Pjotr Kandurovics izzadni kezdett, amikor meglátta az utasok között, a mikrogravitációban úszva közeledő Jelena Mogorva kozmológiai inspektorasszonyt. Elszakította tekintetét a vörös egyenruha alatt domborodó mellekről, nyugalmat erőltetett baltával faragott arcvonásaira, és eloldotta a rögzítő hevedereit. Utastársainak a mosdóról motyogott valamit; ám ez nem bizonyult hihető kifogásnak, hiszen az utazás kezdetén elhangzott, hogy szükség esetén a szkafanderbe kell vizelni. Pjotr Kandurovics azonban nem szívesen ismerte volna be, milyen mély reflexeket indított be benne az inspektorasszony látványa. Tudta, hogy ha meg akarja őrizni maradék emberi méltóságát, el kell kerülnie a találkozást Jelena Mogorvával.

A súlytalanságot kihasználva az üléssor fölé lökte magát, és saját megnyugtatására megkocogtatta a bal vállán található kis rekeszt, ahol a vodkáját tartotta, amit az űrbetegség legyőzésére a szkafanderhez adtak. Ezen a palackon kívül csak a gitárja volt nála, a tokjába gyömöszölve néhány, egy doboz Lajka márkájú cigaretta, meg pár rubel. Úgy gondolta, a Proxima Centaurin nem lesz szüksége másra, most mégis azt kívánta, bár nála lenne a naplója: felolvasná Jelena Mgorvához írt verseit, az üres lapokból pedig virágot hajtogatna a nőnek, hogy meglágyítsa a szívét. Megtapogatta a hajó belső borításának paneleit, hátha valamelyik egy nyílást rejt maga mögött, amiben elrejtőzhet a nő elől, de nem volt szerencséje.

Nem kerülhetett így a szeme elé, még egyszer nem! Még élénken élt benne a gyászos Koszmodrom Vosztocsnij-i találkozás emléke, amely után még hetekig kísértette őt álmában Jelena Mogorva bájos arca. Teljesen azóta sem felejtette el őt; időről időre megrohanta egy gonosz hang vagy illat, ami a nőt idézte. Hátrapillantott, amennyire a szkafander engedte, és egyre hatalmasodott benne a rettegés. Hiába lebegett a hajó utasterében uralkodó mikrogravitációban, a gyomrában olyan súlyt érzett, mint még soha.

Ám a találkozás elkerülhetetlen volt, mint két rossz csillagzat körül keringő aszteroida, amik létrejöttüktől fogva ütközési pályán száguldanak, csak a hely és az idő volt a kérdés.

– Nocsak, megint maga? – lehelte a nő lágy hangon, amitől Pjotr Kandurovics rögtön túl szűknek érezte szkafanderét.

– Jelena Mogorva elvtárskisasszony – üdvözölte kiszáradt torokkal. – Rengeteget álmodtam magával.

– Arra fogadni mertem volna, Kandurovics elvtárs – felelte. – Na, jegyeket, bérleteket szíveskedjék ellenőrzésre felmutatni.

A nő jelenléte felvillanyozta és letaglózta egyszerre, dadogva próbálta a tudtára adni az érzéseit, de sehogy nem tudta meglágyítani azt az acélhideg szívet. Így amikor a Proxima Centaurira tartó menetrendszerinti Szojuz megállt üzemanyagot vételezni a Csepel15 jelű urániumaszteroidán, a biztonsági személyzet kipenderítette a férfit.

Némileg vigasztalta Pjotr Kandurovicsot, hogy legalább a jó öreg gitárja vele van, így elfoglalhatja magát a következő űrhajó érkezéséig, ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a szkafander ormótlan kesztyűjében esélye sincs pengetni a húrokat. Amikor erre ráeszmélt, megpróbált a csomag Lajka cigaretta vagy az üveg vodka tudatába kapaszkodni, de oxigén nélkül azt sem tudta volna meggyújtani, ráadásul ha felnyitja a sisakját, azonnal végez vele a légnyomás.

Gyászos hangulatban pillantott a megállóhelyre szerelt Futár-kijelzőre, de az a hajók menetrendje helyett csak annyit közölt, hogy “kérjük, figyelje a hangos utastájékoztatást!”. Mindezt egy olyan aszteroidán, ahol, bármit írjanak is a nagy sci-fi-írók, légkör hiányában nem terjed a hang.