgy, mintha két kifli árát szándékozna elkérni.

– Ennyi pénzt a családom nem fog tudni kifizetni – válaszolta Mia halkan.

A férfi arcáról lefagyott a műmosoly.

– Értem. Azért vigye haza a brosúrát a szüleinek. Úgy gondolom, érdemes megfontolni a lehetőséget. Jöjjön, egy Salubot visszakíséri a váróba.

Hét óra múlva Mia a metrón ült hazafelé menet. Az iskola a szokásos komor unalomban telt. Ahová járt, ott legalább szóba állt vele a többi diák, nem úgy, mint az elit iskolában tennék. De igazán közeli barátai nem voltak. Soha nem tudott elmenni velük sehová, mert nem lehetett tudni, hogy melyik szakaszhatáron fogják lekapcsolni. Párszor megpróbálkozott vele, de kínos volt neki is, és azoknak is, akik vele voltak, így lemondott erről.

Táskája az ölében, kabátja zsebében a névtelentől kapott brosúra. Tudta, hogy nem fognak tudni külön biztosítást fizetni. Az egyre drágább kertvárosi környékről is csak azért nem költöztek el, mert a szüleinek meggyőződése, hogy a jó levegő és a kert, ahová a fertőzésektől való félelem nélkül kimehet, jót tesz Mia egészségének.

– Szia, Mia cica! – kiabált apja a nappaliból a belépő lányának.

– Kegyetlen kínos vagy apa! – mondta a szemeit forgatva, és feltrappolt az emeletre.

– Úgy bírom, hogy kamasz vagy!

– Ne provokáld már! – szólt ki a konyhából Mia anyja.

– Ugyan már, egy kis szórakozás nekem is jár!

Mia hallotta a szülei vidám beszélgetését, és keserűen irigyelte a jókedvüket. Letelepedett a szobájának ablaka mellé, ahonnan szemmel tarthatta az utcát, és zenehallgatás mellett olvasni kezdett. Miának majdnem mindegy volt, milyen könyvet vesz a kezébe, csak kirántsa valami a valóságból.

 

Aznap este a malumnis járvány hivatalosan is kitört az országban. Hirtelen több tucat megbetegedésről adtak hírt. Azt senki sem tudta, hogy a vírus hogyan terjed, csak azt, hogy ez az utóbbi évtizedek legveszélyesebb kórokozója. Ha egy háztömbről kiderült, hogy megbetegedések vannak, a környéket azonnal lezárták. A káosz újrakezdődött.

A Salutem nyilatkozott, hogy kutatóik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a vírusra valamilyen ellenszert találjanak, de egyelőre a diagnosztika is komoly kihívások elé állította őket. Több szakaszban vértesztet terveztek végezni mindenkin kezdve a veszélyeztetett kategóriákba sorolt személyekkel. Egyben kérték, hogy külön értesítés nélkül minden 5-ösnél rosszabb egészségügyi mutatóval rendelkező személy jelentkezzen vizsgálatra a saját szakaszának diagnosztikai központjában. A teszteléshez és a gyógymód megtalálásához nem sajnálják az anyagi forrásokat – amit természetesen az állami költségvetésből csoportosítottak át a részükre.

 

Másnap reggel Miát a szülei elkísérték a központba, de a hozzátartozók számára fenntartott szabadtéri területen kellett maradniuk. Mia örült volna az iskolamentes napnak, ha a napja nem egy meghosszabbított szakaszellenőrzéshez hasonlított volna.

Odabent egy ideig minden úgy zajlott, mint egy átlagos „becsipogós” napon. Salubot-kíséret, kérdőív, vérvizsgálat, várakozás a plexi-kalitkában. Mia felkészülten érkezett, egy könyvvel szórakoztatta magát egészen sokáig. De egy idő után feltűnt neki, hogy körülötte már mindenki kicserélődött. Az órára pont nem látott rá, mobilt ide nem lehetett behozni a rendszerek érzékenysége miatt. Visszalapozott. Körülbelül 30 oldalt olvasott már el. Kezdett gyanús lenni a helyzet. Onnantól nem igazán tudott a könyvre koncentrálni, de még hosszú percek teltek el, mire végre két Salubot érte jött.

Az irodában vagy orvosi szobában – hirtelen el sem lehetett dönteni, melyikre hasonlított jobban – sokan álltak-ültek, és mindenki vidámnak látszott. Ott voltak a szülei is. Édesanyja szemei könnyesek voltak, de mosolygott, apja ránézésre ki tudott volna ugrani a bőréből örömében. Miában hirtelen felébredt a remény: meggyógyult? Valahogy csoda történt vele, és egyik napról a másikra 2-es lett? Oda se tudott figyelni a bemutatkozó orvosok nevére, csak arra várt, hogy mondjanak végre valamit.

– Foglaljon helyet Mia – mutatott a rangidősnek kinéző orvos egy székre a szülei mellett. Édesanyáddal és édesapáddal már konzultáltunk a jelenlegi állapotról, és mindannyian örömünket fejezzük ki a kialakult helyzet miatt. Azonban mi itt a Salutemnél a nem nagykorú ügyfeleink véleményét is meghallgatjuk, így magától értetődően a te hozzájárulásodra is igényt tartunk. Ugye megadod nekünk?

– De mégis mihez járuljak hozzá?

– Amint kiderült, a véred képes azonosítani a malumnis vírus sejtjeit, sőt a szervezeted támadásba lendült, és ellenanyagot termel. Arra gyanakszunk, hogy szokatlan módon pont az autoimmun betegség lehet a jelenség hátterében, de a pontos működést még fel kell térképeznünk. Az immunrendszered „hajlamos” magát támadni, de valahogy most a megfelelő ellenséget találta meg. A felfedezés azért nagyon fontos, mert a véreddel embereken fogunk tudni segíteni.

Mia először leforrázva ült. A gyógyulás esélye amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Ugyanakkor a lehetőség, hogy emberek felépülésében vehet részt, felcsigázta.

– Megtudhatnám, hogy mindez miből állna? – kérdezte az orvost.

– Természetesen. Valójában nem lenne kellemetlenebb, mint a mostani vizsgálat. Bizonyos időközönként vért vennénk tőled – egyelőre kutatási célokra, hogy mesterségesen is elő tudjunk állítani a vírus ellen hatásos gyógyszereket. Ezentúl folyamatosan nyomon követnénk az állapotodat. Ha haboznál, akkor hadd segítsek a döntésben: a szüleiddel már beszéltünk róla, hogy meghálálnánk az emberiség érdekében vállalt kellemetlenségeidet. Megajándékoznánk a családodat egy beépített bioszkennerrel ellátott elektromos autóval, amelynek szkennerét a te egészségügyi sajátosságaidra állítanánk be. Még ha nem is használod az autót, amennyiben reggel indulás előtt beülsz, a szkennelés eredményeit a kommunikációs rendszer elküldi a Salutemnek, így a szakaszokon szinte ellenőrzés nélkül haladhatsz át 24 órán keresztül – ahogyan azt már tapasztalhattad a végül valótlannak bizonyult riasztások után. Nos, mit mondasz?

– Egyértelműen igent! Örömmel segítenék másoknak!

Úgy tűnt, hogy az orvosi kar fellélegzett. Mia a szeme sarkából észrevette a reakciójukat, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

–  Köszönjük mindannyiunk, és habozás nélkül mondom: az emberiség nevében is!

– Hány emberen tudna meggyógyulni a véremmel, és mennyi idő alatt?

– Ez ennél kicsit bonyolultabb – szólalt meg egy hórihorgas torzonborz alak. A véredre neked is szükséged van, ráadásul komoly betegségekben szenvedsz, így kisebb mennyiséget tudunk levenni tőled, ami csak a kísérletek lefolytatásához lesz elegendő.

– Nem lehet, hogy vannak még ilyenek, mint én? Akiknek a vére használható kísérletezésre, az enyémből pedig kaphatnának azok, akik nem érnék meg a kísérletek eredményeként születő gyógyszereket? – kérdezte Mia csalódottan.

Az orvosok egymásra néztek, majd újra a rangidős szólalt meg.

– Rajtad kívül még két másik ilyen emberről, úgynevezett Alfáról tudunk, az ő vérükkel már megkezdtük a kutatást, azonban jelenlegi tudásunk alapján a te véred termeli a leghatékonyabb ellenanyagot. Sajnos sok áldozatot fog még szedni a járvány, mire használható eredményeket tudunk majd felmutatni.

– Még egy nagyon fontos kötelesség jár a helyzeteddel – folytatta a torzonborz doktor – teljes titoktartásra van szükség. A szüleiden kívül senki mással nem beszélhetsz arról, hogy Alfa vagy.

– Miért? – lepődött meg Mia. Szerintem reményt adhatna a világnak, ha tudnának róla, hogy elérhető közelségbe került a gyógymód.

– A Salutem folyamatosan kommunikálni fogja, hogy előrelépések történtek a kísérletekben, de azt nem szükséges tudniuk, hogy azok pontosan miből állnak. A szüleiddel is beszéltünk már erről: a testi épséged veszélybe kerülhet, ha kitudódik, hogy a véred milyen értékes. Az emberek félelmükben őrültségekre képesek. Ráadásul lehetnek olyanok, akik üzleti célokra akarnak majd használni. Mindenkinek jobb lesz úgy, ha ez a családod és a Salutem titka marad.

Mia hallgatott, mert bár nem teljesen győzték meg, nem voltak használható ellenérvei.

– Most szükség lenne egy komolyabb bioszkennelésre is a legújabb készülékünkkel, ha készen állsz rá. Egyedülálló konstrukció, olyan részletes képet ad, amilyenről eddig csak álmodtunk.

 

Miát bekísérték a vizsgálóba, ahol egy függőleges henger alakú szerkezetbe kellett beleállnia. A személyzet kedves és segítőkész volt, mindent részletesen elmagyaráztak, sehol egy Salubot.

– Készen állsz? Kezdhetjük? – kérdezte egy fehér ruhás nő, talán orvos.

– Igen, mehet.

– Az egész mindössze 2-3 percig fog tartani. Ha bármi probléma lenne, csak szólj, vagy nyomd meg az előtted található piros gombot.

– Rendben.

Mia nyugodtan álldogált a hengerben, és tanulmányozta a belsejét. Sokkal modernebbnek látszott a berendezés, mint amihez a szakaszhatárokon hozzászokott.

– Kérsz egy kávét, kedvesem? – hallatszott be a hengerbe egy férfi hangja.

Mia mosolygott magában – elfelejtették kikapcsolni a vezérlőterem mikrofonját.

– Nem, köszönöm, ittam már – mondta a nő.

– Mit szólsz a mi kis Alfánkhoz?

– Aranyos lány, látszik, hogy segíteni akar.

– Legalább az orvosaink egészsége biztosítva lesz.

– Psszt! Ne mondj ilyeneket, bárki beléphet, meghallhatja!

– Az a lényeg, hogy ő ne… ez itt a mikrofon???

– Ööö…

Csend lett a hengerben. Mia szeretett volna naivan jót feltételezni, de nem sikerült neki. Gond nélkül el tudta képzelni, hogy a Salutem számára fontos emberek egészsége lesz az első – ha nem az egyetlen szempont. Így a titoktartási kötelezettség is rögtön értelmet nyert. Úgy adták elő neki, mintha meg akarnák védeni a titkos ellenségtől – de ők voltak az ellenség.

Amikor kinyílt a henger ajtaja Mia próbált természetesen viselkedni. A vezérlőben már csak a nő volt bent.

– Minden rendben volt? – kérdezte.

– Igen, nagyon modern gép.

– Van esetleg valami kérdésed? Bármivel kapcsolatban, amit ma mondtak neked, vagy hallottál, tapasztaltál?

Mia sejtette, mire megy ki a játék: kíváncsiak, hogy gyanakszik-e. Nem tudta, hogy az új gép érzékelte-e például, hogy megváltozott a hangulata.

– Nagyon sok információ ért ma, azt hiszem elfáradtam – próbált meg Mia kitérni a válasz elől.

– Igen, persze, megértem. Akkor menjünk is, keressük meg a szüleidet.

– Rendben, köszönöm – mondta Mia, miközben erőtlenül mosolyogni próbált.

A nő nem kérdezett többet, de nem bízta Salubotokra, maga kísérte ki Miát a hozzátartozói területre, ahol még hosszasan beszélt a szüleivel a csodálatos felfedezésről, és erről a biológiai kuriózumról. Mikor végre befejezte, Mia már nem vágyott másra, csak hogy alhasson végre. Az új autót még nem kapták meg, így Mia nagy megkönnyebbülésére nem kellett a hazafelé úton azzal törődnie, hogy a szkenner mennyire érzékeli majd a lelkiállapotát, és mire következtet belőle.

Az átlagembereknek jellemzően a 21. század elején megszokott hagyományos autóik voltak még, bioszkennert tartalmazót csak a társadalom felsőbb rétegei engedhettek meg maguknak. A szkenner nélküli autós közlekedés nem volt egy leányálom szakaszhatáron kívül. Legtöbben csak bevásárlásra használták az autókat. Az utakon sem úszta meg ugyanis senki az ellenőrzéseket: a régi fizetős autópálya kapukhoz hasonló ellenőrzési pontokon kellett az autókkal áthaladni. A rendszer bevezetésekor több tíz kilométeres sorok torlódtak fel, akkoriban nem kevesen rendszeresen az utakon éjszakáztak. Azóta gördülékenyebb a rendszer – leginkább annak köszönhetően, hogy a többség átállt a tömegközlekedésre. Aki tehette, az tovább ment, „bezárkózott” a szakaszába: ott vásárolt, dolgozott, és a gyerekeit oda vitte iskolába. Ha pedig ki akart mozdulni, jó előre megtervezett minden lépést, és beleszámolta az ellenőrző kapukat. Persze a tehetősebbeknek semmi sem jelentett problémát: bioszkennerrel felszerelt autók, okos otthonok, soron kívüli áthaladás – mindez csupán pénz kérdése volt.

 

A bioszkenner fiaskó miatt a legmagasabb ellenőrzési és után követési szintet állították be Miára. A vezérlőteremben beszélgető két orvos nem volt biztos benne, hogy Mia felfogta a szavaik értelmét, és a biztonsági főnök szerint 70-80% volt az esélye, hogy nem jelent semmilyen veszélyt, de biztosra kellett menni. Rácsatlakoztak Mia mobiljára, egyéb elektronikus eszközeire, az autóra, és a közelben található összes megfigyelő készüléket ráélesítették. Mia innentől kezdve egy lépést sem tehetett, egy szót se mondhatott ki tanúk nélkül. A két orvos szóbeli megrovással megúszta.

 

Mia a délutánt alvással töltötte, ennek köszönhetően este nem tudott elaludni. Foglalkoztatta a véletlenül meghallott pár mondat. Próbálta a jó oldalát nézni: megkönnyíti a maga és a szülei életét, így is segít másokon, a végeredmény jó lesz még akkor is, ha jelenleg a belső kör férhet csak hozzá a gyógymódhoz. De hiába. Saját magát nem tudta átverni.

Úgy döntött, körülnéz a neten. Mia minden elektronikus eszközéhez többlépcsős biometrikus azonosítást rendelt. Egyelőre ezzel annyit sikerült elérnie, hogy a szülei nem tudták használni az ő cuccait. Feltette a fülhallgatóval is ellátott 3D-s szemüveget, és elkezdett keresni valami után, ami támpontot adhatna neki, hogyan döntsön. Minden malumnis témához kapcsolódó keresésére a Salutem ugrott fel, amíg egyszer véletlenül bele nem futott egy legalább 10 éves cikkbe, ami azt boncolgatta, hogy a bioszkennerek kifejlesztése valóban a Salutem nevéhez fűződik-e. A cikkben írtak egy bizonyos Nada Egészségügyi Szolgáltatóról, a képen pedig egyértelműen Teve volt látható. Miát egy pillanatra megütötte a látvány: egy sokkal boldogabb Teve nézett rá vissza a fotóról. Elkezdett kutatni a Nada után, de nagyon kevés adat volt elérhető. Az utolsó források szerint a cég nagy részét felszámolták. A weboldalukról annyi derült ki, hogy jelenleg mindössze alkalmassági vizsgálatokat csinálnak. Úgy tűnt, a Salutem fényes győzelme ellehetetlenítette a többi egészségügyi szolgáltatót, köztük a Nadát is.

Hajnali 2-kor, több órányi teljesen felesleges kutatás után Miának az az ötlete támadt, hogy közzétesz egy rövid kiírást a Híralkotón. Az oldalon bárki közzétehetett bármit, amennyiben nem dolgozott profiként egyik médiumnál sem. Azonban a lehetőségekhez képest a hírek igazságtartalmát ellenőrizték – az emberek segítségével. A Híralkotón az volt igaz, amit a többség – vagy a hangosabbak annak tartottak. Mégis az emberek nagy része jobban bízott a HA-ban, mint a hivatalos forrásokban. Ha valaki hamis adatokat terjesztett, azt kizárták a posztolók köréből, de a kiírásokat bárki láthatta regisztráció nélkül is. A „legnagyobb online hírbázis”-nak nevezték magukat.

Mia eddig saját hírt még nem írt, de aktívan részt vett a közzétett információk szűrésében, így elérte azt a biztonsági szintet, amikor akadály nélkül posztolhatott a HA-ra.

 

Malumnis Alfa

Ma voltam a Salutemnél malumnis teszten, mivel a mutatóm 5 felett van. Nem volt gázabb mint egy sima szakaszellenőrzés, amikor becsipog az ember. A rossz hír: fertőzött vagyok. A jó hír: ez nem árt senkinek. A vérem valamilyen titokzatos módon felismeri és megöli a malumnist. A Salutem azt kérte, hogy a saját testi épségem érdekében ezt tartsam titokban, de attól tartok, hogy a valódi indokuk az, hogy maguknak akarják a véremet. Malumnis Alfa vagyok – és úgy tudom, nem én vagyok az egyetlen. Órák óta keresek másik egészségügyi szolgáltatót, de senkit nem találok, aki ilyesmivel foglalkozna, aki hajlandó azonnali segítséget nyújtani a vérem segítségével azoknak, akik rászorulnak. Valaki? Bárki?

 

Az este folyamán Mia elszórakoztatta a biztonsági főnököt és az embereit. Milliószor csipogott be a rendszer, míg végül hajnali 2 előtt nem sokkal úgy döntöttek, hogy semmi más nem történik itt, csak egy tini netezik. A kereséseiben nem találtak mintát, és nagy többségében a Salutemről szóló cikkekre kattintott rá. Megtalálta persze a Nadát is, de csak rövid időt töltött a honlapjukon.

– Emberek, az éjszakást kivéve mindenki irány haza! Nem bébiszitternek szerződtem – mondta a biztonsági főnök. Ha bármi gyanús történik, szóljanak!

A vezérlő gyorsan kiürült, az ügyeletes biztonsági ember élvezte a csendet. Emiatt szerette az éjszakai műszakokat – nyugalom volt, és nem kellett megszakadni. Töltött egy kávét, és kiment az erkélyre cigizni. A Salutem teljes épülete hiperérzékeny jelzőrendszerrel volt ellátva, előfordult, hogy attól is bejelzett a füstérzékelő, ha valakinek a ruhája túlzottan magába itta a cigaretta szagát. Most az ügyeletes elfelejtette teljesen behúzni az erkély ajtaját, és valami máris veszettül csipogni kezdett. Beindította a szellőztetést, és becsukta maga mögött az ajtót.

Bő tíz perccel később, amikor újra belépett, még mindig szólt a jelzőrendszer. Odament a füstérzékelőhöz, de az zölden világított. Megpördült a tengelye körül, és rémülten bámult a képernyőre: Mia internetes aktivitását jelezte a gép a lehető legmagasabb veszélyességi fokozaton. Odarohant a géphez, hogy megnézze mi történt.

A Salutemnek nem volt nehéz bármilyen hírt blokkolni a HA-n, ha nagyon-nagyon gyorsan reagált. De ha már mások is látták, és bármilyen aktivitást csatoltak hozzá, akkor az a sajátjukként is megjelent, ami után mindegy volt, hogy az eredetit törlik-e. Emiatt utálták a biztonsági emberek a Híralkotót – szinte lehetetlen volt teljesen eltüntetni róla bármit, a HA adminjai pedig „őrült szabadságharcosok” voltak. Megvesztegethetetlen, azonosíthatatlan banda. Mint a mesebeli sárkány: ha egy fejét sikerült levágni, három nőtt a helyébe.

Tíz perc túl sok volt. Ráadásul a címben szerepelt a malumnis: már ennyi idő alatt is ezres aktivitási számot ért el. Az ügyeletes remegő kézzel tárcsázta a biztonsági főnököt.

 

A HA-s posztolást követően 2 perccel csörgött Mia telefonja. Teve volt, a szomszéd.

– Szia! …Ööö… ne haragudj, hogy éjszaka zargatlak, láttam, hogy még fény szűrődik ki az ablakodon. Ki tudnál jönni? Azt hiszem megint összecserélték a hulladékazonosítónkat. Jó lenne, ha reggel nem ezzel ébresztenének minket – mondta Teve.

– Szia! Persze, megyek.

A hulladékelszállítás a lakosság többsége szerint inkább hasonlított egy viccre. Próbálták nézni, hogy ki mennyire „zöld”, és a számlázás ez alapján működött. Ehhez minden héten önvezető autók robotjai új azonosítókat raktak a tárolókra, de nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy követni tudják az emberi tevékenységeket, így 10 cm különbség is összezavarta őket. De elszállítani sem voltak hajlandóak azt, ami nem a megfelelő helyen volt. Így a lakók jellemzően leellenőrizték a robotok munkáját, és cserélgettek, ha valami nem volt rendben. Mindennapos történet.

Mia oldalt ment ki, mert mindkét ház ott tartotta az okos kukákat.

– Nálad van a mobilod? – kérdezte Teve.

– Nincs, fent hagytam. De van itt oldalt lámpa.

– Nem, nem kell! – mondta Teve határozottan, és intett Miának, hogy menjen utána a bokrok közé.

Mia agyában végigfutott, hogy jó ötlet-e követni. Felrémlett benne elrabolt, bántalmazott nők képe, de abban a pillanatban eszébe jutott, hogy Tevét látta azon a képen. Talán segíthet neki.

– Veszélyes dolgot csináltál, ugye tudod? – kezdte a férfi minden bevezető nélkül. Ilyet közzétenni a Híralkotón merész húzás, és sokféle kimenetele lehet!

Mia meglepődött.

– Nem akartam, hogy a játszmáikhoz használjanak! Ha már ilyesmi történt velem, legalább segíteni akarok!

– Jó ötlet, pocsék kivitelezés! Ha életben leszel még, holnap reggel 5:30-ra tudok intézni egy autót, ami elvisz a Nadához az EIW-be. Ott tudnak neked segíteni.

– Honnan tudjam, hogy ott normálisabbak, mint a Salutemnél?

– Sehonnan, de azok. Nincs sok választásod.

Mia nagy levegőt vett.

– Rendben – mondta bizonytalanul. Próbáljuk meg!

– Még valami – hajolt közelebb Teve – felejtsd itthon az összes létező okos eszközödet, vagy a Salutem azonnal megtalál. Legalább teljen nekik bele egy kis időbe.

Azzal Teve eltűnt az udvar sötét bokrai között.

 

A biztonsági főnök tajtékzott dühében. Olyan jelzőket használt a beosztottjára, amiket a jelenlévők nagy része még életében nem hallott. Az ügyeletes nagy szerencséjére a szitokáradat közepette kiszúrt egy maximum 60 perccel azelőtti felvételt, ahol Mia kimegy a házból, és beszélget valakivel. A kamerák mindent rögzítettek. Életbe lépett a B terv. A Salutem jellemzően nyíltan művelte a dolgait, nem volt szüksége titkolózásra, de néhány különleges esetben kivételt tettek. Arra jutottak, hogy Miáért küldenek egy autót a Nada nevében, így a lány nem fog vitatkozni, védekezni. Mire a szülők felébrednek, kész tények elé lehet őket állítani. A következő gondot Teve jelentette. Az egyszerűség kedvéért őt még Mia előtt el kell távolítani. A férfi esetében nem volt nehéz ürügyet találni arra, hogy bevigyék a diagnosztikai központba. Túl sokszor akadt fenn a szkennereken, így bármikor kivizsgálható volt. Annyi a lényeg, hogy ha gyanút is fog, már ne tudjon üzenni a lánynak.

 

Mia alaposan bepánikolt a Tevével való beszélgetés után. Rájött, hogy nem gondolta végig, amit csinált. De a szüleit nem akarta bevonni, legalább ők legyenek biztonságban. Alig aludt, csak hajnal felé sikerült bóbiskolnia valamennyit.

5:17-kor ajtócsapódásra ébredt. Óvatosan kilesett az ablakon, és látta, ahogy Teve háza elől egy autó indult el. Kapkodva öltözött, és csendben osont le a lépcsőn. Nem sokkal később egy másik autó állt meg most az ő házuk előtt. Mia nem várta meg, hogy becsengessenek, kiment.

A járműben csak egy sofőr ült, és olyan irányba vezetett, amerre Mia még nem járt, vagy nem emlékezett rá. Az autó bioszkenneres volt, így akadálytalanul haladtak át a szakaszhatárokon. Mia olyan ideges volt, hogy nem figyelte, merre mennek, el volt foglalva a gondolataival egészen addig, amíg egy lezárásba nem futottak. A sofőr mindenáron tovább akart menni, de a Salutem védőöltözetes emberei és a Salubotok nem engedték át a malumnis miatt lezárt tömbön. A B terv intézkedései közé tartozott az is, hogy az autót vezető férfinak hamis Nada-s papírjai voltak, ha Mia bizonyítékokra vágyna. Percekig tartó hangos szóváltás után a szkafanderesek megengedték a sofőrnek, hogy telefonáljon a központba, ahol igazolni tudják a kilétét. Addig nekik kellett volna vigyázniuk Miára. Az egyik szkafanderes intett is a másiknak, mutatva az autóban ülő lányra, de közben újabb emberek érkeztek, így nem figyelte, hogy a társa félreértette a jelzést, és Miát fertőzésgyanúsnak vélve bekísérte az épületbe. Ott azonban már túl sokan várakoztak, ezért mindenkit feltereltek különféle hermetikusan lezárt buszokra, és elindultak velük hat-hét irányba, a kialakított malumnis pontok felé. De a szkafanderesek elszámolták magukat, és Mia valahogy mégsem fért fel az utolsó buszra, maradt hát az épületben, ahol elkezdődött az ellenőrzés.

Fél órával később Mia már nagyon kétségbeesetten próbált segítséget kérni a személyzettől, amikor valaki végre meghallgatta, és adott neki egy telefont, hogy legalább a szüleit értesíteni tudja – mivel Teve tanácsára az összes létező elektronikus eszközét otthon hagyta.

– Halló, tessék!

– Anya?

– Jóságos ég, Mia, te vagy az? Jól vagy? Hol vagy?

– Igen, jól vagyok. El akartam menni a vérem miatt máshová, ahol jobban használják, mint a Salutemnél, de belefutottunk egy lezárt tömbbe, és most egy malumnis ellenőrzési helyen vagyok.

– De hol vagy?

– Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy a Nadához indultunk, talán valahol az EIZ környékén lehetek. Felhőkarcolókat is látok, de sosem jártam még itt.

– Indulunk érted, megkeresünk, ne aggódj!

A Salutem emberei természetesen már a házban voltak, végighallgatták a telefonbeszélgetést, és azonnal utána fel is ajánlották a segítségüket. A szülőket megnyugtatták, hogy teljesen természetes egy tinédzsernél, hogy ilyen felelősség hallatán megrémül, és logikátlan dolgokat művel. Majd mindkettőjüket autóba rakták, és Mia keresésére indultak.

 

A sofőr leadta a jelentést, hogy a lányt tévedésből kivették a kocsiból, de úgy tudta, hogy a buszok valamelyike elvitte, ami összecsengett Mia telefonhívásával, ezért a Salutem nagy erőkkel kivonult az EIZ szakaszban található malumnis pontokra.

Eközben Mia türelmetlenül üldögélt az EIY szakasz egy lezárt épületében, ahol akkora volt a tömeg, hogy egyelőre még az azonosításig sem jutott el.

 

Teve azonnal átlátott a szitán, amikor hirtelen be kellett mennie diagnosztizálásra, de nem mutatott ellenállást. Azonban megvolt a módszere, hogyan lehet értesíteni a Nadát.

Miután a Salutem gyakorlatilag ellopta a bioszkennerek terveit, a Nada földalatti mozgalommá volt kénytelen átalakulni. Próbálták képviselni, és amennyire a körülményekhez képest lehetett, érvényesíteni is az érdekeiket, de a Salutem széles körű támogatottsága miatt nem tudtak sokat tenni. Hivatalosan leépítették a céget, és csak nagyon kevés egészségügyi funkciót tartottak meg. Nem hivatalosan megvették az EIY szakaszban található roncstelepet, és odaköltöztették a teljes kutatólaboratóriumot. Bár embereket nem tudtak kezelni, a munkát egy pillanatra sem hagyták abba. Informatikai zsenikből álló technikai csapatuk gond nélkül rákapcsolódott a Salutem rendszerére, így Tevének elég volt a kamerák felé néznie, leadnia a mások által az idegesség jelének tűnő kézmozdulatot, és a gépezet működésbe lendült.

 

– Azonosítottak már?

Mia meglepetten fordult hátra. A szkafanderes alak plexi arcvédője mögött Tevét ismerte fel.

– Még nem, hatalmas itt a káosz. Az autót nem engedték tovább.

– Igen, tudom. Gyere velem!

 

Híralkotó – megosztva 2 napja, 75M megtekintés, 19M aktivitás

 

Malumnis Alfa

Az elmúlt egy hónap megdöbbentő változásokat hozott az életemben.

Jó hírek:

1. Már 17 malumnis alfánk van!
2. Több száz válságos állapotú ember életét tudtuk megmenteni!
3. Sosem álltunk még ennyire közel az áttöréshez a malumnis elleni kezelésekkel kapcsolatban!
4. Az állam kénytelen elismerni újra a Nada-t teljes jogkörű egészségügyi szolgáltatónak!
5. Azt hiszem, orvos leszek. J

 

Rossz hírek:

1. Valószínűleg megbuktam, de még ezt sem tudom biztosan, mert hetek óta be sem tettem a lábamat a suliba. Lehet így orvosira menni?
2. Szerintem apa még mindig haragszik rám. Ezt onnan sejtem, hogy már nem úgy köszön: Szia, Mia cica! :O Várjunk csak… ezt át kellene tennem a jó hírekhez… 😀