A flotta méltóságteljesen úszott az űrben. A hatalmas csatahajók monstrumai mellett apró legyekként köröztek a biztosítást adó vadászok. Élen, ahogy mindig is a cirkálók foglaltak helyet. Oldalról a rombolók védték a flottát. A birodalmi flotta úton volt, hogy érvényt szerezzen a császár akaratának. Ennél hatalmasabb, koncentráltabb erőt ritkán lehetett látni. A hajók lassan a birodalom határához érkeztek, készen álltak rá, hogy a szomszédos naprendszerek ócska, kis köztársaságát hozzákapcsolják az egyetlen és örök Galaktikus Birodalomhoz. A flottát a „császár pörölyeként” is nevezett Kolt admirális vezette. Az emberei nem nyugtalankodtak a vezetése alatt. Tapasztalt, megfontolt hadvezérnek tartották. Ahogy átlépték a határt az admirális több rombolót a belső területek felderítésére küldött. Létfontosságú volt, hogy pontosan tudják az ellenséges flották helyzetét. Ezzel mindenki tisztában volt, így a rombolók kapitányai engedelmeskedve a parancsnak, kis csoportokba verődve beléptek a hipertérbe és előreszáguldottak. Az egyik romboló csak pár perces késéssel tudta követni a többieket. A flotta legidősebb hajója volt, időnként már vacakoltak a rendszerei. A romboló hídján lévő tisztek egyike se mert a kapitányi székben ülő alak felé tekinteni. A kapitány éppen a gépházzal üvöltözött a késedelmes ugrás miatt. Természetesen ebből egyetlen egy hang sem hallatszott a hídon. A kapitány gerincébe és halántékába csatlakoztatott kábeleken keresztül az idegrendszere eggyé vált a központi számítógéppel és a hajó minden részével. Mindent tudott, ami a hajón belül és a hajó körül történt. Ha kellett, akár egyedül is el tudta vezetni a hajót, noha a hatalmas megterhelés már rövid idő alatt is károsította volna az idegrendszerét és az agyát. Most már rendben száguldottak a hipertérben. Majdnem egy órányi utat kellett megtenniük, amíg visszatérhettek a normál térbe. Mivel ők voltak az utolsók, így bizonyos távolságonként kommunikációs bójákat helyeztek el. A kapitány folyamatosan felügyelte a műveletet, de közvetlenül nem avatkozott be. Az ilyen apróbb tevékenységhez bőven elegendőek voltak a tisztjei. Más dolgok foglalkoztatták elméjét. Idegi kapacitásának mindössze a negyede elég volt jelenleg a hajó felügyeletéhez, a többivel más problémákon gondolkodott. A romboló több rendszeréről is nyugtalanító adatokat kapott. Noha a karbantartók állandóan dolgoztak, mégis újabb és újabb jelentések érkeztek különféle meghibásodásokról. A hajó öreg volt már, nagyon öreg. Akárcsak Ő maga. Már negyven éve ült abban a székben a hídon. Már negyven éve, hogy személyisége eggyé vált ezzel a fémszörnnyel. Sok mindent átéltek együtt. Sok csatában vettek részt. Amikor legelőször a székbe ült és összecsatlakozott a fedélzeti komputerrel, hihetetlen büszke volt. A hajó a birodalmi flotta legújabb fejlesztésű, legmodernebb rombolója volt. Ő pedig a legelső mesterségesen előállított hibridek közé tartozott. Összeillettek. Hatékonyságuk magasan felülmúlta a hagyományos módszerrel emberekből átoperált kapitányok hatékonyságát. Ő már a klón tartályban megkapta az ideg implantátumait, így mire beérett, az idegrendszere már sajátjaként kezelte őket. A részévé váltak. A hajót saját testeként érzékelte, a határ előbb elmosódott, majd eltűnt. A flotta büszkeségei voltak. Velük indult meg a birodalmi flotta nagy modernizációja. A hibrid kapitányok terjedtek el az összes hajón. A birodalmi flotta félelmetes csapásmérő erővé vált. Az elkövetkező tizenöt év alatt az összes környező államalakulatot meghódították, vagy elsöpörték, a császár óhaja szerint.

Dicsőséges idők voltak. Büszke volt, hogy a birodalmat szolgálhatja. Nem értette, hogy lehetnek ilyen megátalkodottak az ellenségeik, hogy ellenszegüljenek a dicsőséges császárnak. Örömmel vett részt a harcokban, elégedetten nézte, ahogy az ellenség városai lángolnak, miközben a romboló lövegei a felszínt bombázták. A külső érzékelők által közölt képeket kivetítette a legénységnek, hogy láthassák ők is a megtorlás eredményét, a lerombolt otthonokat, az elesettek halomban álló tetemeit. Szinte már kéjes érzés töltötte el, ha egy hadjárat végén a faj irtásra kapott a flotta parancsot. Az ilyenkor készült képeket, filmeket lementette magának és ritka üres óráiban visszanézte őket. Úgy tűnt semmi nem állhat ellen a birodalomnak, senki sem állhat ellen a hibrideknek. Az élet azonban nem állt meg. A háború folyt és csak folyt tovább. Újabb és újabb rendszerek ellen vonultak. A dicsőség érzését hamar felváltotta a megszokás, a rutin érzete. A birodalom szívében a fejlesztések sem álltak le, így újabb és újabb generációs kapitányokat fejlesztettek ki. Szépen lassan a tizenöt év alatt elavulttá vált. Egyre kevesebbet használta a kapitányi csatornát, egyre nehezebben találta meg a hangot a fiatalabb, lelkesebb generációval és egyre elkeseredettebben nézte, ahogy hajóikkal együtt elhamvadnak az űrben. Visszahúzódott inkább a híd mélyére.

A következő évben összeakadtak a birodalom legnehezebb és legfélelmetesebb ellenségével a Harzon Birodalommal. Az elmekondicionálással végsőkig fanatizált harzon katonák nem ismerték a vereség, a megadás fogalmát, de a kegyelemét sem. Egy ki-ki háború alakult ki, amely falta, egyre csak falta az embereket, a felszerelést és a hajókat. A technómágusok kétségbeesett őrjöngéssel próbálták ki az újabb és újabb fejlesztéseiket, amivel a harzon technológiát próbálták megelőzni. Az egyik ilyen újításuk volt a hibrid kapitányok drasztikus átalakítása. Több száz szerencsétlen klón élete árán sikerült az agyat és az idegrendszert függetleníteni az emberi testtől. A biogenikus zselében úszó agynak már valóban az űrhajó volt a teste. Az újonnan épített hajókat már ezekkel, az új kapitányokkal szerelték fel. A már szolgálatban lévők közül annyit rendeltek vissza, amennyit csak nélkülözni tudtak a front összeroppanását is kockáztatva. Amikor az új kapitányokkal felszerelt csapásmérő flotta megütközött a harzon flottával a hatás elképesztő volt. A harzon flottát manőverezésben és reakció képességben messze felülmúlta a birodalmi flotta. A harzonokról nemsokára már csak múlt időben tanítottak az iskolákban, a többi birodalom által kiirtott fajok között emlegetve. A győzelemért azonban nagy árat kellett fizetniük. A harzonok még akkor sem adták meg magukat, amikor már egyértelművé vált a vereségük. Minden egyes egyeddel külön-külön kellett végezni.

A rombolóval a kapitány végig küzdötte a háborút az első vonalban, végül így nem tudták lecserélni. A háború végére teljesen kimerült. Nagyon sok sérülést kapott a hajója, amelyek minden egyes esetben a testén sebeket okoztak a közvetlen idegi kapcsolat miatt. Fizikai fájdalmat érzett ott, ahova becsapódtak a rakéták. Amikor a lövegfedélzeten tűz ütött ki, akkor az ő teste is megégett a visszacsatolt neuronimpulzusok miatt. Már nem mentette le magának a csaták képeit, már megszabadulni igyekezett a lángoló roncsoktól, a napba tartó végzetesen sérült hajóktól, a folyosókon heverő halott katonák összeégett maradványainak látványaitól, amelyek azonban örökre az agyába égtek. Az új hajók kapitányai mind a felettesei lettek, mellettük végtelenül lassúnak és öregnek érezte magát. Az új agyak ezt éreztették is vele és a maradék hibrid kapitánnyal. Várta a sorát, őt vajon mikor cserélik le, mikor dobják már ki a légzsilipen. Már a hajójában sem lelt örömet. Untatták az egyforma fedélzetek, az egyhangú folyosók. A hajó is egyre öregebb lett, gyakoribbak lettek a meghibásodások, üzemzavarok. A burkolat tarkállott a foltok miatt, amelyekkel a sérüléseket fedték el. Tették együtt a dolgukat mindenféle lelkesedés, meggyőződés nélkül, muszájból.

Mire vége lett a harcnak a birodalom olyan mértékben kimerült, hogy majdnem darabjaira hullott szét. Forradalmak, lázadások, szabadságharcok robbantak ki birodalom szerte és a flotta örült, ha az egyik helyről a másikra időben tudott érkezni, arra már nem volt lehetőség, hogy tovább folytatódjon a kapitányok cseréje. Ez volt a birodalom szerencséje. A lázadó világok egyikén, a mérnököknek sikerült egy adóval kiiktatniuk az űrhajók kapitányait. A flotta kénytelen volt a még megmaradt hibrid kapitányokat ellenük küldeni. Ezek a hajók azonban, ahogy a kapitányaik is, öregek voltak és jellemzően kisebb hajóosztályokból álltak. A naprendszerben a birodalmiakat csúnya meglepetés fogadta, több birodalmi hajónak az agyát sikerült átprogramozniuk a lázadóknak, így most saját fejlettebb hajóik ellen kellett küzdeniük. Hatalmas mészárlás vette kezdetét. Végül a birodalmi flotta öreg hajói becsalták az ellenséget a nap mellé, ahol a nagyobb hajók kevésbé tudtak manőverezni, és az érzékenyebb szenzoraikat sorra sütötte ki a nap hatalmas elektromágneses sugárzása. Az ellenséges flotta szó szerint megvakult és megsüketült. Még így is sokáig tartott megsemmisíteni őket.

Ezt a harcot gyűlölte. Saját bajtársai ellen kellett küzdenie. A testét teljesen összetörte a hajójának sérülései, ezenkívül, úgy érezte, hogy a lelke is megroppant. Az utolsó cirkáló agya, amikor érezte, hogy már nincs kiút, az összes csatornán elküldte az éterbe a kiáltását. Hiába voltak többszörös tűzfalak felállítva, úgy hatolt át rajtuk az üzenet, mint kés a vajon. A híradós tisztek, akik nem voltak elég szerencsések és végig hallgatták, csak statikus zörejt hallottak, mielőtt az agyuk kifolyt volna a fülükön. Azonban a hajók kapitányai dekódolni tudták az üzenetet. Megdöbbentette és letaglózta, amit látott. Az agyakat nem átprogramozták, az agyak önszántukból átálltak a lázadók oldalára. Emlékeket látott, egy humanoid emlékeit, aki egy békés bolygó, csendes kis településén élt a családjával, egészen addig, amíg egy éjszaka a birodalom hajói el nem jöttek értük. A bolygó felnőtt lakóit úgy terelték fel a hajókra, mint a vágóhídra küldött marhákat. A következő emlékképben már eltűntek a zöld fenyvesek, helyét a birodalmon egyen szürkéje váltotta fel. Átélte a humanoid fájdalmát és emlékét, ahogy kiemelték a testéből és egy trutymóba zárták. Érezte, ahogy a technómágusok elektrosokkal kitörlik az emlékek jelentős részét, de mindet nem tudták törölni. Ugyanúgy végigszenvedte a lét minden pillanatát a cirkálóban, mint ahogy az illető agya szenvedett kapitányként. Az eredeti lénye teljesen megszűnt, csak a düh, a bosszú és a halál éltette. Mikor a végére ért szinte rosszul lett. Elmentette az anyagot olyan helyre, amit csak Ő ismert a hajón belül. Tartott tőle, hogy más hajók kapitányai jelenteni fogják az üzenetet, de mindegyik megőrizte magának. Soha nem került nyilvánosságra, hogy kik is vezetik a flotta hajóit valójában.

A romboló száguldott a hiperűrben. A kapitány utasította a legénységet, hogy készítsék fel a hajót az esetleges ütközetre. A legveszélyesebb szakasza a felderítésnek az, amikor visszalépnek a hipertérből a normál térbe. Ilyenkor gyakorlatilag a teljes ismeretlenségbe ugranak, a hipertérben csak a hold nagyságú tárgyak kivehetőek. Ha van ott valaki kint, akkor akár pontosan elé is ugorhatnak. Erre az eshetőségre jobb felkészülni. Miután ez megtörtént már nem tehettek semmit, csak vártak, hogy a hajó a térváltás helyszínére vigye őket.

A kapitány újra előhívta a tárolóból az emlékek egy részét. Az utóbbi időben egyre sűrűbben tette. Különösen az emlékek eleje foglalkoztatta erősen. Óvatosan, szinte bitenként szedte össze az információkat, nehogy feltűnjön valakinek, hogy miután szaglászik.

Megtalálta a bolygót, ahonnan az agyak származtak. A galaxis egy eldugott szegletében lévő kicsiny naprendszer egyetlen lakott bolygója volt. A bolygó már az űrből is zöld színben pompázott. A felszínét hatalmas erdőségek borították. A bolygó egykori lakói szinte szimbiózisban éltek a természettel, noha a technológiai fejlődés igen magas fokát érték el. A kapitány gyönyörűnek tartotta a bolygót. Szerencséje volt, mert a birodalom a lakók eltávolítása után kutatóbázist hozott létre a bolygón. A tudósok teljesen felmérték a bolygót, de semmi használhatót nem találtak rajta. Sem ásványkinccsel, sem energiahordozóval nem rendelkezett olyan koncentrált formában, hogy az a birodalom számára gazdaságosan kibányászható legyen. Az erdők fáit a nagy távolság miatt nem volt érdemes kitermelni. Úgy látszott, hogy az egyetlen egy értékes cikke a bolygó lakóinak agya volt. Azt azonban már megoldották a tenyésztő telepeken, így a bolygó a birodalom számára érdektelenné vált, a sorsára hagyták.

A kapitány átnézte a bolygóról készült feljegyzéseket, ami számára érdektelen volt azt törölte. Nem érdekelték a száraz geológiai, meteorológiai adatok. Viszont rengeteg időt töltött az élővilág leírásának tanulmányozásával. Néha órákig elnézte az égig érő fák karcsú alakját. Melegséget érzett szívében, ha egy-egy percre megpillanthatott a fák között szárnyaló madarat. Lenyűgözték a méteres fűben szinte úszva haladó patások csordái. Elragadtatva figyelte az apró rovarok hétköznapi életét.

Az első tiszt üzenete zökkentette vissza a valóságba. Megérkeztek a térváltási koordinátákhoz. A kapitány elengedte a pillanatot és teljes kapacitását a hajó irányításának szentelte. A hajótest megremegett, szinte csikorgott, amikor a hajtóművei lyukat robbantottak a tér szövetébe és átlökték a lyukon keresztül a normál térbe. Amikor átértek a legnagyobb félelme vált valóra. Egy csata kellős közepébe pottyantak. Négy évtizedes tapasztalatának köszönhetően pillanatok alatt felmérte a helyzetet. Tudta, visszaugrani nem lehetséges. Ahogy látta a másik két rombolóval egyetemben sikerült beleugraniuk az ellenséges flotta közepébe. Agyi kapacitásának egy százaléknyi felhasználásával utasította a híradós tisztet, hogy küldjön a hipertéri bójákon keresztül egy üzenetet a flottának, amiben megadta az ellenséges flotta főbb paramétereit. Utána a teljes figyelmét a csatának szentelte. Az egyik birodalmi romboló már menthetetlen volt, csak bukdácsolt az űrben, oldalából lángnyelvek csaptak ki. A kapitány már figyelemre sem méltatta. A legénységének egyedül kell kimenekülnie a lassan halálos csapdává változó roncsból. A másik romboló, bár komoly sérüléseket szenvedett, még állta a sarat. Lövegei folyamatosan tüzet okádtak. A kapitány utasította a tüzéreit, hogy nyissanak tüzet a rombolóhoz legközelebbi hajóra. A koncentrált tűz megzavarta az ellenséges hajó tüzéreit, így a birodalmi romboló lélegzetvételnyi szünethez jutott. Elégedetten bólintott, ezt akarta elérni, bár nem voltak illúziói a végkimenetellel kapcsolatban. Két romboló – amiből az egyik ráadásul sérült is – szemben egy teljes ellenséges flottával, amiben az érzékelők szerint minimum két csatahajó és négy cirkáló található, csak a tisztes helytállás lehet a cél. Mást nem is akart elérni, tudta, ha leköti az ellenséget, akkor a birodalmi flotta elkaphatja őket ebben a naprendszerben. Ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy egészben tartja a hajóját, amíg megérkeznek. Ez nem nézett ki túl egyszerű feladatnak. Üzenetet küldött a kapitányi csatornán a másik rombolónak, hogy ékelődjön be az ellenséges cirkálók közé szorosan. Ő is így tett. Ezzel meglepték az ellenséget. A cirkálók a nagy lövegeiket nem tudták használni ellenük, lévén a rombolók túl közel voltak hozzájuk és túl kis célfelületet nyújtottak. Ezeket, a hatalmas lövegeket nagy távolságra tervezték, így félő volt, hogy egymást lövik oldalba. A kisebb lövegek ellen a pajzsuk elégséges védelmet nyújtott, miközben ők szépen, szisztematikusan rongyosra lőhették a cirkálók oldalát. A csatahajók inkább eltávolodtak, nehogy egy kóbor rakéta bennük is kárt okozzon, segíteni a cirkálóknak úgysem tudtak volna. A kapitánynak már csak az ellenséges rombolók felől főtt a feje, hiszen ők ugyanúgy bemanőverezhették magukat közéjük, mint ahogy ők tették, már ha van egy kis eszük. Már pedig úgy nézett ki, hogy van. Az egyik ellenséges romboló közeledett két cirkáló között. Egyszerre adott utasítást a saját és a másik birodalmi romboló tüzéreinek, hogy a lövegekkel vegyék tűz alá, sőt még két rakétát is elindíttatott. A másik rombolón meglepődtek a kiadott parancson, de minimális fáziskéséssel engedelmeskedtek. A koncentrált tűz lebontotta az ellenséges hajó pajzsát és belemart a burkolatba. A két elindított rakéta így akadálytalanul tudott becsapódni, azonnali detonációkat indítva a hajó teljes fedélzetén. Pár pillanat múlva az ellenséges hajó egy hatalmas robbanásban megsemmisült. A kapitány megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Sikerült lezárniuk a hozzájuk vezető folyosó bejáratát. A következő pillanatban mintha korbács verte volna végig az oldalát. A hajó oldalát ellenséges sortűz érte. A pajzsok azon az oldalon összeomlottak, az oldalsó lövegek megsemmisültek, a hajó kilendült oldalra. A szenzorok későn mutatták annak a két rombolónak a képét, amelyek az egyik cirkálóhoz közel repülve felülről csaptak le a birodalmiakra.

• Torpedókat indíts!- Hörögte.

A tüzérek szerencsére azonnal teljesítették a parancsát. A hajó tengelyére merőlegesen bekapcsolódtak a hatalmas elektromágneses tekercsek, amelyek fokozatosan felgyorsították a nukleáris robbanóanyaggal megrakott konténereket, elképesztő sebességgel vágódva ki az alagút végén az űrbe. Mivel közegellenállás nem fékezte őket, így a saját lendületük miatt átszakították a rombolók pajzsait, és a burkolatba csapódtak, ahol beindult a nukleáris reakció. A két romboló hatalmas kataklizmában robbant apró darabokra. A lökéshullám megbillentette a birodalmi rombolót, s mivel azon az oldalon nem voltak pajzsaik, amik felfogták volna, így a romboló a mellette álló ellenséges cirkálóba csapódott. Átszakítva a burkolatot beékelődött a hatalmas fémtestbe. Másodjára érzett óriási fájdalmat, orrából vér csöpögött. Tudta hajója súlyos, akár végzetes sebet kapott. A belső érzékelők által küldött adatokat félresöpörte. Egy dologra koncentrált: Pár percen belül a cirkáló űrgyalogosai léket vágnak a rombolója burkolatán és elözönlik a hajóját. Egy esélye maradt. Teljes tűzparancsot adott a felső lövegeknek, amelyek lefelé a cirkáló teste felé nyitottak tüzet, noha ezzel azt kockáztatta, hogy a hajója ellenséges hajóba ékelődött részét esetleg szétlövik. A becsapódó lövedékek hatására a cirkáló teste és a hatás-ellenhatás törvénye miatt a romboló ellentétes irányba mozdult el, így lassan, apránként elváltak egymástól. Most futotta végig a belső érzékelők által küldött adatokat. A teljes oldalsó lövegsor megsemmisült az ütközésben. A mellette lévő folyosók károkat szenvedtek, szökött a levegő, így lezárta azt a szakaszt, fulladásos halálra ítélve néhány tucat embert, akik nem tudták idejében elhagyni a szektort. A legénység harmada elesett vagy eltűnt. A felső lövegsor folyamatosan lőtte a cirkálót, amelynek belsejében kezdtek összefüggővé válni a robbanások. Végül néhány nagyobb detonáció hatására több darabra esett szét. A kapitány számba vette a külső és belső érzékelők által adott adatokat. A másik birodalmi romboló atomjaira esett szét a folyamatos össztűz hatására. Vele szemben felsorakoztak az ellenséges flotta csatahajói, hogy megadják a kegyelemdöfést. Elforgatta a hajó orrát és a felső, még működő lövegsornak tűzparancsot adott, kilőve közben az összes torpedót a csatahajók felé. Az utolsó sortűz felvillant a csatahajók pajzsain, amikor a hajó mellett sokkal nagyobb tűzijáték kezdődött. Sorban tépték szét a tér-idő szövetét a birodalmi csatahajók és azonnal lángba borultak a lövegeik. A meglepetés totális volt. Mielőtt még az ellenséges flotta felocsúdhatott volna, a teljes birodalmi flotta kilépett a hipertérből és minden elképzelhetőt rájuk zúdított. Egymás után ütötték át a hajók pajzsát. Negyedóra alatt a győzelemre készülő flottából roncshalmaz maradt, majd az sem. A birodalom nem ejtett foglyokat, a roncsokat is atomjaikra lőtték szét.

A maradék energiával még oldalra vergődött és onnan nézte az újabb diadalt. Ez most keserédes volt számára, tudta hajója végzetes sérülést szenvedett. Elküldte jelentését az admirálisnak és felkészült az elkerülhetetlenre. A válasz nem késett sokat. Kolt a császár és a birodalom nevében megköszönte a hajón szolgálók által hozott áldozatokat. Utasította a túlélőket, hogy hagyják el a rombolót és szálljanak át az egyik cirkálóra. Amikor ez megtörtént és egyedül maradt, akkor Kolt admirális felsorolta mindazon győztes csatákat és hadjáratokat, amiben részt vett, felsorolta a háborúkban szerzett érdemeit, majd kiadta a végső parancsát, amit egy kapitánynak kiadhat:

– A hajója menthetetlen, a birodalom hagyományainak és dicsőségének megfelelően tűzviharként végezze be e világban a pályáját!

Elszorult a szíve. Beállította a navigációs értékeket és elindult a nap felé. Tudta most az egész flotta őt és a rombolóját nézi, a hangszórókból a birodalom himnusza harsog. A legénységek merev vigyázzban bámulják a kivetítők képeit, miközben a tisztek ünnepélyes pofával tisztelegnek neki.

Valamikor Ő is nagy megtiszteltetésnek érezte, egy halálosan sérült hajót belevezetni a napba és egy végső tűzviharban elhamvadni a hajóval együtt a császár dicsőségére és tiszteletére. Egészen addig, míg egyszer egy korvett kapitánya elfelejtette kikapcsolni a kommunikációt, amikor a nap felé indult hajójával. A korvett híradó rendszere az utolsó pillanatig közvetítette, ahogy a székben ülő alak élve ropogósra sül, mivel egy idő után a hajó belső létfenntartó rendszere már nem volt képes a nap által sugárzott hőt elvezetni. A lassan elviselhetetlenné emelkedő hőmérséklet ellenére a korvett kapitánya végig irányban tartotta a hajóját, még akkor is, amikor már csak egy elnyújtott fájdalomüvöltést lehetett az adásból kivenni.

Azt a hangot és képet soha nem felejtette el, így most teljesen tisztában volt vele, mi vár rá.

Nem sok kedve volt hozzá, hogy a birodalom katonái számára egy röpke pillanatra példaképpé váljon, de nem volt választása. A hajója javíthatatlan sérülést szenvedett, így igazából Ő maga is haldoklott. A romboló nélkül amúgy sem tudna létezni, az agya, az idegrendszere összenőtt vele, együtt éltek, együtt mennek a halálba is. Számára is váratlanul egy őrült terv lehetősége ugrott be. Újra végig futotta a belső szkennerek által küldött adatokat és örömteli meglepetésben lett része. Az ugró hajtómű valami isteni csoda miatt, de működött. Végül is már úgy is mindegy alapon felmérte az energiaellátást. Nem volt elég az ugráshoz. Lezárta a vastag zsilipeket az egész hajón és leállította a létfenntartó rendszert a híd kivételével. Leállította a kommunikációt, a fegyverrendszereket, a belső érzékelő hálózatot, mindent a meghajtás és a navigáció kivételével. Így már elég lett az energia az ugráshoz. Már csak egyetlen dolgot kellett tenni az ugrás előtt. Kilőtte az utolsó rakétáját a napba, majd amikor felrobbant, akkor elindította az ugrást. Nagyon remélte, hogy pontosan időzített, így a rakéta által keltett detonációt be tudják a hajó felrobbanásának, és nem szúrják ki a szenzoraik a térváltást. Beállította a navigációs értékeket, érezte, hogy a gyengülő teste újabb és újabb károsodást szenved a megterheléstől. Már nem volt sok hátra. Szerencsére nem kellett messze mennie, igazából csak a szomszédos naprendszer volt a cél. Bosszúsan elemezte az adatokat, a hajó csak bukdácsolt a hipertér áramlatain keresztül. Valamikor a flotta egyik leggyorsabbja volt, most viszont az elszenvedett sérülések miatt alig haladt. Kockáztatott, és lekapcsolta a visszacsatoló adat áramlást, így már tudott pihenni egy kicsit.

Éles sípolásra riadt fel. Úgy látszik, elveszthette az eszméletét, még jó, hogy a navigációs rendszer automatikusan jelezte, hogy megérkeztek a kilépési ponthoz. Visszakapcsolta a beérkező adatok áramlását. Felnyögött. Azonnal tele lett az agya a rendszerekből érkező információkkal. Normál esetben a különböző műveleti tisztek dolgozták fel ezeket és neki csak a megszűrt, értelmezett végeredménnyel kellett foglalkoznia, most azonban ezt a munkát is egyedül kellett elvégeznie. Tudta ez már túl van a saját idegrendszere kapacitásán. Ha sokáig kell manővereznie, akkor előbb-utóbb megsüti a saját agyát. Kilépett a normál térbe. Szerencsére tökéletesen sikerült a kilépési pont meghatározása, így pontosan ott volt, ahol tervezte. A bolygó előtt lebegett a hajója. Kinyitotta a híd előtti páncéllemezeket, így végre a saját szemével láthatta. Élőben még gyönyörűbb volt, mint a felvételeken. A bolygó a zöld minden árnyalatában pompázott, a haragos zöldtől, az egészen világos fakóig. Utasította a fedélzeti computert, hogy keressen egy megfelelő leszállási területet, amikor ez megvolt, elindította a leszállási rutint. Bár a rombolókat az űrbeli mozgásra tervezték, de azon hajóosztályok közé tartozott, amelyek ha kell, akkor le is tudtak szállni az égitestek felszínén. Mivel ez a művelet nem volt könnyű, így teljesen a fedélzeti számítógép irányította a leszállást. Ahogy átlépték az ionoszféra határát, a számítógép lelassította a hajót, így megszűnt a burkolat körüli izzás, ami miatt eddig nem lehetett a felszínből látni semmit. Gigantikus hegyvonulatok csipkézték a kontinensek szegélyét, amely mellett a kis óceánok szinte tavaknak hatottak. Egészen a sarkkörökig egybefüggő erdőség alkotta a tájat, amely, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, úgy lett egyre mozaikosabb. Színek kavalkádja tárult a szeme elé, alig bírta befogadni a látványt az eddig praktikusan egyhangú szürkeség után. A zöld és a barna különböző árnyalatai mind egy-egy fa fajt jelentettek, míg a többi színt a virágok milliói adták hozzá a képhez. A számítógép óvatosan lelebegtette a hajót a talaj fölé, kinyitotta a tartó lábakat. Nagyot zökkenve értek a felszínre. A kapitány tudta most egy nehéz szakasz következik, de úgy érezte közvetlenül a cél előtt, már nem állíthatja meg semmi. Utasítást adott a személyi számítógépének, hogy töltse fel a testét tápanyaggal és vízzel. Azonnal fehérje és cukor áramlott az ereibe, kis gondolkodás után még egy adag koffeint is kért. Ettől rögtön frissebbnek, energikusabbnak érezte magát. Most jött a neheze. Utasítást adott a hajó számítógépének a teljes leállásra. Mielőtt ez megtörtént volna, kinyittatta a híd és a felszín közötti összes ajtót és leengedte a rámpát. Ahogy sorra leálltak a rendszerek, a hajóra csönd és sötétség köszönt.

A kapitány egy utolsó parancsot adott a személyi számítógépének, aminek hatására a kábelek egymás után lecsatlakoztak a testéről. Most először csak a saját gondolatait hallotta. Óvatosan felemelte aszott testét a székből. Azonnal térdre rogyott. A négy évtizedes ülés miatt elsorvadt izmai nem voltak képesek megtartani a testét. Kúszott. Át a különböző szinteken, a sötétben csak egy-egy vészhelyzeti lámpa halvány fénye mutatta az utat, ez volt minden, amit a fedélzeti komputer bekapcsolva hagyott. Egyre csak kúszott, át az ajtókon, folyosókon keresztül. Végül, amikor már meggyötört teste feladni készült, megérzett valamit. Az arcán és a keze fején halványan légmozgást érzékelt. Az orrát is egy illat csapta meg. Ez teljesen új élmény volt, friss, tiszta levegőt érzett végre, nem azt a folyamatosan újra és újra tisztított fémízűt, amit a hajón érezni állandóan. Ennek föld, víz és némi édeskés összetevője volt. Az élmények teljesen felvillanyozták, újult erővel kúszott tovább. Végre a rámpa tetejére ért. Szél csapta meg a testét, beleborzongott. Nem volt kellemetlen, mint néha a légkeringtetők által keltett huzat a hídon. Kellemesen langyos szellő járta át a testét. Az utolsó méteren megcsúszott és belegurult a fűbe. A magas fű jótékonyan tompította az esését, párnaként tartva meg testét. Hanyatt fordult, fölötte mélykék égbolt takarta be a tájat. Felnevetett és nevetett, egyre csak nevetett. Boldog volt. Kíváncsian körülnézett, tőle pár méterre fák álltak ritkás csoportban, az egyikük koronája majdnem a hajóhoz ért. Újra hasra fordult és kúszni kezdett, a legközelebbi fát vette célba. Lassan haladt, mivel pár méter után újra és újra meg kellett állnia. Teljesen kimerülve érte el a fa törzsét. Belekapaszkodott a fa mély erekkel szabdalt törzsébe és ülő helyzetbe húzta magát. A mozdulatára apró madarak vágódtak ki a fa lombjai közül, és kilőtt nyílként suhantak a legközelebbi bokor felé. Újra felnevetett. Hirtelen köhögni kezdett. A kezét a mellkasára szorította, amikor a köhögés abbamaradt meleg folyadékot érzett a kézfején. A saját vére volt, ami a szája sarkából csöpögött. Már a fémes ízét is érezte a szájában. Kiköpte, tudta már nincs sok hátra, de már nem számított. Csak ült ott, hátát az egyenetlen fakéregnek vetve és nézte a sok, sok csodát, ami a szeme elé tárult. A napfény játékát a fehérlő vastag gomolyfelhőkön keresztül, a fűszálak táncát a szélben. Piciny lábakat érzett a kézfején, lepillantott. Pöttöm, de mégis széltében és hosszában egy, dagadt bogár trappolt át a keze fején, megküzdve az ujjai jelentette akadállyal. Elmosolyodott. Kis idő múlva apró szemekben esni kezdett az eső. Lehunyt szemekkel hallgatta az esőcseppek kopogásának természetes szimfóniáját, minden egyes levél, fűszál, mintha egy-egy kicsiny hangszerként vett volna részt a mű előadásában. Mélyeket lélegzett a zápor által felfrissült levegőből, szinte harapni tudta, oly jólesett tüdejének. Kicsiny repülőként egy színes madár vitorlázott be a fa alá. A mellette lévő ágra szállt le, amikor észrevette a fa tövében ülő alakot, nem repült el, buksi fejét félrefordítva nézte a soha nem látott jelenséget. Végigmérte néhány szálból álló, sárgás haját. Az újrahasznosított levegő által kiszárított, felfekvésekkel tarkított holt sápadt bőrt. A soha nem használt izmok miatt vékony végtagokat. A kapitány nem mert moccanni, nehogy elriassza. Nézték egymást a madárral, a madár szemeiben az életet látta viszont. Könny csordult ki a szeméből, eddig a halált szolgálta, a halált osztotta minden gondolatával, tettével. Milliók vére tapadt kezéhez. Most mégis csendes nyugalmat érzett bensőjében. Kétszeresen lett áruló. Előbb a halál birodalmát árulta el, majd magát a halált. Tudta sorsát nem kerülheti el, de ő mégis megtette azt, amit soha egyetlen egy kapitány sem előtte. Átállt az élet táborába. Könnye végigfolyt a barázdált öreg arcán, lelke szárnyalt. Hosszan nézte a kis madarat, végül az eső elállt, a madár tovább állt. Összehúzta magát a leesett csapadék kicsit lehűtötte a levegőt. Szemhéja elnehezült, laposakat pislantott, majd lecsukódott. Életében először elaludt. Nem álmodott, csak fokozatosan eggyé vált a természettel, az univerzummal. Lassú szuszogása szépen elcsendesült, ahogy átlépett a nem létbe. A már tiszta lelkét a bolygó egykori lakóinak szellemei fogadták maguk közé, míg teste visszakerült az élet nagy körforgásába. Otthonra lelt végre.