A falu népe gyűlölködő tekintettel, szándékos lassúsággal pakolta a liszteszsákokat a szekerekre. Adrian mester valahol a szíve mélyén megértette őket. Viszont cseppet sem hatotta meg. A mesterek a leghatalmasabb áldozatot hozták az emberiségért. A nép mindebből csak annyit fogott fel, hogy megadóztatják őket, cserébe nem kapnak semmit. Sőt! Évente huszonöt kisgyereket is begyűjtöttek tőlük. Nem tehettek mást, engedelmeskedtek. Mert tudták – egyesek tapasztalatból, mások hallomásból – hogy ellenállásnak nincs értelme. Az ezüstfalú városok lakóival jobb nem szembe szállni.

Adrian fájdalmasan felköhögött, egész testében beleremegett a görcsös ingerbe. A parasztok kárörömmel mosolyogtak egymásra. Ez volt az egyetlen vígaszuk: a mindig haldokló mesterek látványa.

A köhögés zaja felébresztette mellette az adóként begyűjtött gyereket. Most még egészséges és életerős. Szép jövő állhatna előtte, akár még az öregkort is megérhetné, és egy tucat utódot nemzhetne. De rá már a mesterek sorsa vár. Tudás, rövid élet és gyötrelmes halál.

Ismét köhögött, erősebben és a fájdalom is lassabban múlt el, mint legutóbb. Eldöntötte, hogy magasabb szintre állítja a MedModulja teljesítményét. Az orvosi beültetés a retinakijelzőjén jelezte, hogy a berendezés már eddig is maximális hatásfokon működött.

Káromkodott az orra alatt. Tenyerét a nyöszörgő gyerek arca fölé tartotta, és egy bénítósugárral visszaaltatta. Nem akarta, hogy sírásával felszítsa a falusiak dühét és azok esetleg nekirontsanak. Esélyük nem lett volna, de az energiacelláit sem akarta lemeríteni.

Két nappal és jó pár faluval korábban választotta ki. A főtérre parancsoltatta az összes kisgyerekes szülőt. Az összes adóbehajtás közül ez volt a legveszélyesebb. Ilyenkor szabadulhattak el legjobban az indulatok. Minden mást az esetek többségében a néppel fuvaroztattak a városaikba, de egy-egy gyerekért mindig mester utazott el.

Egy tanító házaspár negyedik fiát választotta. Megfelelt a kritériumoknak. Intelligens szülők, és nem egyke. Könnyen elvette az édesanyjától, hazakísérte, majd egy erős sugárral hosszú időre elkábította, az apa mindeközben a vásárba utazott. Mire az asszony felébredt, már messze járt.

Adrian merengve nézte a békés arcot. Harmincöt évvel korábban az övé is ilyen lehetett. Vajon őt is így védték a szülei, amikor kiválasztották? Élnek még talán? Már nincs jelentősége. Nem ismerte a rokonait, sem a szülőhelyét. Még az is lehet, hogy pont az egyik falu az, amin mostanában utazik keresztül.

Az eredeti nevét sem tudta, Leonard, az őt begyűjtő mester adta neki az Adriant. A mellette fekvő gyerek pedig tőle kap majd egyet. Hogy a szülei Aaronnak hívták, mit sem számított. A mesterek választották ki az utódukat, aki elfoglalja a helyüket. De ez csupán üres formalitás volt, hisz Adrian soha nem lesz a tanára, és meg sem éli a napot, hogy a gyerek teljes értékű mesterré váljon. Leonard alig egy évet élt még a kiválasztást követően.

A szekér nagyot rándult, amikor a parasztok az utolsó zsák lisztet dobták fel.

– Itt van mind – mondta a molnár –, akkor végre eltakarodik innen?

– Az adótokat megfizettétek, nincs több dolgom veletek – játszotta el a kötelező szerepét.

A férfi köpött egyet és visszalépett a malomba.

Megindította a szekerét. A többi fogathajtó követte. A kis karaván kivonult a faluból, átbaktatott egy öreg tölgyfahídon, majd rátért egy ősi útra, amit egykor autópályának hívtak. Olyan gyors járművek közlekedtek rajta, amit a mai népek már elképzelni sem tudtak.

Mára mindebből semmi nem maradt. Csupán a mesterek ismerték a régmúlt nagyságát, emlékeztek az elődök tetteire. Őrizték és gyarapították a tudásukat. És mindezért az életükkel fizettek.

Rendületlenül állították, hogy egy átok sújtja félezer éve az emberiséget, ennek a megtörése a mesterek küldetése, de a nép nem hitt nekik. Azt is elfelejtették, hogy őseik közös megegyezéssel osztották mesterekre és közemberekre a népességet. Mára csak a gyűlölet maradt.

De ki hozta a nagyobb áldozatot? Csupán kétszáz Mesterváros létezett a világon, mindegyik ezer lakóval. Mellettük sokmillió közember. Mi az a csekély adó, amit a mesterek eltartására fizettek, és évenként az a huszonöt gyerek, amivel egy város pótolta a lakosságát.

Egy vendéglő mellett haladtak el. A karaván élén haladó mester elől mindenki látványosan behúzódott a kétszintes kőépületbe. A nyitott ablakokból egy pengetős hangszer dallamos zenéje szállt feléjük. Adrian a fogait csikorgatta. Egy másik élet jutott az eszébe, amelyben három és fél évtizeddel korábban nem akad rá Leonard. Még fiatalnak számítana, jó egészségben. Felesége és gyermekei lennének. Énekelne nekik esténként, vagy talán ő játszana a fogadóban.

Lelkében egy művész lakozott, csapnivaló tudósnak bizonyult. Akármilyen szülőktől is vették el, az őt kiválasztó mester alaposan melléfogott. De elfogadta a sorsát. Ezzel sajátjává tette az emberiség átkát. Tudós lett, aki az élete árán fáradozik, hogy az emberek egy nap ismét a csillagok közé repüljenek.

Az orvostudományoktól rosszul lett, a fizikát alig értette, a műszaki tudományokhoz az érzéke, az informatikához a türelme hiányzott. Viszont annál szívesebben olvasott költeményeket, írt verseket. Az viszont nem tartozott a mesterek feladatai közé. Az imént hallott rövid dallamból több érintette meg, mint egy hónap kutatómunka jegyzeteiből.

Oktatói hamar felismerték ezt a tényt, azzal gazdálkodtak, amit kaptak. Ha már mester lett, többé nem térhetett vissza a régi életéhez. Úgyhogy gyakran választották kiküldöttnek, olyan mesternek, aki elhagyja a várost és begyűjti a köznéptől az adót vagy rendelkezik felettük. A leghálátlanabb és legutálatosabb feladat. Lényegében az életét adta a semmiért.

Idővel meggyűlölte a külvilágot. A napsütést, a szelet, az esőt, az időjárás összes formáját. Az állatok szagát, igazából minden természetes szagot. Az út zötykölődését, a kiküldetéseket. Végül a művészetet is meggyűlölte a saját sorsával együtt.

A keserű gondolatok kiváltotta düh ismét köhögésre kényszerítette. Meggyengült, lefogyott. Egy ideje ötven kilót sem nyomott, haja megritkult, bőre megráncosodott. Hiába a MedModul töretlen küzdelme, csak lassította a haldoklását.

A nap már alacsonyan járt, fénye a közeli erdő lombkoronáján áttörve ért el hozzá. Pár órányi út maradt hátra, hamarosan megpillanthatná a Mesterváros tükörfényes energiakupolájának a félgömbjét. Haza érkezne. Talán az egészségi állapotára való tekintettel nem kapna újabb kiküldetést. Hátha megpihenhetne. Milyen jó lenne.

Úgy döntött, megállnak és másnap fejezik be az utat. Nem fárasztja tovább magát, fájt a dereka a hosszú utazástól. Hátrafordult a karaván többi fogathajtója felé.

– Ma estére itt táborozunk le! – Örült, hogy a hangja alig remegett és nem csuklott el.

Leszállt a bakról. A gyerekre nézett, csak miatta lenne fontos, hogy visszaérjenek a Mestervárosba. Mielőbb meg akart tőle szabadulni. Egyre inkább a régi önmagára emlékeztette. Sebaj! Egyszer még megeteti, hagyja kicsit mozogni, utána visszaaltatja, holnap reggel pedig átadja, hogy mesternövendék legyen belőle.

A fogathajtók kikötötték a lovakat, tábortüzet raktak, pokrócokat pakoltak köré, és hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez. Őket a hűséges emberek közül válogatták ki, engedelmesen követték a mesterek utasításait.

Adrian magához vette a csomagját, hálózsákját a közemberektől kicsit távolabb terítette le. Szándékosan különült el. Alapvető eljárás volt, hogy a mesterek távol tartották a felszerelésüket a közemberektől. A kisgyerekre ellenben ez többé nem vonatkozott.

Egy korty vízzel lenyelt egy marék tablettát, egyre kevésbé fejtettek ki bármiféle hatást. Ölébe vette előcsomagolt ételadagját és apró falatokban nyelte. Már az evésben sem talált örömöt. A testét emésztő rák a nyelőcsövére is átterjedt.

Nem bírta megenni az egész adagot. De ez legalább azt jelentette, hogy a gyereknek nem kell új csomagot bontani. Visszament a szekérhez, megérintette Aaron arcát és egy rövid energiasugárral felébresztette.

A fiú kábán felemelte a fejét, riadtan körbenézett, sírva fakadt és az anyát követelte. Adrian legalább tíz percig próbálta rávenni az evésre, előbb kedvesen, majd indulatosan. Végül megsajnálta, ismét kedvességgel próbálkozott, de sikertelenül. Feladta, odahívta az egyik szekérhajtót és a gondjaira bízta. A sírás fél órával később hagyott alább.

Ezalatt ő a hálózsákján fekve a retinakijelzőjére töltötte a mesterek legújabb kutatási eredményeinek és naplóinak a listáját. Azok között szemezgetett. A száz Mesterváros tudósai összehangolt munkával fáradoztak a tudományos ismeretek gyarapításán. Őrizték, amit az emberiség elvesztett. Nem talált semmi számára érdekeset, ha mégis, alig értett meg bármit az okfejtésekből, levezetésekből.

A nap a horizont alá bukott, csillagok tünedeztek fel az égen. Adrian úgy döntött, elkábítja a gyereket, mielőtt nyugovóra tér. Jóformán az egész napot átaludta, nehogy az éjszaka közepén kezdjen el sírni vagy szökjön az erdőbe.

A beépített érzékelőrendszerének a biztonsági figyelmeztetése ébresztette fel. Kicsivel múlt éjjeli egy óra. Nagy sebességgel közeledett feléjük valaki abból az irányból, amerről ők is érkeztek.

Egy lóháton ügető ember – érkezett a frissítés. Már hallani lehetett a patadobogást, amikor az érzékelő újabb részletet közölt: középkorú férfi, lőfegyverrel a kezében, egyenesen feléjük tart, nem lassít.

Adrian szívverése felgyorsult, de nem félt. Tudta, hogy az önvédelmi bionikai beültetéseivel egykettőre ártalmatlanná teheti a támadót. Ki más lehetne, mint a gyerek apja, estleg egy másik rokona. Aktiválta a javított látásfunkciót. A sötétségen keresztül is megpillantotta lovast. Rámutatott a karjával, egyelőre kivárt.

– Állj! – Kiáltása erőtlenebbre sikeredett, mint akarta.

Az ügető alak addig a tűz felé haladt, de a felszólítás után nyomban a hangforrás irányába kanyarodott és a fegyvertartó kezét is felemelte. Adrian egy bénító energiasugárral ártalmatlanította.

A ló és lovas egyaránt elzuhant, lendületük miatt még bukfenceztek egyet. A fogathajtók rémülten nézték a jelenetet. Adrian alig tartott vissza egy újabb köhögést, de nem akart megtörtnek látszani. Az energiasugár nem a testéből vont el energiát, hanem a beültetéseit merítette, az ő szerepe mindebből annyi volt, hogy rámutatott a célpontra. De már egy egyszerű kiáltás is a nehezére esett.

Másodpercek teltek el, mire újra meg tudott szólalni.

– Hozzák azt az embert megkötözve a tábortűzhöz a felszerelésével együtt.

Az egyik fogathajtó átadta Adriannek a lovas fegyverét, egy felajzott számszeríjat. Ezen kívül egy tőrt találtak nála. Továbbra is az apára gyanakodott, kétségkívül támadó szándékkal érkezett, viszont nem tűnt haramiának. Ahhoz túlságosan ápoltnak nézett ki. A férfi arca a tűzfényben verejtéktől csillogott, harmincöt év körüli lehetett. Nagyjából, mint a mester, noha ő legalább kétszer annyinak tűnt.

A férfinak pont olyan dús, göndör sötétbarna haja volt, mint a gyereknek. Az apja jött, hogy megmentse a fiát. Adrian egy pillanatra megrendült, vajon az ő szülei is a nyomába eredtek?

Felébresztette a férfit. A szeme rögtön felpattant, tekintete ide-oda cikázott, és a kötelékeit feszegette.

– Te raboltad el a fiamat?! Aaron, hallasz engem? Merre vagy kisfiam?

Adrian a kezével tapasztotta be a férfi száját, nem akarta hallani a keserves kiáltozást.

– Te ostoba! A törvény nevében jártam el. Végezhetnék veled, amiért most megtámadtál! – sziszegte, karja remegett az idegességtől.

Gyilkos tekintettel néztek egymásra. Adrian gyűlölte ezt az embert, nem azért, mert megtámadta, hanem mert ennyire megnehezítette a feladatát. Tovább kellett volna menniük, gondolta magában, akkor elkerülhették volna ezt a találkozást.

– Ölj meg inkább, de a fiam nélkül nem megyek egy tapodtat sem!

Nem akart vele végezni, nem is lett volna rá képes, sohasem gyilkolt még. Gyűlölni viszont tiszta szívből tudta. Gúnyosan elmosolyodott.

– Maradj nyugodtan, elkábítalak, mint a feleségedet, és mire felébredsz, már a Mestervárosban leszek a fiaddal.

– Ez nem igazságos! Nem rabolhatod el a gyerekemet! Ha elviszed Aaront, örökre vadászni fogok rátok. Egymás után ölöm meg a mestereket. És kitalálom a módját, hogy a rohadt városaitokba is bejussak.

– A mestervadászatod elég szánalmasan indult, és ennél nem is lenne több esélyed soha – csikorgatta dühösen a fogait.

– Elraboltad a fiamat, azt hiszed, hogy érdekelnek az esélyek?

Adrian felemelte a karját, hogy tizenkét órára elkábítsa a férfit, és a sorsára hagyja. Egy közember fenyegetése semmit sem jelentett a mesterek hatalmával szemben. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát. Úgy döntött beleviszi egy kegyetlen játékba az apát, amiért megkeserítette az útját.

– Mi a neved?

– Barnabas – felelte a férfi rövid habozás után.

– Rendben van Barnabas. Visszakapod a fiadat. Egy feltétellel. Holnap reggel elmegyünk a legközelebbi faluba, és ott te rámutatsz egy gyerekre. Érted? Kiválasztasz egy másik fiút, akit elviszek a te Aaronod helyett. Utána elválnak az útjaink, és oda viszed a kölködet, ahova akarod.

A férfi jó pár pillanatig töprengett az ajánlaton mielőtt megszólalt.

– Nem-nem. Nem veszel rá erre. Ez a ti mocskos játékotok, ti raboltok gyerekeket. Ne próbáld úgy beállítani, mintha az én felelősségem lenne.

Adrian szemei gyűlölettel telve szűkültek össze.

– Játék? Te ezt játéknak nevezed? Azt hiszed élvezem, hogy egy gyereket kell elvennem a szüleitől? Azt hiszed szórakozásból csinálom? Ez a kötelességünk te nyomorult! Tudod te mekkora áldozatot hoznak értetek a mesterek? Az életünkkel fizetünk, hogy ismét naggyá tegyük az emberiséget. Ti meg cserébe még azt a keveset is alig vagytok hajlandóak megadni, amit kérünk.

– Keveset, a fiam a mindenem – kiáltotta majdnem sírva Barnabas. – Miért nem a saját gyerekeitekkel szórakoztok?

Adrian visszakézből csapta arcon a férfit. A mozdulattól majdnem elesett, és heves köhögés lett úrrá rajta. A fogoly a lényegre tapintott.

– Mert nincsenek gyerekeink! – kiáltotta amint levegőhöz jutott. – Az összes mester meddő, te nyomorult. Ezt az áldozatunk része. Azért visszük el a gyerekeket, hogy mestert neveljünk belőlük. Hogy fenntartsuk a közösségünket.

Barnabas szeme kikerekedett.

–Mestert akarsz csinálni a fiamból? – hitetlenkedett, majd hozzátette. – Miféle áldozatról beszélsz? Ti még soha semmit nem adtatok nekünk, csak sarcoltok minket és elraboljátok a gyerekeinket.

Adrian gúnyosan felnevetett és a szemét forgatta.

– Mert ti rég elfeledkeztetek a múlt nagyságáról, ahova eljutott az emberiség, de idegen erők a mélybe lökték. Mi az őseink tudását őrizzük és gyarapítjuk. És ezt az idegen erőt akarjuk megsemmisíteni – mondta dacosan.

– Az ősi háborúról beszélsz?

– Dehogy – horkantott fel Adrian. – Nem volt semmilyen háború. Döbbenetes, hogy mennyi mindent elfelejtettetek, amit nem kellett volna.

– Hallottam az ősök koráról, amikor a szuperhatalmak rivalizáltak és végül összecsaptak egymással, akkor vesztek el a birodalmak és a sok tudás.

– A szuperhatalmak léteztek, de nem csaptak össze, soha nem került sor nagy háborúra. Azok a birodalmak lassan hanyatlottak le, de a tudásukat a mesterek rendje megőrizte, hogy egy nap újra az egész emberiség javát szolgálhassa.

– Felőlem. De akkor sem értem, miért a mi gyerekeinket raboljátok el, hogy mestert csináljatok belőlük. Miért sterilizáljátok magatokat.

– Hát pont ez az. Mi nem sterilizáljuk magunkat. Mi a mesterek, akik birtokoljuk az őseink technológiáját, megbetegszünk és fiatalon meghalunk. A gyerekek azért kellenek, hogy legyen kinek továbbadni a tudást. Engem 2483-ban vittek el egy Mestervárosba. Még csak harminchét éves vagyok, de úgy nézek ki, mint egy hetvenéves. Jövő ilyenkor már egész biztos, halott leszek. Érted már az áldozatot?

– És ezt a sorsot szánod a fiamnak is? – kérdezte ridegen.

– Hát… a mesterek átlagos életkora most nagyjából negyven év. A fiad rengeteg tudást fog elsajátítani és továbbadni az utána jövőknek, mindaddig, amíg ezt az… átkot nem sikerül megtörni.

– Tehát, ha magaddal viszed, könnyen lehet, hogy a fiam hamarabb meghal, mint én?

Adrian lemondóan sóhajtott.

– De ezalatt az emberiséget szolgálná, olyán tudás áll majd a rendelkezésére, amit el sem tudsz képzelni, és miután a rendem legyőzi ezt az átkot, a többi leszármazottadra egy jobb világ fog várni.

Hosszú csend következett. Barnabas sokáig csak meredt maga elé. Egy idő után fészkelődni kezdett.

– Miféle átok ez, ha mindenkit sújt, miért csak a mesterek tudnak róla.

Adrian leült, átkarolta a lábait és állát a térdére támasztotta. Kényelmetlennek érezte, de nem törődött vele. Kezdett megnyugodni, haragja csillapodott. Intett az egyik fogathajtónak, hogy támassza a foglyot ülőhelyzetben egy fának.

– Ez sosem volt titok, a közemberek választották a feledést. Hogy miért? Nem tudom, ne kérdezd! Talán, mert így könnyebb. Az átok valójában egy vírus. Amivel egy idegen faj fertőzte meg az emberiséget valamikor nagyon-nagyon régen, hogy ne válhassunk fenyegetéssé a számukra. – Pár pillanatig gondolkozott, erőt gyűjtött. Egy fadarabot vett a kezébe, és egy csíkot kezdett húzogatni vele egyre mélyebbre a fekete földbe.

– A folyamat a huszadik században kezdődött. Az emberiség technológiailag dinamikusan fejlődött. A világ egyre több titkát fejtettük meg, egyre nagyobb tettekre lettünk képesek. – A pálcával a holdra mutatott. – Látod azt ott, még oda is eljutottunk. Sőt, még annál is sokkal messzebb.

Barnabas egy pillanatra az égre fordította a tekintetét. Arca hitetlenséget tükrözött, de nem szólt.

– Szóval, ahogy fejlődött az emberiség, úgy lettek egyre betegebbek, gyengébbek és visszamaradottabbak az emberek. Akkor még nem tudták, de a huszonegyedik század végére világossá vált, hogy a degeneráció a technológiai fejlődéssel áll párhuzamban. Ahogy fejlődtünk, úgy nőtt a testi-szellemi fogyatékosok és a meddő emberek aránya. Kipusztultunk volna, mire a más bolygókat népesíthettünk volna be.

Mivel akkoriban az országok különböző fejlettségi szinten álltak, a problémát átmenetileg azzal orvosolták, hogy a hasznos és cselekvőképes népesség hiányát az elmaradott országokból pótoltál. De az újabb technológiák előbb-utóbb oda is bejutottak, szóval a probléma ott is kritikussá vált. Csak azok a közösségek maradtak egészségesek, amelyek nem használtak fejlett eszközöket. Ott a vírus nem fejtette ki a hatását. Látod-látod? Így lehet a birodalmakat háború nélkül legyőzni.

Barnabas billegtetni kezdte a fejét, továbbra sem válaszolt. Adrian megfigyelte, hogy titokban a kötelékeit bolygatja. Hadd tegye, gondolta. Pár év alatt talán sikerülne kiszabadulnia a polipropilén madzagból.

– A népességcsökkenés és a degeneráció felgyorsult. Az emberiség két részre szakadt. Az egyik fele az életet választotta, a modern technológia nélküli egészséges életet, ők prosperáltak. A másik fele nem szakadt el a gépektől és pár nemzedéken belül kihaltak. Ekkoriban bukkantak fel a mesterek. A tudományok őrei. Az őseink közösen egyeztek meg az adóról. Mi őrizzük a tudást, fejlesztünk, és kikutatjuk a vírus ellenszerét. Emellett ügyelünk arra, hogy semmiféle technológiával ne érintkezzetek, így nem aktiválódik bennetek a vírus. Ti pedig ezért cserébe elláttok minket, és utódaitokkal pótoljátok a népességünket. Akkoriban még önkéntesek is érkeztek közénk, egyesek azért szültek eggyel több gyereket, hogy mesternek adják. Csak valahol időközben a dolgok megváltoztak, évszázadok teltek el, többet felejtettetek a kelleténél, és gyűlölt ellenséget kezdtetek látni bennünk. Nem is érdekelt titeket, hogy miket mondunk vagy tanítunk nektek.

– Nem emlékszem rá, hogy egy mester valaha is tanítani próbálta volna bármire.

– Rég lemondtunk erről. A többségetek nem hitt, vagy nem akart hinni nekünk. Másokat egyszerűen nem érdekelt. Volt olyan kormányzó, aki konkrétan elrendelte az erre utaló bizonyítékok megsemmisítését. Mindegy is. Mint mondtam, rengeteg idő eltelt. Az emberiség ismét benépesítette a bolygót, igaz technológia nélkül, de viszonylag nagyobb békességben. Kevesebb háború van, mint régen. – Adrian fintorogva elmosolyodott, majd hozzátette. – Talán, mert az összes gyűlöleteteket ellenünk összpontosítjátok.

– És ötszáz év alatt nem jöttetek rá a vírus ellenszerére – kérdezte gúnyosan Barnabas.

– Ez ennél jóval összetetteb. Egyrészt nem ötszáz éve kutatjuk a vírust, hanem azóta fejti ki a hatását. Másrészről, nem olyanok lesznek mesterek, akik saját érdeklődésük nyomán lesznek tudósok, hanem mi választjuk ki őket kiskorukban, az alapján, hogy milyen okosak a szülők, ezért nem választunk árvákat. Utána az új mester vagy jó tudós lesz vagy nem. – Adrian hangja elhalt. Belegondolt, hogy ő mennyire tökéletes példája az utóbbi csoportnak.

– Vagyis a fiammal zsákbamacskát húzol. Akaratuk ellenére fosztod meg a szülőket a gyereküktől. Utána a gyerek akarata ellenére mestert neveltek belőle, hogy egy olyan célt szolgáljon, amit nem ő választott, végül fiatalon és betegen haljon meg.

– A mesterek élete nem könnyű, nem a szabadságról szól. Nem jókedvünkben döntöttünk így, hanem mert egy külső erő erre kényszerített minket. Egy nagyobb célt szolgálunk. De látom, kezded érteni az áldozatot, amit mi mesterek hozunk értetek.

– Nem – jelentette ki nyomatékosan Barnabas. Én nem áldozatról beszélek. Hanem arról, hogy szinte minden döntéseteket a szabad akarat ellen hozzátok. A Mestervárosok puszta léte annak eltiprásáról szól. Egyetlen önkéntes tagotok sincs, és rajtatok kívül igazán senki nem akarja, hogy létezzetek.

– Szabad akarat? Azt akarod? Mi pontosan azért küzdünk. A huszonegyedik század közepén az emberiség eljutott a szomszéd bolygóra, a Marsa. – Adrian remegő kezével ismét az ég felé mutatott a pálcával. – És tudod egyetlen termékeny ember sem született ott, jobb esetben csak meddők voltak, rosszabban pedig visszamaradottak is. Egy idegen civilizáció a szabad akaratunk ellenére ehhez a bolygóhoz szögezett minket. Nem hagyja. hogy fejlődjünk. Már rég kolóniáink lehetnének más csillagok körül. Ötszáz év emelkedés helyet, ötszáz évet zuhantunk. – Adrian közelebb hajolt Barnabashoz. – Nézz rám! Ez az ára annak, hogy technológiát használok. Rohadok kívül-belül. Tíz éves koromban mutattak ki először rákot a májamban. Négyszer kaptam új szervet, mind a négyszer kiújult, és minden alkalommal egyre gyorsabban. Azóta csupa áttét vagyok, nincs egy ép szervem. Összesen huszonkettő szervátültetésen estem át és csak egy kevés időt nyertem vele. A bionikus beültetéseim tartanak életben, a MedModulom nélkül már évekkel ezelőtt meghaltam volna. És akármit teszünk, a helyzet romlik, akármilyen kezelést fejlesztünk ki, akármilyen orvosságot fedezünk fel, annál szörnyűbb betegségek bukkannak fel. A klónozott emberek pár év alatt degeneráltan halnak meg. Minden egyes új technológia tovább rövidíti a mesterek átlagos élettartamát. Hamarosan már a negyvenet sem fogjuk megélni. Azért, mert előre akarjuk juttatni az emberiséget, mert fejlődni akarunk. Ez mi, ha nem a szabad akarat elnyomása, mi pont ez ellen küzdünk.

Hosszú csend következett. Az egyik fogathajtó fát dobott a tűzre. A lángokat figyelték mindketten.

– Nem próbáltátok kérni ezt a civilizációt, hogy szüntessék meg a vírust? – kérdezte végül Barnabas.

Adrian összerezdült.

– Közvetlenül még sohasem találkoztunk velük. Távol tartották magukat tőlünk. Vitathatóan a huszadik század húszas, bizonyíthatóan a negyvenes éveiben fedeztük fel őket. Rengeteg észlelést feljegyeztek, egészen a Marsra-szállásig, utána gyorsan ritkulni kezdtek, végül teljesen megszűntek. Ez pontos átfedésben van a hanyatlás kezdeti szakaszával, és azzal, amikor az emberiség potenciális kihívássá válhatott volna egy idegen civilizációval szemben. Az aljas húzásuk az egyetlen magyarázat, hogy a fejlett berendezések miért betegítik meg az embereket. Ilyet csak egy programozott vírus tud kiváltani. De természetes körülmények között ilyen nem alakul ki. Tehát csakis egy fejlett faj állhat a háttérben.

– Szóval lényegében a fiamat egy olyan háború katonájának akarod besorozni, amit egy olyan ellenség ellen vívtok, akivel még nem találkoztatok. – összegezte Barnabas. Adrian a tűz fényében nem tudta eldönteni, hogy a férfi grimaszol-e a kijelentése közben.

– A gúnyolódással nem mész semmire – jelentette ki önérzetesen.

– Nem gúnyolódok, de amit most elmeséltél, az egyszerűen abszurd. Cseppet sem érzem úgy, hogy a fiam egy nemes célnak válna a részévé. Egyáltalán nem. Ti árnyak ellen harcoltok. Az sem biztos, hogy az a másik faj a hibás. Arra nem gondoltatok, hogy esetleg mégis természetes betegség, vagy az ember ilyennek lett teremtve?

Ez alkalommal Adrian nevetett fel.

– Mégis miről beszélsz? Hogy a földanya betegített meg minket, hogy a kicsi fia ne tudja elhagyni a szülőbolygóját.

– Csak mondtam valamit, de a te nézőpontodra sincs több bizonyíték, mint az enyémre.

– Csupán a józan ész és a logika. Földanya, cöhh…

– Te használtad ezt a szót. Akkor ne a logika útján indulj el, hallgass az szívedre. Több száz év alatt nem értetek el semmit. Az pedig egész biztos nem segít, ha egy gyereket megfosztotok a szabad döntéstől és rövid, fájdalmas életre ítélitek. Olyanra, amit nem is ő választott.

– Ez a világ nem a szabad akaratról szól. És csak azért zavar, mert pont a te gyerekedet vettem el, előtte egy percig sem foglalkoztál a múlttal. Minden évben huszonöt gyereket szállítanak minden mestervárosba. Mond csak Barnabas, eddig hánynak eredtél a nyomába, hogy megmentsd tőlünk?

– Nem érdekelt, mert nem tudtam róla, nem ismertem a múltat. Mindannyian szenvedünk tőletek. Nem csak betegek vagytok, hanem ti magatok vagytok a betegség. Egy rémkép ellen harcoltok, egy olyan ügy nevében, amit valójában elnyomtok.

– Te semmire sem emlékszel abból, hogy mit is képvisel a rendünk, ez egy küldetés, amiben a köznép csekély áldozatot hoz, mi vagyunk az igazi kárvallottjai. Ha most el is engedem a fiadat, a mesterek keresni fognak helyette egy másikat, más szülők fognak szenvedni, mert neked a saját boldogságod volt a legfontosabb. Csak arról tudsz beszélni. De mi az az emberiség lehetőségeihez képest. Ha tudnád, hogy néhány elődünk mekkora áldozatot hozott a közösségéért. De ha rajtad múlna, kiirtanád a mestereket. Az emberiség jövőjét taszítod el a saját jelenedért.

– Így igaz, nem ismerem a tudásodat, félelmetesnek tartom és elhiszem, hogy nagyszerű. De évszázadokkal ezelőtt elveszett, és mi megvagyunk nélküle. Jólétben élhetnénk, egyedül ti vagytok ennek az akadálya. Mert félezer éve fenntartotok egy ábrándot. Eközben délibábok ellen küzdötök. Teljesen mindegy, hogy idegeneknek nevezitek őket. Ti egy letűnt kort akartok feltámasztani, én csak a sajátomat előre vinni.

Adrian hallgatott, a csillagos eget szemlélte, a ragyogó Tejutat. Milyen közel van. És milyen messze. Már rendelkeztek a technológiával, hogy fénysebességgel odautazzanak. De mire mennének vele, ha végül csak koporsóként használhatnák az űrhajóikat.

Viszont a kisgyerek, Aaron, alig karnyújtásnyira aludt tőle. Egy élet, aminek nem kell tönkremennie egy rég elkopott álomért. De ha elengedi, a mesterek, akkor is pótolni fogják a soraikat, fenntarják a létszámot. Barnabas boldog lesz, és egy másik család fogja elveszíteni a gyermekét. Hosszú ideig nézte a csillagokat, talán órák is elteltek.

Már fakulni kezdtek a keleti horizonton a csillagok, amikor talpra állt. Kioldotta Barnabas kötelékeit, majd míg a férfi talpra állt, és néhány mozdulattal vért pumpált zsibbadt tagjaiba, a mester odasétált Aaronhoz és felébresztette. A fiú pár pillanattal később kiabálni kezdett, és amint meghallotta az apja hangját, odaszaladt hozzá.

Adrian a szekeréhez sétált nem nézett hátra, nem akart egy olyan jelenetet látni, ami egy emberöltővel korábban őt is megmenthette volna. Amikor közeledő lépteket hallott, egy kézmozdulattal jelezte Barnabasnak, hogy ne jöjjön közelebb. A férfi megértette. A mester hallotta, ahogy távoznak.

Egy perc eltelt, mire utánuk pillantott. Lóháton ügettek és hamarosan eltűntek a fák között.

Rájött, hogy életében először hozott szabadon döntést. A szívére hallgatott.

Utasította a szekérhajtókat, hogy szedelőzködjenek és vigyék a karavánt a Mestervárosba. Azok meglepődve néztek, de engedelmeskedtek.

A nap felkelt.

A MedModulja teljesítményét nulla százalékra állította. Retinakijelzőjén azonnal felugrott a figyelmeztetés a hamarosan várható súlyos egészségromlásról. Így egy-két napja marad hátra. Nem foglalkozott vele.

Felszabadult. Lassú sétára indult az erdőbe. A táj talán megihleti és út közben kitalál egy verset.