Mint egy lepke, ami visszabábozódik, lassan, de biztosan egyre távolabb került a külvilágtól. A vírus elevenen felzabálta az agyát és a tüdejét. Hiába egyezett bele minden immunterápiába, feküdt kés alá, az orvos, aki először olyan bizakodva nyitotta fel a koponyáját, belátta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.

Hónapok óta egy kórházi ágyon élt, alig pihegett, de még vert a szíve. Az igazi életről csak álmodozott. Nagyratörő tervei már nem voltak. Régen feladta, hogy újra nyakkendőt köt, és visszamegy a céghez, ahonnan néhány hónapja még érdeklődtek a hogyléte felől, de mostanra már teljesen elfelejtették. Nem, a cég már nem érdekelte, és a nőkről is egyre ritkábban fantáziált, viszont volt egy visszatérő álma: futott. A teste tökéletes gépezetként működött. Izzadságtól csillogott a bőre, és az izmai erőtől duzzadtak. Imádta, ahogy a szél belekapott a hajába. Úgy lélegzett, ahogy más a kedvenc ételét eszi, farkasétvággyal. Erős volt, tettre kész és szabad, pont az ellenkezője csupasz, szánalmas valójának.

– Hogy van ma a betegünk? – kérdezte a vizitelő orvos.

Gyűlölte, hogy már neve sincsen. Legszívesebben ráüvöltött volna a dokira, de ez csak valami távoli gondolat volt, ahogy a dühe is, mintha valaki másé lett volna. Valaki, akit valamikor ismert, akire büszke volt, és akit jobb napjain még szeretett is, apróra zsugorodva, halk hangon tiltakozott elfonnyadt, vézna testében. Nem hallotta más csak ő, és amióta először vizelt maga alá, már ő sem volt teljesen biztos benne, hogy hallja. Valójában az orvos kérdése is csak költői kérdés volt, hiszen a betegség megtámadta a beszéd központját. Pislogással kommunikált, ha valaki vette a fáradtságot, hogy a szemébe nézzen. Az orvos nem vette, inkább a kórlapját böngészte. A nővérek ugyan még rá‑rá néztek, de nem láttak mást benne, mint egy halom zörgő csontot egy bőrzacskóban, és úgy forgatták ide‑oda, ahogy az ágy többi tartozékát. Mivel semmi aktivitást nem mutatott, fesztelenül beszélgettek előtte a csip‑csup személyes dolgaikról, és a munkahelyi pletykákról.

– Rejtély, hogy került a fickó a lépcsőházba. Fél lába volt, a mankója meg sehol. Mégsem látta vagy hallotta senki az éjszakás nővérek közül, ahogy elugrált a folyosó egyik végéből a másikba.

– A hideg futkorászik a hátamon, ha csak eszembe jut. Az egész annyira különös. Két emeleten át vonszolta fel magát, hogy aztán holtan terüljön el a lépcsőkön. Miért nem használta a liftet? Egyáltalán hova ment?

– A tetőre.

– Szerinted öngyilkos akart lenni?

– Biztos vagyok benne. Nagyon elszántnak kellett lennie, hogy megtegye azt az utat. Pokoli fájdalmai lehettek. Csupán a kilátás kedvéért, kizárt, hogy vállalta volna ezt. Más meg nincs fenn, csak a mélység.

– Igaz. Elég morbid, hogy a szerencsétlen meghalt, mielőtt ugorhatott volna. Tudom, hogy a végeredményt tekintve nincs jelentősége, de ha már elhatározta magát, és annyit szenvedett, megérdemelte volna, hogy úgy legyen vége, ahogy eltervezte.

– Mindenesetre így könnyebb volt feltakarítani.

Ennyit hallott, aztán a nővérek csivitelve tovább álltak. Szívesen hozzászólt volna ő is a témához, például, hogy ne hívják szerencsétlennek azt az embert. Meg akart halni, és meg is halt. Mi ez, ha nem piszok szerencse? Ő mozdulni sem tudott, sem szólni, hogy valaki tegye meg neki azt a szívességet, hogy párnát nyom az arcába. Ki kellett várnia, hogy az ostoba, makacs szíve magától megálljon.

Aznap, vagy talán másnap, már nem tudta követni az idő múlását, egy ápoló lépett az ágyához, hogy újabb gyógyszert adjon neki. A fecskendőben valami lila folyadék lötyögött. Nem emlékezett rá, hogy korábban kapott‑e ilyet. Nem is érdekelte. Amikor legközelebb magához tért, éjszaka volt. A lámpafény tűhegyes szilánkként szurkálta a szemét. Egymás után többször pislogott, de a kellemetlen érzés nem múlt el. Ráadásul a hangok is élesebbek lettek. A körülötte lévő gépek, melyek az életben tartását szolgálták, fülbántóan sípoltak és zúgtak, mint egy metróállomás. Arra gondolt, ez talán a végét jelzi, és mindjárt orvosok és nővérek lepik el a szobát, de nem jött senki. Belealudt a várakozásba. Álmában tóparton futott, és a szikrázó napsütésben kusza felhők úsztak a tó tükrén.

Megriadt. Az az ápoló ébresztette fel, aki a lila injekciót adta.

– Itt az idő! – rázta a vállát. – Ébren van?

Egyenesen a szemébe nézett, ő pedig rá. Két szeme helyén, mintha tükör lett volna, saját magát látta benne, ahogy a tó vizében az eget. Pislogott egyet, hogy jelezze, hallja.

– Ne pislogjon, beszéljen! – szólt rá. Arra gondolt, az ápoló biztos eltévesztette az ágyat, különben nem kérne tőle ilyen képtelenséget. Aludni akart, futni, elfutni a fájdalom elől, ezért tüntetőleg lezárta a szemhéját, de az ápoló nem hagyta. – Nyisd ki a szád, és beszélj! A nyelvedet még nem operálták ki.

– Nem tudok beszélni! – morogta.

– Pedig egész jól megy – válaszolt az ápoló. A döbbenettől a szíve kihagyott egy ütemet. Tényleg megszólalt? Nincsenek bezárva a gondolatok a fejébe? – Többre vagy képes, mint hiszed – folytatta az ápoló. – Testetlen test vagy. Láthatatlanná váltál a látók között. Erre csak a kiválasztottak képesek. Még egy próba vár rád. Ha azon is megfelelsz, bebizonyítod, hogy igazi harcos vagy.

– Nem kell bizonyítanom semmit – suttogta. Teljesen kimerítette, hogy hangot adott ennek az egy mondatnak.

– Nem akarsz újra futni?

– Tudnék? – zihálta.

– Igen. Ha kiállod a próbát, tagja leszel az Univerzumok Őrzőinek. Az új feladathoz nem lesz szükséged erre a testre. Minden harcos teljes felszerelést kap.

– Univerzumok Őrzői? – lihegte. Egyszerre hangzott rossz viccnek és a legabszurdabb valóságnak.

– Az Univerzumok Őrzői tartják fenn a rendet, hogy ne járhasson át akárki a párhuzamos univerzumok között. Csak a beoltottak közlekedhetnek szabadon.

– Én az vagyok? – kérdezte elfúló hangon. Az ápoló a vénájából kiálló kanülre nézett.

– Kiérdemelted – bólintott.

– Mit kell tennem? – préselte ki magából a szavakat.

– Menj fel a lépcsősoron!

Lépcsősor? Derengett valami emlék emléke a fejében, hogy hallotta ezt a szót, de nem tudta felidézni mikor és hol.

– Nem tudok mozogni. – Minden szóba beleremegett a tüdeje.

– Állítólag beszélni sem.

Igazat adott az ápolónak. A szája végre nem éktelenkedett haszontalan sebhelyként az arcán. Ez a hörgő kínszenvedés beszéd volt, amit ha más nem is, az ápoló értett.

Behunyta a szemeit, hogy erőt gyűjtsön. Napját sem tudta, mikor állt utoljára két lábbal a földön. Eszement őrültségnek tűnt, de akkor is meg akarta próbálni. Szeretett volna egy jó mélyet lélegezni, de a tüdeje nem engedte. Apró kortyokban lopta az oxigént, miközben felemelte a jobb kezét. Úgy csodálkozott rá, mint a kisgyerek, aki először látja a végtagját, és képes percekig gyönyörködni benne. Vékony ujjai hosszú karomszerű körmökben végződtek, és természetellenesen vastag erek domborodtak az alkarján. Igazából ezt a kezet ő is akkor látta először, mert nem így emlékezett rá. Biztos volt benne, hogy eddig nem ezzel a kézzel fogott tollat, villát és nőt. Mielőtt beleszédült volna az önsajnálatba, megragadta a takaró végét, és felhajtotta.

Lábain minden izom elsorvadt, és sápadt bőre szinte világított a sötétben. Mint két neoncsövet, emelte le egyiket a másik után az ágyról. Meztelen talpa alatt hideg volt a kő, aminek örült, mert már most patakokban folyt róla víz. Szédült és reszketett, pedig még fel sem állt. Érezte, ahogy az izzadtság lefolyik a hátán, és csípi a farkcsontját borító fekélyt. Megragadta az ágy fémkorlátját, és centiről centire felhúzta magát.

Görbe tagokkal araszolt előre, akár csak egy kúszó növény. A folyosó a végtelen űrbe tágult, eltűntek az ajtók, a falak, az utálatos zöld csempe, amit hónapok óta bámult. Csak ő állt ott összetöpörödve, remegő belszervekkel egy hatalmas lépcsősor előtt. A gyomra hirtelen elnehezedett, a következő pillanatban pedig saját hányásában fuldoklott. Okádva köhögött, hörgött, és a fájdalom egyetlen görcsbe gyúrta  a testét.

– Használd a fájdalmad! Másként nem tudsz megszabadulni tőle – szólt az ápoló a lépcső tetejéről.

Végre lélegzethez jutott. Akarata könnycseppé zsugorodott, és kigördült a szeme sarkán. Átkozta magát, hogy elindult, de megfordulni sem bírt, hogy az ágyához visszamenjen. Lefeküdni és meghalni, csak erre tudott gondolni. Dermedten bámulta az összehányt lépcsőfokokat.

– Használd a fájdalmad! – ismételte az ápoló, akinek az alakja lila ködbe veszett.

Összekoccantak a térdei, ahogy felhúzta magát az első fokra. Minden idegsejtje tiltakozott a mozdulat ellen, de tovább vonszolta magát. A testét átszövő kék érhálózat őrült ritmusban lüktetett. Meg sem lepődött, amikor elindult az orra vére, és vörösre festette a kórházi köntösét. Csigolyáin ostorcsapásként hasított végig a fájdalom újra és újra. Eddig melege volt, most már didergett.

Összeszabdalt, kopasz fejét húsz kilóval nehezebbnek érezte, álla a mellkasára bukott, megbotlott, és a lépcsőfokokra zuhant. Hallotta, ahogy reccsent a bordája. Nyöszörgött kínjában, mint egy csapdába esett egér. Melegséget érzett a két lába között, ami jól esett, míg meg nem csapta a húgyszag. Nedves szemei előtt hullámzott az út, vakon botorkált előre immár négykézláb. Rátérdelt a köntösére, derekán a kötés engedett és lecsúszott róla. Nem nyúlt utána. Meztelenül görgette a csontjait fokról fokra. Lehorzsolta a térdét, a nemi szervét, a homlokát. Satuba szorult mellkasa sípolt, a belei görcsbe rándultak, nem bírta tovább, égő ínakkal kiterült a kövön, és hagyta, hogy a könnye, nyála végig csorogjon az állkapcsán.

– Megérkeztél – szólt az ápoló.

Először fel sem fogta a szó értelmét. Összezárt szemhéja mögött kereste a kiutat a fájdalom csapdájából. Mintha minden húst letéptek volna a csontjairól, üvöltött. Üvöltött, ahogy a torkán kifért. Üvöltött, ahogy még soha emberi mivoltában. Mikor elnémult, elnémult benne a fájdalom is.

– Megérkeztél – szólt ismét az ápoló. – Az Őrzők a kilences sorban állnak.

Kinyitotta a szemét. Az ápolónak nyoma sem volt. Sorok kígyóztak mindenfelé. Alakok, akiket felismert, és alakok, amilyenekkel még sosem találkozott, várakoztak, hogy betölthessék a megérdemelt új feladatkörüket. Tétova léptekkel állt be egy farkas mögé, akinek ki volt harapva egy darab az oldalából, és a nyíláson át kifordultak a belei, de fájdalom szemmel láthatóan már őt sem kínozta.

– Nem sokára megszabadulok ettől – jegyezte meg a farkas az oldalára bökve. Csak most vette észre, hogy vak, és szürke ínyéből mindössze egyetlen fog meredt ki. – Azt mondták, teljes felszerelést kapunk, és többé nem lesz szükségünk erre a testre.

– Én is így hallottam – bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy egy farkassal társalog.

A kórházban egy takarító botlott bele a lila, több sebből vérző holttestbe. Mint a lepke, ami visszabábozódott, hevert a lépcsőn.