Láng Annie: ★nna

“We know Major Tom’s a junkie

Strung up in heaven’s high

Hitting an all-time low”

 

Szeretnék Annáról, a Forma Galaktika-pilótáról mesélni, amíg még tudok. Ő nem tartott engem a barátjának – azt hiszem, a mi fogalmaink szerint nem voltak barátai –, de mivel az istállóból én voltam az egyetlen, akinek magáról is beszélt, nem csak szakmai dolgokról, mondhatom, hogy különleges kapcsolat volt közöttünk.

Ő volt, ha nem is a legnagyobb, de a legelszántabb versenypilóta, akit valaha a gyomrában hordott a Galaxis. Kívülről úgy tűnhet, a versenyeknek valami magasztos célja van, az ember saját határainak átlépése, a Galaxis meghódítása, és hasonló baromságok. Valójában két dologra megy ki az egész. Egyrészt, az izgalmas versenyek rengeteg nézőt vonzanak, akik mind látják a szponzorok reklámjait. Másrészt, az egymással rivalizáló csapatok újabb és újabb technikai megoldásait nyomott áron veszik meg az űrügynökségek, cserébe az istállók néhány nyíltan illegális gyakorlata felett szemet hunynak. Aljas dolog kihasználni a fiatal, becsvágyó tudósok és pilóták tehetségét, csak azért, hogy töredékmásodpercekkel hamarabb tudjuk leszállítani az uránt a Centauri-állomásra, mint az oroszok, vagy kéttized százalékkal emelkedjen az iReactor eladása, de hát ki gondol bele ilyesmibe, amikor 0,8 c-vel repeszt? Bár nincs futam halálesetek nélkül, de úgy hittük, ez az élet rendje, meg inkább így menjünk el, mint egy acélüveg irodaházban, pixelpakolgatás közben. Kinyílt az ég, és úgy éreztük, az egész a miénk. Pontosabban Annáé.

Anna Acélvárosban született, egy peremvidéki fémbolygón. A helyiek hivatalosan nem rabszolgák, még fizetést is kapnak galaktikus valutában, valójában önfenntartáson kívül nemigen költhetik másra. Ha marad valami az élelmiszerek és általános cikkek beszerzése után, nincs valódi gazdaság, alig valamit importálnak a bolygóra. Az alapvető létfenntartó rendszereken túl kizárólag olyan tudatmódosító vegyületekkel kereskednek, amik eltompítják az ott élőket annyira, hogy ne jusson eszükbe lázadni a sorsuk ellen. Ezek jellemzően etilalkohol és szintetizált nikotin, alkalmanként komplexebb vegyületek, például metamfetamin, bolygóegyüttállásonként tetro-hidro-kannabidol.

Nem tiltják az utazást, csak nem indulnak személyhajók bolygóközi útra. Ha valaki fel akar szökni egy teherhajóra, nem állnak az útjába: ha termelésre alkalmatlan, mindegy, él-e, hal-e, és ezt hol teszi.

Anna szökésének pontos körülményei sajnos nem ismertek előttem. Soha nem beszélt ilyesmiről. Az információim a bolygóról a központi adatbázisból származnak, mert lehívtam azokat, amikor felfedeztem az Acélvárost a kartonjában. Persze az is lehet, hogy hazudott. Már nem kérdezhetem meg tőle.

Azt biztosan tudom, hogy idővel eljutott a Tau Ceti rendszerbe, a Szövetség gazdasági központjába. A diplomáciai ügyeket a hagyomány miatt továbbra is a Földről irányították, a Tau Ceti rendszer harmadik bolygóján jóval prózaibb munka folyt, többek között a gyorsulási versenyek adminisztrációja. Amikor megismertem, Anna még gyakran panaszkodott, hogy a Tau Ceti 3-nak nagyobb a gravitációja, mint amihez hozzászokott, és másképpen telik rajta az idő. Mivel nincsenek gravitációs adataim az Acélvárosról, nem tudom megítélni, hogy ezt szó szerint értette, vagy metaforaként használta arra az érzésre, amit a bolygó váltott ki belőle. Az űrben pengeéles figyelme ekkoriban a Tau Ceti 3 felszínére érve szétesett, a szorongás olyan egyértelmű tüneteit mutatta, mint a remegés vagy a túlmozgás, görnyedve járt, és kiszámíthatatlanná váltak a reakciói; ám a tünetei azonnal elmúltak, ahogy kilépett a bolygó tömegvonzásából. Az ismertségünk második évére aztán ezek a panaszok teljesen elenyésztek. Talán valóban elmúltak a tünetei, talán már túl büszke volt kimutatni.

Miután ide került, valószínűleg ő is a félvilágban találta meg a helyét, mint minden gyarmatbolygókról érkező bevándorló, ám a pontos körülményeket nem ismerem. Csak abban lehetek biztos, hogy a Tau Ceti számtalan rozsdás ajtaja kinyílt előtte, kocsmák hátsó helységeitől privát klubokon át a kikötői raktáraikg. Hiába tudta később a versenyzéssel feljebb küzdeni magát a ranglétrán, az ott szerzett kapcsolatait továbbra is ápolta a maga módján, mert tudta, hogy szüksége lehet rájuk.

Az első világos részlet Anna életéből az az epizód, amikor a Galatea-istállóhoz került, ahol én is dolgozom. A Delta Vega egyik, azóta visszavonult pilótájának escortja volt, aki nem csak a rendezvényekre, de néha az időmérő edzésekre, vagy az állomás rosszhírű kocsmájába, az Öreglyukba is magával hurcolta. Az edzések és a futamok is a Tau Ceti-rendszer peremén keringő Viking-állomásról indultak, a versenyzőknek meg kellett kerülni az egykétszáznyolcad fényévnyire található, Lazarus-objektumként ismert mikrofeketelyukat, majd visszatérni az állomásra. Néhány alkalom után olyan otthonosan mozgott a Vikingen, hogy senki nem kérdezte, hová megy és miért; így sikerült bejutnia a látványos nehézségekkel küzdő Galatea-istállóba, ami alig fél óra alkudozás után szerződést ajánlott neki. Nem volt igazán nehéz dolga, hiszen a Galateát a korábbi évek több futamából is kizárták a versenyszabály megsértése miatt, és két pilótájuknak is rejtélyes körülmények között nyoma veszett a mélyűrben; egy bennfentes szavaival élve “csak azért nem szűntek még meg, mert a vakszerencséjük nem talált ki a légzsilipen”. Bárkit felvettek volna pilótának, aki tud egy stabil hetedik helyet hozni, megnyugtatva ezzel a szponzorokat, és nem csal, vagy legalábbis nem bukik le.

Az első futama nagyjából úgy alakult, ahogy sejthető volt: még csak be sem fejezte a kört, mert nem sokkal a cél előtt elpattant Hermes nevű hajójának egyik apró és jelentéktelennek tűnő ioncsöve. Ám így is sikerült pontot szerezni (akkoriban a többi istálló sem volt a legjobb formában), így Annán kívül mindenki elégedett volt a futammal. Ő viszont őrjöngött. Olyan stílusban ócsárolt az ócskavas űrhajótól kezdve a technikusokon át a szponzorokig mindenkit, akit ért, ahogy csak egy acélvárosi képes – és a közönség imádta ezt. A Hermes fedélzeti kamerája mindent rögzített, innen pedig bevágták élő adásba, ahogy Anna a vezérlőpultot püföli és a diszpécserével üvölt, miközben a rettenetes import nikotinrúd lóg a szájából, amiről acélvárosi lévén esélye sem volt leszokni. Ebben a jelenetben rögtön meglátta a lehetőséget a Philip Morris aktuális marketingfőnöke, és az előző szponzorukhoz képest három nullával magasabb szerződést kínált a Galatea-istállónak, azzal a feltétellel, hogy Anna közvetítések alatt valamint sajtónyilvános megjelenéseken csak az ő termékeiket szívhatja. Belementek.

Így végtelen forrás állt mögöttük, mégis mindenkit meglepett az a lendület, amivel Anna belevetette magát a munkába. A Galateánál nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy bárki is komolyan vegye a versenyeket, ne pedig csak repülő reklámfelületként tekintsen a hajókra és a pilótákra, mégsem akadályozták Annát abban, hogy félvilági életéből ismert, kétes alakokra cserélje le az istálló teljes személyzetét, mondván ők sose követnének el olyan amatőr hibát, hogy bolygófelszíni gravitációra tervezett ioncsövet rakjanak egy versenyűrhajóba. Megfordultak ott ipari kémkedés miatt körözött hackerek, uránszőkítéses és drogügyletes körökből ismert vegyészek, vagy illegális hajóbontótelepek mérnökei. Én is így kerültem a Galateához. Korábban gravitációs mikrokonténereket gyártottam a Tau Ceti 3-on, amelyek működési elve hasonló a fekete lyukakéhoz, csak klasszisokkal gyengébb, így a téridő betüremkedésébe elrejtett tárgyakat, jellemzően drogot vagy készpénzt, bármikor vissza is lehetett hozni. A rendfenntartók nem veszik észre, hiszen a tér ilyen görbületéből nem szökik ki a fény, így gyakorlatilag láthatatlan a tartalma. Roppant büszke voltam erre a találmányra, de túl sok fejfájást okoztam vele a szerveknek; hamarosan forró lett a lábam alatt a bolygófelszín, és követtem a tippet, miszerint a Vikingen működő istálló egy ideje már számít az érkezésemre.

– Üdv az univerzum segglyukában – morogta az előcsarnok sarkában gubbasztó girhes nő, akiről első ránézésre még nem tudtam, kicsoda, pedig a füstölgő nikotinrúd egyértelművé tehette volna. Az űrutazás teljesen összezavarta a belső órámat, de az állomáson reggel lehetett, mert a nő egy bögre koffeinital mellett pörgette a híreket a kommunikátorán. Bal térdét felhúzta a mellei elé, mintha a katasztrófák esetére ajánlott védekező pózt imitálná féloldalasan, jobb lábát viszont dölyfösen egy uránérckonténerre támasztotta, úgy hintáztatta magát. Később rengetegszer láttam őt ebben az ambivalens testhelyzetben, néha még a pilótaülésben is; mintha a világ legjelentéktelenebb szemétdombján lenne kiskakas. – Hálókörletek jobbra, a neved az ajtón. Balra a hangár és a szerelőcsarnokok. A főnökség hetente egyszer jön, akkorra szabadnapot kap mindenki. Kérdés?

A hamut a nikotinrúd végéről a szellőzőnyílás felé pöckölte, ahonnan rögtön a szűrők felé vitte tovább a légáram. Tudtam, hogy ezzel a gesztussal a mondandóját akarja nyomatékosítani, de vézna teste, alacsony termete, és az őt körbevevő, prédaállatra jellemző ideges vibrálás miatt nehéz volt bármit is komolyan venni tőle. Még a sajátjai között is folyamatosan úgy érezte, küzdenie kell a figyelemért, annak ellenére, hogy az istállónak hivatalosan is ő volt a technikai vezetője, így mindannyiunk főnöke. Valami mély, indokolatlan sértettség lappangott benne az egész világgal szemben, amin soha nem tudott átlépni.

Ötletem sincs, miért versenyzett, hiszen azon kevés emberek közé tartozott, akik nem tudtak volna mit kezdeni sem a dicsőséggel, sem a pénzzel. Talán a győzelem maga volt a célja; bizonyítani az egész galaxisnak, hogy több, mint aminek született, mint aminek látszik. Persze sose kérdeztem rá egyenesen.

Anna nem szabott nekünk munkaidőt, vagy pontos munkatervet; csak az volt a cél, hogy a következő versenyre mindig gyorsabb hajót tegyünk a segge alá, mint amivel az előzőn repült. A Hermessel az első futam után saját maga hajtott be egy illegális roncstelepre a Tau Cetin; a szponzor legnagyobb örömére, mivel a mutatvány után nikotinrudakat füstölve várta a taxiját, amiről valaki felvételt készített, ez pedig pillanatokon belül vírusvideóvá vált. A következő hajót, a Vestát teljesen elölről kezdték tervezni, és rögtön a debütáló futamon második lett. Én itt csatlakoztam a csapathoz, először csak mint lótifuti összeszerelő. Volt bennem némi becsvágy, persze, de fontosabb volt, hogy itt azt csinálhatom, amit szeretek, és nem érnek utol a Tau Ceti rendfenntartó szervei.

Egy alkalommal egyedül voltam a szerelőcsarnokban, és a Vesta3-at teszteltem, amikor égett gabona és az űrhajók szigetelésére használt olvasztott poliuretán keverékére emlékeztető szag csapta meg az orrom. Mivel a Tau Cetiek között csak elvétve voltak nikotinfüggők, csak peremkerületitől származhatott a szag; csak Anna lehetett az. Felemelkedtem a gép mögül, és vártam, mit tesz. Az arcán a végtelen űr fásultságát láttam, görnyedt testtartásából egy pillanatig úgy tűnt, arra készül, hogy bemászik a Vesta3 pilótafülkéjébe, és elalszik. Ehelyett a gép orra elé állt, rálehelte a füstöt, és figyelte, ahogy végiggomolyog a duracél panelek mentén.

Jobbnak láttam csendben visszamenni a körletembe, de amikor megpróbáltam lelépni, váratlanul megszólalt:

– Miért terveztétek áramvonalasra a hajót? – Ekkor végre a szemembe nézett, és én megláttam benne valamit. A Tau Cetin elterjedt néphiedelem, hogy az ember lelkének részecskéi kvantumösszefonódásban vannak bizonyos égitestekkel, és hogy ez kihat a személyiségre. Aki mindig boldog, az egy csillaggal áll kapcsolatban, aki gyökértelen, az csillagközi üstökösökkel, és hasonló sületlenségek. Nem hiszek bennük. Abban a pillanatban azonban Anna szemében olyan mély feketeséget láttam, amilyen csak a végtelen és hatalmas űr lehet, gravitációs kutat, ami magába szív minden fényességet, és többé nem engedi. – Soha nem fog légkörben repülni, ez teljesen felesleges dizájn, ráadásul sokkal nagyobb felületen érheti sugárzás.

– Nem vagyok benne a tervezőcsapatban – hebegtem.

– És miért nem? Nem te vagy az a térzsebes? – Tetszett ez a jelző, sokkal jobban csengett, mint a “körözött bűnöző”. Elém lépett; érdekes módon a csípőjével indította a mozdulatot, ami talán acélvárosi gesztus volt. Végigmért; nem tudom, mit keresett rajtam, de úgy tűnt, megtalálta, mert visszafordult a hajó felé. – Hanyagolni kéne már ezt a Vesta-szériát, mindig második vagyok vele, tök értelmetlen tovább foltozni egy selejtes koncepciót. Ki kell hajítani az egészet az űrbe, azokkal együtt, akik képesek nekem áramvonalas űrhajót építeni, kohóba velük!

Bár a Tau Cetin még nem hallottam ezt a kifejezést, a hangsúlyból nyilvánvaló volt, hogy káromkodásnak szánta. Anna egyébként is furcsa, acélvárosi dialektusban beszélt, és a szóképei tele voltak fémmegmunkálással kapcsolatos szavakkal, különösen a kohókat emlegette olyan gyakorisággal, mint a Tau Ceti-iek egymás felmenőit.

A következő futam kimenetele végül pont az lett, amire számított: második helyen ért célba, és bár a pontversenyben erős helyen állt, neki nem a pontok számítottak. Ígéretéhez híven egy egyenesen a Lazarus-objektumba tartó röppályát programozott a Vesta3 robotpilótájába, a tervezőcsapatát pedig azonnal kirúgta, és új embereket jelölt ki, többek között engem is. Az én eddigi helyemre pedig egy másik kisstílű bűnöző került, talán egy uránszőkítő, mert ez a dolgok rendje itt a Vikingen.

A következő, Eris szériának az üzemanyag-ellátásáért voltam felelős. A tartályokat a gravitációs mikrokonténerek technológiájával helyeztem el a térben, így bár a tömegük megmaradt, kisebb helyet foglaltak. Ezzel csökkenteni tudtuk a hajó méretét, a kaszni tehetetlenségét, amitől azonos teljesítmény mellett is nőtt a sebesség. Az előzetes teszteken eszméletlen értékeket mértünk, bőven magasabbakat, mint a legutóbbi futam győzteséé.

Ezért is döbbentett meg mindenkit, amikor Anna a következő versenyen mégis töredékmásodpercekkel a Delta Vega versenyzője után ért célba. Őszintén lesújtva vártam a hangárban; úgy éreztem, én is elbuktam vele együtt. Azért jöttem a Vikingre, hogy elmeneküljek a Tau Ceti-i életem elől, de ezek után nem lehetett maradásom a csapatban. Anna még felállhat, és nálam jobb technikusokkal megnyerheti a következő futamot, de számomra már nem volt tovább. Az előéletemmel esélyem sincs letelepedni bármelyik rendes bolygón, csak a peremvidéki bányásztelepek jöhettek számításba. Talán pont Acélváros.

Anna úgy rúgta ki az Eris ajtaját, hogy az leszakadt az illesztésnél, majd a többi technikusára ügyet sem vetve hozzám lépett. Remegett a dühtől, mint a szikra a gerjesztett freonban, és csak annyit sziszegett:

– Velem jössz.

Azt hittem, engem hibáztat a vereségért, és úgy éreztem, jogosan. Elvégre csak egy csempész voltam, a vakszerencse sodort a tervezőcsapatba, nem értettem ahhoz, amit csinálok, itt sem kellett volna lennem. Kérdés nélkül követtem, mert azt hittem, lecseszés és kirúgás következik, és jogosnak tartottam, sőt, vágytam rá.

– A Delta Vega hajója jóval kisebb, mint az előző futamon – mondta, ahogy a Viking-állomás rosszul megvilágított, elhanyagolt folyosóit róttuk. A hangjában vibráló tanácstalanság kirángatott az önsajnálatomból, és végre kezdtem megérteni, mennyivel többet veszített nálam, de ez velem ellentétben nem letargiába taszítja, hanem ez hajtja előre.

– Ahogy a miénk is.

– Mert ellopták az ötletedet. Most bemegyünk az Öreglyukba, és megmondod, melyik Delta Vegás vett tőled gravitációs konténert.

Csak hallomásból ismertem az Öreglyukat, mint az utolsó helyet az állomáson, ahol nincs betiltva az addiktív anyagok fogyasztása, de én magam még soha nem jártam ott. Annának ez volt a törzshelye, de rendszeresen megfordultak itt technikusok és pilóták mindegyik istállóból. Belépve megtántorodtam a tömény füsttől, a nikotin és a gabonaszesz szagától, de Anna céltudatosan lépdelt a Delta Vega harsányan ünneplő legénysége felé. Egy idő előtt, de legalább sármosan őszülő férfi állt a társaság közepén, és egy átlátszó folyadékkal teli palackot lóbált; nyilván a győztes pilóta. Ahogy észrevette Annát, még szélesebben vigyorgott, mint előtte, és megpróbálta átölelni őt.

– Egyre jobb vagy, kiscsaj! Lassan félek, hogy megelőzöl. – A mai napig nem tudom, ez őszinte gúny, vagy barátinak szánt piszkálódás volt, de az biztos, hogy Anna az előbbinek vette, és látható indulattal tért ki az ölelésre tárt karok elől. Csak később állt össze a kép: ő ugyanaz a pilóta volt, aki annak idején idehozta Annát a Vikingre.

– Ezt tartsd meg a groupie-jaidnak – sziszegte, majd felém fordult. – Na, melyik  az?

Nem tudtam megmondani, egyik arc sem tűnt ismerősnek. Sokakkal üzleteltem a Tau Cetin, néhányan nagyobb tételben vették a gravitációs mikrokonténereket, továbbadhatták másnak, bárkihez eljuthatott a technológia.

– Ex-groupie nem számít? – csipkelődött tovább a Delta Vegás; az elfogyasztott égetett szesz miatt nem látta meg Anna arcán a feszültséget, ami még egy acélvárosi voltmérőt is kiakasztott volna.

– Tudom, hogy a Zsebeske kütyüjével győztél – bökött rám. – Elloptátok a találmányát.

– A gravitációs konténert még tavaly vettük a Tau Cetin. Ennyi erővel mi is mondhatnánk, hogy a Galatea lopta tőlünk – vonta meg a vállát, majd Anna felé nyújtotta a szeszesüveget. – De ne mérgelődjünk ezen, inkább igyál velem egyet. Tudom, hogy az ivás mindig megnyugtat.

Annában ekkor pattant el az ioncső. Kiütötte a Delta Vegás kezéből a palackot, de a ő csak röhögött, láttam az arcán, hogy még viccnek gondolja a dolgot. Akkor tudatosult benne, hogy Anna komolyan dühös, amikor az az overállja ujjából előrántott egy apró, eddig rejtett pengét. A férfi elkomorodott, és ki akarta ütni a kezéből a fegyvert, azonban már se a térlátása, se a mozgáskoordinációja nem volt az igazi, így Anna arcát találta el.

Anna a földre esett, aztán minden felgyorsult. Próbáltam elkapni, vagy elrángatni onnan, de eddigre odacsődült a kocsma többi vendége, és teljesen eltakarták előlem, mi történik. Üveg törését, fém csattanását és ordítást hallottam, testek préselődtek egymáshoz, a veszélyesen lendülő végtagokról nem lehetett megállapítani, hogy kihez tartoznak, és ki a célpontjuk.

– Nem akarjátok ezt máshol folytatni?! – kiáltott ekkor a pultban békésen olvasgató, göndör hajú csapos. – Higgadjatok le, vagy kidobatlak titeket!

Ez hatott, a dulakodásnak azonnal vége szakadt. Annán és a Delta Vegás pilótán kívül mindenki visszasomfordált az asztalhoz, ahonnan jött. A férfi az elfogyasztott szesztől félig kábán kezet nyújtott a nőnek, de az nem fogadta el, csak cetibika módjára fújt egyet:

– A pályán visszakapod.

Azzal kiviharzott a kocsmából, alig bírtam vele lépést tartani. Azt reméltem, kiabálni fog, panaszkodni, ehelyett némán trappolt vissza a Galatea-istállóba, csak az törte meg a csendet, amikor a szemttárolóba köpte az egyik fogát. Nem esett több szó az incidensről. A következő futamra a szokásos módon készültünk fel, Annának látszólag nem volt semmilyen különös terve a Delta Vega legyőzésére. A rajtnál azonban olyan dolog történt, ami eddig a Forma Galaktika történetében soha.

Korábban is haltak meg pilóták a futam közben, jóformán nem múlt el szezon négy-öt halálos baleset nélkül. De eddig példa nélkül állt, hogy rögtön az indulásnál, a rajt pillanatában robbanjon fel valamelyik hajó. A Delta Vega legújabb hajójával, az Artisannal viszont pont ez történt: a vizsgálatok szerint amikor a hajtómű elérte az üzemi hőmérsékletet, négy is elpattant a hét fő ioncsöve közül, a törmelék eldugaszolta a hőkivezető csatornát, így a reaktor túlmelegedett, és a robbanásszerűen felszabaduló energia nem csak az Artisant, hanem a Delta Vega szerelő- és tankerhajóját is darabokra tépte.

A futamot azonnal lefújták, és mindenkit visszaparancsoltak a saját istállójába, míg föltakarították a Delta Vega csapatának maradványait. Ahogy az Eris besiklott a hangárba, nekem csak az járt az eszemben, hányan tudhattak Anna és a másik pilóta vitájáról, hányan juthatnak ugyanarra a következtetésre, mint én.

Óvatosan, nehogy valaki halljon minket, megkérdeztem, volt-e köze a balesethez.

– Nem fogok hazudni – mondta, kerülve a tekintetemet, majd további magyarázat nélkül az Öreglyuk felé vette az irányt. Nem ért vissza a megismételt rajtra, sőt, négy napig nem is került elő.

Soha többet nem kérdeztem a dologról.

A vizsgálatok nem tártak fel idegenkezűséget, bár egy Forma Galaktika-versenyző esetében nem is igazán nyomoztak. Megszokott dolog köztünk a pusztulás, rajtam kívül senkinek eszébe sem jutott, hogy a robbanás ne baleset lett volna, és én is igyekeztem elnyomni a gyanút. Van, amit jobb nem tudni.

A Delta Vega istálló kiesése után azt hittem, Anna nagyobb esélyekkel indul majd a futamon, ám tévednem kellett. Minden alkalommal történt valami: vagy egy apró lendülethiba, vagy egy másik versenyzőt gyorsító napszéllökés, vagy csak a vakszerencse, ami nem Annának kedvezett. Az Eris széria negyedik veresége után Anna a szokásosnál is aggasztóbban kezdett viselkedni. Egyre kevesebbet járt az Öreglyukba, nem étkezett együtt a csapattal, nem vett részt az időmérő edzéseken, alig mozdult ki a körletéből. Már épp fel akartam keresni, amikor a csipogómon hívatott.

– Arra kérlek, hogy most az egyszer legyél velem őszinte – mondta. Megint kerülte a tekintetemet, helyette mintha a földön heverő üvegcserepeket számolgatta volna. Ránézésre gabonapárlatos palackok lehettek, a szobában terjengő szag alapján nemrég törtek össze. – Lehetséges fizikailag ennél gyorsabb hajót építeni?

Ha igent válaszoltam volna, kirúgott volna, vissza kellett volna mennem a Tau Cetire, és a fél életemet börtönben tölthettem volna.

– Nem.

– Akkor hát én nem vagyok elég jó.

Néhány nappal később úgy tűnt, összeszedte magát. Szokásához híven lenullázott mindent, leselejtezte az Erist, és utasított minket az egész folyamat újrakezdésére. Ám ezúttal minden részfolyamatban benne akart lenni; úgy tombolt benne a lelkesedés, mintha a régi robbanómotoros meghajtását fúziós reaktorra cserélték volna. Legalábbis először azt hittem, a lelkesedés teszi. Olyan fordulatszámon pörgött, hogy a technikusok többsége nem tudott lépést tartani vele, nem bírták az egyre újabb és egyre elvontabb kéréseit, és a minden eddiginél sértőbb stílusát, ezért két nap alatt mind felmondtak.

Csak én maradtam. A Tau Cetin töltött időm alatt számtalanszor láttam azt a tünetegyüttest, amit Anna produkált ekkor: napokig nem aludt, alig evett, ellenben rengeteg vizet ivott, és még a szokásosnál is többet  dohányzott. Úgy tudtam, hogy ez az állapot maximum egy hétig tarthat, és ha vége, akkor magába fog zuhanni. Részben vigyázni akartam rá, részben viszont kíváncsi voltam, milyen, amikor teljesen összeomlik, mert nem tudtam elképzelni.

Amikor aludt, akkor is csak a hangár egyik sarkában felhalmozott szigetelőanyagon, néhány nyugtalan óráig. Próbáltam neki segíteni, de egy idő után már beszélni sem volt hajlandó, így nem tudhattam, min dolgozik éppen, és hogy lehetnék a hasznára. Jobb híján a szerelőcsarnokok rendbentartásával foglaltam el magam, igyekeztem féken tartani a mocsok és a széthányt alkatrészek káoszát, miközben vészesen közeledett a következő futam.

Aztán egyszer csak megtört a jég, és Anna vérben forgó szemekkel, egész testében reszketve, mocskosan, mégis vigyorogva, vagy legalábbis vicsorogva mutatta meg nekem az új hajóját:

– Ez itt a Bacchus, teljesen az én munkám. Már nincs szükségem senki másra – Miközben eltűrte szeméből mosatlan haját, a nikotinrúd izzó vége hozzáért egy hajszálához, mire az apró láng végigfutott rajta, mint egy gyújtózsinóron. Észre sem vette. – Nektek soha nem jutott volna eszetekbe ilyesmi, pedig kurva egyszerű. Nem engem kell gyorsítani, hanem a világot lelassítani!

Nem voltam fizikus, csak egy közepesnél kicsit ügyesebb csempész. Fogalmam sem volt, miről beszél, még most sem tudom.

– A dinamika, a kvantummechanika csak látszat, a sebesség a nézőponttól függ, a téridő érzékcsalódás. A fénynél semmi nem mehet gyorsabban, ez tiszta sor. De nem is az a lényeg, hogy gyorsabb legyek, csak hogy gyorsabbnak látszódjak, érted? A világ nézőpontjából. Ez az igazi száguldó cirkusz! Minél jobban közelíted a fénysebességet, annál lassabbnak tűnik minden más, miközben a saját nézőpontjából állandó marad a sebessége. Ergo elég a bírákat lelassítani, behajtogatni őket egy téridőzsebbe, és akkor végre én nyerek.

– Ezt mégis hogy tervezed? – A monológja közben többször is ki kellett térnem előle, mert hadonászás közben majdnem eltalált az égő nikotinrúdjával.

– Megpiszkáltam a gravitációs konténered generátorát – mondta olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon. – Az elvet felfedezték párszáz évvel ezelőtt, de csak elméletben alkalmazták, mert nem volt meg a technológiájuk rendesen megcsinálni. De a Lazarus-objektumban elég energia van, hogy nekem már sikerüljön.

– Ugye nem akarsz belerepülni…

– Dehogy, az rozsdás nagy klisés lenne – legyintett. – De az eseményhorizontjához közeledve torzul annyit a téridő, hogy egy kört kéne tennem az objektum körül, elég közel a horizonthoz, és elérném a látszólagos 1,2 c-t.

– Ez tulajdonképpen egy parittyamanőver, nem? Már próbálkoztunk hasonlóval.

– Olyasmi, de most nem csak a lendület miatt csinálom. A gravitációs generátornak nagy fokú tértorzulás kell egy ekkora zseb létrehozásához.

Nem hangzott meggyőzőnek, sőt. A gravitációs konténert még senki nem próbálta ki néhány tíz centinél nagyobb tárgyon, Anna viszont egy egész csillagrendszert akart belecsomagolni. Ez így épp olyan halandzsának hangzott, amilyet a scifiírók szoktak kitalálni, ha fogalmuk sincs, hogy működik valami, de nem mertem vele kvantumfizikát érintő vitákba bocsátkozni. Nem bírták volna az idegei.

– Nem veszélyes ez?

– Ezt komolyan kérdezed? – nevetett szárazon. – Mintha tehetnék mást.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam tőle. Egy darabig győzködtem, hogy nem jó ötlet amfetamin-szulfát hatása alatt űrhajót vezetni, a tüneteiből ugyanis egyértelműen tudtam, hogy már két hete megállás nélkül ezt az anyagot szedi, de nem reagált. Vagy nem foglalkoztatta a testi épsége, vagy nem is érzékelte, hogy beszélek hozzá.

A futam kezdetekor szokás szerint hibátlanul vezette ki a hangárból a Bacchust. A pilótafülkébe szerelt hangrögzítőt kikapcsolta, hiába próbáltam hívni a Viking-irányítás kódjával is, nem felelt. Csak a kamerán figyelhettem elkínzott arcát, kukán ismételgetve, hogy “hallasz engem, Anna? hallasz engem, Anna?”, amíg be nem ért a Lazarus-objektum interferenciakörébe, és végleg el nem veszett a jel.

A létezés tulajdonképpen egy adat, és mint ilyen, maximum fénysebességgel terjedhet. Nem tudom, végül mi történt Annával, nem sok biztos dolgot tudok a következő napokról. Az biztos, hogy nem zuhant bele egyszerűen a Lazarus-objektumba, mert annak nem lettek volna ilyen következményei. Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, de a tervezett manőver után másfél nappal felfedeztem, hogy Anna emléke egyre fakul bennem. Már nem tudtam felidézni az arcát, a nikotinrúdjai szagát is csak halványan. Az állomáson többen a nevét sem tudják; a szponzor néhány órája ímélezett, hogy felbontaná a szerződést, amit szerintük eleve tévedésből kötöttek. A manőver tervezett helye körülbelül egy-kétszáznyolcad fényévnyire volt a bázisunktól, ezt a távot a fény, vagy bármilyen, például Anna létezésére vonatkozó adat épp 1,7 nap alatt teszi meg. Egy még nem bizonyított elmélet szerint ha egy tárgy átlépi a fénysebességet, annak összeomlik a hullámfüggvénye, és megszűnik létezni; a téridő pedig úgy folyik tovább, mintha soha nem is létezett volna. Anna, ha mást nem is, azt elérte, hogy bizonyította ezt a teóriát, bár erről senki nem fog tudni. Szerettem volna mihamarabb papírra vetni ezt, mielőtt végleg eltűnik, az emlékeimből is, mielőtt a fizika eddig ismeretlen törvényszerűségei nyomtalanul kitörlik őt ebből a valóságból, ahova soha nem volt igazán való.

Ha már teljesen elfelejtem őt, ezt a jegyzetet valószínűleg irodalmi alkotásnak fogom képzelni. Talán még valami tanulságot is felfedezni vélek majd benne.

⮛★⮚⮘⮝✦