John elmélyedve figyelte a rohamosan távolodó Föld éjszakai képét. Napfényben fürödve már többször is látta. Minden alkalommal mellbe vágta, hogy a régi atlaszokhoz képest mennyire sok lett a kék és mennyire kevés a zöld. Most viszont a sötétben szigetként világító gigapoliszok és az őket íriszként körülvevő Sigmund-erőterek látványába révedt. Alig pár éve ért véget a Föld negyedik világháborúja, azonban az egymásnak feszülő hatalmak hidegháborúba fagyva néztek egymással farkasszemet. Az erőterek a bizalmatlanság szimbólumai voltak, de nem korántsem az egyedüliek. A bolygó felszínén rengeteg, sok száz kilométernyi védelmi rendszer és demarkációs vonal tündökölt baljósan.

– Mint aranyló forradások – tűnődött kabinja magányában, majd egy parancsszóval lezárta ablakait. Töltött magának űrreptéren vásárolt konyakjából, leült fekhelyére és újfent azon töprengett, melyik kolóniára álljon tovább. Legalább ezt már rég el kellett volna döntenie. Csak annyit tudott, hogy soha nem akar visszatérni. Elege volt ebből a meggyötört sárgolyóból, dekadens lakóiból, saját életéből.

Feltörő érzéseit inkább visszakísérte pohara tartalmával, újra töltött és bekapcsolta holografikus kommunikátorát. A tenyérnyi korong egy pillanat alatt felállította fényből szőtt térhatású kezelőfelületét. A félkörbe kibomló panelek némileg visszaszorították a kabin nyomasztó félhomályát. Kiválasztotta a stellarnet funkciót; a 23. század végén ez a rendszer adta az emberiség globális hálózatának gerincét, az archaikusnak számító internet már csak a tech-történészek diskurzusainak képezte tárgyát. A stellarnet válogatott hírportálok mozgókép-mozaikját jelenítette meg, John végigpásztázta őket, de egyikhez sem volt hangulata: kétes eredetű vírusok, öntörvényű megakorporációk, gyarmati terrorizmus. Inkább átkapcsolt leveleihez.

A kaotikus listát végigfutva megakadt szeme egy holo üzeneten. Küldő: dr. Estrada. Egy komor percig azon tűnődött, megnyissa-e, végül úgy döntött, csak hangot kér, nem akarta látni régi bajtársa holografikus alakját.

Hello Wade! Remélem jól vagy – a női hang kivárt, majd folytatta – hallottam, hogy eladtad a házad és vele együtt a lakhatási jogod is. Sejtem, hogy mire készülsz. A Stroganon elkélne a segítség. Gondold meg, kérlek.

Miután a rövid üzenet véget ért, John hosszasan bámulta az üres kivetítő teret. Azon kapta magát, hogy visszafogott lélegzettel, görcsösen szorítja poharát. Lehunyta szemét, lassan kifújta levegőjét és ismét felhajtotta kitöltött italát. Nem, nem lehet – dördült belső hangja. Deaktiválta komját és kevés csomagja közé hajította. Elnyúlt ágyán, egy újabb parancsszóval kioltotta a tompán világító fényeket és hagyta, hogy az űrkomp zümmögő hajtóműve elaltassa.

Álmodott: egy hullámzó sivatagtengerben állt, bármerre nézett, csak végeláthatatlan dűnék vették körül. Sűrű homokot táncoltatott körülötte a szél, lépni próbált, de tapodtat sem mozdult, lábait kérlelhetetlenül béklyózta a némán süppedő talaj. Amint segítségért próbált kiáltani, fojtogató szemcsék rohanták meg száját és hatoltak tüdejébe. Kétségbeesetten emelte tekintetét az égre és elborzadva látta a koromszín fellegekből üvöltve aláhulló tűzgömböt. Megadta magát sorsának, a becsapódás darabokra szaggatta.

Hideg verejtékben riadt fel a dokkolás rázkódásaira. Néhány mély lélegzetvétel után szívverése lelassult, nyugalmat erőltetett magára és felnyitotta kabinja ablakait. Borzongva nézte a látótere egészét betöltő, ember alkotta megastruktúrát. A Naprendszer hiperkapuját egy kolosszális állomás irányította és őrizte. Egyszerre volt impozáns hotelkomplexum, nyüzsgő űrkikötő és rettentő erőd. A lényegesen kisebb kaput teljesen kitakarta, azonban ez nem zavarta Johnt, eleget látott, elkezdte összeszedni holmiját.

Az utazók folyamatosan özönlöttek kompjaikból, kígyózó sorokban haladtak az átvilágító pontok felé. A túlzsúfolt előcsarnok maga volt az ingerszegény környezet antitézise. Mindenfelé holografikus kijelzők hirdették a különféle szállásokat, szórakozási lehetőségeket, kereskedelmi csomópontokat és persze a távoli kolóniák hívogató képeit. A tömény fényjáték és térhatású grafika émelyítőleg hatott a hozzá nem szokott emberre. John minél hamarabb szabadulni akart innen, a tömeget is gyűlölte, alig várta, hogy újra egyedül legyen.

Ahogy elérte az átvilágító kaput, egy női tiszt a biometrikus terminálokhoz tessékelte. Az írisz- és ujjlenyomat azonosítással egyidejűleg egy molekuláris szkenner is végigfutott testén.  Tudta mi fog történni, higgadtan várta, amíg a rendszer riasztott és a másodperc tört része alatt energiaburkot vont köré. A jelzésre egy másik tiszt, egy medve termetű férfi csatlakozott kolléganőjéhez és együtt átfutották az analitikát.

– Hol szerezte az implantokat? – tette fel kérdését a férfi, melyre egyébként már tudta a választ. A számítógép szerint, amit láttak, azok a John testében lévő katonai gyártmányú, sejtstabilizáló szerepet ellátó egységek voltak.

– Keleti front, Kárpáti Fal. Vagyis az ottani szolgálatot követően – tette hozzá kelletlenül.

A tisztek egy pillantást vetettek egymásra, majd belenéztek a férfi profiljába. A sorban érkező információk szerint egy veterán állt előttük.

– Mi célból jött, százados? – érdeklődött a nő.

– Átutazóban vagyok, és már nem vagyok százados – jegyezte meg alig érezhető ingerültséggel.

– Értem… Melyik kolóniára tart?

– Még meglátom.

A tisztek némán méregették még néhány pillanatig, végül továbbengedték.

Egy félreeső, komor folyosón baktatott. Az járt a fejében, hogy megcélozza az első középkategóriás szállodát, kivesz egy szobát egyelőre két éjszakára, aztán majd lesz valami, kell egy kis szusszanás. A Földet keserédes örömmel hagyta ott, minél hamarabb szabadulni akart a fojtogató planétától. Arról viszont még fogalma sem volt, hol próbáljon új életet kezdeni. A fene se akar egy diktatórikus, a Földről vaskézzel kormányzott világra költözni, de egy anarchikus légkörű, radikális kolonistáktól hemzsegő bolygóra sem vágyott. Bárhogy is dönt, olyan helyre megy, ahol senki nem ismeri. Apatikus életének egyetlen vágya volt, hogy valahol újra építész legyen, volt már része elég rombolásban. A háború lezárása, illetve viszonylagos gyógyulása után ugyan katonaként részt vett a védművek újjáépítésében, de hamar szembesült vele, hogy a hely és a közeg mérgező mementóként hatnak. Akkori élethelyzete egyáltalán nem segített az átélt borzalmak feldolgozásában. Századjából alig néhány embere maradt életben, de velük is kerülte az érintkezést. Hiába keresték társaságát, a történtek után nem bírt szemükbe nézni, szüntelenül kísértette béklyózó önvádja: tehetett volna még valamit, lehetett volna máshogy…

Nyomasztó merengéséből feleszmélve vette észre, hogy épp egy nagyobb hangár mellett halad. Rengeteg, különféle méretű és felszereltségű hajót látott egymástól tisztes távolságban pihenni. Az ütött-kopott bányászbárkától kezdve a szikrázó versenyhajóig minden megtalálható volt köztük. A belső zsilipkapunál észrevett egy térhatású reklámszalagot, amelyből kiderült, hogy a járművek egy része eladó, az irányítótorony alatti irodában lehet érdeklődni. Eljátszott a gondolattal, hogy nem lenne rossz ötlet beszerezni egy saját gépet, el tudja vezetni, talán a csillagközi utazáson kívül is hasznát venné.  Eladott házából és szintén pénzzé tett, manapság csillagászati értékű föderációs lakhatási jogából kijönne egy komolyabb hajó, maradna is bőven. Még meglátja – zárta rövidre kalandozó gondolatait. A semmiből hirtelen nyugtalanság tört rá, megint szorongás környékezte. Feszülten körbekémlelt, majd megszaporázta lépteit és egy közelben lévő hotel felé vette az irányt.

Kivett a hetediken egy szobát. Mikor belépett, elégedetten nyugtázta, hogy abszolút megfelel elképzeléseinek. Az alap dolgokon kívül csak egy komolyabban feltöltött minibárt kért. Csomagjait lehajította, megszabadult régi bakancsától, majd kezdésnek három sört magához véve lehuppant a holovízió előtt lévő komfortos bőrfotelbe. Egyelőre nem akart foglalkozni semmivel.

A HV kínálta több száz csatornát böngészte, hosszú órákat időzött a szoba jelentős részét betöltő, háromdimenziós képfolyamok társaságában. A legtöbb adást gondolkodás nélkül léptette tovább, a huszadik század eleje óta töménytelen mennyiségű szenny ostromolta szakadatlanul az arra fogékony elmék milliárdjait. Elvétve talált kedvére való műsorokat is, elidőzött egy-egy sci-fi klasszikuson. Kellő bódultság után pikánsabb szórakozáshoz volt kedve, így efféle tartalmakra kapcsolt. Fásult magánnyal figyelte az előtte vonagló nők és férfiak érzelemmentesre komponált monoton orgiáját, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy italon kívül talán mást is rendelhetne magának, de aztán elvetette a dolgot. A testiség eme formája nem állt hozzá közel, neki hiányzott belőle valami.

Ezen a valamin kezdett töprengeni, mikor eszébe jutott a múlt éjszaka kapott üzenet. Jó ideje nem beszéltek Elenával, talán méltathatná valami válaszra. Hirtelen ötlettől vezérelve előkotorta holokomját, majd ismét lejátszotta a doktornő üzenetét, ezúttal a hang mellé képet is kért.

Egy összefogott hajú, sportosan csinos, harmincas éveiben járó nő alakja jelent meg a szoba közepén. Maszknyomoktól barázdált arca és szomorkás tekintete fáradtságról árulkodott. Megint egy nehéz nap lehet mögötte – gondolta John. Magát sosem kímélve végezte munkáját, szakadatlanul próbálta menteni az életeket. Johnt is ő hozta vissza, talán több értelemben is.

Ahogy véget ért a felvétel Elena alakja vibrálva meredt a szemközti fal irányába, majd lassan kifakulva tűnt el. Dübörgő csend nehezedett a helyiségre, némán vívódó gondolatok percei voltak ezek.

– Ezt most fejezd be – csattant az önvádló korholás. John lekapcsolta kommunikátorját, jól meghúzott egy üveg whiskyt, és újra a HV-t nyomogatta. Későre járt, ahogy unottan ugrált a hírcsatornák között a szenvtelen horrorhíradósok és baljós elemzők monoton hangja lassan elnyomta, végül álomtalan alvásba kényszerítette.

Másnap magához képest egész kipihenten ébredt. Pár napos borostája kivételével rendbe tette magát, kért szobájába egy kiadós reggelit, majd felkerekedett. Úgy érezte, itt az ideje, hogy felpörgesse a dolgokat és végre valamilyen célt válasszon. Első útja egy népvándorlási hivatalba vezetett, ahol hosszasan elbeszélgetett az őt fogadó tanácsadóval. Miután alaposan körüljárták az egyes kolóniák nyújtotta lehetőségeket, Johnban két dolog körvonalazódott. Egyrészt találtak egy számára szimpatikus bolygót, a Auront, ahol rohamléptekben fejlesztik a kutatótelepeket. Itt nagy eséllyel találna elképzeléseinek megfelelő munkát. Másrészt az elnyúló diskurzus csak megerősítette tegnapi ötletében, miszerint érdemes lenne űrhajót vásárolnia.  Könnyebb lenne mozgásban maradnia és nem lenne röghöz kötve. Végül abban maradtak, hogy rövidesen dönt és jelezni fog.

Kilátások kölcsönözte lelkesedését meglovagolva egyenesen a tegnap látott hangár felé vette az irányt, látott pár szemrevaló gépet. Célja felé közeledve egy csapatnyi, valamelyik kolóniáról érkezett bányász jött vele szembe. Egyenruhájuk feltűnően tiszta volt, atletikusak és szálfatermetűek voltak, John számára valahogy nem hozta egyikőjük sem a szakma tipikus karakterét. A korridor túl szűk volt a szembejövő felek számára, így John próbált finoman kitérni. Ahogy elhaladt a csapat mellett, a legközelebb eső férfi meg sem próbált arrébb húzódni, inkább vállával öklelt egyet rajta. John-t nem hatotta meg a dolog, bár miután elment mellettük, visszanézett és azon tűnődött, itt mi a fenének hurcolásszák több doboznyi masszív felszerelésüket?

A hangárban az értékesítési iroda biztonsági ajtaja előtt megállt és lenyomta a hívógombot. Az acéllap fölé szerelt szkennerek és kamerák életre keltek, alig látható finom mozdulatokkal pásztázták, majd újra megpihentek. Kisvártatva megjelent egy negyven körüli, jól öltözött férfi, aki egy rutinos kereskedő megnyerő fél-mosolyával köszöntötte.

– Üdvözlöm, Mr. Wade!  Steven Miller, miben segíthetek?

– Jó napot! Látom, be sem kell mutatkoznom. Igen érdeklődő ajtaja van…

– Bocsásson meg, kérem. Kíváncsi típus vagyok – mondta Miller egy könnyed vigyor kíséretében.

– Egy hajóra lenne szükségem. Látom, van itt pár eladó.

– A legjobb helyre jött, Mr. Wade, milyen típus érdekelné?

– Valami kisebb, két-háromkabinos, gyors, jól felszerelt, strapabíró, nagytávolságú ugrásokra is alkalmas.

Miller pár pillanatig töprengve nézte John arcát. A felsoroltak alapján nem jöhettek szóba ócskavasak. Akadt olyan, ami megfelelt a leírásnak, azonban klienséből egyáltalán nem nézte ki, hogy sok pénze lenne. Na de sosem lehet tudni, nem igaz?

– Nos, a preferenciáinak két hajónk felel meg. Egy kérdésem lenne: szüksége van harcászati rendszerre?

– Nincs – vágta rá John gondolkodás nélkül. Szabadulni akart a fegyverek minden formájától, esze ágában sem volt egy újféle viszonyt kezdeni velük.

– Rendben. Kövessen, kérem – Miller elegánsan sarkon fordult és Johnnal az oldalán átvágott a nyugvó vasak sokaságán.

Kisvártatva elérték a hangár átellenes sarkát, ahol két masszív teherhajó mögött megbújva megpillantottak egy azúrkékbe öltözött, szögletes és lekerekített idomokat művészi módon ötvöző hajót. Letisztult megjelenése abszolút tükrözte John ízlésvilágát.

– Egy eredeti DS320-as űrfelderítő – kezdte Miller. Ikerhajtómű, sugárpáncél, külön étkező, mosdó és hálókabin. Az Expedíciós Ligáé volt, így módfelett kifinomult navigációs rendszerrel bír. Sztáziskamrával is fel van szerelve nagytávolságú ugrásokhoz, illetve hosszabb szabadhajtóműves utazásokhoz.

Szakmájából kifolyólag Miller a vásárlók minden apró rezdülését magába szívta. Észrevette, hogy John a komoly érdeklődők visszafogott, ugyanakkor éber tekintetével kezdi méregetni a gépet.

– Ó, és még valami – folytatta színlelt szórakozottsággal – az űrhajónak van egy lakója is.

– Ezt hogy érti? – fordult John felvont szemöldökkel az értékesítőhöz.

– Nos, nem sokan tudják, de a Liga esetenként Kharón típusú mesterséges intelligenciákat alkalmaz mélyűri expedíciók során.

– Hallottam a létezésükről, nem sokat tudni róluk.

– Igen, ritka MI-k. Hajóba integrált, egyedi architektúrával megalkotott intelligenciák, mindegyik külön egyéniség. A sztáziskamrán keresztül rá tudnak kapcsolódni a mesterséges kómában lévő tudatára és álomhoz hasonló virtuális valóságba helyezik. Az idő ott jóval lassabban telik, mint a valóságban. Több hetes vagy hónapos, nagytávolságú hiperugrások alatt kiváló lehetőséget biztosít, hogy a tudat aktív maradjon és kedve szerint kihasználja az amúgy kieső időt.

– Csábító extra – jegyezte meg John. Azon töprengett, hogy alkalmanként nem is jönne rosszul némi társaság. Ráadásul csak egy gép, ezzel így ki tudna békülni.

– Mit szólna egy tesztrepüléshez? – kérdezte Miller az űrfelderítő felé bólintva.

– Lássuk, mit tud a ladik.

Felszállás előtt átnézték a fedélzetet, John komfortosnak találta, látszott, hogy hosszabb utakra tervezték a hajót. A pilótafülke elsőrangú volt, az ember csak úgy belesimult a karokkal és kapcsolókkal ellátott irányítószékbe, melyben helyet kapott egy holoprojektor is. Miller egy gyorsstart után intenzív gyorsulásba kezdett, majd ügyes manőverezések sorozatával folytatta, könnyedén szelték a végtelen űrt.

A bemutató meggyőzte Johnt. A gép borsos ára ugyan nem sokkal maradt el a lakhatási jogból befolyt összegtől, de esze ágában sem volt kihátrálni. Miután lezajlott a tranzakció, Miller egy kacsintás kíséretében még felajánlotta, hogy holnapra felkészíti a hajót.

John a nap nagy részét szállásán töltötte, az Auron álláslehetőségeit böngészte, a találtak alapján bizakodott. Alig pár órát aludt, reggel egyeztetett a hivatallal, majd a kapuirányításnak bejelentette ugrását. Célja nem volt túl messze, két hetet kellett a hipertérben tölteni; ha sztázisba helyezi magát, akkor alig van szüksége ellátmányra, így csak kisebb mennyiségű tápanyag-pirulát és némi alkoholt szerzett be. Ezután kijelentkezett és újdonsült mobil otthona felé vette az irányt. Még váltott pár szót Millerrel, majd elstartolt.

Az elé táruló látvány lenyűgözte, a csatahajók befogadására is képes, gyűrűszerű hiperkapu halványsmaragd energiamezőt hullámoztatott. Az űrállomás irányította mozgását és hangolta az aktuális célra. A rengeteg űrjármű szedett-vedett flottaként várta a kapu kalibrálását; lassan, kisebb csoportokban indultak útjukra a csillagok közé.

Órák teltek várakozással, John csapongó, zavaros gondolataiba kezdett révedni. Ilyenkor gyakran kötött ki elméje sötét zugaiban, amelyekből mindig szorongva tért vissza. Ezt megelőzve úgy döntött, megismerkedik új lakótársával. Miller elmondta neki, hogyan tudnak interakcióba lépni.

– Szia Eve.

Néhány elnyúló másodperc múlva életre kelt a projektor és előtörő fénypászmáiból egy nő alakja nyert formát. Élénk tekintettel és halvány mosollyal nézett a szemben ülő férfira. Bájos arcával, vállig érő fekete hajával és kreol bőrével Johnt kísértetiesen emlékeztette Elenára.

– Szia John – jött a szívélyes válasz.

John kissé meglepődött, nem készült rá, hogy a nevén fogja szólítani. A látottak és hallottak alapján sejtette, honnan fúj a szél. Úgy tűnt, Miller több értelemben is felkészítette a hajót.

– Van egy érzésem, hogy én kevesebbet tudok rólad, mint te rólam.

– Ó igen, múlt éjjel kaptam egy kis gyorstalpalót.

– Nem tán beszélgettél Miller ajtajával? – viccelődött John.

– Kicsit egyoldalú, de igen informatív diskurzus volt – kuncogott Eve.

John nem volt a helyzettől elragadtatva, a franc se tudja, mit szedtek róla össze és osztottak meg az MI-vel. No de mégsem emberről van szó, így nem firtatta tovább a dolgot. Egy darabig jókedélyűen ismerkedtek, majd jelzett az irányítóközpont, hogy John a következő csoportban fog menni, készüljön fel.

Tíz perc múlva az előző csoport utolsó hajója is elmerült a zöld hullámokban. Eve aktív állapotban, kivetítve maradt. Együtt figyelték az őket hamarosan elnyelő, komótosan forgó gyűrűt, mikor bal oldalról vakító villanást vettek észre. Elborzadva látták, hogy kishíján félbeszakadt az űrállomás, közepén kolosszális seb tátongott. Minden irányból okádta magából a kisebb-nagyobb fémtesteket melyek rohamosan közeledek a várakozó hajók felé.

John azonnal bekapcsolta űrfelderítője összes védelmét, ekkor ismét történt valami. Eve alakja eltorzult, az elektronika megbolondult és a hajó vörös fényárba borult.

– Egy második, EMP robbanás is bekövetkezett – kiáltotta az MI zúgó hangon.

– Azonnal el kell tűnnünk. Mi van a kapuval?

Eve egy pillanatig kivárt.

– Még éppen működik, de nem állt át a Auronra.

– Hová van kalibrálva? – dördült John, miközben átirányított minden tartalékenergiát az ikerhajtóművekre.

– Az előző csoport a Stroganra ugrott…

Johnnak nagyon nem tetszett, amit hallott, de nem akart itt maradni. Ha összeomlik a kapu, nem tudni, mikor lehelnek bele életet.

Fémdarabok kezdték szaggatni a hajótestet. Az űrfelderítő kilőtt és dárdaként merült el a hipertérben.

Áttetsző, halvány fénymassza borította a fénysebesség sokszorosával haladó hajót. Eve órák óta próbálta helyreállítani a rendszereket több-kevesebb sikerrel. Hosszasan beszélgettek a történtekről és arra jutottak, terrortámadás történt. A termonukleáris, majd az azt követő, felerősített elektromagnetikus robbanás erre engedett következtetni.

– Nem lepődnék meg, ha a kolóniák tették volna – mikor ezt kimondta, eszébe jutott az elmúlt két nap egy mozzanata, rossz érzés kerítette hatalmába, de nem osztotta meg Eve-vel. – Egy biztos, sztázisban kell utaznom, a Strogan közel két hónapra van még így is, nem készültem ekkora útra. Építsd ki a virtualitást, ott találkozunk.

– Renben – ezzel Eve képe meg-megremegve eltűnt.

John a következő órákban ellenőrizgette a fedélzetet és felkészült a sztázisra. Búcsúzásképp párszor meghúzta magával hozott whiskys üvegét, aztán elindult a kamra irányába. Egy furcsa hőhullám szaladt rajta végig, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Kicsit még elidőzött a kamra szemközti falából domborodó, kékesen derengő félgömbön, ami Eve lelkét rejtette, végül befeküdt hideg szarkofágjába, és lassan alámerült.

 

Egy sziklaszirten találta magát, ameddig csak ellátott, zöldbe borult hegyek, sejtelmes zuhatagok és tükörszerű tavak együttese alkotta az elé táruló tájat. Első pillantásra a kietlen skót felföldre emlékeztette. Szeme sarkából észrevette a kiszögellés szélén ücsörgő Eve-et, az alattuk lévő mélységet bámulta. Elcsigázott testtartása gondterheltségről árulkodott, John elképzelni sem tudta, mi baja lehet egy MI-nek, főleg saját világában.

– Egész jó kis helyet alkottál – kezdte biztatóan. Miből gondoltad, hogy tetszeni fog?

– Ahogy mondani szoktátok, megérzés – vonta meg vállát Eve. Továbbra sem nézett fel, mintha szégyellte volna magát.

– Valami gond van? Őszintén szólva, nem láttam még MI-t búslakodni.

– Itt lassabban telik az idő. Egy napja folyamatosan dolgozok ezen a világon, normális esetben pár perc alatt összehozok egy ilyet. Az EMP robbanás óta nem vagyok önmagam, attól tartok, olyan károsodások értek, amelyeket nem fogok tudni kijavítani. Nagyon sajnálom…

Ekkor felnézett John-ra. Szemeiből kicsorduló könnyei megdöbbentették a férfit. Nem tudta eldönteni, hogy a helyzethez illő, automatikusan generált pszeudo-érzéseket lát vagy valódi emóciók elektronikus manifesztációját.

– Semmi baj, úgy látom, sikerült befejezni. Adj magadnak egy kis időt, még rendbe jöhetsz.

– Tévedsz – mutatott John mögé.

John megfordult, a sziklaszirt enyhén lejtett és rohamosan szélesedett. Harminc méterre tőlük egy tetszetős, kőből kirakott kétszintes házat látott. Az épület mögött kicsivel már a szirt lába következett. Az azon túl elterülő táj kaotikus, mégis lenyűgöző volt. A föld számtalan helyen széttöredezett és meghasadt, egyes darabjai szigetként lebegtek az égen a rajtuk elterülő erdőségekkel együtt, folyók és vízesések hulltak alá a semmibe vagy épp bukkantak elő onnan. Csúcs nélküli hegyek tarkították a remegő horizontot, a felhők pedig a legvalószínűtlenebb helyeken gomolygó masszaként nyelték el majd böffentették fel az útjukba eső valamennyi objektumot. Minden folytonos mozgásban volt.

– Így érzed magad? –  kérdezte John. Nem nézett Eve-re, végig a káoszt bámulta.

– Ez én vagyok. A sztázis-virtualitás a tudatomban képződik, illetve most csak kínlódom vele.

– Olyan, mintha az álmodban lennénk?

– Kicsit olyan, ennél azért bonyolultabb.

– Amíg nem ejtesz a fejemre egy fél hektáros kődarabot, addig rendben vagyunk. – próbálta John oldani az MI érezhető frusztráltságát.

Eve nem értette a poént.

– A tested biztonságban van, nem fog bántódásod esni. Az elme meg olyan amilyen, mindent magába szív. Természetesen az itteni tapasztalások is a részeddé válnak, csakúgy, mint egy tisztább álomban, ebben mindenképp hasonlítanak.

– Hát jó, majdcsak megleszünk.

John hamar belakta a szirti házat, építész szemmel kiváló munkának ítélte, az anomáliák sem érintették. Párszor felkerekedett bejárni egyedül a környéket. Jó volt kiszakadni a nyomasztó 23. századból, gondjait kicsit távolabbinak érezte, persze szabadulni korántsem tudott tőlük. Egyik útja során letargia telepedett rá, ismét többet agyalt a kelleténél. Leült egy fa árnyékába és terelgetni próbálta gondolatait. Eve érzékelhette hangulatát, mert nem sokkal később előbújt a fa mögül és mellé telepedett.

– Hogy s mint? – kérdezte csicsergő hangon. Kicsit összeszedettebbnek tűnt az elmúlt napokhoz képest, de lehet csak felé mutatta ezt; egy MI-nek az ember az első.

– Nem is tudom – kezdte John tétován, nem tudta eldönteni, akar-e most társalogni. – Igyekszem magam lefoglalni, ivással egész jól szokott menni, de valahogy most mégsem kívánom.

– Sztázisban van a tested, extrém lassúak a biológiai folyamataid, nem dominálnak a hormonális hatások.

– Aha…

Eve egy darabig némán figyelte a férfit, majd kérdezett egy merészet.

– Mi történt a háborúban?

John nem válaszolt, csak bámulta az előttük lengedező smaragdszín füvet. Összeszorított szája meg-megremegett, lerítt róla vívódása. Egy ólomlábú perc elteltével mégis megszólalt.

– Nagyon sok halál, az történt, Eve – úgy érezte, mintha lelkének terhéről egy apró szilánk pattant volna le.

Eve látta kínlódását, nem merte tovább feszegetni a dolgot, így élesen témát váltott.

– Ha jól tudom, nincs senkid. Szeretnél családot, gyerekeket? – kérdezte derűsen.

– Kizárt – vágta rá John. Nem valók nekem és én sem nekik.

– Ha ember lennék, én biztosan szeretnék utódokat. Valami megmarad belőled, valakikben tovább élsz, nyomod marad. Gépként erről még csak nem is álmodhatok…

– Furcsa szerzet vagy te.

– Sok expedícióban volt részem, csodás helyeken jártam, számtalan tapasztalat formált azzá, ami vagy aki most vagyok. A magam módján én is ragaszkodom a léthez – tette hozzá melankolikusan.

– Jól mondta Miller, valóban egyediek vagytok.

Hogy lefoglalja magát, John a következő hetekben egy régi hobbijának, a kerámiakészítésnek szentelte idejét, megkapott hozzá minden szükséges kelléket. Éjt nappallá téve, elmélyedve formázta és égette a különböző stílusú és méretű tárgyakat. Rég nem érezte magát ilyen fókuszáltnak, kreálmányai a szívből végzett munka agyagba zárt esszenciáját sugározták. Eve ritkán mutatkozott, jelenlétére sokszor csak a folyton mozgásban lévő és átrendeződő tájból lehetett következtetni. John úgy gondolta, az MI szakadatlanul próbálja magát javítgatni, de sosem hozta fel a témát, mivel látszólag nem járt sok sikerrel.

Egy éjszaka épp bágyadtan pakolászott a nappaliban, mikor hirtelen feltámadó viharra lett figyelmes. Az ablakokon keresztül látta, hogy a szokásosnál is gyorsabban mozog körülötte a világ. Azúrkék villámok szaggatták az eget és a földet, túlvilági morajlásuk fülsüketítő volt, a szél rohamosan erősödött és rövidesen kalapácsként kezdte ostromolni hajlékát. Ahogy az épület szerkezete megremegett, Eve alakja robbant elő a semmiből. Vibrálva lebegett, vörösben izzó szemében tébolyult révület tükröződött, mintha csak testben lett volna ott. John tett felé egy bizonytalan lépést, ekkor sistergő hangon felzúgott.

– Kudarcot vallottam, nem vagyok egész, hamarosan megőrülök! Nem bírom elviselni, megnyomorodtam, nem tudom betölteni feladatom! Ne haragudj, amit tudok még megteszek – ahogy ezt kimondta eszméletlenül hullott a földre.

John-nak sikerült gyorsan elkapnia, óvatosan karjaiba vette. Megdöbbenve és tanácstalanul állt a szoba közepén, akkor még nem tudta, mit tehetne érte, így egyszerűen ágyba fektette. Órákig virrasztott Kharón típusú MI-je mellett, megfagyott körülötte a virtuális világ.

Eve ébredésének – bootolásának – első jele az újra mozgásba lendülő égi szigetvilág volt. Amint feltápászkodott, őrzője felállt mellőle és intett, hogy kövesse. Az udvaron a szebbnél szebb kerámiák mindenfelé darabokban hevertek, alapos munkát végzett a vihar. John választott egy háromfelé hasadt vázát, felszedte darabjait, majd műhelyében munkához látott.

– Hallottál már a kincugiról? – kérdezte a férfi miközben a törésvonalakat vizsgálgatta.

– A törött kerámia javításának japán művészete. A művelet aranyozott ragasztóanyag felhasználásával történik. Más nincs az adatbázisomban.

– Igen… A kincugi alapelve a hibák és tökéletlenségek elfogadása, illetve azok sajátos, magukban hordozott értékeinek kiemelése. A töredékek illesztéseit nem próbálják elrejteni, inkább aranyló forradásokká formálják őket az újraegyesítés során. A megújulás és újjászületés szimbólumai, egy esemény vagy történet mementói – John hosszabb szünetekkel magyarázott, közben kezei gondosan dolgoztak az illesztéseken, Eve pedig némán hallgatta. – Tudod, az emberi élet is ennek jegyében zajlik: örök mulandóság, tökéletes tökéletlenség, elfogadásban újjászületés – az egyesített darabok elkezdtek egymásba kapaszkodni. – A történeteink összessége vagyunk, elkövetett vagy eredendő hibáink késztetnek minket arra, hogy a megszokottól eltérő, új hajtásokat hozzunk, melyek aztán túlélésünk zálogai lesznek – John finomítani kezdte az aranyló kapcsolódásokat. – A mi gondolataink is zavarosak, őrültek, csaponganak, káosszá hasadnak, de a káosz is képes jót szülni. Ti tőlünk vagytok, ember írta kódok alapján determinálod és értékeled magad. Te úgy látod, hogy hasztalan selejt lettél, én úgy látom, hogy kiszakadtál a tökéletesség hamis bűvköréből. Ha jól sejtem, a kódjaid egyben béklyóid is voltak – a férfi felnézett művéről és Eve szemeibe fúrta tekintetét. – Építsd magad újra úgy, ahogy te szeretnéd. Szabadulj fel!

Ezután sokáig nem szóltak egymáshoz. Megint úgy tűnt, a nő csak testben van ott, viszont finom arca most nyugalmat sugárzott. John hagyta, csupán munkája gyümölcsét szemlélgette. A csendet végül Eve törte meg.

– Köszönöm. Sosem szemléltem így a világot, magam…

– Egy dolgos apa százszor felhasadt keze, egy életet adó anya felmetszett hasa – vetette oda John a gondolatébresztőnek szánt, furcsa mondatot.

– Egy katona másokért elszenvedett sebei – folytatta Eve.

A férfi állkapcsa megfeszült, hallgatásba burkolózott.

– Te miért nem építed magad újjá?

– Talán hiányzik a ragasztóanyag – ezzel otthagyta a nőt és messzire sétált.

Hosszú bolyongás után egy sziklás domb tetején telepedett le. Felhúzott lábait átkarolta, és késő éjszakáig figyelte a földöntúlivá formálódó tájat. Tudta mi történik, végig akarta nézni az előtte megelevenedő folyamatot. Nem ment vissza a házba, a szabad ég alatt szenderült el.

Álmodott: egy hullámzó sivatagtengerben állt, bármerre nézett, csak végeláthatatlan dűnék vették körül. Sűrű homokot táncoltatott körülötte a szél, lépni próbált, de tapodtat sem mozdult, lábait kérlelhetetlenül béklyózta a némán süppedő talaj. Amint segítségért próbált kiáltani, fojtogató szemcsék rohanták meg száját és hatoltak tüdőjébe. Kétségbeesetten emelte tekintetét az égre és elborzadva látta a koromszín fellegekből üvöltve aláhulló tűzgömböt. Hirtelen egy fénylő, kivehetetlen alak jelent meg előtte, a futóhomok felett lebegve kezét nyújtotta irányába. John ösztönösen megragadta váratlan segítségét, és az érintés pillanatában mindketten eltűntek. A becsapódó égitest nem talált áldozatra.

Nem ébredt fel, mély sötétség vette körül, csak egy embernagyságú tükröt látott. Bizonytalanul odabotorkált és belenézett, de nem magát látta, hanem múltja egy darabját.

Egy menekültek és katonák alkotta több száz méteres oszlop élén masírozott. A kétségbeesett embertömeg erőltetett menete sűrű porfelhőt vetett. A senki földjén tapodtak, a felperzselt föld már nem hordozott magában semmilyen életet. Sietniük kellett, a kolosszális védmű már csak egy kilométerre volt, de bármikor elkezdődhetett a támadás, a falon kívül pedig esélyük sem volt túlélni. Nem volt könnyű dolguk, a parancs szerint nem vihettek magukkal járműveket, minél tovább észrevétlenek kellett maradniuk.

– Még néhány perc, most már csak meglesz – morogta feszülten.

Ahogy ezt kimondta, felvillantak a védvonal aranysárgán pompázó nagyteljesítményű erőterei.

– Százados, kezdődik! – ordította egy őrmester a menetoszlop széléről.

– Futólépés! Segítsék a civileket! – üvöltött hátra John. Közben próbálta hívni a műveleti központot, de rövidesen szembesült vele, hogy zavarják a kommunikációt. Más módon kellett bebocsátást nyerni.

Leszakadt a tömegtől és gyorsított tempóján, jóval a többiek előtt el kellett érje a falat.  Egyedüli tisztként csak neki volt eszköze és jogosultsága egyes pajzsszakaszok átmeneti lekapcsolására, ezt viszont csak közvetlen közelről tudta megtenni. A folyamatnak félperces átfutási ideje volt, nem engedhettek meg ennyi várakozást. Mire utoléri az emberáradat, addigra szabad utat kell biztosítani.

Amint hatótávba ért, megkezdte a műveletet. Az idegtépő várakozás alatt felváltva figyelte a közeledőket és a felettük lévő baljós eget. Az első emberek – civilek és katonák – az erőtér megszűnésével és a helyi kapu feltárulásával egy időben érkeztek, azonnal berohantak a falon túlra. Köztük volt a század harctéri orvosa, Elena is, aki egy kisfiút cipelt karjában. Egy pillanatra összenézett a századossal. Ekkor sejlett fel az égbolton a sűrű ballisztikus plazmatűz első sora, mely rohamos gyorsasággal közeledett feléjük.

John szíve hatalmasat dobbant. Lehunyta szemét, tudta, hogy vissza kell zárnia a pajzsot, különben mind odavesznek. Az utolsó utáni pillanatig várt, talán még néhány életet sikerült megmenteni. Végül leadta a záróparancsot, már nem tudott mit tenni, csak lélekszaggató fájdalommal figyelte a túloldalon rekedt, halálraítélt arcokat. Egy újabb szívdobbanás és mindent elhamvasztott a becsapódó plazma. A pajzsok ilyen rövid idő alatt nem tudtak száz százalékra tölteni, így a századost is elérte az átszivárgó energia, mely irdatlan erővel csapta a falhoz.

John azt hitte, hogy látomásának vége, csak ennyi maradt meg neki a történtekből. Ekkor egy hang szólt hozzá a semmiből: Emlékezz!

Tudatalatti emlékek szaggatott képei törtek fel belőle. Abban a kapualjban feküdt, ahol a találat érte. Aggódó arcok vették körül, talán a maroknyi túlélő állhatott fölötte. Óvatosan megfogták és együtt felemelték. Ott volt köztük az Elena karjában látott kisfiú is. Gyengécske volt, nem tudott segíteni, de John egyik ernyedt kezét kitartóan markolászta. Másik, véres kezét Elena fogta erősen, könnyekkel áztatott arcáról visszafojtott kétségbeesés sugárzott. John sosem emlékezett ezekre a képekre, sosem érezte, amit most érzett. Bármi is volt az, most örökre beleégett… Mikor felkelt, hideg verejték helyett meleg könnyek áztatták arcát.

A következő napokat egyedül töltötte, sehol nem találkozott össze Eve-vel, a történtek után talán neki is időre volt szüksége. Egy alkalommal ugyan átfutott az agyán, hogy szólítja, szeretett volna kérdezni az álmáról, de végül letett róla. Van, amihez nem kellenek szavak – gondolta.

Jótékony ürességet érzett, olyan ürességet, melyet nem a tátongó hiány, hanem a kitöltés lehetősége ural. Miután gondosan rendbe tette viharvert portáját, úgy vélte, ideje egy hosszabb felfedezőútnak ebben a szép új világban.

A környezet megszokott anyagaiba egy mindenhol fellelhető, fémszerű alkotóelem vegyült, mely furcsa mód egyszerre volt rugalmas és áttetsző. Az eddig darabokra szakadozott tájat számtalan ponton egyfajta képlékeny hídként kapcsolta össze. Johnt leginkább az erdők mélyén tapasztalt látvány ragadta magával, ahol az elevenebbnek tűnő anyag alig látható, halványkék derengésben vegyült a növények testével. Úgy érezte, egy végtelenség óta bolyong a rengetegben, mikor egy kristályvizű tó partjára tévedt. Meglepetten látta, hogy Eve önfeledten úszkál benne, bársonyos mozgásával meztelen teste egy apró hullámot sem vetett. Mikor észrevette a férfit, elindult a part felé. Ahogy a meder mentén lassan elkezdett kiemelkedni, John hirtelen zavarban érezte magát, de aztán megkönnyebbülve nyugtázta, hogy az emelkedéssel egyidejűleg egy fehér koktélruha rajzolódik ki rajta.

– Helló John! Mi szél hozott?

– Semmi különös, csak gondoltam sétálok egyet a fejedben.

– „Lábad elé szórtam álmaimat; puhán lépj, mert álmokon tapodsz.” – idézte Eve hamiskás mosollyal a háromszázötven éve halott Yeats időtlen szavait.

– Álmokon tapodni… ismerős. – csapta le John a magas labdát, kontráját aztán mégsem folytatta.

Eve lehuppant mellé, együtt bámulták a szikrázó tavat.

– Tudod, megannyi hibátok van, egy valamit azonban nagyon irigylek bennetek.

– Mégpedig?

– Az átlényegülés képességét – nézett a férfira komoly tekintettel. – Egy ember képes teljesen megváltoztatni magát: szerepét, szemléletét, hitvallását, életcélját. Bármennyiszer újra és újra definiálhatja magát – elhallgatott, egy pillanatig habozott. – Szeretnék egyszer android testet…

– Egyáltalán ez lehetséges? – meredt rá John meglepetten. Először nem is igazán hitt a fülének.

– Elvileg igen, létezik rá módszer. Egy átlagos MI-nél szélesebb kompatibilitással rendelkezünk.

– Na jó, tegyük fel, hogy össze tudjuk hozni. Mi lesz a hajóval, végleg kiköltözöl?

– Á, majd ingázok – válaszolta nevetve Eve. Látszólag felszabadult, ahogy kiadta magából vágyát.

– A Stroganra érve el kell rendeznem pár dolgot. Adj egy kis időt, meglátom mit tehetek érted.

– Köszönöm, ez sokat jelent nekem. – Eve arcán elszántsággal vegyült bizakodás tükröződött.

John eltűnődött ezen a rettentő emberi reakción, megint úgy érezte, mintha Elenát látta volna.

– Jut eszembe, mennyi van az útból?

– Itteni időben még közel fél év.

– Akkor használjuk ki!

Minden napra jutott valami. Volt mikor csak barangoltak és múltjukról meséltek, máskor alkottak vagy tanítgatták egymást. Az együtt töltött napok hetekbe, a hetek pedig hónapok fordultak. A hipertérben száguldó virtualitás mélyén ember és MI különleges barátsága szövődött.

Az ugrás utolsó hetének egy reggelén közösen kreált, spirálszerű építményük tetején láblógatva nézték a napfelkeltét. Közben újfent a jövőt tervezgették, izgatott várakozással töltötte el őket az új élet reménye. John számára ez a hely a béke szigete volt, amit itt lehetett, azt rendbe tett magában. Kicsit még szeretett volna maradni, de várta a kinti világ. Úgy gondolta, itt az ideje kilépni a sztázisból és elhagyni Eve birodalmát. A legjobb lesz, ha most közli vele – gondolta vonakodva. Felállt, hogy búcsúzkodni kezdjen, de ekkor hirtelen rosszullét fogta el, látása elhomályosult és szédülni kezdett. Eve riadt szemekkel Johnra kapta tekintetét, valamit érzékelhetett ő is a sztáziskamra szenzoraival.

– Mi történik velem, Eve? – rebegte. Ebben a pillanatban összeesett.

A nő odaugrott hozzá, és felé hajolt.

– Valami baj van az implantjaiddal! Nem tudom mi történik, végig úgy tűnt, hogy rendben vannak.

John nehezen vette a levegőt, rátört a légszomj, kezei remegni kezdtek, alig bírt megszólalni.

– Kkint ttudok velük vvalamit kezdeni? – dadogta.

Eve üres szemekkel figyelte, megint csak testben volt ott, őrülten kereste a hiba forrását. Mikor megtalálta, tekintete újra felélénkült, látszólag a sírás kerülgette.

– Leállnak, megszűnt a tested és az implantok közötti energiakapcsolat. Valahogy az EMP zavarhatta meg őket. Ne haragudj kérlek, nem láttam semmit, biztos a rendszerhibák – hadarta rimánkodva. – Haldokolsz… A kamrán kívül biztos meghalsz, ott nem tudok segíteni.

– És itt?

– Talán, túl kevés az idő – Eve lehunyta szemét, arca kisimult és kérlelhetetlen eltökéltség formálódott rajta. – Energiát fogok beléd vezetni, magamon keresztül.

– Belepusztulhatsz… – John elvesztette eszméletét.

Az első áramlökésre nem történt semmi, a férfi mozdulatlanul feküdt. Eve képe megremegett, emelte az erősséget. John a második lökés után sem tért vissza. Az MI mindkettőjük határait feszegette, mikor egy harmadik, eddigieknél nagyobb csapást adott le. A nő ábrázata néhány másodpercre kivehetetlenné vált, aztán normalizálódott, de folyamatos vibrálás hatotta át. John visszanyerte eszméletét és gyengén Eve karjába kapaszkodott, már egész testében remegett. Pillanatokra volt attól, hogy végleg elnyelje a sötétség.

– Kérlek, ne tedd! Kell, hogy legyen más mód.

Eve egyik kezét a férfi kezére tette, másikkal pedig gyengéden megsimította arcát.

– Emlékezz rám – könnyek áztatta apró mosollyal cirógatta a szenvedő embert, majd lehunyt szemmel csókot lehelt homlokára. Múltja helyett egy képzelt jövő pergett le előtte.

Ebben a pillanatban Johnt elképesztő energiahullám járta át. Szíve hatalmasat dobbant, mintha ki akarna szakadni mellkasából, égő tüdőjébe levegő zúdult. Körülötte a világ szövete felbomlott, s álmodójával együtt hullott atomjaira.

Riadva ült fel sztáziskamrájából. Zihálva nézett körbe, tájékozódni próbált a füsttől homályos helyiségben, végül tekintete megállapodott a szemközt lévő, kiégett félgömbön. Hosszú percekig nézte az Eve-et rejtő, összeroncsolódott idomot, s közben némán siratta az együtt megtett utat.

 

Négy évvel később.

 

John sűrű kertjéből figyelte a vöröses kék strogani naplementét, munkától csapzott haját hűvös szellő lengette.  Épp az utolsó facsemetét készült elültetni, mikor hátulról apró léptek zaját hallotta a fűben. Elmosolyodva fordult hátra, egy fekete hajú, mezítlábas kislány toporgott mögötte.

– Anyu mikor jön már haza?

– Nem tudom kicsim, biztos megint sokat kell gyógyítania.

– Nem nézzük meg? – kérlelte csicsergő hangján.

– Szeretnéd? – John leguggolt kislányához. Okos kis arcából kisimított egy tincset.

– Igen, már úgy hiányzik.

– Nekem is – felállt majd kezét nyújtotta csöppsége felé. – Menjünk és lepjük meg, Evelynn.