Tio előtt pontosan akkor nyílt ki a bejárati ajtó, mikor odaért elé. Lassítania sem kellett, mielőtt belépett. Felesége a küszöb vonalától egy méterre, az ajtó középvonalától pontosan fél méterre jobbra állt. Ha Tio lenézett volna felesége lába elé, láthatta volna, hogy azon a néhány négyzetcentiméteren mennyire kikopott a padló házasságuk hosszú évtizedei alatt. Nem nézett le, még feleségét sem látta, mert a belépés pillanatában vizorja jobb oldalán megjelent az esti sportműsor, mint valami szédülten ugráló betűhalom. Balról a vacsora menü gurgulázó szövegbuborékja úszott be, de csak egy pillanatra maradt látható, mert az egészet lesöpörte egy reklám az egyik biztosítótársaságtól, mely azt harsogta, hogy biztosítsa magát arra az esetre, ha elmaradnának vizorjáról a reklámok. Míg bal karját a kabátujjból ráncigálta kifelé, jobb kezével a teljes látóterét eltakaró reklámot próbálta lesöpörni. Érezte, hogy felesége odalép hozzá, lesegíti a kabátot. Amint felszabadult mindkét keze, végre el tudta tolni oldalra a harsogó hirdetést annyira, hogy tisztán láthassa maga előtt lakását.

– Franc ezekbe a nyavalyás reklámokba. Az ember már nem is lát tőlük – morgott Tio.

– Csak segíteni akarnak – mosolygott a felesége. – Nélkülük sosem tudnál a legjobb újdonságokról.

– Újdonságok? Marhaságok!

Felesége tudta, nem kell meggyőznie a férfit. Némán és továbbra is mosolyogva a vacsoraasztal felé intett.

Evés után a holotévé önműködően bekapcsolt, és elkezdődött a Forma-1 La Manche nagydíj, közvetítés a tengerfenékre épült gigavárosból. Tio szerette az autóversenyeket. Mióta a promóter minden hétköznap este főműsoridőben egy-egy újabb futamot rendezett, azóta a férfinak nem kellett azon gondolkoznia, esténként mihez kezdjen magával.

Éjszaka feleségével egymás mellett feküdtek a padló felett lebegő, széles, kényelmes franciaágyon. Tio édesdeden hortyogott, felesége pedig tökéletes mozdulatlanságban feküdt mellette. Tio felesége sosem aludt. Az ő feladata az volt, hogy a Tio által betanított módon őrködjön a hitvesi ágy hajszálpontosan beállított hőmérsékletén.

 

Másnap Tio munkahelyén a széles, fehéren világító laborasztal mellett ült. Előtte nagy, zöldes, átlátszó üvegtartályban állt egy karcsú hegedűs gomba, amin épp dolgozott. Cégük lantos kaktuszokat és hegedűs gombákat tenyésztett. A kaktuszoknak a szomszéd laborban reneszánsz táncokat tanítottak, amihez a lehető legmélyebbre kellett hangolni a kaktusztüskéket, Tio és társai viszont épp ellenkezőleg, a gombafonalak feszítésével ösztökélték neveltjeiket a minél magasabb hangokra. A munka igazi nehézségét a gombák túlságosan rövid életciklusa jelentette, így csak egészen primitív dallamocskákat, daltöredékeket tudtak megtanítani nekik. A kaktuszneveldében dolgozók alig titkolt lenézéssel egyszerűen gombaidomárnak titulálták a szomszédos laborban dolgozókat, mivel össze sem lehetett hasonlítani egy profi, sarabande-ot pengető kaktuszt egy gyerekdal első két sorát elnyervogó gombával.

Hangos szisszenéssel kinyílt a laborajtó. Fontoskodó arccal belépett Elancia, aki a kaktuszneveldében dolgozott. A macskaarcú, huszonéves, karcsú nő mindig magára vonta a gombalabor kizárólag férfiakból álló közösségének tekintetét, még úgy is, hogy mindegyikük felesége tökéletes külsővel és jellemmel bírt. Elancia pillanatnyi tétovázás és bizonytalankodás nélkül egyenesen a túlsó sarokban ülő harmincas fiúhoz ment, hanyagul felült az asztalára, és holmi kvótákról kezdett beszélni félhangosan.

Tio a beszélgetőket nézte. Vagyis inkább a lányt. Elég volt félig odafigyelnie a gombájára, rendszerint rutinosan meghallotta, mikor és mennyit kell állítani a tartály alján lévő potmétereken, hogy helyére kerüljön egy-egy elcsúszott hang. Összerezzent, amikor megbökte az oldalát Larry, az erősen kopaszodó, jó ötvenes kolléga.

– Már megint csak a Jack. Figyeld meg, ez a csaj egy büdös szót se fog szólni senki máshoz. Mindig ez megy.

– Már miért kéne máshoz is szólnia, ha egyszer nincs velünk dolga? – értetlenkedett Tio.

– Ne már! Ezt te tényleg beveszed? – háborgott Larry. – Egy korsó eredeti marsi sörbe fogadom, hogy senkivel semmi dolga! Inklúzíve Jack! Csak azért jár hozzá, mert az a mulya kölyök úgy lógatja rá a nyelvét, mint egy dakszlikutya. Ideális hallgatóság, mondhatom. Ez kell annak a nőnek. Hálás, kritikátlan, igénytelen közönség. Pedig a srác olyan… polimer alapú! Nézd csak meg!

Tio megnézte, és igazat adott a barátjának. Aztán tekintete átsiklott a lány karcsú alakjára, és csakhamar azon vette észre magát, hogy ő is épp olyan képet vág, mint az imént Jack.

– Micsoda nő! – szaladt ki a száján halkan.

– Az bizony – bólogatott Larry bölcs képpel. – De attól még minket is részesíthetne a kegyeiből.

Időközben a beszélgetés a túlsó sarokban végére ért. A lány felszegett állal, a semmibe bámulva, öles léptekkel elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, Larry hangosan utána szólt.

– Hé, Elancia! Hozzánk már ide se jössz? Pedig pont meg szerettem volna dicsérni a frizurádat.

– Larry – replikázott a lány –, te még a férjemnél is hülyébb vagy, és vele is maximum arról szoktam bájcsevegni, hogy mit vásároljon nekem.

Larry szája válaszra nyílt, de nem elég gyorsan, mert közben a lány kiviharzott az ajtón, hosszan lebegő parfümcsíkot húzva maga után.

Tio behúzta a nyakát, gombájára meredt. Érezte, hogy a feje felett elhangzott riposztok hatására elpirul. Hogyne szeretett volna ő is beszélgetni ezzel a lánnyal. Néhányszor már korábban is úgy időzítette a kávéját, hogy látszólag véletlenül összefussanak, de amikor ott állt mögötte, fogalma sem volt, mit mondjon, így hát csak csendben bámulta a nő borotvált tarkóját. Olyankor szokott Larry megszólalni. Tehetsége van ahhoz, hogy a lehető legrosszabb pillanatban a lehető legsilányabb szöveg buggyanjon ki belőle. Mintha direkt csinálná, de Tio ismerte már annyira, hogy tudja, ez csak sutaság.

– Fenn hordja az orrát ez a fruska – mondta Larry, miközben bőszen tekergette a saját hegedűs gombájához tartozó potmétereket.

– Azért te sem vagy semmi – mondta Tio. – Kihívod magad ellen a sorsot a szövegeiddel.

– Miért? Valami rosszat mondtam? – Larry hangjában jól hallatszott az őszinte sértődöttség.

– Annyi biztos, hogy nem sikerült levenned a lábáról.

– Mert egy beképzelt liba.

Tio erre már nem válaszolt. Tudta, hol vannak Larry képességeinek határai.

– Nekem bejön a… kisugárzása – mondta Tio.

– Már miféle kisugárzás?

– Te nem érzed?

– Fogalmam sincs, mit kéne éreznem.

– Árad belőle. Itt van a levegőben talán még mindig, pedig már kiment a szobából. Azon gondolkodom már egy ideje, hogy mi lehet ez. Talán szexuális kisugárzás. Kíváncsi lennék, milyen lehet vele az ágyban.

– Megőrültél? – kérdezte elkerekedett szemekkel Larry. – Kapcsolat egy hús-vér nővel?

– Miért ne? Nem tilos. Csak…

– Csak mi?

– Csak kényelmetlen.

Tio ábrándozva meredt a semmibe.

Larry arca eltorzult. Mindkét kezét égnek emelve rázta a fejét.

– Ami sok, az sok – mondta megbotránkozva. – A férfiaknak feleség robotjaik, a nőknek meg férj robotjaik vannak. Ez az élet rendje.

– Akkor te miért akartad idehívni?

– Az csak amolyan évődés volt. Mindenféle hátsó szándék nélkül.

– Na persze – fintorodott el Tio.

– A robotok sokkal jobbak, mint az igazi nők. Először is mindent megtesznek, amit csak akarsz. Másodszor: mindig igazat mondanak. Képtelenek hazudni, mert ezt programozták beléjük.

– Aha – mondta Tio nem túl nagy meggyőződéssel.

Larry látta, hogy nem hatnak az észérvek.

– Tudd meg, a feleségem ezerszer jobban néz ki – fakadt ki.

– Az enyém is – mondta Tio. – Mégis…

Nem fejezte be a mondatot.

 

Amikor Tio hazaért a munkából, a bejárati ajtó pontosan úgy nyílt ki előtte, hogy ne kelljen lassítania. Felesége az ajtó belső oldalán, kissé jobbra állt mozdulatlanul. Tio vizorján a látást épp egy halotti hamvak szórását végző cég hirdetése takarta el. Miután felesége segítségével kibújt a kabátjából, két kézzel eltolta maga elől a reklámot, és végre nem kellett attól tartania, hogy átesik valamin, amit a hirdetés eltakar.

A vacsora szinte minden este ugyanúgy történt: Tio evett, a felesége pedig némán, rezzenéstelenül ült mellette és figyelt. Ha férje néhanapján beszédes hangulatban volt, válaszolt neki. Ezen az estén Tio hosszú ideig némán evett, mintha teljesen egyedül ült volna az asztalnál. Homlokát ráncolva gondolkodott valamin, néha hosszabb-rövidebb időre még az evéssel is leállt. Egy ártatlan pontot bámult a szemben lévő csupasz falon. Ha valaki megkérdezte volna, mit eszik, nem tudott volna válaszolni. Felesége mozdulatlanul, éberen figyelte.

– Mégis mi az a szexuális kisugárzás? – kérdezte végül Tio tétován, inkább csak saját magától.

– Az egyéntől függ – válaszolt készségesen a felesége. – Talán a megfelelő forma, amelynek az agyban történő leképeződése a kellemes emlékekre asszociál. Talán egy illatvegyület, ami pont azokat a receptorokat ingerli, amelyek idegvégződései az agy ilyen jellegű területeire vannak bekötve. Talán…

– Értem – vágott közbe Tio –, de nem erre gondoltam.

– Mire gondoltál?

Tio letette az evőeszközöket a tányér szélére.

– Ma bejött a laborunkba Elancia. Tudod, meséltem már arról a lányról a kaktuszlaborból. Akkor, ott, abban a pillanatban éreztem.

– Az illatvegyületeket?

– Azokat is, de nem az volt a fontos. Éreztem a kisugárzást. Jó ideig eltartott, mire rájöttem, hogy ez szexuális kisugárzás. Bejött, és csak őt bámultuk. Nemcsak én, hanem minden férfi. Ez nem lehet véletlen. Rájuk is hasonlóképpen hatott, mint rám. Azóta azon töröm a fejem, mi is lehet ez a kisugárzás. Miben nyilvánul meg? Mitől érezhető egyáltalán?

– Ebben a témában nem vagyok eléggé felkészült – mondta a felesége.

– Persze. A robotoktól nem is várható el ilyesmi. Talán pont ezért vágytam annyira… – Tio elharapta a mondat végét. A feleség robotokat úgy tervezték, hogy a lehető legkevésbé legyenek érzékenyek, szinte lehetetlen volt megbántani őket. De csak szinte. Muszáj volt némi érzékenységet is beléjük programozni, egyébként képtelenek lettek volna a férjük számára oly fontos empátiára.

A hosszú hallgatás csendjét végül a felesége törte meg.

– Csodálom az élőket.

– Hogyhogy?

– Mindig meg tudnak lepni.

– Na ne viccelj – mondta Tio. – Az idejét sem tudom, mikor hoztam neked meglepetést.

– Nem baj – mosolygott a felesége, majd mivel továbbra is némi zavart észlelt férje arcán, kicsit más nézőpontból közelítette meg a témát. – Különben is, az teljesen normális viselkedés egy férfi részéről, ha vonzódik egy csinos nőhöz.

Tio ezen elgondolkodott, majd hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte.

– Nem szoktál más férfiról álmodozni?

– Nem.

– Sosem gondoltál más férfira?

– Nem.

– Egyszer sem?

– Egyszer sem.

Tio bólintott.

– Végül is ez így helyes – mondta.

A felesége is bólintott, aztán egyenesen férje szemébe nézett.

– Ha így helyes, akkor te miért álmodozol más nőről?

Tio fanyarul elvigyorodott, és széttárta a kezeit.

 

A következő nap a laborban Tio folytatta a gombájával való bajlódást. Ez a példány különösen fafejű volt, képtelen volt megtanulni a kiképzési tervben előírt dallamokat, viszont Tio jó szemmel észrevette, hogy a fonalai alkalmasak a Jingle Bells első két sorára, így saját szakállára úgy döntött, hogy ezt a dalt tanítja meg. Kicsit még imponált is neki az önérzetes, lázadó gomba, amely nem hagyta jellemét az idomár kénye-kedve szerint alakítgatni.

Nyílt a laborajtó, Tio főnöke viharzott be.

– Tio! Elárulnád, mégis mi a jó francfenét csinálsz?

– Helló Rose! – vigyorgott Tio.

Rose jóval ötven felett volt már, de alacsony, karcsú, arányos testalkatával simán letagadhatott volna tíz évet. Az viszont nem vált előnyére, hogy túlzásba vitte az arcfestést, és úgy rúzsozta az ajkait, mintha valamit rejtegetne ott.

– Kérdeztem valamit – toppantott nagyot Rose.

– Ööö… gombákat tanítok – mondta Tio.

– És mégis mire, te félkegyelmű?

– Momentán a Jingle Bells népszerű dallamait okítom ennek a fantasztikus tehetségű…

– Ember! – szakította félbe Rose. – Nézz már rá a naptárra!

Tio lehívta a naptárt a vizorjára. Nem látott semmi különös bejegyzést. Kérdőn nézett főnökére.

– Március van! – mondta Rose. – Ki a franc fog fizetni karácsonyi dalokért márciusban?

– Ööö… Talán a gyerekosztályon el lehet sózni.

– Tio, benned egy marketingzseni veszett el.

– Ugye ragyogó ötlet? Tudtam, hogy ehhez is van tehetségem.

– Szarkazmus volt.

– Ó! – mondta Tio. – Megpróbálkozhatnánk esetleg gyorsfagyasztással… Csak decemberig.

– Tio! – kiáltott Rose mérgesen.

– Oké, értem, elcsesztem! – tette fel a kezét Tio. – De mégis mihez kezdjek ezzel a silány alapanyaggal? Semmit sem képes megtanulni, csak a Jingle Bells-t.

– Nem azért etetlek, hogy siránkozz, hanem hogy megtanítsd a gombának azt, ami a kiképzési tervben le van írva.

– De ez a gomba olyan botfülű, mint egy fagomba!

– Mintha megint kifogásokat hallanék… – mondta Rose vészjóslóan.

– De…

– Értsd meg! Csak két szó az egész: nem eladható!

– Ha ennyire fáj a cégnek, akkor majd segítek! – kiáltotta Tio. – Megveszem én!

– Megegyeztünk – mondta Rose, és apró termetéhez képest hatalmas léptekkel kisietett a laborból.

 

Tio előtt automatikusan kinyílt lakásának bejárati ajtaja, lassítás nélkül belépett, és abban a pillanatban elárasztották az információk a vizorját. Még szerencse, hogy a szabályozás szerint odakint csak minireklámokat lehetett a vizorokra küldeni, egyébként minden másnap a kórházban kötne ki csonttöréssel, gondolta. Ez a mostani reklám kifejezetten erőszakos volt. Tíz egyenmezbe és szupervékony sportszkafanderbe öltöztetett holdfocista harsogta kórusban:

– Vess egy pillantást kedvenc szponzorainkra!

Tio megpróbálta levetni kabátját. Egyik keze félúton elakadt, míg a másikkal a reklámot húzta-vonta oldalra, hogy végre lásson valamit, csakhogy a holdfocisták összefogtak ellene, és egyesült erővel visszatolták a hirdetést a látómezeje közepére. Végül Tio megelégelte a hiábavaló erőlködést, teljesen visszabújt a kabátjába, így végre két kézzel tudott nekiveselkedni a reklámnak, és sikerült is kiebrudalnia. Mérgében még azon is elfelejtett meglepődni, hogy felesége késve érkezett kijelölt fogadóhelyére.

– Micsoda rohadt egy nap!– dühöngött Tio. – A főnököm lehordott, a munkám egy kalap szart se ér, és amikor hazaérek, egy agresszív reklám fogad a jól megérdemelt pihenés helyett! Elegem van! Ez volt az utolsó csepp! Mit kell tennem, hogy megszabaduljak ezektől a gyilkos hirdetésektől?

– Elő kell fizetned a Micronomathics reklámtöpörítő szolgáltatására – mondta a felesége vidáman.

– És mit kérnek érte azok a vérszívók? – kérdezte Tio bizalmatlanul.

– Nem fix áras. A fizetésed tizenöt százalékát kell minden hónapban befizetned – mondta a felesége egyre szélesebb mosollyal, majd hirtelen, mindenféle látható ok nélkül kibuggyant belőle a nevetés.

– Veled meg mi van? – kérdezte Tio elkerekedett szemekkel.

– Megint egy tréfás reklám! – kuncogott a felesége. – Jaj, de vicces! Ha-ha!

– Ittál?

– Miért kérded?

– Mintha nem lennél teljesen józan.

– Képesnek érzel rá, hogy alkohol befolyásolja a viselkedésemet?

Tio végiggondolt mindent, amire emlékezett az iskolai robotika tananyagból, aztán megrázta a fejét.

– Nem. Egy robotnak az alkohol legfeljebb tisztítószer.

– Mi az ott nálad? – kérdezte a felesége.

– Ez? Ajándék. Neked – emelte fel a dobozt, amit belépéskor óvatosan maga mellé tett.

Tio kicsomagolta, és felemelte a nehéz üvegtartályt.

– Mi ez? – kérdezte a felesége.

– Egy hegedűs gomba. Akkor gondoltam rá, hogy veszek neked egyet, amikor azt mondtad, csodálod az élőket.

– Köszönöm.

– Beépített áramforrása van. Néha rá kell nézni, utána állítani, de nem igényel több odafigyelést, mint egy aranyhörcsög. – Tio az asztalra tette. – Nézd, így működik.

Biztos kézzel elcsavart egy potmétert, mire megszólalt halkan a Jingle Bells a tartályba épített erősítőn keresztül. Kicsit bizonytalan volt a cincogása, de minden hang a helyén volt.

– Csodálatos! – áradozott a felesége.

Tio hosszú ideje először úgy lépett a vacsoraasztalhoz, hogy érezte, ma végre tett valami jót.

 

Tio a munkahelyén egy friss, harmatosan fiatal gombának tanította az első egyszerű hangokat. Délutánra már eljutottak odáig, hogy ha hamisan is, de el tudta hegedülni a kiképzési könyv első oldalát. Épp skálázgattak, amikor megjelent Tio vizorján egy értesítés: Határidő napló bejegyzés visszavonva, 18:00.

– Ez meg mi a frászkarika? – fordult döbbenten a mellette ülő Larryhez.

– Hogy? Mi? Micsoda?

– Most jött egy értesítő, hogy mégsem biosörözünk ma este. Te mondtad le?

– Ja! A biosörözés! Már emlékszem – mondta Larry. – Elfelejtettem mondani, hogy ma estére fogorvosnál van időpontom. Baromira megfájdult az egyik fogam itt hátul. Rettenetes éjszakám volt.

– Na és a bio?

– Majd valamikor összejövünk.

– Nem tudnád áttenni a fogorvost? Már egy hete ezt a bulit szervezzük.

Larry megrázta a fejét.

– Nem megy. A fogorvosnál ez volt az egyetlen szabad időpont.

Tio úgy érezte, magára maradt, minden szürke, minden magányos, a világ összeesküdött ellene, és még Larryre se lehet számítani. Hamarosan lejárt a munkaidő, kedvetlenül haza indult.

Hazaérve automatikusan kinyílt előtte a bejárati ajtó, óvatosan lépett be, mintha csapdáktól tartana, de nem történt semmi. Vizorja szélén egy szolid kis üzenetben értesítették, hogy ha bármire szüksége van, csak gondoljon rá nyugodtan, azonnal a segítségére sietnek. Reklám egy szál se. Elégedetten füttyentett egyet. Drága volt az előfizetés, de busásan megérte, gondolta. Ha tudta volna, hogy ilyen nyugodt élet is létezik, már jóval korábban megszabadult volna a reklámoktól.

Kényelmesen kibújt a kabátjából, átadta volna a feleségének, csakhogy legnagyobb meglepetésére az asszony nem volt sehol. Tio alaposan körülnézett az előszobában: sehol senki. Arra gondolt, talán a vacsorát készíti, átment hát a konyhába, de az is teljesen üres volt, még csak neki se állt a főzésnek a felesége. Furcsa, gondolta Tio. Az igaz, hogy a tervezettnél hamarabb hazaért, de a határidő naplója automatikusan szinkronizálódott a feleségével, úgyhogy tudnia kellett volna, mikor ér haza valójában. Talán a garázsában van, talán bent ragadt, gondolta izgatottan. Rég járt már felesége garázsában, tulajdonképp otthoni léte az ebédlő-nappali-hálószoba háromszögre korlátozódott, a többi helyiséget csak a felesége használta. Ez utóbbiak egyike volt a garázs, más néven robotpihenő, egy aprócska szoba, alig nagyobb, mint egy gardróbszekrény, amelyben állva elfért a felesége, és ha nem akadt dolga, ott tudta feltölteni az akkumulátorát.

Tio odaért a garázshoz, megnyomta a nyitógombot, mire az automata ajtó egy rövid szisszenéssel hirtelen kinyílt. Tio szemtől-szemben találta magát a kipirult arcú, kissé zilált öltözetű, elkerekedett szemű feleségével.

– Amanda! – fakadt ki Tio.

– Nem számítottam rád – válaszolta a felesége szemét lesütve.

– Mit csinálsz te itt?

A felesége továbbra sem nézett a szemébe, és szokatlan módon kivárt, mielőtt válaszolt volna.

– Visszavonultam – mondta végül.

– Pihenni?

Felesége újra kivárt.

– Pihenni – mondta bizonytalanul.

– És miért néz ki így a ruhád?

A felesége lenézett a blúzára, és mintha csak most vette volna észre, mennyire gyűrött, elkezdte kézzel lesimítani.

– Bent összegyűrődött – mondta.

– Pihenés közben?

A felesége bólintott.

Tio érezte, hogy a felesége kitérő válaszokat ad. Felesége, a robot. Egy robot, aki kitérő válaszokat ad. Lüktetett a halántéka. Eszébe jutott a beszélgetése Larryvel. Mit is mondott a cimborája? A robotok nem tudnak hazudni.

– Mit csináltál odabent? – kérdezte végül.

A felesége csodálkozva nézett rá.

– Pihentem.

– Igen, ezt már mondtad. És a pihenésen kívül nem csináltál semmit?

A felesége csak nézett a szemébe mozdulatlanul, megmerevedve, akár egy szobor, vagy mint egy kikapcsolt robot.

– De – válaszolt halkan.

Tio érezte, hogy a hóna alatt elindul lefelé egy csepp verejték, végiggurul a felkarja belső oldalán, és eltűnik a könyökénél. Tényleg nem tud hazudni a robot, de ha nem eldöntendő kérdést tesz fel, nem fog kiszedni belőle semmit. Nyelt egyet, és tovább folytatta a faggatózást.

– Van odabent még valaki? – kérdezte, miközben átnézett a felesége válla felett, be a sötét kis helyiségbe. Azt képzelni, hogy egy emberen vagy egy roboton kívül bárki más is elférne az apró fülkében, teljességgel abszurd gondolat volt.

Felesége követte a tekintetét, majd megfontoltan azt mondta:

– Egy lélek sem.

Tio bólintott.

– És nem is volt? Úgy értem, rajtad kívül.

– Egy lélek sem – ismételte a felesége.

– És a lakásban sem járt senki?

– Egy lélek sem.

Tio elhúzta a száját. Valahogy nem tetszett neki a válasz, mégsem tudott belekötni.

– Lássuk csak, mit csináltál ma?

– A szokásos házimunkát végeztem, mint minden nap – válaszolt a felesége azonnal.

– És máskor is szoktál ilyen pihenőket közbeiktatni?

Felesége egy lélegzetvételnyi szünet után válaszolt csak.

– Néha.

Nesze semmi, fogd meg jól, gondolta Tio.

– Mikor voltál ilyen pihenőn legutóbb? – kérdezte vaktában.

Felesége szeme kicsit megrebbent.

– Tegnap.

– Nofene. Akkor nem is olyan ritkán. És azelőtt mikor volt az utolsó ilyen pihenőd?

A felesége egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, mint aki magában végigpörgeti az egész naptárt, aztán végül halkan válaszolt.

– Nem volt.

– Nem volt? – csodálkozott Tio. – Nem volt pihenőd azelőtt?

A felesége lesütötte a szemét.

– Nem volt ilyen pihenőm azelőtt.

– Mégis mit csináltál odabent? – fakadt ki Tio, majd mielőtt válaszolhatott volna a felesége, észbe kapott. – Oké, értem, rossz kérdés. Visszavonom. Lássuk csak, hogyan kérdezzek. Mitől pirult ki úgy az arcod? Talán rövidzárlat?

– Nem.

– Más meghibásodás?

Felesége elgondolkodott, talán néhány gyors rendszertesztet is lefuttatott, majd megrázta a fejét.

– Nem.

Tio arca elfancsalodott, kezdett kifogyni az ötletekből.

– Nem értem – mondta végül. – Azt mondod, tegnap meg ma történt veled ilyesmi, előtte soha. Akkor valaminek tegnap vagy legfeljebb tegnapelőtt este meg kellett változnia. Valami nagy, fontos dolognak. De mi lehetett az? Annyit tudunk, hogy nem meghibásodás.

Tio végleg elakadt.

– Te tudod, hogy mi okozta? – kérdezte tanácstalanul.

– Igen – mondta a felesége csendesen.

– Ó! – mondta Tio. – És mi az?

A felesége hallgatott egy ideig, őrlődve a lehetséges válaszok közt.

– Szerelem – mondta végül nagyon halkan.

– Mi van? – képedt el Tio.

A felesége nem válaszolt, csak állt mereven, szemét lesütve.

– Hirtelen belém zúgtál? – kérdezte Tio.

A felesége épp csak egy kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem igazán.

Most Tio állt és bámult szobormereven a felesége szemébe. Olyan erősen nézte, mintha a szemével próbálná lefejteni a titkot borító leplet.

– Gyere, átmegyünk a nappaliba, és töltesz nekem egy italt. Jót fog tenni – mondta végül.

Tio ment elöl összeszorított szájjal, a felesége tökéletes csendben követte. A nappaliban Tio leroskadt a fotelbe, a felesége kinyitotta a bárpultot, levette a polcról Tio kedvenc Glenfiddich-jét, szakszerűen kiválasztotta a hozzá illő poharat, töltött, majd szótlanul Tio kezébe adta az italt, és ott maradt mellette, feszesen állva. Tio kortyolt egyet.

– Megcsaltál? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a felesége tétován.

– Nem értem az egészet. Hogy lehetséges ez? Elmentél itthonról?

– Nem.

– De hiszen pár perce azt mondtad, egyedül voltál itthon.

– Nem mondtam.

Tio elgondolkodott ezen a válaszon. Ivott egy kortyot, majd letette a poharát.

– Igaz. Nem ezt mondtad. Azt mondtad, egy lélek sem járt a lakásban.

Felesége bólintott.

– Tehát egy lélek sem járt a lakásban, mégsem voltál egyedül. Igaz?

– Igaz – mondta halkan a felesége.

– De hát akkor kivel csaltál meg? – értetlenkedett Tio.

A felesége nyugodtan a szemébe nézett.

– Az intelligens hűtőszekrénnyel – mondta.

– Jézusom!

– Ezt te nem értheted – mondta a felesége.

– Az biztos.

– Ez olyan gépi dolog.

– Vele voltál a garázsodban?

A felesége bólintott.

– Azon a szűk kis helyen?

– Mondtam, hogy ezt te nem értheted – magyarázta a felesége. – A hálózaton kapcsolódtunk össze.

– Egy hűtőgéppel? Ez elképesztő. Épp a napokban mondtad, hogy csodálod az élőket. Szép kis csodálat, mondhatom. És pont tegnap kaptál egy élő hegedűs gombát – mutatott a polcra, ahová előző este tette a gomba tartályát.

Felesége követte Tio mutatóujját, és hirtelen elfehéredett. Tio döbbenten nézte a hófehér arcot, aztán ő is a tartály felé fordult. A polcon egy fonnyadt, elszürkült gombát látott.

– Kinyírtad! – kiáltotta inkább meglepetten, mint dühösen.

– Én nem – mondta rémülten akadozó hangon a felesége.

– Mit műveltél? Elmagyaráztam, hogy mit kell vele csinálni, nem? Szinte gondozásmentes ez a gombafaj, csak oxigén kellett volna neki, meg némi tápanyag. Még ennyit se lehet rád bízni?

– Nem tudom, mi történhetett – mondta a felesége. – Talán megbetegedett. Vagy áramütés. Nem is tudom. Ez szörnyű! Talán akkor történhetett, amikor nem voltam itt…

Tio eleget hallott. Már másra figyelt. Tudta, mit kell tennie. Felkelt a fotelből, és megállt szemben a feleségével. Kinyújtotta két karját, és felesége fejét két kezébe fogta.

– Úgy mondtad, hogy egy lélek sem járt itt, ugye? Hm. Ügyes. Nagyon ügyes – mondta, miközben jobb kezét felesége bal fülére tette. – Nagyon-nagyon ügyes! – Ujjai közé fogta felesége bal fülcimpáját, és gyors egymásutánban kétszer határozottan megszorította. Ezzel érzéstelenítette a teljes fület. Ellenőrzésképp meg is rángatta. A felesége arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle reakciót. – Mert ugye a hűtőszekrénynek nincs lelke. – Marokra fogta a nő fülét, és óramutató járásával ellentétes irányban csavart egyet rajta. – Pedig olyan jó feleség voltál – mondta, és ellenőrizte, hogy a fül szabadon el tud-e forogni.

– Meséld el, hogyan választottál! – kérlelte a felesége.

– Ugyan! Ne gyerekeskedj!

– Kérlek! Úgy szeretném hallani!

Egy ideig némán néztek egymás szemébe. Nem is pislogtak. Arcuk nem sugárzott boldogságot, mégsem tudott elfordulni egyikük sem.

– Jó rég volt már – kezdte Tio –, de tisztán emlékszem minden percére. Bementem a bemutatóterembe – mondta, miközben csavart még egy teljes kört a bal fülön. – Nem terveztem előre. Egyszer csak odabent találtam magam. Csak nézelődni akartam, vagy nem is tudom, talán csak rossz napom volt, és a személyzetet akartam ugráltatni. Jöttek is, rögtön rám akaszkodott az egyik eladó. Tudod, hogy milyenek. Mindent elsóznak. Lyukat beszélnek az ember hasába. – Egy harmadik teljes kört is tekert a fülön, ami végül kattant egyet, és meglazult a koponya oldalán. – De engem se kellett félteni. Elmondtam, hogy egész pontosan mit akarok. Minden részletet. Nem fogtam vissza magam. – Óvatosan kiemelte a fület, és letette maga mellé az asztalra. – Biztos voltam benne, hogy lehetetlent kérek, képtelenség teljesíteni ennyi igényt. Kíváncsi voltam, mikor hajtanak el. De az eladó csak vigyorogva hallgatott, aztán amikor végeztem a szövegemmel, azt mondta, várjak egy kicsit, és elment. Pár perc múlva újra nyílt az ajtó, és odakísértek hozzám téged. – Finoman benyúlt a fül helyén tátongó nyíláson. – Ott álltál előttem, és csak egyetlen szó jutott eszembe: tökéletes! – Nagyon óvatosan kitapogatta a fejüregben azt a pontot, amit keresett.

– Az volt életem legszebb napja – mondta a felesége.

Tio ujja a megfelelő pozícióban volt. Nagy levegőt vett, és megnyomta a gombot belül, a felesége fejében, mire a nő azonnal lehunyta a szemeit.

Tio lassan kifújta a levegőt.

A felesége ott állt előtte szobormereven, lehunyt szemekkel. Tio várt, moccanni sem mert. Határozottan, gyengéden tartotta felesége fejét két kezében. Nem merte elengedni, nehogy eldőljön a test.

Néhány pillanattal később a felesége újra kinyitotta a szemeit.

– Kedves uram! – mondta mosolyogva. – A nevem Amanda. Kérem, tanítson meg mindenre, és hűséges felesége leszek mindörökké.

– Isten hozott itthon – sóhajtott fáradtan Tio.

– Ez életem legszebb napja! – mondta a felesége.

– Nekem is – mondta Tio.