A vaku villanása egy pillanatra megvilágította az idegen csontvázakat. Roy még készített néhány képet. Kilenc napja érkeztek a barlangrendszerbe, de már teljesen megelégelte a mindent belepő, feneketlen sötétséget. Bárhova világított, a fény egy része a semmibe veszett egy nyílás vagy egy elágazás szájában.
– Én visszamegyek a táborba – hallatszott Sylvia hangja recsegve a rádióból. A falak száz méternyi távolságon túl leárnyékoltak minden jelet. A lány lényegében azt közölte, Roy is induljon, mert ő egyedül nem bolyong a járatokban.
– Rendben – felelete sóhajtva.
Kutatóhajójuk a Lalande 21185 csillag rendszerét térképezte fel nyolc fényévre a Földtől. A második bolygó ígéretesnek bizonyult. Az élethez ideális távolságban keringett, a mérete csak három százalékkal haladta meg a Földét. Azonban a remények hamar szertefoszlottak. Forró felszín, sűrű és mérgező légkör várta őket. Az ötszáz fokos hőséget a tiszta széndioxid atmoszféra okozta és több száz aktív vulkán táplálta.
Viszont a bolygó egy rejtélyt is tartogatott a felfedezők számára. Egyetlen helyen, három kilométer mélységben egy szabályos korong alakú, üreges sziklatömb húzódott. Átmérője huszonkettő, magassága három kilométert tett ki.
Kétségkívül mesterséges képződmény volt. De ha élt is valaha bármilyen faj a bolygón, a pusztító természeti erők rég eltüntették minden nyomukat.
Roy az elágazásnál találkozott Sylviával, egy másik folyosóról ingadozó fénycsóva közeledett feléjük.
– Találtam néhány roncsot, vagy mit. Valami gépek lehettek – mondta Miguel, a csapat harmadik tagja. – Ti?
Sylvia megrázta a fejét.
– Néhány csontvázat – felelte Roy.
– Menjünk vissza a táborba! – nyöszörögte a lány.
Elindultak.
Először egy kisebb fúrógépet küldtek a felszínre, ami egy önvezérlő, játékautó méretű szonda számára készített járatot. Az bejárt néhány folyosót, de a kapcsolatot hamar elvesztette, így fél töltöttségnél visszafordult, hogy továbbítsa az eredményeit.
Következő nekifutásra egy nagyobb fúrót építettek. Az egy nagyobb járatot készített, amiben már emberek is elfértek, közben szakaszonként hátrahagyott egy-egy zsilipet, hogy a beltér szobahőmérsékletű, három bar nyomású légkörét megóvja a felszín hetven-baros poklától.
– Ez így nem fog menni – szólalt meg út közben Miguel. – Ehhez évek kellenének, kilenc nap alatt alig jutottunk valamire.
– Igaza van – csatlakozott Sylvia –, ide egy egész csapat kell, menjünk vissza a hajóra, és majd a Földről küldenek egy másik expedíciót, hogy felderítsék ezt a… kriptát.
– Egy csomó reflektorral.
– Megbeszéltük, hogy a középpontig elmegyünk. Felfedezők vagyunk, nem mondhatjuk azt, hogy féltünk a sötétben. De a puszta ténybe gondoljatok bele, itt valamikor idegnek éltek, mi fedeztük fel az első földönkívüli faj nyomait. Nem hagyhatjuk csak úgy itt. Képzeljétek el, hogy könyvekben fog szerepelni a nevetek – próbálta lelkesíteni a fiatalokat.
Az út további részében hallgattak.
Mindhárman önkétesként jelentkeztek a feladatra, leszálltak a bolygóra, egy kis kabinban egyesével leengedték egymást és a felszerelésüket a barlangrendszerbe. Hoztak sátrat, oxigéntermelő algatartályt, számítógépeket, három újabb önjáró szondát, bányászfelszerelést, hatvannapi élelmet, víztisztító készüléket, egy elektromos teherszállító platót, lámpákat, mindezek töltéséhez szükséges generátort és fejenként egy vákuumban is használható lőfegyvert.
Kezdetben nagy kockázatot vállaltak, mivel az első szonda csak szűk alagutakat talált, ahol a sátrat nem lehetett felállítani. Igaz, a szkafandereket úgy alakították ki, hogy elvégezhessék benne a szükségleteiket, de hogy napokat töltsenek egyhuzamban űrruhában, kétségkívül gyorsan az expedíció végét okozta volna.
Szerencséjükre már az első napon találtak egy termet, ahol letáborozhattak. Így a kutatóhajó folytathatta útját a harmadik bolygó felé, miközben ők a halomnyi felszerelésükkel nap nap után egy kicsit mélyebbre merészkedtek az alagútrendszerben. Közben a szondák is feltérképeztek néhány járatot, majd, amikor a telepük félig merült, visszafordultak. Csak egy komp maradt bolygó körüli pályán a felfedezők hívójelét várva.
Az első két napon semmit sem találtak, folyosók, termek kapcsolódtak egymáshoz. Útjukat gyakran kőomlások zárták el. A falak sok helyen megrepedeztek.
A harmadikon fémberendezésekre bukkantak. Egykor gépek lehettek, műszerek, generátorok, motorok, tartályok. Évezredekkel vagy talán évtízezredekkel ezelőtt. Azóta szétestek, összetörtek, megrogytak. A vezetékek és a csövek leszakadtak, földre hullottak. Ami nem fémből készült, elporladt.
A belső légkör száz százalékban nitrogénből állt, minden bizonnyal, hogy megelőzzék az oxidációt. De ezzel is csak lassították az entrópiát.
Az ötödiken egy aknanyílást találtak. Leeresztettek egy drónt, ami megállapította, hogy a létesítmény alsó szintjeit víz árasztja el.
A hatodik napon bukkantak az első csontvázra. Kiterítve elérte a három méter hosszúságot. Egy részt bordakosárnak véltek. Három pár nagy, és három pár kisebb végtaggal rendelkezett. Utóbbiak egy lyukacsos csont körül hevertek, ami a fej lehetett.
Az első leletet újabbak követték, egyre több és több. Hamarosan kriptának minősítették a barlangrendszert.
Visszaértek a táborhoz, a hely egy szemétdombra hasonlított. Az igluforma sátor falait sűrített levegővel merevített bordák tartották. Dupla ajtaja zsilipként szolgált. Belsejéből enyhe fény szüremlett ki. Körülötte felszerelések kupacai hevertek. A visszaérkezett felderítőjárművek a bejáratnál várakoztak. A befogadó csarnok falait elnyelte a sötétség.
Sylvia törtetett elsőként a sátorba, Miguel ment a nyomában. Roy töltésre kapcsolta a kint várakozó szondákat, majd ő is bemászott. Leszedte magáról a szkafandert, és a hálózsákjára telepedett. Elkezdte dokumentálni a nap eseményeit, és a feljegyzéseihez csatolta a hármójuk által készített képeket és videókat. Sylvia hason feküdt és szinte már aludt, Miguel a tabletjén a szondák felvételeit nézte.
Kis társaságukat Roy nem találta ideillő felfedezőcsapatnak. A kapitány három önkéntest kért a feladatra. Sylvia jelentkezett először. A kis csini lány egyszerre kavart a legénység két tagjával és lebukott, ő egyszerűen le akart lépni egy időre.
Eleve nem merészkedett messzire a többiektől, de amint ráakadtak az első csontvázra végkép nem mert egyedül maradni. Szóval, ahogy mondják, vele is csak sűrűbben voltak, de nem többen.
Miguel rögtön Sylvia után jelentkezett. Roy szerint pont azért, mert vonzódik a lányhoz. A fiú kíváncsi volt és felelőtlen, science fiction filmeken és regényeken szocializálódott. Amolyan kocka. Tehát esélytelen Sylviánál.
Roy amolyan apafiguraként csatlakozott harmadikként. Már vén rókának számított, harminc évig szolgált bolygóközi teherhajókon a naprendszerben. De a fiatalok könnyen kiszorították az öregeket. Egyetlen hely maradt neki, a csillagközi kutatóexpedíció. Ilyenkor egy hajó fénysebességgel utazott egy másik csillaghoz, hogy feltérképezze a rendszert. A legénység hosszú évekre kiesett a világ eseményeiből.
– Hogy állunk Roy? – kérdezte Miguel.
– A számítógép becslése szerint az egész létesítménynek a kettő százalékát jártuk be, talán egy kicsit többet. Viszont már közel vagyunk a közepéhez, ha ügyesek vagyunk holnap vagy holnapután elérjük.
– És utána megyünk haza, ugye? – kérdezte bágyadtan Sylvia.
– Igen, utána visszafordulunk. – Némi töprengés után hozzátette. – De kérlek, egyezzetek bele, hogy egy másik úton megyünk. Felfedezők vagyunk. Utánunk legalább húsz év, mire egy másik hajó ideér. Addig az egész világnak a mi válaszainkkal kell beérnie. Nem mondhatjuk azt, hogy megijedtünk.
Miguel köteleségtudóan bólintott, Sylvia beletörődve sóhajtott, a hátára fordult és befejezte a látványos, szenvedve pihenést. Nekiláttak vacsorájuknak.
Másnap lebontották a sátrat, a nehezét a platóra pakolták, a többit a kezükben cipelték. Következő táborhelynek rendszerint mindig a legutóbb elért helyet választották. Ha végig magukkal vitték volna a felszerelést, sokkal lassabban haladtak volna.
Egy üres termet választottak, Roy és Sylvia bepakoltak, Miguel útjára indította a szondákat.
– Ma veled megyek – Sylvia az utóbbi napokban felváltva csatlakozott egyikőjükhöz és úgy vett részt a felderítésben. Roy bólintott.
– A roverek közül kettőt északi irányba, egyet dél felé indítottam, én arra megyek – mutatott az egyik folyosóra, másik kezében egy iránytűt tartott, a bolygó igen erős mágneses mezeje segített a tájékozódásban.
Roy az első elágazásig követte, majd különváltak. Hallotta, ahogy Sylvia a nyomában lépked. Egy szakaszon az út lejtett. Úgy tűnt, az idegen civilizáció nem tette magáévá a lépcső fogalmát, ilyennel ugyanis egyszer sem találkoztak.
Beléptek egy legalább száz méter hosszú csarnokba. Az ajtó mellett egy magába rogyott fémtartály hevert, csődarabok vették körbe.
– Csak csontváz ne legyen! – mondta Sylvia.
Roy a fal mentén futtatta végig a lámpa sugarát. További berendezések sorakoztak egymás mellett, szétesve, leroskadva. Egyszer régen elsüllyedt hajókról látott dokumentumfilmet, az abban bemutatott évszázados roncsokra emlékeztette a látvány. A terem túlsó felében egy kőomlás emelkedett.
A fénysugár körbeért, az árnyékok ide-oda libbentek. A kamera mindent rögzített. Tovább haladtak.
– A csontvázak csak kövek, nem veszélyesek.
– De ijesztőek!
– Ezzel nem tudok vitába szállni. Itt már rég nem él semmi.
– Szerinted milyen öreg lehet ez a kripta.
– Fogalmam sincs. Minden bizonnyal több ezer. De majd a minták radiokarbon vizsgálatából kiderül.
A falon egymástól egyenlő távolságra kör alakú lyukak sorakoztak, csak a szegélyükön kopott le a kő. Pár méterrel távolabb egy repedés vette körbe a járatot, a falak egy centivel elcsúszva folytatódtak.
– Látod, az erózió mennyire kikezdte már a helyet?
– A hideg is kiráz tőle – felelte Sylvia miközben az egyik lyukat vizsgálta.
Egy elágazáshoz értek, az egyik irányt egy kőomlás zárta el. Roy visszavilágított, a lyukak már a sötétbe vesztek. Ő is őrjítőnek érezte a mindent betakaró sötétséget és a végtelen csendet.
Mennyi ideje nem élhet itt senki?
Egy kilométert haladtak, utána visszafordultak, a roncsok mellett végül csontokat is találtak, de újdonsággal nem szolgált a hely.
Száz méterre lehettek a tábortól, amikor recsegve megszólalt Miguel hangja a rádióban, izgatottsága így is kihallatszott.
– Roy! Sylvia! Hallotok engem? Hahó!
– Hallak! – felelte Roy.
– Na végre! Találtam valamit! – Majd visszafogottabban hozzátette. – Oké, nem tudom, mekkora a jelentősége, de egy járatban áramlik a levegő, huzat van. Ilyet eddig nem tapasztaltunk!
– Nyugi Miguel, ellenőrizni fogjuk.
– Huzat mi? Már azt hittem, hogy élő idegent talált. A szívbajt hozta rám – tette hozzá epésen Sylvia.
– Te is nyugodj meg! Mondtam már, hogy ez a hely nagyon régóta halott.
A sátornál találkoztak, pihentek, töltöttek a berendezéseiken, ettek, oxigénpalackot cseréltek, majd elindultak a Miguel által megjelölt helyre.
– Egész közel haladtunk egymáshoz – mondta Roy, miközben visszanézte a számítógépbe feltöltött, bejárt útvonalak térképét. – Légvonalban alig távolodtunk el egymástól százötven méterre, csak te harminc méterrel mélyebben mentél. Viszont kicsit eltértünk a tervezett útiránytól. Nem pont a középpont felé haladtunk.
– Szerintem forduljunk vissza. Ez veszélyes lehet. Nem lenne jobb először az egyik szondát odaküldeni.
– A roverek még kint vannak – felelte izgatottan Miguel –, amikor visszaérnek, teljesen üres lesz a telepük. Előbb fel kell őket tölteni, ennyi időt nem vesztegethetünk.
– De akármi lehet ott.
– Szeretnél a sátornál maradni? – kérdezte Roy.
– Nem! – vágta rá. – De menni sem akarok. Félek.
– Valóban sok időt vesztenénk, ha kivárnánk a szondákat. Tudod mit, megnézzük, honnan jön a huzat, de nagyon óvatosak leszünk, rendben?
– És van fegyverünk is – tette hozzá Miguel.
– Ez igazából csak téged boldogít – felelte flegmán Sylvia.
A vita folytatódott egy darabig, de tovább mentek és hamarosan megérkeztek a megjelölt elágazáshoz. Űrruhában ugyan nem érezték a légmozgást, de talajról egy kis port felmarkolva és elszórva, láthatták a fuvallatot.
A keskeny folyosón Roy ment előre. A tömör sötétség mellé immáron nem csend, hanem halk zúgás társult. Ő is félt, előhúzta a fegyverét, igaz, a józan esze tiltakozott bármilyen idegen jelenléte ellen.
Ez a hely egy sokezer éves, üres kripta.
A huzat egy fordulóban, derékmagasságban, fél méter oldalú, négyzet formájú nyílásból áradt.
Ismét Roy haladt elöl, egy percbe telt, mire átkúszott a szellőzőre emlékeztető, két méter hosszú szűk helyen. Egy kör alakú terembe érkezett. Ropogást hallott, amint letette a lábát. A padlót egykor fém járólapokkal fedték le, az töredezett darabokra a súlya alatt.
Három út vezetett tovább. Az elsőt kőhalom torlaszolta el, a második egy keskeny folyosó volt, a harmadik egy tágas terembe nyílt, a lámpa fénye nem ért el a végéig. Egy lejtős út haladt a fal mellett a mélybe. Onnan érkezett a légáramlat.
– Ugye nem? – kérdezte csüggedten Sylvia, amikor talpra állt.
– De bizony. Arra vezet az utunk.
A lány nyöszörgött, majd riadtan felsikoltott, amikor Miguel, ügyetlenül a földre csúszott a járatból és ropogtatta maga alatt a padló maradványait.
– Hülye!
– Nem direkt volt! Sajnálom.
– Fejezzétek be, végezzünk itt minél hamarább! Nekem is elegem van ebből a helyből.
Beléptek a csarnokba. A lejtős szakasz balra fordult és vízszintesen haladt tovább a fal mentén. A terem padlója még ennél is mélyebben húzódott, és úgy tűnt mintha tartályok állnának rajta.
– Nekem erről az Alien című film jut az eszembe. Abban egy idegen űrhajón…
– Hagyd abba Miguel, csak Sylviát ijesztgeted ezzel.
– Kösz Roy! – mondta a lány.
A fém ropogott a talpuk alatt. A fal szinte egészén csövek és vezetékek futottak, rögzítésüket még nem győzte le az idő.
A kanyar után jobban láttak, a tartályok valójában két méter átmérőjű, kör alakú, nyitott kádak voltak, amiknek a teteje az út szintjéig ért. Némelyik üresen állt, másokban fekete, habos anyag kötött meg. Néhánynak szürke hártyaréteg fedte a felszínét, Royt arra emlékeztette, amikor a kihűlt levesen megdermed a zsír.
– Na, ilyet még nem láttunk – jelentette ki Miguel.
A fiú felemelt egy nagyobb fémdarabot és az egyik hártyás felületű kádba dobta. Az réteg a becsapódás körül összetört és sűrű folyadék buggyant a felszínre.
– Miguel! Mi a fenét művelsz? – kiáltott rá Roy. – És ha megrongáltad, ami a tartályban van?
– Van egy csomó, csak tudni akartam, hogy víz van-e benne.
– Azt hiszem, itt sok időt fogunk eltölteni – sajnálkozott Sylvia.
Roy körbefuttatta a tartályokon a lámpája fényét. Legalább százat megvilágított, és nem látta még a terem végét.
– Akkor kutatunk egy kicsit. Ezért vagyunk itt. Elegem van abból, hogy állandóan nyafogsz.
– De…
– Nincs de, fontos tudományos…
Roy szavait a fémpadló ropogása szakította félbe, a zaj előlük érkezet.
– Úristen! Menjünk innen! – sikoltott Sylvia és Miguel mögé ugrott.
Mindhárman a zaj irányába fordították a lámpáikat. Az egyik szélső kádban hevesen hullámzott a folyadék, a szintje legalább harminc centivel alacsonyabb volt a többihez képest. Sötét foltok vezettek a kádtól egy falmélyedésig!
Roy hallotta, ahogy a fiatalok előveszik a fegyvereiket.
– Ne lőjetek! Értettétek? Egyikőtök se lőjön!
Óvatos léptekkel előre indult. Sylvia rémülten tiltakozott, és húzta hátra Miguelt. A falmélyedésben megmozdult valami. Roy szíve hevesen vert, a pisztoly remegett a kezében, legszívesebben elfutott volna.
Egy hátborzongató érzés söpört végig a testén, felállt tőle a szőr a hátán, még csak hasonlót sem tapasztalt soha. Nem hitt a szellemekben, de ha léteznének és keresztül siklanának egy emberen, úgy vélte, az lenne ilyen.
– Ti is éreztétek ezt? – kérdezte Miguel.
Sylvia eleresztette a kezét és futásnak eredt.
– Ne engedd el! – fordult utána Roy! – Ha elfut és eltéved, soha nem találjuk meg.
A fiút nem kellett kétszer utasítani, szaladt a lány után. Két cikázó fénycsóva távozott a csarnokból. Roy előreszegezte a fegyvert és lassan hátrált.
Az érzés ismét, ez alkalommal még erősebben söpört végig a testén. Megborzongott, mintha egy pohár jeges vízzel öntötték volna nyakon. Egy pillanatra elhomályosultak a gondolatai. Összezavarodott, elfelejtette, hol van és hogy került oda. Megmozdult a sötétség, ez rögtön helyére rázta az elméjét.
– Ne mozduljon, vagy lövök!
A valami mégis előlépett, de Roy mégsem lőtt. Döbbenten nézte a tőle öt méterre álló idegent. A csontvázak hús-vér megtestesülését.
Két és fél méter magasan tornyosult előtte. Két lábon állt, két végtagot maga előtt tartott, másik kettőt Roy felé nyújtott, sötétkék bőre nedvesen csillogott a lámpa fényében. Arccal egyáltalán nem rendelkezett, helyette egy darázsfészekszerű felület hullámzott. A hatszögek szabálytalan eloszlásban néhol kitágultak, máshol összehúzódtak. Mindezt sistergő hang kísérte. A fej alatti részen három pár, csápszerű végtag lógott. A nyakát egy vastag fekete pánt vette körül, amiből csövek vezettek a háta mögé.
Roy hátrált. A lény négy lábra ereszkedett, és lépdelt utána. Így egy magasságba kerültek. A sistergés felerősödött.
– Ha közelebb jössz, lövök!
A lény haladt felé. Roy lőtt egyet az idegen lába mellé. A golyó hangosan pattant és elsüvített a csarnok sötét végébe. Erre megállt. Ismét az különös érzés hatolt az elméjébe, kevésbé volt rémisztő, ellenben sokkal koncentráltabbnak érezte, gondolatokat kavart fel a fejében. Elfeledett gyerekkori emlékek elevenedtek fel, és ismeretlen képekkel keveredtek. Meghatározhatatlan és felfoghatatlan tapasztalások villantak elé, emlékképek, melyen nem tőle származtak.
Egy ideje lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, lény már alig egy méterre állt tőle. Roy leengedve tartotta a fegyvert.
Ismét gondolatok zúdultak rá, emlékek, érzések, vágyak, szándékok, egy – vagy ki tudja, több, sokkal több – elme akarata. Villanásszerűen bukkantak fel a szeme előtt, majd eltűntek és rögtön feledésbe merültek.
Egy hangos dörrenés rántotta vissza a barlang sötét valóságába. Miguel lőtt a csarnok bejáratából. A golyó a falon pattant. Az idegen közvetlenül Roy előtt állt, a hatszög pofa az arcával szemben hullámzott. A lény hátra rugaszkodott és a kádba ugrott, a benne lévő folyadék messzire fröccsent.
Miguel futni kezdett lefelé, közben még háromszor lőtt. Roy minden dörrenést tisztán hallott, de nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e vagy ébren van, mi valódi és mi képzelet, teljesen elvesztette a realitásérzetét, a félelmének nyoma veszett. Csak állt és nézte, ahol korábban az idegen volt.
– Jól vagy Roy? – kérdezte rémülten a fiú. Szavai egy messzi világból érkeztek.
– Én… én…
– Kicsinálom a dögöt! – kiáltotta, majd pisztolyával a hullámzó vizű kádra célzott.
– Ne! – állította meg bágyadtan Roy. – Nem bántott, csak mutatott… valamit.
– Mit?
– Nem emlékszem.
– Tűnjünk innen! – kezdte húzni a fiú, mint korában őt Sylvia. Roy engedelmeskedett.
A csarnok ajtajából még megvilágították a kádat, a fény alig ért el odáig, de látták, hogy a víz hullámzása csillapodott.
– Biztos ne lőjük szét? – kérdezte Miguel.
– Az lenne a legjobb – biztatta Sylvia.
– Ne! – vágta rá Roy, immáron határozott, tiszta fejjel. – Ő a legutolsó.
– Milyen legutolsó?
– A fajtája legutolsó élő tagja. Azt hiszem.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte gyanakvóan a lány.
– Mert megmutatta. – Roy hangja ismét elbizonytalanodott.
Reszketett, enyhén fájt a feje. A pisztollyal intett a fiataloknak, hogy másszanak be a négyszögletű járatba. A gesztus furcsán fenyegetőre sikerült. – Csak menjünk innen. Befejeztük a küldetést.
Ez már inkább lelkesítette őket. Gyors tempóban távoztak. Miguel útközben próbálta Royt faggatni az élményeiről, de mivel nem emlékezett pontosan, kitért a válasz elől. Emlékezett. Valamire. Apró foszlányok villogtak a fejében, amik nagyobb gondlatokká álltak össze. Koncentrálnia kellett, hogy ne veszítse el őket újra. Zavarta a fiú faggatózása, ezért csendre intette.
A táborban még legalább egy órát ült némán, mire megszólalt.
– Emlékszem. Az idegen gondolatokat és emlékeket sugárzott felém. Vagyis felénk, csak ti elfutottatok. Ők így kommunikálnak, először nem értettük, ezután változtatott.
– Kik ők? Mi a nevük? – kérdezte Miguel.
– Semmi közük nincs az emberi beszédhez, nem tudom megnevezni őket. Saját maguk okozták a vesztüket – eltöprengett. – Negyvenezer éve történt. Vagy valahogy akörül. Ez a szülőbolygójuk. Hasonlított a Földhöz, termékeny volt és fajok milliói éltek rajta, viszont a felszín nagyobb részét borította óceán, csak az egyhetede volt szárazföld.
– Mit csináltak vele?
– Nagyon hosszú a történelmük, békés és intelligens faj voltak, sokat fejlődtek, de elsősorban nem technológiai irányban, hanem mentálisan és spirituálisan, kifinomult és bölcs életet éltek. Hatalmasnak gondolták magukat. Több életteret akartak. Az űrutazást nem ismerték, helyette újabb szárazföldeket próbáltak létrehozni. Rájöttek, hogyan tudják fokozni a bolygó vulkanikus aktivitását, így akartak szigeteket létrehozni. De nagyon elszámolták magukat. Sorra törtek ki a vulkánok, a légkör felhevült és mérgező lett. A felszín elpusztult, az üvegházhatás fokozta a forróságot. Nem tudták leállítani a folyamatot, így a felszín alá építették ezt a sziklatömböt, és itt rendezték be a végső városukat, bízva benne, hogy helyreáll a geológiai stabilitás.
– Negyvenezer éve élnek itt?
– Eredetileg negyedmillióan voltak, de a számuk folyamatosan csökkent. Hanyatlottak, de még évezredekig kitartottak, gyarapították a tudásukat, fejlesztették a képességeiket, viszont megoldást nem találtak. Rengeteget szenvedtek. Ötezer évig bírták, akkor a maradék tízezer túlélő feladta a civilizációt. A kádakba feküdtek, azok olyan hibernátorok, mint amilyenekben mi is ideutaztunk. Legalábbis a funkciójuk azonos.
– És ő az utolsó túlélő?
– Így van.
– Bántani akar minket? – kérdezte Sylvia.
– Nem, ez egész biztos. Nagyon érdekeltük őket, kíváncsiak ránk. A civilizációjukat akarják minden áron megmenteni, ez a legerősebb vágyuk.
– Miért beszélsz többes számban? Azt mondtad, már csak egy él?
– Nos, igen, egy él, de olyan volt, mintha többen kommunikáltak volna velem. Fáj is tőle a fejem.
– Tőlünk várják a segítséget?
– Ilyen gondolatra nem emlékszem.
– És milyen volt a faj, hogy éltek? Miket csináltak? Mesélj már valamit!
– Várj, össze kell szednem a gondolataimat. Mondom, olyan volt, mintha egy egész csapat kiabált volna, nekem pedig ebből kell kihámoznom a válaszokat, még most is képek villognak szemem előtt. Alszok rá egyet, jó? Holnap mesélek. Úgy is dokumentálnom kell, amire emlékszem. Lehet, hogy néhány nap alatt elfelejtem.
– De ugye nem megyünk vissza? Azt mondtad, hogy végeztünk.
– Igen, ezt mondtam. Nem tudom, hogy vissza akarok-e menni. A küldetés szempontjából a válasz egyértelműen igen. De inkább átadom másnak a lehetőséget, már így is sok adatot gyűjtöttünk. Visszamegyünk ennyivel és a kapitány majd küld egy másik csapatot.
– Helyes! – bólogatott megnyugodva Sylvia. Miguel is elégedettnek tűnt a válasszal.
Ettek, utána Roy hamar elaludt. Igaz, még nem telt el egy egész nap, de a sok izgalom miatt eléggé kifáradtak, hogy gyorsan álomba merüljenek.
Sylvia felriadt álmából. Mióta megérkeztek, minden este legalább egyszer ezzel a hellyel álmodott. Torkig volt már az egésszel. Akkor jött rá a tévedésére, amikor a bolygót takaró sötét felhőzet alá süllyedtek. A napfény eltűnt, helyette lentről szüremlett némi rőt világosság. Olyan forróság uralkodott, hogy a felszín izzott, a sziklák úgy parázslottak, mint fa a kandallóban.
Órákat várt, míg társai leereszkedtek a felszereléssel, ezalatt száz kilométeres körzetben két vulkán tört ki. Utána rá került a sor, fél órát ereszkedett az izzó pokolból a sötét pokolba. Végül a komp távozott és megszűnt a kapcsolat a kutatóhajóval.
Alig várta, hogy végre kijusson innen. Annyi zűr halmozódott fel körülötte, hogy csillagközi utazásba menekült előlük. Gondolta, húsz év alatt csak megoldódnak maguktól. Oda olyan kevesen jelentkeztek, hogy szinte minden alkalmas önkéntest felvettek.
Roy nyöszörgött mellette, ez nem volt jellemző rá, ő mindig nyugodtan aludt, de most a találkozás számlájára írta az esetet. Miguel békésen feküdt az oldalán. Valószínűleg kalandként élte meg az egészet. Csoda, hogy ő maga nem sikoltozva ébredt.
Előbb a nyomasztó sötétség, utána a csontok, végül egy hús vér idegen. Mi jöhet ezután?
Csak gondolnia kellett rá és máris mintha mozgást látott volna a sátor ponyvája mögött. Egy árny mozdult meg az egyik külső lámpa fényében, majdnem felsikoltott. Rettegve rázta meg a fejét, az ajkával néma nemeket formált.
A jelenés nem ismétlődött meg. Elbizonytalanodott, hogy látott-e bármit. Először fel akarta ébreszteni a társait, de meggondolta magát. Ha tévedett, csak leszidnák, hogy megint rémeket lát.
Viszont ezek után visszaaludni sem mert. Abban halálosan biztos volt, hogy ki nem mászik szétnézni. Jobb ötlete támadt. Bekapcsolta az egyik rovert és körbe járatta a sátor körül. Öt percnyi eredménytelen kutatás meggyőzte, hogy csak a képzelete játszott vele. Így, ha nem is nyugodtan, de el tudott aludni.
Legközelebb arra ébredt, hogy egyedül fekszik a sátorban, a fiúk kint pakoltak. Gyorsan magára vette az űrruhát, és kimászott, nem mert távol maradni tőlük még a táborban sem.
Mire kiért, társai egy folyosó kanyarulatában tűntek el. Sylvia dühösen loholt utánuk. Hogy merészeltek itt hagyni? Szemét disznók! Az elágazásnál már csak a távoli fénycsóvák mutatták, merre tart Roy és Miguel.
– Várjatok meg! Halljátok? – kiáltotta a rádióba. – Hogy mertetek egyedül otthagyni?
A fények egy járatban tűntek el, pár pillanattal később fordult be. Döbbenve állt meg a fallal szemben, egy kicsi, üres helységbe érkezett, ahonnan nem vezetett tovább út.
Rémülten fordult körbe, de már érezte azt a szörnyű, zsigeri bizsergést, amit az idegen közelében tapasztalt. A lény a bejárat mellett állt, alig karnyújtásnyira tőle. Négy lábra ereszkedett, hogy egy magasságba kerüljenek.
Felsikoltott.
Zsibbasztó érzelem és gondolathullám árasztotta el az elméjét. A sikoltás nyöszörgéssé halkult. A sajátjaitól teljesen idegen emlékek, érzések, szándékok ömlöttek a fejébe, felfogni sem tudta őket, nemhogy megérteni.
Próbált ellenállni! Hátralépett egyet, de nem volt benne biztos, hogy a mozdulat valóban megtörtént-e. Mintha részeg lett volna, úgy érezte lebeg, sikoltani próbált, de nem a saját hangját hallotta, hanem idegen gondolatokat.
Elhallgatott, nem látta értelmét az ellenállásnak, csendben fogadta a tudatáradatot. A félelme is elmúlt. Már korántsem tűnt annyira idegennek a lény, megismerte, várta a további gondolatokat. Sylvia örömmel vette tudomásul, hogy már emberi lénnyel is képesek kommunikálni. Így megmenthetik a civilizációjukat.
Megérte annyi ideig várni.
Alábbhagyott a bizsergő érzés, a tudatmegosztás befejeződött.
Sylvia csak állt, és nézte az idegent. Felé nyújtotta a karját, kezeik összeértek. Elmosolyodott. A gesztustól a másik kezével az arcát akarta megérinteni, de ujjai a sisaknak koppantak. Elnevette magát.
– Milyen furcsa – mondta lassan és gépiesen.
Megforgatta a nyelvét a szájában. Egyensúlyát egyik lábáról a másikra rugóztatta, fejével körzött.
– Beszéd. Beszéd. Így kommunikálnak. – mondta, mintha mikrofonpróbát tartana.
Az idegen darázsfészek képére szegezte a tekintetét. Kezeik egybefonódtak.
– Még nem tudok a hagyományos módon érintkezni. Ők nem képesek rá. Milyen különös, tudatmegosztás hiányában egy verbális szimbólumrendszer segítségével továbbítják a gondolataikat. Mindenhez egy hangot párosítanak. Ehhez kialakítottak egy képi alapú szimbólumrendszert is. Írás. Primitív de ügyes. – Elmosolyodott. – Arc, mimika, gesztusok, nevetés, két mellső és két alsó végtag. Ennyivel is el lehet boldogulni. Öt ujj, alkalmas komplex műveletek elvégzésére. Látás, mennyi szín, a látásuk éles, viszont sötétben használhatatlan. Sem hőt sem tudatokat nem látnak. A hallás is korlátozott. Féloldalasan, de fejlett idegrendszer, jó mentális képességek. Az emlékezőtehetség borzasztó, a telepatikus képességek hiányoznak. Összetett érzelemvilággal rendelkeznek. Viszont félnek az ismeretlentől, hajlamosak az agresszív viselkedésre.
Az idegen lény képe hullámzás közben sistergő hangot adott ki.
– Összességében elégedettek lehetünk, szívós faj, alkalmas a számunkra. Sok új dolgot tanulunk tőlük, lesz mit fejlesztenünk, viszont a civilizációnk egyes részei és rétegei elvesznek vagy lehanyatlanak. Ezt elfogadható ár. Idővel talán találunk egy másik fajt. Tudunk várni.
Az idegen két lábra emelkedett.
– A kötődés egyik fajtája a szeretet, érdekes. Így csinálják, amikor érzik. – közelebb lépett, és magához ölelte az idegent. – Alig várom már, hogy ti is megtapasztaljátok. Izgatottság. Türelmetlenség. Még kettő van itt, és huszonkilenc a rendszerben.
Miguel kipihenten ébredt fel. Kíváncsian várta Roy beszámolóját. Felült, mellette két gyűrött, üres hálózsák hevert, egyedül volt a sátorban.
– Merre vagytok? Roy, Sylvia? Hallotok?
A vonal néma maradt. Felöltözött és kibújt a sátorból. Nem látta a társait.
– Ez most komoly? Ezt tényleg viccesnek találjátok? Ne szórakozzatok már!
Visszamászott a sátorba. Ölébe vette a számítógépét, és ellenőrizte az űrruhák adatait. Azok minden információt automatikusan továbbítottak, amint kapcsolatba léptek a központi géppel.
Megnyúlt az arca, Sylvia egy órával korábban elhagyta a sátrat, és futólépésben távozott. Egyes egyedül. Csak háromnegyed óra elteltével jött vissza, a ruhája ekkor továbbította a helyadatokat. Kétszázötven méterre ment egy terembe. Miután visszatért, bejött a sátorba, és Roy-jal távozott ugyanabba az irányba. Azóta nem érkezett friss adat.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte magától.
Átkapcsolt Sylvia kamerájának a felvételére. A videó akkor indult, amikor a sisak a ruhához kapcsolódott. Miguel végignézte, ahogy a lány a sötét folyosókon szalad, közben őket szólítja, noha a képeken egyértelműen látszott, hogy a helyükön alszanak.
Döbbenten nézte az azt követő eseményeket, még a lélegzetét is visszatartotta. A lény darázsfészek pofája volt a legszörnyűbb látvány, amit valaha látott. Sylvia közvetlenül azzal szemben állt.
És nem csinált semmit, nem ellenkezett, nem menekült, nem sikoltozott. Előtte még a csontvázak puszta látványától is iszonyodott. Nagyon rossz érzése támadt.
Átváltott Roy kamerájára. Először Sylvia látszódott, amint kimászik a sátor belső ajtaján.
– Várj, szólok Miguelnek, valakinek őriznie kell a tábort.
– Ne, lehet, hogy csak a szemem káprázott, hadd aludjon!
– Sylvia, minden rendben? Te most tényleg előre mész a sötétbe?
A beszélgetés folytatódott, a lány győzködte Royt, hogy kövesse, aki vonakodva, de végül engedelmeskedett. A jelet hamarosan elnyelte a távolság.
Egy ablak ugrott fel a monitoron. Rajta először a „Kapcsolódás” felirat látszott, majd az „Adatátvitel a 03-as szkafanderből”.
Miguel hirtelen felkapta a fejét. Sylvia közeledett, már hatótávon belül ért. Legfeljebb száz méterre lehet. Megismerkedésük óta első alkalommal nem vágyott a társaságára. Körbenézett, de nem találta a pisztolyát, pedig pontosan emlékezett, hová tette. A többiekét sem látta.
Ő vette el? Miért?
Kimászott a sátorból, nem akart vele találkozni. Épp csak felállt a túlsó oldalon, amikor Sylvia lámpájának fénye rávetült.
– Szia! – mondta kurtán a lány. – Találtunk valamit, Roy kéri, hogy gyere és nézd meg.
– Te egyedül jöttél ide?
– Igen, már nem félek. Itt van nem messze, gyere!
– Láttam a felvételt! – vágta neki számonkérően. A lány még az űrruhán is láthatóan leeresztette a vállait, és színpadiasan elmosolyodott. – Miért csinálod ezt? Hol van Roy?
– Ha velem jössz meglátod. Pont ez a vágyad, megismerni egy idegen civilizációt. Most megtudhatsz mindent – intette egyet a karjával, hogy kövesse.
– Mi ütött beléd? Mit tett veled az a lény?
– Megmutatták a civilizációjukat, csodálatos. Bölcsek és fejlettek. Messze fölöttetek állunk.
– Te nem Sylvia vagy!
A mosoly könyörtelen arccá változott.
– Harag. Megvetés. Hát jó, ezt nem kerülheted el, te is az egyikünk leszel.
– Megszálltad Sylvia testét?
– Úgy mondanám lecseréltem, felülírtam, kiszorítottam. Kellett a teste.
– Megöltétek?
– Dehogy, soha nem tennénk ilyet. Én ő vagyok? Testben és lélekben is, csak felülírtam az elméjét, az emlékeit megőriztem. Jobb lettem. Sok mindent megértettem. Hmm. Büszkeség. Hencegés.
– Az a lény vagy, akivel találkoztunk? – Miguel oldalra lépegetett, szemét le nem véve Sylviáról, vagyis arról, akivé vált.
– Nem egészen. A mi fajtánk képes a tudatmegosztásra, a gondolatok, az érzelmek és elmék közvetlen közvetítésére. Ez a civilizációnk alapja, mi nem használunk írást, vagy másfajta adatrögzítést. Közvetlenül adunk át minden tudást. Ezt fejlesztettük tökélyre. Téged is részesíteni akarunk belőle.
– Inkább kihagynám.
– A közösségünk stratégiát váltott. A haldoklók teljes tudatukat átadták az élőknek, míg végül egyetlen test maradt, ami mind a tízezer tudatot megőrizte. Fajtánk, a régi fajtánk legutolsó képviselője. Ő helyezett belém egyet azokból a tudatokból. Neked is szánunk egyet. Ne félj tőle. Nem fáj és nem halsz meg, csak megvilágosodsz, kibővülnek a szellemi képességeid. Roy most esik át rajta.
– Sylvia soha nem akart volna ilyenné válni, ezt az akarata ellenére tettétek vele. Miért nem kértetek segítséget.
– Ugyan mégis miféle segítséget adtatok volna. Hogy földi példával éljek, mikor kért egy éhező segítséget egy vadállattól. Levadászta és megette.
– De mi nem vagyunk képesek a tudatmegosztásra! Ha emberekbe töltitek magatokat, akkor emberekké váltok, csak más tudással.
– Tévedsz, a szellemi képességeitek meglehetősen korlátoltak, de a megfelelő gyakorlattal fejleszthető. Én már elkezdtem.
– Mit akartok, lefertőzni engem és az egész legénységet, utána visszamentek a Földre, hogy titokban elvegyüljetek? – Miguel úgy döntött beszélteti, a kamerája vett mindent. Utána visszamegy a zsiliphez és figyelmezteti a kutatóhajót. Odalépett az oxigéntermelő tartályhoz. Rápillantott, a hozzácsatlakoztatott palack már megtelt.
– Nem, nem akarunk elvegyülni, akkor menthetetlenül beolvadnánk az emberiségbe. Mi leszünk az emberiség. Kisajátítjuk a fajt. Ez a bolygó elveszett, a teljes élővilága kipusztult, a fajunknak is csak egyetlen túlélője maradt. Ezt már lehetetlen feltámasztani. De a kultúránk, a civilizációnk sértetlen, a teljes tudással rendelkezünk. Átültetjük mindezt az emberi fajba és úgy folytatjuk. Igazából jót teszünk veletek, felemelünk benneteket.
Miguel gúnyosan felnevetett.
– Ugyan már, megvolt az esélyetek. De elcsesztétek, lakhatatlanná tettétek az egész bolygót, ez a ti felsőbbrendű civilizációtok?
– Az baleset volt! – húzta össze a szemét Sylvia. – Nem ezt akartuk, váratlanul következett be. Ti ugyanezt csináljátok a bolygótokkal, csak ti lassan teszitek. Már több, mint száz éve ismeritek a következményeket, mégsem hagyjátok abba. Nem vagytok méltóak a bolygótokra, sem a fajtátokra.
– De emberből több milliárd van, ti meg csak pár ezren vagytok, miért akarjátok kisajátítani az egész fajt, egyetlen kupolaváros alatt elférnétek. Nem is tudnátok ekkora túlerőt legyőzni.
– A párhuzamos létezés nem lehetséges, a fajtátok túl primitív, az aktív jelenlétetek pedig előbb-utóbb beszennyezné a civilizációnkat. De ki tudja, talán tényleg csak egyetlen várossal kezdjük. Jó ötlet.
A folyosó végén fénypászma bukkant fel, Sylvia odafordult. Miguel észrevette a lány oldalára tűzött pisztolyt.
– Máris mi vagyunk túlerőben, olyan egyszerű…
Miguel előre vetette magát, egyik kezével a fegyverért nyúlt, a másikkal teljes erővel meglökte Sylviát. A lányt váratlanul érte a támadás, felsikoltott miközben hanyatt zuhant, a lábai a magasba lendültek.
A kiáltás a régi Sylviát juttatta az eszébe, egy pillanatra elszégyellte magát, amiért rátámadt. Roy nyomban mellé lépett és felsegítette, Miguel hátrált.
– Hogy merészelted! – kiáltotta a lány. – Indulat. Sértettség.
– Miguel, ne csináld ezt, inkább csatlakozz. Ez nem halál, megvilágosodás, végtelensok tudás birtokába jutsz. Megérted, hogy az emberiség mennyire alattunk áll.
Roy tett egy lépést a fiú felé. Miguel bele sem gondolva combon lőtte. A férfi felüvöltött és a földre esett, egy pillanatig sziszegés hallatszott, ahogy nagyobb nyomású nitrogén beáramlott a ruhába, majd egy bugyborékoló hang elfojtotta. A szkafander lezárta a sérülést.
Sylvia Roy segítségére ugrott.
– Ne ölj meg!
– Te is megölted Royt.
– Hát nem érted, hogy én vagyok Roy. Mi nem ölünk, csak a civilizációnkat mentjük át a fajtátokba.
– Ne lőjj – tette hozzá Sylvia. – Nem halhatunk meg. Nem veszhet el a tudásunk! Te nem vagy gyilkos. – Az utolsó mondatát úgy tette, hozzá, ahogy Sylvia könyörgött korábban, hogy ne kelljen egyedül maradnia.
– Ne gyertek a közelembe!
A pisztolyt a két egykori társára szegezve felvette az oxigénpalackot. Két lámpa és a rádióvevő kíséretében egy táskába tette őket, majd kihátrált arra a folyosóra, amelyikről két nappal korábban érkeztek.
Beállította a számítógépet, hogy navigálja a legrövidebb ismert úton a bevezető zsiliphez. Néhány percig futott, utána kifulladt, fél kilométert tett meg. Sisaklámpája helyett az egyik zseblámpára váltott, hogy spóroljon a ruha energiájával.
A torka lángolt, a homlokáról dőlt a veríték. Egész testében remegett. Csak ki akart jutni a barlangrendszerből, vissza a kutatóhajóra.
Négy óra elteltével kifogyott a palack, csatlakoztatta a másikat, az üreset pedig otthagyta.
Egy újabb órával később megérkezett a zsiliphez. Bekapcsolta a rádiót, a furatban lévő kábelek eljuttatják a jelet a felszínre. De mivel a sűrű felhőzet meggátolta az érdemi kommunikációt, úgy készültek, hogy a mélyből egyetlen üzenetet küldenek: amivel a kompot hívják.
Fél óra, mire a kabin felhúzza, de a felszíni körülmények között a ruhája csak perceket bírna ki, várakoznia kell tehát, amíg választ kap, hogy a komp megkezdte az ereszkedést.
Az idő múlt, a ruhája jelezte, hogy a második palack ötven százalékra ürült. Nincs visszaút! A táborba legalábbis már nem jut vissza élve, ahhoz kevés az oxigénje. Várt.
Csipogott a rádió. Majdnem beugrott a kabinba, hogy induljon a felszínre, amikor észrevette, hogy nem kívülről érkezett üzenet. A belső kommunikáció észlelt egy másik űrruhát. Rögtön utána a másikat is.
Jaj, neee!
Belefeküdt a kabinba, és elindította. Lesz, ami lesz, de nem várja meg az idegeneket idelent.
– Miguel, ne csináld ezt. A felszínen meghalsz! – hallotta Roy hangját.
– Szükségünk van rád, egy rendkívüli civilizáció részévé válhatsz – tette hozzá Sylvia.
– Nem, én önmagam akarok maradni.
– Utolértünk, látod? Pedig te lábon lőttél, de már meggyógyultam. Erre is képesek vagyunk. Hogy utasíthatod ezt vissza?
A kabin megállt. Miguel megijedt. A hajtómotor lent volt, Roy könnyedén lekapcsolhatja vagy visszahívhatja. Így is történt. Ereszkedni kezdett.
Márpedig akkor sem leszek egy közülük!
A vontatás fölött ugyan nem volt hatalma, de a szakaszkapuk fölött igen. Számítógépén parancsba adta az összes zsilip egyidejű kinyitását.
Ezzel aláírta a halálos ítéletét, döbbent rá. Soha nem fog kijutni. A ruhája pár perc után tönkremegy. Az adattárolója azonban sokkal rosszabb körülményeket is kibír, visszaérkező társai így rájöhetnek, mit találtak és mi történt velük.
Az alagút végéből rőt vörös fény áradt. Pár pillanatig semmi sem történt. Egyre erősödő zúgást hallott.
– Mit műveltél?
– Neeee!
A hangos süvítés egy dörrenésbe csapott át, ahogy a nagynyomású levegő elérte a kabint. Royt és Sylviát egy robbanás erejével csapta a falnak a hirtelen sújtólég. A hússzor sűrűbb beáramló, forró levegő a kabint és a zsilipet sem kímélte, darabokra szakította mindkettőt.
Miguel azonnal életét vesztette.
Egykori társai menekültek, de a forróság fél órán belül végzett velük.
Hat óra múlva a város aljában felhalmozódott víz forrni kezdett és elpárolgott.
Nyolc órával később a barlangrendszer légköre kiegyenlítődött a felszínével. Ötszáz fokos, hetven baros széndioxid töltötte meg.
Néhány nappal később egy másik csapat érkezett. A leküldött szondák megtalálták Miguel maradványait, az adattárat begyűjtötték, majd örökre távoztak.
A negyvenezer éves időkapszula, a sziklába vájt zárvány megsemmisült.
Többé már nem a sötétség honolt benne. Falai vörösen parázslottak a pokoli forróságban.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek