Noah Smith beletúrt gesztenyebarna hajába, óvatosan végigsimított fekete, méregdrága öltönyén, ami ebben a korban a státuszszimbólum csökevényeként maradt meg. Ám nem az a hagyományos konfekció árú volt, amit a huszonegyedik században az üzletemberek hordtak. A legmodernebb technológiát ötvözte a klasszikus formával. A nanotechnológiás anyag taszította a szennyeződéseket, a víz és egyéb folyadék apró cseppecskékben gördültek le a felületéről. Ez az eljárás biztosította, hogy a kelme színe örökéletű legyen. A tökéletes szellőzés mellett, a fűtőszállak gondoskodtak viselőjének komfortérzetéről, legyen az a legzordabb hideg vagy hőség. A mandzsetta rész komplett számítógépként működött, háromdimenziós kivetített képalkotással. Csak az igen gazdagok engedhették meg maguknak azt a luxust. Rövidre vágott szakálla és bajsza félúton volt a borosta felé. Ez divat ismét hódított a celebek és politikusok között is. Ellenben a nők nem kedvelték, főleg a barátjukon nem, mivel a smirglivel azonos szőrkezdemény kidörzsölte a bőrüket, és nyomait csak vastag alapozóval tudták eltüntetni. Noaht ez nem zavarta, hisz Loren, a volt barátnője már jó tíz éve lelépett, miután fejéhez vágta, hogy egy önző alak és alkalmatlan a párkapcsolatra. Nem indokolta meg az állítását, csak bevágta az ajtót, otthagyva őt örökre a kétségeivel. Igazat megvallva, nem volt figyelmes Lorenhez. Sohasem értette, miért kellene erőt fecsérelnie semmitmondó beszélgetésekre. Ha baja van a csajnak valamivel, akkor ott a pszichológus, a szakember, akit pontosan ezért fizetnek. Az ő dolga, hogy meghallgassa, amit az emberek fecsegnek, de ő nem agyturkász, neki ennél fontosabb problémákkal kell szembenéznie. Lehet, hogy önző, ám sohasem volt zsugori. Rengeteg ékszert és ruhát vett a barátnőjének, főleg, ha az bevágta a durcit valami semmitmondó apróság miatt. A szakítás után egy rövid ideig csak futó kapcsolatai voltak, aztán már azok sem. Eleinte zavarta a magány. Talán a társadalmi elvárások miatt, amiket évezredek óta sulykolnak az emberekbe, hogy csak párkapcsolatban lehet boldog igazán az ember. Végül rájött, hogy ezek a hiedelmek nem mások, mint bilincsek, amik börtönbe zárják őt, és csak nyert azzal, hogy a maga ura lehet. Egyedül is egész lehet. Nincsenek játszmák, drámák és senki sem gátolhatja meg, hogy végre azt tehesse, amit csak akar. Odalépett munkaasztalához és leült a formatervezett székéhez, ami rögtön alkalmazkodott a testéhez és tehermentesítette gerincét a földi gravitáció kellemetlen hatásaitól. Ez az újfajta bútordarab nem volt elterjedt. Luxuscikknek számított, mint minden más, ami könnyebbé tehette az életet. A leggyakrabban használt hétköznapi ülőalkalmatosságok nem nagyon különbözött azoktól, amik a huszadik században terjedtek el. Ezek az olcsó és kényelmetlen tucatáruk a Z65-ről származtak. Aki már járt ott tudhatja, hogy az a bolygó egy igazi koszfészek. Mindenki onnan vásárol, ha nem igazán tehetős. Meglehet, az alacsony ár első pillantásra kedvezőnek tűnhet, de a velejáró tartósság némi kivetnivalót hagy maga után. A látszólagos olcsóság, hosszú távon drágábbnak bizonyul, mint a Földön gyártott minőségi áruké. Noah bekapcsolta a számítógépét. Általános információkat kért a bolygóról.
3016. március 27. 14:23, a Föld lakossága 2000634 fő. Igen, alig kétmillió fölött. A legtöbb lakos már 2650-ben elhagyta a haldokló bolygót, hogy a gyarmatokon próbáljon szerencsét. Az itt maradt tudósoknak köszönhető, hogy még van élővilág a Földön. Sőt a luxusbolygó kategóriába sorolható. Zöld fű, kék ég, nulla környezetszennyezés. A születésszabályozást régen bevezették, a „túlnépesedés kora” idején, de végül a migrációs hullám oldotta meg, ezt az égető problémát. Mára a kolonizált bolygók száma tizenhatra növekedett. Az időjárás stabil. A vállalat részvényeinek értéke 2,41 százalékot nőtt. Noah élvezettel olvasta ezeket a száraz adatokat.
Elégedetten hátradőlt székében, lábait feltette az asztalra. Megtehette, hiszen külön irodája volt. Büszkeséggel töltötte el ez a kiváltság, hogy nem kell közösködnie senkivel. Nem szerette törtető munkatársait, hisz ő maga is az volt. A Nemezis projekt volt a nagy dobása, e miatt juthatott ilyen magas pozícióba, és féltékenyen vigyázott arra, hogy a cég ne jelölhessen egy alkalmasabb embert a posztjára. Már régen nem volt új ötlete, ezért mások minden ilyen célú próbálkozásait kíméletlenül eltiporta. Jó beszélőkéje malmára hajtotta a vizet. Felettesei is, mindig az ő véleményét helyezték előtérbe a többiekével szemben. Legtöbbször úgy aratott sikert, hogy felnagyította a felvetett új innováció hibáit, annyira, hogy a valós értékekre senki se legyen kíváncsi. Csírájában fojtotta el feltörekvő munkatársai szárnypróbálkozásait. Sajnos ezek a kísérletek az utóbbi időben megsokasodtak, veszélyeztetve pozícióját. Ott volt például Peter Scott, az a nagyra nyúlt vörös hajú nyikhaj, aki alig jött ki az akadémiáról, máris egy újítással rukkolt elő a gazdaság előrelendítésével kapcsolatban. Az ötlete jó volt, ráadásul környezetbarát is, a gazdaságot is előre lendíthette volna, úgy húsz év elteltével. Lelki szemei előtt lejátszódott, ahogyan Nicholas, a nagyfőnök gratulál Scottnak. Még a környezetvédelmi miniszter is gratulált neki, és adókedvezményt nyújt a cégnek. Azt, az izgága zöldfülűt meg kinevezik igazgatóhelyettesnek, őt pedig visszafokozzák csoportvezetőnek és oda lesz a presztizse, amiért annyit gályázott. Noah Smith, visszaemlékezett arra az eseményre és, arra is, hogy mennyit forgolódott álmatlanul, mikor kiderült, a vezetőség gyűlést tart, a terv megvitatására. Végül egy csodás beszédet mondott, amiben közölte, hogy túlaggodalmaskodják a zöldszervezetek által agyonszajkózott problémákat. Környezetszennyezés már nincs a Földön, persze nem említette meg a gyarmatbolygókat, ahol az ipari tevékenység következtében igen magas volt a káros anyagok jelenléte a levegőben, a vízben és a termőtalajban egyaránt. Emlékeztette a résztvevőket arra, mikor a huszonegyedik században megjelentek a műanyagfaló baktériumok. Ezeket a falánk lényeket végül alig tudták megfékezni. Felmutatott egy kutatási anyagot is, amit a konkurens cégtől szerzett meg, és az elért eredményeiket is. Komoly lépéseket értek el a nanotechnológiával gyártott, szintetikus anyagok újrafelhasználása terén. Végül annyit tett hozzá:
– Ebben van a pénz, és nem a megelőzésben.
Javasolta, hogy a kutatórészleg, ami eddig jó szokása szerint a megelőzéssel foglalkozott, térjen át a megoldás orientált gondolkodásra. Cseppet sem zavarta, hogy mások kutatómunkájának eredményét használta fel, elvégre még nem álltak szabadalom alatt. Ami pedig a konkurenciát illeti, vigyázhatott volna jobban a fejlesztéseire, vagy fizethette volna meg jobban a dolgozóit, de ami megtörtént, megtörtént. Az információ megszerzése nem volt legális, sem olcsó, és végképp nem etikus. De a nagycégek között ez így megy manapság. Nem csoda, hogy a jelenlévők közül senki sem botránkozott meg rajta. A vállalat érdeke az első, és az felettébb jövedelmező, ha nem a nulláról kell indítania egy kutatást. Beszédével hangos győzedelmet aratott és sikerült elkaszálnia a Scott-féle tervet. Persze, ez csak fél siker volt. Ellenfelét nem lombozta le a kudarc. Újult erővel vetette bele magát, hogy a következő ötletét megvalósíthassa.
– Feljebb kell kerülnöm a ranglétrán! – sóhajtotta gondterhelten, hamarosan nyugdíjba megy az igazgató, és az a szék kell neki, majd veszettül nyomkodni kezdte a billentyűzetet és belevetette magát a cég adatbázisba.
Közel három órája böngészte a céghez küldött kérelmeket, leveleket, amikor megakadt a szeme Peter Scott nevén.
– Már megint miben mesterkedik ez a vörös ördög? – dünnyögte a bajsza alá.
Nem sietett, hogy megnyissa ezt a levelet. Tiszta fejre volt szüksége, így felállt íróasztala mellől, komótosan odasétált a kávéautomatához és megnyomta az egyik gombot rajta. Türelmesen megvárta, míg a gőzölgő nedű elkészült. Sohasem itta cukorral vagy édesítővel. Szerette a fekete keserű ízét, pedig ez a mű lé köszönőviszonyban sem volt a nevével. Durván túltolták benne a keserű adalékanyagot. Megjavíttathatta volna az automatát, de kedvelte ezt az aromát, és azt is, hogy nem kell a potenciális vetélytársaival együtt tölteni a kávészünetet. Megsimogatta az engedelmes eszközt, fogta a poharat és visszaült a monitor elé. Miután elolvasta munkatársa javaslatát, sátáni vigyor terült el az arcán. Gyerekkorában kicsi zseniként tartották számon. Fotografikus memória, hihetetlen kombinációs készség. Az iskolában rögtön több osztályt ugrott, és ennek következtében az idősebb fiúk céltáblájává vált. Jonathan volt a főkolompos egy nagydarab srác, aki gyengén teljesített az iskolai órákon, ami nem lett volna baj, de egyéb jellemhibája is akadt. Nehezen viselte el mások kiemelkedő eredményeit. Fizikai erejével többször is visszaélt. Leginkább Noaht gyűlölte. Szerinte a kiscsávónak még az óvodában lett volna a helye. Mindennaposak voltak a megaláztatások, a tanárok mégsem léptek fel erélyesen, mondván, a gyereknek meg kell tanulnia megvédeni magát, különben egy senki lesz belőle. Abban az időben szokott rá a rendőrségi akták olvasásához. Főleg a pszichopaták érdekelték. Egy nap, amikor törött karral, a fájdalomtól könnyes szemmel ért haza, valami megpattant benne. Végül kiötlötte a megoldást. Iskolából hazajövet, mindig el kellett haladni Willsonék kapuja előtt, ahol az, az idegesítő, kis vakarcs kutya egyfolytában ugatta a járókelőket és tépte a kerítést. Utálta azt az ebet és félt tőle, de azt is tudta, hogy Jonathan folyton hecceli a kis vakarcsot. A nagydarab fiú, hol visszaugatott az ebnek, hol meg a kerítésen húzta végig kulcsát, iszonytató, csikorgó hangokat hallatva. Egy nap mikor ismét osztálytársai céltáblájává vált, cselekvésre szánta rá magát. Futva haladt el a vaskapu előtt. Megnyomott egy gombot a sajátmaga épített távvezérlőn, és a nagykapu lassan elmozdult. Az eb úgy rontott neki a nagyobb fiúnak, mint egy gyilkos medve. Jonathan a földön hevert és arcából dőlt a vér. A többit úgy mesélték el neki, mert elájult. Nem érzett lelkifurdalást, mikor megtudta hogy osztálytársa az intenzívre jutott, és nem valószínű, hogy valaha is emberi arca lesz. Nem érzett sajnálatot, úgy gondolta, hogy ez csak a fiú méltó büntetése volt, elvégre saját maga hívta fejére a bajt. A kutyát elaltatták, de ez sem rendítette meg. Elkönyvelte magának a kettős győzelmet. Ezután, az incidens után, megszűntek a bántalmazások, de barátkozni sem akart vele senki. Hamar megtanult bánni a szavakkal, fizikálisan senkit sem bántott, nem is lett volna meg hozzá a fizikuma, ám imádta, ha elronthatja bárki jókedvét. Ahol tudott, keresztbe tett embertársainak, akár adtak okot rá, akár nem. Pallérozott beszédével képes volt padlóra kényszeríteni mások véleményét, és míg a másik elvesztette önbecsülését, őt jól jóleső elégedettség töltötte el. Nem érezte magát igazán gonosznak, de mindent megtett, hogy azzá válhasson.
Két hétig nem történt semmi, aztán ismét összehívták a tanácsot. A gyűlés tárgya expedícióküldés a GL237-re, ami egy bolygó a Hattyú csillagképben. Most mondhatnád azt kedves olvasó, hogy az bizony jó messzire esett az almafától, ám manapság már nem kell a fénysebesség csigatempójára hagyatkoznunk. Szerencsére az űrhajóink mostanság térugró-hajtóművel vannak felszerelve, és pár hónap alatt megjárható az oda-vissza út. Noah világéletében ódzkodott attól, hogy elhagyja a cégnél betöltött posztját, mégis elhatározta, hogy ő is a hajón lesz. Soha nem vett ki szabadságot, helyette a dolgozók életét keserítette meg célzott beszólásaival, meg a lehetetlen túlóra mennyiséggel. Most mégis kénytelen lesz kimozdulni biztonságos csigavárából. Nem érezte jól magát, de ezen változtatni akart, így mielőtt hazament volna, gúnyos megjegyzést tett titkárnője frizurájára, mondván, hogy megérti, miért látta a barátját azzal a dögös, fekete hajú lánnyal a minap. Persze az érzékeny lelkű lány sírva fakadt, és rögtön Kyle-t hívta, hogy magyarázza meg miért találkozgat más nővel. Az igazság persze teljesen más volt. Noah, nagyon jól tudta, hogy Cindy fiúja a beszerzésen dolgozik, aki az említett időpontban, épp egy üzleti ügyben tárgyalt Viviennel, a sikeres vállalkozóval. Istenigazából mindenről jól értesült volt, és ezt ki is használta. Jól esett neki, hogy elronthatja valaki jókedvét. Kiélvezte mások szenvedését, de most mégsem érte el a kívánt eredményt. Dühösen vágta be maga mögött az ajtót.
Elérkezett a nap, hogy megvitassák a GL237-re induló expedíció létjogosultságát. Amit tudni kell, egy új bolygó kolonizálása rengeteg erőforrást emészt fel, mielőtt még bevételt hozhatna, így egy rossz választás nem tesz jót a cégnek az intergalaktikus tőzsdén. Mondhatnád, hogy ejha, már idegen lényekkel is üzletelünk, de ez az elnevezés, csak annyit takar, hogy a kolonizált bolygókon élő emberek is itt bonyolították legális és illegális pénzügyeiket. Sajnos az univerzumban eddig nem fedeztünk fel hozzánk hasonló intelligens életformát, persze voltak baktériumok és vírusok komoly fejtörést okozva a mikrobiológusoknak, miként fejlesszenek ki ellenük vakcinát, de a tudomány megoldja a problémát, ha elég tőke áll a rendelkezésére. Egy pandémia, ha felüti a fejét a frissen kolonizált bolygón, beláthatatlan károkat okozhat. Ilyenkor a részvények zuhanása elkerülhetetlen. A cég ilyenkor nem tehet mást, minthogy mélyen a bukszájába nyúl. A precíz tervezés elengedhetetlen, hogy elejét vegye a hasonló problémáknak. Persze még ott a légkörszabályozás, ami a vállalatunk profilja, de túl nagy falat lenne, ilyenkor a konkurenciával karöltve birkózunk meg a feladattal. Hamarabb térül meg a befektetés, ha igénybe vesszük a szolgáltatásaikat. Az új bolygók meghódítása és ásványkincseinek kiaknázása rengeteg haszonnal jár, így a Föld nagyvállalatai ilyenkor megelőlegezték ezt a nem is kicsi összeget, hogy későbbiekben a kitermelés zavartalan legyen. Persze, valahol be kellett hozni azt a temérdek kreditet. Így az új planétán a lakások apró gardróbszekrény-méretűre zsugorodtak, kivéve a fejesek otthonait, amik az év nagy részében üresen álltak. Ezeket a villákat csak az éves látogatások alkalmával vették birtokba a cégvezetők, de amint tudtak, sietve léptek le, hogy visszautazhassanak földi lakhelyükre. A mi vállaltunk terraformálással foglalkozik, és a tizenkét kolonizált bolygón hatalmas érdekeltsége van a bányászati üzletágban, cserébe a levegőért. Örökidőre. Nem rossz üzlet, általában már az első két évben visszahozza a befektetés 85 százalékát. Főleg olyan anyagok, kitermelése folyik, amik a Földön ismeretlenek vagy ritkák. Most épp egy új bolygó kolonizációja volt terítéken. Peter Scott szerint ígéretes lehetőség.
Nicolas Andrew a cég vezetője habozott, ami érthető, hiszen ha pozitív visszajelzéssel tér vissza az expedíció, akkor a terraformálás megszervezése nem lesz más, mint egy logisztikai rémálom. Végül megkérdezte:
– Noah, mi a véleményed, erről az új bolygóról?
A kérdezett felállt székéből, rövid hatásszünetekkel és egy pazar prezentációval magyarázta el a hibalehetőségeket, olyanokat is, amikre egyébként nem gondoltak volna. Többször is megemlítette személye nélkülözhetetlenségét, a pionír űrhajón. Elmagyarázta, hogy egy tervezési hiba okozta, hogy a Z45-ön elszaporodtak a bennszülött rágcsálók, és a Nemezis projekt alig tudta kiküszöbölni ezt a problémát. Három hónapra leállt a munka, és hatalmas veszteségeket okozott. Azóta, hála neki, gördülékenyen megy minden, de mindez megelőzhető lett volna, ha nem a Földről tervezik a Z45-t légkörszabályozását. Akkor rájöhettek volna, hogy azok dögök a megváltozott légkörben elszaporodnak és tönkreteszik az állomás műszaki berendezéseit.
Hosszú hallgatás után a részvényesek meghozták a döntést, és kijelentették, hogy Noah is a felfedező csapat tagja lesz. Peter természetesen ledermedt a hír hallatán. Elsápadt, talán még a szeplői is kifehéredtek. Szája remegett, nem tudott egyetlen ellenérvet sem felhozni, hogy tiltakozását komolyan vegyék. A szabotőr élvezte, hogy ismét diadalt aratott.
Másnap fütyörészve ment munkába, és persze rögtön minden alkalmazott elhallgatott a közelében. Nem zavarta, úgyis meghallgatja a biztonsági felvételeket. Persze a törvény tiltja a lehallgatást, de Noahnak sohasem volt lelkiismeret furdalása amiatt, hogy ismét áthágja a szabályokat. Ez is belefért a cég profiljába. Rögtön kiírta a „ne zavarj” feliratot az ajtó fölött lévő monitorra. Elővette a szendvicsét, és a biztonsági kamerák felvételét tanulmányozta.
Peter körül legalább öt alkalmazott téblábolt. Imára kulcsolt kézzel könyörögtek neki. Felerősítette a hangot és ráközelített a beszélőre.
– Kérlek szépen Peter, vállald be az utat! Te úgyis mélyálomban leszel szinte az egész utazás alatt, hogy elviseld a térugrásokat, a bolygón pedig maximum két napot töltötök el. Ez itthon két és fél hónap Noah nélkül. Egy álom. Nekünk is járna egy kis szabadság – könyörgött a szöszi Alice Norton, a többiek is összetették kezüket, mintha esdekelnének hozzá.
– A kis Alice Norton, majd lesz egy-két szavam hozzá, ha visszaértem – mormogta félhangosan és rögtön elképzelte, ahogy annak a pimasz nőnek felmondanak.
Noah, a következő négy hónapban rengeteget dolgozott, minden lehetséges hibára felkészült, nem szerette volna bukni a részvényeket, amit az igazgatótanács beígért neki.
Az indulás estéjén, csak egy apróbb kétség maradt meg benne. Mi van akkor, ha utastársai, ki akarják tenni a szűrét? Végül legyintett egyet, hogy ilyesmi affér biztosan nem fog megtörténni, ugyanis úti társaiba nem szorult efféle kurázsi.
A sikeres startolás után felkészültek a mélyálomra. Noah szerint az óvatosság sohasem árt. Kétszer is ellenőrizte a hibernációs kabinok időzítését, nehogy valamelyik társa kifundálja, miként szabadulhasson meg végleg tőle.
Olyan volt az ébredés, mint a születés. Fázott, gyengének érezte magát, hörögve szívta be a levegőt és időbe telt, mire az érzékszerveit használni tudta. Rádöbbent, miért sírnak az újszülöttek, mert legszívesebben ő is azt tette volna.
A pályakorrekciók után a leszállóegység landolt a bolygó felszínén, egy sziklaplatón, ami elég stabilnak és megbízhatónak látszott. Beöltöztek a szkafanderükben és elhagyták biztonságos űrjárművüket. Hárman voltak elég bátrak, és motiváltak. Paul a vezérlőből figyelte Peter, Adel és Noah távozását.
– Noah, odébb kell mennünk a mintavételhez – szólt bársonyos hangján Adel. Olyan hang volt, amitől az ellenkező nem tagjainak rögtön beindult a szexuális fantáziája, de sajnos a hangján kívül semmi ilyenje nem volt. Nem volt szép, viszont okos volt és törtető, akárcsak Noah. Most sem rajongott azért, hogy „a púp a hátán” fickó ott lebzsel a közelében, és be kell érnie a másodhegedűs szerepével. Nem volt ínyére az sem, hogy osztozkodnia kell majd vele az expedíción szerzett a babérokon is.
– Rendben van! Paul, adjon támpontot, merre haladjunk – passzolta tovább a kérdést Noah, aki nem érezte magát jól a szkafanderében, enyhe klausztrofóbiás tünetek mutatkoztak rajta újra megszólalt – Mit mutatnak a műszerek?
– Vettem! Az észak 32, 15, kelet 16, 43 koordinátákon a talaj másfajta jelet mutat – adta meg a helyet a leszállóegységben maradt tag.
A szkafanderbe bújt emberek öles léptekkel elindultak a kijelölt koordináták felé. A kisebb gravitáció miatt el sem fáradtak. Amikor elérték a sziklás talaj peremét, megálltak és hitetlenkedve bámultak maguk elé. A felszín fehér, opálos színben derengett, különböző méretű gömbökkel a felszínen, akár egy óriás pöfetegekből álló gombatelep. Ameddig a szem ellátott nem fedeztek fel más létformát, az egész bolygófelszínt ez alkotta. Olyan volt, mintha valami őrült bolygóberendező egy óriás tojásfehérjéből készített volna rántottát, amit ráadásként megszórt egy rakás írisznélküli szemgolyóval és mindezzel padlóburkolta a földet. Az űrhajósok elfeledkeztek egymás iránti ellenszenvükről, csak álltak és bámultak.
– Ez valami szerves anyag – szólt Peter –, mintát kellene vennünk!
– Majd én! – jelentkezett Noah és odalépett a sziklaperem szélére.
– Csak óvatosan! – aggódott Adel, csak azért, mert jól nevelt volt. Titokban reménykedett, hogy az a valami megeszi, megrágja, kiköpi az űrbe ezt a pökhendi alakot, és ők azzal az örömhírrel mehetnek haza, hogy „imádott” társuk sajnos hősi halált halt kötelességteljesítés közben.
Noahnak torkában dobogott a szíve, mikor a süppeteg anyagra lépett, de nem történt azon semmi változás.
– Na, ez is valami? – kiáltott lekicsinylően a társaihoz.
Odabattyogott az egyik gömbhöz. Lehajolt hozzá, majd óvatosan megérintette. Ahogy a gömbhöz ért, az megragadta a kezét. A lény, vagy nem is tudom mi körbefonta a kézfejét, feltekeredett a karjára és óriási erővel behúzta a talajba. Elképzelni sem tudta, hogy ez a kis vakarcs, hogy képes egy felnőtt embert a talajba rángatni. Peter odarohant és megpróbálta kiszabadítani, de hiába. Noah teste elmerült a hullámzó masszában, amivé a talaj változott alatta. A rémséges dolog beszippantotta. A sápadt derengés, amit ez a lény bocsátott ki halványodni kezdett, majd kis idő múlva kihunyt, ahogy egyre mélyebben süppedt a furcsa anyagba. Sűrű sötétség vette körül. Fülében a csend dobolt, őrjítő ritmusára a félelem vitustáncot járt az idegein. Tudta, hogy vesztett, és ez nem olyan érzés volt, mint amikor gyerekkorában ellátták a baját. Ebből nem tud talpra állni, nem győzedelmeskedhet. Ezt a valamit nem tudja legyőzni. Biztos volt abban, hogy eljött érte a vég, mégis egy furcsa, földöntúli nyugalom szállta meg. Szívritmusa lelassult, gondolatok áramoltak az agyába, azon elmélkedett, vajon mennyi ideig bírja majd az űrruhájában. Netán hamarabb megfullad, mielőtt ez a lény megemésztené? Elvesztette időérzékét, érezte, ahogy haladt az áramlattal, a sötétség bugyrai felé a pokol fenekére. Más ember pánikba esett volna, de ő egyenletesen lélegzett. Végül újra megjelent az a semmihez sem hasonlítható pislákoló fény, majd kisvártatva szkafanderbe bújtatott feje a felszínre bukkant. A furcsa anyag hátrébb csúszott a sisakról. A nanotechnológiás törhetetlen üvegen keresztül újra szemügyre vehette a környezetét. Először úgy vélte, társai szabadítatták ki, de miután körülnézett, rá kellett ébrednie, hogy teljesen más irányban haladt és mélyen a felszín alá került. Teste hozzátapadt az opálos anyaghoz. Lógott a plafonon, mint egy pókhálóba ragadt légy és az alatta fekvő város látványa magával ragadta. Megpróbált kiszabadulni szorult helyzetéből. Úgy gondolta, hogy az űrruhája repülésre alkalmas berendezése segítségével landolhat a város melletti mezőn. Hiába ficánkolt, az anyag hihetetlenül szívós volt, nem engedett egy jottányit sem, és Noah nem tehetett mást, minthogy továbbra is a hatalmas barlang falán csüngjön, akár egy megtermett, jól lakott denevér. A fejlett civilizáció fantasztikus települése szinte karnyújtásnyira feküdt előtte, mégis kénytelen volt madártávlatból szemlélni, „hála” rögtönzött kényszerzubbonyának, ami felettébb bosszantotta. Egy metropolisz hevert a feje fölött, illetve alatt olyan szürreális épületekkel, amikre nem hatott a gravitáció. A párától terhes levegő elhomályosította a szkafander üvegét egy pár másodpercre, de az automatika rögtön munkába lépett korrigálta a kialakult helyzetet. Egy komplett fauna alakult ki ebben a hatalmas üregben. A fák között madarak röpködtek, színes tollaik felragyogtak a barlang falából sugárzó, aranyló fényben. Míg tágra nyitott szemekkel itta be ezt a nem mindennapi látványt, nem vette észre, hogy egy lapos, rotorok nélküli jármű közeledik felé, csak akkor, mikor az már, az orra előtt lebegett. Nagyon megijedt, de elszaladni nem tudott, így nyugalmat erőltetett magára, a magabiztosság pajzsa mögé menekült. A helyi lakosság néhány tagja jött érte, hogy kiszabadítsa méltatlan helyzetéből. A fogva tartó anyag szinte egy varázsütésre elengedte. Megpróbálta beindítani a hátán lévő fúvókákat, hogy stabilizálják a testét, hogy szépen és elegánsan ereszkedjen le, de a szuper repülő berendezés csődöt mondott. Ha nem lett volna az, az antigravitációs jármű, aminek a padlójára bukott, akkor több száz métert zuhant volna, hogy egy protoplazma tócsaként végezze az idegenek járdáján. Tehetetlenül tűrte, ahogy a bizarrabbnál is bizarrabb lények felemeljék a testét, hogy egy furcsa ülésbe tuszkolják. Kissé sokkos állapotban nézett körül, amikor az előttük álló épület fala szétnyílt, bár nem látott semmiféle mechanikát, ami mozgatta volna, és őt kitessékelték a járműből. A szállítóeszköz ismét felemelkedett, áramvonalas formáját megcsodálta, a fények elfordultak a peremen, majd a jármű, ahogy jött távozott, halkan semmi zajt nem keltve, a menetszele majdnem fellökte űrruhástól. Beléptek az épületbe, a fal bezárult mögöttük. A hibátlan felületet hermetikusan összeforrt.
– Uram atyám! – ujjongott magában –, megütöttem a főnyereményt!
Egy hatalmas amőbaszerű lény állt meg előtte, aki furcsábbnál furcsább teremtményekkel együtt érkezett. Az egyikük, mintha rémálmaiból elevenedett volna meg, egy sáskaszerű lény volt irdatlan csúcsos fejjel. Sikítani szeretett volna, mikor a lény leemelte róla űrruhája sisakját. Azt hitte ez lesz az utolsó perc az életéből. Rettegett, de közben kíváncsi is volt. Az amőbaszerű félelmetes lény egy nyúlványt növesztett, ami pillanatok alatt ráfonódott a fejére. Miután az első pánikrohamon túl volt, rájött, hogy érti a beszédüket. Ő volt az első az emberiség történelmében, aki idegen lénnyel találkozott és kommunikált. A kellemetlen fizikai kontaktus megszűnt és a sisakja ismét a fejére került. Rengeteg információ áramlott az elméjébe szinte zsongott tőlük az agya. Engedelmesen tűrte, hogy furcsa vendéglátói körbevezessék a bázison. A hely elképesztette, de nem csak a felhalmozott technikai tudás, hanem az itt élő különböző fajú intelligens lények is, akik önzetlenül, mind egymást segítette. Megtudta tőlük, hogy rengeteg idegenfaj él az embereken kívül az univerzumban. Ez a bolygó itt egy hatalmas labor, ahol csak a tudósok krémje dolgozik. Persze a technikai fejlesztéseket, amit itt alkotnak, minden általuk lakott bolygón elterjedt eszközök lesznek. Noah, végre vette a bátorságot és megkérdezte:
– Miként juttok hozzá a szükséges nyersanyagokhoz? Netán több bolygóról bányásszátok?
Nevetés volt a válasz, majd látva értetlen arckifejezését közölték a döbbent földi űrutazóval, hogy egyszerűen csak létrehozzák energiából. A hulladékfeldolgozásra a fordított módszert alkalmazzák, az anyagot visszaalakítják veszteség nélkül. Noah, persze rögtön kíváncsi volt arra, hogy kik fedezték fel ez az eljárást, megvásárolható-e a szabadalom és milyen feltételekkel, még azt is, lehetséges-e, hogy az emberekkel egy jövedelmező üzletet kössenek. Itt konkrétan a vállalatra gondolt.
– Mi együtt – volt az egyszerű válasz, semmi konkrét személyekhez kötött információ, és ami meglepte a technológia ingyenes, de a szerkezetet, mindenkinek magának kell megépítenie.
Kiderült az is, hogy a fejlesztések dokumentációjában semmi helye a kutatók neveinek, ahhoz mindenkit be kellene írniuk, akik ezen az állomáson dolgoznak. Noah ezt nem értette, így elmagyarázták neki.
– Képzeld el, ha nincs, aki előteremtse az élelmet, a reggeli miare’atikét, ami hasonlatos a ti kávétokhoz, akkor a többiek, nem a tudomány előlendítésén dolgoznának, hanem, hogy mit tudnának élelemként levadászni, esetleg bogyókat gyűjtögetni és maradhatnának a kőkorszaki szinten. Valószínű, hogy ragadozó társaink megennék a növényevő tudósainkat.
– De ezek nagy részét szintetikusok végzik el helyettetek – értetlenkedett a földlakó ezek hallatán.
– Igaz, hogy ezeket a lényeket mi hoztuk létre, de ők többek, mint egyszerű gépek, még ha azok lennének is, megérdemlik a törődést és a hálát. Mesterséges intelligencia vezérli őket, gondolkodnak, fejlődnek hasznos tagjai a társadalmunknak. Egyenjogú polgárok, saját véleménnyel, akik szívesen végzik el ezeket a munkákat, amikor mi szerves lények pihenünk, és persze részt vehetnek a kísérleti projektekben is – magyarázták neki türelmesen.
Egy furcsa villámszerű felismerés cikkázott át Noah agyán. Eddig sohasem gondolt így a világra. Vak volt mindenre, ami körülvette.
– Áruljátok el nekem, mik voltak azok a gömbök a felszínen, amivel a frászt hoztátok az emberre?
Egy pillanatra csönd, lett, olyan csönd, amiben a hallgatás akkora zajt csap, mint amit a cintányérok összeütődése kelt egy régi katedrálisban. A síri csöndön túli hangnélküliség, ami a mélyűr hangján szólalt meg.
– Valami rosszat mondtam? – exkuzálta magát emberünk.
Végül megkapta a válaszokat. Egy furcsa faj képviselői azok, amik a felszínt borítják, egy mindenevő ragadozó massza, ami bizonyos fokig értelmes és elpusztítja az idetévedő Zrorániakat, Ez a faj nem hajlandó tudományosan segíteni a munkánkat, csak ellopni akarja a fejlesztéseket. Történelmünk során kemény háborúkat vívtunk ellenük, fegyvereinket is itt fejlesztettük ki, amivel legyőztük őket, nem csoda hogy részükről kifejezetten nagy az érdeklődés irányunkban. Amikor a gömb érzéklete a jelenlétedet beszippantott, ahol gyors vizsgálat kiderítette, hogy más fajhoz tartozol, így megmentettünk.
– Gyere! – szólt a hang az agyában, és ő szó nélkül követte őket, bárhova is vigyék el.
Körbevezették a laborokon, ahol az új technológiákkal kísérleteztek. Kérésére megmutatták a dokumentumokat, minden adathoz hozzáférhetett, nem volt titkosítva semmi. Teljesen fellelkesült, mikor az egyik projekthez hasznos tanácsot tudott adni. Nem volt valami hatalmas újítás, de stabilabbá tette a tervezett műszert. Először történt meg vele, hogy önzetlenül segített valakinek.
Az idegen lények összedugták a fejüket, majd rövid idő elteltével közölték, hogy szívesen látnák az emberek tudósait itt. Természetesen, akkor a technológiájuk minden földlakó rendelkezésére állna. Noah Smith gondolkodása megváltozott. Furcsa melegség árasztotta el a szívtájékát. Ez az új érzés meglepte. Szerette volna az emberiséget egy újabb evolúciós lépcsőfokra emelni. Szeme előtt lejátszódott, hogy tíz éven belül jólét uralkodik majd. Látta, ahogy otthon hősként ünneplik. Eufóriában úszott. Rákérdezett, hogyhogy nem félnek a kórokozóktól, amire annyit mondtak:
– Azokat is energiává alakítjuk, úgyhogy nem kell félned, hogy valamilyen betegséget hazaviszel szuvenírként. Egyébként feltöltöttük az oxigénnel a szkafandered kiürült palackjait, nem lesz problémád a visszaúton.
Vendéglátói elbúcsúztak tőle, még egyszer elmondták, hogy visszavárják őt, és rábízzák a titkukat. Ha ő, Noah, úgy gondolja, hogy a Föld a szövetségesük lehet, akkor ők kinyitják a kapukat az emberek előtt.
Ismét abban a protoplazmaszerű folyadékban találta magát. Az áramlat, sokkal gyorsabban lökte a talajfelszín felé, mint az idefelé úton. Az előző csigatempóhoz képest, most úgy érezte, hogy egy gyorsvonat sebességével száguld. A rémes massza feltartóztathatatlanul vitte egyre távolabb ettől a szürreális várostól. Elgondolkodott. Részvényei egy petákot sem fognak érni, nem lesz szükség a bányavárosokra az exobolygókon. Az emberek jólétben fognak élni, az utolsó naplopó ugyanúgy, mint ő. Ha meglesz mindenük, nem lesz hajtóerő a fejlődéshez, az emberiség megreked egy szinten, végül, ahogy az ősi civilizációk is tették, elbuknak. Ráadásul ő személy szerint elveszíti a hatalmát, a társadalmi hierarchiában elért helyét. Az idegenek technológiájával bárkinek lehetne luxusjachtja, autója, űrhajója. Az emberek kutyába sem vennék, nem lenne befolyása az eseményekre. Izgatottan hívta elő a felvételt, amit a kamera felvett. Örömmel látta, hogy az utolsó képkocka csak a kopár barlangfalat mutatta, ezután csak statikus zörej volt hallható. Se kép, se hang. Elégedetten hátradőlt, már ha ezt lehet így mondani, akkor, ha hanyatt fekve utazik valahova az ember egy protoplazmaszerű anyagban. Jókedvűen fütyörészett, miközben hálát adott az idegen lényeknek, hogy technológiájuk nem engedte rögzíteni a látottakat. Ritkán érzett hálát, de most úgy érezte, hogy kijár nekik. Útja végére ért és szinte kirobbant a felszínre. Mire társai odarohantak hozzá, az opálosan fénylő massza békésen és szilárdan terült el fekvő teste alatt. Morgolódva feltápászkodott, már a megszokott, szarkasztikus énje tört felszínre.
– Megoldja, hogy soha ne jöjjön ide ember kutakodni – gondolta eltökélten.
– Mi történt? – kérdezte Peter, aki most nem nagyon hitt a szemének. Meg dörzsölte volna, hogy nem álmodik-e, de a szkafander útját állta, így félúton megakadt a mozdulata.
– Ez a valami megevett, de nem voltam a fogára való falat, így kiköpött. Ha rajtatok múlik, akkor ez a dög megemésztett volna, és tovább hizlalta volna a terebélyes ülepét – nézett a kissé molett Adelre, majd hozzátette –, Peter, díjazom a megmentésemre tett próbálkozásodat, de megoldottam nélküled is. A körülményekre való tekintettel, valljuk be őszintén, nem lett volna sikeres, ugyanúgy, ahogy az erre a bolygóra irányuló terveid. Fogadd el, hogy vesztesnek születtél!
Barátságosan megveregette a megdöbbent férfi vállát.
– Hogyhogy életben maradtál? – kérdezte, miután felocsúdott az iménti sokkból – Az oxigénkészletednek el kellett volna fogynia. Mi is visszatértünk a leszállóegységhez új palackokért.
– Talán csak rosszul számoltad ki a mennyiséget Peter, újfent. Egyébként ez nem lehet újdonság számodra, hiszen ezzel a bolygóval is mellélőttél, ugye?
Miután visszatértek a hajóra elmagyarázta, hogy ez a bolygó üreges és a talajt átfonja ez a massza. Nemhogy értékes ásvány, de jóformán még kő sincs benne. El sem bírná a légkörszabályozót. Persze, Peter rögtön rákérdezett, hogy ezt honnan tudja, hiszen végig abban a furcsa közegben tartózkodott.
Lejátszotta a kamera tönkrement felvételét, és megmutatta a képet a barlangról. Előtte háromszor is tüzetesen végignézte, nehogy bármi fejlett civilizációra utaló jel árulkodjon rajta, de az idegenek precízek voltak, csak idegesítő sistergés maradt a fájlon.
– Az a dög majdnem kiejtett a túlsó oldalon – mondta rémületet tettetve, majd elejét vette a további kérdéseknek, mert látta hogy az, a vörös hajú okvetetlenkedő mamlasz már nyitná is ki a száját, hogy tovább faggatózzon. Így jár, aki tudósok közé keveredik. – Sajnos, ezt a bolygót nem lehet kolonizálni, és nem is érdemes. Induljunk már végre haza! – mondta színlelt letörtséggel, de a szíve mélyén kacagott. Sohasem érezte magát ennél jobban. – Taroztunk az ördögnek egy úttal! – vetette oda, némi bosszankodást színlelve, majd bekászálódott a hibernációs kapszulába –, hogy, én mennyire utálom ezt a mélyalvást!
Miután visszaértek a Földre, az idegen civilizációk hírnökének az volt első dolga, hogy a GL237-t veszélyesnek nyilváníttassa. Biztosítani akarta, hogy soha ember ne tehesse oda a lábát legalább még kétezer évig. Kitöltötte a szokásos reggeli extra keserű feketéjét és megsimogatta az automata kávéfőzőt. A vörös LED egyszer felvillant, mintha cinkosul rákacsintott volna. Odament az asztalához, miközben arról töprenget, vajon az intelligens chip tényleg képes-e a válaszreakcióra? Lehetséges, hogy többet tud a betáplált kávéfőzőprogramnál? Elégedetten hátradőlt irodai székében, lekérte az űrutazásukról szóló fájlokat és meglepődött, hogy nincs hozzáférése. Magasabb szinten titkosították. Ez az apróság, nem akadályozta meg abban, hogy a kívánt információt megszerezze. Néhány óra múlva visszahallgatta a beszélgetéseket, azokat, amik akkor hangzottak el, míg ő odalent az idegen civilizáció képviselői közt járt. Kiderült, Scott szembeszállt a többiekkel és nem volt hajlandó elstartolni úgy a bolygóról, hogy nem próbálnak meg mindent, hogy őt visszahozzák.
– Ha igazgató leszek, akkor ő lesz az utódom – döntötte el –, de addig is, a legfontosabb, hogy a céggel minden rendben legyen.
Monitoron figyelte az alkalmazottakat, hogyan küzdenek meg minden nap a túlélésért. Már az sem érdekelte, hogy a kis Alicet elbocsátassa a cégtől, jobb lesz látni, miként szenved nap, mint nap azért a nevetségesen kevés munkabérért. Scott több munkáját is támogatta, sőt segített neki, hogy előreléphessen a ranglistán, aminek az lett az eredménye, hogy munkatársai bizalmatlanokká váltak vele szemben.
– Legalább ő is megtapasztalja az emberek valódi természetét! – mosolygott magában.
Noah, végre azt tette, amire mindig is vágyott. Istent játszott. Ő volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy másként is végződhetett volna ez a történet. Biztosra vette, hogy helyesen döntött, az emberi faj nem érdemli meg azt a jólétet, amit GL237 lakóitól kaphattak volna. Kinyitotta a széfet, és egy fekete kis gömböt vett ki belőle, ami nem volt más, mint egy kulcs, egy jeladó, ami majdan biztosítja számára a szabad bejutást abba a technikailag fejlett városba, ahol a lelke szabadadon szárnyalhatott, ahol levethette álarcát, ahol végre önmaga lehetett. Visszazárta az egyetlen bizonyítékot arról, hogy élnek intelligens lények rajtunk kívül az univerzumban. Egyszer talán vesz egy űrhajót, és végleg itt hagyja ezt a sártekét. Tudta azt, amit más nem, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban és személy szerint, neki van hova mennie. Ellenben most fontosabb dolga van, az igazgatói szék még nem az övé.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek