A fatörzs abbahagyta a rázkódást, mégsem merte azonnal elengedni. Görcsös igyekezetében szinte ráfonódott a kéregre, amelynek repedései a végtelen hosszúnak tűnő hánykolódás közben a biztonságot jelentették számára. Most azonban úgy tűnt, a lidércnyomásos utazásnak vége. Alig észrevehetően lazított szorításán, és körülkémlelt.

A fatörzs, amelyet ölelt, langyos homokban állapodott meg. A vörösen csillogó homoksávon túl indákkal borított, sötétebb sziklafal sejlett. Most, hogy már nem kellett az életéért kapaszkodnia, másvalami kezdte aggasztani. Rejtekhely! Találnia kell egy zugot, ahol összeszedheti magát, mielőtt táplálékot keresne.

Egyik lábát óvatosan megmozdította. Nem történt semmi. Másik lábát kissé távolabb nyújtotta, megérintve a szinte porfinomságú homokot. Nem érezte süppedősnek. Mellélépett az elsővel, majd gyors egymásutánban a harmadikkal és a negyedikkel is. Kissé megbillent, de miután a túloldali néggyel is eleresztette a törzset, visszanyerte egyensúlyát. Bolyhos teste maga volt a surranás, de egy villanással később már a barnásvörös kövekkel vált eggyé, és az üvegfalú doboz ismét lakatlannak látszott.

A kövek közötti repedés bejáratára csak annyira lógtak rá a kúszónövények levelei, hogy még éppen biztonságban érezhesse magát, de remekül rálásson a homoksávra. Megnyugodott. Tökéletes rejtekhelyéről kifelé szemlélődve egy idő után mégis az az érzése támadt, hogy a homokon valami változás történt. Igaz, hogy nem nagy, menekülésre késztető, inkább kicsi, felfedezésre csábító változás.

Készen rá, hogy az első gyanús jelre bármikor visszarohanjon, kioldalazott üregéből. Víztócsa párolgását és apró élőlények jelenlétét érzékelte. Mindkét érzet jóval a veszélyességi küszöb alatt volt, ezért a homok felszínét épphogy nem súroló zömök testét kissé megemelte, hogy szemügyre vehesse forrásukat. Egy rézsútos szélű kőedényben friss víz csillogott, mellette pedig egy meredekebb peremű, de szintén sekély másikban kövér férgek lejtették csábító táncukat.

A rejtekhely nincs messze, a visszajutás gyors lehet. A préda könnyűnek ígérkezik. Döntött. Egy ugrással a férgek fölé kuporodott, villámgyorsan rájuk ereszkedett, és megragadta a szájszervéhez legközelebb tekergőző lisztkukacot. Az okkersárga hátat borító fényes kitinszelvények étvágygerjesztő roppanással engedték át magukon csáprágóját. Pattintott obszidiánhoz hasonlatos hegyén nyálcseppek harmata ütközött ki, pedig nem volt még itt a lakoma ideje. Az egy másodperccel később kezdődött, a vörös habkőből természethűen megépített póküreg mélyén.

„Mars a Marsra!” Ez állt mindenütt. Paula kezdett torkig lenni az idióta szlogennel, amit pedig tegnapelőtt, amikor a színes-szagos marsi társasutazásra jelentkezett, még vonzó módon szemtelennek talált. Becsekkolt a kétszáz személyes, Mars-csokihoz hasonlító és stílszerűen édes illatú marsugróba. Az útiholmiját tartalmazó egyenzsákot beszippantotta, majd elvileg az ő alvókapszulájába köpte a csőposta. Most az volt a lány következő dolga, hogy megtalálja a kantint. Hőn remélte, hogy a mindent betöltő, még az ő enyhe nátháján is áthatoló, émelygős csokoládészag helyett ott más illatokkal kényeztetik majd.

A marsugrás nem tart tovább, mint két földi óra. A marsugrónak nincsenek ablakai, hiszen a Földet a Marssal a téridőben összekötő féregjáratban a látásnak nevezett emberi érzék értelmét veszti. Ami azt illeti, az összes többi is, de ha már féregjárat, amelyben ők a férgek, hát élvezzék ki ezt a paradox helyzetet, amennyire csak lehet. Mégpedig féregmódra, evéssel-ivással, sulykolta a holografikus prospektus. Két óra, az éppen annyi, amennyi időt egy jó étteremben eltölt az ember az aperitif kiválasztását kísérő kéjes csettintéstől az utolsó, szolid, kávéízű böffentésig.

Paula hiába forgolódott, a kantint nem jelezte sem piktogram, sem felirat. Utastársai, akikkel a három földi napig tartó krátertúrán együtt zötykölődik majd az „odaát” rájuk váró óriás marsjáróban, amelyből csak aludni engedik őket vissza a marsugróban kialakított alvókapszulákba, hozzá hasonlóan nem igyekeztek túl hamar szóba elegyedni egymással. Láthatólag mégis tudták, vagy legalábbis sejtették, merre menjenek. Egy mellette elhaladó nő Paulára villantott egy bocsánatkérő mosolyt, szégyenlősen előkapott egy papír zsebkendőt, és villámgyorsan kifújta az orrát. Mélyet szippantva bólintott, és határozottan irányt váltva eltipegett a Curiosity archív tájképeit a „Mars a Marsra!” felirattal váltogató ledfal előtt.

Ő is letagadta a nátháját jelentkezéskor, állapította meg Paula némi elégtétellel, és a nő után indult. Nyájösztöne jól súgott neki: pár lépés után megérezte azt a pikáns, umamiban dús aromát, ami leginkább a minden földi jóval megrakott svédasztalok körül szokott terjengeni.

A ledfal egyik szakasza hangtalanul félrecsusszant, és Paula a nőt követve belépett a kantin bejárati nyílásán. Alig várta, hogy a beszállásnál kötelességtudóan elszopogatott welcome-csokoládé ízét leöblíthesse valamivel, ezért hálásan kapta le az első, marsvörös löttyel telt kelyhet a tálcáról, amit egy hajlongó robotpincér nyújtott felé. Nyelvét összerántotta a paradicsomlé fanyarsága, de ezt azonnal ellensúlyozta a vodka bizsergése az ínyén, és egy kis őrölt sáfrány, ami az ajkára tapadt. Luxusféreg-üzemmód bekapcsolva. Agyő, Mars-csoki!

Paula tormás-lazacos, kaviáros és szarvasgomba-pástétomos szendvicsekkel pakolta meg tányérját. Majszolt, és kerülgette utastársait, akik szintén evés közben derítették fel a kantint. A sok finomság, amiből vállvetve lakomáztak, kivétel nélkül szintetikus volt, hiszen az igazi alapanyagok használata az egész Földön tiltott volt már. Ami maradt, az ment a génbankokba, hiszen nemcsak a földi bioszféra fenntartása, hanem a marsi élet kialakítása is gigantikus erőforrásokat igényelt. A szervezők állítása szerint a még kedvezményesen is drága Mars-túrák ára is ehhez járult hozzá.

Ezek itt az utazási irodánál tényleg nem bíznak semmit a véletlenre, ingatta a fejét Paula hitetlenkedve, amikor a svédasztal végében egy buja műnövényekkel kidekorált, apró terráriumra bukkant. Még, hogy „marsárium”! A majdan földi élettel beoltott marsi táj eme mesterséges mintadarabjára, amit a kantin egzotikus díszéül szántak, nyilván következetességből írták ki ezt az erőltetett nevet. A homokba ágyazott kistányéron pedig… Brrr, féregjárat ide vagy oda, ezt a féregtémát is túltolták kissé!

Az egyik robotpincér Paula szeme láttára helyezett el a nyitott tetejű üvegtartályban egy újabb tálka valódinak látszó, virgonc kukacot. Elvégre a marsárium rejtőzködő lakójának, a tájékoztató táblácska állítása szerint „marsvörös” bundájú, valódi madárpóknak is kell ennie valamit!

Paula orrát tüsszentési inger facsargatta, szeme könnybe lábadt. Nem lehet igaz, hogy az a kis makacs felsőlégúti hurut, amivel majdnem egy hete küszködik, éppen most erősödött fel! Amikor az utazásra jelentkezett, abban a reményben tagadta le, hogy indulásig úgyis elmúlik, erre tessék. Nem bukhat le pont most… Olyan érzése támadt, mintha régi szőrallergiája jött volna elő.

– Biztos túl sok őrölt borsot kevertek a Bloody Marybe! – eresztett meg egy kényszeredett mosolyt véletlenül éppen afelé a nő felé, akit beszállás után ő kapott orrfújáson.

A nő kissé túlzott buzgalommal bólogatott. Láthatólag örült, hogy válasz helyett elég, ha figyelmeztetően felemeli az ujját, mert egy hordozható emelvényen megjelent az első, valódi embernek tűnő alkalmazott, akit az utasok a marsugrón láttak. Megigazította fehér köpenyét, kihúzta magát, és némi erőltetett torokköszörülés után a következő bejelentést tette:

– Kedves utasaink! Valószínűleg egyikük sem észlelte, amikor elindultunk, pedig el kell árulnom önöknek, hogy akár hiszik, akár nem, hamarosan felbukkanunk a féregjárat marsi végén. Bizony, mindjárt ott vagyunk a Marson! A marsugró csodálatos egy gépezet, nemde? Most arra kell kérnem önöket, hogy szíveskedjenek befejezni a csemegézést, és fáradjanak pihenőkapszuláikba, ahol egy-egy könnyű túra-szkafander várja mindannyiukat. Mielőtt felöltik a védőruhát, kérjük, ne felejtsék el igénybe venni a kapszulájuk végében található privát mosdót, majd átöltözés után, a fekhelyük fölött megjelenő zöld fényjelzésre haladéktalanul induljanak a marsjáróhoz. Kívánjuk, hogy utazásuk további része, vagyis a marsnéző buszkirándulás, aztán pedig a hazavezető „Földugrás” legalább olyan kellemes legyen, mint az eddigi volt. Viszontlátásra, és… mars a Marsra!

Paula, akárcsak a többiek, megtapsolta a fehérköpenyest. Tányérját egy ingatag edényrakás tetejére biggyesztette, majd komótosan elindult kifelé, utastársait nézegetve. A legtöbben még mindig ettek. Mivel sem a szervező, sem a robotpincérek felől nem érkezett egyértelmű tiltás, sokan a kapszulákhoz vezető folyosókra is magukkal vitték megpakolt tányérjukat, sőt, néhányan egész tálcányi süteményt, szendvicset vettek kézbe.

Az egyik, több tányért egyensúlyozó, megtermett pasas a kantin ledfalának nyílásából fordult vissza a még nagyobb zsákmány reményében. Látta, hogy Paula rosszallón méregeti, de nem törődött vele. Szabad kezével felkapta az asztalról a marsáriumot. Néhány lépés után azonban rádöbbenhetett, hogy amit sebtében felragadott, az egyáltalán nem bólés tál. Bosszúsan sarkon fordult, és az üvegkockát visszalökte a szétdúlt asztalra. Ügyet sem vetett rá, hogy ettől a marsárium feldőlt, és homokos-sziklás tartalma kúszónövényestül a gyümölcsök és saláták közé borult. A pasas fél kézzel összekotort egy marék cseresznyét, kifújkálta közülük a homokot, majd a mindvégig megtartott tányértoronnyal egyetemben kiimbolygott a teremből.

*

A megbízhatónak vélt rejtekhely szikláit váratlanul érkezett földrengés dobálta szét, a vele járó homoklavina pedig mindent elsodort növényestől, férgestől. Az addig óvó függönyként szolgáló növényzetből kusza, vízszintes akadálypálya lett, amely egy szakadék széléig vezetett.

A körös-körül szétterülő kúszónövény-levelek ismerősebbek voltak, mint a hirtelen feltáruló mélység, a lény ezért inkább az indák alatt bujkálva próbált meg védelmet keresni. Kisvártatva egy jókora, üreges termésre bukkant köztük. Számára nem jelentett táplálékot, de minden eshetőségre készen azért körbejárta. A termés belseje elég tágas volt, bár az ideálisnál nedvesebbnek tűnt. Tétovázásra mégsem volt ideje.

Első a biztonság.

Pont időben bújt bele a termésbe ahhoz, hogy a még hasznosítható, becses energia- és vitaminforrásnak számító ételmaradékokat műanyag tartókba pakoló robotpincér ne észlelje a jelenlétét, így aztán dobozba került, a kicsumázott zöldpaprikával együtt.

A megmaradt ételt némi hűtést követően a takarékosságra programozott robotpincérek újra fel szándékoztak tálalni azon utasok valamelyikének, akik nem vettek részt a marsugrás közbeni kollektív etetésen, és közvetlenül alvókapszuláikba vonulva készültek fel a vörös bolygó megpillantására.

*

Paulát a túra-szkafander az iskolai bálok jelmezeire emlékeztette. Tudta, hogy az úti programban nem szerepel a marsjáró busz elhagyása, de azért aggasztotta, hogy a használati útmutató szerint az öltözék csupán harminc földi percnek megfelelő ideig képes viselője életfunkcióit fenntartani, amennyiben a jármű műszaki hibája, vagy más előre nem látható esemény következtében szabad marsi körülmények közé kerül.

Felsóhajtott. Saját akaratából, sőt kalandvágyból van itt. Nagykorú, de legfeljebb hatvanéves utastársaihoz hasonlóan ő is kötött biztosítást. A felületes orvosi vizsgálatot vélhetőleg a központi egészségügyi nyilvántartás adataival egészítette ki az utaztató cég. Paula nem olvasta el a részletes tájékoztatót, csak beikszelte a jelölőnégyzeteket, hiszen alapvetően egészségesnek tudta magát. Az egyetlen konkrét kérdés, amit fel tudott idézni, az volt, hogy van-e klausztrofóbiája.

Tartotta magát elhatározásához, hogy élvezni fogja a lélegzetelállítónak ígért kalandot, még ha az ő orra most egészen prózai, kimondottan földhözragadt okból nem is szelel rendesen. Felnyitotta a szkafander próbaképpen lecsukott sisakját, és hanyatt dőlt a matracon, de szinte azonnal felült megint. Orrot kellett fújnia.

Az alvókapszula elnevezésének megfelelően nem volt túl tágas, padlójának felét az egyszemélyes matrac foglalta el. Négykézláb, vagy legfeljebb térden csúszva lehetett benne közlekedni. Mindkét végét kerek tolóajtó zárta el; az egyik a kétszáz ugyanilyen kapszulát tartalmazó alvószektor egyik folyosójára, a másik egy dobozméretű fürdőfülkébe nyílt. A matrac melletti fal teljesen sima volt, csak a szemközti falból nyílt le egy aprócska asztallap, a matracon ülve elérhető magasságban. Mellette két, redőnyös ajtajú, beépített faliszekrény volt található, a túra-szkafanderé, illetve annyi személyes holmié, amennyi a cég szabványos hátizsákjában elfért.

Paula el sem tudta képzelni, hová rakhatta le szendvicseit a sok harácsoló hörcsög anélkül, hogy előbb-utóbb rájuk ne térdelne, beléjük ne tenyerelne. A szűk tér már attól levegőtlenül zsúfolt lett, hogy Paula a matrac bejárati végére hajtogatta a ruháit. Miután bepakolta azokat a szkafander helyére, kissé szabadabban lélegzett.

Mivel semmiféle kommunikációs eszközt nem hozhatott magával, nem tudta megállapítani, mióta várja már, hogy kapszulája mennyezetén felgyulladjon a zöld fény, ami azt jelzi, hogy indulhat a marsjáróhoz. Rettentő régóta.

Miért éppen ennél a folyosónál kezdenék a beszállítást? Jobban is figyelhetett volna. Mások már biztosan elindultak, és nemsokára ő következik.

Elszámolt százig, de nem látta felvillanni a zöld fényt. Kétszázig, akkor sem. Kétszázban hányszor van meg a hatvan? Alig három és fél földi percig tartott a számolás, az semmiség. Mégis, összességében túl régóta vár már idebenn, és azóta se kép, se hang. Fülében saját szívverésének dobszólója lüktetett.

Az emberi agy nem bírja sokáig az ingerszegénységet, olyan régóta el van kényeztetve a legváltozatosabb érzékletekkel. Gondolhattak volna erre a kapszula tervezői! A matrac fölötti falon, vagy akár a plafonon is elfért volna valami képernyő. Igaz, a féregjáratban úgysem működik az ilyesmi, de a marsugrás előtt és után mindenesetre hasznos lehetne… El ne felejtse beírni majd az utaselégedettségi felmérésbe, figyelmeztette magát Paula.

Agyában gyerekkori emlékek tolultak fel. Szüleivel egy antarktiszi kutatóbázison élt, s amikor – évente egyszer – tengeralattjáróval átruccantak az Arktiszon élő nagymamához, a kétnapos út alatt szünet nélkül nyaggatta a felnőtteket: „Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Mikor érünk oda? Ott vagyunk mááár?”

Most azonban nem volt kit nyaggatnia. Biztosan elkeveredtünk a féregjáratban, morfondírozott. Vagy műszaki hiba történt. Mit kell ilyenkor csinálni? Rémlett neki, hogy kellene lennie egy vészhelyzeti utasításnak valahol. Körülnézett a kapszulában, de nem talált semmiféle információforrást.

Ha fel tud egyenesedni, türelmetlenségében biztosan föl-alá járkál, de mivel az alvókapszulát nem járkálásra tervezték, hát négykézláb mászkált benne. Két lábon járva is csapdába esett vadként érezte volna magát, hát még így, lekuporodva.

Elöntötte a szégyen. Ilyen vékony lenne rajta a civilizációs máz? Egy karcolás, és máris kikandikál alóla az állat?

Vajon a többi utas mit csinál?

Hátha csak az ő kapszuláját, vagy folyosószakaszát érinti a hiba!

A tolóajtó nem mozdult, és amikor kopogtatni, majd dörömbölni kezdett rajta, az a benyomása támadt, hogy a hangot egyedül csak ő hallja. Tökéletes volt az izoláció. Túlzottan tökéletes.

Lihegni kezdett. Még csak az hiányzik, hogy pánikoljon!

Beszorult az ajtó? Vagy bezárták?

Kesztyűs ujjait végigjártatta a kerek nyílászáró légmentesen illeszkedő peremén, persze hiába.

Verte tenyérrel, csépelte ököllel, fenékre huppanva még a szkafandercsizma sarkával is megrugdosta, miközben gyerekként hüppögött a tehetetlenségtől.

Ez már igazán méltatlan hozzá, egy egyedül élő, önálló keresettel rendelkező adatrögzítőhöz.

Izzadt tincseit kisimította a szeméből, és kényszerítette magát, hogy leüljön a matracra. Ő nem fél a bezártságtól, és asztmája sincs. Csak egy gyerekkori, ám állatok közelsége híján már évek óta nem jelentkezett szőrallergiája, meg most egy banális náthája. Az orra szerencsére éppen kidugult.

Belélegzik, egy-két-há. Benn tart, egy-két-há. Kifúj, egy-két-há! Még egyszer, és ismét!

Büszke volt magára, hogy úrrá lett a pánikon, bár kissé csodálkozott, hogy ilyen könnyen sikerült neki. Talán kissé túl könnyen is. Ilyen lehet a hiperventilláció? Arcán meglepett, bávatag mosollyal Paula hanyatt dőlt a matracon, és elaludt.

***

Épp idejében rejtőzött a termésbe, így a megmozduló indák nem sodorták el, azt azonban, hogy rejtekhelye is mozogjon, nem tudta megakadályozni. Csupán annyit tehetett, hogy lábait és hátát a nedves növényi barlang falainak vetve kitámasztotta magát, mert az egyik pillanatban csaknem kizuhant a kerek nyíláson át az ismeretlenbe. Aztán lecsillapult a mozgás, és a hőmérséklet csökkenni kezdett. Hogy az elillanó testmelegből megőrizzen valamit, combjait és lábszárait boltozatos fejtora köré rendezgette, szőrös potrohát maga alá hajtva.

Életfunkciói még le sem lassultak teljesen, amikor környezete újra megváltozott. Érezte, hogy az időközben levet eresztett növényi szövetektől a bundája teljesen átnedvesedett. Rejtekébe szerencsére száraz levegő hatolt, és fény is volt odakint, ezért kióvakodott, hogy megszáradjon.

A kijárat körül halmozódó növényi részek ugyanolyan hűvösek és nedvesek voltak, mint a termés belseje, de kissé távolabb kellemesen meleg és puha felületeket érzékelt. Egy hatalmas, de mélyen alvó, tehát jelenleg ártalmatlan élőlényhez tartoztak. Miután megbizonyosodott arról, hogy a lény alig mozog, felfutott rá, hogy testhőjét kihasználva kissé megmelegedjen.

A lény nem reagált arra sem, amikor a szájnyílása melletti forró, sima bőrfelületre mászott, és szétterpesztette lábait, hasát pedig finoman a meleg bőrhöz érintette.

Bármennyire jól is esett ez a potyameleg, elővigyázatosságból nem élvezhette akármeddig. Miután testnedvei felpezsdültek, erőltetett lassúsággal lemászott a lényről, aztán addig szaladt a körös-körül elterülő, szinte teljesen vízszintes felületeken, amíg bele nem ütközött egy függőlegesbe. A kiterjedt függőleges felület nem volt sem növényi, sem állati anyagból, sem pedig kőből. Megmászhatatlanul sima volt, de elérhető magasságban tátongott rajta egy hosszúkás, vízszintes rés, ami mögött hívogató sötétség és nyugalom honolt.

***

Paula salátaillatra ébredt, farkaséhesen.

A matracon, a feje mellett egy szeletelt zöldségekkel megrakott műanyag doboz állt. Gondolkodás nélkül kikapott belőle egy kicsumázott zöldpaprikát, és elropogtatta. Nem volt már teljesen friss, és az íze alapján korábban tojáskrémmel lehetett töltve. Paula jobban örült volna, ha még benne van a töltelék, ezért belekotort a dobozba, hátha talál egy másikat is. Csak zellerszárakat és negyedelt paradicsomot talált, de mivel a paprikától csak még éhesebb lett, ezeket is felfalta. A szája sarkából lecsorduló zöldséglevet önkéntelenül a kézfejével akarta letörölni, és beléhasított a fájdalom.

Kezéből két vékony, halványkék, rugalmas cső állt ki egymás mellett, a végükön dugó. A kézfej bőre alatt dudorodó vénák, amelyekbe szemlátomást a csövek vezettek, égve, rángatózva tiltakoztak az ellenük elkövetett merénylet ellen.

Éhsége azonnal semmivé lett.

Mi folyik itt?

Egy biztos, ez már nem az a konszolidált űrkaland, amit a prospektus ígért. Nagyon nem az.

Hogy némileg összeszedje magát, végigvizsgálta a testét. Csupán egy varrás, gomb és zsebek nélküli fehér tunika takarta, de a csöveket leszámítva hirtelenjében nem talált magán egyéb változást.

Kiszáradt a torka. Hogy sajgó bal kézfejét kímélje, térden csúszva araszolt el a mosdófülkéig, hogy a játék méretű vízcsap alá hajolva igyon. A csészealjnyi mosdókagyló fölötti tükörből egy olyan arc nézett vissza rá, amit sosem szeretett volna látni.

Abból a festményből, amit egy művészettörténet-kurzuson látott, több változat is létezett a világ különböző galériáiban. Ha valaki egy újabbal akarta volna gyarapítani a sorozatot, csak őt kellett volna lefestenie, ahogy üres, semmibe meredő tekintettel, lefeszített állkapoccsal, két kézzel tar koponyájába kapaszkodva, némán a tükör könyörtelen síkjába sikolt.

Sarkára rogyott, kékre hűlt kezeit ölébe ejtette. Hát meg is borotválták. Miért? Talán a könnyebb fertőtlenítés miatt? Tunikája alját felhúzva megbizonyosodott arról, hogy valóban, mindenütt lecsupaszították, de az eredmény nem lett erotikusan csábító. Dehogy. Saját sárgásfehér libabőre a klón-baromfiak személytelen kegyetlenséggel előállított és feldolgozott kültakarójára emlékeztette.

Milyen megalázó!

Egy pillanatig zihálva meredt maga elé, aztán megkínzott bal kezét a jobbjával óvva visszakúszott az alvóhelyiségbe. Ahelyett azonban, hogy matracára hengeredett volna, vagy az ajtót próbálgatja, az egyik aprócska faliszekrény résnyire hagyott redőnyajtaját gördítette fel. Az az irreális, de minden egyebet felülíró késztetése támadt ugyanis, hogy kopasz fejét elfedje valamivel, és a „Mars a Marsra!” feliratú egyenzsákban volt egy sapkája. Erre határozottan emlékezett. Arra is, hogy a zsákot a bejárat felőli szekrényben hagyta.

Hiába nyomult bele a szekrénybe vállig, tapogatta körbe fél kézzel, és nyomta nedves orrát a hátoldalnak, mint egy kopó, csak a porpuha semmi hullámzott odabent, akár egy madárpók hulldogáló szőre.

Mit is várt, jesszus! Hogy szépen itt várja majd a holmija, rajta egy újabb ajándék csokival, és az utazásszervezők bocsánatkérő levelével?

Horkantva nevetett fel saját ostoba jóhiszeműségén, de a horkantás köhögésbe fulladt. Kínosan hosszú, ugató köhögésbe, aminek mintha soha nem akart volna vége szakadni. Homlokát a faliszekrény fenéklemezéhez támasztva belehörgött az üregbe. Ezekben a percekben nem vágyott többre, mint néhány mély, nyugodt lélegzetvételre, de az oxigénhiánytól elvesztette uralmát végtagjai felett, és képtelen volt felegyenesedni. Lábai fuldoklás közben megfeszültek, kiegyenesedtek, mintha csak ügyetlen bukfencre készülne. Ettől a félig-fejenállástól az a lehetetlen érzése támadt, hogy egy hajtincs lóg az arcába, és az akadályozza meg, hogy levegőhöz jusson. Bal kézzel kapott oda, hogy félresöpörje, de a bolyhos tincs finoman a hüvelykujjára tekeredett. Mintha tüzes pengék hatoltak volna belé, és az ujja elvált volna a kezétől. Vállig hatoló görcs cikázott végig a karján, és elvesztette az eszméletét.

***

Ez a rejtekhely az előzőknél sokkal tágasabb volt, szinte barlang. Valami hozzásimulásra alkalmas tereptárgyat keresve körbearaszolt a falak mentén, majd, mivel semmit sem talált, megült a bejárati réstől legtávolabbinak érzett sarokban. Az átélt megpróbáltatások idegrendszerében cirkáló emléke potrohát pulzálásra, lábait zaklatott toporgásra, a testét borító bundát pedig stresszoldó vedlésre késztette.

Ahogy benyomásai és a belőlük leszűrt tapasztalatok lassacskán leülepedtek benne, a bolyhos test fokozatosan megnyugodott. Elhullajtott szőrszálai láthatatlan, leheletfinom mandalát rajzoltak köré. Csak akkor bolydultak fel, amikor a barlang bejárata hirtelen megnyílt, és betört rajta az a lomha, melegbőrű lény, amelytől ezek szerint nem ok nélkül tartott korábban.

A melegbőrű is búvóhelyet kereshetett, mert otromba végtagjaival végigdöngette a falakat, a padlót, de még a mennyezetet is. Próbált bebújni, de esetlenségében fönnakadt a barlang szájadékán. Dühében szaggatott hangokat hallatott, és csapkodott faág-szerű nyúlványaival. Az egyik nyúlvány az óvó szőr-mandala utolsó szálait félresöpörve veszélyesen közel hatolt.

A lény a marástól jobb belátásra tért, ám sajnos nem ment messzire. Pontosan a barlang küszöbén omlott össze, amivel megakadályozta ugyan a kijárást, de legalább a biztonságosabb belső sarkokat szabadon hagyta. Légzőnyílásain akkora erővel áramlott ki és be a levegő, hogy a szőrszálaknak esélyük sem volt újra leülepedni. Be is szippantotta jó részüket, és a szőrök a légzőnyílásait bélelő nyálkába tapadtak. A légzés fokozatosan sípolóvá váló hangja jelezte, hogy a légcserét szolgáló nyílásai allergiásan beszűkültek. Ha a lény túl is éli ezt, többé sosem nyúlkál ilyen közel hozzá, az bizonyos.

***

Időérzékében nem mert bízni, de amikor magához tért, Paula úgy érezte, csak néhány földi percnek megfelelő időt tölthetett öntudatlanságban. A kiürült zöldséges doboz mindenesetre még ott hevert a matrac mellett a padlón, ezt még bedagadt, csipás szemmel is látta. A kultúrlényt, aki Paula személyiségének mélyére húzódva bár, de ragaszkodott létezéséhez, zavarta ez a minimális rendetlenség. Odanyúlt, hogy lehajtsa az asztalkát és rátegye az ételtartót, de a mozdulat félbemaradt.

Az a kéz nem az ő keze volt, egy felfújt műtőskesztyűre hasonlított inkább. A gömbölyű kézfejből az ujjai helyén öt feszes tömlő meredezett, amelyeket csak billegtetni tudott, behajlítani nem. Akkor járt így egyszer, amikor kislány korában a tiltás ellenére bezsilipelt a kisállat-simogatóba. Az állatkerti látogató-ügyeleten kapott dupla injekció volt a jutalma érte.

Miközben döbbenten vizsgálgatta, bal kézfejében szinte eltűntek a csövek az ödémásan egyre feljebb puffadó bőrben. Kézháta sajgott, mintha az imént két hatalmas szöget vertek volna belé, amiket a felfúvódó bőrpárnák most ki akarnának vetni magukból. Eddig mindkét cső simulékonyan az ujjai felé mutatott, most viszont a vizenyős bőrpárnába ágyazódva, dacosan meredtek fölfelé. Nem engedték kirántani magukat, mintha inkább teljesen keresztül akarták volna döfni azt az ostoba, kiszolgáltatott kezet, amit Paula majdnem akkorának érzett már, mint a feje volt.

Vagy mégsem. A feje sem maradt meg normál méreténél, döbbent rá, mert az is kétszeresére dagadt, de nemcsak kifelé, hanem befelé, saját belső tereibe is beleduzzadt. Könnyben úszó szeme nem fért el üregében, de csak azért nem dülledt ki, mert az arc porcogóssá vált lágy szövetei és a pozsgásan rákeményedett szemhéjak visszatartották. A száját kitömő vizes zoknigombóc, ami a saját nyelve volt valaha, lágy szájpadlását felnyomva a váladéktól amúgy is eltömődött orrjáratokat, gégéjébe türemkedve pedig a gyulladt légcsövet zárta el egyre inkább.

Az utolsó pillanatban, mielőtt agya az oxigénhiánytól végleg feladta volna a működést, a külvilágból mit sem érzékelő lány nyakára szorított kezeit lefeszítette valaki. A vágástól, ami ezután a torkát érte, megreccsent az ádámcsutkája, utat engedve az éltető és altató gázok keverékének.

Éles nyaki fájdalom ébresztette fel. Bal kézfejének kétségbeejtően ismerős, de az utolsó éber percekben átélthez képest mégis enyhülésként üdvözölt sajgása ezután majdhogynem nyugtatólag hatott rá. A kissé megereszkedett, véraláfutásos bőr alá időközben új csövek kerültek. Ezúttal világoszöldek, ugyanolyan kupakkal. Akár egy óriási, zöld sáska csápjai, csúfondárosan integettek Paula felé.

Nem baleset történt, hiszen akkor nem ugyanott és ugyanúgy ébredne megint, állapította meg. Ha egy katasztrófa túlélője lenne, kapott volna valamiféle tájékoztatást azoktól, akik már legalább kétszer kezelésükbe vették.

De semmi információ.

A személyisége, és az, hogy együttműködésre bírják, nem fontos nekik, csakis a testét akarják felhasználni.

Kísérleti patkány lett belőle, rövidke hajszálon függ az élete.

Az experimentális szimulációnál gyorsabb és megbízhatóbb maradt az illegális emberkísérlet, erről a közismert tényről Paula is értesült, ha máshonnan nem, hát a bűnügyi hírekből.

Melyik vállalatnak érhette meg ekkora befektetéssel, méregdrága Mars-utazásnak álcázva toborozni áldozatokat? Vagy eltéríteni egy valódi marsugrót? Például a három globális gyógyszercég bármelyikének, amelyek versengve osztoztak a Föld piacain. De lehetett akármely másik iparág óriása, vagy akár egy megalomán kutatóintézet is, amelynek sok, rengeteg pénze volt, de még többet akart.

A féregjáratok használata mindig hordozott bizonyos kockázatot. Az ilyen balesetek közös jellemzője volt, hogy emberi vagy tárgyi maradványok sosem kerültek elő. Ez a kétszáz ember „sajnos odaveszett”, a hozzátartozókat kártalanította a biztosító. A biztosítót pedig a Cég.

Ha kiderül a turpisság, a Cégnek persze vége, akárcsak az általa finanszírozott fél világnak. Éppen ezért nem derülhet ki. Nem is fog.

Holtan sem jutok ki innen, dörömbölt Paula homloka mögött az egymás után sorjázó könyörtelen megállapítások legvégsőbbike. Pulzusa felgyorsult, vérnyomása megemelkedett. Meggyötört torka összeszorult. A korábbinál némileg használhatóbbá lappadt kezeivel kitapintotta magán a gégemetszés nyomát, de az már annyit sem számított neki, mint egy szúnyogcsípés.

Az se érdekelte, hogy ami vele történt, az a kísérlet tervezett menetéhez tartozott-e.

Fuldokolni akart és elájulni. Kívánta a rettegést és a kínt. Tudta, hogy csak addig maradhat életben, amíg ezek tartanak, és ezekből tudhatta azt is, hogy még él.

Zihálva hanyatt feküdt a matracon, hallgatta a saját torkából előtörő szortyogást, habzsolta az egyre kevesebb, de annál becsesebb oxigént. Nyelőcsövébe sós, meleg folyadék csorgott. Nyelte a vérét, és várta, hogy történjen valami még rosszabb.

Történjen.

Valami.

Iszonyú.

Vagy altassák el megint, hogy aztán újabb agyrémre ébredhessen.

Mi lesz már?

Miért nem folytatják a kísérletezést?

Nyögve feltámaszkodott merev könyökére, hogy végignézzen magán. A megviselt tunika felgyűrődött széle alól, ahonnan karcsú, rózsaszín lábszárainak kellett volna kikandikálniuk, most két vastag bokájú elefántláb repedezett bőre látszott. Arca és keze szintén újra dagadni kezdett, és a teljesen el nem múlt nehézlégzés megint légszomjba csapott át.

Hííí-húúú. Belégzés, kilégzés.

Ezt már ismerem, nem tudtok valami újat? Üssetek ki, aztán haladjunk! Mi ez a vacakolás?

Könnyítenie kellett magán, és inni is akart, de duzzadt térdízületei nem engedelmeskedtek. Mivel két könyöke a rátámaszkodástól behajlított állapotban maradt, hasra hengeredett, és fókamódra próbálta a mosdóhoz vonszolni testét.

Tekintetével a mosdófülke íves küszöbébe kapaszkodott volna, ám amit a küszöb előtt megpillantott, attól rögtön meggondolta magát.

Tőle karnyújtásnyira egy szőrmés, marsvörös madárpók kuporgott a padlón.

Ezek szerint a pókok szőrére is allergiás vagyok, állapította meg, és mintha ez a következtetés csavarta volna meg az orrát, hatalmasat tüsszentett. Olyan kifinomult dolgokra, mint a zsebkendőhasználat, már nem is gondolt, előkígyózó orrváladékát egyszerűen tunikája vállába törölte.

A pók a váratlanul fölébe tornyosuló élőlénytől megrettenve összerándult, de látva, hogy a monstrum nem veti rá magát, taktikát váltott. Két elülső lábát fenyegetően magasra emelte, míg a többit sugárirányban szétterpesztve támadóállásba helyezkedett.

Paula két szeme már csak egy-egy vízszintes vonal volt az arcán elhatalmasodó ödémától, mégis látni vélte az ízeltlábú két nagyobb és hat kisebb, felfordított fekete porceláncsészéhez hasonlító szemében tükröződő elszántságot. Ez különös módon az ő harci kedvét is feltüzelte. Végtagjai túlfőzött kolbászok voltak, amelyeken megpattant és felhasadozott a bőr, ő mégis erőt vett magán, feltérdelt, és megragadta a lehajtható asztallap szélét. Résnyire szűkült szemét le sem véve a pókról, kitapogatta a műanyag ételesdobozt. Olyan óvatosan, amennyire csak lapátkezétől telt, leemelte. Szájával lefelé fordította, majd két pufók tenyere közé szorítva ráborította az állatra.

A pók ezzel csapdába esett ugyan, de Paula is patthelyzetbe került. Ahhoz, hogy becsukja zsanéros fedelét, fel kellett volna emelnie a dobozt. Ehhez szüksége volt valami lapos dologra, amit a perem alá csúsztathat, hogy rászorítsa, mielőtt megfordítja és becsukja, de tudta, hogy a mosdófülkében és a fali szekrénykékben nem talál semmi mozdíthatót. Padlóhoz rögzített, puszta matracán nem volt még egy lepedő sem.

Meggyőzte magát, hogy szükségtelen a dobozt két kézzel lenyomva tartania, hiszen a pók úgysem tudná megemelni. Kirepedt végű ujjait beakasztotta a combig felcsúszott tunikába, és az erőfeszítéstől halkan nyüszítve felráncigálta a hónaljáig. Úgy égette minden mozdulat, mintha saját bőrét nyúzná le, ő mégis keresztülpréselte véraláfutásos vállait és horpadtdinnye-fejét a vásznon. Így már egészen olyannak érezte magát, mint a csupaszra borotvált laboratóriumi főemlősök, amiket a tudománytörténeti előadások elrettentő képein látott, de nem bánta.

Az a bundás dög nem lehet az őt érintő kísérleti protokoll része!

Még tönkreteszi a vizsgálati eredményeit!

El kellett távolítania. Sürgősen, és bármi áron.

Egyik kezével résnyire megemelte a doboz peremét, a másikkal pedig alátolta a tunika szegélyét. Nyitott szájából az igyekezettől kibukott szederjes nyelve, de így legalább több levegőhöz jutott. Átszúrt baljával a doboz fenekét támasztotta, miközben jobb kezét a ruha, majd a rászorított doboz alá csúsztatta. Elborzadt a gondolattól, hogy a termetes ízeltlábút csak egy vékony textilréteg választja el a tenyerétől. Hogy az undorkeltő közelségtől minél hamarabb megszabaduljon, egy lendülettel megfordította az egészet, így az alácsúsztatott kéz fölülre került, és öléhez szoríthatta vele a dobozt. A csövekkel nem törődve kihúzta alóla bal kezét, és a tunika fölösleges részeit félretúrva ráhajtotta a fedelet. Csak annyira tarthatta csukva, hogy még éppen ki tudja alóla rángatni a ruhát, de utána jó szorosan rápattintotta a fedőt, majd iszonyodva az asztalkára lökte a dobozt.

Ha maradt volna hajam, most égnek állna minden szála, gondolta, és ettől köhögőroham tört rá. Szeme és orra megállíthatatlanul váladékozott. Miközben tunikáját nagy keservesen magára húzta, a vászonanyagba fúródott kitinszőrök végigdörzsölték kiszipolyozott testét, a be nem tervezett immunreakció során fehérvérsejtek milliárdjait aktivizálva. Azok a szálak, amelyek a kapszula légterében keringtek, az allergiás asztmatikus reakció görcsös lélegzetvételei hatására lejutottak egészen az összehúzódó hörgőkig, végképp kizárva Paulát az egészséges kísérleti alanyok sorából.

A lánynak ezúttal már nem lett volna szüksége gáznemű segítségre ahhoz, hogy elveszítse eszméletét, de a kapszula szellőzőin át most olyan keveréket kapott, amitől többé nem tért magához.

***

Ez az új rejtekhely nem is volt olyan rossz. Hamarabb elfogadta volna, ha ő maga talál rá, de a világos, sima falakon átszűrődő tompa fény egy idő után így is megnyugtatta. Mivel ez a szögletes üreg is teljesen üres volt, ráadásul eléggé kicsi is, egyéb felderíteni valók híján saját lábait vette számba. A monstrummal való újabb, ezúttal rajtaütés-szerű találkozása sérülésekkel, sőt akár néhány végtagja elvesztésével is járhatott volna, ezért egyenként átmozgatta, majd párosával egymáshoz dörzsölgette mindet. Azon kívül, hogy meglehetősen felkopaszodtak, egyéb károsodást nem regisztrált rajtuk.

Annyi változáson túlesett mostanában, hogy már egy kis nyugalommal is beérte. Elégedettségében nem vette észre, hogy új barlangjának van egy jelentős, két következménnyel járó hiányossága. Nem volt rajta semmiféle nyílás, ami nemhogy a kijutást, de idővel a levegőhöz jutást is megakadályozta.

Amikor rejtekhelye megmozdult, járókarmaival már nem azért kaparászott, hogy rögzítse magát. Amikor oldalra dőlt és a fedő megnyílt, teste ellenállás nélkül zuhant ki, és csapódott be egy mélyebben fekvő lapos, kemény felületbe. Potrohába a légzőnyílásokon át oxigén tódult, de ugyanabban a pillanatban egy felülről érkező súlyos tárgy szétlapította.

Az irányításukat vesztett, rángatózó póklábak néhány percig még élni látszottak. A szétroncsolódott potrohból kipréselődött kokonon egyelőre nem látszott, hogy élne, pedig az anyaállat háromezer apró másolata várta benne, hogy miután a testtel együtt szemétre kerültek, és az átmeneti nyugalomban fejlődésük befejeződött, kikeljenek. Észrevétlenül özönlötték el a marsugróból kialakított titkos kísérleti laboratóriumot.

***

Attól fogva egyre kevesebb teszteredmény stimmelt. A statisztika végképp felborult, a kísérlet kútba esett, a Cég csődöt jelentett.

A kétszáz utassal eltűnt marsugró tönkretett egy másik statisztikát is: a féregjárat-turizmusét. A marsi sziklák egy időre megmenekültek attól, hogy homokká omoljanak az elkényeztetett földi férgeket furikázó súlyos járművek lánctalpai alatt.