Susan félt. Rettegett. Az ő gyerekét nem vehetik el.  Az ő gyerekét ne bántsa senki. Lázadni akart. Harcolni. Legszívesebben üvöltözve támatt volna rá az ápolókra. De még erre sem adtak lehetőséget. Túl kedvesek voltak. Megértően mosolyogtak, és nyugtató hangon adták elő borzalmas terveiket.

De Susan nem hagyta magát. Kitartott a saját véleménye mellett. Végül az egyik orvos úgy döntött, hogy segítséget kér a hatóságtól.

–Igen kínos a helyzet– magyarázta a főorvos, miközben a rendőrrel ment a folyósón. – A nő nem hajlandó kiszűrni az embriót. De a törvény életbelépte elött nem fog megszülni.

–Nincs ilyen esetre kivétel?

–Ezzel konkrétan senki sem számolt. 99,8 %–os többség volt a szavazáson. És egy–két kivétellel évtizedek óta nem volt ilyen.

–Tehát, ha jól látom rá kéne beszélnem, mert kínos lenne erőszakkal eltávolítani az embriót?

–Pontosan

–Teszek egy próbát – mondta a rendőr és belépett a kórterembe.

– Jó napot, Asher Dunk felügyelő vagyok – nyújtotta a kezét. Mikor látta, hogy Susan nem fogadja el a kézfogást odahúzott egy széket az ágy mellé és leült. Lepillantott a zsebtermináljára.

–Szóval Susan Leist. Nem hajlandó kitenni magát a szűrésnek?

–Nem! – jött a rövid, elkeseredett válasz.

–Van valami indoka? Mert gondolom hallotta, hogy ez a múltheti szavazás óta kötelező.

–Mert nem ölhetik meg a gyermekem! Ő az én mindenem! És szeretem.

–Tudja – nevetett fel Dunk – Ez abszurd. Hisz még nem is ismeri…

–Már hogy ne ismerném. Itt él bennem. Én fogom felnevelni.

–Susan ez az embrió nem ment át a teszten. Itt az áll – Sétált oda Dunk az ágy melletti gépezethez – hogy magasfokú agresszióra hajlamos, figyelemzavaros személyiség, a társadalomba képtelen beilleszkedni. A genetikai pszichopata tökéletes példája.

–Nem úgy fogom nevelni. És ha meg pszichopata? Szeretem

–Az anyai szeretet egy ösztön. Nincs szükségünk olyan emberekre, akik veszélyeztetik az ártatlanok életét, és a társadalom fejlődését.

Susan elfordult. Rájött, hogy nincs értelme vitatkozni. – Maga is ugyanolyan agymosott mint a többiek.

–És az apa, hogy döntött? Ő is így gondolkodik?

–Elhagyott

–Ááá, szóval meghallotta az tervét, hogy világra hoz egy őrültet és úgy döntött, hogy lelép. Nem jutott még eszébe magának, hogy talán neki volt igaza?

Dunk elkomorodott – Maga vallásos?

–Hívő vagyok igen.

–Akkor már mindent értek. Legutóbb egy ilyen gyűlésen találkoztam hasonló, agymosásos összeesküvéselméletekkel. Én vigyáznék azokkal az emberekkel. Földalatti szexrabszolgáktól, ufókig mindent összehordanak. Ma már nincs szükségünk ál istenekre és álszentekre… – Megszólalt Dunk zsebterminálja. – Igen? – kapta a füléhez a készüléket – Épp szolgálatban vagyok… rendben értettem. – Dunk visszarakta a terminált, és ránézett a nőre.

–Újabb gyilkosság. Gondolom városunk sorozatgyilkosáról is hallott már. Az is miért jött létre?! Mert lehet, hogy valaki a figyelmeztetések ellenére úgy döntött, hogy nem hajtja végre az abortuszt. Következmény: hat halott. Ezt akarja maga is? – Dunk most már ingerült volt.

– Jól gondolja át! – Azzal kiviharzott a szobából. Susan még sokáig meredt maga elé. Gondolatok cikáztak a fejében. Tudta, hogy nincs választása. Nem számít, hogy hogyan dönt. De a hozzáállásán még változtathat, hogy egész életében szenvedni fog utána, vagy mindent újrakezd.

Dunk kijött a kórházból. Tehát újabb gyilkosság. Nem volt senki az utcán, mindenki bezárkózott. Ez valamiért mégsem tűnt fenyegetőnek. A fehér utca és a fehér falak, a három méterenként zöldellő fák és a csicsergő madarak. Valahogy nyugalmat árasztottak magukból. Csak a hirdetőtáblákon álló „gyilkos jár köztünk, mindenki maradjon otthon” felirat jelezte, hogy valami nincs rendben.

Kettős gyilkosság, feltehetőleg hármas; a gyerek eltűnt. Egy hónapja folyamatosan gyilkosságok vannak. És most Dunk is a részese lett. Fegyvert kap. Mindenkit mozgósítottak. Egy átlagos ember még csak nem is látott pisztolyt életében, még akkor se, ha rendőr. Még rendőrökre sincs szükség. Az Újjáépülés óta rend van. Nincsenek bűntények. A Szűrés és az új oktatógépek meghozták hatásukat. Gyereke csak annak lehet, aki elvégezte az ahhoz szükséges tanulmányokat, és megfelelők az életkörülmények. Ebben a városállamban nincs gettó. Nincsen szakadék a gazdagok és szegények között. Itt gyűlt össze az emberiség utolsó csoportja évszázadokkal ezelőtt, hogy a semmiből felépítsék otthonukat.

Az autó szupergyors volt. Tudta hova kell mennie. Mivel rendőrautó volt, ezért nem csak a kijelölt mágneses erőfolyamokban tudott közlekedni, így Dunk a legrövidebb úton, a házak fölött érkezett meg az épület tetőparkolójába. Beszállt a liftbe és csak rá kellett pillantania a retinaszkennerre, hogy a rendszer automatikusan arra a szintre, és folyósóra szállítsa, ahova hívatták.

Ez a hely most a legalsó szinten volt. A fegyvertár. Mielőtt a fegyvert megkapta, végig kellett néznie egy használati útmutatót. Aztán jött pár tesztlövés. Furcsa volt meghúzni a ravaszt. Az emberformájú fehér bábú feje lerepült. Bárcsak az ember is ilyen egyszerűen halna meg. Dunk remélte, hogy nem neki kell majd megtennie. A pisztoly valami karbon szerű fekete anyagból lehetett. Nem tűnt veszélyesnek.

A felfegyverkezés után a lift egy átlátszó szállítóegységhez vitte Dunkot. Már többen is várakoztak ott.

–Te is itt vagy Dunk? – köszönt egy szemüveges srác.

–Még mindig hordod azt a maskarát Bill? – válaszolt Dunk

– Csakis a retró – mosolyodott el Bill.

–Szóval már az informatikusokat is helyszínre küldik?

–Mindenkit. És tudod ez megrémít, hogy fegyvert kaptunk meg minden…

–A munka az munka. – Közben beszálltak az egységbe, és az felemelkedett. Lábuk alatt látták eltávolodni a talajt, és utána csak suhantak a város fölött.

A helyszín egy átlagos lakás volt, egyetlen bejárattal és három szobával. A berendezés érintetlennek tűnt. Nem voltak dulakodásra utaló nyomok. A testek a konyhában hevertek. Már volt ott egy rendőr, aki épp háromdimenziós képet készített a szobáról. Miután elkészült, Dunk belépett. Mindkét testen ugyanazok a sebek voltak, ha lehetett ezt egyáltalán sebnek nevezni. Le volt vágva a fejük. De a legfurcsább a póz volt, ahogy feküdtek. Egymás mellett voltak kiterítve és fogták egymás kezét. A fejek a konyhaasztalon voltak, rárakva egy–egy tányérra. De teljesen épnek tűntek. Nem volt jel a kannibalizmusra.

–Én ezt nem bírom – fordult vissza Bill amint meglátta a véráztatta padlót.

–Akkor csináld, ami a te dolgod – mondta Dunk – Ott kell lennie a lakás biztonsági hálózati csatlakozójának az előszobában.

Billnek nem volt valami nehéz dolga. Csak pár felülíró kódot kellett beütnie és a falból egy képernyő emelkedett ki. Az arcfelismerő ajtó segítségével, bárkit le tudott követni, aki ide betette a lábát. Egy hónapra visszamenően átfésülte rendszert, de csak a család tagjait találta. Ez a gyilkos vagy valami más utat használt, ami lehetetlen, mert ablakok nincsenek és a szellőző is kb. húsz centi széles, vagy pedig feltörte a rendszert. Ami szintén nehézkes.

–Mit találtál? – jött oda Dunk.

–Ugyanaz, mint eddig. A gyilkost konkrétan beengedték a házba. Nyomok nélkül.

–Én viszont találtam valami érdekeset. – emelt fel egy képet Dunk amin egy osztály integetett a kamerába – A gyerekük abba az iskolába járt, ahova az első két áldozat.

A gyerekgyilkosság mely megrázta a világot. Mind a kettő gyereket elcsalták a vidámparkba. És megkéselték őket. Sokakban megrendült akkor valami. Az emberek világképe megremegett. Véget ért az örökös biztonság.

–Megnézem még egyszer azt a vidámparkot. Hátha ott találok valamit. – jelentette ki Dunk. – Lehet, hogy ezt a gyereket is oda vitte.

Dunk megnyomott egy gombot a terminálján, és mikor kilépett a lakásból autója már ott lebegett előtte. Beszállt, kimondta az úticélt és már száguldott is. A vidámpark egy óriási torony volt, benne sűrítettlevegős csúszdákkal, ugródeszkákkal a tetején, melyekről ha leugrasz egy lenti erőtér az utolsó pillanatban lelassít és talpra állít. Itt történtek az első gyilkosságok. Hétköznap volt. A vidámpark zárva. Két gyerek beszökött, felmászott a torony oldalán és leestek. Eddig baleset is lehetett volna. De a biztonsági erőtér bekapcsolt, és a két gyermeket, biztonságosan a talajra tette. Nem zúzta szét őket a gravitáció, de mindkettőben halálos késszúrások mélyedtek. A tettes elmenekült mielőtt a rendőrök kiértek.

A vidámpark elhagyatott volt. Miközben Dunk körbejárta a tornyot, próbált összefüggéseket keresni. Az összes ember beengedte a gyilkost. Valamiért bíznak benne. És valahogy képes kitörölni magát a biztonsági rendszerből. De ha már hacker akkor lehet, hogy az ajtókat is ki tudja nyitni. Még egy fontos információ: mindegyik eset délután történt. Éjszaka nem vadászik. És most már rabol is. Nem csak gyilkol. Mit tervezhet?

Dunk már a torony összes szintjét bejárta, de nem látott semmi gyanúsat. Az első eset óta semmi nem változott itt. Azon kívül, hogy a testeket elszállították.

Bill jelentkezett a terminálon – Találtam valami fontosat. Az összes áldozat ismerte a most meggyilkolt családot. Valamilyen kapcsolatban álltak velük. Még családi kapcsolatot is találtam. De van amelyik szintén abban az iskolában volt szülő vagy tanár, ahova az elrabolt gyerek járt.

–A gyerek lehet a kulcs. De miért kell neki egy gyerek? És miért pont ez?

–Nem tudom, de most már mindenki a gyereket keresi. A kamerák azonnal jeleznek, ha valahol feltűnik és már vagy ezer rendőr járja az utcákat.

–Szerencsétlen gyermek. Hogy is hívják? Nem sok reményt fűzök hozzá, hogy életben van.

–Tednek hívják. De van még valami Dunk. Most, hogy az egész rendszert ráállítottuk a gyerekre, észrevettük, hogy majdnem mindegyik lakásban, ahol volt gyilkosság, ő járt. Mindenhol közeli ismerősként, vagy családtagnak könyveltük el.

–Tehát van ez a Ted, aki valakinek nagyon kell és követi mindenhová, hullákat hagyva maga után. Vagy…

– Vagy mi?

–Ügye a gyilkost mindenhova beengedik. Nem nézhet ki valami fenyegetőnek. A halálos késszúrások nem áldozatok hátán vannak, szóval nem hátulról támadt. Lehet, hogy megbíztak benne…

–Valóban.

–A gyerek a gyilkos?

–Mi?

–A gyerek. Mindegyik ember ember ismerte. Egy gyerek. Senki se tartott tőle.

–Dunk, a gyerekek nem szoktak gyilkolni. Ez nevetséges.

–Senki se szokott gyilkolni Bill. Ez már nem a 21. század. Több mint száz éve nem történt ilyesmi.

–Mindenesetre jelentem az elméleted a központnak, és te meg nézd meg azt az iskolát.

Bill tényleg jól mondta, az utcák megteltek egyenruhásokkal. Ha egy gyerek élete van veszélyben az egész város felbolydul.  Dunk megérkezett az iskolához. Felmutatta a jelvényét az ajtónak, és az kitárult.

–Üdvözöljük intézetünkben! – fordult oda hozzá egy mosolygós hologramm.

–Mutasd ennek a gyereknek az adatait – Dunk elküldte a gyerek adatlapját a vezérlőnek.

–Máris! Kérem kövessen. – indult el a hologramm.

–Tud valamit mondani erről a gyerekről?

– Hmm– nézett maga elé a hologram – Az utóbbi időben elég zaklatott volt. Tudja mi nem csak a viselkedés alapján ítélünk. Szinte egészen belelátunk a fejükbe. De mostanában mindenki zaklatott. Maga is.

–Most ne engem elemezzen. Meg tudom nézni az oktatógépének adatait?

–Mindjárt ott vagyunk

Dunk belépett a tanterembe. Itt töltik fel az anyagot a gyerekek fejébe. A géppel csak a lexikális tudást tudják elsajátítani ezért a mindennapos feltöltés után hologramok tanítják őket. Dunk rácsatlakoztatta terminálját az oktatógépre és lekérte Ted adatait.

–Kívánja megnézni az oktatóanyagot? – kérdezte a hologram.

–Persze– mondta Dunk miközben Ted adatait böngészte. Az utóbbi időben jelentősen romlott az agykapacitása. Kevesebb tudást tudott elsajátítani. – Ez érdekes – fordult a hologramhoz Dunk. A hologram nem mozdult, csak meredt maga elé. A szeme néha eltűnt majd visszaugrott. – Neked meg mi a bajod?

Egyszer csak a terminál bekapcsolt és egy képernyőt vetített a levegőbe. – Vészriasztás! – A képernyő az egyik rendőr által látott képet mutatta. Egy utca volt az. Rendőrök álltak egy nagy körben fegyverüket előre szegezve. A levegőben is rendőrautók lebegtek gépfegyverekkel a kör közepére célozva. Ted állt ott. Egy átlagos tízéves gyereknek nézett ki. Fején vagy harminc piros pötty. Harminc fegyver készült arra, hogy megölje. Egyik kezében egy kést tartott. A másik kezével egy térdelő nő haját markolta, és húzta hátra a fejét. A nő sírt, visított, kezeit összetéve könyörgött.

A gyerek meglendítette a kést… harminc durranás. A feje szétrobbant. Vörös köd terített be mindent, cafatok repkedtek a levegőben. A nő elájult és belezuhant a vértócsába. A rendőrök körét a hozzá szaladó mentők törték meg.

–Dunk! Igazad volt – reccsent a terminál.

–Igen Bill én is láttam… – válaszolt Dunk döbbenten.

Tehát meg van a tettes. Az ügy lezárva. Dunk épp kiment volna a teremből amikor ránézett a még mindig lefagyott hologramra. Szólt Billnek, hogy csatlakozzon rá az iskola rendszerére és derítse ki mi a probléma. Addig leült és csak meredt maga elé. Már egy hónapja rettegett a város. De ez a lezárás valahogy nem stimmelt. Ez nem zárt le semmit. Ettől Dunk valahogy még idegesebb lett. Látni egy gyereket késsel a kezében olyan abszurd. De mégis, minden stimmel. Eszébe jutott Susan. Ha ezek után nem adja át magát az orvosoknak, ő maga megy oda és tépi ki azt az embriót.

–Oké Dunk elég furcsa dolgokat találtam. – jött Bill hangja – A rendszer épp meg akarta nyitni Ted tananyagát, és az egész leállt. Olyan mintha túl lenne terhelve. Megpróbáltam én is megnyitni a tananyagot, de nem nem lehet felismerni a formátumot. Valami fura nyelven programozták. Annyit ki tudtam deríteni, hogy ez a Ted sokkal több terrabyte elméletet kapott, mint a többi gyerek. Aztán letiltott valami felülíró program.

–Ebből nem sokat értettem, de ezek szerint lehet, hogy ezt a gyereket irányították?

–Azért egy ember irányítása elég bonyolult folyamat.

–De kinek lenne érdeke az emberölés? Terroristák?

–Nincsenek terroristák. Mindenki a kormány pártján áll, nincsenek ellenséges városállamok se. Nem irányítottak senkit – szögezte le Bill.

–A vallásosok az egyetlenek, akik valamilyen szinten a rendszer ellenségei.

–Az a nő imádkozott mielőtt Ted meghalt.

–Akkor lehet, hogy pont ők a célpont – vetette fel Dunk.

–Dunk állj le. Nem lehet embereket irányítani.

–És nem léteznek gyilkos gyerekek se, ugye?

–Ez nem ugyanaz. Dunk, amikor meg akartam nyitni Ted fájljait letiltott a rendszer. A rendőrség rendszere. Ha ez a gyerek más nevelést kap, az okkal van. Nem kéne ilyen dolgokban turkálni.

–Tehát a rendőrség. Kösz az infót.

A polisz alapvetően demokráciára épül. Minden ügyben tartanak szavazást. De természetesen mindig van egy fej. Egy vezető. Egy elnök, akinek nincs túl sok befolyása, de azért hallgatnak rá. Ehhez a vezetőhöz ment most Dunk. Az elnök háza nem különbözött a többi lakástól. Nem volt fényűző, és a többi közül kimagasló, mint a régi kultúrákban, ezzel jelezve, hogy az elnök is csak egy ember a sok közül. Városházára sincs szükség mivel mindenről otthonról szavaznak, és a politikusok a tárgyalásokat is online tartják. Ez nem jelenti azt, hogy az emberek nagyrésze egész nap otthon tartózkodik. Mindenki jár sportolni, van valami hobbija, legtöbbször zenélés. Így lett nevelve ez a társadalom.

A kormányzó egy középkorú, sportos, de ősz hajú férfi volt. Ahhoz képest, hogy Dunk minden előrejelzés nélkül ment be hozzá egész kedvesen fogadta, és meghallgatta Dunk elméletét.

–Gratulálok. Ha már idáig eljutott Asher Dunk, úgy gondolom megérdemli a teljes igazságot –mondta a kormányzó, miután Dunk elmondta neki elméletét. – Szóval, hogyan sikerült?

–Láttam mivel tömték annak a gyereknek a fejét. Maguk; a kormány miatt kezdett el gyilkolni. Maguk irányították. De miért?

–Tudja az ok mindig ugyan az. A népszerűség. – mondta a kormányzó miközben két poharat és egy üveget emelt le a polcról.

–Népszerűség? Nem hiszem, hogy ez a tett bárkinek szimpatikus lenne.

–Szavazatok, Dunk. Szavazatok. Kér? – emelte a poharat, amit Dunk válasz nélkül vett el és maga elé meredve belekortyolt. Még mindig nem értette.

–Azért csináltak egy gyilkost, hogy mindenki beleegyezzen a kötelező szűrésbe? Valószínűleg amúgy is megnyerték volna. Mi ennek az értelme? Miért olyan fontos az a szűrés?

–Gondolkodott már azon, hogy ki tartja el ezt a várost? – kérdezte a kormányzó miközben a poharával a kezében a szoba végébe sétált és megnyomott egy gombot, mire kinyílt egy ajtó, amit Dunk eddig egyszerű szekrénynek nézett. Egy lift volt odabenn. – Mindenki művész, tudós, filozófus, vagy csak úgy egyszerűen élvezi életet. Tanárokra sincs szükség, az üzletek nincsenek, mindenki megkapja, amit akar. A rendőrök eddig, már megbocsátson, de semmit sem csináltak.

–És akkor mégis, honnan ez a sok étel, honnan az energia, – tette fel a kérdés, miközben intett Dunknak, hogy lépjen be a liftbe.

–Az egész automata. Gépek gyártanak mindent a földalatti gyárakban. Ezt minden gyerek tudja.

–A földalatti stimmelt. – jelentette ki a kormányzó és a lift megindult lefelé. – Tudja a szűrés nem csak azért van, hogy csökkentsük az őrültek és a fogyatékosok számát. Akár azt is mondhatnám, hogy ez csak mellékes. Persze így könnyebb az egész mert az emberek könnyebben belemennek. Nem mintha amúgy nem mennének bele minden hülyeségbe.

A lift ablakán keresztül ekkor egy különös látvány terült Dunk szeme elé. Egy földalatti világ. Hatalmas gépek emelkedtek ki az emberek közül, akik úgy szorgoskodtak körülöttük mint a hangyák egy méretes patkánytetem körül. Dugattyúk zakatoltak, fények villogtak, futószalagok szállították az alkatrészeket.

–Mi ez? – kérdezte döbbenten Dunk, az ablakhoz hajolva.

–A kiszűrtek világa. Mind azért dolgoznak egész életükben, hogy mi jól érezzük magunkat.

–Rabszolgák tartják el a várost? De hát miért? Ki csinálta ezt?

–Hogy ki csinálta? Ez érdekes kérdés. A történelmet nem csinálja senki, a történelem alakul. Egyetlen ember nem sokat tud változtatni a világon, még egy elnök vagy hadvezér se. Mindig számítanak a körülmények. Mit érne egy diktátor a követői nélkül? A város vezetését én is csak átvettem valakitől. És az előttem lévő is csak átvette. Mind csak alkalmazkodunk, építkezünk abból, ami van és próbálunk nem sok vizet zavarni. Nem jönne jól még egy háború az Összeomlás után. És hogy miért? Talán nem is fontos. Végül is azon mi nem tudunk változtatni, hogy őseink milyen megoldást találtak a túlnépesedésre, a bűnözésre és a gyakori gyermekkori mutációkra.

–És nem lehet ezt megállítani? Felhozni őket a felszínre és tényleg robotokat alkalmazni?

–Eddig nem azt gondoltad, hogy egy tökéletes világban élsz? Hogy a városunk egy tökéletes és igazságos rendszer? Miért tegyük tönkre több ezer ember életét? Te tényleg megtelítenéd a várost nyomorékokkal, akik még csak beszélni sem tudnak, és az egyetlen életcéljuk eddig az volt, hogy a nap végére több energiát termeljenek a többieknél, hogy több jutalmat kapjanak?

Jobb ez nekünk így. És nekik is. Nem tudnak róla, hogy létezik más élet és nem is vágynak rá.

–Hányan tudnak erről? – kérdezte Dunk. Le volt döbbenve. A gyilkosságok után már nem hitte, hogy van valami, ami még meglepheti. És mégis… Egy olyan világba ereszkedik most le, amiről sose gondolta volna, hogy létezik. Ha nem látná a saját szemével, el se hinné. Ha valaki ilyeneket mondana neki, bolondnak nézné.

–Többen, mint gondolnád – válaszolt a kormányzó, miközben már leértek a talajszintre – De nincs szükség kételkedőkre.

Kinyílt a liftajtó és két erős férfi lépett be a fülkébe. Megragadták Dunkot és még mielőtt ő felfogta volna, hogy mi történik kihajították a kemény padlóra. Mikor felnézett már csak a távolodó liftet látta. Meg a két fölé magasló férfit. – Üdvözöljük a Gyárban – szólalt meg a hangosbemondó – Kérem foglalja el a helyét és kezdje el a termelést.

Az egyik férfi egy sokkolót nyomott Dunk szemei közé – Nem hallottad söpredék?! Mozgás!

Dunk próbált ellenkezni, de még többen jöttek. Ütött, harapott, karmolt és követelte, hogy engedjék el, de lefogták és behurcolták a fülkéjébe. Ha nem dolgozott rendesen, egy őr percenként beléeresztett a tarkójába a sokkolóval.

Hát ő is azzá vált. Rabszolgává. Nyomorékká…

Egy nap újra megszólalt a hangosbemondó. Egy új ember érkezett. Dunk odafutott a bejárathoz, hogy megnézze. Hátha a megmentői. Egy terhes nő volt az. Susan Leist.

–Te, hogy kerülsz ide?

–Védtem a gyerekem. Harcoltam. Megöltem egy orvost – suttogta.

Dunk hirtelen átölelte Susant. Susan meglepődött, de nem ellenkezett.

–Összefogunk. Megszökünk. Nem adjuk fel – nyugtatta Dunk.

Két ember összefogott a rendszer ellen. Két ember döntött úgy hogy igenis átírják a történelmet.