Szabó Jolán: A tükör

Nyolcvanegy éves koromra az Erzsébet körút egyik legrégebbi épületének harmadik emeletén lévő körfolyosóról nyíló háromszobás lakásom foglya lettem, melynek következtében többnyire az egyetlen utcára néző szobámban tartózkodok, és időnként kinézve az ablakon, meggyőződöm arról, hogy a Covid vírusjárvány hatására sem áll meg az élet. Az enyém sem állt meg, csak megtorpant, mert az unokaöcsém, Ernőke, megtiltotta, hogy átlépjem a lakásom küszöbét. Gondoskodik rólam, előfizet reggelire, ebédre és vacsorára, amit házhoz is hoznak, és ezen felül a bevásárlástól a gyógyszer kiváltásig mindent önként, maga végez el körülöttem. Legszívesebben a házimunkát is kivenné a kezemből, amit nem engedek, mert ennyi mozgásra nekem is szükségem van. Igaz, mire végzek a bútorokkal, szőnyegekkel, festményekkel és millió egy aprósággal zsúfolásig megtelt lakásomban a teendőkkel, máris kezdhetem elölről.

Nálam állandóan megy a televízió, vagy szól a rádió, mert kell némi háttérzaj, anélkül képtelen vagyok létezni, az pedig nem igazán érdekel, mi történik a körfolyosón lakó szomszédokkal, mert évtizedek alatt mindent megtudtam róluk, és mondhatom, semmi újat nem képesek produkálni. Hutákéknál rendszerint áll  a bál,  a férj keze eljár, csak véletlen műve, kit talál el, a feleségét vagy a gyerekeit, bár közel öt éve, hogy kirepültek, s azóta száznyolcvan fokos  fordulatot vett a dolog, most Hutákot veri az asszony, azonban a veszekedés hangjain ez mit sem változtat. Özvegy Kovácsné befogadta legkisebb lányát családostól, mert a bank elárverezte fejük felől a házukat, és az addig égig magasztalt okos vejéről kiderült, pusztán egy nagydumás fickó, aki a munkahelyén a kis munkát kis ívben, a nagy feladatokat pedig nagy ívben igyekszik elkerülni. Ezért két-három hónapnyi alkalmazást követően fél évig is munkanélküli segélyen él, miközben feleségétől elvárja, hogy felelősségteljes munkát vállalva annyit keressen, amennyiből megél négytagú családjuk, mi több, neki is telik a mindennapi két doboz sörére. Hiába jó szakácsnő özvegy Kovácsné, ha veje örökké elégedetlen az ételekkel, ez túl sós, a másik meg sótlan, egyébként is miért főz olyan gyakran főzeléket és tésztát, amikor neki húsra vásik a foga. Az anyós és a veje közötti szóváltást hallhatja az egész ház, miután rendszerint a konyha nyitott ablaka előtt vitatkoznak. Vízingeréknél, a korombeli házaspárnál nyugalmasan, csendesen csordogál az élet, kivéve, amikor félévente a férj előveszi régi álmát, miszerint adják el a lakást és vegyenek vidéken, valahol víz közelben egy takaros házat, mire az asszony rikácsolni kezd, ugyan már, ki tartaná rendben a házat és környékét, mert bizony férjura oly lusta, hogy még a sarki közértbe sem megy le fél kiló kenyeret venni.

Így utólag áldom az eszem, hogy egyedül élek, mert bár nincs kihez szólnom, ellenben nem is veszekszik velem senki.  Eddigi életem során megtanultam hogyan vigyázzak magamra. A koronavírus miatt kénytelen vagyok lemondani a rendszeres programjaimról, a délutáni sétákról, a heti két bridzspartiról, valamint a szombatonkénti kulturális eseményekről, melyek általában valamely patinás cukrászdában baráti körben süteményfogyasztással végződnek.

Szerencsére itt van nekem Ernőke, az unokaöcsém, azaz a keresztfiam, akit a húgom leányfejjel hoz a világra, miután cserbenhagyja a barátja és én biztatom, hogy ne féljen a jövőtől, mert anyagilag és erkölcsileg egyaránt részt veszek gyermeke felnevelésében. Akkoriban gyűrűs menyasszonyként éppen az esküvőmre készülök, ám az én drága vőlegényem megijed az ígéretemtől, miért kell nekem pátyolgatnom egy zabigyereket, melyen  rettenetesen összeveszünk, szétmegy a parti, amit azóta sem bánok. Miután a húgom férjhez megy és  további két kislánya születik, jó anyagi körülményei ellenére sem felejt el emlékeztetni keresztanyai felelősség vállalásomra.  Azt azonban nem engedi, hogy magamhoz vegyem és fiamként neveljem Ernőkét, aki a mai napig ragaszkodik hozzám, és már az ő gyerekei is második nagyanyjuknak tekintenek.

Ma nosztalgiázok, amerre csak nézek a lakásban, mindenről eszembe jut egy történet, de holnaptól lefoglalom magam, mert a mának kell élni, ha a tegnap már elmúlt, a holnap pedig bizonytalan. Érdekes módon, a múltból szinte csak a jó és kellemes események jutnak eszembe, mintha minden mást kitörölt volna az emlékezetem, vagy jó esetben szürke agysejtjeim mélyére száműzött, hogy tudatosan továbbra is előhívható legyen, amennyiben tanmeseként szolgálhat a fiatalabb nemzedék számára. No, ezek az alkalmak a fehér holló gyakoriságára hajaznak, mert a mai fiatalok nem kíváncsiak a tapasztalatainkra, mintha velük hasonló eset nem történhetne meg. Pedig dehogynem! Az emberi természeten szinte semmit sem alakítottak az elmúlt évezredek, erények és hitványságok, vélt remények és vágyak, hatalom és pénzéhség, szeretet és gyűlölet, tenni vágyás és tétlenség, józanész és vakhit, szerénység és gőg – mint megannyi édestestvér – jól megférnek egymás mellett a huszonegyedik században élők lelkében, várva a megfelelő alkalmat, amikor átvehetik felettük az irányítást. Megfékezésükhöz tudás és tapasztalat kell, melyet az előző generáció tagjaitól megtanulhatnak a fiatalok, kivéve, ha kételkednek az öregek tisztánlátásában és inkább bíznak a saját tapasztalatukban, melyekért esetenként kemény árat kell fizetniük.

Nekem szerencsém van Ernőkével, meghallgatja szentenciáimat és látom a szemén, hogy meg is érti. Kamaszkorától arra tanítom, hogy az ember felelősséggel tartozik kimondott szaváért, cselekedetéért, vállalásáért, ezért mindig a saját józan esze és lelkiismerete szerint döntsön. Megkérdezheti akár száz ember véleményét adott ügyben, ám a döntés jogát tartsa meg magának, mert annak minden ódiuma visszaszáll reá. A jó is, a rossz is.

Medikus korában gyakran nálam ebédelnek vagy vacsoráznak a barátaival és élvezem a társaságukat, mert körükben fiatalnak érezem magam. Szerencsére nem okoz gondot az ellátásuk, miután főkönyvelőként az átlagnál magasabb a jövedelmem, jut belőle elég a keresztfiam támogatására, jó öltözködésre, háromévente új autóra, valamint rendszeres külföldi utazásokra, melyekről sok emléktárgyat hozok haza, ezért lett ily zsúfolt a lakásom.

Tényleg, hová is tettem a Madridból származó tükrömet? Valószínűleg ott lapul a komód legalsó fiókjában, mióta zavar, hogy arcom legkisebb ráncát is híven mutatja, holott neki ez a dolga, visszatükrözni a valóságot. Átballagok a szomszéd szobába, leguggolok a komód elé, mégcsak az ízületeim sem csikorognak, mint máskor teszik, kihúzom az alsó fiókját, és valóban ott találom a tükröt. Nem nézek bele, anélkül is ismerem a ráncaimat, redőimet, a szemem körüli  finom, vékony  pókhálót, ami nevetéskor egy pillanat alatt elmélyül.  Ideteszem a tükröt a komód tetejére, majd takarításkor megtisztítom. Nyolcvanegy éves öregasszony létemre nem vágyom arra, hogy nézegessem magam, s számolgassam a ráncaimat, melyek az utóbbi években mértani sorozat szerint növekednek, emiatt két éve leszereltem a fürdőszobában lévő tükröt is.

Esteledik. Ideje elhúzni a sötétítő függönyöket, és felkapcsolni a villanyt. A redőnyöket csak akkor engedem le, ha elmegyek itthonról. Jaj, el ne felejtsem bevenni Ernőke piruláját, ami kísérleti gyógyszer és én is benne vagyok a tesztelési csoportban. Örülök, hogy segíthetem az unokaöcsém munkáját. Kutatóorvosként a sejt öregedés lassítását elősegítő hatóanyag kidolgozásával foglalkozik, ámde a koronavírus járvány miatt felvették programjukba a vírusnak a krónikus betegekre gyakorolt negatív hatásának tompítására szolgáló másik hatóanyag felkutatását is.

Tudom, hogy Ernőke nekem csak jót akar, nyilvánvalóan azért vetetett fel a kísérleti alanyok közé, emiatt nem ágálok ellene.  Egyik nap egy fehér, másikon pedig egy piros pirulát kell bevennem, szerdánként pedig bónuszként kapok egy injekciót, amitől úgy érzem magam, mintha éveket fiatalodnék. Közben rájövök, hogy az étkezésem is e célokat szolgálja, mert nem a megszokott, hagyományos ételeket kapom, ámde mindegyik jóízű és fogyasztható. Nagyon gondos Ernőke, és szigorúan a lelkemre köti, hogy az előírtaktól nem térhetek el.

Csengetnek. Megérkezett a futár a vacsorámmal. Kinyitom az ajtót, s beveszem a kilincsre akasztott szatyrot, benne a három ételtároló dobozzal. A zöldséglevesben borsó, bambuszrügy és apró kukoricacsövek úszkálnak, a második fogás tejszínes algafőzelék, hozzá nagy szelet heck, a harmadik teljes kiőrlésű lisztből készült linzer. Komótosan eszegetek, mert kicsik az adagok és nem szeretnék megéhezni, éjszaka felkelni és tilosban járva padlizsánkrémes kétszersültet enni.

Kéthetente hétfőnként nővérke jön hozzám, beöltözve, mint egy asztronauta és vért vesz tőlem, hol egy, hol meg két kémcsővel. Hiába kérdezgetem, az eredményekről sohasem tájékoztat, csak fizikai és lelkiállapotomról kérdezget, miközben megméri a vérnyomásom, EKG-t is csinál, belevilágít a szemembe. Néha azt is megkérdezi, mit csináltam az előző napon, de nem árulom el neki, hogy egy hete kihagyom a délutáni szundikálást, helyette telefonálgatok a barátnőimnek, néha kettővel is beszélek, mert annyi bennem a vitalitás, és rettenetesen unom már a tv és rádióműsorokat. Az is előfordul, hogy kiülök az erkélyre, beburkolózva a bolyhos, nagy plédembe és akár két órán át is bámulom az utca gyér forgalmát. Jó lenne előkeresni a messzelátómat, azzal beleshetnék a szemben lévő ház ablakán át mások életébe. Mert kíváncsi vagyok, mint egy gyerek.

Újabban esténként a fürdőszobában nem tusolok, hanem teleengedem a kádat meleg vízzel, töltök bele jó nagy adag habfürdőt és elnyújtózom benne, akár fél óráig is áztatom magam. Rettenetesen felpezsdít, nem fájnak az ízületeim és legszívesebben lemennék az utcára, sétálnék egy nagyot a környéken.

Hálóingben és köntösben lófrálok a lakásban, s egyáltalán nincs kedvem lefeküdni és végigzongorázni a tv csatornákat, annak reményében, hogy találok olyan filmet, amit még nem láttam. Cselekedni szeretnék, tenni valamit, tele vagyok energiával. Gyorsan átöltözöm és nekikezdek a portörlésnek. A porszívózáshoz már késő van, nem akarom zavarni a szomszédokat. Jár a kezem, közben száguldoznak a gondolataim.

Mi történhetett? Számomra még soha ilyen könnyű nem volt a takarítás. Nem fáj a köszvényes kezem, nem csikorognak hajladozáskor az ízületeim, élesebben látok, mint valaha és kedvem támad a konyhaszekrény átpakolására is, melyet évek óta tervezgetek. Repül az idő, éjfélre végzek. Összekötöm a kidobandó készségekkel teli kukászsákot, és gondolok egyet, kiteszem a körfolyósra, majd holnap megkérek valakit, hogy vigye le a földszintre, tárolóba. Meglepően könnyű a zsák, pedig két régi használaton kívüli kuktát, húsdarálót és tésztaszűrőt is beletettem, a sok apróság mellett. Ha már kilépek az ajtón, akkor akár le is vihetem a zsákot. Senkivel sem találkozom, a lift is szinte zajtalanul megy. Valószínűleg megjavították, mert korábban, míg vásárolni jártam, állandóan csikorgott, hallani lehetett valamennyi fogaskerekének működését.

Semmi fáradtságot sem érzek, mint fiatalkoromban, amikor egyik házibuliból a másikba mentünk, hajnalban értünk haza és reggel időben megjelentünk a munkahelyünkön, majd este hatkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Képesek voltunk két nap, két éjjel fennmaradni, közben elvégeztük a dolgunkat is. Csodát tett velünk a hideg zuhany, a csöbörnyi kávé, tudtunk koncentrálni. A kávét béléssel ittuk, egy deci feketébe fél deci rumot öntöttünk. Rum nélkül nem ittunk kávét, még Zsuzsánál sem, pedig egy egész éjszakán át pókereztünk. Orvos férje bespájzolta a betegektől kapott jóféle whiskyket, azokból iszogattunk, nem keveset. Reggel taxival mentünk haza, s otthon vettem észre, hogy a kabátom zsebe tele pénzzel. Több volt, mint a havi fizetésem. Nem emlékeztem rá, honnan került hozzám.  Munkahelyemen azzal fogadtak a buliban részt vett kollégáim, hogy adjak nekik kölcsön, mert minden pénzüket elnyertem a pókeren. Feltételezhetően igazat mondtak, ám én – a rumos kávénak és a torkomon legurított nem kevés whiskynek köszönhetően, – mindössze arra emlékeztem, hogy nagy erőfeszítésembe került fél kézzel megtartani a kártyalapokat, mert azok mindenáron szerették volna közelebbről megszemlélni az asztalterítő mintáját.

Tudom, hogy hátra maradt a tükör megtisztítása, ennek ellenére nekilátok a szekrényben lévő ruháim átpakolásához. Nicsak! Még mindig ott lóg a fogason a kedvenc kolléganőm esküvőjére harminc évvel ezelőtt vásárolt nyári kétrészes ruhám, amit sohasem vettem fel, nem csupán az elmaradt lakodalom miatt. Egyszerűen a következő nevezetes alkalommal már nem jött rám. Mi lenne, ha most felpróbálnám? Úgysem látja senki, hogy a vénasszony almazöld kosztümben és habfehér zöld szegélyű selyemblúzban flangál! Hohó, hiszen beleférek! Nem is feszül, nem is szorít, egészen kényelmesen érzem magam benne. De kár, hogy leszereltem a fürdőszobában a nagy tükrömet! Úgy megnézném magam!

Megvan! Majd a kis velencei tükörben szemrevételezem a harmincéves ruhámat, vigyázva arra, hogy csak az öltözetemet lássam. Mit mondjak? Valóban úgy áll rajtam az öltözék, mint egy igazi manökenen. Nevetnem kell! Hahaha! Nyolcvanon túl is lehet hiú egy öregasszony?

Ebből elég! Levetkőzöm, s hagyom a csudába a pakolászást, inkább megfürdök és ágyba bújok. Megéheztem, de muszáj lesz megállnom, hogy egyetlen falatot se egyek. A fürdés legalább eltereli a figyelmemet. Mi történt? A kezemről eltűntek az öregségi májfoltok, az ujjperceimen sem látszanak a köszvény okozta ízületi megvastagodások. Hűha! Ennyit romlott volna a szemem?

Simogatja bőrömet a habos víz, s amikor az arcom mosom, mintha vékony selyemfátyol takarná a számat és orromat. Kétségtelenül agyamra ment ez a vakbuzgó ténykedés! Kipattanok a kádból, sebtében megtörölközöm, felkapom a hálóingem és megyek lefeküdni. Lehunyom a szemem, pedig attól nem alszom el gyorsabban, pedig az kellene, mert egyre jobban mardossa gyomromat az éhség.

Hangos csengetésre ébredek! Hűha! Elaludtam! Biztosan a reggelit hozták. Mezítláb, hálóingben megyek kinyitni az ajtót, hogy kinyúljak az ételes dobozért, csakhogy ott áll a küszöb előtt a nővérke, Ernőke munkatársa, s nyomakszik befelé:

– Jó reggelt, Lidi néni! Már fél órája csengetek! Itt a reggelije, most kidobhatjuk!

Rám néz, és megmerevedik. Vihogok, mint egy gyereklány! Mi van, még nem látott hálóinges, mezítlábas öregasszonyt?

– Kislány, hol van… Lidi néni? – nyögi ki végre.

– Jaj, aranyoskám, hol lenne? Itt áll előtted! – riposztozok, és kitör belőlem a nevetés.

– Ne viccelj velem! – ripakodik rám – abból nagy baj lesz, ha eltűnt a vénasszony!

Á, szóval a hátam mögött vénasszonynak titulál! Hirtelen összeszorul a mellkasom. Baj van, jelzi, és szó nélkül befutok a szobába, hogy belenézzek a tükörbe. Az érettségi tablóképem jelenik meg benne, annyi különbséggel, hogy az orromat és a számat vékony, áttetsző bőrszínű maszkféle fedi. Odakapok és ismét a fürdőkádban érzett selymes hártyát érzem az ujjaim hegyén.

Kihúzom magam, s egyenes tartással visszamegyek a nővérhez.

– Néni, nincs itt Lidi néni! Bizonytalan időre elutazott. Azt üzeni az unokaöccsének, hogy ne keresse, majd ő jelentkezik, ha visszatér. Addig én lakom itt, vigyázok a lakásra. Csókolom!

Dühtől kipirosodva, mérgesen kiszalad a lakásból a nővér és hallom, hogy nem várja meg a liftet, gyalog rohan le a lépcsőházban, hogy mielőbb kijusson az utcára.

Ideje bezárni az ajtómat, megtisztítani a tükrömet és úgy belenézni, mert ez az egész csak optikai csalódás lehet.

De nem az! Ugyanazt a képet mutatja a tükröm, mint amit előzőleg láttam benne. Szóval, újra tizennyolc éves vagyok! Á, dehogy! Csak a testem az, a lelkem és az élettapasztalatom megmaradt nyolcvanegy évesnek! Nyilvánvalóan az Ernőke kísérleti gyógyszereinek hatására visszafiatalodott a testem, és rögvest kialakította arcomon a vírus elleni természetes védekezéshez szükséges maszkot.

Ejnye, Ernőke, elhallgattad előttem a piruláid lehetséges mellékhatásait! Sebaj! Majd kitalálom, hogyan éljek tovább, mert ragaszkodom a megfiatalodott testemhez, mely a bennem lévő nyolc évtizedes élettapasztalattal társulva csodákra lesz képes! Egy biztos, visszavonom a végrendeletemet! Az unokaöcsém semmit sem fog örökölni utánam! Bár, nem is tudna! Harmincöt évvel vagyok fiatalabb nála!

Fogalmam sincs, meddig jár nekem a nyugdíjam. Kénytelen vagyok pénzt keresni. Nem munkával, mint eddig tettem, hanem a fiatalok módszerével! Híres leszek! Celeb! Az első maszkot növesztő leányzóként! Legfeljebb üresfejűnek tettetem magam, bár az kissé nehéz lesz, de nem lehetetlen!

Csörög a mobilom. Ernőke keres.

– Szia, Ernő bácsi! Nem adta át a nővérke az üzenetet? – csicsergek csengő leányhangon. – Lidi néni elutazott! Honnan ismerem? Majd elmesélem, de most mennem kell, mert kezdődik az interneten a távoktatásom! Helóka!

Gondolkodj, Lídia! A megélhetésem egy jó ideig biztosított. Havonta átutalják a bankszámlámra a nyugdíjamat, harminc milliót értékpapírokba fektettem, tizenötmillióért kincstárjegyet vettem, és szerencsére nincsenek nagy igényeim. Illetve nyolcvanegy évesen nem voltak! Jaj! A ruházatom! Nincsenek nyitva a boltok, pedig néhány modern ruhadarabra szükségem lesz!

Keresek egy régi farmert, nem baj, ha kopott és szakadt, felveszek hozzá egy kellően kinyúlt pólót, összeborzolom a frizurámat, és választok hozzá egyet a kopott, kissé foszladozó varrású dzsekik közül. Készítek magamról néhány szelfit, felteszem a Facebookra és várakozom. Néhány óra múlva valószínűleg itt topognak a küszöböm előtt a televízió társaságok forgatócsoportjai, mert mindegyik keresi a szenzációt. Válogathatok, kinek adjak riportot. Természetesen az lesz a nyerő, aki többet fizet. Mondjuk, egy hat számjegyű összeget. Vagy hétszámjegyűt. Elvégre én vagyok a világ nyolcadik csodája!

Lehet, hogy Ernőke miattam Nobel-díjat kaphatna?

Hová is tettem a laptopot? Ernőkétől kaptam harmadéve, rátelepítette a programokat, ám eddig még nem használtam. Megtaláltam! És működőképes!

Dologra fel!