Kim karkötője üzenetet jelzett, gyöngyei ízlésesen komponált, puhán villogó táncba kezdtek, majd a koreográfia végén tenyerébe vetítettek egy virtuális piros masnival átkötött, stilizált borítékot. Ujjai egyetlen ügyes mozdulatával felnyitotta.

– Boldog születésnapot! – mondta Rashid.

– Te egy angyal vagy! – csimpaszkodott Kim a férfi nyakába. – Amikor fürdőbelépőt kértem, bevallom, nem gondoltam, hogy valóban meg is kapom.

– Egyszer ötven éves az ember. Megérdemled!

Kim még erősebben ölelte a férfit.

– Jól van, na! – nevetett Rashid. – Csak ne húzd annyira a nyakamat!

Kim fürgén a földre huppant.

– Indulás! – mondta vidáman.

– Máris?

– Egy percet sem tudok várni! Mióta a Marsra költöztünk, egyszer sem fürödtem! Hét év fürdés nélkül! Ha ezt anyám tudná, rég kitagadott volna! Ha ünnepkor egy asszony nem mártózott nyakig a Gangeszben, már ferdén néztek rá. Egyszer sem hagytam ki, amíg otthon laktam. Nem mintha hinnék azokban a rituális megtisztulásos hülyeségekben, amiket ott a folyóban művelnek, de az egész olyan volt, mint valami nagy, össznépi iskolai kirándulás, ahol mindenki együtt csinál mindent: közös fürdő, sokágyas alvó barakk, közös kajálás a hosszú asztaloknál. Ott volt a komótosan áramló, lusta, szürke folyó, és az a rengeteg, csurom vizes ember. Olyan meghatóan lógott mindenkiről az átázott alsónemű. Iszonyúan hiányzik a víz!

– Ugyan! Minden este zuhanyzol.

– Az a fél perc szánalmas lötybölés, amit a kormány engedélyez, nem fürdés!

– Van az negyvenöt másodperc is, ha abból indulok ki, hogy nekem alig tizenöt szokott jutni – somolygott Rashid csillogó, fekete bajsza alatt.

– És még ha lenne víznyomás! De épp, hogy csak csöpög abból a… – A bejárati csengő bimmbammolása fojtotta belé a szót. – Vársz valakit?

– Nem én. Biztos hozzád jöttek. Talán más is meg akar köszönteni. Rögtön megnézem.

Kim gyorsan összekapkodta a nappaliban szétszórt ruhákat, behajította az automata tisztítónyílásba, a többi rendrakásról egy reménytelen legyintéssel lemondott.

– Csak a futárdrón volt – jött vissza Rashid egy apró csomaggal a kezében. – Alig akarta ideadni. Vagy fél percig vizslatta a retinámat, mire méltóztatott elhinni, hogy a férjed vagyok. Mi a fene lehet ennyire fontos? Boldog születésnapot! – olvasta a szépen cizellált, óriási betűket. – Valami titkos hódoló?

– Add csak ide!

Kim kikapta a dobozt a férfi kezéből, megfordította. Mintha csak fogyóban lett volna a tinta, halványszürke, régimódi betűtípussal nyomtatott szöveg állt rajta: Kézbesítendő Dr. Kim Naan részére pontosan a 2047-es esztendő február másodikán.

– Üzenet a múltból? – tréfált Rashid. – Kitől jött?

– Fogalmam sincs. Nincs rajta feladó. De biztos várhat, míg megfürdök!

 

Kim eredetileg úgy képzelte, egyedül megy. Azt kívánta, hogy bőre minden egyes hámsejtje, minden idegvégződése feloldódjon a forró fürdőben. Ne legyen ott senki és semmi. Imádott laboratóriuma, a mindennapok, a Mars vörös homokja, a mesterségesen pumpált levegő, a dolgaik után hangyaként futkosó emberek, minden-minden maradjon a fürdőajtón kívül. Csak ő legyen ott, és a víz.

A méregdrága jegy természetesen csak egy személyre szólt. A Mars fürdővíznek nem volt épp bővében. Várakozásaival ellentétben férje elkísérte, és Kimnek nem volt szíve hazaparancsolni.

– Szórakozottnak tűnsz – mondta Rashid az öltöző falának támaszkodva, miközben Kim kibújt kezeslábasából.

– Semmi – mondta az asszony zavartan. – Csak a labor. Egyik kísérlet jön a másik után, úgy, hogy még az előzőt sem értékeltük ki, közben növénytelepek mennek tönkre, fogalmunk sincs, miért. Értelmetlen futószalag az egész, holott a kutatásnak pont nem erről kéne szólnia. A fiatalok ezalatt meg arról susmorognak egymás közt, hogy milyen gyengén vezetem a részleget.

– Nincs igazuk.

– De igazuk van. Úgy érzem, kezdek öreg lenni ehhez a feladathoz.

– Ugyan már! Ötven? Az semmi! Most felejtsd el egy órára! Irány a víz!

A férfi felöltözve állt a sarokban, Kim ösztönösen elfordult, amikor letolta a bugyiját.

– Hátulról még mindig jó harmincasnak tűnsz – mondta Rashid, majd nevetve folytatta a mondatot –, elölről mondjuk már nem annyira.

– Ez van. – Kim nem fordult meg. Zavarban volt, mintha meztelen testét nem a férje nézné, hanem egy ismeretlen. Talán csak az idegen hely teszi, gondolta, és erőltetett büszkeséggel kihúzta-kiegyenesítette mind a százhatvan centiméterét. Az utóbbi időben nem szokott hozzá, hogy testét megbámulják. Nem volt különösebben kacér, nem járt kihívó ruhákban, szolidan festette arcát, ékszert alig viselt, mindössze valaha éjfekete, hátul és oldalt rövidre nyírt haját festette szőkére. Füleinél egy-egy kékre festett, tenyérnyi hajkorong, mint nagy, kék fejhallgató, alatta jobb oldalt pedig egy kisujjnyi, tekergő kígyót ábrázoló tetoválás csempészett viseletébe némi extravaganciát. A férfiak valaha megfordultak utána, de azok az idők végérvényesen elmúltak.

Kim fellépett a kád melletti lépcsőre, és óvatosan beleereszkedett a vízbe.

– A marsi gravitációnak megvan az az előnye, hogy nem ereszkednek meg annyira a mellek – hallotta férje vidám-gunyoros hangját, de minden egyes szóval tompábban és tompábban, egyre messzebbről. A víz csodálatosan körbefonta, átölelte, befogadta, mindenestül magába nyelte. Kim rövid hajszálaival érezte, hogy merülő feje felett a vízfelszín tenyérnyi tölcsérben megcsavarodik, olyanná válik, mint a megrázott szőnyeg, aztán lassan tompul, megnyugszik, végül teljesen kisimul. Amíg csak bírta szusszal, a víz alatt maradt, végül nagy sóhajtással, bugyborékolva a felszínre emelkedett.

– Ez csodálatos! – mondta víztől csöpögő hangon, de senki sem volt ott rajta kívül. Rashid időközben tapintatosan elhagyta a helyiséget.

 

Kim reggelente a kupolaváros parkján vágott át, és alig-alig fordult elő, hogy ne állt volna meg a park túlsó szélén, amikor a fák közül előbukkant a magas, henger alakú, emeletes farmépület. Nem tudott betelni az építmény szépségével. A kerek torony a kupola középpontjában úgy emelkedett a város fölé, mint egy óriási rakott palacsinta, zöld töltelékkel a csillogó fehér, műanyag borítású szintek közt. Otthonának hányaveti rendetlenségétől élesen elütött ez a pedánsan szimmetrikus, csodálatos rendben tartott növénybirodalom. Kim minden szépérzékét kielégítette és kimerítette a tökéletes rendszer felépítése és fenntartása, és ahogy reggelente végigjárta az emeleteket, ahol szépen elkülönítve hidroponikus ültetvények és homokkultúrák váltakoztak, attól függően, melyik faj mit kívánt, minden áldott nap el-elcsodálkozott a természet adta formák tökéletességén. Ő vezette az egész intézményt, de kedvence, a szíve csücske, az igazi saját belső kis királysága a birodalomban, a hetedik emelet, a kutatólaboratórium volt.

Kim születésnapi fürdésének eufóriája alig tartott tovább, mint ahogy a gombszemű vízcseppek megszáradtak tikkadt-gesztenyebarna bőrén. Napok óta, mint egy vadászkutya, szimatolt, fújt, dühöngött, megpróbálta kideríteni, kicsoda vagy micsoda szentségtelenítette meg a kutatólabort. Porszem került a gépezetbe, és ennek a porszemnek neve volt. Állat hatolt be oda, ahová jóformán a levegőmolekuláknak is külön engedélyt kellett kérniük.

– Tudja, mi ez, Dr. Reagen? – tolta Kim kihívóan a kis kertészlapát tartalmát a magas, nyurga, idős asszony orra alá.

Reagen félénken nemet intett.

– Macskaszar! – kiáltott Kim.

– Az lehetetlen! – motyogta Reagen zavartan.

– Szagolja csak meg! Ha jól tudom, közülünk egyedül maga tart macskát.

– Igen. – Dr. Reagen bodorított, vörös sisakhajkoronáján minden egyes, csigavonalban kunkorodó hajszál különböző amplitúdójú rezgésbe kezdett. – Dehát az én Mikulásom soha…

– Ha nem a drágalátos Mikulásé, akkor ugyan kié? – tuszkolta Kim egészen Reagen arcáig a kislapátot. Kim harciasan nézett felfelé, a magas asszony pedig ijedten hátrált. – Ez itt nem játszótér! Ha a macskából baktérium került az ültetvénybe, a kísérleteink fikarcnyit sem érnek, az egészet dobhatjuk ki! Az egész hetedik emeletet!

– Kérem, Dr. Naan, bocsásson meg!

– Ez egyszer szemet hunyok, mivel maga dolgozik itt legrégebb óta. De elvárom, hogy jó példát mutasson a fiatalabb kollégáknak, nem pedig azt, hogy beengedi a macskáját a laboratóriumba!

– Nem fog még egyszer előfordulni, Dr. Naan.

– Ajánlom is!

 

Kapcsolatuk hajnalán, alig néhány héttel első találkozásuk után beköltözött Rashid apró, de szépen rendben tartott legénylakásába. Azon a napon a férfi félénk szégyellősséggel bevallotta, hogy horkol. Tudom, mondta rá nevetve Kim, nevetett, mert nem létezett előtte akadály, energiái túlbuzogtak, a földhözragadt, erőtlen problémapalánták olyan aprónak, jelentéktelennek tűntek, mint nyeszlett, éretlen facsemeték Föld körüli pályán keringő űrhajóból letekintve. Az utóbbi időben viszont már a horkolás is zavarta. Kim a macska-incidens utáni éjjel álmatlanul forgolódott az ágyban. Sértette önérzetét a labor kicsiny, összetartó csapatában felszínre bukkanó felelőtlenség. Úgy érezte, mintha száraz bőrét tompa késsel kapargatnák.

Felkelt. A konyhában töltött magának egy pohár gyümölcslevet, és leült vele a nappaliban. A lámpát homályosan derengőre állította. Az ivás kicsit elterelte gondolatait a laborról, mégsem érzett álmosságot. Szeme végigpásztázta a szegényes, könyvtelen polcokat, hirtelen megakadt az ismeretlen ajándékon, amit egy hete, a születésnapjára kapott, de azóta elfelejtett. Magához vette, és szórakozottan elkezdte kibontani az alaposan lezárt csomagolást. Abban a pillanatban, amikor az anyag halk reccsenéssel végre engedett húzásának, a résből olyan szagok törtek elő, amelyekről évek óta azt hitte, elfelejtette, ám kiderült, csak a megfelelő pillanatra vártak agyának egyik hátsó, eldugott rekeszében.

Kim szeme előtt megjelent Delhi, olyan élesen, mint a valóságban, holott egyetemi évei óta nem járt ott. A húszéves Kim ott állt a zsúfolásig tömött Chandni Chowk piaci forgatagában, félénken, vékonykán (akkor még nem kerekedett ki ennyire a dereka), aprón (akkor is pont százhatvan magas volt), és kíváncsian. Égett műanyag maró füstje keveredett századjára is felhevített olaj szagával, melyben napok hosszú során át a legkülönfélébb zöldségek sültek. A sarkon ott parkolt a narancsárus kétkerekű taligája is. A kancsali, mindig mocskos ruházatú ember térdig állt a szakadozott gyékényen gúlába rakott narancsok közt, és ha valaki kért egy nagy adag narancslevet, jó szándékkal, éktelenül koszos, csupasz karjaival csuklóig nyúlt a jeges vödörbe, lapátnyi fekete tenyereiből homokként ömlött a jégkása a szürke opálos üvegpoharakba.

– Eltévedtél, aranyom? – kérdezte egy női hang.

Hatalmas kupac könyv közt egy asszony trónolt.

– Dehogy, néni, csak elgondolkodtam.

– Gyere ide inkább, gondolkodj itt, ne az út közepén! Még átmegy rajtad egy kocsi.

Ahogy a csomag szaga lassan elkeveredett a szoba levegőjével, a jelenés lassacskán elhalványult, majd végleg kimúlt. Delhi elrepült, csak az emléke maradt a marsi nappaliban. Kim percekig pislogás nélkül bámulta az ölében heverő, foszlott csomagolást, majd amint görcsös pózba fagyott karját mozdítani bírta, kibontotta.

Egy könyv. Használt, elég régi, fedél nélküli, szakadozott, szamárfüles, sárgás, foltos kis zsebkönyv. Kim kinyitotta, és egy nyomtatott papírlap csúszott le a szőnyegre. Ugyanolyan sárga volt, mint a könyv lapjai. Lehajolt érte.

Drága Kim!

Fogadd szeretettel ezt a szerény ajándékot ötvenedik születésnapodra! Igaz, erőt adó barátom és tanítóm volt ez a könyvecske egész életemben, mint ahogy téged is barátomnak mondhattalak oly rég, Delhiben.

Ölellek: Ajanta

U.i: Emlékszel még, amikor először találkoztunk, és odajöttél hozzám meg a könyveimhez gondolkodni azzal a komoly arcoddal meg a két, kifli formájú, fekete hajfonatoddal?

Ajanta? Tehát így hívták a könyvárus nőt! Évekig minden nap arrafelé járt, megállt nála, beszélgettek, könyveket nézegettek, örültek egymásnak. Kimnek senkije sem volt Delhiben, az egyetemi évek alatt magányosabbnak érezte magát a nagyvárosban, mint a civilizációtól elvágva a nagy marsi kősivatag kellős közepén. Örült, hogy hiányzik valakinek. Milyen furcsa! Ajanta tudta Kim nevét, de neki sohasem jutott eszébe megkérdezni. Kim kicsit szégyellte, megpróbálta tapasztalatlan ügyetlenségét a fiatalság számlájára írni. Ha tudod jól, hogy egy városban csak néhány évig maradsz, hajlamos vagy mindent ideiglenesnek venni. Minek megkérdezni a könyvárus nő nevét, ha három év múlva úgyis elköltözöl, és soha többé nem látod?

Újra átolvasta a rövid levelet, ezúttal szeme megakadt az utóiraton.

– Kifli formájú hajfonatok? Delhiben nem tűnt ilyen romantikus léleknek ez az Ajanta – gondolta.

A könyv első néhány lapja valahol elkallódott az idők zivatarában. Kim szórakozottan beleolvasott a legelső mondattöredékbe.

…óta boszorkányoknak nevezték őket, de tudomásunk van róla, hogy boszorkányok sokkal korábban is léteztek.

– Boszorkányok? – gondolta Kim.

Olyan sok érdekes, tudományos könyve volt Ajantának, azért is szeretett ott időzni nála annak idején. Hogyhogy épp egy boszorkányos írást küldött? Barátnéja többnyire angol nyelvű könyveket árult, többségük új volt, nem ilyen egérrágta vacak. Ajantával angol és hindi keveréknyelven beszélgettek, ahogy épp a szájukra jött, bár a tudományos szavakat mindig angolul mondták, akkor úgy érezte, a kifinomultabb nyelven. Mióta elhagyta Indiát a Marsért, már kevésbé érezte az angolt olyan kifinomultnak.

Lapozott.

De vajon valóban csak az egyház kitalációjáról lenne szó? Vegyük észre, hogy a középkorban megégetett boszorkányok éppoly határozottan hittek saját csodatévő erejükben, mint azok, akik rettegtek tőlük.

– Hogy jutott eszébe pont ezt elküldeni? – bosszankodott Kim. – Buta ez az Ajanta, ha azt gondolja, hogy engem ilyesfajta könyvek érdekelnek. Kikezdte az agyér-elmeszesedés. Hány éves is lehet?

Hetvennégy éves volt a múlt héten, amikor meghalt. Pont a születésnapodon.

Ijedt zavarában könnybe lábadt a szeme, a betűk összemosódtak, majd mielőtt újra kitisztulhattak volna, keze rettegő, ösztönös, hirtelen rántásával, mint amikor az ember kibújik az űrruhából, és óvatlanul hozzáér egy még jéghideg fémalkatrészhez, a könyvet az alacsony dohányzóasztal üveglapjára dobta. Valóban azt olvasta volna, hogy barátnője, Ajanta hetvennégy éves volt? És hogy meghalt? Pont azon a napon, amikor az ő ötvenedik születésnapját ünnepelték?

Valószínűtlen. Csak egy sort olvasott a könyvből. Tipikus esete a környezetből kiragadott félreértéseknek. De akkor vajon miért nem meri újra elolvasni?

Kiment a konyhába, töltött magának még egy pohár gyümölcslevet. Most egész éjjel a WC-re fogok rohangálni, bosszankodott. Pohárral a kézben visszament a nappaliba, és leült a még langyos kanapéra. A könyv az asztalon, biztonságos távolságban farkasszemet nézett vele. Kim mindkét kezével a pohárba kapaszkodott, csak tekintetének nem parancsolhatott.

– Egész biztosan félreértés – gondolta. – Csak néhány szót olvastam, és máris úgy viselkedek, mintha valami csoda történt volna. Néhány félreérthető szó volt az egész. Hátha épp egy párbeszéd kellős közepébe olvastam bele? Ugyan már, öreglány, ne találgass! Inkább vizsgáljuk meg tudományosan! Lehetséges-e, hogy Ajanta hetvennégy éves? Amikor találkoztunk, úgy húsz éves lehettem, ő meg kinézett… hát vagy negyvennek. De egyedülálló nőknél ezt elég nehéz megsaccolni. Valahogy másképp öregszenek, mint a férjezettek. Negyvennégy? Hát… lehetséges. Sajnos.

Kim összehúzott szemeivel a semmit nézte, közben egy teknőc alapos komótosságával a pohár peremét rágcsálta, észre sem véve, mit tesz.

– Vizsgáljuk meg a szöveg többi részét! Azt írta, a múlt héten halt meg, bár arról nincs információnk, hogy kicsoda. A fő kérdés: mihez képest múlt héten? A könyv, ha jól nézem, legalább ötven éve lett kinyomtatva. Tehát egyértelmű, hogy a múlt hétnek a szövegkörnyezetből kell kiderülnie, amin én nagyvonalúan átugrottam.

Kim lassan megnyugodott.

– Te jó ég! Mégis, mit csinálok itt, az éjszaka közepén? – mondta bele a tompa félhomályba. – Attól félek, hogy egy könyvvel kell társalognom! Nekem agyamra ment valami! A tudományra! Legyen már elég ebből a képzelgésből, és tegyünk pontot a végére egyszer és mindenkorra!

Határozottan a könyv után nyúlt, és fellapozta nagyjából ott, ahol legutóbb nyitva volt.

Ajanta nem volt buta. Nagyon is jól tudta, hogy kutató agronómusnak tanulsz. De vannak az életben olyan tanulható dolgok is, amiknek semmi közük a szakmához, ezért küldte neked ezt a könyvet.

Kim agyába mintha tűt döftek volna, túlfeszített tudata kihunyt, tágra nyílt szemekkel a könyvre zuhant.

 

A marsi homokba játékosan beletúró kézfej gesztenyeszíne szinte egybeolvadt a mindent zsarnokként uraló narancsvörösséggel. Arcán a porvihart gyengéd tavaszi szellőnek érezte. Most fáznom kéne, gondolta Kim, és nevetős nemtörődömséggel cipőjét is lerúgta, hogy bokáig gázolhasson a homokban. Tudta, izmos teste mindent elbír, cseppet sem csodálkozott rajta, hogy mezítláb, űrruha nélkül képes sétálni a Mars fagyott, éles, érzéketlen felszínén. Csípőre tett kézzel, kis terpeszben állt, nyelvével csettintve büszkén körbenézett, látja-e valaki ezt a mutatványt. Egy űrruhás alak közeledett felé esetlenül. Olyan volt a járása, mint Rashidé. Amint a természetellenes sutasággal botorkáló ember elég közel ért hozzá, a sisak csillogó rostélyán át valóban férje arcát látta meg.

– Te jó ég, Rashid! – kacagott Kim. – Vedd már le azt az idétlen sisakot! Hát nem érted? Itt semmi szükség űrruhára!

Kim utána nyúlt, megpróbálta elérni Rashid sisakjának csatlakozóját, de a férfi ijedten hátrált.

– Kicsim, elkésel! – mondta Rashid.

A homok halvány narancsszíne kifakult, a részletek elhalványultak. Először sajgó nyakát érezte, szemeit csak ezután nyitotta ki. Kitekert pózban, félig ülve feküdt a kanapén.

– Olvasgattál?

Kim tompán nemet intett, de fogalma sem volt, miért tagadja a nyilvánvaló tényt, hiszen lábainál ott hevert a könyv. Lassan, szótlanul, leszegett fejjel összeszedte magát, a könyvet egy határozott mozdulattal divatos táskája mélyére rejtette, aztán a fürdőszobában kimosta szájából a kásás, savanyú, oszló gyümölcsízt. Mire arcát mosta volna, elfogyott a reggeli vízkvóta.

Munkába menet félúton lerogyott a központi park egyik padjára. Szeme sarkából látta a fehér-zöld farmépület megnyugtatóan bájos-molett tornyát, de amint fáradt tekintete a kupola átlátszó üvegén át megpillantotta a kinti vörösen derengő, tompa fényeket, úgy érezte, gyomra hossztengelye körül megcsavarodik. Minden héten egyszer kötelessége volt megvizsgálni a szabad Marsfelszínen telepített kísérleti telepeket, és ez épp erre a napra esett. Sosem rajongott az űrruhában végzett munkáért, de reggeli álma után ma egyenesen rettegett. Hét éve, amikor hosszú gyötrődés után Rashiddal úgy határoztak, hogy a Marsra költöznek, egyáltalán nem kalandvágyból tették. Épp ellenkezőleg, az győzte meg őket, amivel egyébként a Mars Kolónia reklámozta magát, amikor önkénteseket toboroztak: a kupolavárosokban sikerült majdnem teljesen földi körülményeket teremteni az ott lakók számára, az évek során kiforrott, többszörösen biztosított kupolaszerkezet pedig jó néhány igen komoly vészhelyzetben is megnyugtatóan bizonyított.

Kim már nem bírt a kupola üvegére nézni. Abban a másodpercben, ahogy szeme megpillantotta a narancsvörös színt, bensője tótágast állt. A padon ültében mélyen előre hajolt, torkában a gyomorsav, mint mindenre elszánt rab feltörő kaparását érezte. Kínjában arra gondolt, mi lenne, ha beteget jelentene? Mióta kutatóként dolgozott, egyszer sem jutott eszébe ilyesmi. Testének egyetlen porcikája sem működött rendesen, mégis visszarettent a kitaposatlan ösvény ismeretlenjétől. Már rég elfelejtette, hogy nagyon kicsi iskolásként egyszer, egyetlen egyszer megpróbált betegségre hivatkozva kimaradni, de anyja rögtön átlátott rajta, és amit akkor kapott, egy életre elvette kedvét a füllentéstől. A kutatásban is épp azt szerette leginkább, hogy nem lehet mellébeszélni, minden kristálytisztán definiált: egy kísérletről mindig kiderül, hogy eredményes vagy nem. Ez a munka mindig fehér vagy fekete, itt nincs helye szürkének.

Orcáit gyengéden két tenyerébe fogta, fejét úgy tartotta, mint fészekből kipottyant kismadarat. Bár gombócként kikívánkozott belőle, könnyeit erővel visszafojtotta, nehogy a járókelők közül valaki odajöjjön hozzá. Hiába a kupolaváros szinte tökéletes Föld-illúziója, időről-időre előfordul, hogy valakinél elfogynak a lelki tartalékok. Honvágy? A veszélyes vidék? Egyhangú élet? Vagy a jó öreg szerelem? Bármi lehet az utolsó csepp. Talán épp ez az oka, amit a frissen a Földről érkezettek oly szokatlannak találnak, hogy a kupola lakói odafigyelnek egymásra, és ha valakinél a depresszió legcsekélyebb jeleit látják, azonnal segíteni próbálnak. Részben a saját jól felfogott érdekükben, hiszen a kupolán túl épp elég veszély leselkedik az emberre. Kim gondosan ügyelt rá, hogy arcáról ne lehessen leolvasni semmi gyanúsat, de ez rettenetes erőfeszítésébe került. Hát semmi sem akadályozhatja meg, hogy ki kelljen mennie? Néhány hónappal azelőtt egy alkalommal porvihar miatt másik napra kellett halasztani a külső telepek bejárását.

– Bárcsak ma is porvihar lenne! – gondolta. – Az előbb, amikor a kupolát néztem, úgy tűnt, mintha valami készülődne odakint.

Óvatlanul felpillantott, de mielőtt tekintete a kupola üvegére reppent volna, gyomra gyeplőjének durva rántására elgyávultan megtorpant, majd lassan, óvatosan visszaereszkedett a szépen gondozott gyepre.

– Porvihar – ismételte anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla –, porviharnak kell lennie odakint. Máskor is előfordult már, hogy porvihar idején vacakul éreztem magam, most is biztos ez lehet. És hogy pont arra a napra esik, amikor ki kéne mennem? Miért is ne lehetne egyszer szerencsém? Porvihar. Igen! Ez lesz az!

Szemeit szorosan összezárta. Füleiben legbelül zúgó, reménytelen jajszót hallott, szemhéján narancsvörös foltok járták egyre gyorsuló táncukat.

– Kérlek, porvihar – suttogta saját ölébe –, csak most az egyszer! Ó, porvihar! Jöjj el! Borítsd szemcsés fátylad csillogó hajlékomra! Aimotana, Aigoloportna, Aizenma!

Egyetlen rövid pillanatra tompa, ijedt csodálkozás szorította mellkasát, mint présgép másodpercnyi ütése. Nem értette a szavakat, amiket mondott, mégis úgy érezte, hallotta már őket valahol.

– Aicarkotszira, Ailgna – buggyantak elő szájából egymás után a szavak. Tudata eközben a háttérből, mint külső szemlélő, csodálkozva figyelt. – Aigolortsza, Aizuladna.

Ajkait szorosan összepréselte, nehogy még egy ismeretlen szót mondjon. Meglepetten tapasztalta, hogy ilyen egyszerűen sikerült elapasztania a kontrollálatlanul fakadó szavak forrását. Tetteit tudatosnak érezte, mégis, mintha tagjait nem ő maga irányította volna. Szemeire például akaratának egyetlen szilánkja sem hathatott. Azt nézte, amit szemlencséje és az ártatlan kocsonya kívánt tőle. Így pillantotta meg a fehér-zöld farmépületet, mire combjain egész hosszában végighúzódó artériáit friss vér öntötte el, gerincoszlopának csontbörtönébe zárt idegsejtjein ki tudja, hol fogant elektromos jel futott végig, a gépezet nyikorogva megmozdult, teste tompán sóhajtva felállt a padról. Lábait a vezérlő jel precízen, ütemesen emelgette, nem engedte megpihenni a kerek farmépület hetedik emeletéig.

– Jó reggelt, Dr. Naan! – mondta Kim titkára, Dr. Totomato. – Átütemeztem a mai teendőket arra való tekintettel, hogy nem tudja ellenőrizni a külső kísérleti telepeket.

– Nem tudom ellenőrizni? – ijedt meg Kim.

Talán a karikás szemeim miatt alkalmatlan vagyok rá, gondolta.

– Elnapoltuk – mondta Totomato, majd látva Kim arcán a zavart, tétován az üveg felé intett. – A porvihar miatt.

Kim csodálkozva kinézett a hetedik emeleti ablakon. Innen általában pompás kilátás nyílt a kupola üvegén át a néhány kilométerre, falként magasodó, hosszú, szálegyenes hegység majdnem függőleges lejtőjére, de ezen a reggelen semmit sem lehetett látni a sötét sziklából. A porvihar mindent eltakart. A kupola üvegén túli világ egyetlen óriási, tompa, narancsvörös vattacukorpamacs volt.

– Semmi baj – hallotta saját hangját. – Majd talán holnap.

– Igen, Dr. Naan. Még talán jól is jött ez a porvihar. Lesújt, hogy ilyen rossz hírt kell közölnöm. Elvégeztük a fertőzési teszteket, amelyeket kért. Pozitív lett.

– Hány alanyról van szó?

– Gyakorlatilag az összes homokkultúra fertőzött, mióta a…

– Macska! – kiáltott Kim keményen. Amint gyűlöletének tárgya legalább így, a nyelvén materializálódott, Kim teste felpezsdült, ereibe vér tolult.

Totomato lehajtott fejjel jelezte, nem kíván állást foglalni. Kim a szentélyét ért gyalázattól dühösen rontott az irodájába, és azonnal megfogalmazta az írásbeli vezetői figyelmeztetést Reagennek. Utolsó figyelmeztetés, ezt a címet adta neki. Amint elküldte, nyomott hangulata szinte rögtön múlni kezdett. Nyaka a zavaros éjszaka után még mindig éktelenül sajgott, ezért jobb kezével kénytelen volt folyamatosan masszírozni a tetoválás környékét. Bármire nézett, mindentől undorodott, a Mars vörösére tekintve újra elfogta a hányinger. Végül reménytelenül legyintett, táskáját vállára kanyarította.

– Nem érzem jól magam, hazamegyek – mondta a titkárnak.

Otthon úgy dőlt a nappali kanapéjára, mintha egész nap súlyos terheket hordozott volna, olyannak érezte magát, mint azok a kávészínű nők, akik fejük tetején fél köbméteres, alaposan átkötözött, tiritarka nejlonba bugyolált csomagjaikkal, tétova lépteikkel egyik saroktól a másikig járták céltalan ingajáratukat Delhi szennyes mágnesvasút-állomásán, járatukra várva, amihez mindig túl korán, a kelleténél vagy fél nappal hamarabb érkeztek.

Az egész kanapét kisajátíthatta, Rashid ilyenkor iskolai óráit tartotta. Kim ma olyan hangulatban volt, hogy irigyelte férje rendszeres, jól beosztott munkáját. A férfi tanórái úgy váltogatták egymást, mint az óra zölden világító kijelzőjén a precíz taktusra ugráló számok, és ezt, mint egy szavatosságot vállaló jósda, fél évre előre bevésték az órarend szép, derékszögű téglalapokra osztott rubrikáiba.

Karkötő kommunikátorával mint egy gyerek, olyan céltalan egyszerűséggel játszott. Gyöngyei nem világítottak: Kim kelletlenül nyugtázta, hogy senkinek sem hiányzik.

– Hazajöttem. Nem érzem jól magam – mondta a karkötőnek, majd elküldte az üzenetet Rashidnak.

Egy perc sem telt el, és a gyöngyök szép sorban, egymás után felvillantak.

– Te jó ég! – olvasta a tenyerébe vetített üzenetet. – Nagy a baj? Hazamenjek segíteni?

– Dehogy! – mondta Kim. – Csak jól jönne most egy zuhany, de a fürdőszobai regulátor estig egy csepp vizet sem ad.

Elküldte az üzenetet. Ezúttal két percet kellett várnia a válaszra.

– És te ezért üzentél? Amikor megegyeztünk, hogy vészhelyzetet kivéve napközben nem zavarjuk egymást? A Hamlet kellős közepén kellett megszakítanom az előadást! Fogalmam sincs, hol tartottam! Légy szíves, legközelebb, ha pisilni kell, fogd vissza a vágyat, hogy megoszd velem!

Kim érezte, hogy szemein esőcseppként fut szét a homályos, szégyenteljes szomorúság. Ahogy hervadtan feküdt a kanapén, oldalát kényelmetlenül nyomta a táskája. Ügyetlenül, mint pólyás a spárgára kötött vonatot, kantárjánál fogva kihúzta maga alól, és dühösen a földre hajította. A szoba csendje mesterségesen felerősítette a papírszisszenést, ahogy a könyv kicsúszott a táskából. Kim kelletlenül vette tudomásul a betolakodót. Utálkozva nézte, legszívesebben elfordította volna a fejét, de valami miatt mégsem tehette.

Ajanta meghalt. Egyetlen barátja azokból a tízmilliókból, akik Delhit választották otthonuknak. Vagy csak a természet örök szülő-gyilkoló játékában egyszer ott bukkantak felszínre, és nem volt erejük továbbállni. Vajon Ajanta melyik körhöz tartozott? Azt tudta róla, hogy mielőtt könyvárussá lett, Rashidhoz hasonlóan ő is tanárként dolgozott. Miért is hagyta ott az iskolát? Kim már nem emlékezett rá. Talán Ajanta soha nem is mondta el, de mintha érzékeltette volna, nem önszántából tette. Kim emlékeiben válasz után kutatva, mereven a padlót vizslatta. Mozdulatáról jóformán tudomást sem véve a könyv után nyúlt.

Kim, kérlek, olvasd el, ez nagyon fontos! Eljött az ideje, hogy megtudd, Ajanta boszorkány volt. Természetesen nem lovagolt seprűn, nem volt bibircsókos vasorra, mégis boszorkány volt abban az értelemben, hogy olyan erők és energiák felett volt hatalma, amelyek felett a közönséges embernek nincs. Ennek a tudásnak a magja benne volt születése óta, de tudatos használatára csak ez a könyv tanította meg, amit hozzád hasonlóan egy idősebb asszonytól kapott. Azért adta tovább neked ezt a könyvet, mert benned is megvan a tudás e magja. Kim, tudd meg, te is boszorkány vagy.

– Tudós vagyok! – mondta Kim.

Kutató agronómus vagy, mindig is különösen közeli kapcsolatban álltál a természettel, mint minden boszorkány. A Marsra is azért jöttél, mert alkotni akartál kicsiben valami olyasmit, mint a Földön a nagybetűs Természet.

– Itt valami csalás van. Honnan tudhat rólam bármit is egy régi, foszlott papírú könyv? A mai énemről egy régi nyomtatás? Ez ellenkezik a fizika törvényeivel! Nem! Ez a könyv hamis!

Kim megpróbálta eldobni a könyvet, de kezei bénán mozdulatlanok maradtak.

Ha tagadással meg nem történtté tehetnéd, ami megtörtént, isten volnál. Vagy ördög.

– Tudós vagyok, tudós vagyok, tudós vagyok – mantrázta Kim.

Kim, benned megvan az erő. Világéletedben erős alkat voltál. Gondolj csak a laboratóriumodra! Miféle csodák kerültek ki kezeid közül! Hát nem csoda az, ha egy olyan teremtményt kreálsz, ami még sosem volt? Ami kibújik a magból, általad cseperedik, hogy végül önálló, új alkotássá váljék! Épp egy kis iránymutatásra van szükséged, és meglásd, energiáid megsokszorozódnak, alkotóerőd eleddig esetleges, girbegurba vonala hirtelen kiegyenesedik, céltudatossá válik. Igazi teremtő lehetsz!

Kim szeme már nem tudta követni a sorokat, a gondolatok valahogyan mégis eljutottak tudatáig. Egész nap a könyv felett ült, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe, miközben agya betűről-betűre magába olvasztotta, amit a könyv ígért.

Délután, amikor Rashid hazaért, Kim egykedvű bólintással nyugtázta a férfi bocsánatkérését utolsó üzenetéért. Vacsorájukat csendben, egymással szemben ülve, de egymásra nem nézve költötték el. Éjjel Kim nem bírt elaludni. Rashid horkolása mintha egy dupla visszhangos csarnokban harsogott volna.

– De hiszen van erre varázslat! – mondta belül egy ismeretlen hang.

Kim szemei tágra pattantak a vaksötétben.

– Nyugalom, leányom! – folytatta a hang. – A horkolást akarod megszüntetni? Akkor csak mormold el halkan ezeket a szent neveket: Aipáret, Aigolomoh, Aimagonom.

Kim hitetlen kétellyel hallgatta. Szégyellte kimondani, de közben azon igyekezett, nehogy elfelejtse a titkos szavakat. Végül vállat vont a takaró alatt, és szófogadóan, csendesen belefogott.

– Aipáret, Aigolomoh, Aimagonom.

A horkolás azonnal megszűnt. Kim hegyezte a fülét, de semmit sem hallott, még férje lélegzetét sem. Ujjongó, meglepett, büszke eufóriáját csakhamar egy nagyon halk, cérnavékony, nyüszítő hang hűtötte le. Úgy érezte, valahonnan a közelből jön. Rashid fölé hajolt, és kicsit határozottabban hallotta a kétségbeesett, szinte néma sikolyt. Fogalma sem volt róla honnan eredhet, de olyan hátborzongatóan szólt, hogy felkapcsolta az ágy feletti olvasólámpát. Rashid torz, felfújt, céklaszínű arcán a két szem, mint két óriási főtt tojás világított. A nyüszítő hang a férfi hatalmasra tágult orrlikából eredt. Kim karjait a pánik vonta férje levegőre szomjazó mellkasára, és rettegése minden erejével pumpált rajta négyet-ötöt, mire Rashid rekedt hörgéssel magához tért.

A férfi zihálva köszönetet suttogott, majd légzése lassan megnyugodott, és hamarosan visszaaludt, olyan gyorsan, mintha a légszomjat csak álmodta volna. Kim még sokáig ébren bámulta a mennyezetet, melyet az éj kegyetlen titka mart feketére. Órákon át rettegve edzette tudatát, hogy elfogadja tökéletlen erők irányította újfajta tehetségét. Attól félt, ha nem tanulja meg tudatosítani magában, elméje olyan energiákat szabadíthat a világra, mint amilyenek a zivatar villámai, melyeket sem ő, sem más nem irányíthat, oda csapnak be, ahová a pillanat szeszélye irányítja.

 

Hiába aludt mindössze egy-két órát, Kim napok óta nem érezte magát ennyire könnyűnek. Ahogy átvágott a kupolaváros központi parkján, látta a padokon pihenő marsiak körül derengő halvány, tarka ködfoltocskákat. Arcán csendes mosollyal egy szóra gondolt: aura. Bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy látja az emberek auráját. Lendületes léptekkel tovább vonult, mint királynő az alattvalók közt. A park túlsó felén büszkén feltekintett a fehér-zöld rakott palacsinta farmépület tornyára. Tudatában gondolatszikrák, csillogó apró murvaszemek ütköztek, egymáshoz tapadtak, és nőttek, mint a hógolyó, végül folyógörgette, lekerekített, sarkaitól megfosztott, kemény kővé álltak össze.

Végigjárta az emeleteket, fürgén irányt mutatott, ahol kellett, de csak kutyafuttában. Alig várta, hogy a hetedik emeletre érjen. Megállt a szigorúan őrzött laborbejáratban, és behunyt szemmel, mélyen beszippantotta a kísérleti ültetvények nedves levegőjét.

– Valami nincs rendben – pattantak ki hirtelen villogó szemei. – Valamit érzek. Valami nem idevalót!

Asszisztensét egy legyintéssel elhessegette, és vadászkutyaként megindult a kísérleti telepek egyenes sorai közt. Az egyik állvány alatt fehér szőr villant.

– Mikulás! – sziszegte Kim.

A macska, nevét hallva, kíváncsian előbújt, de amint megérezte Kim elfeketült szeméből áradó gyűlöletet, az energiát, mely oly sokkal erősebb volt, mint az övé, rögtön el akart szaladni, csakhogy Kim tekintete megbabonázta, lábait mozdulatlanságra kárhoztatta.

– Dögölj meg! – mondta Kim.

Mikulás szeme tágra nyílt a rettegéstől, most már egész testében jól láthatóan remegett, végül minden életerejét, az izmaiban rejtőző energia utolsó szikráit egyetlen mozdulatba összpontosította, ami talán ugrás akart lenni, de már csak apró, tétova lépésre futotta. Ahogy lába a földet érte, holtan rogyott össze.

Kim nyakszirtjébe hirtelen valami beleszúrt, mintha végtelenül vékony tűhegy érte volna. Odakapott, de kezével nem érzett semmit. Makulátlan tiszta tenyerén hitetlenkedve kereste a vérfoltot, és hogy nem találta, még inkább megrettent. Nem értette, honnan eredt ez a hirtelen jött erő, mely az elméjéből kibocsátott egyetlen gyűlöletnyalábbal megölt egy élőlényt. Ha ebben a pillanatban bárki megkérdezte volna tőle, hogy képes lenne-e bárhogyan, bármiért megölni egy macskát, őszinte nemmel felelt volna. Érzelmei néhány másodperc alatt egyik végletből a másikba fordultak, kezdte szégyellni tettét, ezt az újfajta tudást. Viszolygott énjének új, ismeretlen oldalától. Ösztöne által vezérelve a macska fölé hajolt, de félúton izgatott öregasszonyhang állította meg.

– Mikulás! Mikulás! – kiabált Dr. Reagen a túlvégről. – Hol vagy, Mikulás? Gyere elő!

– Itt van – mondta Kim csendesen.

– Mikulás! Úristen, Mikulás! Mi lelt? Kelj fel! Kérlek, kelj fel, Mikulás!

– Megdöglött.

– Jaj, ne! – sírt Reagen a földre roskadva. – De miért? Miért?

– Ezt egyszer már megbeszéltük. Macskának itt nincs helye.

– Dr. Naan! Kérem! Értse meg…

– Igen, Dr. Reagen? Mit értsek meg? Azt, hogy minden tiltásomat megszegve ide hozta a macskáját? Hogy újabb kísérleti ültetvényt kaparhasson ki? Hogy fertőzzön? Hogy rendet bontson?

– De nem az én Mikulásom volt!

– Ha tagadással meg nem történtté tehetnéd, ami megtörtént, isten volnál. Vagy ördög.

– Dr. Naan, kérem…

– Dr. Reagen, tőlem ne kérjen már semmit. Ki van rúgva.

Kim faképnél hagyta az idős hölgyet. Gyűlölte, hogy oda nem illő gyászával benne is némi részvétet keltett, holott inkább meg akarta keményíteni magát, hogy hihessen abban, amit tett. Szándékosan, lelke teljes elszántságával fejest ugrott az orra elé kerülő legelső feladatba, és estig meg sem állt. Egész nap fáradhatatlanul dolgozott, a labor személyzete hökkenten, távolról figyelte. Estefelé eszébe jutott, hogy még vár rá egy papírmunka.

– Dr. Totomato, kérem állítsa össze Dr. Reagen elbocsátási dokumentumait.

– Értettem, Dr. Naan. Mit írhatok az indoklásba?

– Munkahelyi fegyelmezetlenség, írásos figyelmeztetés után.

– Igen, Dr. Naan. Megkérdezhetem, hogy összefüggésben van-e ez a reggeli… khm… incidenssel?

– Összefüggésben van.

– Ez esetben ne vegye rossz néven, ha elmondom, hogy amíg tegnap távol volt, megtaláltuk a kísérleti ültetvények bajainak okozóját.

– Én pedig pontot tettem az élete végére! – mondta Kim keményen.

– Félreért, Dr. Naan. Nem Mikulás volt. Dr. Reagen látta, hogy az ültetvényeket egy szürke kandúr kaparta ki. Elkapni sajnos nem tudta, elbújt az egyik levegőztető csőben. Mikulás, nevével ellentétben, nőstény. Dr. Reagen azért hozta be, hogy vele előcsalogassuk.

– Ez egy érdekes elmélet, Dr. Totomato. Mindazonáltal, az imént arra kértem, állítsa össze Dr. Reagen elbocsátási dokumentumait.

– Értettem, Dr. Naan – mondta Totomato rövid szünet után.

 

– Mit kívánsz vacsorára? – kérdezte Rashid.

– Egy nagy fürdést.

Kim a földet bámulta, görnyedten ült az ebédlőasztalnál, míg férje a konyhában tett-vett.

– Mintha Pandóra szelencéjét nyitottam volna fel múltkor azzal a fürdőjeggyel, nem?

Kim nem válaszolt. Ha már itt kellett ülnie, azt kívánta, legalább csendben tehesse.

Karkötője, mintha csak érezné gazdája hangulatát, gyengéden megsimogatta csuklóját, meghitt kék gyűrűt világított köré. Minden egyes gyöngye aprócska kék-zöld Földgömbbé változott, a kicsinyke óceánok egyhangú kék szövetére miniatűr, komótosan pörgő ciklonok hímeztek fehér csigavonalat.

– Valaki a Földről küldött üzenetet – mondta egykedvűen, majd hagyta, hogy a karkötő a tenyerébe vetítse a szöveget.

A betűk túl aprók voltak fáradt szemeinek, ezért egy hanyag mozdulattal átdobta az üzenetet a csupasz ebédlőasztalra. Rashid kíváncsian otthagyta a félig felszeletelt hagymát.

– Ki az az Ajanta?

– Ismerős – mondta Kim tétovázva. – Régi barát. Delhiből.

Már megbánta, hogy az asztalra nagyította az üzenetet, de szégyellte visszavenni.

– Ne haragudj, szeretném ezt most egyedül elolvasni – mondta végül.

Rashid némán feltette kezeit, és visszatért a hagymához.

Végre megvagy, drága Kim! Két hete már, hogy ráakadtam az első lapra, majd a nyomot végigkövetve a többire. Végül sikerült rájönnöm, hogy az önmagából kitépett lapokra írt hízelgő-zsaroló üzenetekkel hová küldte magát az az átkozott könyv! Bárcsak elégettem volna, míg képes voltam rá! Ha még nem olvastál bele, kérve kérlek, gyújtsd fel! Ha egyszer kinyitottad, már késő. Várom jelentkezésedet, hogy elmondhassam, amit még tudok. Annak a húsz percnek, míg válaszod onnan a Marsról ideér, minden egyes másodpercét végig fogom rettegni. Kérlek, siess!

Ajanta, a könyvárus asszony

Kim átment a nappaliba. Fejében visszhangot vert Ajanta mondata: Ha egyszer kinyitottad, már késő. Mire késő?

– Válaszüzenet – mondta karkötőjének. – Nahát, te élsz?

Te jó ég, gondolta, valóban csak ez az ostoba mondat telik tőlem?

– Törlés.

Míg fejét a válaszon törte, tekintetét magára vonta a bokája mellett heverő táskában ódon sárgán világító könyv éle. Ölébe tette. Az első oldal betűi azonnal mozgásba lendültek, látszólag rendezetlenül, mégis egyetlen határozott vezérelv szerint, mint szélfútta fakorona ágai.

– Nem! Most én beszélek – mondta Kim, és megfordította a könyvet. Az üres hátlap tehetetlenül várt. – Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy szükségem van rád, és hogy még felét sem láttam az erőnek, amire megtaníthatsz. Rendben. Viszont kutatóként megtanultam, hogy minden változtatást tervezés előz meg. A mérleg egyik serpenyőjében rizikó, a másikban a várható nyereség. Ha nincs egyensúly, jobb, ha bele se kezdesz. Tudni akarom mit nyerhetek, ha veled maradok. Amikor a Marsra jöttem, volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy kint, a szabadban a vörös porból zöld fűszálak kapaszkodnak elő. Az én füvem, az én alkotásom. Még messze vagyok tőle, de a segítségeddel talán… Ha energiáinkat nem szemmel verésre pazarolnánk, hanem összefognánk az igazán nemes célért? Varázsoljuk zölddé a Marsot! Mi ketten megvalósíthatnánk! De csak úgy, ha én szabok irányt. – Ajkain rejtélyes mosoly bujkált, ujjaival játékosan dobolt a könyv kemény hátlapján. – Tegyünk próbát! Kezdetnek lássuk, itt és most, ebben a szent pillanatban, képes lehetek-e rá, hogy a regulátor zsarnoki tiltását kijátszva vizet fakasszak abból az átokverte zuhanyrózsából?