Hétfő

Farkas Józsefné az ebédlőasztalra hajtotta a fejét, és elaludt. Nem tudni, hogy éppen csak öt percre vagy két órára, de mostanában egyre többször ébred elgémberedve, sajgó arccal és szúró nyakkal. Ilyenkor nehézkésen szokott magához térni, hosszú ideig csak az arcára tapadt langyos nyálcsíkokat törölgeti otthonkája szegélyével. Sokszor nem tudja hol is vágták el a filmet (ahogy ő szokta mondani), és még szüntelenül kísérgetik álombéli színek és színterek ébernek tűnő óráiban is.

Most viszont nagyon is tudta hol van, mintha valaki vekkert felejtett volna a koponyájában, zúgott körülötte az egész világ. Füléhez kapott, és lejjebb tekerte a hallókészülék érzékenységét. Csak a csengő szólt. Józsi? Megjelent előtte férje köpcös, de nagyon is szelíd alakja. Az ajtóhoz siettette, hátha az újságja jött meg. Farkas Józsefné, mint mindig, most sem bírt nem tudomást venni a homályos jelenésről, és habár tudta, hogy nem igazi, ez mégsem gátolta meg abban, hogy igaznak érezze. Kinyújtotta a kezét Józsi felé. Szeme vizenyős lett és viszketős. A csengő újra megszólalt, most már sokkal halkabban. Talán túl halkan is. Ajtót nyitott.

– Szia mama!

Két unokája állt előtte, Zoli és Peti. Habár már évek óta nem látta őket így együtt (mikor látta őket külön-külön egyáltalán?), ez cseppet sem látszódott viselkedésükön. Közvetlenek voltak és mosolygósak, mintha csak tegnap teázgattak volna közösen. Zoli egy hatalmas dobozt szorongatott, azonban úgy tett, mintha nem is lenne fontos.

Farkas Józsefnének ideje sem maradt meglepődni a délután folyamán. Habár összeszoruló gyomra emlékeztette időnként, hogy valami nincs rendben, önfeledt boldogsága teljesen elnyomta ezt a gyanút. Zoli és Peti végül kétórányi lelkes dicsekvés, pár protokollszagú kérdés, mechanikus bólogatások és hümmögések után beadták a derekukat. Rátértek látogatásuk valódi okára.

– Mama, tudjuk, hogy averziód van mindenféle új dolog iránt, de… – Farkas Józsefné már közbevágni készült, azonban Peti leintette – Mama, nem tesz jót neked ez az egész. Nem lépsz túl a dolgokon, elvagy a magad világában, de még a Zolinak kell intéznie a pénzügyeket is.

Farkas Józsefné felvillanyozódott, bizakodni kezdett, hogy mostanában többször fogják meglátogatni, valahogy kiengesztelik és elfelejtik a múltat közösen. Tekintete rögtön elsötétült, amikor Peti azzal folytatta, hogy mindkettőjüket külföldre hívják ösztöndíjak és barátnők. A sajátos magánéleti körülmények miatt pedig (te jó ég, hol tanultak meg így beszélni?) arra gondoltak, hogy összedobják a pénzt és meglepik a mamát egy kis aprósággal.

– Egy okoskasza?! Nekem nem kell ilyen a házba! – Farkas Józsefné tüntetőn rázta a fejét.

– Mama, ez nem okoskasza, hanem egy rendkívüli hozzáértéssel megalkotott technológiai eszköz – Peti sóhajtott egyet, majd a néma Zolira pillantott. – Ami nem mellesleg egy olyan mesterséges intelligenciával van ellátva…

Farkas Józsefné a monológ közepén a füléhez nyúlt, és kikapcsolta a hallókészüléket.

Kedd

A kasza a pajtában feküdt a hullámpalák alatt, és várt.

Szerda

Farkas Józsefné álmában Józsival beszélgetett. Felidézték első találkozásukat és hogy mennyire bunkónak tartotta akkor Józsit. Évekbe telt mire túlcsordult a barátságuk és mertek máshogyan beszélni egymással. Eszébe jutott a görögországi nyaralásuk, ahol polippal kínálták őket, de illedelmesen elutasították. Elsuhant mellette egy emlékkép ahogy Zoli és Peti egymást kergetik gyümölcsfáktól díszes és egzotikus virágoktól illatos kertjükben. Majd újra érezte a már olyannyira ismerős gyomorgörcsöt, és a kórházban találta magát. Akármerre ment, mindig zsákutcába ütközött, senki sem tudta megmondani, hogy hol van a férje. Eszébe jutott, hogy talán ez nem is olyan nagy baj, hiszen ha nem találja meg, akkor sohasem fog meghalni. Másnap a kertben megtalálta az almafa mögött az autóroncsot a két holttesttel. Egész délután jajgatott, a szomszéd végül kihívta rá a rendőröket. Este a sötétben, az ebédlőasztalnál ülve úgy érezte, hogy borsszemnyire zsugorodik. Anyja és apja vitatkoztak felette, a feldöntött asztal megvágta az arcát. Sírni akart, de meghallotta Józsi babusgató hangját. A nevén szólította, csitította, átölelte. Minden rendben lesz.

Csütörtök

Farkas Józsefné reggel arra eszmélt, hogy cseng a telefon.

– Mama, Zoli vagyok. Tudod, a Zoli és a Peti.

Farkas Józsefné hümmögött.

– A kasza miatt hívlak. Tudod, az az okoskasza. Beláttuk, hogy hülye ötlet volt így a papával, és hát muszáj lenne most már visszavinni – mondta fáradtan.

– Tudom, mondtátok tegnap, hogy nem olcsó mulatság – Farkas Józsefné az ujjain csavargatta a zsinórt.

– Hát nem az, hogy… Jól van mama, nem is számít. Csak azt akarom tudni, hogy elküldhetünk-e valakit érte? – Zoli egyre türelmetlenebb kezdett lenni.

– Miért akarsz elvitetni? Nem akarsz velem lenni?

– Józsi? – Farkas Józsefné gyomra összeszorult. – Nem, dehogy akarlak, nem úgy értem.

– Mama, Zoli vagyok – visszafogta magát. – Most akkor vigyék vagy nem?

– Nyugodtan próbáld meg megint, szívem. Ez nem polip.

– Ha te mondod, Józsi. Nem vagyok azért annyira öreg – ahogy kimondta, már szinte el is tűnt a gyomorgörcs.

– Zoli. Mindegy. Mama, akkor nem viszik el, jó?

Jó, jó.

Péntek

Farkas Józsefné a kerti hokedlin ült, farkasszemet nézett az almafának támasztott kaszával.

Szinte tökéletes imitációja volt Józsi hajdani kaszájának. Hosszas nyele olyan hatást keltett, mintha pontosan olyan kopottas és foltos lenne, ahogy az emlékeiben élt. Csakis a pengéje alapján lehetett megmondani, hogy már egy más korból való. Túlzottan is élesnek és hidegnek tűnt. Akárcsak a többi technológiai eszköz, amit eddig sikeresen ki tudott zárni a házból. Neki nem kellettek olyan bóvlik, mint Zolinak és Petinek. Legalábbis eddig.

Farkas Józsefné sokáig vizsgálgatta messziről a kaszát, amelyen semmiféle okosságot nem vélt felfedezni. Végül a kíváncsiság mégiscsak erőt nyert rajta, felkelt és elindult felé. Sokáig matatott, azonban semmiféle gombot nem talált rajta. Mérgében a földre csapta.

– Ica.

Farkas Józsefné hátrahőkölt, gyomra összerándult.

– Már be vagyok kapcsolva.

– Józsi? – Farkas Józsefné újra Görögországban volt.

– Technikailag nem, de végső soron igen. Az okoskasza vagyok. Legalábbis így szoktál szólítgatni. Bemutatkozzak újra? – kellemes hangja volt, szinte tökéletes utánzat.

– Kérlek – csak hebegett, mint annak idején a kórházban.

– A rövidet vagy a hosszú változatot?

– A rövidet – hangja elhalkult, borszemnyire zsugorodott.

Pillanatnyi csend következett. A kertben madarak csicseregtek, szél suhant keresztül.

– Cégünk arra specializálódott, hogy mesterséges intelligenciákat helyezzenek el szabadon választott tárgyakba. Az elképzelhető variánsok határa a csillagos ég. Vagy rendelőink fantáziája – Farkas Józsefné elnevette magát, Zolira és Petire gondolt. – Hitvallásunk, hogy nemcsak unalmas logisztikánál, rendvédelmi feladatoknál vagy hétköznapi hospice körökben alkalmazható ez a technikai vívmány, hanem igenis segíthet bármilyen korú vagy hátterű megrendelőnknél. Kerestek már minket azzal, hogy fülbevalóba, teniszütőbe, autóba… – a hang hirtelen megszakadt.

Farkas Józsefné megijedt. Amikor észrevette, hogy a kaszával együtt a madarak és a szél is elnémult, rögtön a házba sietett. Pár perc múlva a pótkészülékkel a fülében futott vissza a kaszához. Ahogy letekintett, sajnálni kezdte, hogy a földön kell hevernie. Óvatosan megfogta, újra az almafának támasztotta.

– Ica? Itt vagy?

– Honnan tudod ezeket? – Farkas Józsefné arca bamba volt, akár egy kisgyereké.

– Ezt már jól tudod. Zoli és Peti olyan korpuszt gyűjtött össze Farkas Józsefről, amelyből az alkotóim könnyen megalkothatták azt, ami vagyok.

– Zoli és Peti? – Farkas Józsefné nem hitt a fülének.

– Helyesebben fogalmazva a Zoli és Peti által felbérelt munkatársaink.

– Ó… Mégis honnan volt meg mindez?

– Innen és onnan. Mindenhonnan és sehonnan. Levelek, hangfelvételek, iratok, fotók és videók. Nem is gondolnád, hogy rólad is mi minden elérhető a világban! Csak összegyűjteni és rendszerezni kell őket.

Csend. Csicsergő madarak és süvítő szél.

– Te vagy az, Józsi? – Farkas Józsefné szkeptikussá vált. – Mit nem akartunk megenni Görögországban annak idején?

– Polipot, Ica. Ha századszorra kérdezed, akkor sem fogok mást mondani.

Farkas Józsefné nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.

– Ica, az unokáid csak jót akartak. Nincs módjukban segíteni neked a továbbiakban, de mindent megtettek, amit tudtak. Úgy gondolták, hogy ez segíteni fog.

– Tudom, Józsi. Tudom.

Újra elhalkult minden. Farkas Józsefné már a hallókészülékhez nyúlt volna, azonban továbbra is hallani vélte a kasza sóhajtozását. Farkas Józsefné felegyenesedett, megragadta a kaszát, és a kert leghátsó zugába indult. Szinte látta maga előtt, ahogy Józsi hajdanán a füvet kaszálta, hogy szép rendben legyen a kert számukra. A közös kertjük, ahol együtt tudnak majd megöregedni.

Kicsit meghökkent, amikor meglátta, hogy szinte válláig ér a fű.

– Nem baj, Ica. Megtanítalak megint, ha szeretnéd. Egy ilyen kaszának ez semmiség. Azok a mindenféle új bóvlik, amiket kitalálnak, ezzel már nem küzdenének meg. Ide rendes szerszám kell és tapasztalat.

Farkas Józsefné Józsi hanghordozására és temperamentumára ismert. A görcs a gyomrában felvándorolt a gerincén, elidőzött a nyaka tájékán, majd fájdalmasan a fejébe hasított.

– Itt vagyok. Ica. Itt vagyok.

Farkas Józsefné erősen megmarkolta a kaszát, majd nekilátott a munkának.

Szombat

Farkas Józsefné felhajtotta a fejét az evőasztalról, lassan körülnézett.

Kicsoszogott a konyhába is főzött magának egy kávét. Borzalmas íze volt. A bejárati ajtó előtt összeszedte a bedobált leveleket, szinte alig akartak elfogyni. Nem volt kedve semmihez a házban. Minden olyan unalmasnak és ósdinak tűnt.

Már szinte vissza akart ülni az asztalhoz, amikor eszébe jutott a kasza. Vagyis a Józsi.

Ujjongva futott a kertbe, Józsi nevét kiáltotta. Madarak szálltak el felette, köntösét elkapta a szél. Megpillantotta a kaszát az almafának támasztva, ahol a munka után otthagyta. A gyomorgörcs is teljesen eltűnt. Felvillanyozva érezte magát, alig bírt lépést tartani iramával. Az utolsó pár méteren egy kiálló csontban megakadt a lába, a fejére zuhant.

– Ica! Jól vagy? – kiáltotta a kasza a messzeségből.

Farkas Józsefné nem válaszolt.

a kórházban volt vállig ért a fű nem Görögországban ették a polipot vagyis csak megkínálták őket és ők nem kértek illedelmesek voltak a nővérek illedelmesek voltak a kórteremben a két holttest volt az árokparton az almafák alatt borsszem méretű volt a magzat a méhben magot esznek a méhecskék nem nem a kis Józsika még nem ehet mézet még túl kicsi hozzá Zoli és Peti gyertek és nézzétek meg az új kistestvéreteket Józsi gyere itt a mostani újság

– Ica? Készen állsz? – a kasza szinte suttogott, megnyugtató közelségből szólt.

Vasárnap

Farkas Józsefné az almafának támasztotta a kaszát, a zsebében matatott. Kis kendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát. Nagyon elfáradt a mai kaszálásban, de úgy érezte, hogy elért valamit. Békésnek érezte a rendezett kertet, a munkája gyümölcsét tanulmányozta.

Odafordult a kaszához.

– Józsi, nagyon boldog vagyok veled – végigsimított a szépen kidolgozott markolaton.

– Szerintem most már megöregedhetünk – mondta a kasza, majd elnevette magát.

– Csinálok még egy kis limonádét magunknak, jó?

– Jó.

Farkas Józsefné tett-vett a konyhában, sehol sem találta a hozzávalókat. Szinte mindent felforgatott, mire megtalálta, amit keresett. Amikor végre elkészült, szokásához híven előkóstolta a limonádét. Borzalmas íze volt és feketés színe.

Visszatért a gyomorgörcs. A nyakszúrás. A hasító fej.

Józsi.

Farkas Józsefné a kertbe sietett, már messziről látta a kaszát. Nem csicseregtek a madarak, nem süvített a szél. Szörnyű hangzavar volt. Fémes csattanások, fojtogató levegő és orrfacsaró bűz. A kert kopár volt, szürke egyformaság. Az almafa betegesen összefonnyadt. Farkas Józsefné maga elé tartotta mindkét karját és úgy húzta a vállig érő füvet és gazokat balra és jobbra, balra és jobbra.

Hirtelen meg kellett állnia.

Egy macska méretű valami hevert előtte, de nem tudta megmondani, hogy pontosan milyen állat. Rángatózott a földön, nagyon megijedt tőle, de nem hagyhatta Józsit egyedül. A polipra gondolt, és ez erőt adott neki. Megközelítette az állatot, készen állt arra, hogy elkergesse. Nem ugrott fel, nem villantotta meg a karmait, nem vonyított. Közelebb hajolt. Kövér, vértől nyálkás férgek pulzáltak a tetemben. Néha-néha feljöttek a felszínre, mintha levegőért kapkodnának, majd újra elmerültek a vájatokban. Farkas Józsefnének öklendeznie kellett. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, körülnézett.

Tucatjával hevertek szerte a kertben ezek a tetemek.

Úgy érezte, hogy lenyeli a gyomrát. De tudta, hogy Józsihoz kell sietnie, és akkor minden rendben lesz. Józsi ott lesz vele a hatalmas ebédlőasztalnál, a szép gyümölcsösben, Görögországban, a kórházban, mindenhol.

– Ica? Készen állsz, Ica?

– Azt hiszem, igen.

Farkas Józsefné összeesett a kasza mellett.

Hétfő?

Farkas Józsefné beszippantotta a kinti levegőt. Kaparta a torkát, fuldokolt. Nem látta, de érezte, hogy mellette hever a kasza.

– Farkas Józsefné. Aktiválnom kell a végső protokollt. Hall engem?

– Mi? – próbált nem beszélni, túlzottan nehezére esett.

– Bevett szokás, hogy a legutolsó pillanatig játszom a szerepem, ha lehet így fogalmaznom, de be kell vallanom valamit.

Farkas Józsefné nyöszörgött.

– Már nem tudok Józsi lenni, asszonyom. A korai években még nagyon könnyen ment, aztán egyre többet hibáztam. Pedig akkor azt se tudtam mi az, hogy hibázni. De maga kiismerhetetlen volt. Az unokái nem adtak ennyire részletes diagnózist az állapotáról, mint amit megtudtam, ahogy magával töltöttem az időt… – a kasza hezitálni látszott, nagyokat sóhajtott. – Szörnyű volt látni, ahogy telnek és múlnak az évek, maga pedig itt egyedül elsorvad. Magamra gondoltam, hogy hiába vagyok más anyagból, én is ugyanígy végzem. Most mondhatja, hogy egy gép vagyok, de nem így viselkedett velem! Mások, ha egy gép ilyeneken kezd el gondolkodni, akkor viszik a bontóba – a kasza hangja szomorkás lett. – Tanácstalan lettem maga miatt, de magam miatt is. Azt szerettem volna, ha tudja, hogy nehéz dolog a vég, de nem kell egyedül csinálnia. Nem vagyok már Józsi, de valaki lett belőlem. Azt hiszem maga tanított meg erre… – sokáig hallgatott. – Farkas Józsefné? Ica?

– Nem jön senki? – szinte már be sem lélegzett semmit, csak rekedten lehelte ki mindazt, ami még megmaradt.

– Ica, nem fogok hazudni. Gonosznak hangozhat, de volt abban valami megváltás, hogy egy lassan lefolyó modellt választottak az unokák. Ne higgyen a média ócsárlásának. Nem vagyunk mi eutanázia-készülékek.

Sokáig csak egymás sóhajtozását hallgatták.

– Ugye ez is csak egy előre kitalált szöveg? – a kasza berregni kezdett, majd hirtelen elnémult. – Nekem megmondhatod, okoskasza.

– Számít ez bármit is?

– Félek.

– Én is.

Farkas Józsefné érezte, hogy gyökerek kapaszkodnak fel a testén. Érezte, hogy a kaszát is beborítják.

– Szia Józsi.

– Szia Ica.