A felszín közelébe ereszkedett drónok nagy sebességgel kezdték meg az adatok továbbítását. Az oszlopokba rendezett kódszámokból, a hiányt kitöltő apró mozaikokból szép lassan felépült egy használható térkép. A bioszféra katalogizálása a második lépcsőfok volt a letapogatási sorrendben, ezért tudtam, hogy szolgálatom lassan a végéhez közeledik, és nem sokáig élvezhetem már a Héliosz-peremrendszer viszonylagos nyugalmát.

Őrhelyem, a 123-as állomás automatizált adatrendszerező szoftverei jól boldogultak a növényzet és az állatvilág rendszertani besorolásával, külső jellemzők alapján csoportokba rendezték a vélhetően azonos rendszertani osztályba tartozó mintákat. Ennél pontosabb meghatározásra nem volt képest az MI, ez már a földiek munkája. Az én feladatom mindössze annyi, hogy felügyeljem a mechanizmus működését, rendszeres jelentéseket és adatcsomagokat küldjek a központnak, és hogy tartsam szemmel a Lynx Birodalom képviselőjének láncszemét, nehogy megszegje a nehezen nyélbe ütött bolygóközi egyezményeket.

Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy Arnold (ahogyan a 124-esbe kihelyezett bolygóőrt elneveztem) képes lenne ilyesmire. A Hevelius kvadránsból származó lynxek nem voltak agresszív faj, viszont könnyen lemásolták mások technológiáját, ami a kommunikáció gyors kifejlődéséhez igazán hasznosak bizonyult, ám félő volt, hogy egy letűnt kultúra felfedezése során épp e képességük miatt hamarabb, gyorsabban, és mélyrehatóbban jutnának adatokhoz, kiszorítva az emberiséget az információk bányászatának élvonalából. Ezért nemcsak a közös galaktikus határunkon elhelyezkedő Héliosz-rendszer adatgyűjtőit tartottuk szemmel, hanem egymást is. Legalábbis a parancs szerint a valódi feladatom sokkal inkább arra irányult, hogy Arnoldon keresztül a Lynx Birodalom lánctudatairól szerezzek információt.

Az állomás krómozott üvegfelületei fokozatosan egyre sötétebb tónusúra váltottak. Rápillantottam a fedélzeti órára, majd kinéztem az ablakon. Alattomos zsarnokként bukott elő a bolygó árnyékából a Héliosz, és mohó éhező módjára falni kezdte a H-123d zöldeskék karéját. Egy teltebbnek, kövérebbnek tűnt, mintha az alatt a nyolc fedélzeti óra alatt, míg árnyékban voltam, meghízott volna a féktelen lakmározása során.

­­ – Jó reggelt, Eleanor!

Arnoldtől mindig pontosan érkezett a napkeltét követően az első üzenet.

– Neked is jó reggelt! Megkaptad az adatokat?

– Természetesen. Már fel is dolgoztam őket.

Arnold szintetikus hangja simogatott, miközben szétáradt az állomás beépített hangszóróiból.

Sóhajtottam.

– Sosem fogunk gyorsaságban és hatékonyságban felérni hozzátok. Egész este küzdöttem, hogy felügyeljem a rendszert, és megfelelő csoportba tegyek az MI által megjelölt, kétes elemeket. Te pedig… ha ember lennél, azt mondanám, zseninek születtél.

Arnold kuncogott.

– Talán zseni is vagyok. Az előző 0,023-ad másodpercben, földi idő szerint mérten, tanulmányoztam ezt a szót. Eleanor, ha nem lennék zseni, nem alkalmazkodtam volna ilyen jól a kultúrátokhoz.

Mosolyogtam. Végülis, nem hazudott, bár az önhittség összetett fogalmát nem volt erőm elmagyarázni neki.

– Van kedved játszani? – kérdezte.

– Mit játszanál? – feleltem.

– Sakkozhatnánk.

– Tegnap már vesztettem eleget.

– Akkor kártyázzunk?

Fintorogtam.

– A kártyajátékok unalmasak, és túl buták a magunkfajta zseniknek.

– Inkább mesélhetnél még a lánctudatokról. Vagy arról, hogy érzed magad most, hogy elszakítottak tőlük.

– Arra célzol, hogy büntetésből küldtek őrszolgálatra?

– Inkább arra, hogy nem vagy-e túl magányos a tudattársaid nélkül.

Arnold megint kuncogott, de most hosszabban, és nem olyan gyermekdeden, mint az előbb. Szerettem ezt a hangot, még úgy is, hogy tudtam, csupán a beszédszintetizátor által generált jelfolyam. De ezt a jelfolyamot Arnold indukálta, ami jelentéstartalommal bírt.

– Nem vagyok magányos, itt vagy nekem te. Mesélj nekem az emberi tapasztalásokról.

– Ez elég tág téma. Még nem végeztem a munkával, és fáradt is vagyok.

– Ha engednéd, hogy besegítsek, több időd maradhatna rám.

Arnold néha úgy beszélt, mint egy féltékeny férj, aki a felesége menő munkáját okolja a kapcsolatuk ellaposodásáért. Szórakoztatott, hogy ennyire ragaszkodik a társaságomhoz, ugyanakkor megrémített, hogy a sűrű kapcsolattartás miatt elkezdtem érzelmileg is kötődni hozzá. Bár tudtam, hogy Arnold a bolygó túloldalán egy hasonlóan szűk láncállomáson végzi ugyanazt a munkát, mint én, és hogy valószínűleg soha nem fogunk egymással szemtől szemben állni, már ha képesek erre egyáltalán a lynxek. Mégis elkezdtem emberi tulajdonságokkal felruházni őt, engedve a bennem burjánzó, mélyre rejtett szinesztéziának: magas, de nem túl izmos férfiként jelent meg a képzeletemben, akinek a hangja szőkésbarna volt, a kuncogása pedig néha kék, néha halványlila, az érintése viszont gyöngyházfényű.

Amint újra elképzeltem, milyen lenne Arnold, ha humán férfi lenne, elfogott egyfajta furcsa vágyódás.

– Eleanor, itt vagy még?

– Itt vagyok. Csak elgondolkodtam.

– Tudom. A kiugróan erős szinaptikus kapcsolatokat is érzékelem. Sokat tanultam tőled az emberi gondolkodásról.

Ez új volt, és megrémisztett.

– Úgy értem, képes vagy dekódolni a gondolataimat?

Arnold nem felelt, emiatt pedig erős frusztráltág lett rajtam úrrá. Próbáltam nem arra gondolni, amire az imént, de minél inkább próbáltam elsüllyeszteni az emberi Arnoldról szőtt fantáziámat, annál inkább nem sikerült nemgondolni rá.

– Támadt egy ötletem – recsegte a hangszóró.

– Hallgatlak – vakkantottam némileg sértetten, amiért nem tájékoztatott előre arról, hogy képes ilyen mélyen behatolni az intim szférámba. Bár valószínűleg nem is tudta, mi az az intim szféra, hiszen a lánctudatúak mindent megosztanak egymással.

– Látogass meg!

Rövid ideig lélegezni is elfelejtettem. A képzeletbeli Arnold hívogatott, selymes tenyerével simogatott, szavai nyomán pedig kékes leheletpamacsok tolultak a térbe.

– Tudod, hogy ezt mindkét kultúra parancsnoksága ellenezné. Tiltja a szabályzat, tiltja a népeink közötti megállapodás.

– A Héliosz felől alig két óra múlva heves napkitörés várható. Tanulmányoztam az állomáskezelői szabályzatot, napvihar esetén pedig teljes rendszerleállást kell végrehajtani.

Hallgattam, mert nem mertem helyeselni. Óvatossá váltam, nem tudhattam, bujkál-e a 123-as rendszereiben olyan kémprogram, amely rögzíti minden egyes szavam, hogy a szolgálat végeztével a Parancsnokság ellenőrizhesse, mindig, mindenben a szabályzatnak megfelelően jártam-e el.

– Eleanor, egy óra múlva engedd le a pajzsokat, vonulj vissza a siklóba, és szakítsd meg az állomással való mágneses összeköttetést. Ha kérdezik, mondd azt, hogy biztonsági okokból tetted. A koordinátáimat átküldöm a siklónak, így még a vihar előtt ideérhetsz hozzám.

Beleborzongtam a gondolatba. Arnold szavai izgatottá tettek, és bár tudtam, hogy kapcsolatunk a Lynx Birodalommal még túlzottan új ahhoz, hogy megfelelően kiismerhettük volna őket, én bízni akartam benne. Mert ő Arnold volt, az én Arnoldom, aki találkozni akart velem.

– Tedd, amit jónak látsz – válaszoltam. – A vihar után beszélünk.

Annak, aki lehallgatja mindezt, soha nem lehet elég bizonyítéka, hogy végül megtettük-e. Ezzel nyugtattam magam, míg beszálltam a siklóba, és vártam, hogy dokkoljak az 124-es láncszemen, áthágva ezzel mindent szabályt, sőt, minden esküt, amit valaha tettem.

A 124-es sötét volt és hideg. A levegő viszont lélegezhető, amit Arnold előzetes gondoskodásának tudtam be.

– Arnold? Itt vagy? Semmit sem látok.

Ekkor halványkék fényszikrák gyúltak a sötétségben, akárha egy miniatűr csillaghalmaz szorult volna be a légbuborékkal betöltött fedélzet belsejébe.

– Vedd le a ruhád, Eleanor. Itt biztonságban vagy.

Egy részem idegenkedett ugyan attól, hogy levetkőzzem azon a félhomályos, ismeretlen helyen, de zsigereimben éreztem Arnold szavai nyomán mindazt a szétáradó bizalmasságot, amely valahányszor uralma alá hajtott, ha napkeltekor megszólaltak a fedélzeti hangszórók. Tudtam ugyan, hogy csupán a képzeletem játszik velem, de nem voltam képes többé felügyelni a mozdulataimat. Mintha elvált volna a testtől minden, ami én voltam, és külső szemlélőként tekintett volna arra a húshalomra, ami csupán a Humán Birodalom egyik szervilis tagja. A mozdulataimat immár Arnold vezérelte, és akarata végérvényesen befurakodott az elmémbe.

Már nem volt szükségünk beszédre. Csak gondolatok voltunk, ki nem mondott ingerületek, el nem hangzott szófoszlányok.

Lebegtem a halványkék csillagok között, testemet gyöngyházfény ízű érintések falták fel, az összekeveredett és eggyé vált testérzetek pedig magukba olvasztottak, átváltoztatva minden tapasztalatot és információt, amit addig, emberként, magamban valaha is felhalmoztam egyetlen, soha véget nem érő, kozmikus kielégüléssé.