Móni mindig is élvezettel hekkelt. Már hatodikos korában fel tudta törni az iskolai e-naplót, hogy átírjon néhány kellemetlen jegyet magyarból, és természetesen rögtön le is fülelték. Nem azért, mert online nyomot hagyott maga után, egyszerűen csak túl egyértelmű volt, hogy senki másnak nem változtak az osztályzatai az övéin kívül. Igazgatói intőt kapott, szülei egy egész hétre eltiltották a számítógéptől, még a leckéjét is kézzel, papírra kellett megírnia, mint a múlt században. Tanult az esetből, soha többé nem hibázott ekkorát.

Az első erősebb számítógépüket egy kormányprogramnak köszönhették, amellyel a hátrányos helyzetű családokat akarták bevonni a virágkorát élő IT-világba, hátha ezzel sikerül néhány tehetségesebb programozót kitermelni a munkaerőhiány sújtotta ágazatnak. Ezért sem büntették meg komolyabban. Az igazgató elég intelligens és pragmatikus volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, az ilyen vad tehetségeket nem elfojtani, táplálni kell. Ám Móninak, a kis vörös lánynak is megvoltak a saját elképzelései az életről. Rájött, hogyha a képességeit a jól bevált, és a felnőttek által szorgalmazott úton akarja használni, akkor a végén csak egy unalmas céges munka várja, sok túlórával és garantált elhízással. Ezért inkább a saját feje után ment, igyekezett jelentéktelennek tűnni, miközben folyamatosan képezte magát.

Tizenhat évesen hozta létre pszeudó-személyiségét, JUDY-t, amivel gond nélkül tudott pénzügyi tranzakciókat bonyolítani a különböző netes felületeken keresztül. Bankszámlákat nyitott, sőt hitelkártyát igényelt, és a mindenféle kétes üzelmeiből szerzett jövedelméből a tizennyolcadik születésnapjára meglepte magát azzal, hogy lakást bérelt a VII. kerületben, alig pársaroknyira az otthonától. Álnéven, természetesen a szülei tudta nélkül. A tömbben szinte csak külföldi diákok éltek, a régi lakók egyre jobban beszorultak a saját kis világukba, és már annak is örültek, ha magyarul köszön nekik valaki a lépcsőházban. Móni, illetve itteni alteregója, Judit igyekezett tartani a távolságot mindenkitől. Ez kezdetben nem is esett nehezére, csak iskola után meg hétvégéken tudta itt tölteni az ideje egy részét, otthon különböző kifogásokkal hárítva el szülei kérdéseit. Mindig akadt egy kitalált barátnő vagy buli, amire lehetett hivatkozni, miért nem jön haza.

Közben pedig folyamatosan forgatta a megszerzett pénzét, egyre jobb és jobb eszközöket szerzett be, a leggyorsabb processzorok, videokártyák, a legújabb VR-sisakok. Egy gépe a nap huszonnégy órájában a kriptovaluták árfolyamait figyelte, és egy általa írt MI ezek függvényében vett és eladott. Havi bevétele a közreműködése nélkül is elérte a magyarországi átlagkeresetet, de ennek ellenére szerette az aktív pénzkeresést is. A legtöbb szombat éjszakáját egyedül töltötte, behúzódva a lakásába, hogy kedvenc játékában vadásszon a pénzes, de ügyetlen külföldi játékosokra, akik előszeretettel vették meg a legmenőbb páncélokat és fegyvereket a különböző kereskedőházakban, hogy aztán perceken belül elvérezzenek, hiszen játéktapasztalatuk legtöbbször a nullához közelített. A gyengébbektől párbajban nyerte el a drága felszerelésüket, az erősebbeket csellel és illegális tolvajprogramokkal fosztotta ki.

Az időeltolódás miatt főleg az ázsiai üzletemberekre specializálódott, akik műszak után, általában ittasan kezdtek el tombolni a World of Sorcery varázsvilágában. Sokan olyan figyelmetlenek voltak, hogy ugyanazt a jelszót használták a karakterükhöz, mint a személyes profiljukhoz, így gond nélkül be tudott törni a számítógépükre, az implantjaikra, és gondosan lementett magának minden adatot, hogy aztán annyi pénzt zsaroljon ki belőlük egyszer, amennyit nem szégyell. Bár egyelőre még kivárt. Nem akart lebukni, mint anno az érdemjegyek esetében. Tisztában volt vele, hogy ha nagyon elszaladna vele a ló, és ráállítanának valami magánnyomozót vagy az Interpolt, komoly bajba kerülhetne. Ezért csak pókkirálynőként ült a hálója közepén, gyűjtögette a pénzt, mint egy hörcsög, és próbálta kordában tartani a súlyát a sok pizza és chips ellenében. Egyre kevesebb sikerrel.

Aztán a lépcsőházban összeakadt Jánossal, illetve kezdetben János bácsival. Az öreg egy nagy kosár almát próbált felvinni a lépcsőn, lihegett, folyt róla a veríték, és Mónira rátört az együttérzés. Segített neki leküzdeni az emeletnyi szintkülönbséget a forró lépcsőházban, és ha már ott volt, elfogadott tőle egy pohár limonádét. Beszélgetni kezdtek, bár Móni menni akart, Jánosnak sikerült ott marasztalnia.

– Ne siessen annyira, kedves Judit! – az öreg már kipihegte magát, arca visszanyerte normális bőrszínét a korábbi hipertóniás vörös helyett. Hangja kellemesen csengett, és a lányt meghatotta a kedves, tiszteletteljes magázódása. De ami a legjobban elbűvölte, és kihozta belőle a rég elfelejtett csodálkozó kislányt, az a rengeteg nyomtatott könyve volt. A nappali két falát mennyezetig érő polcok takarták, telis-tele igazi, kézzelfogható, 3D-s könyvekkel. János annak idején magyartanárként dolgozott egy közeli középiskolában, és amikor elkezdte a pályáját, a kötelezők listája még sokkal bőségesebb volt.

– Tudja, annak idején, a húszas évek végétől rövid aranykor köszöntött rá az irodalomoktatásra. Addigra sikerült végre megértetnünk a döntéshozókkal, hogy az életkoruknak megfelelő műveket adjanak a gyerekek kezébe, a kicsiknek egyszerű, vidám kortársat, a régebbit meg a nagyobbaknak, amikor már tudnak vele mit kezdeni – elhallgatott, kibámult az ablakon. Móni kíváncsian várta a folytatást. Nekik már semmiféle kötelező olvasmánnyal nem kellett szenvedniük az úgynevezett Nemzeti Minimumon kívül. Himnusz, Szózat, Nemzeti dal. Meg néhány romantikus regény újraírva, hogy értsenek is belőle valamit.

– Nem rajtunk múlott, hogy nem sikerült visszaszoktatnunk a diákokat az olvasásra. Azt hiszem, már túl későn történt minden, addigra generációk nőttek fel úgy, hogy rossz művekkel korán megutáltatták velük az olvasást. És a rengeteg technikai lehetőség, filmek, videojátékok, VR… – az idős férfi visszafordult, és szomorú mosollyal belenézett a lány szemébe. – Akibe a család nem oltotta bele az érdeklődést az írott szövegek iránt, magától már nem kapott rá a dologra. Hiába poénkodtunk, hogy a legjobb teljesítményű számítógép a saját agyunk, és a felbontása végtelen – megvonta a vállát.

– Akkor minek van ennyi könyve, ha nincs is értelme?

János felvonta a szemöldökét, Mónit pedig elfogta a szégyenérzet. Azt nem tudta volna megmondani, pontosan miért, de érezte, hogy nem illően reagált. A nyugdíjas tanár azonban elmosolyodott, és elkezdett járkálni a szobában.

– Nem hibáztatom, magának teljesen idegen lehet az egész, megszokta, hogy mindent készen kap. Három, négy és öt D, nem is tudom hol tart ma már a tudomány. Egyébként, ha érdekli, Aldous Huxley már az 1930-as években írt az ilyen kiterjesztett valóságokról…

Csak beszélt és beszélt, és Móni most szembesült vele először, hogy milyen egy igazi pedagógus, miközben átadja a tudását. Abban az egy órában, amíg ott volt, többet értett meg az irodalom lényegéről, mint diáksága több mint tíz éve alatt. Aznap éjjel a lány feltörte János wi-fi hálózatát, belépett a férfi számítógépes rendszerébe, a megszerzett azonosítók segítségével átböngészte a dokumentumait, lekövette minden létező online lenyomatát. Végzettség, munkatörténet, orvosi kartonok. Megtudta, hogy hat éve vesztette el a feleségét, gyermeke nincs, hetvenkét éves, a nyugdíja nevetségesen alacsony, és akkora kifizetetlen lakáshitel terheli a bankszámláját, hogy élete végéig sem fogja tudni visszafizetni. Miután végzett, percekig csak ült a monitorai előtt, és mocskosnak érezte magát.

Másnap újra beszéltek, és kiderült, hogy János hallgatni is tud. Móni azon vette észre magát, hogy nagyon kell koncentrálnia, nehogy a valódi életéről meséljen a férfinak, szülei, osztálytársai igazi nevével. Még életében nem figyelt rá ennyire senki. Két hét múlva a férfi felajánlotta a tegeződést, amit Móni örömmel fogadott, és megkérte, hogy korrepetálja magyarból és történelemből. Gond nélkül fizetett neki kétszáz eurót havonta, persze azt mondta, a szüleitől van a pénz. Apja és anyja meglepődve látták, ahogy egyre jobb jegyeket kap az eddig elhanyagolt humán tárgyakból, ám különösebben nem jártak utána. Benne éltek saját középszerűségük szürke világában, nyögték a hitelek és a társas magány általános terheit, örültek, hogy nem kellett még rá is gondot viselniük.

Úgy két hónapja lehettek már barátok, amikor János kicsit zavartan, fülig vörösödve adott neki egy könyvet, hogy olvassa el.

– Tudom, hogy elsőre ijesztően vastag, de hidd el, nem fogod megbánni! Múlt századi szerző, sci-fit és horrort írt főleg, meg keverte is a zsánereket. Ez az egyik kedvencem tőle, az „Atlantisz gyermekei”. A karakterek hitelesek, és a 20. század második felének amerikai történelméről is sokat megtudhat az ember.

Móni rossz érzéssel vette át a kötetet, kételkedett benne, hogy meg fog tudni birkózni vele. Egek, több mint ötszáz oldal! És milyen súlyos… De kellemesen csalódott. Még életében nem olvasott el semmit önszántából, ami hosszabb lett volna harminc oldalnál, ám ez a történet magával ragadta. És milyen nyomasztó volt. Alacsony emberek sárga kabátban. Meg azok az ijesztő hirdetéseik, amiken az eltűnt „kutyákat” keresik, de teljesen egyértelmű, hogy igazából emberekre vadásznak, nem ebekre. Borzongató. A könyvet természetesen nem vitte haza, nem akarta, hogy a szülei meglássák. Az iskolában sem említette senkinek, minek, hogy bolondnak nézzék?

Így Móni csak a titkos albérletében olvasott, Juditként. De az új élmény mindkét énjét gazdagította. A könyv most is ott feküdt tőle karnyújtásnyira, már majdnem a végére ért az első történetnek. A lány egy méregdrága VR-kádban feküdt, elektrolit oldatban, egy olyan speciális ruhában, aminek segítségével teljesen valós élményként élhette meg a különböző játékokban történő eseményeket. Hekkelni gyönyörűség volt, legalábbis régebben. Mióta Jánossal barátkozott, valahogy megváltozott a gondolkodása. Elhatározta, hogy összeszed annyi pénzt, amennyivel elmehet egy menő külföldi egyetemre, és ami még fontosabb, kifizetheti János tartozását. Utána befejezi az illegális kódtöréseket. De az még nem ma lesz.

Feltette a sisakját, és fellépett a hálóra: JUDY ONLINE.

A karaktere betöltött, az egyik kedvenc régiójának fogadójában elkezdte vizsgálni a felhozatalt, pontosabban ráeresztett egy kémprogramot a rendszerre, hogy nézze meg a legjobb felszereléssel rendelkező, de nem túl régen regisztrált játékosokat. Rendelt egy sört, és várt. Közepesen erős ork harcosok, béna varázslók, hetvenkedő katonák. Semmi figyelemre méltó érték, alacsonyszintű küldetésekre indultak kisebb-nagyobb csoportokban. Nem ilyen prédára fájt a foga, így az ital után kisétált a legközelebbi transzferponthoz, közben élvezte a tiszta hegyi levegő érintését az arcán, hallgatta a madarak csicsergését, beszívta orrával az erdő illatát. Persze mindez számítógép generálta illúzió volt csupán, de a lány nem tudta volna megkülönböztetni a valóságtól, hisz még sosem járt igazi vadonban. Számára ez a világ sokkal jobban megfelelt a kintinél, ahol el kellett viselnie a tanárok hülyeségeit, szülei veszekedését a pénz felett, és a tudatot, hogy csak az osztályközösség perifériáján helyezkedik el. Őt nem szekálták úgy, mint a lúzereket, egy-két beszóláson kívül nem érték direkt bántalmak, de kívülállóként nem is érezte jól magát. Itt viszont hetvenhatodik szintű fejvadász volt, akinek tisztelettel tértek ki az útjából Odakint senkinek sem számított. Legalábbis, amíg meg nem ismerte Jánost.

Elteleportált Átokvölgybe, és elkezdte irtani a démonfarkasokat, hátha kiesik belőlük valami jobb cucc. Már jó negyedórája gyilkolt, amikor az egyik segédprogramja jelezte, hogy egy nyolcvanas szintű lovag érkezett a régióba, az IP-címe alapján Kínából. Azonnal magára mondott egy álcázó varázslatot, és elrejtőzött a fák között. A behemót a legdrágább felszerelést viselte, amit a lány életében látott: Angelic vértezet, dimenziókard – és mindezek ellenére csapnivalóan játszott. Amatőrségét mutatta, hogy nem kapcsolta be a démonokat gyengítő auráját, puszta erővel rohant neki az ellenségnek. A bivalyerős fegyverzete miatt a szörnyek persze így sem okoztak neki gondot, de JUDY magában elmosolyodott. Megint egy dúsgazdag idióta, aki valószínűleg a karakterét is úgy vette. És amennyi értéket magára aggatott, ez elég is lesz ahhoz, hogy végre befejezhesse pályafutását hekkerként.

Ráküldött egy saját fejlesztésű fürkészprogramot, aminek segítségével nemcsak lekövette a játékon belüli mozgását, de mintegy parazitaként csatlakozott az avatarjára, a játék világában láthatatlan szellemként tapadt hozzá, programszinten beleírta a saját kódját az ismeretlen kínai játékoséba. Így bárhová ment, a lány is folyamatosan követhette, sőt az esetleges ellenőrzőprogramok és tűzfalak számára csak a lovag létezett, JUDY nem. Ha szerencsém lesz, kivisz a saját számítógépére, és onnantól a kezemben van. Leellenőrizte az időt: Budapest – 20.57, Peking – 02.57. Megbánod még, hogy lefekvés előtt akartál lazítani egyet!

Hirtelen a lovag abbahagyta a küzdelmet, a kémprogram szerint kapott egy bejövő hívást. JUDY-t elfogta a csalódás érzése. Ha az ázsiai még azelőtt lép ki, hogy teljesen fel tudná törni a fiókját, nem lesz képes követni, és lőttek a terveinek. Azonban váratlanul egy térkapu nyílt meg előtte, és gondolkodás nélkül átlépett rajta.

Az erdő, sőt a World of Sorcery világa is szertefoszlott egy pillanat alatt. JUDY ikonok, avatárok és számok örvényében találta magát, a vizuális modellezés széttöredezett. Elfogta valami rossz érzés, olvasott róla, hogy kiemelt fontosságú embereknek a játékfejlesztő cégek már rendelkezésükre bocsátottak olyan backdoor eszközt, amivel instant tudtak átlépni az egyes programok között, de nem igazán hitt a létezésükben eddig. Leginkább azért nem, mert ő nem tudott szerezni magának.

Most azonban élőben tapasztalhatta a működését, hozzáragadva egy lovag páncéljához, érzékelhetetlenül. Utaztak valahová. Közel fénysebességgel, ám a sok elágazás és ellenőrzőpont miatt így is percekig tartott. JUDY szeretett volna lecsatlakozni, de nem mert. A kémprogramja nem tudta lekövetni a hirtelen váltásokat a szerverek között, fogalma sem lehetett, merre jár, és ha felfedné magát, milyen vállalati védelemmel találná magát szemben.

Hirtelen a képi világ még egyszerűbb lett, a lovag egyetlen kék energiafolyosón suhant nesztelen, és fokozatosan oldódtak le róla a középkori öltözéke darabja. Nemsokára egy öltönyös, ázsiai figura lett belőle, és a lány riadtan vette észre, hogy az ő virtuális személyisége is visszaváltozott a saját eredeti alakjára. A segédprogramja szerint a láthatatlansága még kitartott, hisz az nem a játékvilág generálta varázslat volt, hanem JUDY saját fejlesztése, de kezdett egyre hevesebben verni a szíve.

Egy ajtóhoz értek, ahol az eddigi legkomolyabb biztonsági tűzfal ellenőrizte le őket, amivel a hekkerlány életében találkozott, de a védelme egyelőre kitartott. Beléptek, aztán elakadt a lélegzete: az űrben álltak a Holdtól szinte karnyújtásnyira. Egy pillanatra úgy átsöpört rajta a pánik, hogy majdnem lecsatlakozott a rendszerről, de sikerült visszafognia magát. Egy néhány ezredmásodperces akadást az adatátvitelben még el tud viselni a psziché, viszont mire a Hold mellől visszasugárzódik elméje a testébe, másodpercek is eltelhetnek. Olvasott rémtörténeteket űrturistákról, akikből vegetáló idióta lett, és nem a saját bőrén akarta megtapasztalni, igazak-e a pletykák. Legyűrte a rettegést, és inkább figyelni kezdett.

Rövid idő után rájött, hogy nem az űrben lebeg, hanem egy átlátszó falú tanácskozóteremben áll. A férfi, akihez sziámi ikerként kapcsolódott, leült az egyik székre, ekkor váltak láthatóvá a többiek. JUDY pulzusa megemelkedett, tucatnyi egyenruhás kínai katona, sőt főtiszt ülte körbe az ovális asztalt, egyedül a lány embere viselt civil ruhát. A férfi ültében meghajolt, és elkezdődött a beszélgetés csicsergő nyelvükön. A lány már nagyon félt. Ez nem valami flancos céges tárgyaló, ez a kínai állam egyik katonai űrállomása! Ha elkapják, komoly bajba kerülhet. Figyelte az arcokat, természetesen egyik sem tűnt ismerősnek, de látta, hogy nem mindenki hologram, néhányan fizikailag is az űrben tartózkodnak. Megborzongott. Ekkor megjelent előtte egy felirat:

INITIALIZING COMPLETE

DOWNLOAD IS STARTING

A lány teste megmerevedett, a kád érzékelői vészjelzést kezdtek csipogni. Móni elfelejtette leállítani a kémprogramját, és az tette a dolgát, nem érdekelte, hogy egy üzletember lakásán vagy egy katonai támaszponton van éppen. Elkezdte letölteni az adatokat. A lány látta, hogy vörös fény kezdi pásztázni az asztal körül ülő avatárokat, így a gazdatestét is. Aktiválta a vészlekapcsolást.

Csend.

Sötét.

Hideg.

Amikor magához tért, hirtelen nem tudta hol van, egy pillanatig azt hitte, már el is kapták, és valami furcsa kínzóeszközbe került. Aztán lassan felfogta, hogy otthon fekszik, a VR-kádban. A víz kellemesen langyos volt, de érezte a bőrén, hogy sokkal tovább feküdt benne az ajánlottnál. A műszerek hőemelkedésre és kiszáradásra figyelmeztették. Elkezdett kimászni, de annyira elzsibbadtak a tagjai, hogy először visszacsúszott. Nagy nehezen kikászálódott, és elbotorkált a fürdőszobáig. Ivott egy pohár vizet, lezuhanyozott. Miután tiszta ruhát vett fel, már képes volt gondolkodni. Szerencsére nem tudott letölteni semmit, és talán nem szúrták ki. Valószínűleg azt a szerencsétlen kínait keverte csak gyanúba, és…

Ránézett a kádra, és felsikoltott. Rohant, hogy kihúzza a csatlakozót, és lekapcsolja a netről az egész szerkezetet. Elfeledkezett róla, hogy a kádon keresztül vissza tudják nyomozni. Miután magához tért, nem volt tiszta a tudata persze, de ez sovány vigaszt jelentett csak. Kis gondolkozás után minden számítógépet leállított, még a telefonját is kikapcsolta. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Nem tudta, a nyomára bukkanhatnak-e. És ha igen, vajon mit fognak vele csinálni?

A következő héten nem ment a lakása közelébe, pedig hiányzott neki János. Figyelte a híreket, ám nem látott vagy hallott semmi gyanúsat. JUDY-ként nem ment fel az internetre többet, inkább János fiókjába lépett be, úgy gondolta, az öreget úgysem figyelik. Az elküldött leveleiből látta, hogy a férfi már az eltűnése utáni második nap írt neki. Érdeklődött, merre jár, hogy van. Aztán újra és újra, minden nap egyre kétségbeesettebben. Tudni akarta, mi történt a barátjával. Móni szíve majd megszakadt, de nem mert kimozdulni. Éjszakánként rémálmok gyötörték, hogy vadásznak rá. Iskolába menet figyelte a házfalakat, nincsenek-e kiragasztva furcsa plakátok, amiben olyan elveszett állatokat keresnek, amelyek rá hasonlítanak. A második hét közepén nem bírta tovább, meg akarta nézni, mi a helyzet a lakásán, és látni szerette volna Jánost is. Elhatározta, elmond neki mindent. Arról, ki ő, és mibe keveredhetett bele. Azt is meg szerette volna kérdezni, nem érdeklődtek-e esetleg felőle alacsony, sárga emberek. Felöltözött, kapucniját mélyen az arcába húzta, és elindult.

Vasárnap délelőtt volt, az utcákon szinte csak kisgyerekes családok korzóztak, fagyizni és játszótérre vitték a csemetéiket. Átvágott a Rózsák terén, a templom ajtaja zárva volt, még zajlott a mise. Felnézett a kőcsipkés tornyokra, és megborzongott. Isten, ha létezel valahol, ne engedd, hogy elkapjanak! Ment tovább, de minden saroknál lelassított, készen arra, hogy menekülőre fogja a dolgot, ha meglát bármi gyanúsat.

Az utolsó kanyar. Az utcában sehol egy lélek. Célegyenes. Vesz egy mély levegőt, indul tovább. Már csak néhány lépés. A bejárat előtt elsápad, pupillája kitágul, elönti a hideg veríték. Gondolkodás nélkül futni kezd az ellenkező irányba. Fékcsikorgás, csattanás. A világoskék autó megállás nélkül hajt tovább. A karambol hangjára kinyílnak az ablakok, a lakók hüledező arccal bámulnak. Egyikük viszont azonnal visszahúzódik, és lerohan az utcára.

– Judit! Judit!

János elborzadva nézi a kicsavarodott, élettelen testet, majd zokogva esik térdre mellette. Nem veszi észre a kapura ragasztott hirdetést, rajta rikító vörös betűkkel a felirat:

!!! KERESSÜK JUDYT !!!

A VII. kerületben és környékén

Nagyon félénk, ne próbálják megfogni!

Hívják a +36-1-4138-381-et

MAGAS JUTALOM!

Kistermetű, kissé túlsúlyos, vörös szőrű tacskó. Nagyon várjuk vissza!