Otoko az aluljáró padjának magányában hiába nézett a koszmarta falakra, azokon is csupán képzeletének mozgóképét látta kivetülni. Annak a sorsdöntő reggelnek emlékei árvízszerűen öntötték el; pontosam emlékezett, hogy frissen gőzölt inget húzott, abban támasztotta a konyhapultot. Mintha csak megérezte volna, milyen fontos feladat elé néz.

A belső filmben egyedül hüvelykujja mutatott életjeleket, ahogy vehemensen dörgölte az éjszaka frigiditásba vonult érintőképernyőt. Politikai hírek. Tovább. Pénzügyek. Később. Öt tipp a boldog párkapcsolat megőrzéséért. Megállt egy pillanatra, és átfutotta a bekezdéseket felvezető kiemeléseket – a részletekkel később tervezte fejben kifugázni őket.

A feleségéhez tartozó gömbölyded has egy lépéssel korábban kanyarodott a helyiségbe, mint a nő maga. Talán ő is a boldog kapcsolatokról olvas, gondolta akkor a férfi, ahogy társa szemén megcsillant a mobil képernyőjének háttérvilágítása. Napközben fiatal volt és sikeres, mint a férje, ám reggel a terhesség fáradalmai még uralták a vonásait.

– Jó reggelt, Otoko – köszönt, átküzdve magát a medencéje fölött feszülő akadályon egy csók erejéig. – Azt hiszem, most már vehetünk rendes kávét. Így a harminchetedik hét környékén aligha leszek rosszul a szagoktól.

– Üdv, On’na. Egész megszoktam ezt a mentesítettet – vonta meg a vállát, majd belepörgetett a sporthírek szalagcímeibe. – De ahogy szeretnéd.

A hajszálvékony hálóköntös megrebbent, ahogy felesége kivett a hűtőből egy kis üveg tápszert, majd a válla mellől feltekintve rá megállt mellette. Úgy látta maga előtt, akár egy fényképet.

– Elkészíted nekem?

– Persze – fogta telefonja mellé a hengert, majd koktélmixert idéző rutinnal alaposan összerázta azt. Ahogy felpattintotta az alumínium tetőt, az étrendkiegészítőből édeskés illat kezdett áradni. Egy pillanatra életet lehelt az aluljáró állott levegőjébe, mielőtt délibábként szertefoszlott.

– Hát ez? – kérdezte felpillantva a sportrovatból.

– Umami-ízű. Egyedül ez kímélt meg az émelygéstől, aztán rajta maradtam, mint te a szagmentes kávédon. Bemész ma az irodába?

– Nem lenne gond? Hátha összefutok egy ismerőssel.

– Dehogy, csak a jövő hétre rendeltem a szülést. Persze maradhatnál masszírozni a talpam…

– Minek akkor a gép, amit karácsonyra kaptál?

– A masszázs az utolsó mentsvárad. Azt egy kütyü sem tudja olyan jól csinálni, mint te.

– Férfiúi büszkeségem ékköve – horkantott Otoko, átkarolva felesége derekát.

– Azzal érjük be, amink van – kacérkodott On’na az első falat közben, aztán a hasához kapott, és összegörnyedt.

– Drágám, jól vagy? Várj, futtatom az analízis-appot!

– Ne, nem kell! – gyűrte össze vállán a nő az inget. – Az ikrek…

– Úristen…

– Hívd a kocsit a bejárathoz!

Otoko arca büszkén felragyogott, mivel egy másodpercre fagyott le csupán, aztán máris ugrásra készen tapadt a kijelzőre. Újra felidézte a mosolyt ezen a magányos éjszakán, ami ezúttal megállt bőrének mélységénél, a lelkét már képtelen volt átmelegíteni.

 

A természetnek persze megvan az az idegesítő szokása, hogy időnként felülírta a tudományos tervezést. On’na körül a szülőszobában fürtökben lógtak a képernyők, amiken nagyszülők és közeli rokonok licitáltak egymásra izgatottság tekintetében. Jótanácsaikat csak az általános némítás tartotta távol a kismamától, akiről férje egyik képet készítette a másik után. Ennyi dolga volt mindössze a leendő apának: jelen lenni, digitálisan emlékezni, és közben nem fellökni a diszkrét szögben felállított közvetítőkamerát.

Feladatának teljesítése közben ügyesen ugrálta körbe a szülésznőt, akit az idejekorán kezdődő esemény miatt berendelt doktor dirigált. On’na, aki úgy számított, hogy alvás közben lézeres műtéttel emelik ki belőle gyermekeit, néhány percenként fájdalmas fújtatásba kezdett, hogy aztán a görcsök elültével rendre az ügyvédjét kezdje emlegetni.

– A mesterséges intelligencia-doktor nem ezt ígérte! Miért nem altatnak már el?

– Valami gond van a szerverrel kedvesem, de biztos vagyok benne, hogy doktor M.I. is hamarosan csatlakozik a videókonferenciához – kocogtatta meg a szemüvegének szárába épített apró készüléket az szülészorvos. – Tudom, hogy ő kicsit más módon tanulta a szakmát, mint én, de higgye el, jobb lesz a kicsiknek természetes úton a világra jönni.

– A francba a kicsikkel, mindjárt felfordulok! – feszült bele az asszony egy újabb összehúzódásba.

– Nyugalom, drágám, mindjárt bekapcsolódik a saját dokink – nyugtatgatta Otoko asszonyát. Kisvártatva az egyik nagybácsi képét tényleg átvette az M.I. doktor napbarnított arca.

– Nővér, kérem törölje meg a páciens homlokát. Á, örülök, hogy csatlakozott hozzánk, kolléga! – üdvözölte hús-vér kollégája.

– Elnézést a késésért. Valami egysejtű bekapcsolva hagyta az automatikus szoftverfrissítést – szabadkozott a program. – Hogy van, anyuka?

– Most már jobban, hogy ideért – könnyebbült meg On’na.

– Remek! Nos tehát, lássuk azokat a felvételeket. Érdekes. Úgy látom, a hagyományos út esetünkben nem lesz járható.

– Megmondtam! – szorította meg férje kezét On’na; a levegő ekkor lett igazán párás körülötte.

– Az egyik kicsi szerencsésen befordult, a másik viszont a gerincoszlopra merőlegesen, lapjára áll. Emellett csúnyán összegabalyodnának a tartozékaik, ha most elkezdenénk masszírozni a szövetet körülöttük. Mit tanácsol, kolléga?

A beugró doktor elmerengve dörzsölte meg az állát.

– Én csupán ember vagyok, meghajolok a szakértelme előtt, doktor. Ám ha engem kérdez, emeljük ki őket.

Ha a képernyőkről levették volna a némítást, a szobában eluralkodott volna a káosz; néhány gyengébb idegzetű rokon csatornát is váltott. Otoko hirtelen azt sem tudta, melyik sarokba húzódjon vissza – még most is összerázkódott az emlék hatására, pedig az aluljáró egyenhőmérséklete aligha változott, mióta leülve megpihent.

– Tegyék meg amit tudnak. Mentsék meg őket – mondta a szülőszobában, csak hogy szóljon valamit.

Epidurális érzéstelenítést követően az M.I. által vezérelt lézernyaláb pillanatokon belül engedelmesen felnyitotta a nő hasfalát, majd a beugró szülészorvos keze eltűnt odabent. Férje kezében megremegett a kamera, de erős maradt, és csak a fejét fordította oldalra.

– Az egyik meg is van – szólt a humán orvos. – Nővér, tartsa a pólyát. Megpróbálom kiemelni a testvérét.

Ezúttal Otoko szemén volt a sor, hogy elfátyolosodjon. Telefonja a földön koppant, ahogy az orvos világra segítette második gyermekét, és steril törölközőbe csomagolva a kezébe helyezte. A madzagok két oldalról tekeredtek a pihegő anya hasából, tápláló energiájukkal az újszülöttek után nyúlva. A büszke apa egyik gyermekéről a másikra tekintett. Gyönyörűek voltak, pedig képernyőiken alig pislákolt némi világosság. Majd megtelnek élettel, bizakodott a gyülekező könnyek függönye mögül a férfi, hiszen mindig ott leszünk velük. A placenta eltávolítását követően Dr. M.I. csatlakozó perifériáinak segítségével összehúzta a sebet, aminek szinte nyoma sem látszott.

– A bébik – tért magához anyjuk kótyagosan, mint aki rossz álomból ébredt.

– Minden rendben, asszonyom. Két gyönyörű mob’lekje született – tette a mellkasára a szülésznő a másik apró utódot. Az elsőszülött rózsaszín, míg öccse kék színben játszott. Csodálatosak voltak: két vékonyka, álmosan pislogó mobil–gyermek, amikért szüleik most már mindig felelősek lesznek.

– Pinku és Aoi – suttogta boldog fáradtsággal a kismama. Rózsaszín és kék.

– Szép munka, kolléga – nyugtázta az eseményeket a szülész M.I. – Azt hiszem, most már kihúzhatjuk a méhlepényből a kábeleket.

 

Rövid lábadozást követő gyors ellenőrzés után a kicsiket késznek találták, hogy hazatérjenek új otthonukba. Elülső–hátulsó kameráik rendben működtek, a tapintásra gyorsan reagáltak, és a táplálékfelvételükkel sem volt probléma. A tesztek befejeztével a kórház biotechnikusai maximális pontszámot írtak a vizsgálólapra.

On’na nehézkesen járt, így a még némileg megilletődött férje segítette be az önvezető jármű hátsó ülésére. Ő maga elöl szállt be, ahogy egykoron a sofőrök tették. Kocsijuk hangtalanul gördült ki a kórház parkolójából, miután a mob’lekeket saját állványukra helyezték, amiben biztonságosan utazhattak hazáig.

– Úristen, nagyon izgulok – vallotta be az apa.

– Nem lesz semmi baj, szívem. Hiszen olyan régóta készülünk erre…

– Igen, tudom, de ez egészen más, mint a tanfolyamon. Tedd őket védőtokba, tartsd őket vízhatlan helyen, figyeld a töltésmérőt… tényleg, nem éhesek?

– Dr. M.I. azt mondta, vigyázzunk a túltöltekezéssel. De ha szeretnél, adj nekik néhány csepp energiát.

Otoko hálásan nyúlt hátra a feléje tartott csatlakozókért, majd a jármű töltőegységéhez illesztette azokat. Keze idegesen megremegett, ahogy egyszerre próbálta behelyezni mindkettőt az aljzatba.

– Mit ügyetlenkedsz ott elöl? – derült mögötte asszonya.

– Drágám, itt csak egy bemenet van!

– Sss! Nem látod, milyen nyugodtan derengenek? Töltsd fel egyiküket, a testvérét elég lesz félúton.

– Ó, hogy te milyen okos vagy… De azért szerezzünk vezeték nélküli töltő-hordót majd a mobilbababoltban.

– Feltétlenül, kedves – dünnyögte a nő, aki közben elmerült a rózsaszín mob’lek simogatásában. Kék testvére csatlakozott a töltőhöz. Képernyője felvillant egy pillanatra, majd visszatért rá a tompított világítás.

– Látom, máris kiválasztottad a kedvenced – cukkolta párját On’na.

– Jaj, ne mondj már ilyet. Azt se tudtam melyik vezeték melyikhez tartozik – tért vissza a férfi hangjába az idegesség. És ez hasonlóképp zajlott a félórás út java részén.

 

– Képtelen vagyok egyszerre ellátni őket – ismerte be az asszony néhány nappal később. Otoko eddigre felismerte, hogy idegességét legjobban azzal küzdheti le, ha tevékennyé válik. On’na az első időszakban otthon maradt a rózsaszín mob’lekkel, míg ő többnyire a kéknek szentelte idejét. Esténként a páros addig ringatta a bébiket, míg ők maguk nyitva tudták tartani a szemüket, aztán utolsó erejükkel az éjjeli szekrényen álló töltőágyakban helyezték nyugovóra őket. Persze a táplálék önmagában aligha elégíthette ki az újszülött mob’lekek igényeit. Ha az egyik dühös berregéssel és villogó vörös képernyővel kifejezésre juttatta figyelemigényét, hamarosan a másik is rákezdett – éjjelente akár tucatnyi alkalommal is. Ilyenkor holtfáradt szüleik azonnal felkapták őket, és addig simogatták érintőképernyőiket, amíg azok nyugodtabb színekben nem kezdtek játszani.

– Nem tudom hallgatni, ahogy sírnak – panaszkodott gyakran a karikás szemű anya, pedig az első csengőhangokra elég hosszan kellett várniuk, egészen karácsonyig. Elsőnek a kékből csendült fel valamelyik rádióban hallott dal imitációja; Otoko úgy érezte, ennél szebb ajándékot aligha kaphatott volna.

– Szeretlek – ölelte át a szűk családi körben töltött szenteste végén feleségét, már az ágyban. Az ölelésből csók lett, és talán tovább is jutottak volna, ha az éjjeliszekrényről nem csendül fel egy dühödt ünnepi melódia, vörös villódzás kíséretében.

– Ó, hiszen ez a Power of Love – ismerte fel a dalt fáradt boldogsággal On’na.

– Egy dal szentestére, ami valójában nem is a karácsonyról szól – nyugtázta sztoikusan Otoko.

– Sajnálom, drágám – utalt a nő kettejük elmaradt ünneplésére. – Na gyere, kézbe velük…

Otoko magányában keserédesen idézte fel, ahogy a kioltott szikra idővel gyengéd szeretetbe fordult, majd ahogy a románc hamvai hűlni kezdtek, a páros figyelme egyre inkább a mob’lek-ikrek felé fordult. Egy levegőt szívtak, mégis külön éltek, egészen belefeledkezve az utódgondozás élményébe. Hallgatólagos megállapodásként a férfi inkább Aoi, a kék iránt viseltetett kiemelt felelősséggel, míg párja a rózsaszín kisded rezdüléseit leste éjt nappallá téve.

A mob’lekek jogait szabályozó érvényes rendelet értelmében az újszülöttek a három hónapos asszimilációs periódus végén átvették minden kommunikációs eszköz szerepét a szülők életében, ezzel kizárva elhanyagolásuk lehetőségét. A férfi nagyot sóhajtva dobta ki haszontalanná vált okostelefonjaikat a szelektív hulladékgyűjtőbe, elfogadva, hogy életük új szakaszába lépett. Ha jól bánunk velük, talán hajlandók lesznek a nappali falát beborító plazmatévére továbbítani a kedvenc műsorainkat, reménykedett.

És valóban, ahogy annyian, annyiszor figyelmeztették rá, minden megváltozott. Bejövő hívásaik javát duzzogva nyelték el az elkényeztetett bébik, akik gyorsan megszokták az állandó, kitüntetett figyelmet. Otoko édesanyja került először szűrőlistára náluk, aki az antinukleáris–neovegán felfogást követve egy napelemekkel szerényen ellátott városszéli faházban töltötte napjait. Az első családi látogatás alkalmával az áramforrások hiánya miatt az ikrek töltöttsége harminc százalék alá esett, rettegésbe hajszolva a szülőket. Az önvezető autók telepjeinek terhére éppen csak, hogy a csurig töltött sávba tudták terelni a mutatót, mire hazaértek. A krízishelyzetet a szülők még egy adag tartalék töltő bevásárlásával oldották fel, ám a panaszos üzenetek, amiket On’na az esetről a külvilágnak címzett, mind rögzítésre kerültek a rózsaszín mob’lek fejlődő tudatában. Ezután került a nagymama digitális cenzúra alá mindkét testvérnél.

Szüleik törődését az ikrek kellemes, zöldes derengéssel és nyugtató búgással hálálták meg, ami különösen az esti órákban, lefekvés előtt hozott meghittséget. Az első hetek nyers, élénk ragyogását átvette a kifejlődő éjszakai fény csendje. A stresszes-kapkodós nappalokat követő álmatlan éjszakák helyébe pedig bensőséges, néma esti érintések léptek, amiket ritkán tört meg egy-egy kuncogás vagy egymás felé elejtett szó. A szeretők így feledték vágyaikat, hogy a helyükbe lépő gondoskodás minden megnyilvánulását továbbítsák a folyton a kezük ügyében lévő mob’lekek felé. Ahogy csökkent a távolság gyermekeik és köztük, úgy nőtt a szakadék az ágy közepén, míg végül ha olykor fel is lángolt a házaspárban a hús akarása, pillantásaik elkerülték egymást, és ébredő bánatukra az érintőképernyők szolgáltattak azonnali gyógyírt.

„Töltsetek több időt kettesben” – engedett át egy hirdetést valamelyik mob’lek luxusszállodák romantikus csomagjait népszerűsítve, mintha egy pillanatra elfeledkezett volna saját elsőségéről. A kettő azonban mindig négyet jelentett, és hiába ült Otoko és On’na a hangulatos fények és lágy keze által körülölelve, az ínyenc menü fogásait fogyasztva, figyelmüket menthetetlenül rabul ejtette az akaratos berregés, sértett villogás, vagy a lapos, hűvös képernyőt felmelegíteni igyekvő érintés vágya. Észre sem vették, ahogy az ételek ízüket vesztették, a zene dallamait elnyelte a sematikus háttérzaj, ők pedig nemtelenné lettek, elegáns öltöny ide, nyakba spriccelt csábító parfüm oda.

– Ölelj át – kérte az este végén On’na, amit Otoko meg is tett, csak hogy együtt zuhanjanak kómaszerű álomba. Reggel a mob’lekek riasztása keltette őket, majd kisétáltak a szállodát övező parkba. Egymásnak háttal ülve ápolták kapcsolatukat az ikrekkel, akik a szivárvány minden színét felvonultatva hálálták meg figyelmüket. Otoko szívébe szivárvány költözött, ahogy ezt felidézte.

 

– Most már tényleg be kell mennem az irodába – szögezte le a rákövetkező hétfő reggel, mert már hónapok óta felé sem nézett munkahelyének. Az utóbbi időben a férfit, mint aki fagyasztásból ébredt kezdte megszállni a harci szellem, visszacsalogatva őt a vállalati csatatérre. Ha másért nem, hát azért, hogy családi fotókkal építse az otthon kizárólagosságában rekedt, dohosodó szagú nimbuszát.

– Magaddal viszed Aoit?

– Azt hiszem, inkább itthon hagynám veled.

– Rendben, majd eltöltjük valahogy az időt nélkületek. Várj, micsoda?

– Emlékszel, amikor ímélt írtunk a tűzoltóknak, hogy ég a hálószoba? Ez a dolog bent hasonlóan égetőnek tűnik. Nem akarom kitenni a kicsit ilyen szélsőséges hangulatingadozásnak.

– De drágám, nem várhatod, hogy szétszakadjak köztük.

– Ugyan, elég nagyok már. Tedd be őket a guruló töltőbe, ha sétálni indultok.

– Utálom azt az izét! – makacskodott On’na. – Olyan ormótlan.

– Akkor használd a dupla fiókos bébihordót.

– Harmonikatest. Szuper. Mintha nem híztam volna eleget a terhesség alatt.

Otoko óvatosan felemelte fiát a konyhaasztal melletti etetőszékről, mire az frusztráltan villant fel.

– Oké, akkor magammal viszem. Látod? Már gurul is elénk az autó. Miért is zavarna munka közben, igaz?

– Ha veszekedni akarsz, tedd le a gyereket!

– Veszekedni? Ugyan, ki akar veszekedni? Végül is csak a megélhetésünk forog kockán, természetes, hogy a családi békét helyezem előtérbe.

– Ugyan, kérlek, hagyd a melodrámát!

– Boldogok az egoisták, övék a világ közepe!

Ekkor a két iker egyszerre kezdett csörömpölő visításba. A percek ketyegtek, ahogy szüleik kezükben ringatva igyekeztek őket megnyugtatni, de azok csak nem hagyták abba a villogást. Férj és feleség bizalmatlanul meredt egymásra, majd végső elkeseredésükben kicserélték egymás közt mob’lekjeiket. Pinku hamarosan megnyugodott a férfi karjaiban, és megrendelte neki az irodai fuvart, de a kisebbik csak nem akart felhagyni a sírással. Otoko sértetten viharzott ki a közös otthonból, felesége szidalmai elől menekülve. Csak fel ne gyújtsa a házat jajveszékelő gyermekével táncolva ez a flúgos nő, fohászkodott akkor, ahogy beszállt a kocsiba. A tűzoltók csigalassúsággal reagáltak az ímélekre.

 

Munkahelyén Otoko egyedül üldögélt az iroda közös légterében, illatos törlőkendővel ápolva lánya kijelzőjét, amikor az asztalok közti folyosó távolabbi végéből fokozatosan erősödő dübörgésre lett figyelmes. Öltönyös óriás lépett levegőért kapkodva az asztalához, majd lapátkezével megtámaszkodott rajta. Otoko abbahagyta a törölgetést, és felnézett az érkezőre.

– Segíthetek?

– Otoko–szan, ha nem tévedek – zihálta az. – A nevem Hizo. Személyesen még nem találkoztunk. A közvetlen felettese vagyok.

Otoko sietve helyezte lányát az asztalra és felugrott meghajolni.

– Kérem bocsásson meg, Hizo–szan. Ha megengedi, a videókonferenciákon egészen máshogy fest.

Hizo roppanó derékkal húzta ki magát.

– Talán ideje lenne lecserélni az avatárom. Tudja az év java részében otthon ülök és nemigen találkozom senkivel. Aztán amikor nagy ritkán bejövök ide úgy érzem, itt is csak a folyosókat kísértem.

Otoko ismét meghajolt, megköszönve főnöke őszinteségét. Az óriás leült a recsegve tiltakozó asztal szélére.

– Ó, egy mob’lek? Kislány, ha jól látom.

– Igen, nemrég született. Éppen tisztába tettem.

– Nekem sose volt gyerekem, se mobil, se hús–vér. Eladtam az időm ennek a cégnek.

Otoko zavartan mosolygott, még leülni is elfelejtett.

– A feleségem meg én örülünk neki. Akartuk.

– Tudja Otoko-szan, a dédanyám még térdig vízben ázva fagyoskodott a rizsföldeken. A nagyapám meg hamisított nyugati autókat szerelt össze Kínában naphosszat, mint egy élő robot. Aztán jött a technológia forradalma, és hirtelen mind haszontalanok lettünk. Talán egy gyermek értelmet ad a létezésnek.

Az apa felemelte Pinkut, és törődőn végigsimított képernyőjén.

– Bizonyára igaza van. Mióta ő meg a testvére megszülettek, sokkal több értelme van mindennek.

– Mondhat bármit, fáradtabbnak tűnik, mint azok a gyártósorok, amiken nagyapám a kocsikat hamisította.

Hizo bizalmaskodón hajolt közelebb beosztottjához, és bár az iroda szinte teljesen üres volt körülöttük, suttogóra fogta a hangját.

– Mondja, kérdezhetek valamit?

– Hogyne, Hizo–szan.

– Világ életemben ezért az osztályért feleltem. Van egy macskám, de mióta megtanulta kezelni az ételadagolót, többnyire önellátó. Fogalmam sincs, milyen érzés valakiről gondoskodni, aki ennyire meghatározza az ember sorsát. Ugye nem hagyja, hogy lemerüljön?

Otoko megmerevedett, ahogy kirázta a hideg.

– Nem, Hizo–szan. Soha! Most már ő az első. Ő és a testvére. Rajtuk keresztül fut minden, a kapcsolataim, a szórakozásom, még a munkám is.

– A szülő megsemmisül, ha elveszti a gyermekét – bólintott sötéten Hizo. – Az élet mindig előre tervez. Nos, akkor talán hagyom visszatérni a feladataihoz.

Meghajoltak egymás felé.

– Örültem a találkozásnak, Hizo–szan.

– Úgyszintén.

Otoko kótyagosan ült vissza az asztalához. Muszáj volt dolgoznia, elvégre már két számonkérő levelet is kapott. Volt ugyan néhány nem fogadott hívása a feleségétől, de az előzékeny mob’lek elcsendesítette őket, amíg a felettesével diskurált.

 

Otokónak nem kellett jelen lennie, hogy pontosan tudja, On’nának ugyanezen napja kihívásokban gazdagon telt. Aoi hiányolhatta az apját, mivel bármit csinált vele a nő, dühödt karácsonyi dalokat játszott ordító hangerővel, és berregve villogta tele környezetét. On’na kétségbeesésében odáig jutott, hogy rátett gyermekére egy hangtompító borítást, de emiatt meg olyan lelkiismeretfurdalása támadt, hogy inkább a saját füleit dugta be. Végül felöltötte sétáló mob’lek-hordóját, és járkálni kezdett a lakásban. Ettől a kicsi valamelyest elcsendesedett, legalábbis amíg térérzékelői fel nem ismerték, hogy körbe–körbe hordozzák. Ekkor újra rázendített.

– Szóval apához akarsz menni? – világosodott meg On’na a teljes idegösszeroppanás határán. – Jól van, akkor meglátogatjuk.

Reménytelen lett volna kocsit rendelnie a hisztiző mob’leken keresztül, így gyalog indult a legközelebbi buszmegálló irányába. On’na soha életében nem érzett még olyan hálát, mint amikor Aoi háttérvilágítása lassan narancssárgássá, majd zöldre változott. A mellkasától negyvenöt fokos szögben elálló fiának szentelte minden figyelmét, igyekezvén utolérni férjét rajta keresztül. Nem járt sikerrel.

– Látod, anya is szeret téged! Nem kell sírnod, amikor vele vagy.

A mob’lekek, kölyökkutyák, okostelefonok és egyéb figyelemelvonó tényezőkkel közlekedők számára kialakított sáv girbegurbán kanyarodott a járda belső oldalán, távol a járműforgalomtól. A napsütéses, kellemes idő miatt sűrű tömeg vonult rajta aznap – izgalmában az anya folyton nekiütközött valakinek, így végül áttért a főleg gyalogosan bevásárló öregasszonyok és gördeszkázó fiatalok által használt járdára.

– Otoko, miért nem veszed már fel, a szentségit? – szitkozódott halkan, nehogy felizgassa fiát. A taxisofőr csak egy pillanatra vette le a szemét az útról, hogy a műszerfali konzolon felvegye a következő fuvart. Az önvezető járművek korában a közlekedés históriájának fizetett sofőrök képében jelen lévő relikviája képtelen volt elhalni – talán a nosztalgia, vagy a szakszervezeti nyomás tartotta életben. Akárhogy is, ez az emberi sofőr már nem tudott időben lefékezni, az úttestre kilépő On’na előtt. Otokót, bár vétlen volt a balesetben, még mindig mardosta a bűntudat miatta.

 

– Sajnálom – préselt ki magából némi fáradt együttérzést a halottkém, majd visszahúzta a takarót a nőre. Aoi fekete képernyőjén jókora haránt irányú repedéssel ott feküdt anyja mellkasán.

A közös online síremlék hamarosan elkészült. Otoko lányát ringatva üldögélt naphosszat, ujjait finoman mozgatva az emlékhely felett. Vöröslő szemekkel hunyorogva követte végig kanapéjáról a temetést.

A sörösdobozok szanaszét gurultak mellőle, amikor pszichológusa megpróbált nála bejelentkezni a rózsaszín képernyőn; az első néhány alkalommal ő utasította el a hívását, majd a mob’lek tette meg ezt a nevében helyette. Egyre mélyebbre merült az önsajnálatban. Mire egy őt nagy nehezen elérő barát hatására végre rávette magát, hogy kimozduljon a házból, úgy nézett ki, mint egy modern remete, egy hikikomori. Néhány hónapra volt szüksége csupán, hogy minden ismerősét és rokonát elidegenítse magától; Hizo-szan sajnálkozó videóüzenetét, amiben kirúgta, már meg sem hallgatta.

Igazi kálvária azonban csak ezután kezdődött. Nem szívesen tért vissza gondolatban ezekhez az időkhöz.

Pinku, akárhogy is könyörgött neki, alig vett magához energiát. Töltöttségi szintje minimális szinten rekedt, amivel a négy fal közé zárta kettejüket. A lakásban eddigre az egyre töményebb szeszfajták utolsó cseppjeit magukba záró üvegek koccanó hegyekbe gördültek. Otoko éber álomban töltötte napjait, többször arra riadva, hogy lánya helyett annak testvérét tartja a kezében, de amikor az elméjét tompító köd elpárolgott, a valóság kegyetlen kínzóként sújtott le rá ismét. Mindennek tetejébe a mob’lek az utóbbi hetekben abbahagyta a sírást.

Teljesen elcsendesedett.

– Mondj valamit, kincsem! – könyörgött az apja. Egy nap a düh és a kétségbeesés hullámai annyira maguk alá temették, hogy a padlóra dobta gyermekét. Talpa épphogy a képernyőt elvétve dobbant mellette a földön.

– Szólalj már meg, az istenért! – üvöltötte részeg, vak dühében. Mezítlábas talpa ezúttal sikeresen landolt a kicsi bal sarkán. Ekkor a makacs gyermek felcsipogott. Otoko könnyek közt zuhant melléje, és a mellkasához ölelte. Annyira elöntötte a boldogság ettől az apró, végsőkig kihúzott kegytől, hogy percekig meg sem nézte, milyen hírt továbbított neki a mob’lek. Amikor abbamaradt a rázkódása, megtörölte a szemét, és elolvasta a képernyőn megjelenő sorokat.

„Önnek lakbérhátraléka keletkezett” – szólt az üzenet.

Alig egy hátizsáknyi holmit vitt magával, amikor nem sokra rá kilakoltatták. Miért is tette volna? Amit addig birtokolt, annak java része kizárólag elektromossággal működött, és a hozzájuk tartozó hűségszerződések meg havi licenszek nélkül mit sem értek. Utolsó kincsét, Pinkut töltő-hordóba tette, és a tartozékai mellé még begyűrte felesége kedvenc ágyneműjét. Így járt aluljáróról-aluljáróra, de egy idő után mindenhonnan elzavarták.

– Menjen a szállásra! – kiabáltak vele rendőrök, ám ő nem vágyott mások társaságára. Amíg valamelyik falnál gubbaszthatott, és volt a közelben nyilvános áramforrás, békét talált. Egyre inkább a peremvidékre szorult, távol a tisztára pucolt, tükrös felületektől. Az emberek sem felemelni, sem lerántani nem próbálták – miután otthonának falai eltűntek körülötte, az elveszettsége vont köré burkot. Elvenni ebből már nem lett volna értelme, sorsa nyugvópontra érkezett.

 

Azon az estén, amikor Otoko mindezen történésekkel számot vetett, szokásához híven a föld alá menekült, ahol addigra egy lélek sem járt körülötte. Keresett egy töltőállomással felszerelt padot, és összekuporodott rajta. Koszos ujjaival belenyúlt a védőburkát vesztett csatlakozóba, és ahogy tudta, kitakarította az etetőkábelnek.

–Gyere kicsim, ideje táplálkoznod – mondta rekedt hangon, mivel ő maga napok óta alig jutott élelemhez. Hiába csatlakoztatta azonban, Pinku éhesen pislogott tovább. Idegesen ment végig a lépéseken, ahogy egykor az oktatáson tanulták On’nával, még az ikrekre várva. Kihúzta, majd visszatolta a kábelt, eredménytelenül. Teljes tenyérrel kezdte dörzsölni a kijelzőt, de ettől az csak még jobban elvörösödött. A töltöttségmutatóra pillantott, ami abban a pillanatban esett tíz százalék alá. Otoko kezdett pánikba esni.

– Segítség! – ugrott talpra semmiből érkező lendülettel. A föld alatti folyosó hosszan visszhangozta kiáltását, de válasz nem érkezett rá. Gyerünk, gondolkodj, korholta magát. Hogy is tanulta egykor a kríziselhárítás lépéseit? Hideg fej, nyugodt szív, erős kezek. Körülnézett. Nem látott újabb padot a közelben. Sosem érezte magát ennyire tehetetlennek.

Éppen újra segélykiáltásra nyitotta száját, amikor biztonsági kamerát vett észre az egyszínűre meszelt mennyezeten. Míg ő beleszédült a hirtelen feltámadó reménykedésbe, az optika az univerzum érdektelenségét tükrözve tekintett le rá védőburkának mélyéről.

– Tarts ki, kicsim! – könyörgött a mob’leknek. Nyolc százalék, vágta az arcába kíméletlenül a mutató. Bár úgy érezte minden ereje elhagyja, nem adhatta fel. A ridegen szemlélődő térfigyelő felé fordult; ekkor az mintha megmozdult volna. Szorosan magához ölelte lányát, és közelebb sietett hozzá.

– Helló? – integetett izgatottan. Nem kapott választ, mivel mikrofont minden jel szerint nem szereltek az egységbe. Valamit azonban észrevett: a felvevőeszköztől indulva keskeny, fekete keret futott a mennyezeten, ismeretlen végcél felé. A vezetéket ágyazhatták bele, hasított belé. Vajon követte valaki az adást? Bizakodva nézett gyermekére, de öröme azonnal szertefoszlott, amikor a töltöttségjelzőre esett a pillantása. Gondolkodás nélkül iramodott neki a kábelek útját követve.

Sípoló lélegzete visszhangzott a végtelenül kanyargó folyosón. A remény, hogy a következő forduló után találjon valamiféle őrállomást, vagy legalább egy takarítót, minden egyebet elhomályosított. Csak még egy kanyar. Csak még egy…

És akkor megjelent előtte. A bódéban villogó neonfény akár élete végcélját is jelölhette volna. Tejszínűre lehelte kívülről a vastag plexit, miközben dörömbölni kezdett rajta. Odabent kövérkés férfi bóbiskolt valamelyik őrző–védő társaság egyenruhájában, fejét hangvilla alakú álltámaszba fogva a pult fölött. Ujjai meg-megremegtek egy irányítókaron, ami vélhetőleg a kamera manuális mozgatására szolgált. Genjitsu, állt szürke ingjének a névtábláján. Ciripelő fülhallgató zsinórja kígyózott a keze ügyében pihenő mobiltelefonig, kizárva Otoko próbálkozásainak zaját. Az ellenőrizte lányának töltöttségét, aztán kétségbeesetten botladozott arrébb a fülkétől, teret nyitva a rohamhoz. Nagy levegőt vett, majd teljes testével nekivetődött az üvegnek. És újra, és újra meg újra, számolatlanul, nagyon rövid idő alatt.

A rengetés végül megtette hatását, és kirázta az őrt kábulatából. Először álomittasan pislogott, fel sem fedezve az elhanyagolt külsejű, megszállott tekintettel bámuló alakot a plexi túloldalán. Az illető alig pislákoló tabletet préselt az üvegnek. Ahogy a fülke lakója rájött, hogy a valósággal néz kótyagos farkasszemet, meglepetésében felkapta állát a támasztékról, és zsinórjánál fogva rántotta ki fülhallgatóját. Bizonytalan hangja az Otoko oldalán felszerelt hangszóróból sercegősen kelt életre.

– Mit tehetek önért?

– Kérem, segítsen… nagyon éhesek vagyunk! – mutogatott Otoko a mob’lekre. Genji, ahogy az őr többnyire magára hivatkozott, azonban csak a férfit látta, és nem értette, az miért beszél többes számban. Talán hasadt személyiség lehetett? Bár a bódéba nem volt esélye betörni, azt azért számításba vette, milyen hamar ért ki az erősítés, ha valakinek szembe kellett szállnia vele. Egyedül semmi kedve sem volt hozzá; különben meg ki tudja, mit terjeszthet?

– Sajnálom, pajtás. Nincs nálam semmi kaja.

Ez igaz volt: alig három órája kezdődött a műszakja, de már a hajnalra tartogatott szendvicsét is befalta. Rendkívül unalmas estének nézett elébe, legalábbis eddig.

– Hát nem érti? – emelte fel a hangját Otoko, és gyermekét két kezébe fogva tartotta meg az őr arcának magasságában. – A lányomnak azonnal táplálékra van szüksége. Könyörgöm, mentse meg!

Genji olyan régóta végezte egyhangú szolgálatát, hogy lassan azt is elfelejtette, ő maga hány éves volt. Éjszaka ritkán tévedt felé bárki, aki viszont igen, azzal anélkül sodródtak tovább saját útjukon, hogy bármiféle hatást váltottak volna ki egymásra. Illetve ő nem sodródott semerre, csak ült egyhelyben kérlelhetetlen statikussággal.

Tudta, hogy ő meg ez a férfi sosem fogják megérteni a másikat, hiszen az üvegfal két oldalán, külön világokban éltek. Míg ő egy szellemek kísértette éjszakai alulárót vigyázott, addig a férfi szelleme régen eltévedt odabent, saját belső labirintusában. Ki tudja, mikor szakadt el az a vékony fonál, amit követett? Sosem fogja megtudni, mi történt vele, de nem hibáztatta.

– Persze, rendben van… – mutatott könyörületet látogatója felé. – Hogy hívják a kicsit?

– Pinku… az enyém meg Otoko… az apja vagyok. Gyorsan, mindjárt elszáll belőle az élet!

Az őr elhúzott egy keskeny panelt az őt védelmező átlátszó búrán. Egy pillanatra megcsapta a külvilág bűze, ahogy Otoko óvatosan feléje tolta a tabletet, amit a lányának hitt. Szerencséjére éppen befért a résen a fülkébe.

Ahogy Genji felcsatlakoztatta az eszközt – bocsánat, Pinkut, jutott eszébe keserűen – a telefonja aktívan tartására használt mobil töltőállomásra, annak felerősödött a fényereje. Képernyőjén csinos, fiatal pár fotója látszott, amint csecsemőkorú gyermeküket ölelik; egy fakó, kipirult arcú kislányt. A képen látható férfi emlékeztette arra a zaklatott, elhanyagolt illetőre, aki visszarázta az ébrenlétbe. Alig maradt már energia az akkumlátorban – biztosan ez zaklatta fel ezt a szerencsétlent.

– Jól van, barátom – emelte tekintetét a biztonsági ember a plexinek feszülő Otokóra. – Nyugodjon meg, most már minden rendben lesz.

Egyikük sem szólt semmit, miközben várakoztak. A töltő sebesen tette a dolgát. Otoko nem hitt a szemének, amikor visszakapta gyermekét; az teljes telítettséget mutatott.

– Köszönöm – rebegte, és mélyen hajlongva hátrált el a fülkétől. Kövér könnycsepp csordult végig az arcán, majd állát megkerülve koppant a tablet négyszögletes testén, onnan pedig a ritkán takarított kövezetre. Genjitsu egy darabig figyelte a lassan távolodó alakot, majd visszahelyezte hallójárataiba a fülhallgatót, amit a feje fölötti neon zúgásának kirekesztésére használt, és ezúttal le is kapcsolta feje fölött a fülke világítását. A bódé kisvártatva teljesen elsötétült. Épp, mintha ott sem lett volna.