Bár az ablakon nem tudott kinézni, mert a műtőben nem volt olyan, dr. Ruborynak nem kellett óra, hogy tudja, későre jár. Épp csak megvált előző páciensétől, de asszisztense, Tamara már a következőt tolta be az előkészítőbe. Dr. Rubory kilépett a műtőből, figyelte, ahogy a tapasztalt nővér a helyére gurítja a beteget, majd végigellenőrzi, hogy az eszközök sterilek-e, végül a vezérlőpanelen beállít egy rövid fertőtlenítő programot. Amíg a nővér tevékenykedett, ő leült az előkészítőben és lekapta az asztalról az odakészített tabletet, hogy előre áttanulmányozza kiben fog nyúlkálni és miért.

– Elfáradt már, doktor úr? – kérdezte tőle mosolyogva Tamara, amint becsukta maga mögött a fertőtlenítő párával megtelő műtő ajtaját.

Dr. Rubory, mint minden rendes férfi, örömét lelte Tamarában, mert életvidám, kedves, csinos lány volt és még a bő, fehér, kórházi egyennadrág is jól állt a fenekén.

– Már pár órája, kedvesem.

– Ő az utolsó, aztán mehetünk haza.

– Hogy holnap ugyanitt folytassuk – ütötte félre a megnyugtató szavakat az orvos. – Mondja, ennek mi baja?

Ugyan megkereshette volna az ambuláns lapot, de nem azért vannak az asszisztensek, hogy szolgálatára legyenek? Tapasztalt szakorvosként megtehette, hogy kérdéseket tegyen fel, mert nem akadt, aki azt merte volna felelni: nézze meg a rendszerben.

– A térde tört össze még a határátkelés előtt. Azóta is folyamatosan terhelte, de elmondása szerint más testrészével nincs panasza. Valószínűleg egy egyszerű csere lesz. Minden képalkotót meg tud nézni a rendszerben, ha szüksége van rá.

Doktor Rubory halványan elmosolyodott Tamara megfogalmazásán. Igen, jól érti a szakmáját, és valóban előfordult már, hogy felvételek hiányában nyitott fel egy embert, de azért botor döntés lenne nem megnézni őket, ha már voltak. Sosem lehetett tudni, mivel állt szemben, hiszen a legváltozatosabb módszerekkel moddolt kiborgok kerültek a műtőasztalára, amióta az állam szolgálatában dolgozott a menekültek ellátásán.

– Azon vagyok. Tamara, kérem, hozzon egy kávét, azt a habosat, hogy még ne az ágyamról fantáziáljak.

– Igen, doktor úr, de habosat csak a büfében adnak. Ilyenkor már nincs büfé, csak az automatából tudok hozni.

– Nincs büfé? Hát, hogy nem huszonnégy órás ez a szolgáltatás még?

Doktor Rubory félig komolyan gondolta a panaszát, de elengedte a problémát, mert belemerült a felvételekbe. Tamara jóságos felcsóválással indult el az automatához.

Az orvos végigpörgette a felvételeket, amiken jól kivehető volt egy pókhálószerű rajzolat a térdkalácson. „Rendes ember térde nem törik így” – gondolta és egy nagy sóhajjal felkelt, hogy megnézze élőben is.

A páciens lábbal az ajtó felé feküdt, bal oldalát mutatva az orvosnak. A műtőben fehér, nappali világosság uralkodott, de dr. Rubory ha akart, használhatott még extra lámpákat is. A vezérlőpult, amin beállíthatta a fényerőt és a megfelelő szöget balra tőle, kissé mögötte helyezkedett el, hogy ne zavarja a jobb keze ügyében elhelyezett kalapácsot, lézerpengét és egyéb nanotechnológiás eszközöket.

A páciens fiatal fiú volt, megkapóan szép arccal, még az orvos is felfigyelt rá, pedig előfordult, hogy meg sem nézte páciensei arcát, nemhogy emlékezzen is rájuk. Túl sokan voltak és legtöbbjüket úgysem látta kétszer. Dr. Rubory nem számolta össze, de valószínűnek tartotta, hogy a négy hónap alatt, amióta itt dolgozik, többször műtött, mint odahaza az évek alatt. A műtétek mennyiségével azonban nem volt arányban a műtendő problémák minősége. A gondolatra is elfáradt és kilátástalanság fogta el, pedig örülnie kellene a lehetőségnek, hiszen ezért érkezett az országba.

A felvételek alapján félredobhatta a laparoszkópot, két gombnyomással beüzemelte hát a többfejű endoszkópot, amit kamerára állított és a falon felvillanó kép alapján belevágott a lézerrel a fiú lábába. Amint feltárta a kérdéses térdkalácsot, dr. Rubory figyelmét felkeltette a szokatlanul sima bőr. A felhámon egy anyajegy, egy hiba vagy szőrszál sem volt látható. Az orvos kesztyűs ujjával benyúlt a térdhez és feljebb emelte az egész bőrréteget, ami úgy vált el az izomtól, mint a piskóta a krémtől. Dr. Rubory csodálkozva nézte a bőrt, melyben nem voltak szőrtüszők, az artériák és vénák teljes hiányát, és a végtelenül apró, fehér színű, gyökérrendszerre hasonlító hálót, ami helyette borította az izmot.

Korábban nem látott még hasonlót.

Ez persze szinte minden nap megtörtént vele, hiszen a kontinens minden tájáról érkezett, bevándorló kiborgok traumáit javította. A műtéti eljárások és a felhasznált eszközök nem csak országonként, de sokszor orvosonként is eltértek, így alig akadt két páciens, akiket ugyanazon módszerrel műtött meg. Ami közös volt bennük, hogy szinte mind kontármunka volt. Ez a napi szintű kihívás úgy megdolgoztatta a lelkes orvost, ahogy korábbi, otthoni praxisában el sem tudta volna képzelni. Az a kevés ottani páciense, aki önként vállalkozott a jövő emberévé válni, ugyanazt a két-három beavatkozást kérhette, amit az állam is jóváhagyott, jelentősen leszűkítve dr. Rubory lehetőségeit. Félhivatalosan egyéb, izgalmasabb változtatásokat is véghez vitt emberi testeken, de egy kezén meg tudta számolni erre hány alkalommal került sor tizenöt éves praxisa során. Mindig is úgy gondolta, hogy a világ megérett a fejlődésre, csak a szigorú, pénzt középpontba helyező államok és vállalatok korlátozzák ebben, hogy kinyerhessék a maximum profitot a már létező, számukra kényelmesen kialakított szabályokból.

Amit most az asztalán látott, az nem csak szokatlan volt számára, hanem igazi fejlődés a többi páciense technológiájához képest. Ránagyított az endoszkóp képére és ő maga is felvette a műtőszemüveget, ami élőben mutatta az adatokat hőmérsékletre, sűrűségre, nyomásra, kisugárzásokra és egyéb változókra vonatkozóan. Ráfókuszált előbb a felhámra, majd az egyik vékony, fehér szálacskára és végigfutotta a látása perifériáján felvillanó számokat, végül alaposan megnézte a falon ezerszeresére nagyított fehér hálót is. „Nem lehet más, csak idegek – állapította meg legalább annyira elégedetten, mint amennyire csodálkozva. – Rendkívül precíz munka, ami nem csak azt feltételezi, hogy az agyban létrejövő üzenet egyéb közbeékelt izommunka nélkül érkezik meg a térdhez, de azt is, hogy a páciens ezzel a szintetikus bőrrel érezni is képes.”

A műtő ajtaja kinyílt és az orvos úgy egyenesedett fel, mint a gyerek, akit rajtakapnak, hogy belenézett a felnőtteknek szóló képes újságba. „Csak Tamara és a kávém.”

– Itt vagyok, doktor úr – mondta Tamara, mintha nem lett volna nyilvánvaló.

A férfi lehúzta kesztyűjét, feltolta a szemüveget és átvette a kávét.

– Köszönöm, most már lesz elég energiám befejezni a napot.

– Hadd segítsek, doktor úr, hogy hamarabb hazamehessen. Pihenés nélkül nem lehet ezt egész nap csinálni.

Dr. Rubory megkeverte a kávét és egyenesen átnézett az előtte álló hűséges Tamarán a falat beborító, kéken derengő idegrendszerre. Gyanította, hogy ahol ilyen precízen raknak össze egy térdet, ott más érdekességnek is kell lennie, amit érdemes lehet megvizsgálni. Mély levegőt vett, majd lassan kiengedte a tüdejéből. Elővarázsolta legelbűvölőbb mosolyát, amit legtöbbször csak akkor szokott bevetni, ha nem egyedül akarta tölteni az éjszakát. Most pont ennek az ellenkezőjét akarta elérni.

– Hagyja csak, menjen haza. Hosszú napja volt. Ez itt egy semmiség, amivel egyedül is hamar készen leszek. Maga korábban kezd, mint én.

Tamara nem hagyta magát könnyen meggyőzni, de dr. Zaden Rubory nem azért volt a leghírhedtebb orvos a kórházban, mert nem tudta elérni, amit akart. Tamara még meg is köszönte a kedvességet, mikor kilépett a műtőből. Az orvos felhajtotta a kávét, de szíve már ettől függetlenül vert erősebben mellkasában. Miközben arra gondolt, hogy asszisztense jó hírét viszi majd holnap, azt mesélve, hogy Rubory nem is olyan zord és bunkó, kilépett az előkészítőbe, hogy behozza a tabletet.

„Ki vagy te?” – morfondírozott, ahogy megnyitotta az aktát.

Név: Fadey Parshin

Nem: Férfi

Kor: 34 év

Foglalkozás: N/A

Származási hely: N/A

Orvosi leletek: Nincs

Az orvos magában mosolygott a nevet látva. „Hát, te sem idevalósi vagy, barátom” – gondolta. – Nem adtad meg a foglalkozásodat és a születési helyedet sem, de ennél még az is kevésbé lett volna gyanús, ha hazudsz valamit. Ezzel a névvel nincs ember, aki ne gyanakodna arra, hogy honnan jöttél. Viszont, ott úgy tudom a kiborgokat a hadsereg képezi. Elképzelhető, hogy azért nem adtad meg a származásodat, mert nem akartad, hogy tudjuk, hogy képzett katona vagy?”

Dr. Rubory figyelmét ismét a fiú arcára fordította. Kizártnak tartotta, hogy ilyen arccal valaki harminc felett legyen, ami két lehetőséget hagyott nyitva: vagy a beírt adat, vagy az arc hamis. Az orvos hajlott a második variációra, hiszen egyrészt a páciens üresen hagyhatta volna azt a mezőt is, elhallgatva ezzel a korát, másrészt az arca szokatlan szabályosságával keltette fel a figyelmét. Nem tudta megfogni mi benne a furcsa, mert minden a helyén volt, az összkép mégis magával ragadta, mint egy műremek, amit ezzel a szándékkal készítettek.

„Ilyen lehetőség nem jön kétszer az életben – gondolta dr. Rubory, miközben felhúzta a kesztyűt és visszaigazította a szemüveget. – Rád vártam eddig, Fadey.”

Most, hogy már annyi ideje volt megvizsgálni a fiút, amennyit csak szeretett volna, dr. Rubory visszatért a széttört térdhez. Eltávolította a térdkalácsot, ezúttal már jobban odafigyelve az ideghálóra. Egy rossz mozdulat és tönkreteszi ezt a mesterművet. Muszáj volt mikroszkóp alá tennie az idegeket, hogy megfigyelhesse hogyan kapcsolódnak. Hamarosan azon kapta magát, hogy telefonjába jegyzetel: a mesterségesen létrehozott neuronokban a dendritek…

Dr. Rubory megtorpant ahogy leírta a szavakat. Két dolog jutott eszébe. Először is átkapcsolta telefonját diktafon üzemmódra, hogy ne kelljen megszakítania a vizsgálódást. Tamara szokott adminisztrálni, de most szabad választásból egyedül dolgozott. Másodszorra pedig meg kellett bizonyosodnia róla, hogy ezek valóban idegekként működnek.

Mintát vett az izomból is, de ott sem talált semmi üzenetvezetésre alkalmas dolgot, így kizárásos alapon a hálónak egy mesterséges idegrendszernek kellett lennie. „Keresztülszövi az egész lábat – hitetlenkedett az orvos -, ez fenomenális. Ha ez működik és Fadey érez is vele, akkor ez csúcstechnológia. Még csak azt meg kéne néznem, hogyan kapcsolódik a szerves testhez…”

Dr. Rubory izgatottan vett mintákat a fiú combjából egyre feljebb és feljebb haladva, hogy megtalálja, hol kezdődik a gép és hol ér véget az ember. A képernyő alig hallható vibrálásától eltekintve csak a saját lélegzetvételét és a mintavételi tű hangját hallotta. A szemüveg néha csendesen kattant egyet, jelezve, hogy rögzítette a rendszerben az épp aktuális adatokat.

Dr. Rubory emlékeztette magát, hogy amikor ezzel végzett, le kell mentenie a műtét részleteit, majd kitörölni a rendszerből. Senkinek sem kell tudnia, hogy jobban szétszedte a páciensét, mint muszáj lett volna. Más orvosok sem baj, ha nem férnek hozzá az információhoz, amit ő összeszed. Egy kis szakmai előny messzire vihet.

A minta még a combtőnél sem mutatott emberi tulajdonságokat. Dr. Zaden Rubory eddigre teljesen felébredt, és minden fásultsága elpárolgott. Pupillái kitágultak, gondolatai összeszedetten követték egymást.

Teljesen kitakarta a fiút. Viccesnek találta, hogy annyira titkolózott és most itt fekszik kiterítve, meztelenül. Föléje hajolt és a bőrét vizslatta egy ujjával óvatosan, de határozottan benyomva azt különböző pontokon. „Nem csak az arca néz ki úgy, mint egy rajz. Valaki, akit megterveztek és tökéletesre raktak össze. Sehol egy hiba, és még az illesztést sem látni… Hol illeszkedik a bőr a szintetikus borítással?”

A gondolat, ami megfordult dr. Rubory fejében, olyan hatást keltett benne, mint egy falat furcsa, gyomorforgató étel. Akárcsak egy zökkenés az autóban vagy a hullámvasút, amikor fejjel lefelé fordít. „És, ha nincs is rajta természetes bőr?”

Ha lett volna asszisztense, lehet, hogy áttolatja Fadeyt egy teljes alakos képalkotóra. Maga is megtehette volna, de se ideje, se kedve nem volt abbahagyni, amit csinált. A legfőbb indoka azonban az volt, hogy semmi garancia, hogy a képalkotó mutatna bármit is. A kiborgokat a legjobban úgy lehet kezelni, ha megvan hozzájuk a tervrajz, de értelemszerűen egy illegális határátkelést követően kevesek rendelkeztek ezzel a fontos dokumentációval. Sokszor ránézésre meg lehetett mondani, hogy egy ember kiborg-e, sokan mégsem kockáztatták meg, hogy az irataik leplezzék le őket az idevezető úton. A kiborgok úgy vándoroltak ebbe az újonnan alakult országba, melynek alkotmánya a világon elsőként mondta ki, hogy a kiborgok személyiségi jogai azonosak az emberekével, mintha fizetnének érte.

Fadey külseje egyáltalán nem utalt arra, hogy bármilyen mesterséges módosításon átesett volna, így érthető volt, hogy nem hordott magánál iratokat és orvosi dokumentációt.

Tervrajz, szöveges leírás és képalkotó híján, dr. Rubory olyan lelkesedéssel vette a kezébe a lézerszikét, mint amikor a legelső műtétjébe vágott bele. Még emlékezett a diadalra és a reményre, ami szárnyalt benne akkor, még a szüleitől és a médiából érkező egyre negatívabb felhang ellenére is. Ez kétes jövőjű foglalkozás, mondta az anyja és akkoriban cikkeztek sokat arról a férfiről, aki láncfűrésszel levágta a saját lábát, hogy a robotvégtag orvosilag is indokolt legyen számára, aztán később könnyűszerrel megnyert két maratont és lefutotta az őt követő rendőrautót, miután kirabolt egy bankot. Bizonyára ennek az esetnek is szerepe volt az ezt követően beiktatott törvénynek, ami definiálta, meddig ember az ember.

Szorgalmasan kapcsolva szét Fadey idegeit, dr. Rubory egyre nagyobb területet szabadított meg a selymesen sima bőrtől. A munka elég unalmas volt, de fűtötte a kíváncsiság. Csípőnél kezdte és a köldökön túl állt meg. Nem talált emberi szövetet. Lassan végigsimított a Fadey ágyékán, hogy kitapintsa a különbséget a valódi bőrhöz képest. „Olyan, mint az igazi. Micsoda átverés… Elképesztő.” A fiú, eltekintve lassú légvételeitől, olyan mozdulatlanul feküdt az asztalon, mint aki halott. „Jellemzően nagyobb sóhajokat kapok ilyen finom érintés után” – szórakoztatta magát az orvos.

Óvatosan felhajtotta a bőrtakarót és felfedte a hasfalat. Újabb ismeretlen réteggel találkozott, amit bevizsgált és lediktált. Funkcióját tekintve a haspajzs kifejezést találta megfelelőnek, ez illeszkedett az elképzelésébe is, hogy Fadey katona volt. „Egy katonának azonban elsősorban sebeznie kellene, nem pedig beolvadnia az emberek közé. Valamiről még nem tudok…”

Persze dr. Rubory tisztában volt vele, hogy sok mindenről nem tud még. Éppen azért folytatta a vizsgálódást. Pusztán szakmai megfontolásból természetesen.

A haspajzs alatt végre emberi szövettel is találkozott, Fadey szervei zömében az eredetiek voltak. A májon azonban látott egy kitüremkedést, amiből szövetmintát vett, hogy azonnal a mikroszkóp alá tegye. Kis időbe tellett, mire sikerült azonosítaniuk a géppel közösen, hogy mit is látnak pontosan. A legvalószínűbb elképzelés, amit ez alapján dr. Rubory a telefonjába diktált, hogy a közönséges emberben májtumornak ható dudor jelen esetben egy lebontó enzimeket tartalmazó extra máj, ami segít a mérgező anyagok feldolgozásában. Az orvos elővett egy Petri csészét, csipeszével belehelyezte a mintát, majd botoxot cseppentett rá. A májszövet a mérgező anyagot alig pár perc alatt semlegesítette. „Szóval nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz téged megmérgezni. Egyre kevésbé gondolom, hogy közkatona voltál, csodafiú.”

Dr. Rubory bekukucskált a csípőízülethez is, ahol olyan illesztéseket figyelhetett meg, amiket öröm volt látnia, a rengeteg nyikorgó, darabosan mozgatható hentesmunka után, amikkel naponta szembesült. „Ez, ez itt a kiborgkészítés művészete. Megkockáztatom, a csúcsa.” Az orvos megtapogatta a csontot, szétszerelte az ízületet és megböködte az idegeket. Vér nem, vagy alig került a kesztyűjére, hiszen szinte minden szintetikus volt.

Végignézett a nyitott testen, ami kiszolgáltatottságában is szebb volt, mint bármi, amit valaha látott. Mint egy kalóz, aki kincset talált, gyönyörködött Fadey testében. Úgy érezte, csak akkor lenne elégedettebb, ha ő rakta volna össze. Még mindig sok kérdése volt. Viszont az éjszaka is fiatal volt még és őt nem várta otthon senki.

Kis idő múlva Fadey nyitott mellkassal és felsliccelt nyakkal feküdt a műtőasztalon. Dr. Rubory a bordái mellett könyökölt, amiket olyan egyszerű volt lecsavarozni, hogy azt kellett feltételeznie, ezt gyakran megtették előtte is.

– Kívülről olyan ember vagy, hogy megirigyelnék, de belülről… Jó kis fricska vagy a kiberfóboknak.

Minden éremnek két oldala van, így dr. Rubory nem lepődött meg azon, hogy mennyire fellángoltak az indulatok a robotikus, nanotechnológiás vagy szintetikus testmodifikációk, röviden moddok körül. Ettől még teljes szívéből lenézte azokat, akik ellenezték a technológiai fejlődést, mert jelentős akadályokat állítottak eléje is azzal, hogy olyan hangosan kampányoltak a kiborgok ellen. Jelszavaik az unalomig ismétlődtek: egyenlőtlenné teszik az esélyeket, teljes munkaköröket szüntetnek meg és mindenekelőtt veszélyesek. „Veszélyesek – sóhajtott dr. Rubory -, az öreganyám papucsa veszélyesebb volt annál a nőnél, akit ezelőtt műtöttem a karjába épített tévé távirányítóval. A legnagyobb kár, amit okozni tudott volna, hogy átváltja a csatornát a híradóra…”

Az orvos felegyenesedett és kinyújtózott. „Ha katona voltál, Fadey, ha más, akit a hadsereg pénzén moddoltak, lehet nálad fegyver is. Érthető módon azt még a kiborgok szabad országában is titkolnád.”

Fadey karjára vetette magát, mint egy keselyű. Rutinosan hatolt be a borítás alá és kapta szét rövid idő alatt a szerkezetet. Régen nem dolgozott ilyen gyorsan. Hiába ölte benne a bizakodást több, mint egy évtizeden át a korlátolt szabályozás, dr. Zaden Rubory nem véletlenül választotta a kiborgsebészi pályát. A remény nem halt meg, csak apró csírává töppedt össze. Fadey darabokra szedett testétől most pedig rohamosan duzzadt.

Az orvos elképzelését igazolta, amit a fiú karjában talált. A vékonyka cső valamiféle lövedéknek használt folyadékot tartalmazott, amire nem volt ideje, hogy szétszedje és megvizsgálja. Fadey a csuklójából tudta elindítani és bár nem követte végig az idegeket, dr. Rubory sejtette, hogy nem kapcsolóval működik, hanem gondolattal, mintha az ujját akarná mozgatni. A kapcsolódó ideg másik végét, ami az agyban végződik, sokkal érdekesebb lenne megvizsgálni.

Megnyugodott, hogy megtalálta a fegyvert. Fadey Parshin ennek ellenére nem egyszerű katona volt, ahhoz túl drága és modern technológiákat alkalmaztak rajta, túl precízen kivitelezve. Hogy pontosan micsoda, azt azonban ennél pontosabban dr. Zaden Rubory sem határolhatta be, anélkül, hogy megkérdezné tőle.

Vagy megnézné a fejében.

Fadey nyugodt arcával, rezzenéstelen, szabályos szemöldökeivel, ideálisra formált, légvételeitől sem elnyíló ajkaival nem tehetett semmit dr. Rubory elszántsága ellen. Az orvos megforgatta kezében a szikét és bekapcsolta rajta a lézerpengét.

Felnézett az órára. Megbecsülte mennyi ideje van még, mire megérkezik az első nővér, aki előkészíti a műtőt. A fiú testére nézett, mely akár egy nyitott szirmú virág, terült szét előtte. Még a szaktekintélynek is órákba telik, hogy összerakja a várat az építőkockákból. Fadey orrlyukai nem tágultak ki, ahogy lélegzett. Szempillái nem ugyanolyan hosszúak voltak, hogy ne keltsenek gyanút természetellenes pontosságukkal.

Dr. Zaden Rubory kikapcsolta a pengét és letette a szikét. Jobb keze ügyéből felkapta helyette a robotsebészi kart, ami plusz, vékony, hegyes ujjakat biztosított a hatékonyabb sebészi munkáért. Csuklójára rögzítette és hozzálátott visszailleszteni a fiú idegeit és összevarrni először a nyakát, majd a karját, mellkasát és sorban a többit, amit csak darabjaira szedett az elmúlt órákban.

Büszke volt a munkájára és mindig igyekezett azt a lehető legjobban végezni. Elégedettséggel töltötte el, ha elmondhatta, hogy ennél jobban nem lehetett volna csinálni. Saját maga iránt támasztott elvárásait még magasabb szintre emelte, ahogy Fadey testét műtötte, hiszen szuper alapanyaghoz nem lehet hentesként nyúlni. Mikor a térdhez ért, eszébe jutott, hogy ki sem cserélte azt a térdkalácsot, amivel a fiú bekerült a kórházba. Alaposan odafigyelve végezte el a rutinbeavatkozást, lassabban, mint tette volna, ha nem tudja, hogy Fadey különleges.

A bőr sérüléseit vastagon lekezelte a forrasztóval és percekig masszírozta beléjük a gyógykenőcsöt. „Addig is az én asztalomon fekszik. Addig is még itt lehet velem. Ki tudja, utána hová megy majd…” Ha a fiú még pár órán át nem néz tükörbe, akkor észre sem fogja venni a sebeket, olyan gyorsan összehegednek.

Dr. Rubory befejezte a műtétet, levette a robotkart, a kifőzőbe dobta az eszközöket majd lehúzta a kesztyűt. A tableten keresztül megkereste a rendszerben a Fadey műtétjére vonatkozó tartalmat és szakorvosi jogosultsága segítségével kitörölte az egészet. Egyszerűbb, mint válogatni, amihez nincs kedve és egyszerűbb, mint meghamisítani az időpontokat a felvételeken. Nem kockáztathatja meg, hogy lebukjon azzal, hogy egy kiborgfiú vadonatúj jogait sérti meg. Ha mégis gyanússá válna bármi, akkor most már nincs bizonyíték.

Telefonján végigpörgette a jegyzetet, amit lediktált az éjszaka folyamán. Tekintete önkéntelenül is a képernyő mögött fekvő meztelen Fadeyre fókuszált. Nem takarta be a fiút, mert azzal azt az érzést keltette volna, hogy befejezte. Nem akarta befejezni. Csak most kezdte el! Tizeniksz év után most először érezte, hogy nem csak előre megírt feladatokat teljesít, vagy mások szemetét takarítja, hanem a fejlődés részese lehet.

Ha ő nem teszi meg, akkor senki sem fogja és a kiborgok országában továbbra is őskori módszereket fognak alkalmazni, igazat adva a konzervatív politikusoknak, akik a csonkák országa nevet aggatták erre az előremutató helyre. Eszméletlenül sokat tanult ebből a műtétből, de amennyi tudást még elsajátíthatna és gyakorolhatna is Fadeyen, azt ökörség lenne kihagyni. Egy mód jutott csak eszébe, ahogy megtarthatná őt. Olyasmire készült, amit korábban sosem csinált.

Dr. Zaden Rubory nem volt hajlandó több lehetőséget elvesztegetni.

Visszatolta az előkészítőbe a pácienst, leült melléje és türelemmel megvárta, míg ébredezni kezd. Az éjszaka folyamán másodszorra vette elő legsármosabb mosolyát és amikor Fadey Parshin felnyitotta ideálisan formált szemeit és ráemelte azt a bűvös kék tekintetét, az orvos elfojtotta magában az előtörő megjegyzést: „hát persze, hogy kék a szemed, te mintapéldány”, majd rajongással eltelve, hogy szót válthat a kor istenének képmásával köszöntötte:

– Jó reggelt, Fadey. Már nagyon vártam, hogy felébredj. Hadd hívjam meg ezt a csinos fiút egy reggelire a kedvenc kávézómban, nagyon finom ott a criossant.