A Tempus lassú forgásba kezdett az orsótengely körül, és a gravitáció úgy zuhant rájuk, hogy Rea öklendezni kezdett.

– Egészségedre! – paskolta meg a hátát Dylan, közben jóízűen röhögött.

– Menj a fenébe! – köhögte Rea, és ellökte a férfi kezét.

– Nézd a jó oldalát! – Dylan elővette a komoly hangját. – A hónapok óta tartó fuldoklásnak vége. Ha véget ér a pályamódosítás, első dolgom lesz meginni egy zacskó vizet, amit nem kell perisztaltikusan leerőszakolnom a gyomromig.

– Mindjárt kész – jelentette Zoe. – Már csak három tizedet kell gyorsulnunk.

– Ha itt végeztünk, eligazítás a kantinban. – dörmögte Cormack, a kapitány.

– Kettő – folytatta határozottan Zoe, a szemét le sem vette a műszerekről.

– Miért is érdekel minket ez a porszem? – kérdezte Rea. El akarta terelni a figyelmét a rosszullétéről.

– Engem ugyan nem érdekel! – röhögött Dylan. – A MiGo részvényesei vannak annyira oda érte.

– Erről majd beszélünk az eligazításon. – zárta rövidre a témát Cormack.

– Egy. – Zoe láthatóan nem zavartatta magát. – És kész!

A navigációs tiszt átfordított néhány kapcsolót, hogy lezárja a légfúvókákat, majd Cormack felé fordult.

– Pályára álltunk, kapitány!

Odakint a Szaturnusz fénylő jégszilánkokból álló gyűrűi emelkedni kezdtek.

 

– Szóval akkor mit is keresünk mi itt tulajdonképpen? – Dylan levetette magát a kantin egyik ergonomikus székére, és beleharapott a zacskóba. – A franc essen bele!

Ahogy az várható volt, a súlytalanságban a tasak alakját megtartó víz az újdonsült gravitációban szétrobbant, és végigfolyt a férfi állán. Beterítette a zubbonyát és az ölét.

– A mohóság jutalma – kuncogott Rea.

– Hogy hogy mit? – Zoe figyelmen kívül hagyta az informatikus és a kommunikációs tiszt évődését, és próbált a tárgyra koncentrálni. – A százharminckilences objektumot.

– Na, ja! – Dylan előrehajolt, könyökét az asztalra helyezte. – Már amennyire ezt abból a küldetési anyagból tudni lehet, amit a MiGo nem cenzúrázott ki.

– Nem értem, mi lehetne más? – Zoe bizonytalanul a kapitányra pillantott.

Cormack felsóhajtott. Dühös volt az informatikusra, amiért megfosztotta attól, hogy a begyakorolt beszédét előadhassa.

– Dylan jól mondja. – Mutatóujját felemelte, mert látta, hogy a két nő máris közbeszólna. – A küldetés rendelkezésre bocsátott anyaga nem tartalmaz minden információt. A lényeget a szövegbe rejtett kódok adják.

– Amit én meg-fej-tet-tem! – Dylan minden szótagnál tapicskolt egyet a tenyerével a műanyag asztallapon.

– Marha ügyes vagy! – gúnyolódott Rea. – Igazán szólhattál volna.

– Mi ez az egész? – Zoe tanácstalanul bámult a kapitányra.

– Én kértem meg Dylant, hogy tartsa titokban a dolgot. – Cormack fáradtan megdörgölte az orrnyergét, mielőtt folytatta volna. – Nem kockáztathattuk meg, hogy a küldetésünk valódi célja kitudódjon.

– De hát, Cormack, a katonai eskü engem is köt – váltott Zoe bizalmasabb hangnemre.

– Sajnálom – felelte szárazon a kapitány. – A legmagasabb szintről kötötték meg a kezem. Igazából Dylannek sem lett volna szabad tudnia az egészről, de senki nem volt tisztában azzal, hogy a programozás mellett a katonai kulcsok feltörése az egyik hobbija.

– Meglepi! – Az informatikus vigyorgott, mint a tejbe tök.

– Oké, szóval mi ez az egész? – Zoe hangja hideg lett és tárgyilagos. Végre sikerült összeszednie magát, és nyugalmat erőltetett a hangjára. – És miért nem mondhattátok el korábban?

– Azért, mert akkor még üzenhettük volna haza, nem igaz? – Rea, a kommunikációs tiszt a kapitány felé fordította a fejét.

Cormack bólintott.

– A Szaturnusz és a gyűrűk zavarják a jeleket, így már egyikünk sem tud kapcsolatot létesíteni a Földdel.

– Ez nevetséges! – csapott az asztalra Rea. – Miért akart volna bármelyikünk is üzenni az otthoniaknak?

Zoe felhorkantott:

– Mi az? A MiGo vezetősége azt hiszi, áruló lehet köztünk?

Cormack sötéten elmosolyodott.

– Nem hiszi. Tudja.

 

– Amikor két éve megjöttek az első képek a százharminckilences objektumról, mindenki azt hitte, a Szaturnusz egy újabb holdját fedezte fel az Orion szondája.

Cormack kis szünetet tartott.

– Mivel katonai előőrs kialakítására túlságosan kicsinek bizonyult, ezért a haderő lepasszolta a felfedezést a magáncégeknek. Igen ám, de addigra már a Lux és a Théta is készített közeli felvételeket az objektumról.

Rea nem bírta ki, muszáj volt feltennie a kérdést:

– A Lux a Chen Corporation szondája, nem igaz?

Cormack bólintott, és folytatta:

– A MiGo ez esetben szerencsésebbnek bizonyult a rivális cégnél, mert a Théta olyan szögből készített képeket, ami nyilvánvalóvá tette, hogy aki megnyeri a licitet a százharminckilences objektumra, az fényévekkel megelőzheti a többi vállalatot technikai fejlesztésben.

– De hát a százharminckilences csak egy darab szikla – értetlenkedett Zoe.

– Mindenki azt hitte. – Cormack előrehajolt, és egy érintéssel bekapcsolta az asztalba rejtett holografikus projektort. – Persze ők nem látták azt, amit a MiGo.

A kapitány néhány érintéssel előhívta a küldetés dossziéját, és dekódolta az információkat. A következő pillanatban a Szaturnusz gyűrűinek kisebb nagyobb jégdarabkáinak háromdimenziós kivetülése töltötte be az asztal fölötti teret.

– Mit kellene látnunk? – kérdezte Rea.

– Ez itt az egy, három, kilences. – Zoe az egyik jókora szikladarabra bökött az ujjával. Az átlagos mérőjét úgy hatszáz méterre tippelte. – Semmi különöset nem látok rajta.

– Akkor nézd meg jobban! – kuncogott Dylan, és hintázni kezdett a székkel. – Nekem is eltartott egy darabig, mire észrevettem.

Zoe meresztgette a szemét egy darabig, de semmit sem látott. Egyre feszültebben forgatta jobbra-balra a háromdimenziós képet, azonban a százharminckilences csupán egy egyszerű szikla maradt a szemében néhány nagyobb kitüremkedéssel és feltűnően sok kanyonnal a felszínén.

– Várj csak! – Rea hangja izgatottsággal telt meg. – Fordítsd egy kicsit vissza! Mi az ott?

A kommunikációs tiszt egy vékonyka sávra mutatott a hold felszínén.

– Az egy kanyon – legyintett Zoe.

– Nem – rázta meg a fejét Rea – Ott a belső falán. Nézd! Itt, ahol még éppen ráesik a fény.

Cormack kinagyította a képet, hogy Zoe is jól lássa. A kanyon falán az ATS betűk rajzolódtak ki.

Amikor tudatosult benne, hogy mit néz, Zoenak elakadt a lélegzete.

– Ez nem lehet igaz.

– De bizony! – Dylan összecsapta a tenyerét. – Ez bizony az…

– Az Atlantis – fejezte be Cormack az informatikus helyett. – Most már érted, miért nem beszélhettünk róla korábban?

Zoe közelebb hajolt a holografikus képhez. Nem akart hinni a szemének.

Azután bólintott.

 

– Ha ez tényleg az Atlantis, akkor rohadtul alul vagyunk képezve! – Miután megemésztette a dolgot, Zoe agya már a technikai részleteken kattogott, mint minden valamire való navigációs tisztnek.

– Nem küldhettek speciális csapatot – csóválta mega fejét Cormack.

– Miért nem? – kérdezte Rea.

Dylan megpöccintette a kommunikációs tiszt homlokát.

– Azért, mert akkor arra a többi vállalat is felkapta volna a fejét.

Zoe járkálni kezdett, miközben járt az agya.

– Szóval ezért akarta a MiGo mindenáron megszerezni ezt a minden szempontból jelentéktelen szikladarabot. Én hülye meg azt hittem, annyi lesz a feladatunk, hogy méréseket végzünk az összetételéről.

– Akkor miért kellettem volna én, nem igaz? – vigyorgott Dylan. – Hihetetlen, hogy nektek kettőtöknek hónapokig nem esett le, hogy miért nem egy asztrogeológus ül a helyemen!

– Elég lesz! – pirított rá az informatikusra Cormack, amikor látta, hogy Zoe és Rea arca is elvörösödik. – Nem kerestek rejtélyt, mivel nem volt miért rejtélyt keresniük.

Dylan vállat vont.

– Nem lennének jó hackerek.

– Akkor most már akár meg is tudhatnánk, mi a feladatunk – hagyta figyelmen kívül Dylan megjegyzését Zoe. – Remélem, nem az, amire gondolok.

Dylan heves bólogatásba kezdett. A férfi arcára olyan széles vigyor ült ki, hogy az ember azt hitte, menten kettészakad a feje.

– De bizony! – Az informatikus alig bírta visszatartani a hisztérikus röhögést. – Ki kell nyernünk a központi számítógép által rögzített adatokat, és…

Ezen a ponton jelentőségteljesen a kapitányra nézett.

– Ha már elkezdted, azt hittem, be is fejezed – dörmögte Cormack.

– Ezt a részt jobbnak láttam, ha tőled hallják.

Cormack felsóhajtott.

– Ha még működőképes, akkor magunkkal kell vinnünk a térhajlítót a Földre – darálta le egy levegővel.

– Hát, nem volt túl drámai, de ja! – Dylan csettintett a nyelvével. – A lényeget most már tudjátok.

 

Az Atlantis projekt volt az első multi vállalat, a Speedalight nagy durranása úgy ötven évvel ezelőtt. Mindenki hallott róla, mert a feltörekvő céget végül a csodahajtómű körüli botrányok vitték csődbe. Azóta minden gazdaságtannal foglalkozó tanintézmény tananyagában szerepel, mint a kizárólagos termék zsákutcájára szolgáló példa.

Alapjában, amit a Speedalight el akart érni, nem lett volna rossz, mert ha a csodálatos, dollár billiárdokat érő berendezése valóban működő képes lett volna, a társaság elsőként juthatott volna a Naprendszeren kívülre.

Azonban nem működött. Sőt. Az Atlantisnak nyoma veszett a több mint kétezer fős legénységével együtt. Egyik pillanatban még ott voltak a kijelzőn, azután bekapcsolták a térhajlítót, és eltűntek.

Az eset után a Speedalight csődbe ment a kártérítési perek és a biztosítási fiaskók miatt. Majd eltelt ötven év, és az Atlantisról mindenki azt hitte, hogy elpusztult.

Egészen mostanáig.

 

– Melyik az? – Zoe a jégsziklákból álló sávokat pásztázta a Tempus megfigyelő ablakaiból.

Cormack ott görnyedt mellette, és ugyancsak a sárgás-kékes égitest gigászi méretű gyűrűit bámulta. Az eligazítás után adott az embereinek egy-két órát, hogy megemésszék a hallottakat, de ő nem nyugodott, látnia kellett az Atlantist a saját szemével. Nem sokkal később Zoe is csatlakozott hozzá, és most ott gubbasztottak mind a ketten a vezérlőben.

– Fogalmam sincs – felelte rövid szünet után. – De ülj le!

Zoe megrázta a fejét.

– Szerinted képes lennék a fenekemen maradni?

Cormack szája mosolyra húzódott.

– Nem hinném.

Hallgattak.

– Szerinted melyikük az? – Zoe alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, mert tudta, hogy a Tempus szűk tereiben igencsak jól terjed a hang. – Az áruló.

– Akárki lehet – vont vállat Cormack. – Akár te is.

– De hát ismersz?

A kapitány lomhán bólintott. Végtelenül fáradtnak érezte magát.

Egy kis idő múlva csak annyit felelt:

– Mindenkinek meg van az ára, még nekem is.

– De hiszen kiemelkedő juttatást kapunk mindannyian. – Zoe bosszúsan prüszkölt.

Cormack nem tudta eldönteni, hogy a nő vajon csak megjátssza magát, vagy valóban elutasít mindenféle korrupt gondolatot.

– Tudod nagyon jól, hogy mindig van, aki többet ígér.

– Van, ami nem a pénzről szól – csattant fel Zoe.

– Meglehet – hümmögött Cormack. – De ez itt igen.

Ujjaival előre bökött. Végül csak megtalálta az Atlantist rejtő, krumpli alakú holdat a jégszilánkok között.

 

Dylan hangja kissé szakadozott és recsegett a hangszórókon keresztül.

– Mondhatom a legjobb hír mára?

Szkafanderbe bújtatott alakja eltörpült a százharminckilences objektum tömege mellett. Ha nem lett volna köldökzsinórral rögzítve a Tempushoz, valószínűleg rövid időn belől elvesztették volna szem elől.

– Mi az? – kérdezett vissza Cormack.

Kis késleltetéssel az informatikus szakadozó hangja

– Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de az energia mag még mindig dorombol a kicsikében.

– Ez azt jelenti, hogy átszállhatunk? – csatlakozott be a beszélgetésbe Rea.

– Azt bizony – felelte Dylan. Hangja vidáman csengett, de Cormack kihallotta belőle a bizonytalanságot.

 

A pneumatikus zsilip Dylan néhány mozdulatára kinyílt. Zoet hátrahagyták a Tempuson, így csak hárman lebegtek előre az Atlantis régen nem használt kiegyenlítő kamrájába. Hihetetlen, de mozgásukra bekapcsolt az oldalpanelekbe rejtett világítás.

– Látjátok ezt? – Hallatszott Dylan hitetlen hangja a sisakba rejtett hangszóróból.

Cormack nehezen tudott felelni.

– Még él – nyögte ki végül. – Mégis olyan, mintha már legalább több száz éve szunnyadt volna. Nézzétek!

A kapitány lomha mozdulattal előrenyújtotta a karját, hogy a panelek illesztésein végigfutó rozsdafoltokra felhívja a másik kettő figyelmét.

Rea óvatosan közelebb lépett, és kesztyűjével óvatosan megérintette a pergő, oxidált anyagot.

– A hajók elemeit az évszázad eleje óta nagyon erős korrodálás gátló szerekkel vonják be. Vagy én tudom rosszul?

– Nem tudod rosszul – felelte zordan Cormack. – Furcsa.

Persze akkor még nem is sejtette, hogy ez lesz a legkevésbé érdekes az Atlantison.

– Egyenlítsük ki a nyomást – intett Dylannak, hogy törje fel a rendszert.

Az informatikus a szerelőpanelhez lépett, és kipattintotta mögüle a terminált. Néhány percnyi próbálkozás után a nyomáskiegyenlítő hangosan felszisszent, és a kamra megtelt oxigénnel.

– Állati, hogy ez az ócskaság még működik!

Cormack és Rea nem osztozott az informatikus szakadatlan lelkesedésében.

A kapitány aggódott, a nő szeméből pedig csak egyetlen dolgot tudott kiolvasni. Azt, hogy fél.

 

– Hahó! – üvöltött be a zsilipajtó túloldalán nyíló folyosóra Rea, de válaszra nem sok esélyt látott. A falakról lógó, sérült vezetékek és a pusztulás lépten-nyomon jelentkező nyomai arra engedtek következtetni, hogy az Atlantist már nagyon régóta senki nem tartja karban.

– Mégis mire számítottál? – Az informatikus hátra sem nézett, továbbra is a falba épített konzolon bütykölt. – Ha valaki beköszönne, tuti beszarnék!

Dylannek pár perc alatt néhány elegáns és pár ősidőkben használt parancssorral sikerült feltörnie a központi számítógép agyát, hogy hozzáférjen az összes rendszerhez. A ténykedésének hatására a zsilipkamra sarkaiban és a folyosókon apró, piros fényfüzérek gyúltak.

– Jelentem, a létfenntartó és a biztonsági rendszer is üzemképes. – Lépett a társai mellé, mikor végzett. – Hát nem eszméletlen? Mikor indulunk megnézni, mi újság odabent?

– Egyelőre elég lesz ennyi – felelte határozottan Cormack. – Azt már tudjuk, hogy van oxigén, szóval bármikor visszajöhetünk. A Tempusról le tudod menteni a központi agy adatait?

Dylan felé fordult, aki széttárta a karját.

– Ha nem sérültek a tárolók, akkor igen. Ha az adatállomány sérült, akkor viszont csak az Atlantis vezérlőjében van esélyem megmenteni belőle bármit is.

Cormack megemésztette a hallottakat és döntött.

– Most visszamegyünk a Tempusra. A legjobb, ha minél kevesebb időt töltünk ezen a szellemhajón.

 

Harminchat órával később Dylan és Rea a Tempus vezérlőegységében ültek. Az informatikus még mindig az adattárolókkal bajlódott, amíg a nő megbabonázva figyelte az Atlantis biztonsági kameráinak valós idejű közvetítését.

A rengeteg, lepusztult folyosó és terem láttán Rea elgondolkodott a legénység sorsán.

– Szerinted mi történt velük? – bukott ki belőle a kérdés.

– Nemtom – dünnyögte Dylan két igen bonyolult parancssor betáplálása közben. – Lehet, hogy

– De honnan van mégis oxigén a fedélzeten?

Dylan az egyik apró monitorképre bökött.

– Az ott a hidroponikus kert. Pontosabban így elnézve, most már dzsungel.

– És ez mi? – mutatott Rea egy koncentrikus körökből álló berendezésre egy hatalmas teremben.

– Az a térhajlító.

– Olyan, mint egy örökmozgó – dünnyögött Rea.

– Attól azért egy pöttyet bonyolultabb mechanizmus – vigyrogott Dylan.

– Hogy fogjuk ezt a monstrumot kiemelni onnan?

– Nincs szükségünk az egészre, ha meg lesznek az adatok. – morgott az informatikus. – De ha minden kötél szakad, pillanatok alatt szétszedem darabokra, emiatt ne aggódj!

– Várj egy picit! – csitította váratlanul Rea az informatikust.

Dylan azonban meg sem hallotta.

– Egy-két csavar itt, egy másik ott, és úgy szétesik, meglátod, mintha soha nem lett volna egyben.

– Hallgass már el egy percre! – Rea Dylan szájára tapasztotta a kezét, hangját pedig suttogóra fogta. – Azt nézd! Van ott valami.

Dylan csak a folyosó falán futó vezetékeket, meg egy sor meghibásodott, vörösen villogó panelt látott a járat végén. Semmi különöset nem talált a dologban.

– Nincs ott semmi. – röhögött Dylan, és visszafordult a kezelőfelülethez és a parancssoraihoz. – Hagyj dolgozni!

Rea már azt hitte, csak képzelődött, amikor újra látta a furcsa jelenséget. Mintha a piros fények megtörtek volna valami láthatatlan felületen.

– Megint ott volt. Te tényleg nem látod?

Dylan azonban már figyelemre sem méltatta.

 

– Sajnálom – tárta szét a karját Dylan.

– Szóval vissza kell mennünk, és szét kell kapnunk a kislányt – hümmögött Cormack. – Ennek nem igazán örülök.

Ismét a kantinban gyűltek össze, mindenki Dylant figyelte. Az informatikus megdörgölte a tarkóját.

– A tárolók megsérülhettek, és ezért az adatok korrumpálódtak. – Dylan a kezével robbanást mímelt. – Használhatatlanok, nem tehetek semmit.

Cormack bólintott.

– Rendben. Holnap újra átszállunk az Atlantisra, és megpróbáljuk szétkapni a térhajlítót.

 

Zoet ismét hátra hagyták, ha bármi történne velük az Atlantison, legyen valaki, aki kívülről segíteni tud rajuk.

A térhajlító szétszerelése kemény diónak bizonyult, főleg, hogy közülük egyedül Dylan értett hozzá valamennyire. Ez tovább lassította a munkát.

Órák teltek el, és még mindig csak a berendezés felszínét kapargatták. Már éppen pihenőt akart fújni, amikor a sisakjába szerelt hangszóró megreccsent. Az oxigén ellenére jobbnak látták a szkafander viselését biztonság esetére, és Cormack most áldotta az eget, hogy így döntött.

– Kapitány, fontos dolgot szeretnék közölni veled. – Zoe hangja zaklatottnak hangzott. – Azt hiszem, tudom, ki az áruló.

– Privát csatornán vagyunk? – kérdezte Cormack.

– Természetesen. – felelte Zoe.

– Akkor mondjad – komorult el a kapitány tekintete, ahogy a két társára pillantott.

Egy percnyi hallgatás után Zoe teljesen más témába vágott.

– Rosszul esett, hogy engem gyanúsítottál.

– Mindenkit gyanúsítottam, nem tettem kivételt veled. – Cormack felsóhajtott. – De ha ez megnyugtat, tudtam, hogy nem te vagy az.

– Igen, és honnan? – kérdezte Zoe dacosan.

– Neked túl magasak az erkölcsi normáid.

Zoe egy aprócska, zavart szünet után kötötte az ebet a karóhoz.

– Akkor is.

Cormack hallgatott. Ha Zoe arra várt, hogy majd bocsánatot kér, akkor a nő nagy tévedésben volt.

Végül a navigációs tiszt törte meg a csendet.

– Kapitány, a háttértárolók majdnem megteltek. – A nő sóhajtása gyors volt, és rengeteg megkönnyebbülésről árulkodott. – Irdatlan mennyiségű adat van rajtuk. Dylan hazudott.

– A rohadék!

Az informatikus tekintete összekapcsolódott a kapitányéval. Dylan a Cormack ábrázatában felsejlő haragból sejthette, hogy baj van, mert a feszítőkar mellé lépett.

– Ne nyúlj hozzá! – nyújtotta felé a karját Chormack. – A térhajlító meghibásodott. Ki tudja mi lesz, ha elmozdítod.

– Szép próbálkozás.

Azzal Dylan a feszítőkar után nyúlt, és mindent betöltött a fény.

 

Noha a kapitány csak blöffölt, de úgy tűnt, mégis igaza volt.

Amikor Cormack magához tért, Reát és Dylant még eszméletlenül találta. A feje zsongott, és rögtön kiadta gyomrának azt a kevés tartalmát, amit még a Tempuson erőszakolt magába. A sárgás folyadék végigmarta a nyelőcsövét, mielőtt egy nyálkás loccsanással az Atlantis gépházának padlóján landolt volna.

A kellemetlen érzés észhez térítette. Gyorsan keresett egy kötegelő béklyót, és megkötözte az informatikust.

Miután végzett, magához térítette Reát.

– Mi történt? – kérdezte kábultan a nő, miután abbahagyta a keservesen sokáig tartó öklendezést.

– Dylan valahogy működésbe hozta a gépet – felelte Cormack. – Gondolom, véletlenül.

– Mekkora szarban vagyunk? – Kerekedett el Rea szeme.

– Azt még nem tudom – felelte Cormack. – De attól félek, hamarosan megtudjuk.

 

– Oké, nagyon nagy szarban vagyunk! – dörmögte Cormack, miközben a zsilip ablakán bámult kifelé.

– Látod a Tempust? – kérdezte rémülten Rea.

– Nem – felelte Cormack. – Pedig ott kellene lennie. Innen éppen látszódnia kellene.

– Lehet, csak közbejött valami. Zúgó objektumok vagy mikro üstökösök.

– A gyűrűk körül biztosan nem. – A kapitány megrázta a fejét, és Rea szemébe nézett. – A törmelék körbe-körbe áramlik, a gravitációs forgás befogja a nagyobb testeket, a kisebbekkel szemben meg pajzsot emel.

– Akkor itt hagyott minket!

Rea pánikolt, ezért Cormack a legnyugodtabb hangján felelt.

– Zoe biztosan nem.

Rea bólintott. Látszott rajta, hogy rettentően nehezére esik, de megpróbál nyugalmat erőltetni magára.

– Jól van, jól van! – dünnyögött. – Gondolkozzunk! Ha kilépnénk űrsétára?

– Veszélyes. – felelt Cormack. – Az Atlantishoz nem tudunk köldökzsinórt kötni. Megtartanálak, de ha mind a ketten kisodródunk, akkor vége.

Rea járkálni kezdett.

– Valamit mégiscsak csinálnunk kell!

Cormack újra a sötét, jégdarabokkal pettyezett űr felé fordult. Járatta az agyát, de semmilyen épkézláb megoldás nem jutott eszébe, ami a helyzetükön javítani tudott volna.

Mikor újra a nő felé fordult, Rea megbűvölve bámulta a vörös fénnyel izzó panelt a folyosó végén.

– Nem – suttogta. – Ez nem lehet.

– Micsoda? – kérdezte Cormack értetlenül.

Rea a belső zsilipajtón átlépve a vörösen világító panelhez lépett.

– Erre emlékszem. – Néhányszor lehúzta a kezét a vörösen világító fénycsóva előtt. – De az kizárt!

– Beszélj már érthetően! – dörrent rá a nőre Cormack, mikor mellé ért.

– Ezt láttam a Tempus vezérlőjében. Egy fénytörést, ami furcsán ismerős volt, mintha kötődtem volna hozzá. Én voltam ott.

– Az nem lehet – rázta meg a fejét Cormack. – Ezt nem tudhatod.

– Nem – bólintott Rea. – De mégis valahol érzem, hogy így van.

– Ez azt jelentené, hogy…

– Hogy nem a térben, hanem az időben utaztunk – fejezte be a gondolatot a nő.

 

– Gondolj bele! Az Atlantisra rakódott kőzet. Az, hogy a panelek százéves korrodálási jeleket mutatnak. Ez mind, mind egy irányba vezet.

Cormack elméje ezt már képtelen volt felfogni.

– Nem! Az időutazás nem lehetséges.

Rea bólintott.

– Amennyire eddig tudtuk, nem – szólalt meg Dylan váratlanul. – De az Atlantis által rögzített adatok mást mondanak.

Dylan előre dőlt, de a hátrakötött keze nem engedte, hogy teljesen elhasaljon a padlón. Az informatikus végül egy nagy adag nyálat köpött maga elé, azután folytatta:

– Először én sem akartam elhinni, de így van. Puff! Időutazók lettünk, ahogy az Atlantis legénysége is egykor… vagy majd egyszer. Azt hiszem, ez már teljesen relatív.

– De hova tűnt az a kétezer ember? – tette fel a kézenfekvő kérdést Rea.

– Ki tudja? – Dylan vállat vont. – Lehet, hogy paradoxáltak.

– Az mi a franc? – kérdezte Cormack.

Dylan felsóhajtott, és hadarni kezdett.

– Találkoztak saját magukkal, és tönkre cseszték a találkozási pont tér idő kontinuumát.

Rea és Cormack értetlenül bámultak a férfira.

– Jaj, tök mindegy! Gondoltam, hogy nem fogjátok érteni.

– De hogyan jutunk vissza a Tempusra? – Rea kezdett kétségbeesni.

– Mi lenne, ha újra beindítanánk a térhajlítót? – kérdezett vissza Cormack.

– Most már időhajlítónak kéne hívni, és nem, azt nem javasolnám. – Dylan minden vidámság nélkül felnevetett.

– Igen, és miért nem?

– Mert ha valóban igaz, amit itt összehordottatok, akkor első alkalommal irtó nagy mázlink volt. Éppen abban az időpillanatba tértünk vissza a térbe, amikor az Atlantis térbeli helyzete megegyezett a korábbi… vagy későbbi helyzetével.

–Nem értem – Rea elkezdte rágni a körmét. Ösztönös, tudattalan cselekvésnek hatott tőle.

Cormack a homlokára csapott.

– Az Atlantis kering a Szaturnusz körül.

– Pontosan! – bólintott Dylan.

– Vagyis a helyzete percről percre változik a térben. Annak az esélye, hogy ugyanabban a pillanatban érkezünk, amikor a hajó helyzete megegyezik a mostanival, igen csekély.

– Úgy kábé egy a végtelenhez – helyeselt ismét az informatikus.

 

– Egyetlen esélyünk van.

Cormack megrázta a fejét, mert már tudta, mire gondol az informatikus.

– Nem.

– Mi az? – kérdezte Rea.

– Az, ha felrobbantjuk – vigyorgott Dylan.

– Neked elment az eszed.

– Nem, nem. Figyelj! Nem tudjuk, hogy pontosan milyen időpillanatban ragadtunk, csak azt tudjuk, hogy a Tempus nincs itt.

– Nomármost, ha időben korábban vagyunk, minthogy megérkeznénk ide, ez az egész…

– Meg sem történik – suttogta Rea.

– Persze meg van az esélye, hogy időben később vagyunk, és akkor valóban meghalunk.

– Ötven, ötven százalék. – morogta Cormack.

Hallgattak. Hosszú, idegőrlő percekig egyikük sem szólt, miközben szinte hallani lehetett egymás gondolatait, ahogy kétségbeesetten kutattak az ismereteik között valami más megoldás után.

Végül Rea szólalt meg.

– Én nem jutottam semmire. Hát ti?

A két férfi megrázta a fejét.

–Akkor mire várunk? – kérdezte elszántan a nő.

 

*

 

Orion szonda, 2192. február 6.

 

Jelentés kezdete

A Szaturnusz belső gyűrűjében intenzív fényjelenség volt tapasztalható nulla egész nulla hét század másodpercig.

Oka valószínűsíthetően egy nagy tömegű, egyenes felszínnel rendelkező jégtömb refrakciója.

Jelentéktelen eseményként regisztrálva.

 

Jelentés vége.