Jarach erős és tekintélyt parancsoló férfiként tekintett önmagára. Ami azt illeti, az is volt. Bőre alatt száztíz kilónyi tiszta izom hullámzott, hatalmas öklei pedig alkalmasnak bizonyultak arra, hogy egyetlen ütéssel leterítsenek akár egy támadó oroszlánt is. Hogy ez mennyire nem csak szóbeszéd volt, azt jól példázta, hogy olyan szemfogat hordott a nyakában talizmánként, aminek előző tulajdonosát a falusiak szeme láttára ütötte ki.

A férfi egyébiránt nem sokra tartotta a településen élőket. Igaz, egykor maga is közéjük tartozott, ám nem tudott lépést tartani a kor rendkívüli változásaival, amik miatt elkényelmesedett puhányoknak tartotta a társait, és ennek több alkalommal hangot is adott. Hát már elfelejtették, kérdezte nem egyszer, milyen az igazi, férfias vadászat és a zsákmányszerzés? Hogy az őseik egykor, ha kellett, a vérüket adták azért, hogy mások jóllakhassanak? Újabban viszont a férfiak a földet túrták, akár a varacskos disznó, magokat szórtak bele, aztán öntözték a veteményt, vagy kitartóan várták az esőt. Na meg asszonyok módjára serénykedtek a kunyhók körül és vadászat helyett inkább babusgatták az állatokat. Hihetetlen!

Jarach öt nyár óta élt már számkivetettként. Kunyhót épített magának a falu feletti domboldalon, a fekete bazaltsziklák árnyékában és nemigen törődött másokkal. A falusiak korábban sem látták maguk között szívesen, de azóta, hogy azon az öt évvel ezelőtti reggelen bizonyos nemzedékek közti ellentétekből fakadóan agyonverte az apját egy bunkósbottal, világosan értésére adták: itt nincs maradása. Igen felháborító módon még azelőtt követte ezt el, hogy az öreg elfogyaszthatta volna az illatos főtt krumpliból és magvas lepényből álló reggelijét. Pedig a törzs mindent tudó sámánja is figyelmeztette már az övéit többször; aki éhesen távozik az Ősszellem otthonába, annak örökké korogni fog a gyomra. Így aztán a bőséges reggelit a legfontosabb étkezésnek tartotta mindenki. Ha az megvan, utána bármit hozhat a nap.

Az akkor tizennyolc esztendős Jarach távozott hát a faluból, pedig már asszonyt is választott magának, akinek frissen nyúzott prémekkel akart kedveskedni a nászéjszakán. De bánta is ő! Előbb-utóbb valószínűleg elment volna magától is a földtúró bolondok közül, morogta néhanapján az orra alatt, ha épp a történteken merengett.

Sok évvel később Tyrr Nhep, az Ég Szentélyének főpapja az oltár előtt térdelt, széttárt karokkal, felfelé fordított tenyérrel. Egyaránt hálát adott a földön és az égben lakó szellemeknek is a bőséges zsákmányért és az aszály nélküli nyárért. A hűvös évszak első jelei már megmutatták magukat odakinn a fákon, meg a szavanna végeláthatatlan füvén, ám Tyrr hosszú évek óta először ma végre nem aggódott amiatt, hogy a következő hónapok során esetleg nélkülözniük kell. A szellemek kegyesek voltak az övéihez. Soha nem látott mennyiségű vadat sikerült elejteniük a hosszú vadászatokon, majd a füstre rakniuk.

Felkelt, megigazította magán fekete gyöngyökből készült nyakláncát, hosszú bőrszíjakból álló karkötőit, majd kisétált a templom külső karzatára, ahonnét beláthatta a vályogházakból épült várost. A messzi dombok mögött a nap már lebukott, bíbor-arany ragyogásba vonva az égboltot. Az utcákon javában zajlott a vadászszezon végét jelző ünnepség, az emberek ittak, nevettek és táncoltak. A vigalom hangjai talán egészen az égig szálltak.

Óvatos lépteket hallott a háta mögül. Megfordult.

– Jó estét, mester – bólintott feléje a tizenhat éves forma fiú. – Nem akartam megzavarni. Fohászt mondani jöttem.

– Nem zavartál meg semmiben. Láss hozzá nyugodtan – válaszolta a főpap. Hirtelen eszébe jutott valami. – Mondd csak, te miért nem ünnepelsz odalent a többiekkel? Hiszen megteheted.

– Tudom – bólintott a másik. – Csatlakozom is hozzájuk, de előbb szólni szeretnék az ősökhöz. Úgy érzem, attól megnyugszom.

– Nyugtalan vagy a holnapi nap miatt?

– Igen – vallotta be pironkodva a fiú. Jól tudta, hogy a következő nap lesz a legfontosabb egész életében. Pappá szentelik, és onnantól ő is az Ősszellemek teljes jogú helytartója lesz, egyben pedig népe kiválasztottja. Az elmúlt négy év minden egyes napján ezért tanult, és most végre révbe ért.

– Őhozzá is szólsz majd? A Legelsőhöz?

– Őhozzá a leggyakrabban. Ő volt az, akit személyesen jelölt ki a feladatra az Ősszellem. A legnagyszerűbb férfi volt mind közül.

– Így van – bólintott a főpap. – Fohászkodj is hozzá rendületlenül! Huszonkét emberöltő telt el azóta, hogy kiválasztottá lett, de az emléke soha nem halványulhat el! – Tyrr megvárta a fiú biccentését, aztán megfordult és besétált a szentélyből nyíló lakószobája ajtaján. Mi pedig kanyarodjunk vissza a csupa izom Jarachoz.

Egy forró, kora nyári napon történt a rendkívüli esemény.

Jarach sokáig aludt a farönkökből felhúzott, élénkzöld pálmalevelekkel fedett kunyhója mélyén. Mivel előző este alaposan befalatozott sült fácánhúsból, telepakolt gyomorral jólesett a hosszúra nyúlt pihenő. Amikor felébredt, előbb vakarózott kicsit, majd az éjjel hallott égzengéseket is megszégyenítő módon szellentett párat, utána vigyorogva nyugtázta nem mindennapi teljesítményét. Végül megrázta borzas üstökét és kikászálódott az illatos füvekből rakott, szőrmével letakart fekhelye közepéből. Evett néhány falatot és pár perc múlva már a kunyhó előtt állt, bőrcsizmában és könnyű ágyékkötőben; a vállán néhány kőhegyű dárdát tartott. Végignézett a napsütötte vidéken, megvető pillantással nyugtázta a völgyben szorgoskodó falusiak látványát, majd elindult, hogy élelmet szerezzen magának. Bár volt még a kunyhóban némi vadnyúl és fácánhús, amit az új szokások szerint füsttel és sóval tartósított, de régen megtanulta már, hogy nem szabad megvárni, amíg mindenből kifogy.

Megkerülte a dombot, meg a tetején magasodó bazaltszirteket, majd napkelet felé vette az irányt, a faluval éppen ellentétes irányba. Tudta, hogy messzire elsétálhat teljes biztonságban. Most hosszúak a nappalok, nem kell sietnie, hogy még az éj leszállta előtt odahaza legyen. Kényelmes tempóban baktatott, és egy óra elteltével már a széles lapályon járt. A magas fűvel benőtt síkságot kisebb-nagyobb facsoportok tarkították, amelyek között bőven találhatott zsákmányt. Amikor meglátott egy nagyobb antilop csordát, sietve lekuporodott néhány magas bozót tövében, de fél perccel később csodálkozva emelkedett fel ismét és még az sem érdekelte, hogy a legelésző állatok megugrottak az óvatlan mozdulatra, majd elszeleltek.

A látóhatár peremén valami úgy csillogott a verőfényben, hogy szinte fájt belenézni. Jarachnak azonnal eszébe jutottak azok a fényes üveggyöngyök, amiket egyszer a felföldi emberek tenyerében látott, de ez a dolog, ami ilyen szemkápráztató módon verte vissza a napfényt, azoknál jóval nagyobb lehetett. Mivel a felhorgadó kíváncsisága máris erősebbnek bizonyult, mint a tervezett vadászat, így újra elindult és még egy jó darabig gyalogolt tovább, tekintetét a soha nem látott ragyogáson tartva. Végül annak az ismerős tónak a partjára ért, ahová a falu férfiai jártak le halászni jó tíznaponta. Gyakrabban csak azért nem, mert a tó messze esett a falutól, így inkább egyszerre vittek haza egy-egy nagyobb adag zsákmányt, semhogy naponta megtegyék a hosszú utat. Most azonban nem volt itt rajta kívül senki.

A tó körül az egyre inkább megsűrűsödő növényzet kisebb kitérőkre kényszerítette az imént, így végül elveszítette szem elől a ragyogó fénypontot. Megállt hát a kavicsos fövenyen és kíváncsian tekintgetett körbe. Pillantása végigugrált a vízből kiálló fatörzseken, a homokos hátú zátonyokon, a repkedő madarakon. A meleg napfény megtört a hullámok hátán, amelyek a zöldeskék víz enyhe, hűvös rothadásszagát sodorták felé. Egy csapat vadlúd ringott békésen a túlsó part kis öblében, azon túl sötétzöld erdőfal zárult össze.

Már éppen feladta volna a nézelődést, amikor bal kéz felől mozgást észlelt. A tó víztükre egy ponton előbb örvényleni kezdett, majd egy pillanat alatt felborzolódott, pont úgy, mintha hirtelen támadt szélvihar ráncolná össze a felszínt. Hófehér tarajú hullámok indultak meg körkörös irányban a partok felé, aztán a férfi ámuló szemei előtt lassan egy csillogó, ezüst színű gömb emelkedett ki a víz alól. Csak lebegett mozdulatlanul és az eddig madárdaltól hangos tópartra baljós, néma csend szakadt. A máskor rendíthetetlen vadász gyomrát egy pillanat alatt jeges görcsbe rántotta a félelem. Jól tudta, hogy a messzi nyugaton az égbe törő, füstölgő hegyek mélyén az alvilág szörnyetegei élnek. Ezek időről időre a felszínre kúsznak és kiszámíthatatlanul vándorolnak, miközben tüzes váladékukkal terítik be a vidéket; csakhogy a hegyek messze voltak és semmi nem utalt arra, hogy mostanában felébredtek volna a lakóik. Akkor hát honnan került ide ez a sosem látott rettenet?

Jarach erős volt, de korántsem ostoba. Pillanatok alatt felmérte, hogy bármilyen kemények is az öklei, hiába elsőrangúak a fegyverei, ezzel az élőlénnyel soha nem bírna el. Még mielőtt acélosnak hitt idegei felmondták volna a szolgálatot, azt is megállapította, hogy a tó szörnyének mérete legalább négyszer akkora, mint az ő kényelmes kunyhója, amit bárcsak el sem hagyott volna ma reggel.

A földre dobta az eddig a vállán nyugvó dárdákat és jókora teremtét meghazudtolva sebesen futni kezdett. El akart bújni valahol a növények között és ott lapulni addig, amíg a rémség odébb nem áll. Amikor azonban néhány méter megtétele után a félelmén némileg úrrá lett a kíváncsiság és hátrafordult, újra felhorgadó rémülettel vette tudomásul, hogy a jelenés nem csak, hogy megindult, de éppen feléje tart. Rohant hát tovább, ahogy csak az erejéből telt. Nem messze egy sűrű fűzfacsoportot pillantott meg, ahol az ágak egészen a földig hajoltak. Ez jó lesz, állapította meg magában. A levelek mögött könnyű elrejtőzni.

Soha nem érte el a fákat, mert egy láthatatlan erő keményen a földre taszította. Elesett, kavics sértette fel a tenyerét. Fel akart ugrani, de akkor egy háló zuhant rá a semmiből, ő pedig minél inkább szabadulni akart, annál inkább beletekeredett. Éppen olyan holmi volt, mint amivel a halakat fogják be, csakhogy ez nem kenderkötélből készült, hanem hideg, fémes, számára ismeretlen anyagból, amely ráadásul minduntalan csípte, szurkálta a bőrét. Jobban viszont nem vizsgálhatta meg a hálót, mert néhány pillanattal később sötétség borult rá.

Arra eszmélt, hogy ismeretlen emberek a magas fűben vonszolják végig. Kétségbeesett vergődésbe kezdett, de hiába; képtelen volt kiszabadulni a fogságból. Megpróbálta szétszakítani a hálót, ám az anyag túl erősnek bizonyult, ráadásul akárhányszor rámarkolt, a holmi egyszerűen belemart a tenyerébe. Tehetetlen dühében végül üvölteni kezdett, s bár a tápláléklánc fogalmát aligha ismerte, azonnal felfogta, mi lesz a sorsra. Ezúttal nem ő lakik majd jól, hanem ő maga válik egy olyan élőlény ebédjévé, ami jóval erősebb nála.

Aztán megálltak, Jarach pedig elhallgatott. Csak akkor kezdte el kiabálni megint, amikor a fogva tartói – két különös, sosem látott szerzet – fölébe hajoltak. Emberszerűek voltak, de kicsit mégis különböztek azoktól. Testhez simuló, fekete öltözéket viseltek, sárszínű szemeik pedig nagyok voltak, jóval nagyobbak, mint egy emberé, ráadásul teljesen kifejezéstelenek, éppen ezért halálosan rémisztőek. A saját halott sápadt arcát látta visszatükröződni bennük. Ennél többet azonban nem volt lehetősége megfigyelni, mert meghallotta a zsongást, ami elvonta róluk a figyelmét.

Nem a fülében szólalt meg, hanem egyenest a fejében. Végigcsiklandozta a koponyája belső felét, majd keményen beleállt a lüktető agytekervényeibe és végigszaladt a gerincén. Határozottan mondani akart valamit, ő azonban nem volt rá kíváncsi, nem akarta, hogy bármiféle szörnyeteg megbűvölje őt és a szolgájává tegye, ahogyan azt korábban nyilván megtette ezekkel a különös emberfélékkel is. Vergődött, a fogait csikorgatta, és amennyire csak képes volt rá, igyekezett ellenállni a zsongásnak. Nagy levegőt vett és újra felüvöltött, bár azzal már maga is tisztában volt, hogy ez ugyanúgy nem fog segíteni, ahogyan az előbb sem ért el vele semmit. Mégis, egészen addig zengett öblös hangja a tó felett, amíg hasra nem fordították, aztán a tarkójára csaptak, mire újból rászakadt a sötétség.

Amikor magához tért, zúgott a feje. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de mert a napot majdnem ugyanott látta a fák hegyén ülni, bizonyára nem sok. A fogai között homok csikordult, undorodva köpött egyet. Még mindig a fűben feküdt, pontosan ott, ahol leütötték.

Már nem volt a hálóban. Azok a furcsa emberek, bármiért kapták is el, végül szabadon engedték. Semmit sem értett az egészből, a gondolatai tompák és ködösek voltak. Fájt a feje az imént rámért ütéstől, de hiába tapogatta a tarkóját és a feje tetejét, sehol nem talált egy csepp vért, de még duzzanatot sem. Ráadásul úgy tűnt, ahogy tisztul a fejében a homály, a fájdalom is elmúlik lassan. Különös, egyszersmind ügyes dolog így ütni, ismerte el magában. Hiszen semmiféle sérülést nem okoztak neki, mégis ártalmatlanná tették egy pillanat alatt.

Mire feltápászkodott a földről, megérezte a hasogató fájdalmat az ülepe jobb oldalán, nem sokkal a csípője alatt. Felhajtotta az ágyékkötőjét, majd megpróbálta kitekerni a derekát annyira, hogy lássa a kérdéses területet. Végül, ha nehezen is, de sikerült megpillantania a saját hátsóját. Meglepődve tapasztalta, hogy egy szabályos, kör alakú heg éktelenkedik a bőrén. Pontosan úgy nézett ki, mintha tüzes billogot nyomtak volna rá, bár az okát nem értette. Talán büntetésből tették, mert nem érdekelte a mondandójuk? Vagy kijelölték valamire? Csak az volt biztos, hogy égett és hasogatott, ezért rövid, tanácstalan ácsorgás után a tó felé indult, hogy lehűtse a sérülést, amikor nevetést hallott meg a távolabb sorakozó bokrok mögül. Nem volt teljesen emberi a hang, de a férfi még így is felismerte benne a kendőzetlen gúnyt.

Elöntötte a méreg. Rossz vicc hát az egész, semmi más. A bokrok irányába kiabált, rövid, indulatos szavakat vakkantva, amelyeknek nagyjából az volt a lényege, hogy szívesen kipakolná az őt megbélyegző egyének belső szerveit a fűbe, lehetőleg a szülőanyjukéval együtt. Erre újabb rosszmájú vihogás volt a válasz. Felkapott egy kisebb követ és – bár furcsa külsejű támadóit már nem látta, csak sejtette, hol lehetnek – jól a bokrok közé vágta, majd magában fortyogva lesétált a vízhez, hogy végre lehűtse a sajgó fenekét. Dühöngött, szitkokat morzsolt el a fogai között, bár a mások kárára történő viccelődés nem volt számára sem ismeretlen fogalom. Ő maga is tett már ilyet. Még ifjúkorában egyszer például fekete skorpiót dugott egy gyerek fekhelye alá. Alaposan rá akart ijeszteni arra az undok kölyökre, aki mindig gúnyolódott vele, igaz, az már nem szerepelt a tervében, hogy az állat majd halálra marja gyerektársát. A tréfa rosszul sült el, Jarach pedig mélyen hallgatott arról, hogy bármi köze lett volna a dologhoz.

Leült a vízbe és áztatta egy ideig a hátsóját. Részben a fájdalom okozta kín, részben a tehetetlen düh miatt egyik kezével a hideg iszapba markolt, és úgy préselte ki elfehéredő ujjai között az anyagot, hogy közben a támadói nyakát képzelte oda. Majd amikor úgy érezte, a hűvös víz már megtette a magáét, kiment a partra megkeresni az eldobott dárdákat. Végül duzzogva vette hazafelé az irányt, miközben elhatározta, hogy soha senkinek nem fog beszélni erről a szégyenteljes napról. Bolondot csináltak belőle, mégpedig puszta szórakozásból és ezt nehezen viselte.

Az égett seb miatt először nehezen haladt, aztán sikerült felvennie egy egyenletes tempót. Útközben látott néhány állatot, de rövid tétovázás után úgy döntött, erre a napra lemond a vadászatról.

Már messze maga mögött hagyta a tavat, mikor a síkság felett néma csendben átsuhant az ezüst színű gömb. Egyenesen a falu irányába tartott, ő pedig hosszan nézett utána. Különösek ezek a repkedő madáremberek, vagy micsodák, gondolta. Mert a kellemetlen élmények után eszébe sem jutott azt feltételezni, hogy alvilági szörnyekkel, esetleg a puszták szellemeivel hozta össze a sors. Ilyen durva tréfát bizony csak az emberek űznek egymással. Jelet sütni a másik bőrére! Őrült népség ez, dohogott magában. Bárkik legyenek is, remélte, sosem látja viszont őket.

Kora délután volt, mire visszaért a kunyhójához. Azonnal látta, hogy valami rendkívüli zajlott itt le, amíg távol volt. A domb aljában álló falu felbolydult, akár a méhkas. Az ajtó előtt állva sokáig figyelte az embereket, akik izgatottan, hangoskodva szaladgáltak fel-alá. Egyesek az eget bámulták, mások a földre borulva könyörögtek a szellemekhez.

Majd a tekintete a településen túlra röppent. Arra a területre, amit a falusiak műveltek a hideg hónapok távozását követően, aztán pedig egész nyáron kijártak oda ennivaló zöldségekért. Perzselés nyoma volt látható a földön. Egy tökéletes kör, ami átégette a talajt és egyszerűen elfonnyasztotta a növények jó részét. Mintha valami az égből ereszkedett volna alá a falu mellé.

Leszállt az éj, felkapaszkodott az égre a hímlőhelyes képű telihold. Apránként leolvadt róla a vajszínű maszk és immár élénk ezüstfénnyel öntözte a vidéket, de az ünnepség hangulata ezen a késő éjszakai órán sem hagyott még alább.

A hálóhelyén Tyrr közben lefekvéshez készülődött. Cserépkorsójából vizet töltött egy lapos tálba, majd alaposan megmosta az arcát. Neki is a következő nap járt eszében. Holnap pappá szenteli legújabb tanítványát. Felemelő, csodálatos szertartás lesz, méltó az ősökhöz, méltó a szellemekhez.

Az ágyához lépett, ahol levetette ékszereit és súlyos köntösét. Az ujjai eközben, szinte véletlenül végigsimítottak egy régi forradáson, amit már jó ideje a bőrén viselt. A beavatás napján égeti rá ezt az örök jelet a szellemek újdonsült szolgálóira a főpap, pontosan délben, amikor a nap legmagasabban áll.

Tyrr egy pillanatra összeráncolta a homlokát. Igaz, már húsz esztendeje volt a város főpapja, egyetlen dologra máig sem találta a választ; mi ütött az ősi szellemekbe, amikor úgy döntöttek, hogy éppen a hátsóján jelölik meg a kiválasztottat?