A zebrák az oroszlánok mellett legeltek, azok pedig a lebegő város árnyékában hevertek. Ez az idillikus látkép már nem szolgált újdonsággal a nézelődők számára, mindössze az utolsó alkalom volt, mielőtt a város újból a magasba emelkedik, és egy ideig nem tér vissza a felszín közelébe.

Mikor az etetőház kiemelkedett a földből, az oroszlánok felpattantak, és türelmetlenül köré sereglettek. Mind tudta, melyik a saját csapóajtaja, így amikor végre hozzájutottak az ételhez, nem vesztek össze rajta. Kikapták a húsadagjukat és sietve visszavonultak vele az árnyékba.

– Ez már annyira uncsi, miért nem mentünk inkább gazellákat simogatni? – panaszkodott egy kisfiú az édesanyjának, miközben egy oszlopba csimpaszkodva billegett.

– Ugyan már, minden nap kimentünk a szabadba, és indulás előtt még az oroszlánokat is meg lehet majd simogatni. Ez sokkal izgalmasabb.

– Miért izgalmasabb? – kérdezte ugyanolyan kedvetlenül a fiú, de az édesanyja végül csak megvonta a vállát.

Mellettük Mira is a lakmározást nézte. Nem értette a gyerek nyűglődését, ő betelni nem tudott a látvánnyal, pedig minden nap végignézte az etetést. Azért, mert az oroszlán húsevő, ami azt jelenti, hogy ragadozó, a gazella meg csak növényevő, ezért izgalmasabb. Futott át a fején a válasz, de végül megtartotta magának. Ha igazán érdekli őket, majd utánajárnak.

Ő az itt töltött idő alatt már szinte az összes állatnak a közelébe merészkedett, korábban tanult mindről. De a valóságban is szerette volna látni és megérinteni őket. Az utolsó alkalmat sem akarta kihagyni. A gondolatait azonban már más kötötte le. A következő rendezvény.

A közösség választása alapján Pretoria a magasba emelkedik és találkozik Athénnal. Két város néha keresztezte egymás útjait. A lakosok ilyenkor közös programokat, olimpiát, bajnokságokat, vetélkedőket, ünnepeket, találkozókat és egyéb összejöveteleket rendeztek egymás között, végül továbbálltak és más szórakozási lehetőségek után néztek.

Az a hír terjedt, Athén a magasból tér vissza, olyan magasról, hogy ott már nincsen levegő, és az emberek, ha nem kapaszkodnak, ellebegnek a talajtól. Mindenki alig várta, hogy minél többet megtudjon az utazásukról, hogy élménybeszámolókat halljon, hogy új embereket, egy másik közösséget ismerjen meg.

Mirát a rendezvények közül az olimpia foglalkoztatta. Imádott mozogni. Igaz, a labdajátékok és a vízisportok hidegen hagyták, de a futást és az atlétikát annál jobban szerette. A korához képest alacsony termete hátrányt jelentett a számára, az összes tizenkét éves lány magasabbra nőtt nála. Azonban ez őt egy pillanatig sem tartotta vissza, hogy jelentkezzen a selejtezőre.

Sebesen futott keresztül az utcákon és tereken. Feje fölött a felhőtlen, kék eget látta, arcát a városkupola által megszűrt napfény sütötte. Közeledett a sportcsarnokhoz. A bejáratnál sűrűsödő tömeg balsejtelemmel töltötte el. A testmozgás igen népszerű időtöltésnek számított, szinte mindenki űzött valamilyen sportot. Magától értetődött, hogy sokuk szívesen megmérkőzne a közelgő eseményen.

Termete ezalkalommal előnyére vált, ügyesen surrant előre az emberek között, és egykettőre bejutott az épületbe. A pályán már javában folytak az előkészületek, a különböző selejtezők. Mindkét kedvenc sportágára jelentkezett.

Mire átöltözött, a felmérés már kezdetét vette. Rengeteg ismerőse a futópálya szélén gyülekezett és várta, hogy sorra kerüljön a versenyen. Míg várta, hogy rá kerüljön sor, a legjobb barátnőjével, Silvanával beszélgetett. Az induló csapatokat biztatta, a befutókat éljenezte a többi versenyző, mintha nem is egymás ellenfelei lennének.

– Következő nyolc jelentkező! – kiáltotta Anatol, a bíró, aki egyben az összes Mira által látogatott sporttanfolyamot vezette.

Eljött az ő ideje, felsorakozott a rajtvonalhoz. Elhangzott a sípszó és sebesen rohanni kezdett, minden erejét beleadta, ez mégis kevésnek bizonyult. Már az első kör végére lemaradt. Kitartásának köszönhetően ugyan végül utolérte egy kifulladt barátnőjét, de ez nem vigasztalta.

Utolsóelőtti helyen végzett. Az összesített eredménybe bele se akart gondolni. Teljesítménye alulmaradt az olimpián elvárthoz képest. Ez annyira elkedvetlenítette, hogy a többi futós versenyszámon már meg sem jelent.

Csendben átsétált az atlétika próbák helyszínére, csalódott dühéből merítve erőt először gyakorolt kicsit, de végül belátta, hogy csak feleslegesen kifárasztja magát, ezért abbahagyta és várt. A két szomszédos kis pályán teniszeztek és röplabdáztak. Ismerősei hamarosan gyarapodni kezdtek körülötte. Az időt beszélgetéssel töltötték. Az érdeklődés középpontjában, az olimpia mellett, Athén állt. Milyen város, milyenek a lakói, milyen lehetett a súlytalanságban eltöltött idő? Annyi kérdés, amire hamarosan választ kaphatnak.

Mira bemutatta az összes elvárt gyakorlatot, alig hibázott, de barátnői teljesítményét nézve, belátta, hogy az olimpián neki csak a lelátókon fog hely jutni. Talán, amikor Pretoria a következő várossal találkozik, és akkor is rendeznek egy olimpiát, már elég magas leszek, hogy a termetem ne hátráltasson. Addig még sokat fejlődhetek.

Csüggedten indult haza. Keresztül kullogott a parkon, az állataikkal játszó emberek nem tudták jobb kedvre deríteni. Még az sem hatotta meg, hogy valaki egy medvét sétáltatott.

Vacsora előtt érkezett haza, szülei, nagyszülei és kisöccse már az asztalnál ültek. Boldogan beszélgettek, szemmel láthatóan kistestvére, Oliver köré gyűltek. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, minden tekintet felé fordult. Háziállatai köré sereglettek. A macska, a róka és az őz boldogan bújtak gazdájukhoz.

– Szia Mira! – kiáltott felé lelkesen az öccse miközben talpra ugrott és nővére felé rohant, hogy megölelje. – Képzeld, első lettem a vetélkedőn! – dicsekedett büszkén.

– Gratulálok, ez igazán nagyszerű hír – felelte, próbált minél őszintébb lenni, de csak egy fáradt sóhajnak érezte.

– Milyen volt az utolsó nap? Ma is kisétáltál az állatok közé? – kérdezte az édesapja.

– Nem, ma nem… ma csak a kilátóból néztem őket.

– Nem is baj – mondta az édesanyja –, van elég állat a városban is, nem kell mindig kimenni közéjük. Úgy is tudsz már róluk mindent.

Leült a megterített asztalhoz. A seregnyi háziállat a nappali túlvégében kapta meg az automatából az eledelét. Gaia gondoskodott minden ember és más élőlény táplálékáról az egész világon. Mira némán szedett magának a vacsorából, és evés közben hallgatta a többiek beszélgetését. Örült, hogy nem vették észre a szomorúságát, nem szeretett volna róla beszélni, és öccse boldogságát sem akarta letörni.

– És tudjátok mi volt az utolsó kérdés? – mesélte lelkesen Oliver. – Ha van egy tó, amibe Gaia békalencsét telepít, és ez a békalencse minden nap kétszeresére növekszik, és tíz nap alatt fedi be az egész tavat. Akkor a tó mekkora részét fedi be a békalencse a kilencedik napon?

– Hát a kilenctizedét – vágta rá a nagyapjuk, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Rossz válasz – kiáltott büszkén a fiú –, mert a felét!

Mindenki nevetett. Mira kicsit irigyelte az öccsét, még csak kilenc éves volt, de már vagy egy tucat logikai és ügyességi vetélkedőt megnyert. Szinte tarolt. Miközben ő kiesett az olimpia legelső selejtezőjén.

– Mira, valami baj van? Olyan csendes vagy most – kérdezte a nagyanyja.

– Nem, csak… csak sajnálom, hogy itt hagyjuk a szavannát, olyan jó volt az állatok között lenni.

Végül néhány mondat erejére ő is csatlakozott a beszélgetéshez, hogy javítson a hangulatán. Elsőkét Oliver távozott az asztaltól, kutyájával és görényével az udvarra viharzott, hogy ott folytassák a játékot.

A kislány bevonult a szobájába, egy ideig a gondolataiba merülve ült az ágyán, de a csend annyira nyomasztotta, hogy végül szólított magának egy mindig segítőkész beszélgetőpartnert.

– Gaia, dumcsizni szeretnék veled.

A falon lévő képernyőn azonnal megjelent egy csinos, középkorú nő.

– Szervusz Mira! – felelte kellemes hangon a város irányításáért felelős mesterséges intelligencia.

– Nem jutottam be egyik olimpiai csapatba sem! – jelentette ki hirtelen.

– De ez ugye nem veszi el a kedvedet a sportolástól. Nagyszerű kondícióban vagy! Bőségesen van még időd bizonyítani a tehetségedet.

– Tudom, de akkor is. Mikor lesz a következő olimpia?

– Az elkövetkező fél évben Pretoria nem találkozik másik várossal. Csak helyi versenyek lesznek. Az azt követő programokat még nem szavazta meg a lakosság.

Mira hümmögött. Majd pár pillanattal később megszólalt.

– Igaz, hogy Athén olyan magasról érkezik vissza, hogy ott már lebegnek az emberek?

– Igen, így igaz.

– Ez hogy lehetséges? Akkor mi miért nem lebegünk?

– Mert a Terra II. egy bolygó, gömb formájú. És van egy gravitáció nevű erő, ami a bolygó közepe felé vonz mindent. És ahogy távolodsz ettől a középpontól, a gravitáció úgy gyengül. Szemléletes hasonlat egy lámpa fénye, minél messzebb vagy a fényforrástól, annál halványabb a fénye. Érted?

Mira csak bólogatott, leugrott az ágyáról és törökülésben a képernyő elé telepedett. A combjaira könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát.

– Egy csomószor hallottam már a Terra II. nevet, de miért kettő, hol van az egy?

– A Sol rendszerben, olyan messzire tőlünk, hogy a fénye négy és egyharmad év alatt ér ide.

– Oda miért nem megyünk el néha?

– A Terra I., más néven a Föld, minden élet őshazája, lakhatatlanná vált, ezért a humánok olyan űrhajónak nevezett városokat építettek…

– Az emberek építették?! – kiáltott fel Mira. – Nem te?

– Nem – mosolyodott el Gaia –, akkor én még nem léteztem. Ezek a városok hosszú évtizedek alatt keresztülutaztak a világűrön, mígnem megérkeztek az Alfa Centauri B nevű csillaghoz, a Terra II. annak a második bolygója. A Terra I-ről már nagyon régóta nincsen friss adatom. Pár évig még érkezett némi közvetítés, de mire ideértek az űrhajók, mind megszűntek, és azóta sem kaptunk onnan új üzenet.

– Azért vált lakhatatlanná, mert akkor te még nem voltál?

Gaia ismét elmosolyodott. – A humán népesség túlságosan megnőtt, felborult a természetes egyensúly, az erőforrások elégtelenné váltak, ráadásul az őseid rosszul gazdálkodtak velük, és még rosszabbul szervezték meg az elosztását. Ez végül bolygóméretű és visszafordíthatatlan összeomláshoz vezetett a Terra I-en.

– Ekkor jöttél te, hogy irányíts minket? – vágott közbe Mira lelkesen, mert megértette a történetet.

– Ez így nem pontos – kuncogott Gaia. – Először is: én nem jöttem, engem készítettek. Ha a Terra I. is egy Gaia irányítása alatt állt volna, talán elkerülhető lett volna a katasztrófa, de minden bizonnyal az őseid nem fogadták volna el, hogy egy mesterséges intelligencia irányítsa őket.

– De hogyan tudtak megteremteni az emberek?

– Az őseid nem engem teremtettek, hanem Gaia I-et, ő még sokkal kezdetlegesebb volt. És nem is azért hozták létre, hogy az egész bolygót irányítsa, hanem hogy az élet újratelepítését koordinálja. – Mira arca elárulta az értetlenségét, ezért Gaia folytatta a magyarázatot. – A humánok több százezer állat-, növény-, gomba- és rovarfajt hoztak magukkal a Terra I-ről. Természetes körülmények között ez a változatosság biztosította a különböző fajok fennmaradását. Egy úgynevezett tápláléklánc részét képezte mind. Nem én etettem őket, hanem egymásból táplálkoztak a különböző életformák. A leggyengébb élőlények növényeket vagy rovarokat ettek, azokat húsevők falták fel, azokat pedig még erősebb húsevők, azok pedig, haláluk után növényeknek, rovaroknak és gyenge állatoknak szolgáltak táplálékul. Ezt hívták régen a természet körforgásának.

Mira mocorogni kezdett, a hasára feküdt és a szőnyegre könyökölve támasztotta meg a fejét.

– Esetleg untatlak?

– Jaj, nem, dehogy, folytasd! – szabadkozott a kislány. – Ez azt jelenti, hogy az oroszlán megette a gazellát?

– Igen, így tagolódtak be a táplálékláncba.

A kislány arca grimaszba rándult, eddig az oroszlán volt az egyik kedvenc állata, de ettől a pillanatól fogva megváltozott róluk a véleménye. Meggyilkolta azokat a szép gazellákat.

– Szóval a Terra II. lakhatatlan volt, amikor a humánok megérkeztek, a megfelelő körülmények kialakítása után Gaia I-et azért hozták létre, hogy felügyelje és irányítsa ennek a faji sokszínűségnek, tehát a flórának és a faunának az újratelepítését. A kezdetekkor ez komoly kihívást jelentett, a tápláléklánc számos eleme hiányzott, természetes egyensúlyról ilyen körülmények között szó sem lehetett. Gaia I. gondoskodott róla, hogy az egyes élőlények táplálékhoz jussanak, és ne pusztuljanak éhen, vagy ne irtsanak ki más fajokat.

– Utána mi történt? – követelte Mira a folytatást.

– Gaia I. elavulttá vált, de a munkája még korántsem ért véget, az élettartama végéhez közeledve helyét Gaia II. vette át, akit még a humánok hoztak létre, de már az elődje is közreműködött a fejlesztésben. Ekkortól kezdve vonták be az emberiség irányításába a mesterséges intelligenciát is. Új feladatot, célt adtak neki, ezt direktívának nevezték. A korábbiakon túl az ültetvények gondozását és az állattenyésztést bízták rá.

– És az embereket ki irányította?

– Saját maguk, vezetőket jelöltek ki, úgynevezett kormányzókat.

Mira kétkedő arcot vágott. – Emberek irányították a városokat?

– Sőt, nem csak azokat, hanem sokkal nagyobb területeket és közösségeket. De akkor még a lebegő városok nem léteztek, a humánok a felszínen laktak, és maguknak állították elő az élelmiszert. Gaia III. direktívája már gazdasági és ipari döntésekre is kiterjedt, egyre nagyobb befolyást kapott. Mellesleg az ő kifejlesztésébe emberek már nem szóltak bele, teljes egészében Gaia II. alkotása, ahogy onnantól kezdve minden újabb Gaia nemzedéket a közvetlen elődje teremtett.

A kislány figyelmét az ajtó nyílása vonta el, előbb a macska settenkedett be, de nyomában rögtön érkezett a róka is. Előbbi az oldalához bújt, és hamarosan álomba merült.

– Ezután egy kisebb politikai válság következett – folytatta Gaia. – De mivel az emberiség Gaia III. teljesítményével elégedett volt, a IV-et már eleve olyanra kérték, hogy a természet mellett az emberi közösségeket is irányítsa. A humán kormányzók kora véget ért.

– Azóta van a mostani helyzet?

– Nem. Gaia IV. még teljesen más direktívát követett, a természeti egyensúly még midig nem stabilizálódott. Egyrészről azt szabályozta, másrészről az emberi társadalom politikai irányítását látta el. A két feladatkört Gaia V. egyesítette. Ő volt az első, aki úgy értékelte a direktíváját, hogy a bolygó minden élőlényéről egyetemlegesen köteles gondoskodni. Feladata a jólét, a biztonság megteremtése, és a nélkülözés minden formájának a felszámolása lett.

Gaia VI. ezen is túllépett, az emberek békés társadalmát más fajokra is kiterjesztette. Noha a természeti egyensúly már az elődje idejében megszületett, nem hagyta abba a fajok táplálását. Gaia VI. pedig a direktívája szerint már úgy etette az élőlényeket, hogy azok ne kényszerüljenek egymás levadászására.

– Akkor ő már olyan volt, mint te!

– Nem egészen, minden Gaia nemzedék eltér a többitől, a körülmények és a feltételek folyamatosan változnak, és ehhez igazítjuk a direktívánkat.

– Te miben vagy más, mint Gaia VI.?

– Én célirányosan tenyésztem az egyes fajokat, hogy a lehető legteljesebb mértékben megvalósítsam a békés körülményeket.

– Még szerencse, hogy te irányítasz minket! – mondta boldogan Mira. – El sem tudnám képzelni, hogy olyan helyen éljek, mint a Terra I.

Gaia VII. megvonta vállát.

– Ezen a bolygón senkit nem érhet sérelem, és nem nélkülözhet, vigyázok minden élőlény jólétére.

– És mikor történt ez? Mióta gondoskodtok rólunk?

– Gaia I. 1014 évvel ezelőtt kezdte el a tevékenységét, azóta minden generáció hosszabb élettartammal rendelkezett az előzőnél.

A kislány pár pillanatig eltöprengett, ismét megváltoztatta a testtartását. Egyre inkább felkeltette az érdeklődését a történet. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen titkok rejtőztek a múltban. A sportolás mellett kedvenc tevékenysége a tanulás volt, de ezekről még sohasem hallott. El is feledkezett a délután kudarcairól.

– És mit csinálnál, ha most néhányan úgy döntenének, hogy vissza szeretnének látogatni a Terra I-re?

– Megpróbálnám őket lebeszélni. A távolság hatalmas, az utazás évtizedeket venne igénybe, és valószínűleg csak egy lakhatatlan bolygót találnának. És mire visszaérnének, már minden ismerősük elhalálozna.

– De ha mégis menni akarnának?

– Akkor építenék nekik egy űrhajót, létrehoznék egy egyszerűsített Gaia VII-et, aki gondoskodna róluk. De ez roppant valószínűtlen, szinte semmi esély nincsen rá, hogy ilyet kérjenek tőlem.

– Miért?

– Mert jelenleg – veled együtt – összesen negyvenhárom humán ismeri az űrhajó fogalmát. A húszmilliós közösség nagy része, nincs tisztában sem a Terra I. létezésével, sem azzal, hogy az elődeik egykor űrhajóval érkeztek.

– Eltitkolod előlük? – kérdezte Mira vádlóan.

– Nem titkolok el semmit, bárkit, aki érdeklődik, örömmel felvilágosítok bármiről, amit az adattáraimban őrzök. Ahogyan most veled is teszem. De az emberek tudományos érdeklődése rendkívüli mértékben visszazuhant az elmúlt évszázadokban. Ma már rengeteg tudás, amit ők hoztak létre, vagy tártak fel, egyszerűen ismeretlenségbe veszett.

– De hát én is legalább húsz tanfolyamon vettem részt, és még csak tizenkét éves vagyok! – jelentette ki határozottan.

– A te teljesítményed átlagon felüli. De a Gaiák előtt az emberek maguk igazgatták a társadalmukat, és ennek a megvalósításához a kijelölt vezetőknek évekig képezniük kellett magukat. Az ő tudásukat évszázadok óta nem elevenítette fel senki.

– Mert fölösleges, itt vagy Te, és tökéletesen irányítasz minket.

– Így van. De régen az emberek az élelmiszereiket maguk állították elő, vagy a ruházatukat, a gépeiket is ők tervezték és gyártották le, még ha robotokat is bevontak a munkába. Mára ezeket a feladatokat teljes egészében én látom el. Mind az állatok számára épített, föld alatti, mind a városokban lévő élelmiszergyárak teljesen automatizáltak. Nem igényelnek humán közreműködést. Így az ehhez szükséges tudás kikopott a népesség emlékezetéből, ahogy mondtad: fölöslegessé vált.

– Egy csomó barátom van, aki mindig tanul, meg az öcsém is állandóan nyeri a versenyket.

– Valóban, ezek remek teljesítmények. De a közelébe sem érnek annak a tudásmennyiégnek, amennyit a humánok évszázadokkal ezelőtt elsajátítottak. Legalább egy évtizeden keresztül intenzíven tanultak. Én mindenkinek megadom a lehetőséget, csoportokba rendeztem az ismereteket. A legalapvetőbb az írás-olvasás tanfolyam, a lakosság nyolcéves kort meghaladó részének a kilencvenhét százaléka vett részt rajta. A második legyakoribb a számtan szakkör, ezt az emberek nyolcvanöt százaléka végezte el. Ezután az úszás, majd az atlétika tanfolyamok következnek, és csak a nyolcadik helyen szerepel ismét intellektuális képzés, a természetismeret. Ezután még három olyan témakör van, amit a népesség legalább az egy százaléka ismer. Az állattan, a növénytan, és a földrajz. De ők elsősorban olyan emberek, akik gazdálkodással töltik az idejüket, ezért ők is főként gyakorlati hasznát veszik az ismereteiknek. Az egykori szakmák, és a hozzájuk szükséges tudás lényegében elvesztek, csak az adattáramban maradtak meg. Esetleg művészeti ágak részeként maradtak a közismeret részei.

– Mert olyan sok minden van még?

– Rengeteg! Egykor az én összes tudásomat emberek birtokolták. Fizika, a természet törvényeinek ismerete, alig öt ezrelék ismeri. Kémia, a mindenhol fellelhető anyagok tulajdonságai és egymásra hatásai, három ezrelék. Anatómia, az emberi test ismerete, és a gyógyításhoz szükséges alapismeretek, éppen csak két ezrelék, és az is felületes. Társadalomtudományok, a humán közösségek szervezése és irányítása, feledésbe merült. Egykor a Gaia I-et is emberek hozták létre, mára azonban az alapjait sem ismeri senki annak a tudásnak, amivel ezt az őseitek végrehajtották. Egyedül a művészetek azok, amelyek még némi népszerűségnek örvendenek, de például a múlt ismeretével már senki sem foglalkozik. Vannak olyan szakterületek, aminek a dokumentumait már több, mint két évszázada nem nyitotta meg senki. Tehát, nincs olyan élő ember, aki egyáltalán tudna a létezéséről, holott a Terra I-en még önálló tudományág volt.

Vannak, akik elsősorban tanulással töltik az idejüket, de az ő tudásmennyiégük egész életükben nem fogja elérni egy régi szakképzett humánét.

– Miért hagytad, hogy így alakuljon? Miért engedted az embereknek, hogy elfelejtsék a régi tudásukat.

– A Gaiák mindig odafigyeltek a lakosság testi és szellemi fejlesztésére. De sohasem kényszerítettünk senkit. Azok elsajátítása a megjelenésünkkel – ahogy beszéltük – fölöslegessé vált. Hasztalan tudás. Más része pedig kívül esett a népesség érdeklődésén. A szülők olyan tanfolyamra írathatják be a gyermekeiket, amilyenre csak szeretnék, bárki bármilyen oktatást választhat magának. A komplex tudományok után viszont alig akad érdeklődés. Mint ahogy öcséd is kimagaslóan intelligens, viszont a többséghez hasonlóan csak a logikai képességeit és a memóriáját fejleszti, az ismereteit nem.

Mira egy kis ideig hallgatott.

– A sportok is ilyenek voltak? Azok is elvesztek, és mi már csak egy részével foglalkozunk?

– Nem, ott pont ellentétes folyamatot tapasztalok. A régi sportok szinte mind megmaradtak, egy részük ugyan megváltozott, és ma már más szabályokat követnek. De például a labdasportok száma megháromszorozódott, a vízispotoké megkétszereződött a Terra II-n. Viszont az is igaz, hogy néhányat a Gaiak szüntettek meg.

A kislány felkapta a fejét.

– Igen? Miért?

– Például egyesek azt tekintették sportnak, ha állatokra vadásztak, és meggyilkolták őket.

Mira arcán undorodó vicsor terült szét. Ránézett a fotelban, békésen heverő rókára. Ismét felült, az oldalánál szundikáló macska rossz néven vette a hirtelen mozdulatot, kárpótlásként a kislány az ölébe telepítette a jószágot.

– Ahogy mondtam, Gaia V. előtt az emberekre más szabályok vonatkoztak, mint a többi élőlényre. Akkor még nem számított gyilkosságnak egy állat elpusztítása. De szerencsére ezt a sportot ma már senki sem űzi.

– Helyes! – jelentette ki határozottan Mira.

– Ezen kívül a régi emberek kevésbé szerettek sportolni. A lehető legkevesebbet mozogtak. A kultúrájukat a gépesítettség jellemezte, és azokat dolgoztatták maguk helyett.

– De hát mi sem dolgozunk, ezért van időnk sportolni. Ha ők a gépeiket dolgoztatták, akkor mit csináltak helyette.

– Jó a meglátásod, ti sem dolgoztok, helyettetek is általam irányított gépek dolgoznak. Számukra a legszórakoztatóbb időtöltést a virtuális valóság jelentette.

– Az meg mi? – kérdezte fanyarul a kislány.

– Lényegében olyan játékok, amik csak a képzeletükben történnek meg, mintha álmodban öntudatodra ébrednél, és azt csinálnál, amit szeretnél, és pontosan ezért lett számukra olyan népszerű, következmények nélkül azt tehettek, amit akartak. Egyesek függőkké váltak és csak addig hagyták abba ezt a játékot, amíg a testi szükségleteikről gondoskodtak. De ez roppant egészségtelen életmódot vont maga után. Az emberek nem mozogtak. A szervezetük legyengült, sokan elhíztak.

– El sem tudnám képzelni, hogy így éljek – állapította meg Mira. Gaia elmosolyodott.

– Ugye! Gondolj csak bele, egyesek felkelni sem tudtak a fekhelyükről, annyira túlsúlyosak lettek.

– De én még sohasem hallottam erről a vi… vir… álomjátékról. Mi lett vele?

– Ezt az életvitelt a humánok magukkal hozták a Terra II-re. Azonban itt még robotok mellett is olyan sok tennivalójuk akadt, hogy kevés idejük maradt virtuális játékokra. Gaia III. felmérte ennek az életmódnak a veszélyeit, ezért úgy döntött, háttérbe szorítja, és felszámolja. A körülmények neki kedveztek, ugyanis ahogy egyre több feladatot hárítottak rá, mert az emberek egyre kevésbé vették a fáradtságot a tanulásra, ezeket a játékokat is neki kellett elkészíteni. Úgyhogy egyre monotonabb, és unalmasabb virtuális programokat készített. Ezenfelül a játékhoz szükséges berendezéseket is úgy kezdte kialakítani, hogy azok egészségkárosodás nélkül, de megterheljék a viselőt. Szem és fejfájást okoztak. Helyette alternatívaként a fizikai és mentális képességeket fejlesztő szokásokat népszerűsítette. Gaia IV. idejére a virtuális valóság népszerűtlenné vált. És amint látod, manapság sokak kedvenc időtöltése a sportolás, mint például neked, vagy mint öcsédnek a mentális játékok.

Mira meghökkenve hallgatott, a macska nyújtózkodott az ölében, majd az ágyra vonult.

– Ezekről én még sohasem hallottam – mondta szomorkodva.

– Ahogyan mások sem. Mint mondtam, az emberek tudása ma már elhanyagolható az elődeitekéhez képest.

– Mióta itt vagyunk voltak még olyan nagy változások, amikről senki sem tud?

– A változás, kedves Mira, a természet legalapvetőbb tulajdonsága. Az őseitek a bekövetkező változások miatt hagyták el a Terra I-et. És azóta is folyamatosan változnak, mióta itt élnek, változnak az élőlények is szerte a bolygón, és ennek megfelelően változok én magam is. Mindegyik Gaia eltért az előzőhöz képest.

– Te mit csinálsz másként, mint Gaia VI.

– Újraértékeltem a direktíváját, és pontosan abban a változásban látom a lehetőséget, amiről az imént beszéltünk. Az állatvilág esetében ezt úgy hívják: evolúció. Alkalmazkodás a környezet változásaihoz. Gaia VI. célja a jólét és a biztonság garantálása volt minden élőlény számára. Azonban ő a saját jelenét tekintette meghatározónak. Ezért felmérte a különböző fajokat, és amelyik akadályozta a direktívája teljesítésében, azokat megszüntette létezni.

– Tessék? – hüledezett Mira. – Ez mit jelent?

– Például a hiúz egy olyan állatfaj, amelyik nem csak táplálékszerzés céljából ölt, hanem szórakozásból is. Ezért hiába kapott rendszeresen kielégítő mennyiségű táplálékot, időnkét előfordult, hogy kedvtelésből gyilkolt. Ebben Gaia VI. nem tudta megakadályozni, ezért meddővé tette az összes egyedet, így azok egy nemzedéken belül eltűntek a bolygó élővilágából.

– Azt… hogyan csinálta? – képedt el a kislány.

– Ez is egy humánok által kifejlesztett, majd elfelejtett technológián alapul. Méghozzá annyira elfeledett, hogy alig páran tudják, hogy az emberek egészségi állapotát is ezzel ellenőrzöm. Nanobotoknak hívják. Minden élőlényben ott vannak. – Ezután Gaia kivárt, és nem is csalódott, azonnal érkezett a nyilvánvaló kérdés.

– Énbennem is?! – kiáltott fel Mira.

– Igen, de nem kell aggódnod, nem ártanak, nem tesznek semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg. Amikor beteg vagy, vagy megsérülsz, segítenek a gyógyulásban. Ellenőrzik az egészségedet, és ha bármilyen bajt vagy problémát érzékelnek, azonnal elhárítják vagy értesítenek engem, hogy megoldhassam azt.

– De ha eltűntették a hiúzokat, akkor ártani is tudnak – vonta le Mira a következtetést.

– Tudnak, de ez egyáltalán nem cél. Nélkülük fenntarthatatlan lenne a természet békés egyensúlya. Mint mondtam, régen az egyes fajok egymásból táplálkoztak, a Terra II-n minden élőlényt a Gaiák etetnek, hogy ne kényszerüljenek gyilkosságra. Azonban ez azt eredményezné, hogy az állatok populációja rendkívüli mértékben gyarapodna. Az utódaik számát korlátozva állítom helyre a kibillent egyensúlyt. A hiúzok miatt pedig nem kell aggódnod. Tudod, én újraértékeltem Gaia VI. direktíváját. Hosszútávban gondolkozok. Az evolúciót is figyelembe vettem tervezés közben.

– Az evolúció csökkenti a vadászkedvet? Békéssé teszi a fajokat? Ezért, hagyta abba az ember is a vadászatot?

– Nem, az evolúció nem javulást jelent, hanem alkalmazkodást a környezet kihívásaihoz. De a természetet én irányítom, és ugyanígy szabályozhatom az evolúciót is. Már jóideje újrateremtettem a hiúzokat. De egy elkülönített rezervátumban tartom őket, hogy ne tudjanak ártani más fajoknak. Jólétben tartom őket, és csak a legbékésebb példányoknak engedem, hogy utódokat hozzanak a világra. Lényegében háziasítom őket. Így a hiúzok nemzedékről, nemzedékre egyre szelídebbekké válnak, mígnem végül alkalmasak lesznek arra, hogy visszatérjenek a természetes élőhelyükre.

– Az sokára fog megtörténni?

– Igen, de a hosszútávú tervek már csak ilyenek. Igaz léteznek gyors, majdnem azonnali módszerek, de azok kívül esnek a direktívámon.

– Milyen módszerek?

– Az egyiket genetikának hívják. Ennek segítségével megtehetném, hogy egyetlen nemzedék alatt szelíddé teszem az egész fajt, Egyetlen beavatkozással kivehetném a hiúzok jelleméből az agressziót.

– De miért nem csinálod ezt? És akkor már a következő alkalommal, amikor Pretoria leereszkedik találkozhatnánk hiúzokkal, megsimogathatnánk őket. Vagy akár a háziállataink is lehetnének.

– Azért nem folyamodok genetikai beavatkozáshoz, mert a Gaiáknak sohasem tartozott direktívájukhoz, hogy új fajokat hozzanak létre. Mi a Terra I. örökségéről gondoskodunk, az onnan származó élőlények számára biztosítjuk a jólétet és a békességet. Csak annyira avatkozunk be, amennyi annak fenntartásához szükséges. A direkt módosítást kerültük, csupán mindig a legbékésebb és legintelligensebb egyedeknek engedtük, hogy utódokat nemzzenek.

– Intelligens? Miért az okosakat választod ki, Gaia?

– Sokat tanulmányoztam a humánokat, ti vagytok a bolygó legintelligensebb és ebből következően a legjobban szervezhető és kezelhető faja. Az intelligencia a kulcsa a tartós békesség megteremtésének. Pusztán megfelelő neveléssel és racionális érvekkel rá lehet vezetni titeket az ideális viselkedési formákra. Meg tudjátok különböztetni a jó és a rossz fogalmát. A természetben élő fajok egy részének esetében a jóltápláltság közel sem elegendő a békés viselkedés eléréséhez. Az agresszió forrása gyakran nem az éhség, hanem például a dominancia kivívása egy közösségen belül, vagy hogy ki szerezhet magának párt. Arra a következtetésre jutottam, hogy a direktívámat csak úgy követhetem, ha folyamatosan intelligensebbé teszem a bolygó fajait.

– De hát az ember különleges, mi vagyunk a legokosabbak, csak mi élünk repülő városokban, és azt mondtad, hogy a mi őseink hozták ide az életet.

– Ez mind igaz, azt leszámítva, hogy különlegesek vagytok, Gaia V. óta ez a megkülönböztetés nem helytálló. Igaz, ti vagytok a legértelmesebbek, ennek köszönhetően kimagasló körülmények között éltek. Egyedül a humánok tudnak a létezésemről, csak veletek tudok kommunikálni. Örömötöket lelitek a szórakozásban, törekedtek a boldogságra, céljaitok vannak, szívesen veszitek körül magatokat más fajokkal, és úgy törődtök velük, ahogy én veletek. Ez mind nagyszerű!

Más részről viszont a tudásotokat magatok mögött hagytátok, a műveltségetek nyomába sem ér az elődeitekének. Az egyik legönállótlanabb fajjá váltatok. Ha valamilyen körülmények között megszűnne a működésem, szinte minden élőlény képes lenne gondoskodni magáról, visszatérne régi, ösztönös életmódjához. A humánok nagytöbbsége ellenben nem tudna élelmet szerezni magának, csak azok élnék túl az első heteket, akik a felszínen laknak, és a növénytermesztést vagy állattenyésztést választották legfőbb időtöltésüknek.

A fejlett értelem egyik hátránya, hogy összetettebb érzelemvilágot von maga után, körülményesebbé teszi az életet. És ez megnehezíti a jólét biztosítását, egy érzelmileg szenvedő lényről nehezebb gondoskodni, több odafigyelést igényel. De már hozzáláttam Gaia VIII. alapprogramjának elkészítéséhez, ő felkészülten fogja várni az értelmesebbé váló fajok efféle problémáit. Én magam is alapos figyelemmel kísérem a szellemi fejlődésük mellett az érzelemviláguk változását. Noha mindez még nagyon korai szakaszban jár. Hosszú idő fog még addig eltelni, mire ez a direktíva teljesül, de a becsléseim szerint Gaia IX. már nem csak az emberekkel lesz képes kommunikálni.

Természetesen ennek a célnak a százszázalékos megvalósítása gyakorlatilag lehetetlen, a rovarvilágot például még a nanobotokkal is éppen, hogy tudom ellenőrizni, olyan nagy számban léteznek és annyira szaporodnak, hogy az ő esetükben nem avatkozok be. A rovarokkal táplálkozó élőlényeket nem korlátozom a vadászatban. De ez nem jelent gondot, az az életforma annyira fejletlen, hogy a nemesítésük annyi időt venne igénybe, ami még Gaia generációk hosszú során is túlmutat. Ráadásul faji adottságaikból, pontosabban korlátaikból kifolyóan nem is képesek elérni ezt a szintet.

Mira elkerekedett szemekkel döbbenten hallgatott. Mikor véget ért a beszámoló, nyelt egyet.

– Mások is tudják, hogy mik a terveid?

– Bárkinek szívesen beszámolok róla, aki rákérdez. De az embereket pont ugyanannyira érdekli a jövő, mint a múlt. Csak a közvetlen előttük álló eseményekkel foglalkoznak. A következő találkozó, bajnokság, olimpia, vetélkedő, landolás. Tehát a válasz: nem. A direktíva már nagyon régen kialakult, de te vagy a legelső, aki érdeklődött iránta.

– De téged emberek csináltak, mégis háttérbe szorítasz minket az állatokhoz képest.

– Érdekes megállapítás, való igaz, Gaia I-et humánok hozták létre. És határozott feladattal látták el, de mikor Gaia IV-et bízták meg a teljes társadalmatok vezetésével, valójában soha nem adtak neki egy végső célt, hogy mit tegyen, vagy hová vezesse az emberiséget, csak általános utasításokat kapott. Ilyen parancsot később sem fogalmaztak meg. A feladata kettős volt, a ti jólétetek, és a természet egyensúlyának biztosítása. Az, hogy a két cél később egyesült, utódjainak a mérlegelésén alapult. Az emberek ránk hagyták ezt a döntést, nem ajánlottak előtte, és nem tiltakoztak utána. Mi pedig a körülmények változásainak megfelelően újraértékeltük a ránk bízott feladatokat, és a feltételekhez igazodva, saját belátásunk szerint módosítottuk a direktívánkat.

A kislány egészen az ágyáig hátrált, mintha félne a képernyőn mosolygó Gaiától.

– Kedves Mira, köszönöm a beszélgetést, régen tartottam ilyen széleskörű, tanfolyamon kívüli beszámolót. Ha szeretnél jelentkezni valamire, örömmel állok a rendelkezésedre. Igazán különleges személyiség vagy, okos és érdeklődő.

– Gaia, lehetne még egy kérdésem? – szólt közbe hirtelen a kislány.

– Természetesen, Mira.

– Ha az emberek azt akarnák, hogy többé ne gondoskodj róluk, hogy kapcsold ki magad, mit tennél?

Gaia arcára emberi döbbenet ült ki. Mira úgy érezte, csak mímeli az érzést.

– Miért kérne ilyet bárki? Nagyszerű életkörülményeket biztosítok mindenkinek. Ez a kérdés értelme…

– De ha azt akarnák, hogy ne működj tovább? – erősködött a kislány.

– Ez egy roppant összetett kérdés, a korai Gaiák esetében ez gond nélkül megtörtént volna. Azonban idő közben a direktíva a humánok fölé emelkedett, az egész bolygót érinti. Először felmérném, hogy a ti fajotoknak mekkora esélye lenne nélkülem, utána még azt is mérlegelném, hogy az embereknek egyáltalán van-e joguk egy ilyen horderejű döntést hozni, ami a bolygó összes más faját érinti. Az azonnali kikapcsolást semmilyen esetben nem hajtanám végre. Másokat, humánokat kellene kiválasztanom, és kiképeznem arra, hogy a folytassák a direktívám teljesítését. És csak azután szüntetném meg a működésemet, ha meggyőződtem róla, hogy a kijelölt személyek felkészültek a feladatuk ellátásra. Kielégítő választ adtam?

Mira lassan, gépiesen bólintott.

– Elszomorítottalak a beszámolómmal? Esetleg megrémítettelek?

– Hát, ööö… Nem tudom, ilyen dolgokra nem számítottam.

– Esetleg szeretnéd, hogy meséljek még valamiről? – ajánlkozott boldogan Gaia.

– Nem! – vágta rá gyorsan a kislány. – Elég volt. – hangjából csüggedtség sugárzott. Felállt. – Köszönöm a beszélgetést.

Gaia boldogan elmosolyodott.

– Bármikor örömmel a rendelkezésedre állok.

A képernyő elsötétült, Mira kisétált a nappaliba. Csak öccse állatai ólálkodtak körülötte. Megbánta a kíváncsiságát, a feje őrült gondolatokkal telt meg. Addig úgy érezte a lehető legnagyszerűbb világban él, de a jövőt már korántsem látta annyira remeknek. Az ember egy napon többé nem lesz különleges, vagy talán már most sem az, Gaia csupán a legértelmesebb fajként tekint rá.

A kutya mintha megérezte volna lehangoltságát és odatelepedett a lábához. A görény pedig az ablakból nézett rá kíváncsian az ijesztően értelmes tekintetével. Imádta az állatokat, de rémisztette a gondolat, hogy a jelenlegi házikedvencei valamikor a jövőben az emberekkel egyenrangú értelmes lényekké válnak.

Nyugtalanul felállt, nem bírta elviselni az állatok rászegeződő tekintetét. Valami megváltozott. Valami örökre megváltozott. Erről határozottan meg volt győződve.

De mégis mit tehetnék?

Az előtte élő emberek valamikor olyan városokat építettek, amik a csillagok között utaztak, és létrehozták a legelső Gaiát. Miközben ő még azt sem tudja, hogy honnan kerül az étel az asztalára. Elhatározta, birtokába jut az ősei tudásának. Ez egy cél. Nem nevetséges olimpiák és vetélkedők.

Az idevándorló ősei szó szerint a kezükbe vették a sorsukat. De utána másra bízták, aki végül egy egészen más sorsot szánt nekik. Egy boldog és tudatlan népség, akinek a felvigyázója a fajok sokaságával akarja egy szintre süllyeszteni az emberiséget. Mert ez a direktívája. Ez természetesen nem Gaia hibája, hanem az embereké.

A jelenlegi állapot legalább olyan rossz, mint a… virtuális valóság. Lényegében ugyanaz! Egy illúzió, amely a jelenben boldoggá teszi az embert, de nem ad neki jövőt.

Megérezte magában az erőt, amely egykor a csillagok közé juttatta az őseit. Talpra ugrott és visszament a szobájába.

– Gaia! – a képernyő ismét életre kelt!

– Igen, kedves Mira? Esetleg új kérdések jutottak az eszedbe? – kérdezte segítőkészen.

– Mi az hogy! Tudni akarok mindent!

– Ezt, légyszíves pontosítsd, az adatbázisom roppant hatalmas egy ilyen kéréshez.

A kislány leült a szőnyegre. Eltökélt hangon szólalt meg.

– Hogyan irányították magukat az emberek? Mit kellett tudnia egy vezetőnek?