Szonja porcikáit kellemes meleg járta át. Napsütötte, lankás réten feküdt. Fiatal, meztelen testét friss, harsányzöld fűszálak csiklandozták, csukott szemhéján aranyló napfény játszott. A csendet mindössze távoli, halk madárdal törte meg a fenyves felől, a simogatóan lágy szellő a tűlevelek illatát hozta felé. A legjobb mégis maga a levegő volt. Bőséges, dús hegyi levegő töltötte meg a tüdejét. Nagyokat szippantott belőle, szervezete buzgón kapkodott érte, gyönyörét minden egyes lélegzetvétel fokozta. Egyenesen sajnálta kifújni ezt a csodálatos, gyógyító erőt. Mert ez csakis egy erő lehetett, több, jobb, valóságosabb bárminél, amit addig tapasztalt. Egy rég elfeledett emléket kivéve, amely most újból feltört tudata legmélyéből: egy kéz érintése, egy édes illat, egy mosoly. Az emlék forrását nem ismerte, de most, ahogyan a virágos réten ült, mintha újból azok a biztonságot nyújtó kezek ölelték volna át.
– Munkatársnő, lejárt az ideje!
Összerezzent az éles hangra, fájdalmasan hunyorgott a vakító, fehér fényben. Szemét csak lassan bírta kinyitni, tekintete poros falakra, táblagépekre és 3D nyomtatókra vetődött. Orrát kellemetlen, bűzös por ingerelte, tüdejét a fájdalom reszelői cincálták. Tüsszentett, majd heves köhögőroham fogta el. Bőre viszketett a vastag pulóver alatt, piros színű kezeslábasa kényelmetlenül feszült rajta, oldala szúrt. Kétségbeesetten próbálta beszívni az álomképpé foszló hegyi levegőt.
– Sajnos ezt a többi bétázónál is megfigyeltük, újból hozzá kell szoknia az itteni viszonyokhoz. Igyon folyadékot bőségesen, akkor pár percen belül túl lesz rajta. Csak ne felejtse el időben leadni a jelentését, írja le részletesen a tapasztalatait!
A hang felé fordult. Egy idősebb nő körvonalait vette ki. A nő a vállalat felsőbb személyzetének tagjaként a felügyelők sötétkék kezeslábasát viselte. Az egyenruhán a vállalat logója díszelgett: rézlapból kidomborodó kör két kisebb, szabálytalan alakú kör között. A felügyelő mellett egy szerkezet mozgatókarján ott lógott a legmodernebb VR-szemüveg prototípusa, amelyet néhány perce még Szonja használt.
– Nem mehetnék vissza egy kicsit a nagyobb részletgazdagság kedvéért? – Szonja hangjában őszinte vágyakozás csendült, de a tesztüzemet felügyelő nő szenvtelenül válaszolt:
– A vállalat csakis annyi kiesést hajlandó elkönyvelni, amennyivel ön hozzájárult az extra teljesítményhez. Ez a szabály. Legközelebb igyekezzen még jobban, akkor tovább tart a szimuláció! Nem tehetek kivételt, tudja, mi jár a szabályszegésért.
Szonja tudta. Megremegett a gyomra a gondolatra. A felügyelő kárörvendő mosolya viszolygást keltett benne, de a büntetést senkinek sem kívánta, így nem ágált többet. Felállt, és kisétált a teremből. Később, az aktuális dolgozóegységében megfogadta a tanácsot, jó nagy pohár vizet ivott. Azután még egyet. A harmadik pohár folyadékot már lassan kortyolgatta, közben tekintete végigpásztázott az apró, zsúfolt helyiségen, végül megállapodott a fejlesztésre váró prototípuson. Jól haladt, ennek köszönhette az előbbi kimenőjét. Ő legalábbis kimenőként gondolt rá. Elfogta a vágy, hogy visszajusson a gyönyörű tisztásra. Rögtön munkához is látott a csúcskategóriás, emberi alakra tervezett takarítórobot prototípusán. Teljes munkaideje alatt dolgozott a faltisztítás funkción. Kellemes borzongással figyelte, amint a szerkezet pamacsos végű karja fehérséget varázsol a falon megtapadt mocsok helyett a lemosható festékrétegen. A tegnapihoz képest ez óriási előrehaladás volt, de az eredmény még mindig messze elmaradt a tökéletestől: a tisztítófej egyenetlenül haladt a felületen, itt-ott piszkos foltokat hagyott maga után. Sebaj, holnap még jobban fog igyekezni. Szonja lelki szemei előtt ismét a zöldellő lankák lebegtek, elképzelte a tüdejét átjáró melegséget. Újult erővel készítette el a napi zárójelentéseket. Munkája végeztével azonban kissé megtorpant: ennyi lenne az egész? Elgondolkodva pillantott a robotra. Szokatlan gondossággal igazította el és takarta le a készüléket a munkaállomáson, majd a bohókás gesztuson kissé szégyenkezve búcsút intett neki.
*
A rendes, tizenhárom órás munkaideje után holtfáradtan lépett a hálókörletébe. Ekkor a mozgásérzékelő világítás könyörtelen pontossággal tárta elé a látványt, amely örökre az emlékezetébe égett: a két ágy között álló multifunkcionális robot mennyezeti karján kötél feszült. A kötél végén halványpiros kezeslábasában ott lógott Vera, a szobatársa. A test enyhén forgott a kötéllel együtt. A fésületlen, hosszú, fekete lobonc alól Szonjára villant a felpüffedt, szederjes arc, a kilógó nyelv lila ércsomója és az élettelen, öntudatlan erőlködésbe fagyott ábrázat.
Szonja torkából velőtrázó sikoly tört fel.
*
Vera súlyos tüdőbetegségben szenvedett a légkörben keringő mérges por miatt. Már nem bírta elviselni az állandó, fájdalmas köhögést, vélhetően ezért akasztotta fel magát. Az öngyilkosság gyakran előfordult a huzamosabb ideje tüdőbeteg munkások között. A pletykák szerint a jutalmazószimulációk tesztüzemét éppen az öngyilkosságok számának csökkentésére vezették be az elmúlt hetekben, Vera a heveny köhögése mellett viszont képtelenné vált a jutalmazandó teljesítményre. Egyébként tapasztalt, tanult, kiváló munkatárs hírében állt, sok prototípust és fejlesztést köszönhetett neki a vállalat. A betegsége előrehaladott szakaszában járt, de még munkaképesnek számított, tűrhetően elvégezte a legszükségesebb feladatokat. Idő előtti elévülésével azonban megkárosította a céget, lázadónak minősült, és mint ilyen, nem érdemelte ki az ünnepélyes temetést, sem azt, hogy a neve felkerüljön az emlékfalra. Tilos volt kiejteniük a nevét a szájukon. Szonját ez mélyen megrázta. Tisztán rajzolódott ki előtte a jövő két lehetséges kimenetele – egyik sem tetszett neki. Ha tehát a fájdalom, a köhögés elviselhetetlenné válna a számára, még mielőtt vért köpne, s az ezért kijáró altatásban békésen elszenderedne, akkor csak úgy szabadulhat meg a már most is egyre gyakrabban jelentkező kínjaitól, ha ezzel vállalja, hogy egyetlen munkatársa sem fogja elbúcsúztatni, egyikük sem fogja hozzá kötni a munkáját, emlékezni rá. Most pedig Vera, aki egy éve, amióta ő ebbe a hálókörletbe került, a szobatársa volt, akire felnézett, aki tanította, segítette őt, aki sok sikert kívánt neki reggelente, már csak az ő fejében él. Többé semmi sem utal arra, hogy valaha másként is létezett.
Egyik este éppen ezen tűnődött, miközben álmatlanul forgolódott a szűk ágymatracon, a szoba valószerűtlen csendjében. A történtek még mindig nem fértek a fejébe, éberen, száraz szemmel meredt a szomszédos ágyra, amelyen már senki sem horkolt. Gondolt egyet, és filcet ragadott.
*
Másnap hívatta a felügyelő. Szonja összeszorult torokkal lépett az irodába.
– Jó reggelt, Munkatársnő, foglaljon helyet! Beszédem van magával – fogadta a nő. Ábrázata kisimult, smaragdzöld szemében furcsa kíváncsiság csillogott.
– Miről lenne szó?
– Miért nem mondja el inkább maga?
Szonján eluralkodott a pánik. Eszeveszett sebességgel fürkészte a termet.
– Fogalmam sincs, mire gondol – válaszolta.
– Úgy, szóval nem ismeri be magától a szabálysértést. Attól tartok, ez bizony súlyosbító tényező. Nézzen csak ide!
Ezzel távirányítóval Szonja felé fordított egy képernyőt. Szonja a kimerevített képen saját magát látta, amint Vera félretolt ágyánál gubbaszt, egy alkoholos filccel az ágykeret fal felőli részére firkant valamit. Levegőért kapkodott, köhögni kezdett. Emlékezett ugyan azokra az időkre, amikor a szobáikat köztudottan bekamerázták, de néhány hónappal korábban költségvetési okokból leszerelték a kamerarendszert. Ezek szerint mégsem az egészet.
– Ha helyesek a számításaim, háromféle vétséget róhatunk fel önnek. Egyrészt a vállalati tulajdon rongálását, másrészt a szabálysértést, amelyet egy lázadó nevének feltüntetésével követett el, harmadrészt pedig a beismerő vallomás megtagadását. Talán azt gondolhatja, hogy a kihágása csekély mértékű, eltávolíthatjuk a feliratot, megfeledkezhetünk erről az egészről. Nos, ki kell józanítsam: téved. Minden szabálysértés büntetést von maga után. Ebben az esetben ez különösen igaz. Az öngyilkos lázadók óriási károkat okoznak a cégnek, tennünk kell róla, hogy ez a fajta magatartás senki számára ne legyen opció. Hiszen erre szolgálnak a szimulációnk is. Épp ezért úgy gondolom, az ön esetében szintén a szimulációkhoz kell folyamodnunk büntetés gyanánt. Tíz percet kap.
Mielőtt tiltakozhatott volna, dereka köré automata biztonsági öv fonódott, a mennyezetből leereszkedő robotkarok a karfára igazították, majd rögzítették a karját, a fejtámlához nyomták a fejét. A tarkójánál érezte a gyenge, ismerős csípést, végül egy szemüveg is rákerült. Ezzel minden elsötétült előtte, megkezdődött a szimuláció.
Talpa ezúttal porban tapodott, a végtelen éjszakában semmi mást nem érzékelt többé, csak a pórusait szétcincáló esztelen hideget, az orrfacsaró kénes bűzt és a jeges, porhanyós fájdalmat, amely átjárta tüdejét az első reménytelen próbálkozásra, hogy lélegzetet vegyen. Megtapasztalta annak az abszurditást, hogy orrán át nagyot szippant, később már a szájával kapkod levegő után, de mindössze a halál lehelete árad szét a tagjaiban. Elfogta a kétségbeesés. Egész lénye egyetlen életfunkcióra redukálódott. Többé nem érzékelt semmit, nem foglalkoztatta semmi más, csak hogy levegőt kapjon, megélhesse fájdalmas léte következő pillanatát. Elfogta a pánik, zihált, agyát hatalmába kerítette az őrület. Fejét vadul kapkodta, egyre kereste a kiutat az ismeretlen tájban, amelyből már semmit sem érzékelt. Ujjait karomba merevítette, mintha ugyan kivájhatná magát a helyzetből, karját magasba emelte, akárha a mélyből törne a vízfelszín felé. Mindhiába. A levegőtartaléka elfogyott, szörnyűséges kínok között fulladt meg. Teste elernyedt, a földre hanyatlott. Üres kagylóhéj volt csupán, amely már a legegyszerűbb reflexre is képtelen, érzékei nem működtek többé. A szimuláció kizárólag Szonja lecsupaszított tudatát hagyta meg, az pedig csapdába esett állatként vergődött a hasznavehetetlen, mozgásképtelen testben, amelynek többé nem parancsolhatott. Emlékeitől megfosztott, monomániás kis remeterákként vergődött a semmiben, a halál örök, megsemmisíthetetlen vázában. Nem létezett idő, nem létezett fájdalom, nem létezett megkönnyebbülés sem. Az egyetlen dolog, amelyre vissza tudott emlékezni, az a kínhalál volt, amelyet minden egyéb fogódzó híján újra, meg újra, meg újra átélt, végtelenített körforgásban. Tudata egyetlen kínzó, hangtalan üvöltéssé vált, formátlan vággyá, hogy szűnjön meg tőle ez a kín, érjen véget a világgal együtt. De nem szűnt meg. Ott maradt a tehetetlen testben, a szabadulás pillanatától végtelenül messze.
– Letöltötte a büntetését, Munkatársnő!
A felügyelő hangja éles késként hasított át elkínzott agyán. Látóidegeit fájdalom cincálta, mihelyst elérte azokat a hideg, fehér fény az első, hunyorgó próbálkozáskor. És végre kitört belőle az elkínzott üvöltés, amely az örökkévalóság óta nem talált formát a torkában. Az arcára kiülő téboly rendkívül megijeszthette a felügyelőt, mert amikor Szonjának sikerült kinyitnia a szemét, az idős nő aggodalommal, bocsánatkérőn meredt rá.
– Látja, Munkatársnő, vállalatunknál semmilyen szabálysértést nem nézünk el. Ezt jól jegyezze meg! De nem csak a kihágásokat vesszük figyelembe, a teljesítményt is elismerjük. Ön pedig tegnap ragyogó teljesítményt mutatott fel, a tervezettnél két nappal korábban fejezte be egy prototípust. Tizenöt perc jutalmazó szimulációban részesül.
A robotkar máris a szeméhez közelítette a visszatértekor eltávolított szemüveget. Gerincén jéghideg borzongás futott át az eszköz láttára. Tagjai a szíjak alatt azonban továbbra is a székhez szegeződtek, így esélye sem nyílt a védekezésre. Rögvest a legelőn találta magát. Sokkhatásként érte a rázúduló friss, bőséges hegyi levegő. Nagyokat szippantott belőle, és a földre bukott. Ujjaival végigszántott a fűszálak között. Tagjait átjárta az éltető meleg. Zokogott. Az a valami, az a csodálatos éltető erő biztonságos, ringató karként körülölelte, nyugalommal árasztotta el őt. Mindig is vele volt. Mindig is ezt a világot szánta neki. Örült, hogy ő itt van, visszafogadta, nem akarta, hogy újra elmenjen. Feltöltötte őt energiával, hogy megmeneküljön, itt tudjon maradni. Szonja talpra ugrott, rohant. Szedte a lábát a magas fűben, ahogyan csak bírta. El innen, bárhová, ahol nem érik utol, akik időről időre elragadják. Talán elbújhat ebben a gyönyörű világban, talán itt maradhat örökre. Közeledett a fenyveshez, ott elbújhat, ott nem fogják keresni. Rövidesen el is érte az erdőt. Karját az első fa felé nyújtotta, ujját súrolták a tűlevelek…
– Ugye, jobban érzi magát? – hallotta Szonja a tétova kérdést. A felügyelő aggodalmas tekintetét pillantotta meg elsőként. Legszívesebben megütötte volna a nőt.
– Engedjen vissza! – kiáltotta.
– Nagyon jól tudja, hogy nem lehet. Örüljön annak, ami van. Szedje össze magát, húsz perc múlva kezdődik a műszakja. Este ne felejtse el megírni a szimulációs jelentést, azt hiszem, most nekem is lesz miről írnom. Kérem, távozzon!
Szonja nem mozdult. Dacosan nézett vissza a felügyelőre. Annak elvékonyodott az ajka a haragtól, az orrcimpája remegett, de szigorúan állta a lány tekintetét.
– Mire vár? Megtagadja a parancsot? Ugye nem akar több büntetőszimulációt?
Szonja erre felállt, és kisietett a teremből.
*
A következő napjai szótlanul teltek. Még nem kapott új szobatársat Vera helyére, és sem a kötelező napi testedzéskor, sem a tápanyagelosztó csarnokban nem elegyedett szóba a munkatársaival, amikor a tablettákért álltak sorba. A kettős szimuláció napján nehézkesen vette fel a munkát. Úgy érezte, tüdeje szétfeszíti belülről, hol összezsugorodik, hol kitörne a bordák börtönéből. Szonja nehezen koncentrált, a kezébe kerülő prototípust csaknem tönkretette egy rossz beállítással. Azzal pedig selejtet állított volna elő, ami hatalmas kárt jelent a cég számára, így természetesen büntetendő. Erőt vett magán. Elhatározta: nem megy vissza többé arra a szörnyű helyre. Nem bírná ki. Nem azért van itt. Már ismerte a valódi okát, a tisztás megértette vele: az ő hazája az a gyönyörű hely. Akkor mit keres most itt, és hogyan kerülhet időnként arra a másik, szörnyűséges tájra? Persze világos volt számára, hogy a táj szimuláció, de azt is tudta, hogy modellezett szimuláció. Az eredeti helyszín létezik valahol a térben, ő pedig látni akarja, és vissza sem térne onnan.
Minden korábbinál jobban hajtotta magát. Legalább a vágyott cél ábrándképe legyen hozzáférhető számára, amíg ki nem találja, hogyan jut el oda. Már nem érdekelte semmi más, csak az, hogy elkerülje a büntetőszimulációkat, és minél többet lehessen a mezőn. Túlórázott, időnként éjszakázott is. Hetek teltek el így, amelyek során többször is sütkérezett a mezőn, mezítláb sétált a napsütötte lankán, apró rovarokat figyelt meg a fűszálak között, egyszer pedig olyan jól sikerült a munkája, hogy fél órát tölthetett ott egyhuzamban. Elsétált a fenyvesbe, a meztelen talpát véresre szurkáló tűlevelekkel mit sem törődve kutatott gombák, bogyók, madarak, apró rágcsálók után.
Olyan kirándulásra is sor került, amelyen a szimulációkról írt jelentéseiért vehetett részt, a szimulációk ugyanis ezekkel párhuzamosan fejlődtek, váltak egyre részletesebbé, érzékletesebbé. A felügyelő rendszerint megköszönte a munkáját, egyszer még azt is elújságolta neki, hogy terveik szerint a közeljövőben terjeszteni fogják a szimulációkat. Szonját ez gondolkodóba ejtette. Találgatni sem bírt, hogy azt a sok robotot hová viszik, miután kikerülnek a kezei közül. Azt sem tudta, mi lehet a gyáron kívül, mindössze annyit, hogy számtalan gyár létezik. De nem ismert mást, csak ezt a vállalatot, ezt a gyárat. Ez volt az otthona. Eddig. Mostanra biztossá vált számára, hogy valahol megtalálja a zöldellő rétet és azt a megfoghatatlan, biztonságot nyújtó érzést, ami mostanra az otthonává tette azt. A felügyelő egyik ilyen beszédesebb pillanatában meg is kérdezte, létezik-e az a rét, kiknek terjesztik a szimulációkat. Válaszul csak letorkolást kapott, felügyelője emlékeztette rá, hogy nem szabad kérdezősködnie – többé véletlenül sem osztott meg vele bennfentes információkat. De ez nem számított. Ilyen gyönyörű tájat nem szimulálhatnak minta nélkül, csak úgy lehetséges megalkotni, ha létezik a valóságban. Ha pedig létezik, talán éppen egy közeli gyárba küldik a szimulációs eszközöket. Szonja csak azt nem értette, mi szükségük lehet ott a szimulációra, ha tőlük karnyújtásnyira található a valóságos helyszín.
Éppen ezen elmélkedett, amikor a felügyelő hangja szakította meg a töprengését:
– Munkatársnő, igazán nagyra értékeljük az erőn felüli teljesítményét, de alszik ön eleget?
– Persze – préselte ki Szonja az elnézhető hazugságot, és elfojtott egy ásítást.
– Vigyázzon, ha folyamatosan túlhajtja magát, az negatívan hathat a teljesítményére!
Szonja bólintott. Hetek óta nem aludt eleget, hogy minél többször eljuthasson az imádott helyre, az többet ért neki az alvásnál. Soha nem érezte magát nyúzottabbnak, mint azon a három egymást követő napon, amikor nem sikerült kiérdemelnie a szimulációt. Mégis tudta, egy-két napra ismét le kell mondania róla, a rendes munkaidő után muszáj azonnal lefeküdnie.
Volt, hogy egyetlen nap alatt fél levél koffeintablettát elszedett. Ezen a napon később viszont, amikor már úgy érezte, ereje teljesen fogytán, ingerülten vette tudomásul, hogy mindössze két tablettát talált a reggel megkezdett levélen. Még mindig úgy érezte, a szemhéja nem engedelmeskedik neki. Pokoli fáradtság lett úrrá rajta, hányinger fogta el. Mint mindig, amikor legyűrte a fáradtság, most is köhögőroham tört rá, a sokadik aznap. A munkájában ez nagyon hátráltatta, félt, hogy nem sikerül befejeznie az aznapi prototípust, és a büntetési értékekig rontja a teljesítménymutatóit. Ezt nem akarhatta, így meg sem várta, hogy teljesen elmúljon a köhögés, bevett egy köhögés elleni tablettát, azután az utolsó előtti koffein-tablettát is. Kissé enyhült a köhögése, mégis nehezen vette a levegőt, szorult a mellkasa. De, mivel élénkebbnek érezte magát, tudta, itt az ideje, hogy befejezze végre a prototípust, most sikerülhet. Buzgón a légvezeték-tisztító berendezés felé fordult, hogy megjavítsa a rakoncátlankodó áramköröket, amikor megtörtént a baj. A hányinger olyan hevesen tört rá, hogy már nem volt ideje elfordulni. Elszörnyedve nézte, amint a torkát felmaró váladék belepi a prototípust, behatol a vezetékek és az alkatrészek közé. Ezzel vége volt. Mielőtt sorra vehette volna a menekülési lehetőségeit három őr tört be a dolgozószobájába. Egyikük a prototípust vette szemügyre, ketten pedig hátrakötötték a karját, és a hosszú, boltozatos folyosók labirintusán át a felügyelő szobájába hurcolták.
Odabent a felügyelő szomorúan nézett fel rá a székéből, de cseppet sem tűnt meglepettnek.
– Kicsit előbb látjuk egymást viszont, Munkatársnő. Egyórás büntetőszimuláció vár magára.
– Kérem, nem tehetek róla! Nem szándékosan tettem!
– Tudom, Munkatársnő, de a szabály az szabály. Tönkretette a vállalat értékes prototípusát. Még vizsgálják, de a gép jó eséllyel menthetetlen, ezzel valószínűsíthetően visszaesést okozott a cégnek. Ön csak jót akart, de meg kell tanulnia, hol vannak a határai, ügyelnie kell rá, hogy a jövőben csak akkor vállaljon túlórát, ha ez nem hat negatívan teljesítményére! A szimuláció megtanítja erre, mindez kizárólag az ön érdekében történik.
– Ne!
A gépek könyörtelenül a székbe szíjazták. Kiáltása hamarosan kiüresedett emlékfoszlányként visszhangzott a zord, kietlen sötétségben. Torkához kapott, amelyet még mindig marta a gyomorsav és az epe. Levegőért kapkodott. Bár ne tette volna: a belélegzett anyag tovább marta a nyelőcsövét, a szagtól rosszul lett, sugárban tört fel belőle a hányás, a keserű gyógyszermaradványokkal együtt. A földre rogyott, és magzatpózban, rángatózva szenvedett ki.
Korábban nem hitte volna, hogy a puszta tudat is képes átélni a testi szenvedést, de mihelyt a test börtönében vergődő tudata újból jelt adott magáról, egyetlen emlékként egyre a haláltusáját vetítette maga elé, úgy érezte, még mindig marja a hányadék a tökéletesen halott, élettelen torkát, és forog vele a sötétség. Gyászolta önmagát és azt, ahogyan meg kellett halnia, sajnálta az átélt kínokat, hogy erre kellett születnie. Hogy létezik valahol valami, ami erre kényszeríti. A fantomtorkát mardosó folyadék és az önsajnálat helyét átvette a harag. Fortyogott benne a düh és a gyűlölet minden iránt, amit az agya a szimuláció során csak befogadott: gyűlölte a talajt, a levegőt és annak bűzét, a sötétséget, a csöndet, a saját gyenge, kínra teremtett, haldokló testét, a gondolatait, amelyek még tovább kínozták. Legfőbbképpen azokat gyűlölte. Bosszút akart állni. Bár bosszút állhatna a puszta létezéséért! Más nem volt kéznél, így hát önmagán állt bosszút. Elhordta magát mindennek, direkt, kéjes részletességgel idézte fel haláltusáját, valósággal dagonyázott az agóniában. Önmagát hibáztatta, maró gúnnyal ecsetelte, milyen tehetetlen kis pondróként szenvedett ki a hideg talajon.
Ezzel is telt az ideje, de elmúlt, mint bármi más. Maradt helyette az időtlen üresség, a tébolyító magány és a gondolatok tárgytalansága. Már utolsó fogódzóként kapaszkodott a korábban átélt kínba, de az is elhasznált, törött játékszerként hullott a semmibe. Kétségbeesetten próbálta kikapcsolni a tudatát, átélni a semmi igézetét, de egyre kevésbé sikerült neki. Minden próbálkozásnál előre félt a kudarctól, ostorozta magát. Soha még olyan erősen nem kívánt semmit, mint azt, bár ne létezne, bár soha ne is létezett volna egyáltalán. Ezt a kívánságát visszhangozta, egyenként, játszadozva emelte ki a szavakat, gondolatban különféle hangsúlyokat kölcsönzött nekik, amíg a szavak el nem vesztették értelmüket, groteszk képződménnyé nem váltak, amíg azt sem tudta, mit jelentenek, honnan merítette őket, ki ő, hol van, mit csinál.
– Munkatársnő, térjen magához!
Szonja arcán pofon csattant. A Felügyelő riadt kiáltása visszhangzott a fülében, az idős nő ujjai még mindig a ruháját szorongatták, rázogatták a testét. A pofon helyén égő, csípő érzet felidézett Szonjában valami távoli sejtést. Szája grimaszba rándult.
– Örülök, hogy magához tért, Munkatársnő. Menjen, pihenje ki magát, ezután vigyázzon jobban! Ne felejtse, az ön testi jólléte a legfontosabb a vállalat számára!
– Hogyne – Szonja torkából reszelősen törtek fel a szavak, ajkát mintha örökre az orrnyerge magasságába szögezte volna a lemoshatatlan vigyor.
Kilépett a folyosóra, és dülöngélve, bizonytalanul támolygott a hálókörlete felé. Már félúton járhatott, amikor szeme sarkából valami szemkápráztatóan zöldet fedezett fel az egyik tolóajtó üvegén keresztül. Valósággal megbabonázta az ő kedves tájának egy szelete a gyár szürkeségében. A kép ellenállhatatlan erővel húzta maga felé, át a folyosón, egyenesen az ajtóhoz. Az ablakon keresztül három kamiont pillantott meg, mindegyik oldalán ott pompázott a napfényben úszó tisztás. Szonja elgyötört agyába tompa, fehér fénnyel szivárgott be a felismerés: a legelő az, ahová mindig is vágyott. Ahol soha nem kellene átélnie a szörnyű kínokat. A járművek mellett rakodógépek álltak, fémkarjaikkal kisebb-nagyobb dobozokat pakoltak a járművekbe. Szonja nem látott embert a helyiségben. A szíve hevesen vert. A kezdődő köhögőrohama ellen bevett még egy tablettát. Egy percet várt, majd, mivel nem jelentkezett hányinger, óvatosan benyomta a tolóajtót.
Az első kamion egészen közel állt. Az oldalához lopózott, a jármű végéből igyekezett felmérni a helyzetet. A csomagtér már majdnem megtelt. A leghátsó kamionnál kék egyenruhás felügyelő figyelte a munkafolyamatot, időnként állított a gépeken, vagy éppen a táblagépébe mélyedt. A csomagtér kisvártatva megtelt, ő pedig pöccintett egyet az eszközön: a jármű ajtaja lezárult. Szonja visszakapta a fejét. Amilyen halkan csak tudott, a kamionok elejéhez lopózott. A két közelebbi önvezető, fülke nélküli járműnek bizonyult, a harmadik viszont széles felügyelőfülkében végződött. Megközelítette, majd visszafojtott lélegzettel nyomta meg az ajtó nyitógombját. Elégedetten konstatálta, hogy az ultracsendes technológia, amelynek tesztelésében ő is részt vett, valóban nesztelenül nyitotta a zárat. Odabent az egyszerű műszerfal mögött ágy állt, a lelógó lepedő takarásában a csomagtér üresen tátongott. Több sem kellett Szonjának. Fellépett a fülkébe, bekúszott az ágy alá, kicsit még jobban lehúzta a lepedőt. Hamarosan aktiválódott az automata ajtózár, és mintha nem csak a nyílászárót vezérelné, Szonját elnyomta az álom.
*
Hatalmas fékezésre és káromkodásra ébredt. Visszafojtott lélegzettel várta a fejleményeket, de úgy tűnt, a felügyelő nem az ő felfedezését szidalmazta. Szonja öltözködés neszeit hallotta az ágy felől, ezt ajtócsapódás követte. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, hol lehet, de sokkal kipihentebb volt. El sem hitte, hogy eddig megúszta a kalandot, de a kíváncsiság még soha nem furdalta ennyire. Tudni akarta, hol van. Kinézett, majd kimászott az ágy alól. Legnagyobb riadalmára azonban éppen nyílt az ajtó. Mielőtt visszabújhatott volna, egy furcsán tompított hang rárivallt:
– Mi keres itt?
Szonja a pánik fellegén keresztül még képes volt arra, hogy megnyomja a másik ajtó nyitógombját. Időben kislisszant a nyíláson, és csak rohant, lába hihetetlenül könnyen vitte előre. Üldözője lassabban haladt, léptei lomhán puffantak a talajon, érthetetlen kiáltásai mintha üveg mögül szűrődtek volna ki. Szonja nem sokáig örülhetett előnyének. A futás miatt az oldalába szúró fájdalom mellett a levegőhiány, a tüdejét égető kín kényszerítette megállásra. Végre tudatosult benne, hogy a sötétségbe rohan a szörnyű hidegben, a porban, amelyet egyszersmind be is lélegzett, amivel az erős szél megtöltötte az orrát és a szemét. A bűntetőszimuláció helyszínén járt. Megfordult. Mögötte furcsa, álarcos, védőruhás alak közeledett lassú, akadályozott mozgással. Szonja rájött, hogy iszonyatos hibát követett el, de a lába többé nem vitte vissza. A porba rogyott. A hidegről már nem vett tudomást, utolsó gondolatait széttépte a köhögés és a tüdejét repesztő fájdalom.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek