Halk szisszenéssel bezárult mögötte a liftajtó. A fényesre csiszolt fapadló puhán nyelte el sarus lábának lépteit, ahogy elindult a falon felvillanó jeleket követve. Az egyik forduló után váratlanul egy ablak előtt találta magát. Hirtelen megállt, úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Hiába járt erre már számtalanszor, a lélegzete akkor is elállt, szeme éhesen itta a látványt. Az ablakon túl, az univerzum csillagporos sötétjében gyönyörű látványt nyújtott a bolygó. Hiányzott neki a Föld. Utazóként ugyan rendszeresen visszajárt, de az más. Az Küldetés. A legutolsó Utazásról pár hete tért vissza, de már alig várta, hogy ismét visszatérhessen oda, ezúttal pihenni. Ábrándozva gondolt a tenger susogására, a naplemente aranyban úszó tükröződésére a hullámok hátán. Igen, most mindenképp tengerhez megy. De addig hátra volt még egy Küldetés. Gyomra összeszorult. Nem tudta, miért hívatták a Bölcsek ilyen váratlanul.

Elszakította tekintetét a Föld hívogató kékségétől és továbbindult a folyosón. Néhány újabb forduló után hatalmas, faragott ajtó elé ért. Az ajtó két szélén valódi levelek és virágok borította oszlopok álltak, a faágak kupolaként borultak össze a hatalmas ajtó felett. Mintha a Természet maga állította volna ezt a kaput. Kollégái mindig arról áradoztak, milyen felemelő érzés belépni a Bölcsekhez, de ő ezt most, az ajtó előtt állva egyáltalán nem érezte. Rossz érzés fészkelte be magát a gyomrába. Felemelte kezét, várt néhány pillanatot, hogy remegésén úrrá legyen, majd határozottan bekopogott. Az ajtó hang nélkül kitárult előtte.

Meseszerű szoba tűnt fel a kétszárnyú ajtó mögött. A padlót puha, harapnivalóan zöld szőnyeg borította, léptei közben puhán cirógatták lábát a fűszálak. Mintha vadvirágos réten sétált volna. A falakon körben levelek és színpompás virágok kavalkádja hullámzott buján, a sarkokban álló oszlopok valójában girbegurba fatörzsek voltak, tetejükön sűrű lombkoronával, mely az egész mennyezetet behálózta. Baloldalt a fal teljes egészében átlátszó volt, gigantikus festményként engedte láttatni ugyanazt a lélegzetállító képet a Földről, amit pár perccel előtte csodált. Az ajtóval szemben, egy alacsony asztalka körül három alak ült. Öltözékük megegyezett az övével, letisztult, egyszerű lenvászon ruha, melynek alja a földet seperte. A három barázdás arcból három igézően tiszta, mélyre hatoló szempár nézett rá. A Bölcsek.

Érkezésére mindhárman felálltak, összetett kézzel egyszerre meghajoltak egymás felé, majd a Bölcsek visszaültek helyükre és őt is hellyel kínálták az asztal előtti székben. Elhelyezkedett velük szemben, közben feszültsége csak tovább fokozódott. Idejét sem tudta már, mióta volt a Cég szolgálatában, először mint Elemző, majd, mint ahogy lenni szokott, az Elemzők egyik legjobbikaként Utazó, de ezidáig soha nem találkozott a Bölcsekkel. Velük csak különleges ügyekben érintkeztek. Rettenetesen szerette volna tudni már, miért hívatták, és előérzete jelezte, hogy nem egyszerű beszélgetésről lesz szó.

– Üdvözöllek – szólalt meg a középen ülő Bölcs, rekedt hangja, bár nem volt erős, mégis betöltötte a szobát. Egyenesen a szemébe nézett, acélkék tekintetét az övébe fúrta.

– Köszönöm, hogy itt vagy. Régóta figyeljük a munkád – folytatta.

Ezen meglepődött. Nem tudta, hogy a Bölcsek figyelemmel kísérik a tevékenységét.

– Az a kalapácsos ügy mindenkihez eljutott – tette hozzá a bal szélen ülő Bölcs mosolyogva.

Ó, igen. A kalapács. Szerencsétlen Luther. Akkor már hetek óta a közelében volt, és biztos volt benne, hogy lesz valami problémája. Munkájának része volt a Küldetés középpontjában álló személy minél alaposabb megismerése. És bár ő maga kiváló emberismerő volt, azt még egy laikus is észrevette volna, mennyire elméleti ember volt szegény Luther, a gyakorlati dolgok időnként komoly kihívást jelentettek számára. És azon a bizonyos napon nyilván eltört a kalapácsa. Ott toporgott a templomajtó előtt, szomorú tekintettel nézte a két darabban földön heverő szerszámot és már majdnem feladta, amikor ő odalépett hozzá és egy darab kővel segített neki kiszögezni azt a papírlapot. Ezt a történetet azóta is emlegetik az új Utazóknak. Sőt, ezek szerint feljebb szinten is.

– Mióta is dolgozol a Cégnél? – kérdezte a harmadik Bölcs.

Elgondolkozott. Olyan régóta dolgozott már itt és olyannyira elképzelhetetlen volt, hogy valaha is mást csinálna, hogy soha nem számolgatta az éveket.

– Huszonkét éve. Már iskolás éveim során látszott, hogy jó helyen lennék itt, Tanítóm javasolta, hogy tanulmányaim végeztével itt folytassam.

Valóban, már akkor kitűnt intelligenciájával és fejlett igazságérzetével. Minden eseményt elemzett, megvizsgált több szempontból már gyerekként is. És már akkor volt egyfajta ösztönös meglátása arra, hogy mi a helyes.

A Bölcs nem válaszolt, csak bólintott. A középen ülő vette át a szót.

– Bizony, Tanítódnak igaza volt. Neked valóban itt a helyed. Az egyik legkitűnőbb Elemzőnk voltál, nem is emlékszem, hogy valaki ilyen rövid idő alatt vált volna Elemzőből Utazóvá, de a te képességeid valóban kiemelkedőek voltak már akkor is.

Jólesett neki a dicséret. A Cégnél nem dolgoztak csapatban, alapvetően egyedül végezte feladatait, visszajelzést pedig csak önmagának adott, az elvégzett feladat sikerétől függően. Ha sikerült a Küldetés, tudta, hogy jól végezte dolgát. Ha nem sikerült… Nos, vele ilyen még nem fordult elő, de hallott pletykákat, hogy azokat az Utazókat, akik elrontottak több Küldetést visszaminősítették Elemzőnek. Három esélye volt mindenkinek, ha a harmadikat is elrontotta, soha többet nem Utazhatott. Bár Elemzőként is szerette munkáját, örült neki, hogy elkerült az Irodából, és a jelenlegi állás szerint nem fenyegette az a veszély, hogy visszakerülhet oda. Azért az mégiscsak meglehetősen monoton munka volt, bár a feladat fontosságát ez sem kisebbíti. Az Elemző feladata volt ugyanis a mesterséges intelligencia által kidobott események részletes analizálása. A központi Agy visszamenőleg vizsgálta a Földön valaha élt összes ember sorsát a születésétől a haláláig és kidobta azokat az eseményeket, melyek valamilyen módon befolyással voltak a jövőre. A legapróbbakat is. Az Elemzők feladata volt ezeknek a megtalált Eseményeknek a vizsgálata, elemzése, fontosságuk kategorizálása, majd dedikálása az Utazók felé. Az Utazók pedig az adott időpontra visszatérve biztosították, hogy az esemény bekövetkezzen. Vagy ne következzen be. Hiszen, ha az Elemző munkája során úgy találta, hogy annak az eseménynek a meg nem történése szolgálja a jövő érdekeit, akkor ennek megfelelően kellett beavatkoznia az Utazónak.

– Tudjuk, mennyire szeretnéd tudni, miért is hívattunk.

Bólintott. Igen. Nagyon szerette volna tudni.

– Rendkívül nehéz döntésen vagyunk túl – kezdte a középen ülő Bölcs, miközben két társa egyetértőn bólogatott. – A legjobb munkatársunkra van szükségünk egy borzasztóan nehéz Küldetéshez. Olyanra, aki pontosan érti, minek miért kell történnie. És az eddigi munkád alapján meggyőződtünk róla, hogy Téged kell megbíznunk ezzel a feladattal.

Feszülten figyelte a Bölcs szavait.

– Megtudhatom, hogy melyik korról van szó? – kérdezte. Volt pár kedvenc és számos nem kedvelt időszaka. Erősen bízott benne, hogy nem a középkorról van szó.

A középső Bölcs acélkék tekintete szinte átfúrta az övét.

– 2026-ról beszélünk.

A szíve kihagyott egy ütemet. Ennél még a középkor is jobb lenne.

– Úristen… A Tömeges Kihalás kezdete… – súgta maga elé, szinte csak magának.

– Igen – válaszolta halkan a három Bölcs egyszerre.

Képek villantak fel agyában. Soha senki nem járt még abban az időszakban, de Elemző korából számtalanszor látta, mi történt akkor. Az Emberiség teljes történelmének legnehezebb időszaka volt. Pusztító járvány tört ki a bolygón, az előtte megjelenő néhány világjárványnál jóval halálosabb. Korabeli szólással élve hullottak az emberek, mint a legyek. A Nagy Járvány megjelenését teljes gazdasági és társadalmi összeomlás követte, néhány hónap alatt semmisült meg a többezer éves civilizáció. Az emberek túlélési ösztönüktől hajtva egymás ellen fordultak, akit nem a vírus ölt meg, az a kialakult apokaliptikus állapotokat nem élte túl. Az édesvízkészletek fertőzötté váltak, néhány hónap után már az élelemért folyt a harc, a pénz mint fizetőeszköz megszűnt létezni. A Föld népessége nyolcmilliárdról egy év leforgása alatt felére, majd annak harmadára csökkent. Kevesebb mint másfél milliárd ember élte túl azt az időszakot, szinte elviselhetetlen körülmények között. Megborzongott. Ide kell most visszatérnie? Tudomása szerint még soha, senkit nem küldtek oda. Ennek az időszaknak az elemzését is leállították egy idő után, annyi egyedi emberi tragédiát dobott ki a rendszer, ami ép ésszel feldolgozhatatlan volt.

– Mi a feladatom? – kérdezte. – Mit tudok én tenni, hogy segítsem az emberiséget abban a rettenetes évben?

A három Bölcs összenézett. Hallgattak pár  másodpercig, majd a jobb szélen ülő vette magához  a szót.

– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy azokkal a fajsúlyos ügyekkel, melyek elénk kerülnek, mi éjt nappallá téve vitázunk, esetenként akár hetekig, hónapokig is, mire konszenzusra jutunk – kezdte  halk, mégis erős hangján. A másik kettő csendben bólogatott.

– Volt számos olyan eseménye az emberiségnek, amelyeket nagyon hosszasan tárgyaltunk. Érveltünk, megvizsgáltunk minden opciót a lehetséges kimeneteleket számba véve. Nem úgy, ahogy azt a mesterséges intelligencia teszi, hanem úgy, mint Ember. Mi az erkölcs és etika szempontjaiból nézve is vizsgáljuk a múltunk eseményeit, hogy mi az, ami az emberiség felemelkedését, jövőjét a legjobban szolgálja. Rengeteget vitatkoztunk minden egyes  háborún. Gondolom, nem meglepő, hogy a mostanit megelőzően eddigi leghosszabb vitánk a holokausztról  volt.

Egyetértőn bólintott. Elemző korában minden egyes gyilkosság, amit elemeznie kellett, rettenetesen megviselte. Nemhogy milliók lemészárlása.

– Legnehezebb döntésünkön vagyunk túl 2026-ot illetően – folytatta a Bölcs. – Mindannyian tudjuk, mi történt akkor. Nem titok, hogy a Cég indulása óta egyetlen Utazót sem küldtünk oda. Nem tehettük, amíg nem volt egységes, megdönthetetlen álláspontunk arról, hogy mi lenne a feladata. És ennek az álláspontnak a kialakítása most érkezett el. Döntöttünk. Nehéz elhatározás volt, de mindhárman egyetértünk helyességében. Tudjuk, hogy rettenetes dolgok történtek abban az időszakban, és az a legszomorúbb az egészben, hogy mindez megelőzhető lett volna. A mai tudásunkkal könnyedén látjuk a helyes utat, de igazából már akkor rendelkezésre állt minden információ, amiből akkori embertársainknak is látnia kellett volna. Ott volt végig az orruk előtt a megoldás.

Összezavarodott kissé.

– Akkor mitől olyan nehéz a küldetés? Ha megelőzhető lett volna, és már akkor is tudták, hogyan, akkor inkább rutinfeladatnak tűnik, hogy a helyes irányba tereljük az eseményeket, nem?

Kérdésére a Bölcsek ismét összenéztek. Nem válaszoltak. Idegesen kapkodta tekintetét egyikről a másikra. Gondolatai közben vadul zakatoltak, elméjében az apokaliptikus képeket felváltották az azt követő időszak képsorai. A Tömeges Kihalás olyan mélyen sokkoló volt az emberiség számára, hogy annak hatása azóta is érződik minden egyes cselekedetükben. A megmaradtak között eltéphetetlenül szoros kötelék alakult ki, melynek révén megszűntek a háborúk és az egymás elleni harcok. Akik túlélték, testvérként tekintettek egymásra, elképzelhetetlenné vált a további öldöklés. A teljes ipari összeomlással megszűnt a  környezetszennyezés, a levegő kitisztult, a vizeket végre meg lehetett szabadítani az összegyűlt szeméttől, mert nem érkezett a folyamatos utánpótlás. A növény- és állatvilág erőre kapott. Már kihaltnak hitt fajok jelentek meg ismét, a zölddel borított földterület évről évre nőtt. Mivel a civilizáció addigi formája megszűnt létezni, az élet leegyszerűsödött, de az addigra megszerzett technológiai tudás révén nem süllyedt vissza középkori állapotokba. Az emberiség az iszonyatos csapás után egy magasabb szintre lépett, amit azóta is vigyázón őrzött.

Ahogy ezek a gondolatok végigfutottak agyában, hirtelen megértette. Döbbent tekintettel meredt az előtte ülő Bölcsekre, lassan nézett végig mindhármójukon. Ők nem szóltak semmit, de arcuk tükrözte a választ ki nem mondott kérdésére. Majd a középső halkan ennyit mondott:

– Úgy látom, érted már, miért nehéz ez a küldetés. Az eddigi legnehezebb. Találtunk egy nagyon konkrét Eseményt, ami nagyban befolyásolta volna a későbbi történéseket. Az aktát még ma megkapod.

– Mikor kell indulnom? – kérdezte rekedten.

– Amint lelkileg készen állsz a feladatra. Akkor viszont a lehető leghamarabb. A szükséges óvintézkedéseket most megerősítjük, ezért az előkészületek némileg hosszabbak lesznek, de akár egy hét múlva már indulhatsz is. Ha vállalod.

Hosszan nézett maga elé. Szinte fizikailag érezte, milyen súllyal nyomja vállát ez a döntés. Felnézett, egyenként összefűzte tekintetét a három Bölcsével, mindegyiküknél elidőzött pár másodpercre. Szavak nélkül is tisztán érezte a belőlük áradó mérhetetlen szomorúságot.

– Vállalom – mondta, annyira halkan, hogy azt hitte, csak ő hallotta. A Bölcsek bólintottak.

*

Utolsó emléke a szédítő Utazás megkezdése előtt is az ő tekintetük volt. Örült neki, hogy odajöttek elköszönni tőle, mielőtt rázárult volna a kabin ajtaja. Nem beszéltek, de támogató jelenlétük mindennél többet jelentett számára. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Az elmúlt hét eseményei fizikailag is kiszívtak belőle minden erőt, de a lelki kimerülés jeleit most először érezte  magán. Számtalanszor Utazott már, pontosan tudta, mire számíthat, de ez most más volt. Élete legnehezebb és legfontosabb küldetése előtt állt. És csak reménykedni tudott benne, hogy lesz elég ereje véghezvinni.

Egy erdő közepén tért magához. Kora reggel volt még, arcán érezte a fűszálak harmatcseppjeit, orrában a föld illatát. Madarak csicsergése volt az egyetlen hang, mely elhatolt tudatáig. Az érkezési helyeket mindig nagyon alaposan választották ki, hiszen a lehető legelhagyatottabbnak kellett lennie, hogy ne okozzon felfordulást hirtelen megjelenésével és legyen ideje magához térni, ugyanakkor elérhető távolságban kellett lennie a Célszemély megközelítéséhez. Többfős csapat készítette elő minden Utazását, akik a legapróbb részletekig megterveztek mindent. Elemezték a Küldetés alatt várható időjárást, annak megfelelően összeállították öltözékét, poggyászát. Kiválasztották a kommunikációhoz szükséges nyelveket, nyelvjárásokat, melyeket a felkészülés időszaka alatt alvás közben feltöltöttek elméjébe. Előre felmérték, milyen közlekedési eszközöket kell használnia, az ehhez szükséges tudást is megkapta, a csapat pedig biztosította, hogy ezek az eszközök az útja során rendelkezésére is álljanak. Persze előfordult, hogy hiba csúszott a tervezésbe, elmosolyodott a gondolatra, amikor eszébe jutott, hogy egyszer egy szó félreértelmezése miatt kerékpárral kellett volna boldogulnia egy vadnyugati küldetésen. Hibák előfordultak, de mindig minden helyzetet megoldott. Most először gondolt arra, hogy vajon ezt a helyzetet képes lesz-e megoldani.

A tervezés ezúttal hibátlan volt. Problémamentesen megérkezett, felidézve az agyába feltöltött információkat gyorsan megtalálta az erdő szélén leparkolt autót. Kulcsa a zsebében, még erre is figyeltek, gondolta elégedetten. Beszállt, táskáját maga mellé dobta és beindította a motort. Több útja során is kellett már autót vezetnie, mindig borzongással vegyes csodálattal szemlélte ezeket a járműveket. Elképesztő volt, hogy milyen hosszú időn keresztül használták abban a korban ezeket a rendkívül elmaradt technológiát használó járműveket, de az érzés ettől függetlenül lehengerlő volt. A motor duruzsolása, a táj elmosódó suhanása, az autó alatt eltűnő aszfalt szürke csíkja… Szeretett vezetni.

Talán húsz perce haladt, amikor feltűntek az első épületek. A város a reggeli időszak ellenére is vészjóslóan üres volt, egy lélek sem járt a kihalt utcákon. Végiggondolta útvonalát és az egyetemi kórházak felé vette az irányt. Igyekeznie kellett. Máskor általában jóval az Esemény előtt érkezett, mindig hagyott magának időt a felkészülésre, a beilleszkedésre, szerette megismerni az Ügyfelet, akinek tevékenységét figyelemmel kellett kísérnie. Általában már rövid idő alatt kötődni is kezdett hozzájuk. Most azonban a lehető legrövidebb időn belül végeznie kellett a Feladattal. Bár megkapta a szükséges oltásokat, az őt fenyegető veszély sem volt kicsi, de sietségének fő motivációja most elsősorban a kötődés elkerülése volt. Félt, hogy akkor képtelen lenne végigvinni a feladatát.

A kihalt város ürességtől kongó utcáihoz képest drasztikus volt a változás a kórházhoz érve. Mentőautók hosszú sora állt a kocsifeljárón, a bejárat előtt katonai sátor, tömött sorokban emberek, fegyveres őrök által kísérve. Az autóba beszűrődő hangok nélkül is érezte a levegőben vibráló pánikot. Alig talált parkolóhelyet a zsúfolásig megtelt parkolóban. Mikor végre leállította a motort, kinyitotta az ülésre dobott táskát. Orvosi felszerelést, eldobható kezeslábast, védőszemüveget, maszkot talált benne. Hátratolta az ülést, amennyire csak a szűkös hely engedte, és némi nehézségek árán felöltözött. Teljes védőfelszerelésben szállt ki az autóból, nyakában a kórházi belépőkártyával. Felidézte gondolataiban a kórház alaprajzát és a hátsó bejárat felé vette az irányt.

Tömény fertőtlenítőszag csapta  meg az orrát, amint belépett az épületbe. Komor folyosó, zöld-fehér falak, kopott csempék, a nyomasztó környezet csak fokozta a gyomrában feszülő, fokozódó pánikot. Sok nehéz Küldetésen volt túl, de ez mindent vitt. Beszállt a liftbe, és megnyomta a hatos gombot. Mellette a ragasztott „Laboratórium” felirat már félig lekopott.

Egész teste összerándult a hangtól, ahogy halk bimbammal megállt a lift. Idegei borotvaélen táncoltak. El innen, minél előbb, csak erre bírt gondolni.

A folyosó végén volt, amit keresett. Halkan kinyitotta az ajtót, belépett és azonnal meglátta. Az ablaktalan, hideg neonfényben úszó helyiség távolabbi sarkában fehér kezeslábasba burkolt alak hajolt egy mikroszkóp felé. Körülötte pipetták, kémcsövek, mellette további mikroszkópok, monitorok és más orvosi műszerek. Az alak háttal állt neki, de zsigereiben érezte a belőle áradó izgatottságot. Pont időben érkezett.

Feszülten figyelte minden mozdulatát. A kutató elhúzta fejét a mikroszkóptól, két kezével a pult szélére támaszkodott, fejét fáradtan előreejtette és hitetlenkedve megrázta. Visszalépett a mikroszkóphoz, ismét hosszasan tanulmányozta, majd váratlanul felugrott, és diadalittas üvöltés közben öklével a levegőbe csapott. A győzelem energiája áramlott a helyiségben. A kutató visszafordult, felkapta a mikroszkóp alól a vizsgált üveglapot és kezében szorongatva meglódult a kijárat felé. Pontosabban meglódult volna, ha nem ütközik neki teljes erejéből. A plexi arcvédőkön keresztül két tekintet fúródott egymásba. Egyik értetlen, kissé rémült, a másik elszánt. Tudta, hogy ez az a pillanat. Ha most nem teszi meg, lehet hogy inába száll a bátorsága  és nem lesz ereje véghezvinni a Küldetést. Felemelte kezét és egyetlen mozdulattal kiütötte a másik ember kezében tartott üveglapot. Összeszorult szívvel nézte a tudóst, aki elnyílt szájjal figyelte, ahogy az elmúlt hónapok keserves munkájának eredménye lassan úszik a levegőben, majd a padlóra érkezve egy alig hallható csattanással atomjaira robban. Lelke mélyéig hatolt elkeseredett üvöltése, ahogy kétségbeesetten utánakapott, de már későn. Tehetetlenül nézte ahogy a másik a földre roskad és puszta kézzel próbálja összeszedni élete szilánkjait. Most kellett volna elmennie, otthagynia, de képtelen volt megmozdulni. Letaglózta tettének súlya. A tudós hirtelen felállt és fenyegetőn elé lépett. Szeméből gyűlölet, értetlenség és mérhetetlen fájdalom keveréke sütött.

– Miért? – sziszegte közvetlen közelről az arcába.

Képtelen volt válaszolni.

– Miért?! – üvöltötte a másik, majd váratlanul olyan erővel lökte meg, hogy nekiesett a fal mellett álló  üvegszekrénynek, ami nagy csörömpöléssel összetört. A szilánkok között ülve próbált feltápászkodni, de a tudós eltorzult arccal fölé hajolt és ököllel állon ütötte. Közben artikulálatlanul üvöltött.

– Miért kellett ezt tenned? Miért?! Láttad, mi van odakint? Én megtaláltam a megoldást arra az őrületre, ami a labor falain túl tombol, te miért tetted tönkre?!

Minden egyes mondattal lesújtott ökle, és ő képtelen volt védekezni. Hogy mondhatná el neki?  Ő maga alig hitte el, hogy ez volt a Megoldás. Az emberiség jövője szempontjából a teljes mélypont elérése volt az egyetlen járható út. El kellett érniük a gödör alját, hogy onnan összekapaszkodva együtt mászhassanak ki. De hogyan mondhatná el ezt itt és most, annak az embernek, aki azt hitte, épp megmentette őket?

Magzatpózba kuporodva védte magát a szilánkokkal borított padlón a tudós ütéseitől. Nem látta mi történik. Nem is akarta látni. Nem bírt a tudós elkeseredett szemébe nézni. Amikor az ütések hirtelen abbamaradtak, ujjai között óvatosan felnézett. A tudós kissé támolyogva állt előtte, kezeslábasa ziláltan lógott rajta, arcmaszkja, védőszemüvege lecsúszott arcáról. Szája keserű  vonallá görbült, eszelős tekintettel meredt maga elé. Reszkető kézzel hajába túrt, az ütésektől vérző öklével megtörölte száját. A földön kuporogva nézte, ahogy a tudós lassan körbejártatta tekintetét a laboron, majd az egyik földre döntött székért nyúlt. Megragadta és eltorzult arccal feje fölé emelte. A végzetes ütést várva összehúzta magát, de nem történt semmi. Óvatosan felnézett. A tudós irtózatos erővel az asztalra sújtott a székkel, egyetlen lendülettel lesodort mindent róla. Aztán a mellette lévő asztalra. Aztán a mikroszkópokra. A monitorokra. A földön fekve döbbenten nézte a percekig tartó tombolást, melynek végén nem maradt ép berendezés.  Pár perc után vészterhes csend borult a szobára. A tudós a földre rogyott, fejét térdére hajtotta. Egész testét rázta a zokogás.

Ezt már végképp nem volt ereje hallgatni. Feltápászkodott, véres kezével lesöpörte magáról a törmeléket. Hirtelen gondolattól vezérelve leguggolt a tudós mellé. Esetlenül megveregette a vállát. Az ránézett, tekintetük összekapcsolódott. Minden gondolati erejét bevetve igyekezett elmondani neki azt, amit szavakkal nem lehetett. Hosszú másodpercekig guggoltak egymással szemben, összefonódott tekintettel, majd utolsó erejét összeszedve felállt és kibotorkált a szobából. Fogalma sem volt, hogy a tudós megértett-e bármit az ő gondolataiból. Nem is számított. A tudós nemsokára halott lesz. Ahogy az elkövetkező években vele együtt még több milliárd másik ember. De az emberiség utána élni fog.